Virradóra

Imerte őt ott minden mívelt ember, s mindenki tisztelé benne a magyart, a költőt, a nemes férfit.

Jósika nem úgy lépett az idegen földre, hogy befogadóinak únott és úntalan panaszával terhére legyen, hogy lelke sebeinek felmutogatásával kolduljon rokonszenvet. Ő e rokonszenvet nem esdekelte, de kiérdemelte.

«A munka nemesít.» A magyar tudós visszaemlékezett szellemősének mondatára: «omnia mea mecum porto!» S a hol partra vetette a vihar, munkáját folytatta ott.

A költő, kinél szellem és ismeret párosul, sehol a polgárosult világban nem vesz el éhen s nem szorul irgalomra. Ő mondhatja el magáról valóban, hogy «kebelében kenyere.»

Azután más munka sem szégyen.

Hiszen ketten voltak már: férj és nő. S ha Jósika István utódjának helyes volt tollával keresni tisztességes életfentartását, úgy egy urhölgynek a Podmaniczkyak családjából sem vált a szégyenére, hogy a számüzetés hazájában üzletet kezdett, gyöngédet és eszményit, minő maga a költészet: csipke-kereskedést.

Hiszen a brüsseli csipke sem egyéb, mint egy szép költemény, selyemből bonyolítva, szögei a rímek, virágai az eszmék, maga oly örökbecsű, mint amaz.

Jósika így élt kedélyes, boldog, elégült éveket, miknek nem volt más árnya, csak a hontalanság s ezt enyhíté a nő hű szerelme.

S valóban nagy szüksége volt Jósikának neje hű nemtői kezére.

Ő a külbenyomások iránt nagyon érzékeny tudott lenni. Fájt neki, ha költői egyéniségét igazságtalanul megtámadták, s ez távolléte alatt többször megtörtént vele.

Aztán meg, hogy a pénzzel bánni nem tudott. Ebben is valódi költő volt.

Egyszer a Karthausi szellemdus szerzőjétől hallám, s magam is kész vagyok aláírni, mikép nekünk minden financiális tudományunk odáig terjed, hogy a mi pénzt kiszámítunk, hogy ennek a hónap végeig el kell tartani, az, tudja Isten hogyan? a hónap közepéig mindig elfogy.

Így volt Jósika is, bár élte legfényesebb szakában sem volt soha semmi tekintetben tékozló, a pénz nála nem melegedhetett meg. Azért második neje rendesen csak pár francot szokott nála hagyni, mert ha több pénzzel ereszté ki, bizonyos lehetett a felől, hogy pénz helyett ajándékot hoz haza, nem gondolva a háztartás gondjaival, csupán azzal, hogy azoknak, kiket szeret, örömet s meglepetést szerezzen.

Külömben magánéletében igen rendes, csaknem pedans volt. Naponkint korán kelt, mosakodott, s még reggeli előtt dolgozott másfél órát, reggeli után rendesen három órát, mely idő alatt egyre-másra egy nyomtatott ivet írt, s csupán ily rendszer mellett irhatott annyit, s aránylag annyi jót; mert elméjét nem engedé a nap első benyomásai nyomán szórakoztatni.

Külsejére mindvégig sokat tartott, de életmódjára a lehető legegyszerübb volt; mindenben meglátszott rajta a hajdani katona, s mint ilyen a külső csint egyszerüséggel tudta párosítani. Szerette, ha benne a régi katonára ismertek, s ez egy esetben szívesen eltűrte, ha életkorára vonatkoztak helyesen.

Politicai nézeteire nézve mindvégig vaskövetkezetességű maradt; egyetlen egyszer, midőn 1862-ben később halálossá vált betegsége először meglepé, engedett egy pillantást vetni szívébe egyik rokonának, ezt mondva előtte: «mégis szeretnék, mint pipás nemes ember meghalni, valami zúgában a hazának».

A haladás bármely ágát mindig örömmel szemlélte, s mindannak, mit másutt tapasztalt, imádott hazájára s annak fővárosára alkalmazásáról álmodozott.

