Virradóra

Hanem ehez azután teljes jogunk volt, a mibe az eszkimó formaszerint bele is vezetett bennünket.

Előbb sebesen pergő beszéddel elmondá a tisztelt hölgy élettörténetét: atyja persze generális volt, természetesen a csatában esett el, anyját szokás szerint megölték a lázadók, s hogy roppant vagyona a forradalomnak esett áldozatul, ez napi renden levő dolog. Már születésekor oly hosszú fekete haja volt, hogy a keresztelés alkalmával be kellett fonni, azontúl mindig termete növekedésével maradt arányban, szüntelen túlérve husz centimeterrel a sarka hegyén. Hogy ez a haj öt font és huszonöt centigramm szárazon, ha olajoznák nem volna képes a fején viselni, de nem is érte azt soha semmiféle kenőcs, miss Leona hajához soha nem járult semmi egyéb, mint tiszta hideg víz, melylyel haját háromszor szokta napjában megmosni; de az csak átszürt víz lehet, a miben semmi mineralia és vegetabilia nincsenek.

Azután rászabadított bennünket, hogy tekintsük meg közelebbről is a csodaszép hajzatot, tapintsuk meg kezeinkkel, összefogta az egészet s felhivott, hogy a közepén átfogott hajzatot két maroknak dolgot ád összeszorítani, azután belemarkolt abba, meghuzogatta előttünk, hogy lássuk, miszerint az mind egyenesen a fejbőrből van kinőve, azután kényszerített bennünket, hogy öt ujjainkkal, mint fésüvel dúljuk végig a dús hajat, meggyőződendők arról, hogy nincs mesterségesen szaporítva, azután kifogott három-négy szálat belőle, azt hosszan végighúzta előttünk, hogy lássuk: nincs az összeragasztva, nincs kitoldva, az mind valódi, eredeti, antik!

Miss Leona Danger mind e mesélés, czibálás, simogatás, fésülgetés, magasztalás és bámészkodás alatt folyvást közönyösen olvasott a kezében tartott könyvből, mely, a hogy egy perczre belenéztem, valami Sensationsroman lehetett; az őt nyilván jobban érdekelhette, mint látogatói.

Kérdeztem tőle: «szép az a regény?» Megbólintotta fejét és azt mondta: «yes»; hanem azért nem tekintett fel a könyvből.

Vége lévén a «séance»-nak, ismét ajánlottuk magunkat; a hölgy egy perczre ismét felemelkedett helyéről, az eszkimó ismét feltette lárváját; kikisért bennünket, de már nem mosolygott, mert megkapta az öt penceünket; hanem újra elkezdett csengetyüzni, trombitálni és deklamálni, be is deklamált rögtön utánunk három fiatal yankeet, a kiknek épen fészkelődött a zsebükben az öt pence.

– Nos? hát? Mit szól ön hozzá? Kérdé mr. Bhealer, ismét esernyőm alá furakodva.

– A haj valóban gyönyörű.

– Hát nem gondolja ön, hogy ha azt a kincset valami okos ember az eszkimó kezéről elüthetné, valódi kaliforniai aranybányát nyithatna vele?

– No, biz ebből öt pencével naponkint bevehetne ön husz-harmincz dollárt, s ha mindig jól megy az üzlet, ha a hölgy soha sem beteg, s ha a bolt árát, meg a hölgynek fizetett salariumot levonjuk, maradhatna belőle évenkint 3000 dollár; csakhogy az kissé mégis kellemetlen fogna önre nézve lenni, hogy eszkimónak felöltözzék, s napestig a boltajtajában fujjon áriákat a «Lammermoori Luciá»-ból egy szál trombitán.

Mr. Bhealer nagyon kinevetett e véleményemmel. Ugy a fogai közül szokott nevetni, s a fejét rázogatta közben.

– Nem érti ön azt. Fiatal kedély. Semmi üzleti szellem. Magyar kereskedő. Ez a Treaty valóságos bolond, hogy rá nem jött arra, a mire én. (Treaty volt az ál-eszkimó neve.) Ugyan mondja ön, mit fog ön csinálni, mikor most haza megy?

– Levetkőzöm és lefekszem.

– Az igaz; de mikor levetkőzés előtt meg fog ön állani a tűkör előtt, hogy haját az éjjeli sipkahálóba bekösse, azt fogja mondani, ejnye de átkozott ritka ez az én hajam ahhoz a másikhoz képest! És aztán eszébe fog jutni, hogy mit beszélt az a hülye Treaty? hogy miss Leona Danger haja attól nőtt meg, hogy mindig tiszta vízzel mosta, melyben semmi mineralia és vegetabilia nem találtatik. És ön erre azon fogja magát észre venni, hogy előkészíti a carbon plastique golyóját, mely czélszerű vízszűrő most minden háznál van már, s vizet szűr magának a holnap reggeli mosdáshoz, s azontúl háromszor napjában mosni fogja vele a fejét.

– Az bizony meglehet.

– No lássa ön, milyen élhetetlen némely ember! A sors a markába nyomja neki a quinternohoz való számokat; de ő nem ért hozzá, berakja extratora mind az öt számot, s azzal is beéri. Ezt az anecdotát valami európai anecdotagyűjteményben olvastam. Nem mindig azé a haszon, a ki az ötletet felfedezte, hanem azé, a ki azt gyakorlati erőre emelte. Fulton feltalálta a gőzhajót s százezer dollár adósságot hagyott hátra; James Watt tökéletesítette azt, s hagyott maga után két millió activát. Ez az élhetetlen egész nap trombitál, rekedtté kiabálja magát, elmondja tízezer embernek, az a tízezer százezernek, a százezer egy milliónak, hogy a csodaszép hajú hölgy mindennap tiszta hideg vízzel mossa a fejét, s erre a tízezer, a százezer, meg az egy millió egy esztendeig mindennap háromszor a kútszivattyú alá jár a fejét zuhanyoltatni; holott ha ez a nyomorult minden egyes bámulónak azt mondaná, hogy ime, a mitől ez a haj ily csodaszépre megnőtt, egyedül a Yucatansziget vad népei által ismert füvekből extrahált kenőcs; ára egy tégelynek csak egy dollár: hát az az egy millió ember mind behajigálná hozzá ajtón ablakon át a maga egy dollárját.

– Van benne valószinűség.

– Most már kezd ön engem érteni.

– Sejtek egy kicsit hozzá.

– Itt most tehát csak az a főfeladat, hogy lehessen a hosszú hajú hölgyet elütni az eszkimó kezéről?

– Úgy látszik. Tehát hogyan?

– Még nem tudom; de majd holnap reggel megmondom önnek s akkor tovább beszélünk ez ügyletről.

Másnap nem láttam az én emberemet, de harmadnap annál korábban eljött.

– Kitaláltam már a nyitját, mondá midőn az első szivart a szájába dugta, és így csak fél szájjal beszélt hozzám, a másik féllel a szivart fogta.

– Vajjon?

– Az eszkimó nem tud spanyolul. Ezt tegnap fedeztem fel.

– Az nagyon valószinű, hogy az eszkimók nem tudnak spanyolul.

– Miss Leona Danger pedig tud spanyolul, mert anyja creol nő volt. Én tegnap háromszor is elmentem miss Leonát meglátogatni, mindannyiszor vittem magammal egy új látogatót. Treaty már azt kezdi hinni, hogy colporteurjévé szegődtem, s rövid idő után rabattot kérek a behordott látogatóktól, tíz után egy tiszteletpéldányt. Én pedig mindannyiszor, a míg ő az ujonnan érkezettet felvilágosítja miss Leona családi és egyéb körülményeiről, magával miss Leonával suttogtam spanyolul, s megtudtam tőle a következő dolgokat. Hogy miss Leona nagyon unja magát ebben az életmódban, hogy Treaty nagyon rosszul fizeti őt havonkint 80 dollárral, hogy már Treatynak van kötelezve szerződésileg hat esztendőre, s a szerződés megszegése esetén tartozik neki fizetni háromezer dollárt. Ezt mind az eszkimó hallatára beszéltük spanyolul. Ő azt gondolta, hogy én mulatom magamat a szépséggel. Én azután a következő ajánlatot tettem a szépségnek: én adok önnek havonkint háromszáz dollárt; tartok önnek hat szobás szállást; elviszem önt minden hangversenybe, színházba, tánczvigalomba, kérni fogom önt, hogy mutassa magát mindenütt, a hol a szép hölgyek megbámultatják magukat, és nem vesznek érte öt kispénzt, s mindezért csupán csak egyetlen egy dolgot kérek öntől.

– S azért az egyetlenegy dologért az ajtón kívül helyezte önt miss Leona Danger.

– Azért sem helyezett az ajtón kívül. Ne tessék balra magyarázni a dolgot. Ez az egyetlen viszontszolgálat semmi más nem lesz, mint hogy miss Leona Danger mondja mindenkinek azt, hogy ez a bámulatos szép haj akként növekedett meg ilyen hosszúra, hogy folytonosan mr. Bhealer Yucatan-dracœnamag-olaj-hajkenőcsét használta; s bizonyítsa ugyanazt egy hozzám irt elismervényben, melyet én kinyomathassak.

