JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XLIX. KÖTET

VIRRADÓRA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

VIRRADÓRA

IRTA

JÓKAI MÓR

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

CHINCHILLA HERCZEG.

(Beszély.)

A Manzanares partjain már virágoznak a mandulafák s a Guadarama hegyhátokon még fehérlik a hó.

A síkon a tavasz, a mosolygó menyasszony, piros virággal a fején, sárgazöld pázsit ruhában, nefelejts kék tavak nevető szemeivel; a tetőn az agg féltékeny vőlegény zuzmarás szakállával, ködös rosszkedvével, jég alatt bujdokló patakereivel, a kinek nagy biztatás kell, hogy rágondolja magát s letegye hósüvegét s felöltözködjék gesztenyefáinak egyszinű, komor sötétzöldjébe.

Don Calatayud mégis inkább lakik ott a Guadarama hegy havas gerinczén, mint idelenn a Manzanares parti kastélyában, melyet mór építészek emeltek, mór pénzzel fizettek.

Már két éve, hogy telet-nyarat ott tölt a rideg lovagvárban, pedig szép fiatal felesége van.

Egyik azt mondja «pedig», másik azt mondja «azért, mert…»

Don Alfonzo de Calatayud a meghalt király főlovászmestere volt, s annak kalandos életében sokféle szerepet játszott; hol cselszövőt, hol szerelmest, néha hőst is. Győzte karddal, észszel, szenvedélylyel.

Mikor aztán a mostani király, Transtamare Henrik, elődét, a pápától kiátkozott, s a mór fejedelemtől pártolt Kegyetlen Pétert legyőzte, ő is egyike volt azon álczásoknak, kik a királylyal együtt Afrikába akartak menekülni s útközben elfogatva, a győztes sátorába vitettek.

Ott volt és látta, midőn Péter király győztes ellenfelének szeme közé vágta szarvasbőr keztyűjét, s azután kardot rántva, megrohanta őt egyedül hadvezérei közepett. Igaz, hogy Transtamare Henrik toledói vasa Péter király háta közepén jött ki, s Don Calatayud sárga sarui a Bourgognei Raymond királyi család utolsó ivadékának vérét taposták fel; de azért csak mégis látta ő Henrik királyt arczul üttetve, s egy arczul ütött embert királyának nem vallhatott.

Ez volt az oka, – az ő állítása szerint, – a miért megesküdött apjának hamvára, a szentekre és saját kardvasára, még pedig ipa és sógora előtt, hogy a míg ez arczulvert király fog ülni Castilia szeplőtlen trónján, addig az ő sarkantyus lépteinek visszhangját nem hallják meg Madrid utczáin. Elment nejével, a szép Palombával együtt, vendégszeretetlen várába, föl a hegyek közé, s ott lakott álló két esztendeig, nem látogatva senkit s nem látogattatva senkitől.

A soknyelvű világ pedig más okait is keresi távollétének. Beszélnek régi titkokról, Padilla Mária, a volt király kedvese idejéből: a méregitalról, melylyel a törvényes királynét őseihez küldék, a szaraczénokkal kötött nagy barátságról, Albohaczen aranyairól, még arról is, hogy Don Alfonzo maga is mohamedánná lett, királyával, Péterrel együtt, hogy a mór fejedelem segítségét megnyerje.

Sőt még azt is beszélik, hogy Don Alfonzónak alapos okai vannak azon gyanuval űzni el álmai nyugalmát, hogy neje, a szép Palomba, aligha nem gondol egyre azok közül, a kik Péter király pallosa elől Madridból elmenekültek, s Henrik királylyal oda ismét visszatértek.

Pedig Don Calatayud csak hat évvel volt idősebb a neje apjánál s azt még ez idő szerint is nagyon veszélyes udvarlónak tartották az asszonyok körül. Bizonyság arra, hogy az életkortól nem függ a szeretetreméltóság.

Don Manuel de Ixoa, Palomba atyja, e leányán kivül még számos új névvel szaporítá nemcsak a keresztyén világot, de mint a rossz világ mondja, még a zsidót is, s különösen sokat tudott suttogni a hír arról a leleményességéről, a mivel a megunt nőket egymás után hagyta menni – az örökkévalóságba.

Utolsó előtti nejét – ez volt az ötödik, – épen a máglyára küldé. A nő varázsló volt és eretnek. Kegyes férjnek ily bűnt nem szabad házánál eltűrni. A gonosz világ nem átallta azt az indokot is rá keresni, hogy az ifjú nő szemei nagyon sokszor találkoztak egy szép ifjú zsidó lovag szemeivel, a kit Don Peixotonak híttak. Az igaz, hogy Don Yaime, e nő fia, későbbi időkben nagyon felötlően emlékeztetett arczvonásaival Don Peixotora, a mi, mint tudva van, onnan ered, ha a nők valakit nagyon megcsodálnak.

Hatodik nejétől született Palomba. Ez a hatodik olyan szerencsés volt, hogy leánya születésekor meghalt.

Donna Palombát gyermekkorától fogva kolostorban nevelték, s onnan csak akkor hozták ki, midőn Don Alfonzóval oltárhoz kellett járulnia.

Ez akkor történt, midőn Transtamare Henrik a trónra lépett. Donna Palomba a kolostorból egyenesen az alta viajai vár falai mögé vándorolt, még pedig zárt és lefüggönyözött öszvérhintóban, hogy még a tájat sem láthatta, melyen keresztülvitték.

Két esztendő telt le, hogy don Calatayud híven megülte fogadását alta viajai várkastélyában, hogy onnan le nem jön addig és meg nem nézi a hatvankét templomos Madridot, a míg Transtamare Henrik fog ülni Castilia trónján.

Henrik király pedig nagyon jól ült azon a trónon, és senki sem háborgatta őt rajta.

Egy este, Don Manuel de Ixoa hálószobájának a falán háromszor megkopogtatták a táblát. Titkos folyosó rejtekajtaja volt ott, melyet csak hárman ismertek, Don Manuel, a fia, Don Yaime, és a veje, Don Alfonzo.

Don Manuel és Don Yaime együtt voltak a szobában. Ki lehet tehát a titkos kopogtató?

Don Manuel maga sietett fölnyitni a rejtekajtót. A keményfa-táblázat egy koczkája fölemelkedett s a ki belépett rajta, senki sem volt más, mint maga Don Alfonzo.

A két férfi bámulva szegzé rá szemeit.

Don Manuel gúnyos dölyffel fogadta vejét:

– Transtamare Henrik még mindig király.

– Tudom, felelt az érkezett s széles kalapját még mélyebben húzta szemébe, köpenyébe még jobban beburkolózott s leült a kandalló elé egy karszékbe.

– Ön arra esküdött, Don Alfonzo, mondá neki Don Manuel, hogy nem fogja addig lépteinek hangját hallani Madrid, a míg Henriket királynak híják Castiliában.

– Ki hallotta, hogy esküdtem?

– Mi ketten.

– Önök nem mondják ezt tovább.

– A szentekre esküdött ön.

– Azok nem szólnak senkinek.

– És kardjára.

– Annak a markolata az én kezemben van.

– Apja hamvaira esküdött.

– Ki tudhat e felől bizonyost? Hátha nem is ismerem? Egyébiránt teszek róla, hogy lépteim hangját ne hallják Madridban, zsellyeszékben fogom magamat hordatni.

Don Manuel nevetett. Nem hizelgésből tette.

– De nem jöttem én ide enyelegni, kiálta fel daczosan Don Alfonzo, s felugrott helyéből és lecsapta kalapját, szabadon hagyva arczára, nagy kopasz homlokára sütni a kandalló világát. Mikor egy spanyol nemes az arczába sütő világosság előtt megvallja: én megszegtem adott szavamat, akkor nagy dolognak kellett vele történni. De megszegtem volna azt, ha Salamon pecsétjével lett volna is lepecsételve s ha halva volnék is, fölkelnék a kriptából, hogy bejőjjek Madridba. Hallgassatok rám, mi történt velem, s aztán itéljetek: megtöri-e a történet az adott szavat?