És a mellett folytatta költői küldetését nemzete irodalma irányában.

A nemzet május-fájáról letört ág az idegen földön sem szünt meg letörten is nemzetének virágot hozni; regényeinek kötetszáma a másfél százat meghaladja, s azoknak kétharmadát számkivetése földén irta.

Élete ez új stadiumában irt regényeit eleinte nem lehetett saját neve alatt az országban közlenie. A hatalom emberei kimondták Jósika Miklósra az itéletet, hogy «meghalt!»

Halottá akarták tenni azt, a ki már akkor halhatatlan volt!

Hanem azért a névtelenben is megismerte a közönség kedvenczét, s tudta mindenki, hogy «Eszter szerzője» kit rejt gyászfátyola alatt? Ezután is legtöbb kedvvel a hazai mult emlékeit örökíté regényeiben, s e második korszakban fogamzott művei közt legkiválóbb helyet foglal el «II-ik Rákóczy Ferencz» czímű regénye, melyet még 1852-ben irt, de a mely a viszonyok miatt csak kilencz év mulva láthatott napvilágot, ez időn át kinyomatva hevervén a kiadó papirraktárában.

E művei is sok élvezetet nyujtottak, s lankadatlan költői észről tesznek tanuságot; de mégis hiányzott belőlük valami: hiányzott a hazai föld a költő lába alatt. Ovid sem az a Geták földén, a ki az örök városban volt; ki a Metamorphoseos könyvében istenekkel társalog, s az Amorum könyveiben lángjaival gyujt, a Tristum könyveiben már csak keservei nedvével tud ellágyítani.

A hazája földéből kitépett virágot semmi sem képviseli úgy, mint egy száműzött költő. Nem csak a kedély van ott megháborítva, hanem a mindennapi ismeret tápláléka is el van véve szellemétől.

Egy nemzet bármily elnyomás alatt is folyton él; bármennyire hallgat is, de érez, eszmél, gondolkozik s élte minden szakának megfelelő koreszméket alkot. A költőnek ott kell közötte járni, hogy tudja, ismerje nemzete minden legtitkosabb szívdobbanását, minden sóhajtását, mert azt csak neki súgja meg az. Ez együttes szívdobbanás nélkül nem értenek meg minket. Azért elhervadás a sorsa egy költői kedélynek, mely népe kedélyével sokáig nem érintkezhetik.

Míg a hazájában élő költőnek minden találkozó alak, minden emlék, minden ujítás, a köz- és magánéletnek minden bánata, öröme, reménye, aggodalma új eszméket súg meg, addig a távollévő nem lát s nem hall minket úgy, a hogy élünk és érzünk, s phantasiájának tündére, ki őt idehozza, csak álomtündér, a ki nem mutogatja a valót.

A tőlünk távol lévő honfi sokat nem ért meg, sokat félreért: a bölcs tartózkodást nevezi csüggeteg lemondásnak; férfiás hallgatásunk csendjét a halál szünetének véli; míg apró erőfellobbanásokat hajlandó ébredésnek vélni; vádol ott, hol nem érdemeljük, s magasztal, mikor pirulunk értte, és tanítgat valamire, a mit rég jobban megtanultunk; míg viszont elkerüli látkörét az, a mit mindnyájunk szeme kisér.

Ez az átka, ez a veszte a száműzött költőnek, ki haza nem jöhet s csak hazaálmodja magát.

De azért Jósika nem szünt meg költői missióját teljesíteni.

Érzé, hogy költői erélye hanyatlik, hogy praestigiuma vész; kiméletlen bírálók gyöngéiből tréfát űztek; szeretett nyelvészi újító lenni, hajdan nagy szerencsével, de az idegen földön, hol csak nejével és tollával beszélhetett még hazája nyelvén, szóújításaiban nem találkozott a távoleső hon nyelvfejlődési fogalmaival, s mindez visszahatott a közönségre is, úgy, hogy utolsó évében régi kiadója is felmondá neki szerződését.