– De hát mi a csoda az a yucatan-dracœna?

Mr. Bhealer magasra felhúzta a szemöldeit erre a kérdésre s kicsücsörített szájában előre tolva az égő szivart, azt látszott inteni hamis szemhunyorítással, hogy ne beszéljünk erről ilyen nyilvános helyen.

– Már hiszen akármi legyen a Yucatan-dracœna, annyi bizonyos, hogy ezen a módon értékesítve, megér – egy milliót. Érti ön már?

– Értem.

– És mind ehhez nem kell egyéb, mint egyelőre rongyos tízezer dollár.

– Már most nem értem.

– Dehogy nem. Háromezer dollár kell az eszkimó szerződésének megváltására, kétezer dollár kell miss Leona szállásának bebutorozására, ötezer dollár hirlapi hirdetésekre, reklamatiókra, falragaszokra.

– Hát a Yucatan-dracoena-hajkenőcs-gyárra mi marad akkor?

– No még az is kitelik belőle. Egy szóval: lesz ön «csendes Co.»?

– Köszönöm uram; nem leszek «csendes Co.».

– Jól meggondolja ön, mielőtt elutasít?

– Már meggondoltam, s ha ráérek, még egyszer meggondolom.

– Jól van, holnap megint eljövök.

– Szivesen látom.

Másnap csakugyan megint eljött.

– Nos, meggondolta ön, hogy lesz-e a Yucatan-dracoena-hajkenőcs-vállalatnál csendes Co.?

– Újból meggondoltam és maradok a tegnapi határozatom mellett.

– No, mert nagyon sajnáltam volna, ha ön mást határozott volna, s én kénytelen lennék adott ajánlatomat ön irányában megtartani, miután már nincs szükségem az ön tizezer dollárjára; valaki más fogja azt nekem kölcsön adni.

– Gratulálok hozzá. Szabad kérdeznem, hogy ki?

– Mért ne? Maga a tiszteletre méltó miss Leona Danger.

– De hiszen annak a vagyonát tisztára felprédálták a lázadók.

– Igaz. Hanem ő neki meg szintén kölcsön adja a nagyon tiszteletre méltó mr. Happy.

– Hát az ki?

– Ez egy igen tiszteletre méltó quakker kereskedőnek a fia. Holnap azt is el fogom ide hozni.

– Szokott az is szivarozni?

– Mondtam, hogy quakker; vallása tiltja a dohányozást.

– Akkor mit csináljak én vele, ki csak dohánynyal kereskedem?

– Majd megmondom. Ez egy barátságos szivesség, a mit öntől kivánok. Mr. Happy úgy látszik, hogy bele van bolondulva miss Leona szép hajába. Ezt nem tiltja a quakker vallás. Mr. Happy azonban egészen önzéstelen és szerény ifju. Arra, hogy férjül kinálkozzék miss Leonának, nincs elég forgalmi tőkéje; mert hogy valaki egy ilyen csodaszépséget eltarthasson Amerikában, ahhoz nagyon sok pénz kell, miután a selyem drága; hanem annyi pénze mégis van mr. Happynak, hogy tízezer dollárt ajánlhasson a hosszúhajú hölgynek abból a czélból, hogy váltsa meg magát vele ez életmódtól, mely utoljára is csak a pokol útjára vezet s kezdjen valami szolid üzletet, valami okos compagnonnal, a ki a pénzt nem vesztegeti el, sőt mr. Happynak abból bizonyos raisonable kamatot is fog fizetni.

– Ez a mr. Happy tehát egy tökéletesen okos és a mellett becsületes ember.

– Tökéletesen az. Már most az a mr. Happy, megtudva, hogy miss Leonának volna in petto ilyen rentabilis vállalata, azt szeretné megtudakolni, hogy vajjon én az az ember vagyok-e, a ki ilyen vállalathoz megbizható chef leend?

– De hát mit felelhetek én neki e tárgyban? Hiszen én a világon semmi egyebet nem tudok önről, mint hogy két év óta árutáramba jár szivart vásárolni, folyvást Porto-Ricot vesz, darabját 25 centeért s mindennap megfizet Én többet nem tudok önről.

– Csak annyit mondjon neki. Abból ő meg fogja tudni hogy két év óta folyvást egy helyben lakom, tehát solid ház vagyok és kitartásom van, és a mit egyszer elkezdtem, azt folytatom, hogy sem nem nyomorgok, sem nem prédálok és hogy rendesen szeretek fizetni. Többre neki nincs szüksége.

Másnap tehát eljött másodmagával.

Mr. Happy alacsony czingár ember volt, akkora fejjel mely egy nálánál sokkal nagyobb embernek volt szánva. Különösen a homloka szörnyen emeletesnek indult és széles volt, míg aztán az álla felé mindig keskenyebbre szorult össze az ábrázatja, mintha az építőmesternek már akkorra kifogyott volna a materialéja; s azon fölül a haja is középen lévén elválasztva, olyan alakja volt a fejének, mint a hogy a szívet festik. Ez is jellemzé azt a férfit, a ki gyakran összezavarja a fejét a szívével. Azonkívül nagy méla világoskék szemei voltak, szüntelen oly felvont állapotban, mintha a szemöldökeit akarná meglátni velük; kicsiny, mindig nyitva tartott szája volt, melynek csakugyan nagy szüksége lett volna arra, hogy legalább egy szivarral be legyen dugva.

Beléptekor egy nagy kötött shawl volt a nyaka körül tekergetve, úgy hogy félig az arczát is eltakarta, mindamellett oly félénken tekintett maga körül, mintha attól rettegne, hogy valaki meglátja, hogy ő egy dohányos boltba lép; s azonnal is oly módon látszott magát érezni ezen a helyen, mint mikor a keresztyén embert először viszi a kiváncsiság egy zsidó templomba s ott nem tudja, hogyan tartsa magát, hogy el ne árulja, hogy először van itt, hanem csak látni és hallani jött ide és mind ennek elárulásával meg ne sértse valahogy azokat, kik a látottakból és hallottakból a maguk részére egészen komoly dolgot csinálnak.

Soha szebben ártatlan potykákat ki nem horgásztak egy szál czérnával a tóból, mint a hogy mr. Bhealer kihorgászta miss Leona hosszú hajszálaival mr. Happy zsebéből a dollárok tízezerét.

Az én yankeem odáig vezetve a találkozás ügyét, a hol az én ismerős mosolygásomat, melylyel mint régi vevőm elé járultam, elnyerheté, rögtön megmutatá, hogy vannak saltusok nem csak in natura, hanem az üzletben is s mielőtt valakit szóhoz engedett volna jutni, úgy mutatott be engemet mr. Happynek, mint azt az urat, a ki szíves lesz az ő szerződésüket mint tanu előttemezni. Ez által egy fokkal előbbre tolta a kifejlődést, a mennyiben én azt hittem, hogy mr. Happyvel már egészen rendben van az ügye s csupán csak tanút keresnek, a ki hitelessé tegye az átadást; mr. Happy viszont azt vélhette rólam, hogy én a legszorosb összeköttetésben állok a nagyon tisztelt gentlemannel, a kit pedig nekem egyátalában nem volt szerencsém bővebben ismerhetni, mint a hogy ismerheti egy dohánykereskedő a naponkint nála vásárlót egy olyan nagy világvárosban.

De hát jól van, nem az én feladatom, s bizonyosan más sem tenné, hogy midőn valaki dollárjainak elkezd szárnya nőni s kezdik magukat kirágni a zsebéből, mint a selyempillangók a selyemgubókból, hogy e természetes átalakulásukban őket meggátolja. A ki nem tud a pénzre vigyázni, nem is érdemli meg, hogy pénze legyen.

Némiképen tehát csak az én barátságos mosolygásom inaugurálta azt, hogy mr. Happynek a pénze mr. Bhealernek valahára már egyszer pénzt látott porte monnaiejébe került.

Mr. Happy ugyan a mellett állt, hogy ő ez összeget egyedül miss Leona Dangernek kivánja átadni, ő aztán tegyen vele, a mit tetszik; hanem erre mr. Bhealer azt mondta, hogy az tökéletesen mindegy, s még csak velünk sem jött, midőn én mr. Happy kivánatára, mint tanu elmentem miss Leonához, hanem megvárt a boltomban.

Mr. Happy az úton csak mind azon tudakozódott, hogy miféle vallásu vagyok? s nagyon sajnálkozott rajtam, hogy azon amerikaiak közé tartozom, kiket a római kérdés nagyon érdekel.

– Igen kár, igen nagyon kár, mondta mr. Happy. Ha ön mi hozzánk járna ájtatoskodni, mindnyájan az ön boltjában vásárolnók dohánykészleteinket.

– De hisz önök vallása tiltja a dohányzást.

– Nem is teszszük az utczán; hanem otthon igen. Magam is vennék öntől egy ládikó Havannaht, ha jövő vasárnap imaházunkban láthatnám.

