Miféle mesterség? Hát a rablás. Űzték ezt akkor elegen. Olyan tudomány volt, mint ma a börze-üzlet. Volt is miből gazdálkodni: Morva, Ausztria előttük állt; a mi szemüknek megtetszett, azt kezük ott nem hagyta.
Nem volt már dicsőség; de volt még dorbézoló élet.
Annak is vége lett aztán egyszer.
Az ausztriai rendek megsokalták a rablást saját határaikon belől, s körülfogták a fekete sereg rablóvárait és megostromolták őket.
A hadszerencse sem volt már velök. Ők, kik néhány év előtt Bécs falait rombolták, s diadallal vonultak be Bécs főpiaczára, elbuktak a harczban, s ugyanazon Bécs piaczán háromszázat végeztek ki közülök szégyenletes halállal.
És ez mind büntetés volt az árulásért, mit Mátyás fián elkövettek.
Más ötszáz fogoly, köztök Dóczy Sándor is, Eyzinger kezébe esett.
Eyzinger válogatott kegyetlenségeket gondolt ki a kezébe jutott foglyok elemésztésére.
Németújvár új erődeit épen akkor építették, s roppant mészkemenczék voltak a földbe ásva, mikben a várépítéshez való mészkővet égették.
Eyzinger azt itélte, hogy a fogoly feketéket e mészkatlanokba hányják, mikor legjobban robog bennök a tűz; hadd vegyüljenek azon vakolat közé, melylyel ama várat újra fogják építeni, a mit annyiszor vívtak ők maguk, diadalmas zászlóikat kitűzve lerombolt falaira.
Dóczy Sándor arra volt itélve, hogy végignézze társai kínhalálát és maga következzék legutoljára.
Látta, a mint belehányták bajtársait egyenkint a füstölgő katlanokba. A mészkemencze kürtője, mely addig fehér füstöt gomolygott ki lomha foszlányokban, egyszerre feketére változtatta füstjét s azt megint lövelte fel, sűrű sziporkával vegyítve s pokoli üvöltést hallatott tűzokádó torkából.
Dóczy Sándor azt képzelé, hogy az örök tűzre jutott bajtársainak kínordítása az ott lenn. Pedig csak a kürtő búgása volt, melyben odalenn tánczolt a tűz az új tápláléktól.
Íme tehát, itt van amaz asszony átkának a vége!
Meggyalázva, számkivetve, rablóvá sülyedve, a hír legalsó fokán, a gonosztevő rossz hírében, úgy kell elveszni, mint dögvészes állatnak.
És hajdani ellenségeinek hahotája közepett.
Hanem hát még nem volt itt az átok vége.
A sors is beleszólt abba, a mit Eyzinger végzett.
Azok a sziporkák, miket a mészkatlanok az égnek löveltek, tovább égtek, mint máskor, s a szél elhordta azokat negyedórányira is. Több közülök a lőporos körönd tetejére talált, s mikor legjobban kaczagták a mulatságot a bömbölő mészkatlanok s a boszuló német urak, egyszerre egy földingató robbanás némítá el a kaczajt és halálkiáltást: a lőporkörönd fölrobbant, ledöntötte egy óranegyednyi körületben maga körül a gyönge épületeket, lefordítá a sánczot, mely előtte állt, az árokba, s gerenda- és téglatöredékkel hinté be a pusztulás szérüjét.
Összedült a börtön is, melybe a feketék voltak zárva, őröket, foglyokat maga alá temetve. S a fatetőzet a mészkatlanokra zuhanva, rettentő máglyát gyujtott a közös autodaféhoz; abban a máglyában aztán győztesek és győzők éghettek egyformán. Hanem boldog volt, a ki a rombolás helyéről menekülhetett.
Össze-vissza, egymás hegyén-hátán futott, bukdácsolt úr és közkatona, ingre vetkőztetett fogoly és perzselt ruhás főtiszt; egyik sem ügyelve a másikra, csak a rémséges veszélyre, mely eszétől fosztott meg mindenkit.
Igy menekült meg Sándor lovag is. Mire futtában valahol leroskadt, s ott megpihenve, eszméletéhez tért, egy erdő közepén vette észre magát, öltözetétől megfosztva, mezitláb, hajadon fővel.
A mit megmentett, az volt a puszta élet.
Egy erdei csősz lakáig vánszorgott; annak azt mondta, hogy rablók fosztották ki az erdőben; az adott neki irgalomból egy rossz szürt, meg egy pár rossz papucsot, a mit már ő sem viselhetett, meg egy tarisznyát, hogy mehessen koldulni.
Tehát még hátra volt amaz asszony átkának a vége.
Még hátra voltak a koldusbottal vezetett évek, a miket végig kellett járni az egykor oly büszke lovagnak, a fekete sereg kapitányának, Mátyás király kedvenczének, a királyfi hűtlen elárulójának.
Hosszú, hosszú ideig tartottak a vezeklés napjai a megmenekültekre nézve. A gyász, a szégyen és bánat napjai voltak azok. Kiket a németujvári mészkemenczék mellől a szó teljes értelmében világba sodrott a sors, azontul mint koldusok voltak kénytelenek tengetni nyomorult életöket, vagy pedig keserves munkával, miket erdők, bányák adnak. Nekik a napvilágot s a városok zaját kerülniök kellett. És mindennél jobban kerülniök kellett a haza földjét, dicsőségük szentelt földjét, Magyarországot.
Elkövetkeztek végre a magyar nemzet legsúlyosabb napjai. A török császár megindult a keresztyén hit védbástyáját, Magyarországot összezúzni.
A haza hívei, édes gyermekei siettek a király zászlói alá. Oh, be kevesen voltak ez édes gyermekek! Annál nagyobb áldás az ő emlékükre!
Azon seregek között, melyek Mohácsnál elég jókor érkeztek meg, hogy a haza vértanúinak sorába beiktassák neveiket, voltak fényes, voltak rongyos hadcsapatok, de egy sem volt köztük rongyosabb, rozsdásabb, mint az, mely Ausztria határszéléről gyalogolva jött idáig. Csupa ősz, tépett férfiak; arczaikon régi csaták sebhelyeivel s a későbbi nyomor barázdáival. Fegyverzetök is olyan rozsdás, mintha eldugva hevert volna évek hosszú során át barlangokban, faodukban; s a zászlónak csak rongy már a lobogója, de még kivehető rajta egyik felén a halálfő, másik felén az országczimer.
A kis csapat vezetője, hosszú, őszszakállú agg, odavezetteté magát a legelső nemesi hadnagyhoz, a kit a tábor szélén talált s fölajánlá neki csapatát.
– A kiket látsz, vitéz hadnagy: a fekete sereg rongyai. Nevünk nincsen, mert száműzöttek voltunk eddig. Most összeszedtük elszórt társainkat, hallottuk, hogy Magyarország nagy veszedelemben van. Itt akarjuk megérni a mi halálunkat.
– Légy üdvöz, öreg bajtárs, szólt a hadnagy s kezét nyujtá az öregnek; szívesen veszlek csapatoddal együtt dandáromba. Haj, az én apám is a fekete sereg kapitánya volt egykor, a derék vitéz Dóczy Sándor.
– Te Dóczy Sándor fia vagy? szólt az öreg s nem ereszté el a neki nyújtott kezet. Hajdan azt beszélték, hogy Dóczy Sándor egyetlen fiát agyonütötte, őrült észszel.
– Megütötte, ma sem tudja senki, miért? de hogy nem halt meg, annyi bizonyos, mert különben nem beszélne itt most veled.
– Van nőd, gyermeked?
– Van, öreg. Van jó hű feleségem; leánya annak a Dombay Ferencznek, kit apám szerencsétlenül megölt egy ütközetben.
– Él-e még özvegye Dombay Ferencznek?
– Az is ott lakik velünk s apró unokáiban egészen boldog.
Az öreg hadfi nem szólt többet, hanem félre ment, a hol nem látta senki, és sírt.
Jött nemsokára az átkos augusztus 29-ike, János fővételének napja, mely hazánknak is fejét vette. Hogy soha ne virradt volna e nap!
Alkonyatra járt az idő, midőn megkezdődött az ütközet. Mire éjszaka lett, már akkorra minekünk is éjszaka lett.
Dóczy Gerő és csapata a Bali béget visszatartó Ráskayhoz csatlakoztak, s így maradtak ki a derék sereg romlásából, melyet a szultán négyszáz ágyuja halomra ontott.
De annál dicsőségesebb volt viadaluk.
Mikor a ruméliai lovasság egész erejével ráveté magát Ráskay gyengébb hadára, akkor a fekete sereg rongyos vitézei előre nyomultak.
– Ki a napfényre, rozsdás pallosok! itt az idő lekoptatni a foltot!
És bizony lekoptatták.
Ők csak gyalog, az ellenség lóháton, mégis ők álltak magasabban, mert dombot vertek maguk alá levágott ellenségekből.
Az ősz vezér úgy küzdött, mint a ki meg akar halni. Még fövegét is eldobta, hogy annál könnyebben érje a halál.
