Akkor odajött hozzám, én épen a kis gyermeket etettem tejes péppel, s azt mondá:
– Kölyök, semmi hímezés-hámozás tovább! Vedd fel a gyermeket és vidd ki az erdőre, és öld meg; de nagyon ne ríkasd. A hová eltemeted, jelt csinálj fölötte.
Azzal maga bepólyázta a gyermeket ismét, megtörlé picziny száját, megcsókolá nagy sötét szemeit és kezembe adta: «öld meg».
Én azt mondtam, «jó lesz, majd megölöm». Azzal bundám alá takargattam a gyermeket és elvittem a szánba.
Csúnya havas éjszaka volt, a mint az erdőre mentünk, a szánt üzőbe vette egy csoport éhes farkas; ha kivetettem volna nekik a gyermeket, elvégezték volna helyettem, a mi rám volt bízva; én négyet lelőttem a farkasokból, a többi elszaladt. A gyermek aludt csendesen a térdemen, még a lövés hangjára sem ébredt föl, olyan jó helye volt.
Én pedig azt gondoltam az úton:
Ha az édes anyja eldobta, de nem ölte meg, ha a bábaasszony odaadta a komornyiknak, de nem ölte meg, ha a komornyik odaadta az udvarnoknak, de nem tudta megölni, s ha az udvarnok a fiára bizta: ugyan az én kezem sem lesz gyorsabb, mint az övék.
Az erdő közepén lakott a vadászunk, húsz verstnyi távolban minden helységtől, ahhoz vittem el a csecsemőt.
Annak a felesége épen szoptatott.
– Nézd, Zdenko, mondám neki, szerencsétlenség ért, gyermekem van, a kit titokban kell tartanom, mert ha az apám meg tud valamit, agyonlő. Elvállalhatod-e, hogy magadnál tartod?»
Ha azt mondtam volna neki, hogy adok sok pénzt, ha fenyegettem volna, hogy ha elárul, főbelövöm, bizonyosan elárult volna; de mert szépen kértem, megszánt s felfogadta a gyermeket és nem szólt felőle semmit az apámnak; azt mondta: a felesége ikreket szült s bolondul járt vele; az egyiknek fekete szeme volt, a másiknak kék.
Én pedig visszatértem az apámhoz.
– Megtetted, a mit parancsoltam? kérdezé ő. Megmernél rá esküdni a feszületre? kérdezé, szigorú tekintettel nézve szemembe.
Én ezt felelém:
– Megesküszöm a feszületre, hogy azt, a mit te akartál, hogy tegyek ama gyermekkel, – megtettem.
Erre ő azt mondá tompa, reszkető hangon:
– Úgy én is megesküdhetem annak, ki a gyermeket kezembe adta, hogy megtettem azt, a mit akart, hogy tegyek.
– És így sorba esküdött egyikünk a másikunknak. Isten láthatja csak, hogy igazán esküdtünk-e, vagy hamisan? mert ő látott a szivekbe.
– Az idő haladt, a kis leány történetét elfeledték. Én pedig mindennap kijártam hozzá a vadászlakba, térdemen ringattam; mikor nőtt, olvasni, irni tanítottam. Nagyon szerettem.
– A hosszú idő alatt, míg a lányka felnőtt, a balalajkaverő énekesből belső kamarás, gróf, utóbb herczeg, végre a czárnő főlovászmestere lett: a minisztereknél is hatalmasabb úr. Azt állíták, hogy titokban megesküdt férje volt a czárnőnek.
– Ez időközben a czárnőnek ismét két fia született. Ezeket már nem küldték születésük éjszakáján veszteni, hanem megkeresztelte őket fényes nappal az archangeli püspök; maga a herczeg volt a keresztapa, s azután egy udvari kamarás felügyelete alatt neveltettek, Tarrakanoff herczegi név alatt. Szép két gyönyörű fiucska volt. Kár, hogy soha sem láttad őket.
– Ekkor aztán néha fájni kezdett a czárnőnek a lelke az első eldobott gyermek miatt. S egyszer annyira bántotta a szíve, hogy egy millió rubelt igért annak a bábaasszonynak, a kire az elsőszülött megölését bizta, ha azzal a hirrel jön vissza, hogy parancsa nem hajtatott végre, a gyermek valahol él.
… Anna nyugtalan figyelemmel kezde hallgatni.
– A bábaasszony az igért egy millióból ötszázezer rubelt kinált a komornyiknak, kire a gyermek megölését bízta, ha azt újra előhozza élve. A komornyik még mindig igen jó alkut vélt kötni, ha a kilátásba helyezett fél millió rubelből kétszázezeret apámnak igér a visszahozandó gyermekért.
– Apám aztán egy napon azzal ront be hozzám, hogy elkezd szidni, gazemberezni, a miért annyit vesztettem ismét a kártyán; nyakára járnak a hitelezőim; igérte, hogy megbotoz, összetör, elküld az ólombányákba; végül aztán kiengesztelte magát, s azt mondta, hogy most az egyszer még jól járhatok, ha előhozom azt a kis gyermeket, a kit rám bízott, hogy öljem meg; de épen azért bízta rám, mert tudta, hogy én, fiatal, érzékeny szívű ifjoncz, azt nem fogom tenni; tehát százezer rubelt ad, ha most előállítom.