– No majd meggondolom.

E térítési intermezzo közben elértünk ama bizonyos bódéig. A veres ponyvák, a tarka vászonfestmény mind be volt már szedve, s az eszkimó sem volt eszkimó többé. Mr. Treaty annak rendi szerint értesítve volt már a csapásról, mely vállalatát fenyegeté; de az őt egy cseppet sem zavarta meg. Ő megkapja a maga kárpótlását, s majd fog magának valami más világcsodát, a mit odább mutogasson.

Miss Leona sem fogadott már ezuttal bennünket abban a fésületlen toiletteben, a miben első izben volt szerencsém őt tisztelhetni; pompás hajzata ezuttal be volt fonva s két csodaszép tekercsben köríté fejét, mint valami bámulatos aczél korona. Mikor így be volt fonva a haja, úgy látszott, mintha szép fejét saját terhe huzná lefelé; búskomoran féloldalt hajlott az, s ezzel egészen más kifejezést adott arczának, mint az elébbi vad-indián tekintet volt.

Engem meglátva, rám ismert, s ismerősen üdvözölt; első szava is az volt hozzám, hogy: «ön jó barátja mr. Bhealernek?»

Ez a kérdés oly érdekes tekintettel volt kisérve, hogy én tartózkodtam volna rá nemmel felelni, abban a hitben, hogy azzal valami gyöngéd érzelmet találok megsérteni.

A pénz átadása után búcsut vettem; most már kezet is szorított velem a csodaszéphajú hölgy, s én azon vettem észre magamat, hogy a nélkül, hogy valami bűnöm volna benne, bele vagyok fonva ennek a pompás hajnak a fonadékaiból szőtt és font szövevénybe.

Bhealer a boltomban várt reám. Mondtam neki, hogy a pénz már miss Leona kezében van; mire ő azzal a valódi mosolygással, a mit ez a szó: «pénz» képes előidézni, szorította meg kezemet s elkezdett hálálkodni, szörnyen igérve, hogy e mostani barátságomért, mely a Yucatan-Dracœna-hajkenőcs-gyár megalapításában oly lényeges szolgálatot tett, Bhealer et Comp.-t örök hálára kötelezem le, s Bhealer et Comp. fog találni egy év alatt alkalmat, hogy háláját bebizonyíthassa irányomban.

Szerettem volna már Bhealer et Co.-t lerázni a nyakamról, s azt a kétkedésemet fejeztem ki előtte, hogy vajjon a tisztelt hölgy, ha már a hozzá való pénz a kezében van, s a titoknak is birtokába jutott, nem fogja-e a firma első felét kijátszani, és saját kezére kezdeni el az ő hajára alapított üzletet?

Az én yankeem szánalmasan nézett rajtam végig, mintha azt akarta volna mondani: «Azért jöttél te ide Magyarországból, hogy egy yankeenek tanácsokat osztogass?»

– Ne busuljon ön a felől. A miss nem csal meg engem. Én a missnek azt ajánlottam, hogy ha a dracoena-gyár két év alatt kellő felvirágzásba jut, akkor én őt nőül veszem.

– Ah, tehát «regény» lesz belőle!

– By God! (Ezzel pedig Amerikában nem azt szokták kifejezni, hogy «az ám!»)

– Én úgy tudom, mondám neki, hogy Amerikában a házassági ajánlatokat igen szigorúan szokták venni a hatóságok, s azokkal tréfálni nem igen lehet.

Ezzel már hangosan kinevetett. Felcsapta a kalapját, félválról annyit mondott, hogy «jobban tudom én azt!» s azzal egy rövid «God bye»-val eltávozott.

Egy esztendeig nem láttam azután.

De ha azt mondanám, hogy az alatt nem is hallottam felőle, akkor ugyan ellenkezőjét állítanám az igazságnak.

Mr. Bhealer ez utóbbi találkozása napjától kezdve egy esztendeig lehetetlen volt az embernek valami beszédet végighallgatni, valami hirlapot végigolvasni, valahol lélekzetet venni, a nélkül, hogy Bhealer et Comp. nevét és a Yucatan-Dracoenát ne hallotta volna az ember; hogy a villával, kanállal bele ne szúrt volna, s hogy a mindennapi levegővel, mely addig csak kőszénfüstből állott, a Yucatan-Dracoenát is be ne lélekzette volna.

Minden utczán állandó falragasz gyanánt lehetett látni a hosszúhajú hölgyet a Yucatan-Dracoena lapidaris betűglóriával feje körül, az omnibuszok falai azzal voltak kiragasztva; a ki leült ebédelni, az asztalkendője alatt a hosszuhaju hölgy reclameját találta; a gyalogjárdák itt egy lábnyira emelkednek a kocsiút felett, még ez emelkedés is tele volt rakva a hosszuhaj-termelő Yucatan-Dracoenával; mikor este a színházból tódult haza a közönség, az úton apró arany pénzek voltak elszórva, a ki azokat felszedte, először is tapasztalá, hogy azok aranyos papirosból vannak, és másodszor ott találta rajtuk a hosszuhaju hölgyet. Nagy meetingeken, a hol százezer ember volt jelen, léghajók emelkedtek a magasba, s azokból százezerével havazott alá a Yucatan-Dracoena hirdetménye; vándor pyramisok kivilágított betükkel járkáltak alá s fel az utczákon éjszaka, miken Bhealer et Comp. üzlete volt hirdetve, s az ember, mikor este haza ment s levetette a paletotját, bámulva tapasztalá, hogy a hátára van ragasztva a Yucatan-Dracoena-pomádé hirdetménye.

Hát még a hirlapi trombitálások! Nem is említem az állandó rovatokat, feltünő nagy betükkel, gömbölyü, vagy keresztbe fordított parallelepipedon alakban, vagy romboid mintába szedett sorokkal; a tömérdek bizonyítványt hírhedett nagy férfiaktól, elkezdve Napoleonon, az egyiptomi alkirályon, egész a Fidzsi-sziget kaczikájáig, a kik mind rettenetesen elhálálkodtak, hogy elvesztett hajzatuk visszanyerését egyenesen a Yucatan-Dracoena csodaerejének köszönhetik. Ezek már elhasznált fogások. Az értelmes olvasó beléjök sem botlik tőbbé. De vannak más módjai a védtelen olvasó megejtésének. Apróbetűs történetkék az ujdonságok közé beszúrva; egy kitagadott fiatal örökös regénye a feuilletonban, ki elvégre a kopasz nagybátyját azzal hódítja meg, hogy Yucatan-Dracoenával ujra dús hajzatot varázsol fejére (kapható Bhealer et Co.-nál New-York). Majd meg egy rémtörténet a jégbe leszakadt korcsolyázókról, kik mind odavesznek, mire a segély megérkezett, kivéve egy fiatal hölgyet, kinek hosszú haja akkor is a víz szinén lebegett, a kit annál fogva kihúztak a partra. (Használta a Yucatan-Dracoena kenőcsöt, Bhealer et Co.-tól New-York.) Majd meg egy roppant sensatiót gerjesztő hír: «ujabb lázadás!» (Mikor a régi is elég volt már!) Kétezer parókacsináló összeesküvése, kik demolirozni szándékoznak a keresetüket végképen megrontó Yucatan-Dracoena-hajkenőcsgyárt. (Bhealer et Comp. New-York.)

Hanem mindezeknél hathatósabb reclame volt miss Leona Danger maga.

Miss Leona Danger, a csodaszép haju hölgy volt a legsikeresebb reclame mr. Bhealer vállalatára nézve. Ő volt az, ki eljárt mr. Bhealer-rel tánczvigalmakba, hangversenyekbe, színházakba, meetingekbe, szóval a hol sok embert lehet találni; rendesen felbontott s hosszan leeresztett hajjal, mely megjelenését annál feltünőbbé tette. Rendesen mr. Bhealer vezette őt karján, s mindenki abban volt megnyugodva, hogy a hosszu haju miss a mr. menyasszonya.

Úgy tudom, hogy maga miss Leona is erről volt meggyőződve.

Mr. Bhealer pompás szállást tartott számára, melyben az irodalom és művészvilág celebritásai gyakran összegyűltek, felolvasásokat, hangversenyeket tartottak, s aztán hálából hirdették a hosszuhaju hölgy estélyeit, ki viszont élő hirdetménye volt a Yucatan-Dracoena-gyárnak.

A Yucatan-Dracoena-gyár egy év alatt ismeretes lett egész New-Yorkban, egész Amerikában, az egész világon.