Don Alfonzo aztán így kezdett mesélni:

– Jó két öles a fal, mely alta viajai váramat köríti, s kivül rajta még két öl mély az árok, tele hegyes sánczkarókkal, sok szaraczént és francziát látott az megszégyenülve visszavonulni.

– Nem hagyhatnád a kérkedést máskorra?

– Igaz. Tehát csak azt mondom, hogy váram fala elég magas, váram árka elég széles. S én várfalam erkélyén, a hol reggelenkint a kastély őreit szoktam kürttel költögetni, ezelőtt negyed nappal a párkányzaton, mely alig tenyérnyi széles, egy tökéletes lópatkó nyomot találtam. A párkány poros volt, a patkónyom egészen volt rajta. Hogy jöhetett oda ez a lópatkó-nyom?

Erre a kérdésre bizony egyik úr sem tudott neki felelni.

Don Alfonzo folytatá:

– Tegnapelőtt, midőn ismét az erkélyre lépek, korán hajnalban, midőn még mindenki alszik, egy teve-lábnyomot találok a párkányzaton. Azon éjjel eső esett; a sáros lábnyom tökéletesen kivehető volt. Hogy jött oda ez a teve-lábnyom?

Azzal sem szolgálhattak neki.

– Ma reggel pedig, kora szürkületkor, egész éjjel esvén a hegyek között a hó, az erkély párkányán egy madár lábnyomot találtam.

– Már az könnyen odamehetett, szólt bele Don Yaime.

– De nem valami apró repülő madár lábának a nyoma volt az, hanem valami óriási gázlóé; inkább hasonlatos a sárkány lábnyomaihoz, vagy a milyennek a sátánt festik, hosszú körmökkel, széles talppal, emberi arasznál kétszerte nagyobb csapákkal. Hát ez mi volt?

Don Alfonzo nem hagyta sokáig találgatni, hogy mi lehetett a rejtélyes madár? az arab Roch? az ősrómai Stymphalida? a pogány griff? vagy az orthodox sárkány? hanem folytatta a regét.

– A mint erkélyemről a váramhoz vezető útra letekinték, íme, folytatását látom vala azon óriás madárnyomoknak az éjjel esett friss havon. Két-két ölnyire egyik nyom a másiktól. Akkora lépések, a mekkorákat semmi ismeretes állat tudtomra nem szokott lépni.

– A sátán volt! rebegé Don Yaime.

Don Alfonzo kardjára csapott.

– Egy Don Calatayud semmi élő teremtéstől meg nem retten! Láttam, hogy a lépések jobbról jöttek s balfelé távoztak; nem szólék senkinek csatlósaim közül: vevém kopjámat és kézíjamat s elindulék egyedül a madárnyomok után. Nekem rendes négy lépést kelle tennem, míg egyik nyomtul a másikig elértem. A nyomok levezettek az erdőbe, az erdőből az irtványba, az irtványból a pagonyba, a pagonyból a vízmosásba, onnan megint fel a hegytetőnek, a hegytetőn aztán egyszerre átváltoztak lólábnyomokká, s mint ilyenek végkép elenyésztek előttem a harasztban.

– Ez valóban csodálatos történet! jegyzé meg Don Manuel, ujjait a szenteltvíz-tartóba mártva s bűvrontó cseppeket fecskendve maga körül.

– Hallják önök tovább. Azon a helyen, a hol a madárnyomok átváltoztak lónyomokká…

– Kétlábú volt? kérdé Don Yaime.

– Nem az, közönséges négylábú, vasalt patájú állat volt. Tehát azon a helyen egy összehajtott pergament találtam, egy nyillal keresztülszúrva, s e pergamentre kivül saját czímemet irva: Don Alfonzo de Calatayudnak. Ime, a pergamen itt van erszényemben. Halljátok, mi van bele irva? «Don Alfonzo de Calatayud! neked van egy szép leányod: Donna Palomba. Én szerelmes vagyok szép leányodba, Don Alfonzo, s kérlek az atochai szűzre, add nekem őt feleségül. Áldjon meg a nostra senora del Puerto. Legalázatosabb szolgád: Chinchilla herczeg.»

E névnél elnevette magát Don Yaime. Don Manuel szigoruan tekinte rá s leűzte arczáról a mosolygást.

– Ki az a Chinchilla herczeg? szólt, feltartva kezében a pergament, Don Alfonzo. Én ismerem Castilia, Estremadura, Asturia, Valencia, Andalusia, Navarra és Arragonia minden főnemeseit, mert egy sincs, a kivel baráti poharat ne ürítettem, vagy ellenséges kardcsapásokat ne váltottam volna, de Chinchilla herczegnek hirét sem hallottam soha. Nálam megvannak nagy pergamen könyvben, a mit egy öszvér el nem bir a hátán, Spanyolországban és Portugáliában, a Baleari és Canari szigeteken, Alhucemas, Melilla és Zafarin szigetein lakó valaha élt és élő nemeseknek nevei festett czímereikkel egyben; de ezt az ördöngős nevet nem találom közöttük. Ki az a Chinchilla herczeg? A ki nekem, Calatayud grófnak azt meri írni, hogy feleségemet leányomnak nézi, s tőlem: a férjtől, forma szerint megkéri a kezét tulajdon hitvesemnek? Azért jöttem be Madridba, hogy ezt az embert megöljem! És bejöttem volna, ha az égre volna is irva astrologi jegyekben az a fogadásom, hogy nem jövök ide soha, s valamennyi csillagásza Európának egyszerre olvashatná a megzavart aspectusokból, hogy Don Calatayud, életében először, megszegte szavát!

– Tehát ön is Chinchilla herczeget keresi? szólt Don Manuel veje urához.

– Más is keresi talán?

– A hol csak Castiliában féltékeny férjek és szép asszonyok vannak. Szép asszonyok keresik szemeikkel, haragos férjek kardjaik hegyével s míg valószinű, hogy a szép asszonyok meg is találják, a bolond férjek hasztalan szurkálnak utána az üres levegőbe.

– Ki ez a Chinchilla herczeg?

– Igen hatalmas ember, igen gazdag ember és igen szép ember.

– Ön ismeri őt?

– Mindenki ismeri Madridban.

– S nem tudja senki megölni?

– Nem, mert nem látta még senki.

– Nem látták s mégis ismerik?

– Mint az ördögöt; azt sem látta senki, a munkái után mégis ismeri.

Don Alfonzo most egészen eltévedt ebben a talányerdőben.

– Lássa Don Alfonzo, szólt bele most Don Yaime. Ez az ön története nekem nagyon kedvező időben jön.

– Elment önnek az esze, Don Yaime?

– Sőt inkább! A madridi öreg lovagok most ezért az átkozott Chinchilla herczegért valóságos párharczot viselnek a fiatal lovagokkal. Valamennyi ifju, deli termetű lovag gyanujok tárgya lett s keresik rajtunk tűzzel-vassal Chinchilla herczeget. Engem már három kegyetlen hidalgó kerülget azzal a fenyegető szándokkal, hogy előteremtse belőlem Chinchilla herczeget. Hiába esküszöm nekik a legszentebb szavakkal, nem hisznek. Ha egy szalagot meglátnak a mellemen, egy keztyűt a kalapom mellett: hat sértett férj ólálkodik utánam, előfognak, fakgatnak, kitől kaptam? kivallatják velem, melyik donnánál jártam érte? s engem minduntalan abba a kellemetlen helyzetbe hoznak, hogy vagy sorba kell velük verekednem, vagy bizalmasan megsúgnom kinek-kinek szívhölgyem nevét, a mi nagyon boszantó egy lovagra nézve.