– Bizony én akkor nagy pénzzavarban voltam; magamnak semmi jövedelmem, sok adósságom; hanem azért vállat vontam, s azt feleltem az apámnak, hogy én megöltem a leányt, a hogy parancsolá.
… A szép Anna nagyot sóhajta e szóra. Radziwill pedig elérté a sóhajt.
– Apám dühös lett e szóra; kutyának, farkasnak, veszett hyénának nevezett; kiütötte a felső szemfogamat; emlékül most is hiányzik az; s azzal lehúzta rólam az aranyhimzetes kabátomat, egy ingben kergetett el kastélyából. És én még sem adtam oda a rám bízott leányt; – mert nagyon megszerettem azt.
… A szép Anna kelletlenül fordította félre fejét.
– Sajnálod ugy-e, hogy miért tettem így? Miért nem adtalak elő, midőn anyád, a czárnő kitárta karjait eléd? Talán most ott ülnél az oranienbaumi kastélyban, a kék rendszalaggal válladon, s gyémántos diadémmal homlokodon. Ott ülnél a hódolók serge közepett, herczegekre, országnagyokra lemosolyogva. Ha én olyan nagyon nem szerettelek volna!
– Majd én megmondom, kedves Anna, hol ülnél te mostan.
– Anyád, a czárnő meghalt, s következett utána a trónra egy hidegvérű porosz herczegnő, ki legelébb is férjét, a czárt taszítá le a trónról, s a börtönben megmérgezteté; azután a lehető trónkövetelők ellen kezdte meg a hajhát. A szegény Iván herczeget a schlüsselburgi várban megölték, s két testvéredet, a Tarrakanoff fiucskákat odazárták a helyébe. Ekkor megtudta a czárné, hogy még egy harmadik szülötte is volt Erzsébet czárnőnek, s a világ azt beszéli, hogy az a leány még most is él, s egykor pörössé teheti az ő utódaira nézve a trónt.
– Katalin czárnő elkezde az elsőszülött leány után fürkésztetni. Az pedig jó helyen volt, az én védelmem alatt.
– A bábaasszonyt vallatóra fogták. Kétszáz kancsukát kiállt, akkor kivallotta, hogy a komornyikra bízta a gyermeket; a komornyik kiállt háromszázat, akkor rávallott az apámra; az apám kiállt ötszázat, akkor kiadott engem. Én kiálltam ezeret – és nem árultalak el.
… A szép Anna szemeiben meggyült a köny. Ezer kancsukaütés e nemes alakon! Ezer gyalázó ütés ő miatta! – – Csak olyan rút ne volna az arcza!
– Elmult. Kihevertem. Semmi baj. Apám belehalt az ötszáz kancsukába; gerinczét sérté meg a hóhér s elsorvadt bele. Nekem nagy összeg készpénzt hagyott, s én azt kiküldve külföldre, a növendék leánykával együtt elhagytam Oroszországot.
– És már most tudod, szép Annám, hol volnál, ha én mint gyermeket úgy nem szerettelek volna? ott ülnél öcséiddel együtt, igenis ott ülnél a schlüsselburgi bástyafal alatt; az eleven halottak sírboltjában, hol nem számlálják a napokat, mert a nap nem jön fel az oda elzártra soha; mint nem jött fel szegény Iván herczegre élte négy éves korától húsz éves koráig, a midőn megölték. Ott ülnél most patkányok és hideg hüllők társaságában, a kik még rútabbak – talán – mint én vagyok.
– Én Rómába menekültem veled. Ez az egyetlen város a kerek földön, melynek falain belől a czárnő hatalmas keze el nem ér. Bárhol volnál másutt a földön, vagy a tengeren: az orosz hatalom befonna hálójával, beléd akasztaná körmét, kirántana menhelyedből. A világ minden uralkodója vagy fél tőle, vagy barátságát keresi s egy halavány arcz miatt ki akarná azt magára haragítani? De ez örök város senkitől sem fél. Kívül áll ez a világon, túl a földi hatalmasok haragján. Itt védve, biztosítva vagy. Megtalálhatnak, de el nem vihetnek; ha csak magad nem válsz saját magadnak árulójává.
– Titkodat, melyet eddig tartogattam, fel kelle előtted fedeznem, mert az út, a melyre indulok, nem tudom, hoz-e vissza valaha engem?
… Itt elhallgatott Radziwill, mintha időt akarna engedni a lánynak, hogy mondjon valamit s Annának a szívében is volt egy ideig az a gondolat: «ne menj hát azon útra; maradjunk itt együtt örökké; s ha te úgy szerettél engem eddig, úgy foglak téged én szeretni eztán!» Hanem hogy az arczára pillantott, elhallgatott vele. – Miért, hogy olyan rút az arcza!
Pedig bizony jobb lett volna mind Radziwillra, mind Annára nézve, ha ezt a gondolatot akkor el nem hallgatja.
Radziwill kezébe fogta Anna kezét, bucsúszorításul és gyöngéd szóval inté, – mint atya leányát.