Hatemeletes ház volt az, lefelé még két emeletet számítva pinczékben, s mind a nyolcz osztály sorában Yucatan-Dracoena-hajkenőcsöt gyártottak, hűtöttek, kevertek, tégelyeztek, csomagoztak s küldöttek a szélrózsa minden irányában lakó kopaszok számára. Legio volt a munkások száma, a kik ezzel foglalkoztak, s a legió munkás és a világ minden részéből eredő megrendelések felett, mr. Happy vitte a felügyeletet. Ő volt a titkár, a mindenhez látó csendes Comp., a mindenes. Ő ügyelt fel az üzletre kora reggeltől késő éjszakáig; ő lótott-futott detail-kereskedő után, ő tartotta evidentiában a collikat, ő vezette a főkönyveket, ő járt a Yucatan-Dracoena megszerzése után, s ő esküdött a vásárosoknak, hogy valóban saját maga hozta el Yucatanból vad indiánoktól megváltva, az igazi hajnövesztő Dracoena magot. És ezért az volt a jutalma, hogy esténkint neki is szabad volt megjelenni miss Leona concert spiritueljén.

Én is voltam ott egynehányszor.

Megvallom, hogy soha sem szerettem a humbugot, s a siker, mely ezt kisérte, épen nem vont magához, de érdekelt megtudni, hogy mi lesz elvégre is a hosszuhaju hölgyből?

A creol nő nem mindennapi műveltséggel birt s egészen méltónak tartá magát arra a szerencsére, hogy egykor mr. Bhealer nejévé legyen.

Én pedig meg voltam felőle győződve, hogy soha sem fog az lenni.

Mért gondoltam ezt? Annál az egyszerű oknál fogva, hogy ugyanazon ember, a ki egy millió embert meg tud csalni, hogyan tehetné azt, hogy az egy millió egyediket is meg ne csalja?

Engem is rászedett; nem tagadom. Még én is használtam csoda hajkenőcsét, pedig bizonyos voltam felőle, hogy az nem használ semmit. Hogy pedig egy millió embert legalább megcsalt egy év alatt, az onnan könnyen kiszámítható, hogy másfél év mulva félmillió dollárnak volt birtokosa.

És mind ezt azért adózta neki a félvilág, hogy miss Leonának olyan szép hajfürtei vannak.

Mennyi hálával tartozott ő ezeknek a szép hajfürtöknek! Ha aranyba, gyöngyökbe foglalta volna, ha oltárszekrénybe zárta volna, ha térden járta volna körül, mint búcsújáró a csodatevő szent képet, megérdemlette volna. Ez volt szerencséjének megalapítója, a legmesésebb meggazdagodásnak aranybányája, a tündérországi szomorúfűz, melyről a szellő aranyokat ráz le levelek helyett; hanem azért én még sem hittem soha, hogy ő miss Leonát el fogja venni.

A hölgy nemcsak szép volt, de kedélyes is. Költői ábrándozás volt lelkületének alapvonása, s rejtett tüzü szemeiből látszott, hogy képes oly szenvedélyre, mely egy férfit őrültté tehet.

De hát mi köze volt mr. Bhealernek a szerelmi őrültséghez? Ő okos ember volt, s a hol csak lehetett, inkább mást tett bolonddá, mint magát.

Engemet, mint mondám, régibb ismeretségnél fogva gyakran meghítt magához. Én pedig őt nagy úr korában sem igen szerettem. Nem jól érzem magamat az ilyen hirtelen felcseperedett milliomosok fitogtató pompája közepett. De ő, a mint meggazdagodott, ismét fölkeresett s örömét találta benne, hogy egy olyan embernek mutogathatja mesés gazdagságát, a ki őt még nehány év előtt szegény legénynek ismerte. Iparkodott bizonyos családiasságot kötni köztem és saját környezete közt. Többször eljött hozzám is, s olyankor merész terveiről beszélt; mert a ki egy milliomot szerzett, annak soha sem elég egy milliom, annak másik milliom is kell.

Egy napon beszélgetés közben előhozta, hogy bizony ő neki is ideje volna már arról gondolkozni, hogy megházasodjék.

Ráhagytam, hogy bizony ideje volna.

– Lesz-e ön a házassági szerződésnél tanum? szólíta fel.

Ez egyenes felhivásra nem mondhattam mást igennél; s némileg meg is voltam vele elégedve, hogy tehát a hosszuhaju hölgy végre czéljához jut. Nem sokat nyer ugyan vele, mert az egész ember nem ér egy pipa dohányt; hanem azt már a hölgyek tudják, miért sietnek olyan nagyon bekötni a fejüket egy férfival, akármilyen legyen is az.

Azt mondtam neki, hogy szívesen leszek násznagya.

Azután a napot is megmondta, hogy mikor fog esküdni. Gondom volt rá, hogy aznapra úgy rendezzem ügyeimet, hogy rövid időre szabadulhassak tőlük. Az ilyesmi is kötelesség az életben.

A mondott nap reggelén maga jött el értem elegans fogatán mr. Bhealer. Vőlegényruhája sárgabaraczkszín bársony quekkerből állott, aranyozott gombokkal és fekete bársony pantallonból, fehér atlasz mellénynyel és azon korallgombokkal; úgy hiszem elég feltünő volt. Gomblyukába rózsacsokor volt tűzve, világos-kék szalaggal.

Miután tiszta fehér keztyüs kezével megszorítá kezemet, s háromféle illatszerrel beszagosította szobámat, melyet önmaga körül árasztott, fölkért, hogy lehessen olyan szerencsés engem saját fogatán mátkája szállására elvihetni.

Kész voltam rá. Felültünk egymás mellé, s én úgy vettem észre, hogy ismerősöm semmivel sem elfogultabb, mint szoktak vőlegények hasonló esetben lenni.

Hanem a mint a fogat megállt, s az inas kinyitá a kocsi ajtaját, csodálkozva tapasztaltam, hogy a ház, melynek kapujában leszálltunk, nem ugyanaz, melyben tudtommal miss Leona lakik.

No talán már ide költöztette.

Kérdezősködés nélkül engedtem magamat általa előre utasíttatni, a ház belsejébe.

A folyosón végighaladva, a földszinti parloirba értünk, a hol az amerikai vendégei látogatását szokta fogadni. Megjelenésünkkor egy segéd, vagy inas, vagy clerc, vagy nem tudom mi távozott a teremből, azzal a biztatással, hogy hirül fogja adni jöttünket.

Mi addig leültünk a kandalló elé egy pár hintáló székre.

Bhealer úr tréfálózott, hogy az idő különben is hosszas szokott lenni, mikor a hölgyek toilettjüket végzik; hát még mikor menyasszonyi toilettet végeznek, az épen végevárhatatlan. Egy arafátyol feltüzése maga megtart egy óráig.

Én jónak láttam megjegyezni, hogy soha életemben szebb arafátyolt nem tudok képzelni, mint a minő miss Leona sarkig leeresztett hajhulláma volt, mikor őt legelőször megláttam.

Mr. Bhealer azt mondta rá, hogy ez igaz.

Én okosabb themáról nem véltem beszélhetni, mint miss Leonáról, ebben az ünnepélyes órában.

– Ön valóban helyesen mondta nekem azt, hogy egy új Californiát fedezett fel; mert miss Leona csodaszép haja csakugyan az lett önre nézve. Ön két év alatt egy milliót sepert össze vele.

– Másfelet! igazítá ki szavamat mr. Bhealer. Igazán csinos kis aranyseprő bartwisch!

És nevetett ennek az ötletnek.

Kötelességemnek tartottam, hogy még több szépet mondjak neki menyasszonyáról. Hiszen egy vőlegényt csak kell biztatni ilyenkor egygyel-mással.

– Azt hiszem, hogy miss Leona Dangernek határtalan jó szíve még ritkább kincs egy hölgynél, mint ama rendkívüli szépség.

– No de még! tódítá mr. Bhealer. Hogy milyen derék jó szívű hölgy miss Leona, azt még csak ezután fogja ön tapasztalni. No majd meglátja.

– És ez a szív egészen az öné?

– Teljesen. Bolondul utánam. Ha tűzbe-vízbe küldeném, elmenne értem.

– Önt e szerint nem csupán hála köti e derék leányhoz, hanem egyuttal megérdemlett hajlam is.

– Kétségtelenül.

Ez egész beszélgetésünk alatt valami olyan sajátságos sardonikus mosolygással nézett rám a szeme szögletéből mr. Bhealer, mintha ő volna az, a ki engem most valami nagyszerű megtréfáltatásba belevisz.

Most egyszerre robajos selyemsuhogás hallatszott felettünk, csalhatatlan előjele annak, hogy hölgyek közelítenek. Mi felugrottunk székeinkről, mr. Bhealer megrántotta kabátom szárnyát: «most azután egy szót se többet miss Leonáról!» sugá fülembe, s azzal karomnál fogva előre tolt, hogy az érkezőknek bemutasson.

A csigalépcsőn, mely a felső osztályokból a parloirba vezetett alá, egész csoport selyembe és illusionba öltözött hölgy, s utánok egy sereg idegen férfi szállt alá, kik közt épen csak miss Leonát nem láttam sehol.