De azért Jósika nem szünt meg költői missióját teljesíteni.

Az ős alakok, mik első műveiben oly ragyogó elevenséggel jelentek meg a küzdfövényen, évről-évre halaványultak; de azért, mint a Hunregék monda-körének hősei, holtan is visszatérnek, vérehagyott arczczal újra kezdeni a harczot, s utoljára, mint önnön régi alakjaik árnyai maradnak már csak fenn, de mégis visszatérnek és nem hagyják abba a küzdést, mig láthatatlan táboruk fényes patkónyomait csak a «hadak útja» mutatja már az égen.

Így láttuk Jósikát, mint lassan aláhanyatló napot a tenger sima látkörén, vonalonkint alább hanyatlani; de a mint alább száll a tengerre a nap, aként vonul hosszabbra tűzárnyéka a habtükör felett; így a mennyivel hanyatlott előttünk Jósika, a hetven éves veterán, mint költő, annyit emelkedett mint ember, mint hazafi; úgy hogy midőn végkép elmerült, akkor volt legnagyobb.

Kevés idővel halála előtt írt hozzám néhány sort: «ne csüggedjetek; hazánk ügyének győznie kell».

… Ő nem érhette azt meg; de fel kell síremlékére írnom, hogy a hontalan, a száműzött, ki hazájában legtöbbet vesztett, adott kölcsön buzdító szót nekünk, – a csüggedőknek, – kik itthon valánk.

Vajha megérhette volna azt, a minek reményével szép lelke e földet elhagyá! Vajha meghallaná a szót, melyet e földről utána küldünk, ő, a catoi jellemek legtisztábbika, és igazítaná ki az isteneket vádló keserű mondást, ezt irva helyébe:

«Sed victa causa Diis placuit!»

EGY SZÓNOK, A KI «EL NEM ÁLL!»

Ötödik napján a hosszú vitának (melyben a perlekedő felek «lányomnak beszélnek, hogy a menyem értsen belőle»), ki nem aludt hangulattal ballag a «mégnembeszélt» honatya az országház felé. Lakásától a sándor-utczai ci-devant lovas kaszárnyáig minden ismerőse azzal kiván neki jó reggelt, hogy «úgy-e bár, nem szónokoltok többet?»

Pedig az ő zsebében még ott dohog az elmondatlan orátio, a mit, ha tüzes programmeső esik is, el kell mondani, mert már odahaza a választók mind azt kérdezték tőle a szünet alatt, hogy hát már az ő képviselőjük megnémult? Mert hiszen nem azért választott az ország 400 képviselőt, hogy azok mind sorban, élőszóval el ne mondják, hogy bizony ő nálok is exequálják az adót. Bezzeg, ha azt a másikat választották volna, a ki ő miatta megbukott, beszélt volna az már azóta hatvanhatszor, nem engedett volna az egy napot is elmulni, hogy a neve ott ne álljon az országgyülési naplóban; szólt volna a házszabályok értelmében, indítványozott volna napi rendet, beadott volna petitiókat, megjegyzéseket tett volna a költségvetésre, beszélt volna a verificatiókban, kapczáskodott volna a jegyzőkönyvbe, s felvilágosította volna az országot sokféle olyan dologról, a mit minden ember tud, s ekként becsületet hozott volna választó-kerületére, melyet mint praedicatumot hangoztatnának a neve előtt! – Ez meg csak hallgat?

Tehát beszélni nehéz, de nem beszélni lehetetlen.

A gyülésterembe belépve, szorongó kedélylyel veszi észre, hogy a ködös naphoz még a függönyöket is mind leeresztette a háznagy, hogy ha már nem hallhatják egymást, legalább ne is láthassák a beszélők, s ez opticai morajban még a képeik is elmosódjanak.

A bűntudat nyomasztó érzetével sompolyodik a jegyzői székhez, tudakozni, hogy hányan vannak még felirva? A jegyző enormis summákról beszél, s panaszkodni kezd, hogy már a dereka fáj a sok egy-helyben való üléstől.