Don Yaime kondorhajú, vastag szemöldökű ifju volt; akarta volna mutatni, mennyire boszantja őt az, hogy a hirhedett szívrablónak őt gondolják, s magában mennyire meg van elégedve azzal az öntudattal, hogy ez a gyanu, az ő daliás alakját tekintve, születésére nézve ha nem törvényes is, de természetes.

– De hát az én kérdésemre mért nem felel ön, Don Yaime? Én nem kérdeztem öntől azt, hogy mit mondanak a hidalgók az ön kalapja mellé tűzött keztyűkre, s a vállára kötött harisnya-szorítókra?

– Hát mit?

– Azt kérdeztem öntől: elment-e önnek az esze, Don Yaime, midőn azon botrányt, mely rajtam történt, kedvező időben jöttnek nevezni bátorkodik?

– Értem: rám nézve kedvező időben. Mert ha megtudják a dühödt férjek, a kik most őrülten szaladgálnak Madrid utczáin, mint szoktak máskor kánikula idején a veszett ebek, hogy Chinchilla herczeg saját testvérem ellen is ily kárhozatos merényleteket kohol, akkor rögtön fel lesznek az iránt világosulva, hogy mégsem én vagyok Chinchilla herczeg.

– Megtudják? kiálta fel Don Alfonzo haraggal; kitől tudhatná meg egész Madrid, a mit csak mi tudunk hárman?

Don Manuel megnyugtatá e felől.

– Bizony megtudják azt, Don Alfonzo. Mert a negyedik, a ki tud felőle, Chinchilla herczeg, ott hirdetteti ki kalandjait, a hol egész Madrid hallja.

– De én a legelsőt, a ki felőle beszél, megölöm!

– Ah, Don Alfonzo; ne vélje ön azt, hogy Castilia veszett férjei, a kik Don Yaime szavaként úgy szaladgálnak az utczán jelenleg, mint kánikulában a víziszonyos ebek, épen csak arra vártak, hogy Don Calatayud Alfonzo lejőjjön a Sierra Guadarama gesztenye-erdejéből a végett, hogy egy gúnyolódó nyelvet elhallgattasson, ha az ellen a nyelv ellen karddal lehetne hadakozni. Ön azzal, a ki köznevetséggé fogja tenni esetét, nem verekedhetik.

– Miért nem?

– Mert nem lovag.

– Jó. Neki ajándékozom san christoforói váramat, jószágommal együtt; átruházom rá arragoniai nemességemet, a mit úgy sem hordok czímeimben, s akkor ő is lovag lesz.

– Még akkor sem verekedhetik ön vele, Don Alfonzo, mert ez alacsony teremtmény – a király bolondja: Ninifa.

Don Calatayud keményen meg volt ütve e szó által, de mégis csak megállta helyét.

– Még ilyen hitvány vér, az igaz, hogy nem volt a kardomon. De legyek hát én még nagyobb bolond. Megverekszem a bolonddal.

Don Manuel csóválta a fejét.

– Mégsem fog ön vele verekedhetni, Don Alfonzo, mert az az emberiség salakja egy szerecseny, egy fetishimádó, egy hitvány kutyalélek.

– És én nem bánom, ha hím majom is; megölöm! ordítá Don Alfonzó s félig kirántá kardját.

– Hiszen épen az a legnagyobb hátrány, Don Alfonzo, hogy ez a nyomorult állat, ez a Ninifa nem férfi, hanem leány; mert bizony mondom önnek, hogy ha férfi volna, ha majom volna is, de hím volna: rég kioltották volna az életét Castilia lovagjai s nem vártak volna Don Alfonzo de Calatayudra, hogy alájőjjön altaviejai várából egy szemtelen gúnyolódó vérét kiontani.

Don Alfonzo de Calatayud, mint vert ember, taszította vissza kardját hüvelyébe.

II.

Még akkor az arab regevilág napja aranyozta be Spanyolországot.

Szaraczén kalifák uralkodtak a félsziget felén, összeszőve harczaik történetét, játékaikat, szerelmeiket a spanyolokéval.

Araboknál volt a tudomány, a művészet, a poézis. Ők építették a tündéri pálmaoszlopos csarnokokat, ők énekelték a bűvösbájos románczokat, mik épen olyan sokáig fenmaradtak, mint azok az oszlopcsarnokok.

Nem voltak idegenei többé annak az országnak; királyai, mívelői voltak, s úgy éltek abban a keresztyénekkel, mint egy testben két lélek.

Annyi király egy félszigeten, a mennyi egész Európában összevéve.

A mór szokások átlopóztak a nép mulatságaiba. Még akkor az erkölcsnemesítő czivilizáczió nem hozta be a bikaviadalt, s a vitézjátékokat nem izlelte a spanyol nemes, kinek, ha kedve támadt lándzsát törni tréfából valakivel, csak a szomszéd város faláig kellett ellovagolnia, hogy hasonló készségű ellenfélre találjon. Nem vitték ezt a mulatságot a czirkusba.

Henrik király udvarában mór bohóczok mulattatták a nemes hölgyeket és urakat, minőket Marokkóban tanítanak ki, gyermekkoruktól bohócznak nevelve, aczélizmokkal, villámtréfával; a kik hat öles sima rúdra felmásznak, míg a rúd végét a másik bohócz övébe dugva tartja, kik elhajítják magukat a lóbált kötélen, s a szinkör egyik végétől a másikig repülnek, kik köröskörül leszúrt hegyes kardok között bukfenczeket vetnek, kik eleven piramidokat képeznek egymás vállára állva, melynek hegye alant van, a társait emelő óriás; kik mérges kigyókat tánczoltatnak, zeneszóra kényszerítve őket egyenesen fölállni; kik tudós zöld madárkákat csatarendbe állítva, harczjátékot intéznek a szelid viadorokkal; s közbe vidám tréfákat szórnak a nemes urak közé, miktől a szép hölgyarczok itt-ott el is pirulnak még. Van köztük, a ki a sokhúrú arab lanton csodaszép arab románczokat tud elverni, s más, ki csengő hangon azokat elénekli. A szép dalokat utánok dalolja a nép az utczán.

De mindannyin túltesz a király kedvencz bolondja, Ninifa.

Ninifa leánynak született.

Mindannak, a mit e szóban szépnek, kedvesnek, óhajtottnak ismerünk, Ninifa összesített ellentéte.

Arcza fekete és rút; ha mosolyog, valóságos ördög. Karjai hosszúk és izmosak; széles válla, kurta nyaka van. Hangja vastag és recsegő. Tréfái olyanok, mint a nyolczszemű marása.

Épen azért kedvencze mindenkinek, a kit még meg nem mart.

Minden vasárnap este közjáték van a buenretirói királyi palota kertében, hol a király a grandokkal fedett mennyezet alól nézi az arab bohóczok előadásait, míg a nép a szinkör nyitott felén tölti meg a sorompókat.

A játék végén szokott Ninifa előjönni; minden alkalomra tart valami új, meglepő erőmutatványt, s annak a végén veszi a mandolinját s elkezd rajta egy legújabb keletű románcz dallamot verni, melyben aztán a tréfás szöveget is elénekli, a minek rendesen az a csintalan tartalma, hogy Chinchilla herczeg hogy szed rá egy féltékeny férjet, a ki addig őrzi a nejét, míg merő elővigyázatból elveszti.

A nép nevet a bohó történetnek, eltanulja azt dallamával együtt; hanem az úri páholyrend mennyezetei alatt rendesen egy-egy hallgató nem nevet, a ki a mese által találva érzi magát, s átkozódva keresi szemeivel az átelleni sorok közt: vajjon melyik lehet az a Chinchilla herczeg?