Mr. Bhealer sorba bemutogatott mindenkinek; elébb egy vastag urnak, azután egy sovány asszonyságnak, azután egy vöröshaju kisasszonynak, meg egy hamis fürtös kisasszonynak; de a kiknek neveire én mind nem emlékszem, mert a mint a szőke kisasszonyhoz érve, azt úgy ismerteté meg velem, mint miss Lidia Corinthot, jövendőbeli eljegyzett menyasszonyát, ez engem annyira zavarba hozott, hogy azontul nem hallottam semmit.

Az igaz, hogy mis Lidia Corinth is szép hölgy volt, hanem olyan sajátszerű szépség, a mihez én soha nem tudnék hozzászokni. Ha tíz esztendeig feleségem volna is, azt hinném, hogy valami idegen asszony. Tökéletesen olyan arcz, a mely, ha azt mondja valakinek: «ma nem vagyok itthon» hát elhiszik neki. Az ember mindig az ajtón kivül hiszi magát mellette.

Micsoda más volt miss Leona Danger, mikor az eszkimó boutiquejében legelőször is megpillantottuk! Szegény Leona! Hát a te szép fekete hajfürteid ennek a sárga frizurának a számára termették a gyémántokat?

No, hanem hát ez nem az én gondom. Engem tanúnak híttak ide, nem drámabirálónak. Mit avatkozzam én a más dolgába? Eredj, vidd a menyasszonyodat; bánom is én!

A rövidleges bemutatás után következett, hogy kocsira üljön a násznép s induljon a templomba.

A krinolinokat előre bocsátva, s nagy életveszedelemmel bepakolva a hintókba, mi ketten a vőlegénynyel leghátul maradtunk, a hogy szokás, s ezuttal nem az ő urifogatába, mely a menyasszonyt vitte, hanem egy bérkocsiba jutottunk.

Ez volt a nászmenetet bezáró utolsó kocsi, hanem a mint egy párszor a bérkocsis hátrafelé integetéseiből kivehettem, még valami más kocsi is jött utánunk, s a bérkocsis tartott tőle, hogy az a rúdjával beüti az ő hintaját hátul.

– Mi az? kérdé mister Bhealer.

– Egy boxcab.

– Ki ül benne?

– Egy miss, feketében.

– Feketében. Az nem hozzánk tartozik.

– Vinné az ördög, a hova tartozik; de mindig belénk ütközik a rúdjával, mikor a többi kocsitól nem mehetünk

– Mondja ön neki, hogy kerüljön el bennünket.

– Mondtam már, de nem fogadja meg.

– No hát maradjon.

Én azonban csak még sem állhattam, hogy mr. Bhealernek szemére ne hányjam ezt a hűtelenséget. Hisz ez még amerikai szempontból is czudarság.

– Ön tehát miss Leonát ott hagyta a faképnél?

– No az természetes, szólt mr. Bhealer, igen előkelő képet csinálva. A boltjának czimtábláját csak nem veheti nőül az ember.

– De mikor önnek az a boltczímtábla olyan jól jövedelmezett.

– Hát mondtam én, hogy hűtlen leszek hozzá, mint boltczímtáblához? Én gazdagon fizettem őt eddig, gazdagon fogom fizetni ezután. Jó barátok leszünk s meg fogjuk becsülni egymást.

– De ön házasságot is igért neki.

– Azt nem tagadom. Irásba is adtam.

– Hátha önt be fogja perelni?

– Akkor is csak ott lesz, a hol most. Két feleséget csakugyan nem vehetek, ha csak a «sós tó» mellé nem vándorlok ki; a biróság vagy arra fog elitélni, hogy bizonyos évdíjt fizessek az elhagyottnak, vagy egy meghatározott összeget, s én föltettem magamban, hogy a mit a törvényszék meg fog miss Leonának itélni, én kétszerannyit fogok fizetni. Ez reménylem, hogy gentlemanlike van mondva. Lássa ön, mr. Bhealernek is van nemes gondolkozásmódja.

Én pedig szerettem volna mr. Bhealert kidobni a kocsiból, ott, a hol legnagyobb volt a sár.

Hanem azt ugyan nem bántam meg, hogy nem tettem.

Nehány percz mulva a mi kocsink is a templom elé ért, a mögöttünk jövő boxcab szintén.

A mint hátra tekinték, láttam, hogy egy hölgy szökik le belőle, párducz-elevenséggel, ki fekete ruhát viselt, egészen mexikói divat szerint, bokán felül érőt, s fején a kalap helyett hosszú fekete rebosot, a kreolnőket annyira jellemző fátyolt.

Én rá bámultam. Ez Leona volt, és még sem volt Leona. Az ő méltóságteljes arcza, az ő villámló tekintete volt az; az ő bájosan szilaj mozdulatai, az ő nyugtalan ajkfölvetései; de hol volt a csodaszép hosszu haj?

Ez a hölgy rövidre volt nyirva, kurta hajfürtei a reboso alól kiszabadulva, szabadon repkedtek homloka, égő arcza körül.

Itt baj lesz, gondolám magamban, s iparkodtam egy lépéssel hátrább állani.

A hölgy azonban sebes, ruganyos lépésekkel elhaladt előttem, s a baraczkszín bársonykabát után indult.

A násznép egész parádéban összecsoportosult már a templomajtó előtt, s épen csak a vőlegényre várt, hogy induljon az imaházba. Mr. Bhealer épen vis-à-vis állt már menyasszonyával, miss Lidia Corinthtal, midőn egy izmos kéz hátulról megragadta a baraczkszín bársonykabát gallérját s megállásra kényszeríté annak tulajdonosát.

Mr. Bhealer ijedten fordult vissza, de még jobban megijedt, mikor a gallérját fogó kéz birtokosnéját megismeré.

– Az Istenért! Mit akar ön?

– Hogy mit akarok? Te áruló! Azt majd mindjárt elmondom neked.

S azzal a másik izmos kéz a reboso alól egy kegyetlen hajlós rhinoceros-bőr lovagkorbácsot húzott elő.

Mr. Bhealer észrevevé, hogy itt hajótörés veszedelme forog fenn, s hirtelen elővevé tengerészi flegmáját, tekintélyével remélvén a boszús hölgyet lefegyverezhetni.

– Miss! ön takarodjék haza rögtön! kiáltá boszankodva Leonára, mintha éreztetni akarná vele, hogy ő neki gazdája.

Hanem abban a perczben olyat húzott miss Leona a fején keresztül a rhinoceros-szíjjal, hogy a szép sima czilinder rögtön összehorpadt, s a tulnan bevágó ostor végecskéje egy kikeresett helyecskén a szája mellett belecsippentett a képébe, úgy, hogy onnan mindjárt kiserkedt a vér.

No mondhatom, hogy ez bolond egy helyzet volt. Akármely más országban is kellemetlen volna hasonló vitába keveredni egy hölgygyel; annál inkább Amerikában, hol a nőnem különösen az állam és minden egyes polgár védelme alatt áll.

Annál fogva mister Bhealer csakugyan nem tehetett okosabbat, mint hogy az első ütközet után megváltoztatta a csatarend homlokát, s a hátát tartva a dühöngő hölgy elé, a fülére rántá a bársony kabát gallérját; akármi történjék az utóhadával.

A bájos furia pedig nem is kérette magát nagyon a folytatásért, hanem a kegyetlen rhinoceros-korbácscsal olyat húzott a hátán végig egyet hosszában, másikat keresztben, hogy annál különbet ugyan senki sem kivánhat magának vőlegény korában.

A harmadik ütés után aztán eldobta a korbácsot, sirva fakadt, eltakarta az arczát: futott a kocsijához vissza.

Minthogy pedig a bársonyfélén az ilyesmi nagyon meglátszik, annálfogva mr. Bhealernek a hátán úgy nézett ki az a két keresztbe vágott huzás, mint a keresztülhuzott számlákon szokott látszani, a mire azt irják, hogy «pour a quit».

No hanem azért ez a kis intermezzo ne zavarja meg a díszes nászünnepélyt. Hasonló incidensek a tulsó hemisphæriumon nem tartoznak a rendkívüliségek közé, s aztán inkább egy szép hölgytől három pofot, mint egy férfitől felet; praktikus szempontból felvéve pedig épen még lucrativusnak is nevezhető ez a «fatal accident», a mennyiben ily «self satisfaction» után most már a biróság semmi kárpótlást sem fog megitélni az elhagyott jegyesnek, s így a szökevény hátára rótt krixkrax csakugyan «pour a quit» s valóságos száz procent nyereség.

Tehát csak bementünk a templomba. A tapasztaltabb hölgytanúk már a jelenet elején befutottak oda, magukkal ragadván a menyasszonyt, ki ott az előteremben egy kissé elájult, s így állítólag se nem látott, se nem hallott a jelenetből semmit, a mi a templom előtt végbe ment; hanem azért egész accuratessel felocsudott akkorra, mire a vőlegény ismét előkerült, ki ugyan elég elfogulatlan ábrázatot igyekezett mutatni; de a mi neki ismét igen nehezen sikerült ama bizonyos kis hosszukás daganat miatt, a mi az arcza közepétől a szája szegletéig sötétvörösen lenyult, s ott egy kis vérző repedésben végződött, melyet a tisztelt vőlegény himezett zsebkendőjével folyvást takargatni kényszerült.