– Kedves Anna! te magad is szép vagy; de azért kérve kérlek, ne szeresd a szépet! Oh, én tudom, mennyi virtus szép férfinak lenni. Láttam szép arczokat, szép férfi alakokat, kiket a női kegy buta parasztokból államvezérekké, rablókból herczegekké, ördögökből angyalokká varázsola, semmi egyébért: egy szép sima arczért. Gyűlölöm őket! Nem azért, mert én magam olyan rút vagyok. Áldom Istenemet, hogy képét belül engedi viselnem. Egyedül te miattad gyülölöm őket. Előre látom, mint fognak téged körülrajongni, ha én távol leszek, mint hizelgik be magukat szívedbe. Oh, Anna, ne válaszsz a szép férfiak közül, mert azok között lesz az áruló, ki téged megront. De borzadj, ha egy szőke fejet látsz, és szót ne válts vele; mert rád nézve az az ördög alakja. Míg távol leszek, egy jó barátném, Tortona herczegnő gondviselésére bizlak. Ő egy eszes öreg asszonyság, kinél igen kellemes környezeted lesz. Mulass és élvezd a világot. De mindenkor jusson eszedbe, hogy ki vagy? Előtted álljon, hogy egy fejed felett lebegő korona kisér minden lépteden s homlokodat emelten hordozni kényszeríti. Titkod zárkozottá tegyen. Légy büszke, de senkinek el ne áruld büszkeségedet. Születésed titkát fel ne fedezd, se barátnak, se barátnénak, se ellenségnek; se kevélységből, se szerelemből. Szívedet be nem zárhatom; de még egyszer óvlak, hogy kerüld azt, a ki szép, s ha nőül akarsz menni, legalább engedd azt nekem, hogy én legyek násznagyod, s várd meg, míg visszajövök. Meglehet, hogy diadalt hozok számodra, mert anyád trónja alatt forrong a nép.
Anna bizonynyal megsiratta Radziwillt, mikor az eltávozott Rómából; oh, hiszen olyan szeretetreméltó ember volt, mikor arczára nem kellett nézni; hanem azután könnyen el is felejtette. Új pártfogónője, a herczegnő házánál zajos élet volt: a zárdai szigorban nevelt leány az élvek mámorában egy új életbe álmodta át magát, s ki volna felelős az álmaiért? Egy fiatal leány ifjúkori álmaiért?
Ne mondd egy fiatal leánynak azt soha, hogy veszély vár rá, mert bele fog esni; – ne mondd neki, hogy mely tájakat kerüljön, mert azokat fogja felkeresni; ne mondd neki, hogy ne szeresse a szépet, mert azt fogja szeretni; ne mutass rá az árulóra, hogy ezt utálja, ezt gyűlölje, mert azt fogja megszeretni, s azzal kárhozik el.
A herczegnő palotája gyülhelye volt a világváros czelebritásainak; küludvarok követei, magas utazók, apró fejedelmek fordultak meg fényes estélyein.
Hogyne hallotta volna meg Anna, ha mindenki azt beszélte, hogy ő ad mégis legnagyobb fényt a Tortona palotának.
Meghallotta, meg is hallgatta: szívesen hallgatta.
Kereste a szép arczokat, s válogatott közöttük. Szép férfiarcz van Olaszországban elég; hollóhajú ifjak, granáttüzű szemekkel. Az ifju leánynak azok tetszettek mind. Oh, a bohókás Radziwill hogy adhatott oly tanácsot, hogy «kerüld a szépet!» Hisz «galambnak galamb a párja».
Még egy kiváncsisága volt betöltetlen Annának, mit Radziwill jó tanácsa felébreszte nyugtalan szívében: «Kerüld a szőkét!» mert az a te ördögöd alakja.
Az nagyon szép lehet! Egy ördög, hosszú fénylő selyemhajjal, göndör aranyszakállal, simuló bajuszszal piros ajka fölött; epedő nagy kék szemekkel, csábító sugár szemöldökkel! Az ilyen ördögöt szép volna látni.
Hiszen csak látni! Egyébre nem. De hisz azt kivánni sem lehet egy ifjú leánytól, hogy mikor meg van neki mondva, hogy vannak ördögök selyem szőke hajjal, kék szemekkel, egy ilyen ritkaságot látni ne kivánjon.
Hiszen vetődtek oda szőke arczok is: egy-egy angol követségi ifjú lord, egy-egy németországi átutazó herczeg, egy-egy svéd tengerész; hanem azokban Anna nem látott semmi ördögöt. Igen közönséges, mindennapi emberek voltak.
Végre megjött az, a kit keresett. Egy estélyen a bajor követ mutatott be egy szép szőke ifjut, a királyi testőrség kapitányi ruhájában, mint gróf Hagenblitz Adolfot, a ki finom, elegans magaviseletével magára vonta a közfigyelmet, mind a nők, mind a férfiak részéről.
S ha már a nők és férfiak észrevették, hogyne vesztek volna rajta Anna szemei?
Ez az ő kereste szőke ördög volt; fényes hosszú selyemhajjal, göndör aranyszakállal, simuló bajuszszal piros ajka fölött, epedő nagy kék szemekkel, csábító sugár szemöldökkel! Ah, igen szép az ördög, ha ilyen.
Az ifjú testőrkapitány sok ideig nem látszott észrevenni Annát: – talán csak úgy tett, mintha nem venné észre. Eleinte más szépségeknek udvarolt, egy angol ladybe látszott szerelmesnek lenni, annak a kedvéért mutattatá is be magát, ezt sugdosták felőle; s csak később, midőn egy menuett alkalmával kezét kellett nyujtania Annának, látszottak a szép ifjú leányon megakadni a szemei.