Hasztalan! Kikerülte őt nyíl és kopja, mintha csak azzal volna megátkozva, hogy ne birjon meghalni, hogy ne fogjon rajta a fegyver.
Pedig alig tizedmagával küzdött már, két kézre fogva pallosát. Fehér haja repkedett körülötte a szélben. Bőszülten ordít a tenger ellenségre, hogy miért nem jönnek többen?
Míg egyszer azon vette észre, hogy a puszta levegőben süvölt már minden csapása.
Szétnézett; hová lett a barát, hová lett az ellen?
A fegyvertársak ott feküdtek már sorban, s az ellenfél csapatja más irányban száguldott el.
Sötét volt már.
A zápor zuhatagban omlott s csak olyankor, midőn a villám egy perczre megvilágítá a tájat, az esősugárokat, mint millió ezüst hárfa húrját ragyogtatva, a fényözönben egy rémjelenet tárult az agg küzdő elé.
A török lovasság a magyar lovasságot közre szorítva, elgázolni igyekezett; azért hagyta el a tért, s ott a vívók közepette meglátta a vén hadastyán a csapat hadnagya kezében a fennen lobogtatott zászlót. Az a hadnagy Dóczy Sándor fia volt.
A vén harczos felordított, mint sebzett oroszlán, s egy gazdát vesztett paripa nyergébe felkapva, odavágtatott a küzdők közé, ádáz csapásokat osztva jobbra-balra. Vasból látszott lenni az egész ember, nem fáradt ki, nem sebesült meg; keresztülment a merre akart az ellenségen, nyilt előtte az út, mint a kaszás előtt.
– Ide, Dóczy! kiáltá, midőn a zászlós hadnagyhoz ért. Te előre, én majd hátul maradok.
Azzal a hadnagyot eresztve előre, maga födözetére maradt, tíz ellennel is harczolva egyszerre; az a rozsdás szablya szörnyű zenét zengett a fényes kardok, kelevészek között; a haldoklók énekeltek hozzá.
– Ne félj, Dóczy! csak előre!
És már kivágták magukat a körülfogó csapatból; akkor az öreg vitéz alatt összeroskadt a ló a kapott sebektől.
– Menekülj! kiáltá a hadnagynak, én beszámoltam már!
De az ifju lovag nemes vitéz volt; mikor azt látta, hogy hős megmentője alatt összeroskad a ló, visszaugratott hozzá s szétverve róla megtámadóit, kényszeríté, hogy üljön föl mögéje a nyeregbe.
Az öreg először azt mondta: nem, azután meggondolta magát, s fölkapott a hadnagy mögé a paripára.
Azzal menekültek futvást.
Sötét volt már, ellenfeleik nem igen üldözhették őket bátran, hanem utánok nyilaztak sokáig; végre eltakarta a futókat az éj, a zápor és a nádas.
Mikor végre megállapodhattak egy tócsa partján, melyen kettős terhe alatt alig mehetett volna a paripa, a hadnagy azt kérdé öreg bajtársától:
– Hogy vagy öreg?
– Már most nagyon jól. Két nyíl talált az oldalamba.
A hadnagy akkor vette észre, hogy az öreg halálosan meg van sebesítve.
– Te testeddel felfogtad a nyilakat, a mik nekem voltak szánva.
– Ne bándd. Az esik nekem igen jól. Eddig nem fogott engem a fegyver. Most már fektess le a földre és engedj meghalnom.
– Azt nem teszem, öreg bajtárs. Itt vannak nem messze nőm, gyermekeim, anyósom; szekérre raktam őket, hogy ha menekülni kell, futhassunk Zápolya táborába, ki még kész hadsereggel áll Szeged alatt. Bár ide várták volna. Elviszlek magammal, ki életemet megmentéd, vitéz bajtárs; asszonyaim majd ápolni fognak.
A sebesült hadastyán halkan azt nyögé rá: így is jól lesz.
– Nem szomjazol-e? kérdé a hadnagy.
A sebesült azt nyögte, hogy igen.
A hadnagy telemeríté kürtjét a tócsából, és odatartá a sebesült ajkaihoz.
– Iszapos biz ez; a zápor felkavarta; talán véres is, de nincs más.
Az öreg pedig nagyot ivott a kürtből, utolsó cseppig kiürítette tartalmát s aztán felsóhajtott:
– Huszonnégy év óta első ital ez, a mi jól esik.
– Nincs rossz bűze a víznek?
– Mintha kristályforrásból merítetted volna.
Azzal a hadnagy maga gyalog ballagva a ló mellett, sebesült bajtársát odakötözé a nyereghez, nehogy leessék róla, s egész éjjel bujdokolt a réteken, mocsárokon keresztül, míg végre egy kompra akadt, mely az ütközetből menekülteket a tulsó partra átszállítá.
Ott vártak reá neje, anyósa és gyermekei.
Azok már hallották az elébb menekültektől az elvesztett csata hírét, s kétségbeesve várták a parton, nem érkezik-e az, a ki mindnyájuknak egyetlene?
Mint örültek, midőn ölelhették!
Nem történt semmi baja, nem érte ártó aczél.
– Ez a hős társam fogta fel rólam a nyíl hegyét; ápoljátok őt helyettem, mert az ő vére most az enyim helyett folyik.
A nők bevitték a sebesültet a halászkunyhóba, a melyben megtelepültek; elővették a készen tartott balzsamot és kenőcsöket, hogy sebeit bekötözzék.
Az agg kezével inte, hogy mind hasztalan az.
Az egyik nyíl nagyon jó helyre talált.
Az özvegy Dombay Ferenczné megfogta az agg harczos kezét, s azt kérdé tőle: fáj-e?
Mert ha még fáj, akkor van reménység, de ha nem fáj, akkor már közel a halál.
A sebesült azt mondá: nem nagyon.
Dombayné nem szólt többet, csak letérdelt mellé és halkan rebegett egy imádságot:
– Amen, Amen!
A sebesült csendesen figyelt rá.
– Érettem imádkoztál-e?
– Éretted és mindazokért, kik a hazáért meghaltak.
– Halálos ez a seb, úgy-e?
– Bizony halálos. Légy készen rá öreg keresztyén. Egykor szegény férjem is e helyen kapott sebet oldalába, és ő is karjaim közt halt meg. Isten legyen megbocsátó bírája annak, a ki megölte.
– Hát te megbocsátottál-e neki?
– Járjon békével, ha égben, ha földön van.
– Úgy készen vagyok az útra! hörgé a sebesült s kiszakítá kezével a testébe lőtt nyilat; ez a kéz ölte meg férjedet! Isten kegyelmezzen nekünk, szegény árva hazánknak…
Azzal megcsókolta előtte térdelő kis unokája arczát Sándor lovag s lehajtá fejét és meghalt.
* * *
A fekete sereg utolsó harczosai mind ott hullottak el a mohácsi csatatéren, sebeikben feküdtek szerte a vérmező körül.
A ki rájok gondol, csak dicső kezdetökre és végökre gondoljon, a szomorú gyász emlékét ne akaszsza sírjok fölé.
HOL LESZÜNK KÉT ÉV MULVA?1)
vagy
HÁROM EXCOLLEGA SZIBÉRIÁBAN.
Nagy fehér hómezőnek kellő közepében, ott lakik Vahot Imre hideg fakunyhóban.
Fejében nagy prémes süveg, szakálla földig ér, tarkótól talpig nyusztbőr födi testét.
A hófuvatagból házának csak kéménye látszik ki, minden reggel kapával ássa ki magát háza ajtajából, mint a murmutér.
Most is ott ül nagy bundába takarva, puskával lesi a farkasokat, kik éjjelenként bekiabálnak a kéménye nyilásán, s nem hagyják aludni.
A mennyiben éjjelnek lehet nevezni az olyan időjárást, mikor hat hónapig egymásután nem jő fel a nap. Szibériában ez a divat.
A hó fehérlik, az égen az északfény ragyog muszka nemzeti szinekben, délfelé fekete az ég, mint a pinczeablak.
Vahot Imre pedig torkig farkasbundában lesi a farkasokat, kik háza kéményén beordítanak.
S íme, a mint ekkép ül a lesben s a távolban károgó hollókat szemléli, egyszer a láthatáron egy magas alak tünik fel, mintha fenyőszál vagy kútgém nőtt volna ki a fehér hó közül. Iszonytató szál ember és karcsú, mint a gyertyatartó.
Lábán csónakalakú korcsolyák vannak, nadrágja iramszarvasbőrből, fejében bagósipka, öltözete vidrabőr-bekecs, rókatorok prémmel. Kezében hosszú dárdát, hátán nagy ménkű jegesmedvét czipel, mely keze-lába lógatva veri a nagy termet inát.
A termet hármat lép a láthatárról s a negyedik lépéssel Imre előtt terem.
– Ki vagy? megállj! kiált, puskáját nekifogva Imre.
– Polgártárs, Pálfi Albert! felelt kinyujtva fejét a rókaprémből készült fatermörderből a termet, s leveti hátáról a medvét.