Azután helyét keresni indul, a mit sokáig nem talál meg, mert valaki más ült oda. Átalában kezdi észrevenni, hogy senki sem ül a saját helyén, a mi nagyszerű kilátást nyujt arra, hogy mikor az elnök csengetyűje megszólal, általános Mihály-napi költözködés támadjon a képviselői padokon.

Beszélnek hozzá innen, onnan, tegnapelőtt ótai ismerősök, s kérdezik tőle, hogy aludt? tudja is ő, hogy mit kérdeznek tőle, mikor fejében mind csak a mondandó szónoklat kezdő szavai donganak: «Nem czélom, tisztelt képviselő ház!» – «Meg vagyok felőle győződve, tisztelt képviselő ház!» – «Kötelességemnek érzem, tisztelt képviselő ház!» s a t.

Végre leülhet helyére, oly elmélázó arczczal, mint a ki az éjjel elhatározta magában, hogy ma bejelenti a cridát s közben salmiak czukrot eszik, hogy hangjának kellő lágyságot szerezzen.

E közben megtelik a terem, s támad lassankint az a félálomszerű zengés-bengés, mely az emberi méhkasnak a hangja, s legalkalmasabb arra, hogy az elkészült szónok fejéből minden gondolatot kikavargasson. Itt anecdotákat mondanak, amott a «Hon» és «Pesti napló» vitáiban keresik a kiderült igazságot, háta mögött két képviselő románul discurál, ki tudja miről? előtte fiatalabb collegák beszélnek szép asszonyokról, ki tudja miket?

Végre megkondul az elnöki csengetyű, igazi «szegény bűnösök harangja» ezuttal. A fényes homlokú elnök felszólítja a fekete szakállu jegyzőt, hogy menjen a credencbe, s servirozzon valami tudósítást a tisztelt háznak – s míg a lesben álló szónok rájuk mereszti öntudatlan szemeit, egyszer csak azon veszi észre, hogy a fényes homlokú elnökből gesztenyeszín fürtű elnök lett, s a fekete szakállu jegyző átváltozott arany színűvé. Hogyan ment végbe a metamorphosis, az örökké titok marad előtte. Míg azok ott kicserélték magukat, ő beszéde kezdő pontjait recapitulálta magában.

A méhkas még mindig zúg, dong, zsibong; az elnök újra csenget, s a rövid szélcsend alatt olyasmi üti meg a szónok füleit, mintha az elnök arra kérné a tisztelt table d’haut-t, egy elkeseredett atya bánatos hangján, kinek szófogadatlan gyermekei vannak, hogy miután az eddigiek már minden húst kiszedtek a tálból, s nem maradt benne egyéb a híg lénél, ne méltóztatnának tovább kanalazni benne, hanem érnék be vele, hogy más jól lakott, azaz, hogy állanának el a további szótól.

A szónok halálítéletét hallja a ház örömzajában felzendülni. A vérszomjú mohikánok riadala ez, kik a skalpot akarják lehúzni körülfogott martalékuk fejéről. Itt nem a skalpot, de a mi alatta van.

Elébb azonban a jegyzők felolvassák a tovább szónoklásra feljegyzettek neveit, mindegyik felszólítottat a közvélemény mellre szegzett pisztolyával kérdezve meg, hogy «ha az élete kedves?»

És a maidenspechet tartandó szónok látja egyenként felállani a vádlottakat, bűntársait; a közvélemény proscribáltjait. Látja az agoniát sápadt arczaikon; látja mint tétováznak a lemondás és a supplicium között; némelyiknek tán jövő követségébe kerül az áldozat, mindegy! megteszi a hazáért; van közöttük tán kit gyöngén szerető hitves, ártatlan hajadon leány néz a karzatról, s várja, hogy tündököljék, de a közvélemény erősebb, mint az atyai szív, s lemondat vele; van, ki egy Cassius keserű világnézeteivel dől a lemondás karjaiba s tizenhét évi szenvedéseink koronájául teszi fel, hogy nem beszél róluk; van, a ki föl- s leáll helyéről, csak a kezével int timoni embergyülölettel, hogy eláll; pedig meglehet, hogy ez az egy beszéd fordította volna meg Európa sorsát, de már ám legyen, az utókor lássa, ha ki nem akarták hallgatni. Van, a ki küzd az áradat ellen, s két ököllel mutogatja, hogy: de bizony beszélni akar, míg végre látva, hogy az «eláll» hullámai átcsapnak a fején, abban hagyja az uszást, leszáll a fenékre; és mindannyi, a ki eláll a szótól, kap egy igen őszintén szívből jövő, s soha jobban meg nem érdemlett általános «éljen» kiáltást.