Az első szembeszédet később bizalmas szóváltás követte; azután mindig sürübben járt a palotába az ifjú kapitány és azután mindig csak Annához iparkodott közel lenni, csak vele sugdosott, és az mind szép, kedves dolog lehetett, a miket sugdosott neki. Oh, milyen kedves az ördög, mikor szőke!
Utoljára is azt vette észre Anna, hogy ő halálosan szerelmes ebbe az ifjuba.
És az is ő bele.
Ha nem mondták is még egymásnak, titkos sóhajtások, epedő pillantások régen elárulták.
És Anna gondolt néha arra, a mit Radziwill mondott neki: «fejed felett lebegő korona kisér minden lépteden, az kényszerítsen homlokodat emelten hordani»; de olyankor azt sugta magának szivében: ez ifju csak alacsony gárdakapitány; de ha én czárnő volnék, ez ifju czár lenne kezem által.
És arról álmodott, hogy ez ifju a czári trónon fog egykor ülni, s az ő keze viszi fel oda.
Milyen gondolatokat tud költeni az ördög, hogyha – szőke!
Azt mondják, hogy két szerető szív hamar megérti egymást. Annyi bizonyos, hogy az egyik fél hamar azt hiszi magáról, hogy szeret.
Anna titkolózott védnője előtt, s elég ügyességgel birt akkor, midőn az gyanút támaszthatott volna ellene, egy rá nézve egészen közönyös imádójával foglalni el magát.
Alattomban pedig minden alkalmat felhasznált, hogy a szőkével megértethesse magát.
A szőke értett is már mindent.
Tudta, hogy a leány szerelmét birja egészen s eljöttnek látta az időt, melyben a szerelmes játszhatja azt a szerepet, a mely a szerelmes nőt még szenvedélyesebbé teszi: a búsongó hallgatagot.
Oh, azok a nők! Oh, azok a leányok! Hogy meg vannak bolondulva egy elkomorult arczú kedves miatt! A helyett, hogy ütnék arczul legyezőjükkel az olyan haszontalan ficzkót, a kit tud érdekelni valami a világon, a midőn birja már az egész világot egy odaadó szívben, s kergetnék pokolba azt, a ki a mennyországban nem tud jókedvű lenni: még ők járnak utána, még ők tudakolják, mi bánata lehet? Miért e felhő homlokán? S óhajtanak megküzdeni a lidérczczel, mely a szerelmest büvlánczával megfogta.
Anna észrevevé, hogy a szőke szomorkodik.
Ez különben is érdekessé teszi a szőke arczokat.
Természetesen első gondja volt megtudni, hogy miért szomorú a szőke?
Az pedig elkezdett neki egy hosszú históriát beszélni az égről, meg külömböző utakról, melyek az égbe vezetnek, s szerencsétlen halandókról, a kik ilyen különböző utakon járva, bármennyire nyujtsák is kezeiket egymás után, elvégre is csak az égben találkozhatnak.
Anna már azon kezdett aggódni, hogy a szőke vagy rhodusi vitéznek csapott fel, vagy kalugyer lett; míg az utoljára kideríté aggodalma titkát, hogy a valláskülönbség mily nagy akadály két egymást szerető szív útjában.
A bajor gárdatiszt természetesen nem volt egy hiten az orosz herczegasszonynyal.
– Oh, ez semmi! szólt könnyedén nevetve a herczegasszony. Ha te a pápa híve vagy: én is az lehetek könnyen. A pápa igen jó ember, áttérek hozzá s imádkozom ezentul úgy, a hogy te.
Nem is nevezte ezt áldozatnak. Hiszen, ha már Radziwillt kidobta a hajóból, miért ne hajíthatta volna utána még szent Cyrillt és Methodot is?
– Hajh! kedvesem, sóhajta a szőke; az a baj, hogy nem is a pápa hive vagyok, hanem Lutheré, a hitújítóé.
Anna kétszer is vállat vont.
– Hát leszek akkor én is lutheránus.
A szőke lábaihoz omolt az önfeláldozó kedvesnek s csókjaival halmozá el kezeit; esküdve, hogy az angyaloknak nincs is szükségük valami speciális vallásra, mert hisz ők maguk emelik föl az idvezülteket; már pedig Anna valódi angyal.
Ez időtől fogva aztán egy új czelebritással szaporodott meg a herczegnő látogatási terme.
E nevezetesség Doktor Björnsfield, hirhedett tudós volt, távol Svédországból, nagy bölcsész és csillagász, ki nem is egyébért jött Rómába, mint azt a teljes napsötétülést tanulmányozni, mely Európának egyedül a déli részeiben lesz tökéletesen látható. Akkor egyszerre divat lett a római hölgyeknél a csillagászattal foglalkozni; Björnsfield igen díszes, elegans tünemény volt egy doktorban; szépen beszélt olaszul, francziául; nagy, díszes magatartású, sima, egészséges arczú negyvenes férfi lehetett; a legszeretetreméltóbb kor. Róma grófi és herczegi hölgyei fél éjeken át elhallgatták magyarázatait a szabad ég alatt a csillagképletekről.
Időközben pedig, a míg a többi szépeket az ég fényes betüinek ismeretére oktatá a doktor, Annát megtanította – a sorok között olvasni. Őt Luther vallására oktatá titokban.