A Chinchilla herczeg egészen népszerű alak már. Úgy beszélnek róla urak és parasztok, mint a legjobb ismerősről. Chinchilla herczeg bőkezű, ajándékozó; Chinchilla herczeg gavallér, nagylelkű; Chinchilla herczeg szerelmes és szeretetreméltó, minden szép asszonynak titokban imádója, és oly soknak imádottja, és Chinchilla herczeg a mellett vitéz és bátor, ki ha kelepczébe jutott, ki tudja magát vágni karddal; bástyákra mászik, mint a menyét; fut mint a paripa; úszik, mint a gyílk s sziklákkal hajigál, mint a titánok.

Ki ne szeretné Chinchilla herczeget ismerni?

Hiszen vannak, a kik őt bizonnyal ismerik; hanem azok nem árulják el. A nők.

És ezért futkosnak az utczán a madridi féltékeny férjek, mint a kiket a nyolczszemű megmart; halálra keresve azt a láthatatlan férfit, a ki minden zárt ajtón keresztül-kasul jár és a kit nem lehet megkapni sehol.

Hogy a tréfa tökéletes legyen, a király úgy tesz, mintha haragudnék érte. Mielőtt a népmulatság megkezdődnék, a királyi hirnök trombitaszó mellett hirdeti ki, hogy a gonosz szátyár Ninifa e diszes társaságból kitiltatik, nehogy rút nyelvével új botránykozást okozzon; a sorompóknál vigyázó őrök utasíttatnak, hogy őt be ne ereszszék, sőt ha megjelenni bátorkodnék, ellenében kopjáik megfordított végét használni serénykedjenek. Hasonló czélból az egész szinkör tíz lábnyi magas palánkkal van körülfogva, a palánk széle keresztbeálló vasszegekkel felboronázva, hogy a gonosz lopva se jöhessen be sehol, Chinchilla herczegről mesélni.

A játék végén aztán mégis rendesen ott van Ninifa, minden alkalomra más meg más cselt találva ki a bejuthatásra. A mór zenészek sipolnak, trombitálnak, ütik az öreg dobot, egy intésre elhallgat minden hangszer, hanem az öreg dob még azután is dobol, hogy nem ütik; a nép kaczag, rémül, boszorkányt kiált, míg egyszer keresztülszakad a dob s kidugja rajta a fejét Ninifa s elkezdi dalolni, hogy mit csinált Chinchilla herczeg Don Caracassal, ki rézpánczélba öltöztette nejét s a pánczél kulcsát mindig magával hordozta.

Máskor megint állatszelidítők mutogatnak tanult hiénát, ki irni, olvasni tud; idomított krokodilust, ki szájába adott zablával lovagot visz a hátán; egyszer aztán a nilusi szörny feláll a két lábára, s elkezdi énekelni, hogy Chinchilla herczeg hogy ásat kincset arab mágusz jóslatára a fukar Don Coriandóval s míg az a reves fa tövében a föld közül válogatja a penészes tallérokat, az alatt Chinchilla Don Coriando legdrágább kincsét rabolja meg.

Sőt arra is képes a bohócz, hogy a játék kezdete előtt elásatja magát a szinkör homokjába, s mikor már azt hiszik, hogy sehogy sem képes bejutni, kiemeli fejét a föld alól, lerázza magáról a homokot s folytatja a történetet Chinchilla herczegről, meg Don Barbusio három leányáról, kik mostoha apjukat felváltva teszik bolonddá, azzal, hogy Chinchilla herczeg ellen lesbe állítják.

Azon a szombat napon, melyen Don Alfonzo is elviteté magát gyaloghintóban a buenretirói palota játékszinéig, hogy ipa és sógora páholysátorában meghúzva magát, e végzetes bohózatot végignézze, szinte ki volt hirdetve trombitaszó mellett, hogy az a szemtelen, veszett, kigyótajtékos nyelvű szörnyeteg, a Ninifa bolond, e diszes társaság körébe sem az ajtókon, sem a sorompókon be ne eresztessék, se boros tömlőben, se üreges hangszerekben, se vadállatok bőrében magát be ne csempészhesse, mire nézve az őröknek szigorú parancsolat osztaték a kapukon kivül.

Ezuttal is meg volt felőle győződve mindenki, hogy azért Ninifa még is csak itt lesz, mikor híják.

A köznép, melynek nagyon tetszett ez a mulatság a nagyok rovására, a bohócz mutatványok végén hangosan szokta a kedvencz szörnyeteget követelni.

Ezen a napon különösen zajos jelleme volt a tisztelt alsóbbrendű közönség magaviseletének. Összeesett a nap a mézeskalácsosok szabadalmával, kik védszentjük nevenapját ülték, s az elfogyasztott méhser követelővé tette a polgár urakat. Aztán a király sem volt jelen ma; még reggel tudatta az alcadeval, hogy ma nem fog eljöhetni. Máskor az ő jelenléte kissé fékezni szokta a népkedélyt. Ehhez jött még az is, hogy nehány mutatvány rosszul sikerült; a karómászó alatt eltörött a rúd s azt félholtan vitték el a térről, a hogy megütötte magát; a kigyók semmi éneklésre sem akartak tánczolni, s a bohócz-troubadourok olyan nótákat énekeltek, a miket már százszor hallott minden ember. Egy tudós madár pedig azt az oktalanságot követte el, hogy elrepült s nem hagyta magát többé megfogni.

A felséges nép magas elégedetlensége a mutatványok végén tetőpontjára hágott; elkezdtek Ninifa után kiáltozni.

– Jöjjön Ninifa! Pokolba a bűvészekkel! Nekünk Ninifa kell! Halljunk Chinchilla herczegről valamit.

A czeremóniamesterek, a heroldok és alguazilok hasztalan csitíták a lármázókat, hogy ne lármázzanak, azzal is csak a lármát szaporíták.

A mennyezetes erkélyek uraságai is hallgatag egyezésüket látszották adni e követelő zsibajhoz.

Ninifának azonban nem szabad bejönni. A tekintélyes alcade mozdulatlanul ül az üres trón melletti emelvényen, s fejét rázva a hangos követelésre, két összevont szemölde ijjából mérges nyilakat lövöldöz a sorompók közönsége felé.

Ekkor egyszerre a palánkon kivül nagy lárma kerekedik; kaczaj, kiabálás, ujjongó rivaj s mikor már a jó rend fenekestől felfordulni látszik, hirtelen belép a magas palánkon keresztül egyetlen nagy lépéssel egy óriási gólya.

Egy valóságos hű képviselője az eszterág családnak, fekete-fehér tollazattal, piros csórral, piros lábakkal, hanem erősen nagyított idomokban; feje és dereka akkora, mint egy emberé s lábai a termetnek megfelelő arányban szabvák; az egész madár három ölet megközelítő óriási szörnyeteg.

E nagy madár sajátságos fölléptére a népzaj rögtön kiváncsi zsibongássá lohad le; ebből valami új tréfa lesz! A gólya hosszú léptekkel járja körül a szinkört; egyik lépésétől a másikig egy lóugrás.

Don Yaime megtaszítá könyökkel Don Alfonzót.

– Ez a te madarad!

A gólya a királyi erkélyig lépdel, s miután félszemmel, madarak módjára bepislantott és meglátta, hogy a király nincs jelen, nagy szomorúan félreszegte a nyakát s elkezdett kelepelni, mint szokta a gólya, ha előveszi a búskomorság.

Az alcade úr azonban úgy gondolá, hogy ő nem azért ül ott, az üres trón alatt, hosszú fehér bottal a kezében, hogy neki egy gólya, bár milyen nagy gólya legyen is, az orra alá kelepeljen, s felállván helyéről, igen erélyesen kezdé követelni a csoda madártól, hogy rögtön igazolja kilétét, jelenlétének okait és jogosultságát, nemkülönben aziránti mentségeit, hogy merészkedett a magas palánkon egy lépéssel keresztül lépni?