Végre hangzik a minden áron szónoklandó neve.

Levegőt! Most már nemcsak a moraj, és a homály, hanem még a levegő is sürű kezd lenni.

Ha rögtön hozzá kellene kezdenie a beszédhez, nem jutna eszébe semmi. Szerencsére ez nem megy olyan hamar.

A mint felállni látják, rögtön minden szegletéből a háznak kiáltják helyette: «eláll!» «eláll!» Az indulatok és szenvedélyek minden hanglajtorjáján végig: «eláll!» Vannak már oly begyakorlott virtuozok, a kik ezt az egyetlen szót: «eláll», annyiféle modulatióval tudják előadni, hogy productiót tarthatnának vele, mint hajdan a «jer ide» variatióval; majd őszintén biztatva: «eláll», majd követelő kihívással: «eláll», majd a boszús unalom fanyalgásával: «eláll!» majd szelíden lázító könyörgéssel: «eláll!»

De a szónok áll rendületlenül, mint a szikla. Pedig rángatják legközelebbi szíves jóakarói áttilája szárnyainál fogva, hogy üljön le. Van egy percz, melyben ingadozik; de hirtelen észreveszi, hogy a karzaton most furakodott be egy roppant gombakalapú polgártárs s ki is könyökölt már a mellvédre a bundájával. Ez a gombakalap egy a választók közül! Ez döntött! A tisztelt ház ám vélekedjék, a hogy akar, ennek az egy gombakalapnak el kell mondani az egész dictiót!

Tehát «tisztelt ház!»

Nincs irgalom. A szónok el nem áll.

A mint az elhatározás kétségtelen, bomlik a ház, menekülnek távol és közel a buffet ajtaja felé; szomszédjai keresztül-kasul lépkednek rajta, valaki a háta mögött kérezkedik, hogy bocsássa az odacsukott kaputja szárnyát, azután mindjárt rágyujthat, csak őt engedje menekülni.

S még azok a legjobb akarói, a kik odahagyjak. De a kik ott maradtak! Az egyik glossákat csinál fenhangon a mondataira magyarul, tótul, diákul; a másik a szeme közé ásit; a harmadik jószivűleg segíteni akar rajta, tologatja, ha akadozik, s felfordított frasisokat told a beszédébe, a mik nem oda valók; a negyedik csak azért tubákol, hogy az orrát fúhassa beszéde közben; minden padban előveszik a félbeszakított discursust, s con amore conversatiót kezdenek; egy átelleni padban valaki karrikaturát rajzol róla, s ketten-hárman nézik és hasonlítgatják hozzá; vannak, a kik minden tételére azt mondják: «ez nem áll!»

A szónok ezek közt mind rendületlenül folytatja mondatait. Vannak criticus pillanatok az ember életében, mikor a külvilág minden hatását elveszti reá nézve.

Kölcsönbe esik. A ház sem hallgatja a mit ő beszél, de ő sem hallgatja a mit a ház beszél.

Egyszer egy furfangosnak, ki már nagyon únja a dolgot, az a hadi fortélya támad, hogy «éljent» kiáltson a beszéde közé. A padokon azt gondolják, hogy már vége van, s azért általános éljent kap minden oldalról.