– Ah, hozott Isten! jó sikerrel jártál, a mint látom.
– Bizony jóval, de el is fáradtam ám. Három nap ötvenhat mértföldet jártam ezután a medve után, míg lebökhettem. De hiába, huszonkét medvebőrt kell adóba fizetnem, s ez még csak a tizenötödik.
– De már úgy én jobban gazdálkodtam, szólt Imre; nekem kilenczven farkast, nyolcz rókát és harmincz nyusztot kell adóznom, s már ezt mind összeszereztem; tudni kell a módját, csaptatókat kell állítani.
– Könnyű neked beszélni, de én a medvéket csak nem foghatom vidravassal.
– Még azonfölül három hermelint is fogtam, jó lesz a feleségemnek főkötőnek, meg egy kék rókát, abból meg nekem lesz nyakravaló.
– Hanem szegény G.....i járta meg; annak három zsák tengeri kutyafogat kell összeteremteni; egész nap a jégen jár, s ha megúnja magát, verseket ír a jégsziklákra.
– Egyébiránt minek köszönhetem e ritka szerencsét?
– Hát csak annak, hogy azon három napig, míg távol voltam, a szél eltemette a kunyhómat hóval, most nem találok haza, be kell várnom, míg ismét lefujja róla, addig hozzád kvártélyozom be magamat.
– Szívesen látlak. Egy iramtehenem tegnap múlt ki a világból, annak a helyén el lehetsz.
– Van sok iramszarvasod?
– No, nem sok, hanem elég. Tavaly még nem volt több tíznél, most már van harminczöt; esztendőre, ha isten segít, felviszem kétszázra. Barátom, az iramszarvas megbecsülhetetlen kincs ilyen helyen. Maga keres magának enni és igen jó teje van. Már sajtot is tudok belőle csinálni és pálinkát, fölségeset!
– Jó, hogy eszembe juttatod, szörnyen ehetném és ihatnám.
– Lesz minden, ne búsulj; a feleségem áldott jó lélek, soha sem zugolódik, pedig ugyan sok dolga van, most épen kozáklevest főz, pompás comedentia. Kamcsatkában tanulta; iramtej, halzsír, rákikra, földi moha, aszalt kökény és érett túró összefőzve. Nem is képzeled, milyen angyali eledel; rá egy pohár savó, s azzal készen vagyunk.
– Pompás! Hisz még így vendégeskedünk is.
A mint ők ekképen készülének a vendégeskedéshez, íme a távolban ostorpattogás, kutyaugatás s nagy csöngés-böngés hallik, s rövid idő alatt sebesen futó szán érkezik Imre háza elé, tizenkét kutyától röpítve, melyek a megállapodás után menten lefeküdtek a hóba, s el kezdtek hengergőzni.
A szánból ezalatt egy kis apró ember pattant elő, a sipkája épen a csipejéig volt nyomva, míg a csizmája szára tökéletesen a hónaljáig ért. Az egész emberből csak a kucsmát és a csizmaszörnyeteget lehete látni.
De ő azért mégis kipattant a szánból, egy magához hasonló női alakot kisegített a kocsizsebből, ki szinte el volt nyelve egy szürke túszli által.
– Isten jó nap, polgártársak, szólt a kisded férfiú, erősen törekedvén magát kiküzdeni medvebőr-kucsmája alól, melynek miatta nem látott sem eget, sem földet.
Vahot és Pálfi látva a törekedést, odamentek hozzá s nyájasan kirázva őt a felemelt süvegből, bámulva kiáltának föl:
– Itt biz én, testestül, lelkestül és feleségestül.
– Hozta isten, hozta isten!
– De bizony csak ez a tizenkét kutya hozott, aztán meg kergettek is.
– Mindegy, csakhogy itt van, legalább a feleségeink nem unják magukat, szálljon egyenesen mi hozzánk és mondja, honnét jön?
– Oroszország tiszai tartományaiból, azaz sajátlag Belgrád vármegyéből, hol ez ideig fogva voltam.
– Hát él-e még magyar ember? mit csinál Kecskemét, Pest, Debreczen, az erdélyiek?
– Jaj, minderről sokat kell beszélnem, de előbb vigyetek melegre, mert megfagyok, a feleségem e hosszú úton, ha a tuszlit magára nem veszi s azt a kétujjú keztyűt, mit egy nagy tenyerű kozákhetmán Pétervárott ajándékozott neki, ködmenül fel nem ölti, az óta gfrorneszül hoztam volna ide.
– Nem bánom, menjünk be tehát a házba, csakhogy ott pipázni nem lehet, mert a tűzhely s a 35 szarvas miatt úgy is nagy füst van.
Ez a ház fenyőfa-tuskókból volt felépítve, a hasadékok kitömve erdei mohával, a belseje csapó földdel és medvefaggyuval szépen kitapasztva.
Egy szögletben tűzhely állott, hol kedves szőke nő sütött, főzött bő ujjas kaftánban, haja most is szépen felfonva à la cosaque, mi neki csaknem oly jól illett, mint hajdan a magyar csipkefőkötők a pesti szinházban.
A másik szögletben egy széles nyugágy: diván, asztal, fekhely és sodródeszka egy személyben, számtalan farkas- és rókabőrökből építve, melyek ott száradtak és várták az asztrakáni vásárt.
A háttérben 35 iramszarvastehén kérődzött, kiket is nagy cseberbe sorba fejt Imre hajdani lapkihordója, kin még akkor is megérzett a tudományos illat, daczára a sok más mindenféle illatnak, mit a kedves szarvastehenek terjesztenek magok körül.
A falakról sok mindenféle túrózsacskó lóggott alá, s köztük egy boldog emlékű operngucker.
A három collegának meglehetősen pirosra volt fagyva az orra, de ez nem gátlá őket abban, hogy a róka-pamlagra leheveredjenek, s egy jó darab szarvastúrót ott in effigie loci rögtön kés, villa nélkül be ne vágjanak.
Ez alatt Vahotné és Nádaskayné Samojed divat szerint egymást fülöncsókolás által üdvözölve, ültek az ablak alá, mely vékony halhártyával volt üveg helyett beragasztva, s mindig mélyebben merülének azon fontos thema feletti értekezésbe, vajjon a lapponiai asszonyok kopfputtza szebb-e, mely tömérdek marhafaggyuból készül, vagy a finn dámáké, kik fésű helyett egy egész jávorszarvas ága-bogát hordják?
Egyik kuczkóban pedig két kis gömbölyű fejű angyalka guggolt, kik egy ábéczéből egymást muszkaábéczére taníták.
Ass. Buki. Wjedi. Glagol. Dobró. Giehst. Sivere. Szemlja. Ise. Kako. Ljudi. Müszléte. Nass. On. Pokoj. Rzü. Szlovo. Tverdo. Uhuj. Fert. Chrics. Zuh. Tserv.
Ezek az orosz alphabet betűi.
Nehezen ment szegény magyar nyelvecskéiknek az istentagadó pronunciatiókon keresztül botorkálni s úgy megsírtak az ártatlanok bánatukban, mintha kavicson kellett volna mezitláb sétálniok.
Hát még mikor a samojed ábéczére került a sor!
Olaf. Behehe. Gomhal. Doladha. He. Vahlu. Sain. Cheth. Theth. Jujud. Kopp. Lomad. Mum. Num. Szemecath. Eec. Pkle. Zodje. Kufu. Ristyi. Sinme. Thauj.
Irásjegyek: Petocho. Revoczo. Chevoczo. Selofo. Eczoczo. Gyiczoczo.
Hogy a kakas csipje meg, de szép!
De hát mit csináljon az ember? ha már egyszer muszkák és tatárok közt lakik, muszkául és tatárul kell tanulnia.
– Hát édes collega uram, mondja el csak, mik történtek az elmult időkben a szép Magyarországon? Hanem kérem: hogy ha magyarul szól, igen lassan beszéljen, mert ilyen hideg levegőben messze elhallik a hang s ha meghallja valaki, hogy magyarul discurálunk, még beljebb küldenek bennünket a jeges tengerbe.
– Hol kezdjem azonban? Mikor hallották önök az utolsó hírt Illyriából?
– Honnét?
– Önök oly szemeket csinálnak, mintha még azt sem tudnák, hogy Hungariát jelenleg Illyriának hijják.
– Most halljuk először, semmit sem tudunk mi azóta, mióta Kufsteinból ide kutyaszánkáztattak bennünket egy szép zivataros éjszakán.
– Heves vármegyében mai nap kozákok eszik a dinnyét hámozatlanul. Nyitra vármegye határa egész a solti járásig kiterjesztetett, maga a jászkunság is «nyitránszke stoliczi» név alatt ismeretes, s Jászberényben a Lehel kürtjére erőszakkal ráfogták, hogy az Zvatopluk puskaportartója volt.
A czigányoknak megtiltatott hegedűvesztés büntetése alatt a Rákóczymarsot húzni, helyette a «nyeksze hrusti saka mala»t kell fujniok; egy bőgőst a minap, ki részeg korában a «Nyitra, ti viszoka Nyitra!» helyett a «hej huj nem bánom»-ot találta rákezdeni, kétszáz kancsukára itélte el a kormány, a századik alatt meghalt a szegény dade, s a többi százat a bőgőjén verték el.