Előtte fölfedezte, hogy a csillagászat csak mellékfoglalkozása, igazában pedig stockholmi hittudor, ki barátjának, a kapitánynak különös meghivására jött ide, a reformácziónak egy lelket Róma kellő közepében megnyerni.
És Anna igen jó tanítvány volt, hamar felfogta az új tanok tételeit, s igen kellemetesnek találta, hogy azok szerint a házasságkötés sokkal kevesebb czeremoniával jár; nem kell hozzá annyi sokféle engedély, ünnepélyes szertartás és nyilvánosság. Egy lelkész és két tanú egy hajó födélzetén; aztán még két szív, a ki egymást szereti, és ez elég.
Anna egész odaadással veté magát kedvese hitébe. Hisz ha a férfi szavában oly vakon tudott hinni, hogy ne hitt volna abban, a kiben a férfi hisz?
Anna egészen boldog volt. Már előre kitervezték az éjt, melyen ő és kedvese váltott lovakon Civittavecchiáig fognak szökni; ott készen vár rájuk a hajó, mely őket tova szállítja; a lelkész már elment előre a hajóra: az ott fogja őket egybeesketni. A hajóskapitány és a kormányos lesznek a tanuk.
Odaadta a leány már mindenét, a mi egy hajadon szívének titka, az imádott férfinak; csak egy volt még előtte rejtve: születésének rejtélye.
A jó Radziwill ezt köté leginkább lelkére, hogy jól megőrizze; mert ha el találja bocsátani, elveszti vele magát, és elveszti jóltevő barátját, ki e perczben épen az oroszlány kézcsókolására járul, a ki rá gyanakszik, s ha gyanuja igaz, széttépi.
Anna ezideig győzött a gyermeki hiúságon; megállhatta, hogy ifjú kapitányának el ne dicsekedjék vele: «ez a fő, mely válladon nyugszik most, egy koronát viselhet egykor!»
Anna tudott sokáig hallgatni a feje fölött lebegő koronáról.
Valahányszor erre gondolt, olyankor eszébe jutott Radziwill, s azt hitte, hogy annyival mégis tartozik annak, ki érte ezer kancsukát elszenvedett, hogy el ne árulja soha.
Erősen föltevé magában, hogy e rejtélyt a sírba fogja vinni magával. Lesz egyszerű boldog nő, és elfeledi, hogy valaha czárnő leányának álmodta magát.
De hát, mi a leányok ereje?
Egy este a szőke a kétségbeesést tükröző arczczal jelent meg a Tortona kastélyban. Irigyei ugyan azt mondták, hogy vonásai oly dultak, mint a ki két nap két éjjel korhely mulatságokban dorbézolt; de a világ szeme rossz; egyedül a szerető leány szeme lát: ő találja ki az igazi okot. Adolfot valami nagy csapás érhette. Azt is kitalálta, hogy e csapás szerelmüket érő csapás volt.
– Mi történt veled? kérdezé, félrevonulva a társaság zajától, Hagenblitz kapitányt.
– Földre vagyok sújtva, monda a szerető. Most kaptam atyámtól levelet, válaszul azon levelemre, melyben áldását kérem házasságunkra.
– Megtagadja? kérdé Anna megütközve.
A szőke nem felelt; csak lesütötte szemeit.
Anna aztán kevélyen hátat fordított neki s ment vissza a társaságba tánczolni.
Bár maradt volna meg a sértett büszkeség érzeténél; de ha mutatta is, hogy közönyösen mulat, szemei észrevették, hogy egy szomorú csillagfény mindenüvé kiséri: dult arczú kedvesének tekintete.
Annyit mégis kötelességének tartott saját maga iránt, hogy megkérdezze a szomorkodó szeretőtől, vajjon mi kifogása lehet egy Tarrakanoff herczegnő ellen egy gárdakapitány apjának? s egy újabb találkozónál előhozta ezt neki.
Ekkor a szőke ifjú könyező szemekkel ragadá meg kezét.
– Oh, Anna! Bocsáss meg, hogy ily sokáig tudtam előtted rejtegetni titkomat; én nem vagyok puszta gárdakapitány; a Hagenblitz név csak egyik őskastélyunkról átvett álnevem; én fia vagyok egy németországi uralkodó herczegnek, a ki saját rezidentiájában lakik, s lovasságot is tart; nevem Kreuz-Hoch-Löwenstein Adolf; uralkodó fejedelmi prinz! És atyám nem akarja engedni, hogy rangomon alul álló nőt adjak leendő országanyául a Löwenstein fejedelemségi jobbágyaknak.
Oh, ha egy perczre is jutott volna eszébe Annának Radziwill intése: «el ne áruld születésed titkát se barátnak, se szeretőnek!»
Azt kellett volna mondania e nyilatkozatra: «jól van hát: édes háromnegyedrész fejedelem uram, keress magadnak egy negyedik negyedrész herczegasszonyt, hogy egész ember lehessen belőled. Jó tánczos voltál. Adieu. Én egész férfit keresek, s maradok magamnak.»
A helyett még azt is meghallgatta, hogy Adolf nem akar élni tovább. Az atyai hatalomszó meggátolhatja őt abban, hogy boldog legyen, de hogy egy golyót keresztül repítsen a szívén, abban nem akadályozhatja meg. Ő számot vetett az élettel, s minthogy Annával boldogul élnie nem szabad: tehát inkább meg akar halni.