Ez kiveszi sodrából. Erre nem itt számított. Később jön az majd, a hova az «éljen» dukál. Most nehány perczig általános csend támad, s e csend jobban megzavarja, mint az elébbeni zaj. Érzi, hogy minden szem egyszerre az ő arczát választotta tűzpontjának. Ez a rögtöni visszafelé fordulása a keréknek elszakítja beszéde rokkáján a fonalat. Nem jut eszébe, mi következik!

Most aztán gúnyos biztatások hangzanak: «halljuk hát!» «no halljuk!» «hát hiszen hallgatnánk!»

Szónok kapkod a zsebébe, megkap valami irást. Keresi az elszakasztott fonalat: «három ing, négy zsebkendő, egy lábravaló.» Ez mosási jegyzék! A közben magától eszébe jut az elvesztett összekötő kapocs, s most már fölemelt homlokkal gyakorolja közfigyelem közt a szófolytonosság jogát. Kezd némi sikerre vergődni. A ház azon meggyőződésre jut, hogy ez ugyan unalmas szónok, de ha nem hibáztatják, hamarább véget ér.

Egyszer aztán, mikor a legszebb frasis kikanyarításába verte bele magát, valaki az első padokban óriási nagyot trüsszent, s erre az egész ház homeri hahotában tör ki. Szónok erre kijön a mérsékletéből s expectorálni kezd. Megfeszíti tüdejének erejét, hogy mondandóinak érvényt szerezzen. A mi nem sikerült indokainak, megkisérti hangjával: a közfigyelmet meghódítani. Nincs többé rossz acustica! Beszél össze-vissza, a mi eszébe jut; egyszer aztán a nagy hevélyben valami szót, vagy valami nevet elvétve mással talál felcserélni. Azt pedig mindenki észre veszi s mindenki siet jóakaratulag helyreigazítani. Szónok látja, hallja, hogy százan, hogy kétszázan, majd háromszázan mondanak feléje valamit, de ő sem a száz, sem a kétszáz, sem a háromszázból sem ért semmit, el nem képzelheti, mit vétett egyszerre? nem, tudja mi történt? csak azt tudja, hogy valahol valami nagy hordónak a feneke kilyukadt, s annak a tartalma mind az ő nyaka közé omlik.

Még egyszer óriási erőfeszítést tesz, hogy roncsolt hajójával befuthasson valami kikötőbe, de már nincs menekvés. A vihar végkép kitört; az emberi erőt leküzdik az elementumok: el kell sülyedni itt!

Végre szerencsésen megfeneklik azon a zátonyon, a hol azzal végzik a szónokok: «itt állok, nem mehetek tovább, Isten engem úgy segéljen.»

Mikor aztán leül, minden szomszédja gratulál neki, de nem mondja meg: mihez?

Ő pedig zsebkendővel letörülve izzadt homlokát, siet legelébb is a gyorsirót felkeresni, hogy netalántán nem jegyzette-e fel hibásan a szónoklatát?

Az pedig ismert tájszólása hangján azzal vigasztalja őt meg, hogy:

«Bizony Iszten tekintetesz úr, annyit sze hallottunk mi, hogy a miatyánkot tetszett-e elmondani, vagy a czikóbőrösz kulaczot szavalta-e el ebben a nagy hiányoszszágában a czendeszszégnek.»

No de se baj! Meg van a zsebben, letisztázva szépen. Még több is, mind a mennyi mondva volt, onnan leirhatják a gyorsirók; s harmadnap a választók láthatják az újságban, hogy a képviselőjük kitett magáért, s a hazatérő gombakalap is élőszóval fog tanuskodni, hogy a bizony egészen megadta neki a módját.

TARTALOM.

• Chinchilla herczeg 1
• Kerüld a szépet 29
• Baróthy Ilona 57
• A rútak rútja 80
• Két menyegző 119
• A vérontás angyala 158
• Petőfi??? 189
• A magyar úr Amerikában 193
• A hosszú haju hölgy 203
• A fránya hadnagy 238
• Még sem lesz belőle tekintetes asszony 270
• A fekete sereg 316
• Hol leszünk két év mulva 356
• Báró Jósika Miklós 372
• Egy szónok a ki el nem áll 388

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.