Átkozott gondolat is volt az, a ki legelőször kitalálta, hogy a rhinoceros bőréből lovag-korbácsokat lehet csinálni.

Hanem hát a pap nem kérdezte azt, hogy mit takargat a tisztelt keresztyén polgár azzal a zsebkendővel az arczán, mialatt az esketési formát utána mondja az oltár előtt; hanem hivatalosan tudomásul vette, hogy az az egymás kezét tartó pár minden egyházi dogma és polgári paragrafus rendi szerint szereti egymást, meg is áldotta őket, be is írta nevöket a boldog házasok nagy könyvébe s azzal haza eresztette a násznépet a szülői házhoz, a hol úgy gondolom, hogy valami nászlakomának kellett volna következni.

Csak gondolom. Mert nem volt részem benne. Visszatéret a vőlegénynek a menyasszonynyal lévén szokás együtt haza kocsizni, én részemről a zsemlyeszínhaju nyoszolyólánynyal és annak mamájával jutottam egy hintóba. A zsemlyeszín kisasszony folyvást kiváncsian tudakozódott tőlem, hogy mi történhetett odakinn? mert ő nem látott semmit, nagyon ártatlanka volt szegényke, s szeretett volna nem az lenni; a mamája pedig, ki átellenben ült, folyvást fénymázos topánaimon taposott s basiliscus tekinteteket lövelt rám, nehogy valamit elmondjak, a mi igaz. Én aztán hazudtam keresztyéni kötelességből egész hazáig. Azt mondtam a kisasszonynak, hogy a drastice megjelent hölgy Bhealer úrnak édesanyja, a ki nem akarja megengedni a fiának, hogy megházasodjék, mert még kiskorú; nem tudom, elhitte-e?

A lakodalmas házhoz megérkezve, én kötelességszerűen karon fogva bevezetém a rám bizott hölgyeket a parloirba, onnan felmentünk az ebédlőbe, ott egy hosszú asztal erősen meg volt terítve hideg sültekkel, kocsonyákkal és felczifrázott czukorsüteményekkel, a torták óriási dombjai közül, mint fiók münsterek tornyai magasodván ki a sok góthidomú palaczk-nyak.

Hanem daczára ennyi biztató körülménynek, a vendégek, kik az asztalt körülállották, rettenetes savanyú ábrázatokat mutattak egymásnak, s olyan távol tarták magukat a süteményektől, mintha mindenki attól félne, hogy ha egyszer valamihez hozzányul, ő is valahonnan a levegőből egy pofont kap. Sem menyasszony, sem vőlegény nem voltak jelen, sem az elébbi szülői, hanem csak álldogált a vendégsereg magára hagyatottan, s várta, hogy kezdjen beszédet valaki, és a mellett úgy érezte magát egyenkint mindenki a társaságban, mint a ki szeretne olyan valaki lenni, a ki nincs itt.

Jó egy óráig bámultunk így tetszésünk szerint hol egymásra, hol a tortákra, hol a mennyezetre, s még sem jött senki.

Egy óra mulva előkerült végre mr. Bhealer. Most már a hosszú daganat be volt ragasztva az arczán æquivalens flastrommal, a mi úgy tűnt fel, mintha fél bajuszt ragasztott volna magának, s ekként igen derült kinézést adott tekintetének.

Kinálta a vendégeket, hogy lássanak hozzá, egyenek, igyanak, legyenek vígan, mindjárt jön a házi úr is, az asszonyság mulhatlan teendők által van elfoglalva.

Nekem pedig fogcsikorgatva súgott oda: «Mi pedig osonjunk innen, mihelyt szerét tehetjük, félek tőle, hogy az az átkozott Medea még fölgyujtja a Yucatan-Dracoena-gyárt. Képesnek tartom arra is!»

Nagyon hajlandó voltam az indítvány elfogadására, s mihelyt lehetett, eltűntem; Bhealer utánam.

– Hát a mistress? kérdém tőle.

– Azzal nagy baj van most. Mihelyt felé közelítnek, azonnal elájul. A mióta haza jöttünk a templomból, tizenkétszer ájult el, ugyanannyi ránézésem folytán. Most már nem akarok eléje jönni hamarább, mint ez a bolond huzás innen a képemről elmulik. Menjünk hozzám, szörnyű szükségem van rá, hogy egy palaczk búfelejtőt igyam ezen a szép napon, egy pár magános jó barát társaságában; ön szives lesz eljönni velem, majd felhivjuk mr. Happyt, s az megnevettet bennünket. Átkozott nászünnep! S hogy kiabált a fülembe ipamuram, meg napamasszony! No ez nem nekem való mulatság!

(De épen neked való mulatság! gondolám magamban, mialatt a Yucatan-Dracoena-gyár pompás épületéig hagytam magamat általa kocsiztatni.)

Ott kiszálltunk és felmentünk a mr. szállására.

A comptoirszolga meglátta mr. Bhealert, s azt kérdé tőle, hogy talán duellálni volt?

Azt leszamarazta s kergette, hogy menjen Happyért s mondja meg mr. Happynek, hogy hozzon fel mr. Happy a pinczéből egy tok veuve Cliquot-t.

Mr. Happy nem sokáig váratott magára, alig ültünk le a kandalló mellé, már topogott be a szomszéd teremből.

Mr. Happy ezúttal egy araszszal magasabbnak látszott lenni, úgy feltartotta fejét s úgy ágaskodott lába hegyére. A hóna alatt hozott ugyan valami tokot, de az nem hasonlított semmi pinczetokhoz. Engemet meg sem látott, hanem egyenesen mr. Bhealer elé plántálta magát, olyan közel, hogy az orraik érinthették egymást.

Mr. Happynak a szája ezúttal nem volt nyitva, hanem inkább összeszorítva, mint az olyan embereké, kik a sirást akarják visszafojtani. Látszott, hogy valami nagyot akar mondani, de nem jött a nyelvére.

Tehát képes beszédhez folyamodott. Felnyitotta reszkető kezekkel a dobozka tetejét s belemarkolva, kihúzta abból – miss Leona gyönyörű szép levágott haját.

S a mint azt a sajnálatra méltó nagy kárt oda tartá főnöke elé, a kisded emberke szemei megteltek könyekkel.

Végre kitört belőle a szó.

– Látja ön ezt? Ön cselekedte ezt! Ez volt az ön őriző angyalának a szárnya, a mit elvesztett.

– Vigye az ördög az egész őriző angyalt, ordítá rá mr. Bhealer, kinek nagyon jó oka volt miss Leonára haragudni. Vonuljon ön előlem, vagy kilököm önt hajastól együtt.

Ez a szó felnyitá mr. Happynél az ékesen szólás zsilipjeit; kétszer a kezefeje körül csavargatá a hosszú hajfonadékot, oly fenyegető mozdulattal, hogy én mr. Bhealerre nézve aggódni kezdtem, hogy no most következik a második bajusz!

– Micsoda? kiált mr. Happy, ön az ördögnek ajánlja azon angyalt, ki önt a paradicsomba emelte, és ezt a hajat, melyen ön a cloakából a mennyországba kapaszkodott fel; kit ön megcsalt, csúful elárult, kit a halálba űzött; mert tudja meg ön, hogy miss Leona e perczben útban van Sherman táborába, hogy ott mint önkéntes amazon, vagy tábori kém, a hazáért feláldozza drága életét. És önnek, háládatlan, itt küldi ezt az elpusztított mennyországot, egy ország büszkeségét, ezt a dicső hajat; megvette ön, legyen az öné; de tulajdonosnéja nem adta el önnek magát, az önt megveti és semmivé teszi!

Mr. Bhealer kezdett szintén dühbe jönni, háromszor is közbe kiáltott: «Mr. Happy!» de a kis quakkernek élesebb szava volt, elnyomta az övét.

– Mr. Happy!

– Igen is, az én nevem mr. Happy. Én adtam az első dollárokat ön szerencséjének megalapításához. Én szereztem meg önnek az áldozatul esett drága kincset. Én lótottam futottam városról városra az ön gyalázatos dracoenájának hirdetésével. Én emeltem az ön üzletét oda, a hol az most áll. Én esküdtem mindennap százszor, pedig quakker vagyok, hogy az ön szere az egyedül csalhatatlan. És én azt nem az ön két szeméért tettem, hanem azért az angyalért, a ki ezt viselte.

És a kicsiny ember e szónál arczához emelte a szép levágott hajat; egészen belé temetkezett, s úgy hiszem, hogy sírt is közbe.

Mr. Bhealer pedig szekrényéhez sietett; felnyitotta annak szárnyait, kivett belőle egy pár keresztbe kötött csomagot, s oda dobta az asztalra mr. Happy elé.

– Itt van önnek a tízezer dollárja, két évi kamatjával együtt, aztán meg félévi titkári fizetése. Mától fogva el van ön bocsátva a Yucatan-Dracoena-gyárból; – alá is út, fel is út!