Anna elhitte neki, hogy meg akar halni.
Akkor csak arra kérte, hogy legyen szives még egy napig élni az ő kedveért, s holnap korán reggel a kerti pavillonban megjelenni, a hol valamit fog vele közleni, a minek a legújabb felfedezésre nagy befolyása lehet.
Anna nagyon szerelmes volt abba az emberbe.
Másnap reggel, korábban a határidőnél, megjelent Anna a kerti pavillonban. Nagy önfeledtség volt tőle, de azt hivé, hogy feje fölött egy korona lebeg, az minden eleséstől megvédi.
Mikor az ifju szerető megjelent a pavillon-ajtóban, akkor parancsoló hangon mondá a feléje sietőnek:
– Maradjon ön tíz lépésnyi távolban! Én is fejedelemnő vagyok!
A szőke, meglepetést mutatva, állt meg azonnal.
Azzal Anna kivonva kebléből azon iratokat, miket Radziwilltól kapott, mint születése titkának bizonyítványait, azokat letevé egy asztalra, s azután inte az ifjunak, hogy menjen oda és olvassa el azokat.
Az ifju olvasott és azután meghajtá térdét Anna előtt.
– Bocsánat, fenséges úrnőm!
Anna kezét nyujtá neki, hogy bocsánatáról biztosítsa
– Lehet-e az ön családjának kifogása ellenem? kérdezé büszkén a leány.
– A Kreuz-Hoch-Löwensteini dynastia büszkének érzendi magát, ha első harczosa lehetend egykor az orosz fejedelmi trón jogos sarjadékának, felelt rá a szőke még büszkébb elszántsággal.
Anna azt hivé, hogy tehát mégis meglelte az igazit!
Férfit, a ki szeretetreméltó, és fejedelmet, a kinek trónja első lépcső leend anyja magas uralkodói székéhez fölemelkedésre.
– Vegye ön ezen iratokat és vigye el fenséges atyjához.
– Fölösleges volna, miután fenséges atyám szívem választottja ellen nem tett egyéb kifogást, mint azt, hogy nem fejedelemnő. Ez akadály eltünvén, birom föltételes áldását, s nem szükséges egyéb, mint megbizott alter egoját fenséges atyámnak, a derék Björnsfieldet beavatni magas titkunkba, melyhez ha ő megnyugvással járul, egybekelésünk között semmi akadály nem leend.
Annának eszébe jutott, hogy Radziwill mire kérte: ha férjhez mégy, várj meg engem, hadd legyek legalább násznagyod; – a szőke előtte járt a leány eszének.
– Egybekelésünkkel pedig sietnünk kell, és azt legnagyobb titokban kell végrehajtanunk, mert jól tudod, hogy Rómában protestáns esketés nem mehet végbe nyilvánosan.
Anna természetesnek találta ezt.
– Tehát még ma este. A mára hirdetett szinjáték alatt, midőn mindenki a röppentyűk bámulatával lesz elfoglalva, jöjjünk e pavillonban össze. Björnsfield fog itt várni reánk, két tanuval, kik igen tiszteletreméltó férfiak, mint atyám hajóhadához tartozó tisztek. Az esketési szertartás öt percz alatt be van végezve; akkor fedett hintón, mely a sikátorban vár reánk, észrevétlen eltávozunk, rendelés lesz téve váltott előfogatok iránt egész Civitavecchiáig, ott horgonyoz atyám negyven ágyus hajója, a «Drache», s ha annak a fedélzetén leszünk, senki sem szakíthat le keblemről többé.
Anna helyeslé az indítványt, s még meg is csókolta érte vőlegényét.
Minden úgy történt, a hogy kivánták. Ég és föld kedvezett e cselszövénynek. Az esteli kerti ünnepélyen derült ég fogadta a tűzijáték emelkedő csillagait, ide lent pedig száraz avar fogadta a leszálló csillagokat; a cziprusberek valahol kigyuladt, az égésből nagy zavar támadt, a növendékek sikoltozva futottak szerteszét, a férfiak nagy igyekezettel láttak az oltáshoz, kiki elfeledte a másra való gondját, s a közzavar órájában senki sem ügyelhetett rá, hogy az égő cziprusberek világítása mellett a kertilakban mi megy végbe?
Ott négy férfi és egy hajadon találkoznak össze.
A férfiak közül kettő a násztanu, egy a vőlegény, egy a pap, a leány a menyasszony.
A protestáns szertartás rövid és körülménytelen. Az áldás kimondása után a tanuk aláirják a házassági okleveleket, egy a vőlegénynek jut, egy a menyasszonynál marad.
Azzal a két tanu Björnsfielddel előre siet, hogy a megrendelt előfogatokat eleve kiállítsa a futók számára; míg Anna vőlegényével együtt a kert utain keresztül a park ajtaját siet elérni, hol a rejtett kocsi vár reájuk.
Odáig eljutnak észrevétlenül, Anna kedvesétől emelve a hintóba felszökik, utána boldog vőlegénye, a hintó ajtaja becsapódik és már most előre!
Anna vőlegénye mellett ült már, s valami új érzelem fogta el szívét.
De ez nem az öröm, nem a kéj érzése volt, hanem valami titkos félelemé.