– De hát mint juthatott ennyire a magyar nemzet? Hol vesztettük el az eldöntő csatát? hol van a magyar nemzet utolsó sírja?
– Sehol sincs. Nem került itt csatára a dolog. Míg az ellenség az országon kívül volt, a magyar ember boldog nyugalomban kifeküdt a napra, ott pirította a fogát, nem gondolt semmivel, ha mondták neki, hogy ég a ház, azt felelte, hogy jó az isten, majd eloltja, ha akarja; ha mondták neki, hogy jő a muszka, dehogy hitte, hetvenkedett, fenyegetőzött, azt mondta, hogy megeszi ő azt, de arról nem gondolkozott, hogy kanala is legyen, a mivel megegye. Azt az egy pár fiatal embert, ki szüntelen a fülébe kiabált, hogy keljen fel és készüljön hadakozni, egy szép reggel fülön csípte s elküldte Kufsteinba hallgatni. Ti is köztök voltatok. S hogy nyugalma semmi által ne háboríttassék, minden szerkesztőt börtönbe csukatott. Mikor aztán ekkép minden elhallgatott, egy szép tavaszi reggel váratlanul egy csapat vendég érkezett a jó Magyarhonba iszonyú bundákban, iszonyú szakállakkal, iszonyú medvebőr csákókkal és iszonyú dárdákkal; utána másik csapat, meg harmadik csapat. Kik is sem kértek sem halltak, hanem egyenesen bekvártélyozták magukat a jó magyar hazafi tanyájába, odaültek az asztala mellé, elették előle a jó turós haluskát, kiitták poharából a jó magyarádit, összeölelték feleségét, napát, hugát, menyét, leányait és szolgálóit, felfeküdtek csizmástul, bundástul a szép vetett tornyos nyoszolyába s iszonyúan hortyogtak, mikor aludtak, s ha fölébredtek, iszonyúan káromkodtak és pálinkát kértek, s veszekedett nagy bőrkorbácsokkal suhogtattak az ember füle körül. A gazda csak nézte, hogy mi lesz már ebből? Azok pedig naponként mind szélesebb tért kezdtek elfoglalni a házban, utóbb a gazdát kiszoríták az udvarra, végre kicsukták az ajtón. S ezzel konyecz a magyar dicsőség.
– De hát senki sem gondolkozott ellentállásról?
– Mikor már késő volt, igen. Akkor nagy hirtelenséggel elkezdték a nemzetőrséget organisálni. Két hétbe került bele, míg a nemzetőrségi qualificatiót kidolgozták, s mire a muszka Pest alá ért, épen azon czivakodtak: hogy fekete legyen-e a nemzetőrség csákója vagy piros. Utoljára is sem pénz nem volt, sem fegyver, sem puskapor, sem ágyú. Nehány lelkesült fiú felkapta a véres kardot, hogy meghordozza az országban: a legelső faluban elcsipte őket a szolgabiró, mint lázítókat s sine mora felakasztatta. A nemesség azt mondta: menjen a paraszt védeni a hazát, hiszen övé a haza; a táblabíróság azt mondta: hogy no most tűzlelkű fiatalság, állj elő, hadd lássuk: mit tudsz? majd mi nézünk. A spiszburgeráj azt mondta: hogy ő csak István-napkor köteles kirukkolni, akkor sem töltött puskával, meg ha valakit temetnek; utoljára is senki sem ment a muszka ellen, egy pár crucifixus verset kivéve, melyet ismeretlen szerzők irtak; s nehány hét mulva muszka ministerium tanyázott Pest városában, kinek is két nap alatt 18,000 aláirással terhelt árkus papiroson szavaztak Budapest békés honfiai teljes bizalmat, kiknek tökéletes mindegy volt: hogy magyarok alatt legyenek e németek, vagy muszkák alatt, de nagyon pórul jártak, mert a muszka bezzeg nyakon tudta fogni a dolog boldog végét. Rögtön minden frakkot és attiladolmányt, s egyéb civilizált öltönyt eltörült, prémes kaftánban kell járni ifjúnak és öregnek. Nyár, nem nyár, azoknak déczbundában kell járni; mert odahaza Pétervárott ez a nemzeti viselet. Minden utczában lovas kozákok portyáznak, kik minden embert, ki magyarul vagy németül gondolkozni, combinálni, vagy plane beszélni mer, rögtön agyba-főbe kancsukáznak. A vendéglőbe azt a divatot hozták be: hogy a muszka nem fizet; a német czímerek helyébe muszka betüket kelle festeni egy nap alatt; ki ezt nem tette, kifordították a bőrit. A polgárság izmosabbjait elvitték katonának Ucraniába, feleségeiket pedig megtartották muszkánéknak, a melyik t. i. szép volt: a többit kiküldték Lapponiába, a hol a legnagyobb férfi is 4 láb magas, ott ezek is elkelnek.
– Hát a földmívelők mivé lettek?
– Azok is szépen jártak, most minden héten csak négy napot kell robotolniok, a magyarokat felszorították a hegyekre, most azok esznek ott zabkenyeret, s készítenek főzőkanalakat, a zsiros alföldet pedig beültették gyönyörű szép muszkanemzetséggel. Poszlovenszki járja mindenfelé a Hortobágyon is.
– Megvan még Kecskemét?
– A város csak megvan a régi helyén. De lakosait átcserélték Árvavármegyébe, ott fürészelnek jelenleg deszkákat s meszet hordanak a szomszéd városokba, meg majoranna polyvát, télen pokróczot árulnak és fenyőmadarakat. Azokat a jó debreczeni czipókat, fonott kalácsokat, fánkokat, lepényeket, lángosokat, béleseket, csörögéket, katakönyökéket, borsoskákat, boszorkánypogácsákat, pereczeket, kulcsosokat, kakastejjel, varjúvajjal sütött kenyereket csak hiriből ismeri a világ. Ez a helyökbe költözött muszkaivadék, a legszebb búzalisztből sem tud egyebet sütni, mint puffancsot, pitét meg málét. Minden étele oda megy ki, hogy kása. Debreczen neve most Sziberszkograd, Budapesté pedig Czarograd.
– Ejnye, be hamis nevek.
– Jól járt Csongrád vármegye, azt nem kellett újra keresztelni, annak a nevében már benne van a «grad.»
– Hát a tekintetes táblabírákból mi lett?
– Utója felé csakugyan kezdték elhinni, hogy a 1-æ 9-us nem szentirás, s hogy a muszka a repræsentiótól meg nem ijed. Denique nem akartak oly országban élni, hol a nemesi szűz hátakat is kancsukázzák, s egy szép reggel táblabíró B.... Ágoston vezérlete alatt felkerekedtek vagy harminczezeren, mind megannyi szolgabiró, táblabiró és legale testimonium, hónuk alá csapták a Corpus urist, meg a pragmatica sanctiót, s mentek új hazát keresni Mesopotamiába. A mesopotamiai mufti azonban sehogy sem akarta nekik az ott lakhatást megengedni, mert ily kutyabőrpusztító népnek ott élni nem szabad, hol a kutyák szentek. Fogták tehát: odább mentek s addig jártak, míg találtak egy határt, hol senki sem lakott. Azt gondolták, hogy Kis-Kun-Halas városa határába jutottak. Pedig ez volt a Sahara. Itt azután leütötték a sátort, felállították a municipiumokat, ültettek dohányt, s választottak magoknak magok közül három parasztot, hogy a többi nemes embernek legyen ki felett regnálni; kihirdették az 1848-iki törvényeket a beduinoknak, s gyakran feljárnak Marokkóba a dey mulattatására, kinek udvarában országgyülési dictiókat tartanak; nem érti ugyan senki, de a deyt még is nagyon látszik mulattatni a dolog, szinte elsőbbséget ad nekik a kigyótánczoltatók felett, s sehogy sem tudja elképzelni, hogy mint lehet oly hatalmasan kigyakorolt nyelvű nemzet a világon, mely félnapig el tud beszélni, a nélkül, hogy valakit vagy megütne, vagy ellopna valamit. Mint tudva van, a muzulman napjában sem szól három igét.
– Hát a radicálok élnek-e még?
– Élnek valahol Amerikában. Ott czirkalmazzák most az Orinoco vizén Icaria határát, hol a communismust fogják megalapítani, ha t. i. a vizet lecsapolhatják róla.
– Hát * úr, a hajdani népszerű kormányférfiú, mi véget ért?
– Meghalt. Egy reggel az inasa rosszul kefélte ki a kabátját, melyen a jó úr úgy felindult, hogy az inasát agyonpofozta, maga pedig epehideglelésbe esett és Stáhly segítségével harmadnapra a paradicsomba jutott.
– Mondj valamit Petőfiről is.