Mr. Happy rendbe szedte magát e szóra. Látta, hogy itt kemény szívű férfival van dolga.

– Igen? El vagyok bocsátva a dracoena-gyárból. Elvihetem a tízezer dolláromat?

– Elviheti! S még azt a kóczot is tetejébe.

– És ezt a kóczot is! No jól van. Nem esküszöm többet, mert quakker vagyok; de mondom önnek, bizony mondom, hogy elviszem az ön feje felül ezt a házat is.

Azzal bevágta maga után a kis ember az ajtót és odább állt.

Magam is nem sokára követtem, s örültem nagyon, mikor ismét otthon találhattam magamat a boltomban.

Soha sem megyek többet életemben násznagynak senki esküvőjére.

A következő napok megmutatták, hogy mit értett mr. Happy a boszúállás alatt.

Szemben a Yucatan-Dracoena-gyárral egy boltot bérelt ki, s annak a kirakatába üveg alá kitette miss Leona levágott haját. És azután minden hirlapba beiktatta ezen hirdetményt:

«A Yucatan-Dracoena nem létezik! Mr. Bhealer hajkenőcse nem egyéb, mint disznózsír, zsályalé és krumpliszesz. Ezer dollár jutalom annak a vegyésznek, a ki abban valami egyebet is fel tud fedezni. Miss Leona Danger haja nem volt igazi, csak álhaj. A ki nem hiszi, megláthatja mr. Happy boltjában, vis-à-vis a Yucatan-Dracoena (???) gyárral.»

És ez minden hirlapban megjelent, minden utczaszögleten, minden szinházban és hangversenyben ugyanoda volt ragasztva, a hol mr. Bhealer hirdetményei pompáztak, mint a hogy jár fütyülve a kis ichneumon mindenütt, a hol a nagy krokodiluss riogatja szét a falánk fenevad elől a zsákmányt.

Eleinte mr. Bhealer azt hitte, hogy roppant gazdagságával agyon nyomhatja a kicsiny ellenséget, s még nagyobbszerű modorban feküdt neki a reclame-csinálásnak; hanem én úgy tapasztaltam, hogy az egyszer elvetett skepsis nagyon buján növekedik, az olvasó szeme inkább megakad azon a kis «Óvás»-okon, a mik az ő hosszú «attestatumai» után következnek, mint a charlatan kiabáláson.

És mr. Happy lerázhatatlan ellenség volt. Mr. Bhealer nem kereshetett magának olyan zúgot, a hol ő rögtön nyomában ne lett volna. Úgy hiszem, egész vagyonát képes volt rá költeni az ő leálarczozására.

Én aztán e reclame-háborút kivéve, mely az olvasóközönséget sok ideig derültségben tartotta, évekig nem hallottam mr. Bhealerről semmit. Menyegzője óta én sem voltam feléje soha, ő sem látogatott el hozzám.

Úgy egy pár év mulva egy szép reggelen ismét csak betoppan a boltomba.

Urias és leereszkedő volt mindig. Külsejére nézve nagyszerű és gentlemanlike.

– Minek köszönhetem a szerencsét?

– Hja bizony, tisztelt barátom, szólt széttekintve boltom falain. Nekem erre a boltra lenne szükségem, s én önt innét ki akarom árverelni.

– Egy év mulva lehet, addig szerződésem van.

– Mit is fizet ön egy évre? Négyezer dollárt? Én nyolczezeret igértem a háziúrnak.

– Jól tette, uram, hát csak végezze el vele.

– Apropos! Mi az ára önnél a legdrágább havannahnak?

– Százötven dollár egy ládikával.

– Ugyan kérem, legyen szíves egy ládikával a szállásomra elküldeni, majd a titkárom átveszi és kifizeti.

– Meglesz.

Azzal kezet szorítottunk.

Már menni akart, mikor eszébe jutott, hogy tárczáját pénzestől, szivarostól otthon felejtette.

– Ugyan kérem, adjon ki vagy öt darabot abból a ládikából.

Felbontottam a ládikát s odaadtam belőle a kivántat.

A ládikát azután elküldtem egyik segédemtől a szállására. Segédem amerikai gyerek volt, praktikus fiú, nem sokára visszajött a ládikával, s azt mondta, hogy annak az úrnak a titkára nem fizette ki a ládika árát, s ő visszahozta azt.

Másnap megint eljött mr. Bhealer, szörnyen csodálkozott rajta, hogy a titkár nem fizetett. Persze nem volt előre értesítve. No majd holnap utasításba fogja neki adni.

Azzal ismét elvitt öt szivart a magának kiválasztott ládikából.

A titkár ismét nem fizetett.

Ez így ment még egy pár nap; mr. Bhealer minden nap talált ki valami okot, miért nem fizet a titkárja, s mindig elvitt öt darab szivart.

A hatodik nap aztán yankee-segédem a mistress ajtaján csengetett be, s annak a szobaleányától kért magyarázatot. Az aztán el is mondott mindent.

– Ne adjanak önök mister Bhealernek semmit, hisz annak semmije sincs. A gyár rég megbukott; ha a mistress nem exequáltatta volna a neki móringolt részét, az sem volna neki, a hol korhely titkárával együtt meghúzza magát. A mistress ad neki naponkint fél dollár költőpénzt; aztán meg a kit a régi ismerősök közül itt-amott rászedhet.

Tehát mr. Happy boszúja még is csak sikerült! Szegény miss Leona hajával le volt vágva a szerencsefiának mesés talizmánja. Koldus lett; minden koldusok között a legnyomorultabb; a saját feleségének a koldusa, a kiért miss Leonát megcsalta.

Következő nap megint eljött hozzám, megint azzal a titkáros mesével.

Ezúttal röviden bántam el vele.

Megfogtam szépen a karját s azt mondtam neki:

– Mr. Bhealer, mondok én önnek valamit, de ne adja tovább. Azt mondom én önnek, mr. Bhealer, hogy ön egy semmirekellő bankrott gazember, s hogy ne jőjjön ön hozzám többé szivart válogatni.

Erre a szóra mr. Bhealer félrecsapta a kalapját, megfordult a sarkán, s mintha nem is neki beszéltek volna, fütyörészve odább ment…

Ugy-e furcsa merkantil-regény volt ez, tisztelt olvasóm? A legfurcsább benne az, hogy ez mind így történt valósággal.

A FRÁNYA HADNAGY.

(Egy furirsicz naplójából.)

1850.

Soha olyan embert, mint az én hadnagyom volt!

Nem azért, hogy az én hadnagyom volt, de olyan víg embert soha sem láttam életemben.

Mikor magához fogadott, azt gondoltam szörnyű morózus képéről, no ez valami ugyancsak agyonharaplak úr lesz egyszer, hanem csakhamar át kezdtem látni, hogy ő azt a vadalmába harapott ábrázatot csak úgy kölcsön kérte s az alatt a legvígabb szívet hordja rejtve.

Ha én olyan szépen tudnék irni, mint a poéta és a tudós urak, gyönyörűséges regényt csinálnék az én gazdám viselt dolgaiból; de hiába, én azt nem tanultam, nem értek hozzá, ennélfogva csak annyit teszek, hogy leírok egyet-mást, a mi vele történt, össze-vissza, egybefüggés nélkül, a mint az a katonaéletben meg szokott történni.

Meglehet, hogy ezeket a históriákat nem fogják azok az urak, a kik többet tudnak, mint én, valami mesterséges szépséggel formáltaknak találni, de hiszen én azt nem is kivánom, csupán csak meg akarok emlékezni az én hajdani gazdámról, a ki hadnagy volt a honvédeknél; a kik ismerték, tudhatják, hogy milyen nagy gavallér volt a leányok körül, s milyen jó katona volt a háborúban.

* * *

Erdélybe tettek bennünket egy újonan alakított zászlóaljhoz, mely még nem volt egészen felszerelve.

Csak a puska hiányzott még, meg a tölténytartó. Köpönyegje senkinek sem volt; egyébiránt az egész ármádia annyiban volt uniformis, hogy mind mezitláb járt.

Az én hadnagyom sokat panaszkodott a kapitánynál, a ki egy incarnatus cseh erdőmester volt valaha, később kávés Pesten, míg a leányának a férje őrnagygyá lett a zászlóaljunknál s az megtette kapitánynak. Tehát ennek, mondom, sokat panaszkodott a hadnagyom, hogy a szegény katonák fáznak, adjanak nekik legalább köpönyeget. De mind hiába, az őrnagy urak elkártyázták a pénzt, a mit a kormány a csapatok fölszerelésére küldött s a sok unszolásra végre is a jámbor cseh exkávés egy bonmotval fizette ki a hadnagyomat, melyet állítólag Napoleon mondott a katonáinak, mikor Egyptomban leszakadt róluk a ruha és zúgolódni kezdtek.

«Avecd pain et du fer on peut aller a Chine.» Annyit tesz körülbelől, hogy: «vassal és kenyérrel Chináig el lehet hatolni.»