A gólya, fajának sajátságos hunyász hidegvérével engedte fejére omlani a hivatalos kérdőpontok özönét, az alatt fejét behúzta két szárnya közé, s nagyobb igazság kedvéért még az egyik lábát is felhúzta szárnya alá, és így állt féllábon a haragos alcade előtt.

Mikor aztán az alcade kilármázta magát, a gólya eltátotta a csorra két részét. S a mint a gólyafej ilyenformán kétfelé nyilt, a szétnyilt csorr között Ninifa fertelmes pofája vigyorgott elő.

– Hohó Ninifa, ordított egyszerre a népség. Itt van Ninifa! Derék Ninifa!

Az alcade azonban még mérgesebb lett e fölfedezésre s parancsot adott az alguaziloknak, hogy dobják ki ezt az átkozott madarat a szinkörből, a miből aztán tökéletes mulatság fejlődött ki a csőcselékre nézve, minthogy Ninifát semmiképen meg nem tudták szorítani az alguazilok; hosszú lábaival keresztül-kasul lépkedett a fejeiken át; egyet, a ki meg akarta a lábát fogni, úgy felrugott, hogy az szétnyult, mint a béka, s Ninifa még azt a tréfát is megtette vele, hogy a csorrával át kapta derékon, mint gólya a békát, azzal fenyegetve, hogy lenyeli.

Végre, hogy lovas fogdmegek is kezdték üldözőbe venni, hirtelen föllépett a népkarzat mellvédére, s ott két lábát a két sorompóra téve, lekaczagott üldözőire, a kik a népsokaság közül már nem vehették ki a bohóczot.

Ninifa ott állt a nép feje felett.

Úgy tapsoltak neki, mint egy diadalmas hősnek.

És most mit csinál Chinchilla herczeg?

Hahaha! Chinchilla herczeg?

Ninifa elővette egyik szárnya alól a mandolint s elkezdte rajta azt a csintalan dallamot verni, melyen Chinchilla herczeg kalandjait szokta énekelni.

– Most figyelmezz oda, mondá Don Manuel veje urának.

– Ki akarja hallani Chinchilla herczeg és hű gólyája történetét a százszemű Don Argoszszal? rikácsolt boszantó éles hangon a bohócz.

– A gólyát és a százszemű Don Argoszt! ordítá egyszerre ezer meg ezer hang a sorompókon. A sátormennyezetekben aggódva gondolák sokan, vajjon melyikünk lesz ez a Don Argosz?

A bohócz a legkellemetlenebb rikácsoló hangon, melyet valaha nőtül származott vadállat hallatott, kezdé el az új románczot:

A sokaság a refraineknél utána nevetett a bohócznak.

Don Alfonzo azt sugá Don Manuelnek, hogy még idáig a botrány nem valami nagyon nagy.

Mikor azonban a bohócz egy perczre megállt, hogy hangszerén egy húrt újra felajzzon, egy türelmetlen hang onnan a lába alól felkiáltott hozzá:

– Hol van már Don Argos? Halljunk Don Argosról!

– Mindjárt jön! Tréfálkozék magas álláspontjáról Ninifa s folytatá a románczot:

Don Alfonzo itt már kezdé csinyján érintve találni gyönge oldalait.

A három lovag összenézett. Erre a történetre már csakugyan rá lehet ismerni.

A bohócz fertelmesül fintorgatta rút pofáját madár köntösében, szétnyitott gólyacsorra közül, mintha öntetszőleg dicsekednék vele, hogy szép dolog ilyen nagy madárnak lenni.

Közbe-közbe egy kicsit kelepelt is.

Azután gúnyos orrhangra csufitva dalát, folytatá:

A csőcselék durva hahotája követte végszavait, mire a bohócz, hogy senkit kétségben ne hagyjon a felől, ki lehetett az óriás madár, mely Don Argost megtréfálta, lehoppant a magas korlátról a szintérre, s újra kezdé a hajhát a kergető őrökkel, a kik elől végre ismét egy lépéssel a magas kerítésen keresztül kimenekült.

A három sennor arczán nem lehetett észrevenni semmi felindulást, midőn sátorukat elhagyták, hogy hordszekereikbe ülve, hazavitessék magukat. Pedig a gúnyhahota még az utczákon is követte őket, s az átkozott refrainet már széltére dalolták az öszvérhajcsárok: «Százszarvú lesz, hahaha!»

Szótlanul találkoztak ismét Don Manuel kastélyában. Nem kérdezősködtek tovább, nem magyarázták odább a történetet. Mind a három hallgatott róla.

Ily arczulverő gúnyra szavakkal beszélni nem lehet.

Mind a hárman parancsot adtak lovászaiknak, hogy nyergeljenek. Egyik sem mondta a másiknak, hová készül? Egyik sem kérdezte a másiktól, merre indul? Hanem a mint esti angelus-csengetéskor a toledói kapu bezáratott, egymásután rövid időközökben kopogtatott azon három lovag, kik még az éjjel készültek Madridból útra kelni. Azok voltak Donna Palomba férje, apja és testvére.

Mind a három lovag az alta viajai vár felé vezető útra tért. Legelől haladt Don Calatayud Alfonzo, utánna Don Ixoa Manuel, leghátul Don Ixoa Yaime. Ezer-ezer lépés lehetett közöttük. Egyik sem várta be a másikat; egyik sem iparkodott az előtte menőt elérni; ügetett mindegyik magára.

Illik-e ez?

Hárman egy ellen! Három férfi egy nő ellen! Három fegyveres, haragos férfi egy gyönge, reszkető asszony ellen!

Donna Palomba úgy hasonlított névtársához, a galambhoz! Olyan fehér, mint a galamb, olyan szelid, mint a galamb, olyan félénk, mint a galamb.

Mint gyermek, kegyetlen apa házánál nevekedve, kinek holtát csak dajkája titkolt könyeiből találgathatá; mint szűz, szigorú zárdanők szemei előtt remegve; mint nő, féltékeny, kiégett keblű férj tekintetétől kinozva untalan.

Egész lénye egy álomkép szende jelensége, melyre elég felnyitni a szemét az álmodónak, hogy eltünjön előle. Talán egy erős szóval is meg lehetne ölni? egy keserű gondolattal is megszakíthatnák a szivét? egy rémtekintet is elég volna, hogy őt a túlvilágra rebbentse át?

Minek jönnek ellene méreggel és karddal?

Három haragos férfi egymásután lép be a szép halvány nőhöz, a férj, az apa és a testvér.

Donna Palomba úgy fél mind a háromtól.

Az apa oly kegyetlen, a testvér oly szivtelen, a férj oly féltékeny!

– Donna Palomba! szól Don Ixoa Manuel. Mi önnek birái vagyunk. Ön meggyalázta mindhármunk nevét. Ön itéletet fog tőlünk hallani.

A fehér hölgy még halaványabb lett; minden arcz, melyre tekinte, villámokat lövelt szemébe; minden szív el volt előle zárva. Egyedül, annyi haragos férfi ellen! egy gyönge galamb annyi oroszlán ellen!

– Feleljen ön, szólt Don Manuel, ki volt azon férfi, a kivel ön találkozott az alatt, míg Don Alfonzo, önnek férje, kastélyából ördögi cselszövénynyel elhagyta magát csalogattatni?

Donna Palomba meg volt némulva; egész teste, szive utolsó idegéig remegett, még lelke is remegett, mintha érző anyag volna, a hogy remeg a tüneményes délibáb.

Most Don Alfonzo szólalt meg, elővonva palástja alól kardját, s egy zárt kristályüvegcsét sötétzöld smaragd nedvvel.

– Donna Palomba! Castiliában jogot adott Isten a férjeknek hűtelen nejeiket megbüntetni; és ha nem adott volna, ők maguk vennék maguknak ezt a jogot. Ön egy férfit ismert, mielőtt hozzám nőül jött volna. Önt egy férfi szabadítá meg rabló mórok kezéből. Ki volt ez a férfi? Önt újra fölkereste e férfi s ön nem kerülte ki tekintetét. Ezért a tekintetért meg kell önnek halni, Donna Palomba. Ime a kard és a méreg. Melyiktől irtózik kevésbbé? melyiknek adja meg magát?