Ott ült már a szép szőke ifju mellett, ki álmainak eszményképe volt, vállait annak karja tartá átölelve, és mégis úgy borzadozott e perczben, mintha egymáson verő szíveik közé Radziwill rút, jóságteljes arcza emelkednék ijesztően s számon kérné: «miért árultad el magad, miért árultál el engem?»
A hintó sebesen gördült tova; még lámpái sem voltak meggyujtva, hogy az üldözők észre ne vegyék.
– Ha utolérnének? rebegé Anna, reszkető szóval.
A csók elfojtotta félelme hangját.
A legelső állomásnál, hol lovakat váltott, a kocsis figyelmeztette az uraságot, hogy a távolban fényes pontok látszanak sebesen közeledni.
Azok az üldözők.
A Tortona-kastélyban észrevették már Anna eltünését s nyomában voltak.
– Siessünk.
A fénylő pontok az éjben hol közelebb jöttek, hol távolabb maradoztak. Anna reszketett: ha utólérnék!
A legutolsó állomáson, mely Róma és Civitavecchia közt volt, a szőke alkuba ereszkedett a postamesterrel valamennyi fogata iránt, hogy azt mind magával viszi, az utánuk jövőknek ne maradjon váltani való friss fogat. A postamester vonakodott, mentegetőzött. Utoljára Anna gyémántos gyöngylánczát veté neki oda díjul, s ez használt. Minden előfogat a menekülőkkel ment, az üldözők nem válthattak paripát.
Anna csakugyan megmenekült – attól, hogy jó barátai utólérjék.
Midőn Civitavecchiához elértek, már akkor hajnalodni kezdett; s a hogy a csillagok egyenkint kialudtak a felpirosló hajnal előtt, úgy aludt ki a félelem is Anna szívében a szerelem előtt.
A kikötőben várt rájuk a sajka, mely a tengermagason horgonyozó hajóra volt szállítandó a boldog új házasokat.
Anna könnyebbült szívvel foglalta el helyét a csónakban, s midőn a parttól eltaszíták azt, még annyit sem mondott, hogy «addio».
Pedig a szép olasz partok, bókoló narancsfáikkal mintha mindazt integetnék utána: «addio, addio! Mi téged úgy szerettünk itt, soha sem hullott sárga levelünk a fejedre; addio, addio! Itt védve, oltalmazva voltál; narancsfa, olajfa árnyéka szent, nem bánthatott benne senki, addio!»
Anna nem viszonozta a bucsúzó zöld partok szavát, elfordult a csónak másik oldalára, hogy a hajót lássa, mely kedvese országának színeit viseli.
Ott lebegett a sík víztükör felett büszkén a pompás két sor ágyus fregatta. A legdrágább gyöngysor, a mivel a legnagyobb urak büszkélkednek.
Annának nagyszerű fogalmai támadtak azon német fejedelemség hatalma felől, mely ily pompás ékszereket viseltet a tengerrel.
«Tehát mégis fejedelemnő lettem!» gondolá magában büszkén.
Az evezőcsapások mind közelebb vitték a szép hadihajóhoz, már kiveheté, hogy a hajószemélyzet mind föl van állítva tiszteletére a hajó-mellvédeken, a tengerészek a vitorlapóznákon, egész fel az árboczkosárig, a tisztek díszöltözetben állnak az emelvényen; ez mind az ő tiszteletére történik.
A csónak odaért a hajóhoz; az emelő-daru vaskarja átszállítá róla a hölgyet, a férfiak felkúsznak a kötélhágcsón.
A födözetre érve, a szőke karja alá vette Anna kezét s a sorfalat képező katonaság között odavezeté őt, a hol a tisztek álltak az emelvényen. Ott egy perczre magára hagyta s ő maga felszökött az emelvényre a tisztek közé.
Annát meglepte ez elhagyatás s fölveté szemeit.
Elég bámulni valója volt.
Először az, hogy Björnsfield, a ki őt eddig mint lelkész oktatá és megesketé, ezúttal pompás aranyos admiráli egyenruhában áll előtte, széles selyemövvel, gyémántos érdemrendekkel rakva, háromszögű tollas kalappal. Másodszor pedig az, hogy férje, a szőke fejedelem egész alázattal lép Björnsfieldhez s halk susogással mond neki valamit, mire az leereszkedő arczczal megveregeti a jelentésttevő vállát.
Az alattvaló szolga az ő fejedelme vállát!
Azután pedig Björnsfield lelép az emelvényről, odamegy Annához, megfogja a hölgy kézcsuklóját s nyers hangon e szavakat mondja neki:
– Tarrakanoff Anna leányasszony! én tégedet az én úrnőm, a czárnő parancsára, e hajó födélzetén, mely Oroszország területe, ezennel foglyommá teszlek!
Pedig e perczben olyan jó lett volna nem látni, nem hallani, – nem lenni.
Ébren kellett lennie, és látnia, éreznie mindent; nem mondhatta: «álmodjam mást!»
Látnia kellett, mint lép oldala mellé kétfelől, jobbról, balról egy-egy fegyveres őr, míg a hajóporkoláb, süvegéhez emelt kézzel, a tengernagy parancsát várja.
És ez az ember, a ki lelkébe lopta magát, mint ábrándjai eszményképe, felé se tekint többet, hanem föllépve a hajóemelvényre, a többi tisztekkel szorongat kezet, s nagy tréfásan mesél nekik valami vidám történetet, valószínűleg azt, hogy mint keríté e hajóra Tarrakanoff Annát.