Az én hadnagyom ezt a sort leiratta velem százötvenszer külön papirosra, azután kivitte a legénysége közé: «No fiaim, itt a köpönyeg,» s feltűzködte a vállaikra gombostűvel.

Még csak csizma kellett.

Csakugyan kaptunk is egy szép reggel háromszáz darab újdon-új suvixos iskátulát.

Engemucscse! ez jó gondolat, mondá a hadnagyom, csizma helyett suvixot küldeni! S másnap, hogy a kis szürke generális szemlét tartott a sereg felett, a mi századunk gyönyörű fényesre kisuvixolt mezitlábakkal defilírozott el a vezér előtt, hátul mindenkinek sarkantyú volt pingálva a sarkára krétával.

A vezér először nevetett, azután pedig összeszidta az őrnagyunkat.

Az őrnagy is nevetett először, s azután összeszidta a kapitányt.

A kapitány végre elkezdett veszekedni az én hadnagyommal, a hadnagyom pedig ő vele, s miután az egyik magyarul, a másik németűl nem értett, egyik sem végzett semmit a másikkal.

Utóbb is úgy szoktunk el a mezitláb járástól, hogy egy oláh falut dicsőségesen elfoglalva, az oláh menyecskék ott felejtett piros csizmáiban honosítottuk meg lábainkat, s azóta piros csizmás regementnek csúfolták századunkat.

Könnyű volt nekik beszélni onnan az üveges hintóból.

* * *

A legelső csatában nem sok tennivalót találtunk. Messziről lövöldöztek felénk, nekünk csak állni kellett.

Az ujonczkatona kapkodta jobbra-balra a fejét, a mint valami láthatatlant fütyölni hallott a levegőben.

– Ne kapkodd a fejedet öcsém, kiálta rá olyankor a hadnagyom, mert még bele találod ütni valami golyóba.

Volt köztünk egy öreg süket ember. Erővel eljött velünk, hogy ő golyóbist visz haza a gyerekeinek játszani. Negyven esztendő óta nem hallott már egyik fülére sem. Csak úgy kézzel-lábbal lehetett vele beszélni.

Egy pillanatban nyolcz ágyút sütöttek el az ellenség részéről egyszerre. Rengett bele hegy völgy. A süket erre szétnézett és azt mondta, hogy valahol elsült egy puska.

Mi felénk azonban egy messziről irányzott golyó kezdett gurúlni. Már rég leesett röptéből a földre, gurúlva szép egyenesen s csak olykor ugorva egyet, ha véletlen kavicsba ütődött.

A hadnagyom intett az öregnek, hogy ott jön a golyóbis, fogja el szaporán.

Az sem volt rest, lekapta a nyakából szűrzekéjét s a mint a golyó odaért, hirtelen lefülelte vele, mint az ürgét szokták.

Hanem a golyónak az a szokása, hogy még fáradt korában is jól birja magát; mire a mi emberünk elkiáltotta magát, hogy «fogom», már az akkor tíz lépésnyire volt tőle, szörnyű lyukat ütve a ráborított köpönyegen.

Ez azután szaladt utána, kergette messze földre, hol előtte járt, hol utána, míg végre vagy ötszáz lépésnyi távolban csakugyan elfogta s hozta vissza nagy triumphussal. Otthon persze azt mesélte, hogy rajta volt a köpönyeg, mikor kilyukasztotta a hatfontos galacsin.

A második csatában már egy ágyút vettünk el az ellenségtől.

A szerencsétlen nagyon közel jött hozzánk, s mielőtt ránk lőhetett volna, a hadnagyom elhitette a legénységgel, hogy az a mi ágyúnk, melyet mindjárt elfog az ellenség, ne engedjük!

Nem is engedtük, nekiiramodtunk; ránk lőtt egy párszor, de soha sem talált, s míg ideje lett volna bámulásából magához térhetni, már útban voltunk vele hazafelé. Az egészet kevesebb időbe került megtenni, mint leirni.

Azóta nem csufolta senki a piros csizmás regementet, sőt nemsokára puskát is adtak a kezünkbe. Lőni persze bajos volt egynémelyikkel, de ütni mind igen alkalmasok voltak.

* * *

Végre-valahára megértük, hogy a kapitányunkat elmozdították a zászlóaljunktól.

Áttették őrnagynak valami még nem létező zászlóaljhoz.

Ennek az örömére az egész együttlévő tisztikar lakomát rendezett.

Senki sem szerette szegényt, a tiszteken kezdve a legapróbb dobosig, magyarúl nem beszélt, csatába soha sem ment, jótékony czélokra soha nem adakozott. Csaták napján mindig kólikát kellett neki kapni, vagy ha előre megérezhette a salétromot, elküldette magát futárnak Debreczenbe; csakugyan addig is járt oda, míg ki nem nevezték őrnagynak, számfelettinek valamelyik garnisonba.

Mikor Komáromot feladták, csupán ott háromszáz darabból álló számfeletti őrnagy-gyüjtemény találtatott.

Tehát egy szép reggel a mi exkávés kapitányunkat utolérte a promovirt und amovirt.

Soha Közlöny érdekesebb nem volt előttünk, mint a mely e jó hírt hozta, még akkor sem, mikor a «külföld» rovat alatt három hétig semmi egyébről, csak a californiai bányákról értekezett.

Ez estét rendkivüli szertartással kelle megünnepelni, s minthogy az új őrnagy nem szándékozott kineveztetése áldomását megtartani, maga a tisztikar tartotta meg azt. Látszott, hogy vannak, kik ez előléptetésnek jobban örülnek, mint maga az előléptetett.

Azon közben az én fránya hadnagyom volt a tisztikar által megbízva azon szeretetreméltó kötelességgel, miszerint az új őrnagy utolsó tisztességtételére valami rettenetes jó tréfát gondoljon ki.

Mikor már vége felé járt a vacsora, előszólíták a hadnagyomat, hogy lássuk már a medvét.

– Mivel teendjük az új őrnagyra nézve emlékezetessé e napot? kérdezék tőle.

Ő felelé igen komolyan:

– Fáklyás zenét fogunk neki adni.

– Fáklyás zenét! kiáltá egy az asztal végéről.

– Talán macskazenét akartál mondani? replikázott egy harmadik.

– A legünnepélyesebb fáklyás zenét… ismétlé a hadnagyom, s komoly, mogorva vonásaiból előre lehete látni, hogy az valami fölséges mulatság lesz.

A czimborák teljhatalmat adtak hadnagyomnak minden szükséges intézkedésekre s egy óra mulva útban volt az ünnepélyes menet az ujdonsült őrnagy szállása felé s ott nagy dob- és trombitaszóval megállapodott.

A dobszóra és fáklyavilágra ijedten dugta ki fejét az ablakon az ujdonsült őrnagy, akkor bújt ki az ágyból, a paplant a nyakába vette, hogy meg ne hüljön, s a hálósipka nyakáig volt tarkójára húzva.

A mint tehát fejét kidugta, rettenetes éljenkiáltás fogadta minden oldalról, s a dob és trombita ujra megzendült.

Az ember meg volt lepetve. Ennyi tiszteletet ő nem várt s erősen iparkodott azokra az érdemeire visszaemlékezni, mik ez enthusiasmust előidézték. Azonban fejét azért egész majestással hajtogatta jobbra-balra, miáltal a hálósipkán a fehér czafrang hol előre, hol hátra ugrott.

A zene elhallgatott, az én hadnagyom felállt egy szalmaszékre és monda a megtiszteltnek egy ilyen szép, körmönfont dikcziót:

– Tisztelt férfiú, érdemes kávéfőző morva hazánkfia!

A megtisztelt egy szót sem értvén a hozzá intézett nyelvből, levette a hálósüveget a fejéről és rendkívül hizelkedőnek találta a megszólítást.

Az én hadnagyom folytatá magasztos ábrázattal:

– Nemes emberbarát, ki soha egy csirkének vérét sem ontottad ki, mégis őrnagy lettél, légy üdvözölve általam! Nem akarom szerénységedet az által megpirítani, hogy érdemeidet elősoroljam; hallgatok. Ámde emléked fenmarad azoknak hálás sziveiben, kiknek két havi lénungját szépen elköltötted. S bár ha elmégy is, itt maradnak a be nem fejezett számadások, mikről reád emlékezünk.

Az érzékeny hang, melylyel e szavakat hadnagyom elmondá, sürű könyeket idézett elő a kávés őrnagy szemeiben, valami olyast látszott rebegni, mintha ő ennyi magasztalást nem érdemlene. A hadnagyom az eddigi magasztos hangból a hősibe ment át.

– De bár ha szivünk forró óhajtása az volna, hogy akkor lássunk, mikor a hátunk közepét, reméljük, hogy ott, hol a jutalmakat fogják osztogatni, veled ismét találkozunk. Oh, te csaták hőse, ki elől jártál, mikor retiráltunk, s fedezted a bagázsiát, mikor előre mentünk!

Az őrnagy egészen el volt ragadtatva. Igérte, hogy a hazáért mindenre képes volna, de mindenre!