Hideg vas és égető méreg! Oh hogy választhatna közülök a szegény reszkető asszony!

Az apa kegyetlenül hagyta rá:

– Úgy van! válaszszon!

Nem is kérdik tőle, igaz-e a mivel vádolják? Nem is várják, tud-e valamit mentségére felhozni? Már el van itélve. Csak a halál nemei között válogathat.

A szegény gyönge nő szeretne odaroskadni apja lábaihoz, de mit használna az érczszobor térdeit átkarolni? mit használna ennek mondani: irgalom! védelem!

A büszke nemes urakat arczulcsufolták a piacz közepén; lehet-e irgalmat várni tőlük?

Donna Palomba kétségbeesetten nézett majd egyik, majd másik férfi arczára; végre Don Yaime odalépett hozzá és megfogta kezét.

– Légy nyugton, hugom, szólt hozzá, én majd megszabadítlak.

Donna Palomba belekapaszkodott testvére kezébe s azt hitte, hogy ez mégis védni fogja őt.

– Minket vérig sértének, nekünk becsületünket vérrel kell tisztára mosni. De mit használ czimerünkön az asszonyvér? Az asszonyvér rózsaszin; még csak charactere sincs a czimertanban. Ez a két kegyetlen ember itt karddal és méreggel kinál; én megvédelek tőlük, elviszlek egy magányos kolostorba, a hol életed napjait folytathatod; nem engedem, hogy megöljenek, ha megvallod nekünk ama férfi nevét.

Ah, milyen utálattal taszítá el magától testvére kezét a nő! Hisz ez a legkegyetlenebb.

– Nem vallod-e meg? Az átkozottat, a gyalázatost? Nem mondod-e meg, ki volt?

Mindhárman rivallva, kiáltozva rohantak az egyetlen gyönge asszony ellen.

És a gyönge, halvány asszony most már nem volt gyönge, halvány; arcza kipirult és egész teste lélekké vált, lélekké, melynek ereje van, a földieknél nagyobb. Titkát akarták szivéből erővel kitépni. Megmutatta, hogy ezt meg birja védeni.

– Nem!

Ez volt a rövid válasz.

– S te daczolni mersz velünk, te átkozott? Apáddal? Férjeddel? Bátyáddal? Férfiakkal?

A nő arcza lángolt és idegei felmagasztosultak. Nyelve feloldult és szelleme felszabadult.

– Igen! veletek! férfiakkal. Gyávákkal, kik hárman rohantok egy nőre, kik kardot húztok egy asszony ellen. Gyülöllek, megvetlek, utállak. Ez is három szó, osztozzatok rajta. Gyülöllek téged, ki azt mondod, hogy apám vagy, s ki megmérgezted anyámat, midőn gyermekágyat feküdt; téged, Don Manuel d’Ixoa, kit minden nőd, a kit eltemettél, csontkezével fenyeget a másvilágról; kinek kezét borzadva csókoltam mindig, mert a halálszag érzik rajta. Megvetlek téged, te nyomorú férj, porkoláb, nem férj, ki szaraczénná lettél, kivégzett királyoddal együtt, s mégis hű szerelmet követelsz egy keresztyén nőtől; téged, ki Istenedet megtagadtad és minden szenteid. Pogány! hitetlen! hazaáruló! És utállak téged, te korcs kölyök, ki czímeredet mosod! Mosd le róla a magad nevét, te szenny! Ne nevezd testvéremnek magadat, anyád nem volt az én anyám, s apád egy galileai zsidó volt!

Ah, ennyi arczulütés egy asszonytól, ennyi hatalmas férfinak!

Mindeniknek azt, a mi legjobban fáj, és mindeniknek olyat, a mi mind a háromnak fáj, hogy necsak magáért, hanem egymásért is égjen mindeniknek arcza.

– Némulj el!

Egyszerre három kard hegye fordult a nő szive felé.

És akkor Donna Palomba széttárta karjait s megdicsőült arczát vértanui mosolylyal emelve ég felé, rebegé:

– Téged pedig, oh én kedvesem, egyetlenem, drágám, szeretlek, imádlak, és meghalok érted.

Ezt jól is mondta, mert abban a perczben meghalt.

A három feldühített férfi kardvasa egyszerre járta át dobogó keblét.

Hiszen csak ezt akarta. Nehogy nyelve elárulja a szerető nevét, magára bőszíté annak üldözőit, hogy e titok rejthelyét örökre elzárják.

– Oktalanságot cselekvénk, szólt Don Manuel, midőn leánya vérét letörlé kardjáról.

– Valóban azt, mondá Don Yaime. Nem kellett volna őt így megölni. Be kellett volna őt zárnunk, gyötrelemmel, lelki kínzással ki lehetett volna tőle venni időjártával a meggyalázó nevét. Álruhás gyóntatónak bevallotta volna, az éhségtől kimondta volna, mámoritaltól álmában kibeszélte volna. És most így bezártuk magunk előtt az ajtót.

– Nem zártuk be, monda Don Alfonzo de Calatayud; jól van ez így. Ha az élő nem akarta elárulni kedvese nevét, majd elárulja a halott. Ti menjetek haza és hirdessétek ki a családi gyászt Madridban. Szóljanak a harangok minden hetvenkét tornyában a városnak, beszéljen róla minden ember, hogy Donna Palomba de Calatayud, Don Manuel d’Ixoa leánya meghalt. Én az alatt az altaviejai sírkertben fölépíttetem az új sírboltot, melybe el fog temettetni. E sirboltban még két ágy is lesz, melyben kettő közülünk éjenkint hálni fog, míg a harmadik felváltva az aranyos rácsajtón belül őrt álland. Ha úgy szerette őt a férfi, mint ő szerette azt, majd eljön az éjjel kedvese sirjához, s akkor – kezünk közt lesz.

A másik kettőnek megtetszett a terv. Jó lesz az így.

Ha az élő asszony el nem árulta szeretőjét, majd elárulja a halott.

Hogy fog csodálkozni a rejtélyes kalandor, ha majd éjféli hivására három fegyveres alak támad fel előtte a sírokból, megkérdeni tőle, ki volt hát az a Chinchilla herczeg?

III.

Lenn a Manzanares partján már sárga virág lepi a mezőket, piros virág a fákat, mintha sárga hó, piros hó hullott volna; fenn a Guadarama-hegyeken még hópelyheket szitál a szél.

A temető is fehérbe van öltözve még, közepén a fekete márványsírbolt. Fekete ház, fehér mezőben. Ez a halál heraldikája.

Csak egy nagy jegenyefa a sírbolt mellett, áll, mint felkiáltójel az iratlan lapon, mely égbe kiált, a lábainál nyugvó haláláért.

A szél tánczol a hómező felett.

Talán nem is szél az? ki tudja mi az? Talán a testet elhagyott lelkek mozgása az? a kik megindulnak a port felkavarni, óriás oszloppá alakítva az égig felvinni, régi szerelmüket az elveszett porhoz meg nem tagadhatva, s ott minden atomjával, porszemével csókolóznak, ölelkeznek annak az édes anyagnak, mely őket annyi földi örömmel töltötte el egykor.

Talán a meleg nyárszaki szellő a szerető szivek ábrándos lelke, mely most is szeret még virágok illatában bujálkodni, gondatlan ifju lánykák csipkekendőit meglebbenteni, fehér keblek havát egy elszabadult hajszállal csiklandani.

Talán a forró délövi szél azoknak a lelke, kik kielégítetlen hagyták el a világot, vágyakkal, miket az élet nem töltött be, s most visszatérnek a hő szomjtól, mit magukkal vittek, s feliszszák a föld teremtő nedveit.