– Nem tudni róla bizonyosat. Némelyek szerint a hajdúböszörményiek megégették, mások azt mondják, hogy keresztre feszíttetett, s ily situatióban sokáig mutogatta Borsod vármegyében a motyó fiának: látod, kis fiam, ez volt az az ember, a ki a királyokhoz verset mert irni, a miért aztán keresztre feszítettük. Csókolj szépen kezet a hetmannak, s vigyázz magadra, hogy verset ne írj a királyokhoz, kis fiam.
– Hát Lauka Guszti?
– De isz az jól járt. Mintha sejtelme lett volna a jövendőről, a mult tavaszszal egy orosz lányt vett feleségül. Most az ipa esztergomi érsek lett, s Guszti legalább protopopa fog lenni. Már is togában jár és szörnyen megspanyoltalanodott.
– Hát Horváth Laczi él-e még?
– Elfutott Konstantinápolyba. Lett belőle kajmakán basa a portánál.
– Hát vajjon Bernát Gazsi tót diákja hova avandzsirozott a muszka alatt?
– Nagy ember lett ő, a Sáros vármegyei spanyol. Mikolás czár nevenapjára irt egyszer egy köszöntő verset diákul, melytől a czár úgy megszeppent, hogy tüstént maga eleibe hozatta s félórai conversatió után annyira beleszerelmesedett, hogy rögtön kinevezte udvari költőjének harminczezer rubel és tíz kopek évi fizetéssel. Most talpig vörös posztóban jár, s minden nap dictiókat tart a Pilvaxban a muszka juratusoknak. Mikor a czárral contraktust kötött az udvari poetai állomás iránt, ezeket kötötte ki magának: 1. Mindennap reggeli 9-től 10-ig szabad idő: hogy Bernát Gazsi csizmáit kifényesíthesse, s szobáját kitakaríthassa. 2. A Festetics-ház vallattassék be örökös és elidegeníthetlen tulajdonául Gazsinak, hol élte boldogabb napjait leélte. 3. Azon mezítlábas kontesz, kit ő számozni tanított, az ország költségén holta napjáig csizmában járjon. Azon kéményben, hol ő télen át lakik, rajta kívül, semmi másnak disznólábat füstölni ne legyen szabad. A czár mindezen kivánalmait haladék nélkül aláirta. Sőt egyszer arra is rávette a czárt borozás közben, hogy Gazsi adósságait elvállalta a statusadósságok közé. Ez fogja megbuktatni Oroszországot. Miklós czár csak akkor hült el, mikor liquidátióra került a dolog. Zálogba kellett adni egész Ukraniát. Kétheti prolongatió és kamat maga felemésztette az urálhegyi platinabányákat.
– Már azt elhiszem, különben hogy éli világát a mi kedves Gáspárunk?
– Hát fölségesen. Reggel elmegy az orosz premierministerrel, Paskievicscsel a «grober Sepl»-hez gabelfrüstückre, a kinek akkora szakálla van, hogy szalmát sem tart az ajtaja előtt, hanem, ha sáros a csizmája, csak abba törüli bele. Déli tizenegy órakor egy muszka generalisnénak ád rendesen serenadot egy simpla tamburán, délután két órakor elmegy vacsorálni «a vitéz kozákhoz», hová az orosz hautevoléei elite szokott összeseregleni, ott egy portió aszalt jeget vagy egy tányér pirított északfényt kancsukamártással bevág, s onnan megy azután négy órakor a színházba, hol déczbundában adják Romeo és Juliát, hol Idali Laura talpig asztrakánba varrva tánczolja a kakukát. Rendesen a czár páholyába szokott járni, kinek mind a kilencz leánya fülig szerelmes bele, s színház végével, tizenegy órakor megy velök át Budára, a Ráczvárosba csájára és ráczürmösre.
– Színházat emlegettél. Miféle színház az?
– Természetesen, hogy a nemzeti, a kerepesi-uton. Szinészeink megmaradtak a hajdaniak, mert a medvékkel született nép sem tánczolni, sem énekelni nem tud, röhögni pedig szeret. Drámai szinészeink közül egy-kettő van még meg, a többinek igen drámai lett a kimenetele. A legelső alkalommal, midőn muszkául játszani kényszeríttetének, egy oly darabot adtak elő, melyben utoljára mind mérget vesznek be. A darab veszettül tragicus. Az egész előadás alatt a baromállás majd megőrült röhögtében, a muszka asszonyságok szemei kidüdörödtek, vagy æstheticaiabban mondva: kidiósodva megüvegesedtek a kaczagás miatt, kivált mikor az ötödik felvonás végén mind valamennyi meghal s ki jobbra, ki balra düledez s rakásra hull a sugólyuk előtt. Taps, tombolás volt akármennyi «Udri!!! udri!!! Zabije!!! Pogyszem! Seczki pogyszem!!! Zatráczeni! (Mi magyarul tán annyit tesz: hogy «bravó!») hangzék minden felől. A hölgyek egész turbánokat és krumplivirág koszorúkat hajigáltak a színpadra. Azonban a lehullott szereplők nem keltek fel többet. Az utolsó jelenetben mindnyájan igazi mérget vettek be, s úgy haltak meg egytül-egyig szépen kifestve a szép festett erdők árnyékában. Fejenként egy hordó caviar, egy hordó ráczürmös, egy hordó szárazhal, meg harmincz kopek rendes havifizetésük, egyiknek úgy, mint a másiknak, személyválogatás nélkül. Ezért tartoznak énekelni mindennap három operát; a ki megbetegszik vagy gyöngélkedik, kancsukát kap, a ki ismételni nem akar, kancsukát kap. Ez egy oly saját universalremedium minden előfordulható bajok ellen, s úgy látszik, hogy van sikere.
– Bíz ezek szomorú dolgok, édes excollega, és csaknem hihetetlen, hogy mint volt képes százhatvanezer orosz hat millió magyart semmivé tenni.
– A dolog nagyon egyszerű: hogy az elkeseredés véres forradalmat ne idézhessen elő, le kelle fegyverezni a nemzetet. Az intelligentia meg volt hasonolva, ez ellen küzdeni sem kellett, kötve tartotta maga magát, a népnek csak azt kelle hirdetni: hogy azért akarnak fegyvert adni a kezébe, hogy az országból kivigyék katonának; mikor benn volt az ellen, ily okoskodást kellett terjeszteni közte: ez az ellenség nem bántja a szegény embert, ez csak arra tör, a ki ellentáll neki; szaladjunk a kukoriczába, ha leégeti a falut, otthagyja a földet, azt sem el nem veszi, sem meg nem eszi, esztendőre megint felszánthatjuk. A gyáváknak ez volt az argumentuma, a kik vitézebbek voltak, azokat felheczczelték a kaputosok ellen, igértek nekik adóelengedést, sóárleszállítást, földek felosztását, tíz huszast minden nyirott főért, s kis idő mulva várat lehetett építeni az úri koponyákból. A nép izenként szedte szét legnépszerübb embereit, kik szájuk falatját, szívük vérit adták egykor neki, de lelkük felvilágosodását nem. Ők estek legelőször áldozatul. Mikor aztán a gondolkodó fők ki voltak irtva, a fejevett nemzettel azt csinálhatták, a mit akartak. Elvégre nyelvétől is megfosztották. A jövő században a széperős magyar nyelvet nem fogja beszélni senki. Tudjátok: hogy a tót ragad, mint a kulláncs!
– Hát a tudós társaság milyen szemekkel nézi mindezeket?
– Mi gondja a tudományoknak a politikára? Tudjátok, hogy a magyar academiánál politikai osztály nincsen, miből bátran következik, hogy az academia hatáskörébe az ilyen statustani kérdések nem vágnak. Jövő évre ismét jutalmakat tűzött ki. A jogtani kérdés ez: «van-e hajadoni joga annak, kinek haja nincsen?» A nyelvészeti ez: «micsoda nyelvtani hasonlatosság van e cseremisz szó között: chrisme, és e tatár szó között: dzsinmu? és továbbá honnét vette eredetét a régi rómaiaknál e felkiáltás: biafor!?» Az orvostani ez: «miért van az embernek a szája az orra alatt és nem a háta közepén?» (Valóban szép figura volna egy tudós, a kinek szája a háta közepén volna.) A természettani ez: «fejtessék meg, hogy a cserebogár miért nem szereti az eczetes salátát?» A históriai ez: «vajjon Tamerlan piszkálta-e fogát ebéd után, vagy sem?» A philosophiai elvégre ez: «mutattassék be okszerű argumentumokkal a posteriori annak lehetősége: hogy ha az ember egész életében semmit sem tanul, mégis úgy halhat meg, mint tudós?» A pesti vagyis czarogradi kozák hetmant kinevezték academiai tagnak, ki is megengedte magán történni a tréfát, s hagyja őket továbbra is fáradni és pihenni a tudományok mellett, látja, hogy senkinek sem ártanak vele.
– Persze: a sajtószabadságnak vége van?
– Épen nem, olyan alakban, mint ezt az 1848-iki országgyüles elkészíté, továbbra is meghagyta a muszka a magyar irodalomnak. Semmit sem kellett változtatnia azon sajtótörvényeken, miket a magyar nemzet, miután litteraturájával 900 esztendeig semmit sem gondolt, annak gyökeres kiirtására föltalált. Ennél rosszabbakat a muszka sem tudott csinálni; sőt annyiban lágyította azokat, hogy a fizetendő büntetési összegek helyett, ő fizet az elitéltnek ugyanannyi kancsukát. Nincs szebb, mint ezen törvények szerint a rágalmazási per-alapok. Irni csak azt szabad, a mi igaz, következőleg poetizálni semmit, mert például: ha irja valaki, hogy Szatmár vármegyének Tyukod falujában van egy szélmalom, s nem tudja bebizonyítani, kancsukát kap, mert egy testületet rágalmazott; ha szerelmes verset ír, be kell bizonyítania, hogy az a hölgy, a kihez írt, sem férjnél, sem eljegyezve nincs, különben kancsukát kap, mert az erkölcsiség ellen vétett. Zsidónak nem szabad keresztyén hölgyhöz érzelmes verset irni. Feleséges embernek pedig csak a feleségéhez szabad. Ha egy novellában ilyesmi áll: «Don Hernando Hernandez, i Bachamode i pena fulgida, ön semmirekellő!» rögtön lekapják érte az embert, s még be sem szabad bizonyítani: hogy az a novellai személy csakugyan rosszéletű ember. Ily módon aztán a magyar litteraturának nem mesterség kipusztulni az orosz és tót mellett, melynek gyarapítására a czár évenkint százezereket ad ki. Most azonban önök feleljenek nekem egyet. Mi az ördögöt vétettek önök, hogy idejutottak Sibériába?
– Hát Pálfi collegát azért küldte ki az országból a kormány, mert gáncsolta a kormányt.
– Vahot collegát pedig azért, mert elkezdte dicsérni.
– Szinte elfeledtük megkérdezni: hát Jókaiból mi lett, mi történt vele?…
… Itt azonban a harminczöt iramszarvas elkezde irtózatosan bőgni, ordítani és toporzékolni, egy szót sem lehete hallani tőlök, mindig jobban ordítottak, mindig jobban, erre fölébredtem.
… Ablakomon besütött a nap, arczomon az izzadság folyott végig. Künn ujjongató nép vonult végig az utczákon. Az önkénytesek csapatja toborzott, dalolva, tánczolva s éltette az uniót, melynek friss híre egy percz alatt felvillanyozta a várost.
Hála istennek, tehát nem vagyunk Siberiában!
Nem járunk medvebőrben, nem szánkázunk kutyákon, nem iszunk szarvastejet.
Nem lövünk adóba farkasokat és jegesmedvéket, nem szedünk tengerikutya-fogakat.
Nem tanulunk muszka és samojed ábéczét, nem köszönünk egymásnak dobre zdrawit.
Hungariát nem hívjuk Illyriának, Debreczen még mindig Debreczen és nem Szlovenszkograd, s a Nyitranszke Sztoliczi még mindig ott fenn van a hegyek között.
A Rákóczi-induló helyett nem huzzák a Nyekszehruszi saka malat, s a boltfelirások hála Istennek még mind németül vannak.
Kecskemét nem tanul görögül, Heves vármegyében nem esznek a kozákok dinnyét s a táblabirák nem hordják Mesopotamiából, Afghanistanból a municipiumokat és pragmatica sanctiót, hanem Bécsből Innsbruckba a hónuk alatt.
Petőfit még mindig nem égették meg, sőt a «két ország egyesülése» verse óta a Pesti Hirlapban a legharagosabb ellenségei is kiengesztelődtek iránta. De még Horváth Lázárból sem lett kajmakán basa, valamiképen Lauka Gusztiból superintendens.
A nemzeti színházban az egész opera bátran be van rekedve, a nélkül, hogy kancsukát kapna, s a magyar academia nemcsak hogy ott nincs, a hol ezután két esztendővel fog lenni, sőt inkább ott van, a hol ez előtt tizenkét esztendővel volt.
Csupán egy maradt meg élő valóságul ijesztő álmaimból, s ez a sajtótörvény. Valahányszor ez ötlik eszembe, mindig magam körül látom a végtelen havas síkot üvöltő farkasaival, rémséges éjszakfényével, s szájamban van az íze a halzsírban főtt medvefülnek.
No de Pálfi még mindig szabadon critizálja a ministeriumot, s Vahot még mindig szabadon védelmezi. A ministerium egyiken sem állt érte boszút, s ez arra mutat: hogy csakugyan nem vagyunk Sziberiában, s ha Isten úgy akarja, nem is leszünk.
Amen…
EMLÉKBESZÉD BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS FELETT.
Másfél százada mult, hogy Erdély utolsó önálló fejedelme, mint a krónikairó mondja, egy szívszerinti házasság estéjén az erdélyi fejedelmi süveget a násznyoszolya alá vágta – örökre: hogy senki se vegye azt fel onnan többé – s midőn két évtizeddel később Rodostó partján az utolsó, történelmileg nagy szellemű magyar is megszünt hazája nagyságáról álmodni, nagyobb hazát és nagyobb álmokat keresve: akkor kivette Clio történetiró tollát az utolsó magyar krónikás kezéből, s nehogy a mult ábrándjait tán a fuvolás Euterpe folytathassa, a bölcs Lobkovitz összetöreté a tárogatókat is, mik a régi dal szövegére emlékeztetnének. Maguk az istenek és a miniszterek is azt hitték, hogy Magyarország története ezentúl csak a régen multé, azzal be van számolva a fatumnak.
És úgy látszik, hogy igazuk is volt; mert a mik azután maradtak ránk apáink viselt dolgaiból, azok nem egy nemzet történetének érczlapjai, hanem csak egy hűséges jobbágy szolgálati bizonyítványainak gyüjteménye, sürűn tarkítva kiadatni elfelejtett szegődési bérek hátralékaival.
A nemzet megvolt, a nemzetre szükség volt, a nemzet élt, a nemzet tett, küzdött még azután is; de történelmi alakjai nem voltak többé, kik a tömegből kiemelkedve, a népsors alakulását erős kezekkel intézik. Az óriási fejedelmi alakok helyébe, kik zászlókkal jártak Bécs körül, a hon igazait védve, hajlongni tanult udvaronczok léptek, jól formulázott óhajtásokkal, sokkal szerencsésebbek amazoknál, mert ők már be is jutottak Bécsbe, – ott is maradtak – el is feledték hazájuk szent fájdalmait nemzetük megvetett nyelvével együtt. A történelmi országgyülések helyébe beültek a csendes törvényhozók, kik nem tanácskoztak nemzetük nyelvén, mintha két idegen jött volna össze, egymással megértendő, hogy egy harmadik idegentől mit kellene kérni? S ha néha megnyilt is az a mező, hol a harczi kedv, az ősi szíverő dicsvágya czélját kitűzve találta, s ha ott is hévvel, önáldozatra készen jelent meg a magyar nemzet, ott sem folytatta hazája történetét; vívott, vérzett, elesett vagy hazatért: egy koszorú nem jutott számára, egy fényes nevet nem igtatott a világtörténelembe, csupán egy óriási erőfeszítés emlékét, melyről mindössze annyi lőn följegyezve, hogy akkor ez által fentartá Európa symmetriáját, és önmagát elfogyasztá; mert az erőfeszített harcz után a népszámlálás csak két millió s néhány százezer magyart mutatott fel. És e megfogyása is nem érdemei magasztalására, de fogyatkozásai szemrehányásául szokott fölemlegettetni.
Hogy lett volna történetirója a történettelen kornak?!
A közelmult századból alig maradt egyéb emlékirata a magyar nemzetnek az országgyülések naplóinál: az akkori társaséletet nehány tört tükördarab mutatja Gvadányitól, keserű gunyoros élethűséggel.
A magyar őstörténelem kútforrásai ritkaságuknál fogva kevesekre nézve voltak hozzájárulhatók; a tanodákban gondoskodva volt róla, hogy az ifjuság a hazai történelemből hosszasan tanulmányozza az ős- és középkort, s mentűl kevesebb ideje maradjon a legújabb korszakon keresztülfutni; egész nemzedékek nőttek fel, melyek minden folyamot bevégezve, az utolsó századok nemzetünket érdeklett eseményeinek előadásáig el nem jutottak. Nem maradt már arra idő. Elég volt azokból rövidségnek okáért a fejezetek czíme, a bevégzett tények, időszámlálási adataikkal, a harczokból a békekötések s aztán a fejedelmek trónralépte és halála. De honnan is merítették volna a meghamisítatlan történetet; a szigorú czenzurának gondja volt rá, hogy Castalia forrásának ne minden pontján ihassék a halandó; a nyomtatványokat Argus szemei őrzék; a legtöbb tanodában irott kézi könyvek szolgáltak a magyar történelem tanulmányakép; jó szerencse, ha egy-egy lelkesebb tanár azt a fáradságot vette magának, hogy azokat magyarázataival kibővítse. Történelmi olvasókönyv a közönség kezén Magyarországról is édes kevés, Erdély története pedig alig említtetett a magyar nemzeté mellett.