Talán a hideg északi szél, a büszke nagy uraknak a lelke, a kik boszankodnak azért, hogy a jobbágy nem süvegel, midőn poraikat megtapodja, s zárt vetnek földekre, vizekre, a mik nem nekik adóznak többé és letépik a fák gyümölcseiből a dézsmát, a mit nem nekik hordanak többé.

S tán az a szél, mely üdítő esőkkel áztatja a földet, nem más, mint azoknak a magas szellemeknek szent szövetsége, a kiknek csak egy gondolatjuk volt életükben: a népek boldogítása, s e gondolat még most is híven kiséri őket, s visszaidézi hazájuk határaihoz.

És mikor a rettenetes vihar nekizendül, az erdőirtó, a tengerkavaró fergeteg, a láthatatlan lények legérezhetőbbike, az talán egy egész szellemtábor, mely engesztelen maradt gyülöletét a föld lakóival megéreztetni indul?!

… Ki az éjféli pusztaságban a levéltelen jegenye ágai között zengesz, mint távoli orgonazúgás hangja, talán te vagy az: remegő, szerető, megölt asszony lelke, ki hópelyheket szórsz az útra, hogy a sírodat kereső kedves nyomra ne találjon, mely sírboltodhoz vezet, a hol gyilkosaid várnak ő reá is, szomjas fegyverekkel?

A szél hordja a Guadaramán a hópelyheket.

Első éje még, hogy Palomba hideg szállásán alszik. Gyilkosai ott virrasztanak mellette.

A boszú és a gyalázat égő pirja nem engedi érezniök, milyen hideg van!

A sírbolt előtt ég a halottnak gyujtott őrvilág; érczfáklyaserpenyőben a vérfényű cziprusgyanta, melynek lomha füstjét kanyargatva kapkodja el a szél, néha beveri a rácsajtón keresztül, eltöltve a kriptát nehéz, kebelfojtó illattal.

A kriptán belül élnek, de nem beszélnek.

Három férfinak egyformán dobog a szive, egyformán sebesen. Mindhárom egy tárgyról gondolkozik, s mit kezében melenget, az is egy gondolat, a kard markolatja.

– El fog jönni, bizonynyal el fog jönni ide.

A vakmerő, ki kedveséért lóháton utána úszott a szaraczen hajónak, nem fog remegni ellensége kriptájánál is megjelenni, arra a hírre, hogy szerelmét oda tették le; s a ki úgy emlékezik a remegő alakra, kit a hullámok közül mentett ki, s aztán nedves haját lehelletével szárítá fel, el fog jönni, hogy most lehelletével melegítse fel azt, a kit egyszer ölelve, soha többet elfeledni nem lehet.

El fog jönni, meg fog jelenni itt!

És akkor neki is meg van vetve már az ágya.

Egy koporsóba jut mind a kettő.

Legyen nekik, a hogy kívánták.

Az idő éjfélre jár már; a szél egyre haragosabban üvölt; majd-majd eloltja a gyantamécs lángját. Alig hallani egyéb hangot tőle, úgy zeng a közel erdő lombtalan ágaival.

Egyszerre aztán elcsendesedik, mintha aludni ment volna minden lélek; a kakasok éjfélutánra szólnak lent a faluban. Kisértetek takarodója ez.

E rögtön beállt csendben úgy tetszik a három lovagnak, mintha valami más is dobogna még, mint a rossz lelkiismeretű szivek.

Paripadobaj ez.

A felhős félhomályban, melyet a fátyolos hold arcza derenget, egy lovag közelít a temető kerítése felé. A kapu tárva van, bejöhet rajta.

Ott leszökik paripájáról s megköti azt kantárjánál fogva a kapu kilincséhez.

Arczát átvetett köpenye takarja félig, széles karimájú kalapja mélyen homlokára van nyomva, mellette hosszú fekete toll lebeg.

Itt jön a Chinchilla herczeg!

A szél egész úton süvölté fülébe: «oh ne jöjj, oh ne jöjj!» most aztán, hogy már megérkezett, az sem suttog többet, mintha el volna telve örömtől, hogy ily közel éri őt a holt nő fekhelyéhez; mintha kívánná, hogy maradjon hát örökre itt.

A keresőnek könnyű rátalálni a légyott helyére. Ott a fekete ház a fehér mezőben, s előtte ég a halottak őrvilága.

Egyenesen feléje tart s midőn a sírbolt ajtajához ér, ott térdére leroskad, s fejét a rácsozat aranyos czifrázatára nyugtatja le.

– Oh, Palomba, kedves Palomba!

A sirbolt-ajtó befelé nyilva feltárul, s a sötét üregből három férfi lép a magányos látogató elé, meztelen kardokkal kezeikben.

– Hozott Isten, Chinchilla herczeg!

Az éjféli látogató felszökik helyéből.

– Lássuk hát, kit hínak Chinchilla herczegnek? kiált Don Calatayud, s három kard hegye szegül a lovag szíve felé.

A Chinchilla herczeg letépi magáról köpenyét s elhajítja a hóra.

– A király! rebegik ketten, percznyi megdöbbenéssel.

– Transtamare Henrik! kiált haraggal Don Calatayud. Annál jobb!

S azzal mind a hárman egyszerre rárohannak.

A király kirántja kardját, s megkezdődik a bőszült viadal. Hárman egy ellen. Három bántott büszke férfi, egy meglepett, megriasztott ellen. A kardok ádáz csengése visszhangzik a temető magas falai között. Nincs ember, a ki segítsen a megtámadottnak!

De a viadal alatt újra feltámad a szél, mintha a kardcsattogások verték volna fel álmából s újult dühhel tép, üvölt, zilál s belevegyül a harczba.

Elébb sürűek a kardcsattogások, később mindegyre ritkulnak, utoljára csak két csókolódó aczél zenéje hangzik; végre elnémul az is.

A fehér mezőn csak egy alak marad állva, a többi lefeküdt.

Az újra támadt szél a viadal közben a három támadó lovag szeme közé hordta a hópelyheket, s a király megölte mind a hármat.

KERÜLD A SZÉPET!

(Beszély.)

Radziwill János herczeg tökéletes mintája volt annak, a mit a középkorban lovagnak neveztek. Bátorsága a csodatevéssel határos; férfiui erőben fölülmulatlan, szíve érzékeny, mint egy gyermeké, lelke áhitatos, mint egy aggé, és elméje oly éleslátó, mint szemei. Testgyakorlatokban, vitézi tornákban első hős, csatákban nevetve harczoló, s a hogy elmondhatta magáról egy éktelenül gazdag úr, hogy az ország egyik határától a másikig utazva, mindenütt saját házában hálhat meg, úgy elmondhatta Radziwill, hogy a mely városban megfordult, mindenütt imádkoznak érte. Férfiak ellenében büszke, hölgyek iránt kedélyes, tréfában kifogyhatlan, soha sem boszus, soha sem nehéz haragú, valódi bálvány egy férfiban. Hangja csengő, mikor szeliden szól, dörgő, mikor indulattól átmelegül, s képes magát lágyan behizelegni minden szívbe.

Valóban, mikor Radziwill János herczeg lován ült, sisakrostélyát leeresztve, akkor minden hölgy szerelmes lehetett belé.

Hanem aztán, mikor lováról leszállt, és sisakját letette, akkor vége volt minden csalódásnak; termetének aránytalansága kitünt; rövid lábai s hosszú kezei voltak, térdén alul értek ha leereszté, s arczát egészen elcsúfította a himlő.

Már aztán lehetett ő derék ember, okos ember, vitéz katona, bölcs államférfiú, nemes szív, költői kedély, hű, önfeláldozó lélek, sőt igen gazdag ember, az mind nem ér semmit, idomtalan volt a termete, s rút volt az arcza; semmi remény, hogy valami regényhőst lehessen belőle idomítani.