A költészet panaszkodott, hogy nincs elég lelkesülés a honfiakban a nemzeti mult iránt, a honleányok nem gondolnak arra, hogy az ő gyermekeiknek összessége egy nemzet. Szürke, egykedvű szinezete volt ez a kornak, hasonló azon ködös napokhoz, miken nem lehet kiismerni, hogy virradatra jár-e az idő, vagy alkonyodik? Kötött és kötetlen beszédben mind a közönség részvétlensége volt felpanaszolva.
Ekkor támadt Jósika Miklós.
Tünemény volt, rögtöni és meglepő. Meglepő azokra nézve, kik épen nem ismerték, még inkább meglepő azok előtt, a kik már ismerték, s azon kezdő fellobbanásokat, miket Jósika szelleme korábban tett, indokolt kicsinyléssel fogadták.
«Abafi» volt az első regényének czíme, melyet világ elé bocsátott.
Jól emlékszem most is a hatásra, melyet e mű gyakorolt reám.
Én is poéta voltam akkor; nem poéta a szó olympi értelmében, hanem csak poétadiák, a humaniorumban használt technicus terminus szerint, kinek keserves kötelessége a Pieridák berkeit mívelni.
Egy egész új világ tárult Jósika műveiben elém. Nemzeti alakok, a hogy valóban élniök, szólniok, tenniök kellett; ős typusai a régi magyar sajátságoknak, úgy odaállítva nemcsak viseletükben, alakjaikban, arczvonásaikban, de lelkük következetes eszmejáratában, tetteik indokaiban, végzetük teljesülésében, hogy mindenkinek azt kellett mondani: ezek valóban a mieink; látjuk, értjük őket, velük érzünk, magukkal ragadnak – és az idők, és a helyek, hová magukkal ragadtak, a mi saját történetünk kora valóban, a mi saját hazánknak arczulatja.
S minő ragyogó ecsettel volt rajzolva ez arczulat! A méltóságos bérczek classicus hazája, tiszta látkörével, andalító távolával, mosolygó völgyeivel, megszólaló erdőivel: a pazarló természet tündér szeszélyei, s köztük a még épen álló ősi várlakok, a boldogabb kor mesemondata bőségével, a nemzetiesen jellemző ősi pompával csarnokaikban, lakályos otthoniasságukkal minden szögletükben; mind ez oly megkapón, elevenen, oly tárgyhíven volt elénk rajzolva, hogy az olvasó egy másik otthonára vélt találni, s ez otthonban megszerette Erdélyt, s azon alakokban, mik e szép táj történetét szerelmükkel, haragjukkal egybefűzték, szivéhez csatolta egy külön választott testvérhaza sorsát.
Mind az új volt, mondhatni: ismeretlen, a mit Jósika elénk tárt történelmi regényeiben.
Újak a tájak, mikbe elvezetett, s ha a költő néha hosszasabban elandalog egy néma táj lerajzolásánál, ne itéljük meg érte: a történet szelleméhez tartozik az, a kedély külső alakját adják e tárgyak vissza, s a köztük megjelenendő alakok nászhozománya az mind; újak voltak az alakok, mik regényeiben egy híven rajzolt korszak szellemét tünteték fel, új volt a költői alkotás neme, mely egyfelől a mindennapin, másfelől az érzelgőn túllépve, a legmagasabb eszményítés mellett, mindig élő alakot teremtett; ha hőse óriás volt is köztünk, de ember volt és ismerősünk; az érdeket legjobban feszítő mesében mindig valószinűt, igazat nyujtott, s midőn alakjait a megszokott regényhősöknél egy fejjel magasabbra idomítá, egyúttal arról is gondoskodott, hogy lábaik mindig a biztos földön járjanak.
Első regényét, Abafit, követte az «Utolsó Báthory», a «Csehek Magyarországon» s az előttem legbecsesebb, mert legtöbb teremtő erővel és legnagyobb költészettel alkotott «Zrinyi a költő» regénye. Apróbb közbe eső műveit nem számítom elő, miután nem feladatom e helyen összes irodalmi működésének rajzát adni, de egy költő hatását írni le, melyet korára gyakorolt.
Minden egymás után következő műve fokozta előrebocsátott társai hatását, s e hatás egyetemes volt; kiterjedt ez az olvasó közönség minden osztályára, utat tört a honi irodalomnak az eddig elzárkozott főrangú sphaerákba is, miknek eszmekörét, életbölcsészetét ismernie elég szerencsés helyzete volt, miután maga is ezekben növekedett föl, azzal a külömbséggel, hogy mig a magyarországi főrend, ez időben, mint a korszellem újabb lendületét, új vívmányképen kezdé fogadni a nemzeti nyelv cultusát, addig ez az erdélyi főranguaknál, mint örök traditió, mint mindennapi légkör foglalá el a czímeres termeket: innét az erdélyi kifejezésekben az elegáns, válogató s kimélyes modor, mely utoljára az embert magát is jellemzi. Legtöbb erdélyi irón meglátszik az ma is, hogy Erdélyben a diplomatia nyelve is magyar volt.
De félreismerhetlen hatásuk volt a hazai irodalomra is Jósika legelső műveinek: nem az utánzó epigonokat tekintve, kik finom lábnyomait szélesre taposni indultak, de a valódi tehetségeket, kik a nélkül, hogy őt utánoznák, mint a gyémántot csak a gyémánt köszörüli, saját adományaikat az ő előnyein nemesíték. Irók, kiknek lángelméje előbb dagályos érzelgésben kereste virtuozitását, Jósika megjelenése után láthatólag megtértek az élet valódi költészetének tanulmányozásához; mások, kik mély lélektani buvárlatokban, csak az érzelmek és reflexiók aknászatát vették költészetnek, Jósika után az alakító jellemfestésben is versenyezni kezdtek vele; új maradandó tehetségek ébredtek utána, kik az általa kezdett korrajzolást, a mult egyénítését a classicitásig tökélyesíték. Így Jósika Miklós minden újabb regényének megjelenése egy-egy ünnep volt az olvasó közönségre, egy-egy diadal az irodalomra nézve.
S valamint Scott Walterről elismerik azt, hogy regényeivel útba igazította a komoly történetirodalmat, mely utána kezdett jellemző korrajzokat Anglia történelméből, mint a normann és szász népfajok közti társalmi villongásokat, buvárlataira méltatni, s későbbi történetirók ő utána találták helyesnek regényirói részletességgel alkotni a történelmi főbb eseményekből egészszé kidomboruló képleteket; épen úgy ki lehet mutatni, hogy Jósika Miklós, a regényiró, egész phalanxát sorakoztatá maga után a korrajzok figyelmes összeállítóinak, az emlékiratok buvárlóinak, kik az általa bemutatott kort még bővebben ismertetni törekedtek, s kiket a közönség most már érdekeltséggel fogadott, nem úgy, mint pár évtizeddel elébb az e téren megindult száraz tudományos kisérleteket.
Az irodalom és tudományok körei nem kevesebb elismeréssel voltak Jósika iránt, mint maga a közönség. A tudományos akadémia igazgató tagjául választotta; «Utolsó Báthory»-ját az első díjjal, a kétszáz aranyos jutalommal koszorúzta meg, és a Kisfaludy-társaság elnöki székébe ülteté.
Idáig tart az első korszak Jósika Miklós költői életéből. Ez a delelő pontja csillagzatának.
De már ő ekkor nem is volt fiatal. Öt évvel megelőzve a századot, annak közepe felé férfi kora már követelheté az égen zenitjét.
És későn is lépett frigyre muzsájával.
Hogyan történhetett ez? Hogy lett Jósika Miklós költővé? Némely életirója így adja elő: Egykor Jósika Miklós előtt rokona Petrichewich Horváth Lázár egy regényét olvasta fel, mely gyarló volt; Jósikának ekkor jött eszébe, hogy annál ő jobbat tudna irni, s igy jutott Abafi alkotásához.
Én e véletlenben nem hihetek, s ha a költő maga beszélte így, maga is csalódott, vagy mesét mondott, hogy költészete genesisét föl ne tárja profán kérdezősködőknek.
Lehetetlen az, hogy megvetésből támadjon szerelem; hogy valakinek ferde, biczegő s még hozzá szenvelgő muzsáját más valaki elszeresse a kezéből. Egy idétlen költői szülemény olvasása inkább lever, csüggeszt, boszant, mintsem lelkesít, bizony inkább kritikussá nyomorítja, hogysem költővé avatná fel az embert. Ellenkezőleg, a művészi tökélynek látása az, mely mások műveiben az igaz tehetséget versenyre ösztönzi; mások nagyságának ránehezülése az, mely a költői erély ruganyosságát tettre kényszeríti. A költőnek, mikor teremteni indul, irigynek kell lenni mindazokra, kiket maga fölött lát s át kell hevülnie azon gondolattól, hogy alkotása végén maga alatt lássa mesterét, a kit imád.
Nem ez volt Jósika költővé lételének oka, hanem más.