Nem is sokáig fog alkalmatlankodni elbeszélésünk folyamában; ő kezdi, s aztán mint szerény, nemes lélek, visszavonul s nem követeli, hogy beleszólása legyen az általa megindított történetbe.

Radziwill herczeg a mult század közepén Rómában lakott; már több mint tizenkét évet töltött ott saját palotájában.

E palotának egyik szárnyát ő lakta, a másik női lakásul volt berendezve.

A herczeg, midőn tizenkét év előtt Rómába jött, egy kis négyéves leánygyermeket hozott magával, s annak a számára volt palotájának fele megnépesítve egy csoport idegen alakkal, a minőket Rómában nem találni. A leányt óhitű zárdaszüzek nevelték, a mi annál feltünőbb volt, minthogy a herczeget magát mint igen buzgó katholikust ismerte mindenki, s meg nem bírta magyarázni azt a makacsságot, a mivel Radziwill minden rábeszélésnek ellenállt, hogy neveltesse védenczét valamelyik katholikus zárdában. Radziwill állhatatosan megmaradt a mellett, hogy a leány a görög szertartások szerint ismerje meg a vallást.

Ki volt az a leány? honnan került hozzá? azt nem tudta senki. Csupán annyi volt kitudható, hogy a leány keresztneve: Anna.

Mi a leány Radziwillre nézve? Rokona nem lehet, mert hiszen óhitű; gyermeke nem lehet, mert a herczeg még maga is ifjoncz volt, mikor a négy éves leányt ide hozta. Az az ábrándja sem lehet vele, hogy ha felnő, nőül vegye, mert akkor nem csinálna maga elé akadályt a különböző hitvallás szerinti nevelésben.

Annyit azonban lehetett tudni, hogy a leány igen szép volt, valódi görög arczél, finom egyenes orr, sugár, hajlott szemöldök, nagy metszésű sötétkék szemek, psychei termet; egy tünemény az olympi hitregekörből.

Mégis azt hitték, hogy Radziwill elébb-utóbb szerelmes fog lenni ebbe a lányba. Lehetetlen, hogy egy födél alatt lakjék vele oly hosszasan, és mindennapi látásától el ne veszítse fejét, szívét, mindenét.

Persze, hogy el is veszítette.

Fejét, szívét, mindenét. Vagyonát is, lelkét ráadásul. Szegény herczeg! Csakhogy azt soha sem tudta meg senki. Még mi sem fogjuk azt megtudni, majd úgy eltünik ő előlünk, hanem azért mégis bizonyosak leszünk felőle, hogy úgy volt.

Egy napon a herczeg meglátogatta Annát, s a nevelőnőnek azt mondá, hogy egyedül akar védenczével szólani családi titkok felől.

Anna olyankor mindig le szokta a szemeit sütni, mikor a herczeggel szemközt volt; talán tudta, hogy szemei milyen szépek s fukar volt azoknak láthatásából juttatni védőjének? Talán félt attól a tűztől, a mi annak a szemeiben ragyogott? Vagy talán sajnálta őt, hogy olyan rút?

– Kedves Anna, szólt Radziwill, megfogva gyöngéden a leány kezét; a leány hagyta azt megfogni, és nem szorította vissza. Nekem hirtelen el kell utaznom Szentpétervárra. Ott nagy változás történt, a czár meghalt, s a czárnőt kikiáltották uralkodónőnek; az pedig lefoglaltatta vagyonaimat. Nekem vissza kell sietnem, hogy magamat igazoljam. Ne rettenj meg. Semmi baj sem fenyeget ott. Udvari cselszövény lesz az egész, a mit megjelenésemmel majd szétoszlatok. De mielőtt elhagynám Rómát, azt a titkot, a mi az enyém és a tied, a mi bennünket itt Rómához kötve tart, fel kell előtted fedeznem, hogy őrizd azt magad, és tudd, hogy mitől kell magadat őrizned. A te családi neved, melyet eddig ki nem mondott előtted senki: Tarakanoff. Anyád az európai koronás fők egyik leghatalmasbbika volt: Erzsébet czárnő.

E szóra, mint a villámlobbanás, tekinte fel Anna két nagy uralkodó szeme Radziwill arczára, és arcza kigyuladt és keze megszorítá a férfi kezét, mintha minden szemsugára, vérlángja és idege azt kérdezné tőle: «s hogy mersz te hozzám közelíteni, ha ezt tudod?»

Hanem a férfi is visszaszorítá a keményre vált kezet, és nyugodt tekintettel állt ellen a büszke szemvillanásnak, s azután folytatá:

– Apád pedig egy ukraniai balalaikaverő énekes volt, nagyapám udvarában zsellér-jobbágy.

A szép szemek ismét lehunytak e szóval, hosszú pilláik alá elvonulva; a kéz ismét élettelen tárgy lett Radziwill kezében s Anna arcza ismét halavány, mint a görög templomok classicus szobrai.

Radziwill herczeg folytatá:

– Apád, a balalajkaverő énekes, igen szép ember volt; e szép fekete hajfürtöket, e finom ajkat tőle örökölted el; de annál ragyogóbb volt anyád szépsége, a czárnőé; e mélytüzű kék szemek, mint egy napot tükröző tenger, az ő szemeihez hasonlók. Te örökléd mind a kettőtől, a mi olyan szép volt bennük.

Hanem azért, hogy Fedornak olyan édesen éneklő ajka s oly sötét fürtei voltak, s azért, hogy Erzsébetnek olyan szép kék szemei voltak, nem volna szabad e kettőt egyesíteni magadban.

Neked nem volt szabad születned.

A czárnő soha sem ment férjhez.

Apám belső udvarnok volt palotájában, s a czárnőnek igen bizalmas embere.

Egy éjjel, sötét téli éjszakán szmolenszki kastélyunk udvarán egy szán állt meg, csengők nélkül, ostorpattogás nélkül, s abból egy farkas-bundás férfi szállt le, a ki a kerti ajtón át észrevétlenül feljött a kastélyba. Ez a férfi az én apám volt, Radziwill Péter.

Én egyedül voltam szobámban, midőn belépett hozzám, haja tele zuzmarával, szakállán jégcsapok. Ágyban feküdtem és aludtam már.

– Kelj fel! kiáltá az öreg; komor haragos férfi volt, s kiránta az ágyamból.

Azután egy pólyába burkolt kis gyermeket vett elő bundája alól, s azt meleg helyemre fekteté és paplanommal betakargatá.

– Te kölyök! szólt apám, ez ágyban a czárné leánya fekszik; úgy gondold meg, hogy ez ágytól három lépésnyi távolban maradsz, mert az a czárné leánya. Te ide fogsz lefeküdni eléje a medvebőrre és huszonnégy óráig meg nem mozdulsz mellőle.

Én bámulva kérdezém, honnan jutott apám e kincshez?

– Azt is megmondom, felelt ő, hogy tudjad. A czárné mult éjjel szült, s gyermekét azonnal a bábaasszonynak adta át, hogy ölje meg, a bába azt mondta, jó lesz, megöli, s átadta a komornyiknak, hogy a gyermeket meg kell ölni. A komornyik odahozta hozzám, s azt mondta, hogy ezt a gyermeket meg kell ölni. Én elhoztam ide és azt mondtam neki, várok vele huszonnégy óráig, addig utánam üzenhetnek.

– És ha nem üzennek? kérdezém apámtól.

– Akkor, kölyök, rád bizom, hogy öld meg te. Neked még nem volt gyermeked, nem félsz tőle, mikor a kezedbe veszed és sír.

Én is azt feleltem apámnak, jó lesz, majd megölöm.

Apám huszonnégy óráig meg nem mozdult palotája tornáczából, onnan leste órahosszant a követet, ki az üzenettel jönni fog, hogy hagyja élve a gyermeket. De üzenet nem jött.