Hogy megértessem, kissé messze kell visszatekintenem Jósika Miklós életébe, az ifjukor kezdetéig, nehány szóval időzve gyermekkora emlékeinél.
Jósika Miklós ősei közt atyai ágról egy hatalmas országlárt számított, Jósika Istvánt, anyai ágról pedig még az államférfinál is magasabb őst, egy költőt: Gyalakuti gróf Lázár Jánost. A költő és az országlár vére folyt ereiben. Olcsó vér, ha nincs más hivatása, mint kiontatni durva csatározásban, ki tudja, mi érdekért? hol a pór csatár karja annyit ér, mint a czímerek uráé, s hol az új kor találmányai mellett egy ólompénz a díja úgy Achilles, mint Thersites életének. Jósika Miklóst pedig e térre vitte az ifjukori tettvágy. Korán árvaságra jutva, elébb végezte a tanulmányi pályát, mely nálunk azon időben a hazai jogtan folyamával szokott bekoszorúzva lenni; s aztán, mint jogvégzett ifju főurnak nem maradt más mező a cselekvésre, mint az, melyen a fegyverjog parancsol. Európa épen akkor háborús éveit élte, s Jósika már tizenhét éves korában a lovasságnál szolgált. Mint jó katona, harczolt az olasz hadjáratban, részt vett a napoleoni világdöntő csatákban; együtt vonult be az egyesültek seregeivel Párisba; vitézségével századosi fokot, kamarási rangot vívott ki magának; hogy midőn vége lett a diadalmámornak, a politikai kiábrándulással mindazt szegre akaszsza, a mit kardjával szerzett: rangot, harczi hírt és babérokat.
Hazatérve ősei lakába az ifju hős megházasodott.
E házassága meg volt áldva gyermekekkel; de nem családi boldogsággal. Mily bálványozásig szerette gyermekeit s azok őt viszont, azt ismerői bizonyítani fogják. Tudva van, hogy felnőtt fiainak minden vagyonát átengedte, magának csak hatszáz forintnyi évdíjat tartva meg; azt is mindenki tudja, hogy fiai mily kegyelettel viseltettek atyjuk iránt, s mily féltékenységgel védték annak fényes hírnevét.
De első nejével nem volt boldog. A családélet gyötrelmes titkai nem tartoznak a közönség elé, s emlékiró nem avatkozhat azoknak felderítésébe; de nem hallgatja el azt, a mit maga a költő emlékirataiban világosan kimond, s mely vallomás ott a szó egész borzalmában van kifejezve: «meggyűlölte nejét».
A nőt a világ örömeinek hagyva, maga elvonult ősei lakába, Szurdokra, a szép, regényes Erdélybe, melyet neje tudott nem szeretni!
Jósika nagyon sokat tanult, még többet látott és tapasztalt; tanulmányait elősegíté számos nyelvismerete; minden európai mívelt nyelven olvasott, s tapasztalatait gazdagíták európai utazásai. Mindehhez még saját élete regényét is átérezte.
Tehát tanulmány, tapasztalás es érzelem volt nála annyi, mint ritka férfinál; a mellett hajlam a regényeshez, és mély elmélkedés. Mi kell még ezekhez, hogy egy költő álljon elő? Csak egy kell: az ihlet.
Sok ember születik költői phantasiával, bir a költő adományaival: de soha sem találja meg ihletét s lesz más mesterember. Mást fölken a múzsa avatottjává, felmutatja egy időre, mint választottját: azután az élet egyszerre letörli homlokáról az ihlet szentelt chrismáját – s a költőt nem találja meg benne senki: önmaga legkevésbbé.
Jósika költői hajlama előbb is csapongott ihlettelenül a vágyott téreken, a nélkül, hogy igazi igéret-földét feltalálta volna. Még a katonai pályától megválta éveiben irt, mint maga fejezi ki, három «keserves» drámát, de azokat maga megégette Szurdokon. Azok még jól jártak, mert megégtek, szép haláluk volt; de későbbi töredékes társalmi és politikai munkáit, az «Irány»-t és a «Vázolatok»-at a kritika fojtogatta vizbe. Ő maga ugyancsak műkedvelőnek vallotta magát, de a kiméletlenséget már akkor sem tudta könnyen szívelni.
Ekkor történt, hogy szurdoki remeteségéből feljőve Pestre, itt megismerkedett azon hölgygyel, kinek hivatása volt, hogy egész életére oly vezérlő befolyással legyen.
Báró Podmaniczky Julia akkor viruló, ifju, szeretetre méltó hajadon volt, hasonmása azon szellemeknek, kiket a költő álma maga gyönyörére teremt, s földi mennyországa, ha élve is föltalál.
Jósika érzé, hogy meglelte azt, kit álmai alkottak, kit teremteni vágyó lelke előidézni kivánt s e kortól kezdődik el, hogy Jósika Miklós költő lett.
A szerelem egész világosságával tölté be szivét, s e szerelem tiszta, magasztos lehetett csupán, minő két fenkölt lélek érintkezése.
Jósika Miklós azonnal válópert kezdett első, meggyülölt neje ellen, s eljegyzé lelkének eszményalakját jövendő hitveséül.
És a válóper tizenegy évig tartott, és tizenegy évig tartott a tiszta égi szerelem, távol minden gyönyörétől a földi szenvedélynek két egymáshoz hű, rajongó szellem között! Tizenegy évig járt jegyben Jósika Miklós második nejével s csak 1847-ben vezetheté őt oltárhoz s mindenki tudja, hogy holta napjáig boldog volt vele.
És e tizenegy év volt az iskola, mely Jósikát költővé teremté: ez volt a mester.
Ez idő látta legkitünőbb remek műveit megjelenni, s mindazon dicskör-övezte nemes nőalakok, miknek alkotásában Jósika minden magyar regényirót túlhalad, nem arról tesznek-e tanubizonyságot, mily szentségnek, mily áhitattal szemlélendő tüneménynek tartotta Jósika a női eszményképet, mennyi szivárványszint tudott fölfedezni e földi tündérek égbevivő szárnyában, a női erényben? Minden női alakján meglátszik, hogy az a költő szivét betöltötte, s a mi azt életre költé, az a költőnek saját szellemcsókja volt.
Mert a költőnek szeretnie kell az eszményített alakot, a kit teremt arra a czélra, hogy egy boldog ábrándot teljesedésbe hozzon általa. A figyelemnek, mely szükséges egy jellem felfogásához, a kiváló alakoknál a rokonszenvig kell emelkednie. Csak e benső rokonszenv mellett alakíthat a költő egyént, jellemet; e nélkül, ha idealizál, csak szép modellek alkotásáig mehet, vagy ellenkezőleg az életet nagyon is híven kereső skepsisével összhangrontó gyarlóságokat is ad menyasszonyainak hozományul.
S kinek lehetett ily rokonszenv-alkotáshoz több ihletése, mint Jósika Miklósnak? ki előtt annyi hosszú éven át egy folyvást közel talált és folyvást el nem érhetett eszménykép vezérjelensége járt, mint Mózes előtt az Isten tűzoszlopa a sivatag éjben.
Egy magyar költő sem gazdagítá az eszményi nővilágot annyi fényes alakkal, s különösen annyi kiválóan magyar nőalakkal, mint Jósika.
Hölgyalakjainak ily megdicsőítése mindmegannyi hű vallomás öneszményképe iránt; valamint a gyönyörű tájleirások, mikben Jósika fölülmulhatlan volt, mindmegannyi szerelmi vallomás a hölgyek legszebbikéhez, az édesanyához, az édes szülötte hazához.
Hanem azt kevesen tudták, hogy a csigának legszebb gyöngyeit a fájdalom nemzi.
Végre a szabadulás napja is eljött. A hölgy, ki hivatva volt, hogy tizenegy évig múzsája legyen a költőnek, új küldetést nyert a sorstól: hogy nemtője legyen azontúl. Mert a költőnek őrangyalra volt szüksége, hogy utat találjon azon a háborgó tengeren, a mi akkor eléje áradt.
Következett «1848.»
Nem az a dátum, melytől boldog éveit számíthatja valaki, a kit magyar anyától honfinak és költőnek hagyott születni a végzet.
De ne háborítsa e kép összhangzatát a vihar leirása, mely a költőt is messze elhajítá, mint a nemzet május-fájáról letépett zöld ágat.
Ne növelje a napok izgalmát e helyütt hangzó keserű szó a multak emlékéről. Nem szellőztetem a fátyolt, mit a hazai bölcseség a multakra vetett, csak a szemfödelet, mely nagy halottaink arczát takarja, kiket tisztelnünk kötelesség.
Jósika Miklós, mint tagja a nemzeti kormánynak, külföldre menekült, egy ideig Drezdában tartózkodott, s midőn ott nem látta menhelyét biztosnak, a szabad Belgiumban vonult meg, Brüsselben települve le, nejével együtt.
Ma is elvezeti minden míveltebb ember az átutazó magyart a kis csinos emeletes házhoz, melyet csinos kis kert tesz lakályossá, a hol Jósika Miklós oly hosszú ideig élvezte a derék belga nemzet biztos vendégszeretetét.