Oh, ez a nevető arcz!
E perczben tudta meg Anna, hogy milyen borzasztó arcza van az ördögnek, mikor szőke.
A kétségbeesés és utálat erejével taszítá el maga mellől az őrt a szerencsétlen hölgy, s egy szökéssel a hajó mellvédén termett.
Nem sikerült magát a tengerbe ölhetnie: megakadtak a mellvédben menyasszonyi köntösének virágfüzérei, s a másik perczben már erős kezek ragadták meg fejedelmi liliomfehér karjait.
Most a nyomorult teremtés küzdeni kezdett bakóival; azok lerántották a földre, összetépték lenge ruháit, megkötözték, és hosszúra lebomlott hajánál fogva hurczolták a hajófödélzet alá, s ott azután szűk fülkéjében odalánczolák a hajó gerendáihoz.
Nem megmondta-e ezt előre Radziwill?
Radziwill! Ha valami fekhetett még nehezebben a rútul elárult áldozat szívén saját nyomorú sorsánál, s ha kínozhatta valami még jobban, mint az árulás fölötti iszonyat, úgy az ez a név volt.
Ezt az embert, ki picziny gyermekkorától annyi jót tett vele, ki őt oly mélyen szerette, s kinek semmi más vétke nem volt, mint hogy arcza rút, ő átkozottul elárulá, kezébe adta egy pokoli ellenségnek, kinek bűnei között a legkisebb az, hogy arcza szép.
Elméje egészen megzavarodott e gondolatban. Az egész mennyországot felforgatta képzeletében, a hogy az eddig vallásos áhitattal alkotva volt; a szép sima arczú lényeket, a hogy az angyalokat festik, repülő szőke hajakkal, mind leküldé a poklokra; rút, ripacsos szörnyek az angyalok; az az igazi Isten-arcz, az ördög alkotott mindent, a mi kivül ragyog, belül rohadt.
És ha az ördög nem volna olyan hatalmas úr, a tengernek kellene elnyelni azt a hajót, hogy soha ne lássa a finn partokat.
Szegény Anna! hasztalan imádkozott a zivatarnak, hogy sujtsa oda a gályát, mely tömlöcze lett, a legelső kősziklához, a zivatar sem hallgatott rá. Kedvező szél fujt az orosznak.
Szerencsésen megérkeztek a kronstadti kikötőbe, onnan más hajóra szállíták Annát, s abból egyenesen börtönébe vivék.
A börtönnek a Newa parton kellett állania, mert a hajótól odáig nem messze volt az út. Itt Anna lábaira két hosszú lánczot vertek, miknek végei a két átellenes falba voltak megerősítve, s a kettő együtt fekhelyéről eltávozni nem engedé.
Itt ült a szerencsétlen ifju hölgy naphosszant, éjhosszant, homlokát térdeire fektetve, s fejét átfonva karjaival és nem tudta, hogyan kell meghalni?
Még azt sem, hogyan kell aludni? A rettenetes ébrenlét el nem hagyta sem éjjel, sem nappal. Folyvást kinzá öntudata, hová jutott, mivé lett?
Naponkint egyszer megnyilt ajtaján egy négyszögű szelep, s azon egy hosszú vasrúd benyult hozzá, felfűzött vizes korsóval és kenyérrel, azt letette lábaihoz, a tegnapi vizeskorsót felölelte kampójára s visszahúzódott, mint valamely vadállat kaliczkájában!
Az ajtóval átellenes falon pedig egy ablak volt, hanem az be volt falazva egészen, csupán legfölül volt rajta hagyva egy tallérnagyságú lyuk. Azon keresztül jöhetett tömlöczébe a napvilág.
De a napfény is meg volt törve valami tárgy által, mely kivülről e nyilást elállta, s csak órai időközönkint tünt el egy-egy pillanatra.
Anna sötéthez szokott szemei felfedezték, hogy ez a tárgy, mely közte s a napfény közt áll, egy emberi arcz.
Őr van állítva börtöne elé, ki óránkint fölváltva, folytonosan reászegzi szemét és el nem mozdul onnan. Éjszakára az ajtó négyszögű nyilásán át lámpafényt vetnek reá.
Ez borzasztó kinzás volt a szemérmes hölgyre nézve; éjjel-nappal szüntelen-szakadatlanul egy idegen férfi tekintete előtt lenni; egy felnyitott szem elől nem menekülhetni sehova.
Arról, hogy az a világító rés az ablak legmagasabb részén volt, s a künnjáró léptekből sejtheté, hogy börtöne félig földalatti építmény.
Néha úgy tetszett neki, mintha lábai alatt lánczcsörrenéseket hallana; vagy tán csak képzelte így; saját láncza csördült.
Egy álmatlan éjjel azonban világosan hallá, hogy mélyen lábai alól, tán félöles boltozaton keresztül, egy teljes férfihangtól énekelt zsolozsma tör fel.
«De profundis ad Te clamavi, Domine!»
Anna összerezzent. E hangban Radziwill szavát vélte felismerni.
Tehát ott lábai alatt még egy másik börtönosztály van egy mélyebb emelet lefelé a sötétség országában. Ott már sem éjjel, sem nappal.
Ki is lehetne az más, a ki oda lenn a de profundist énekli, mint Radziwill? Az ő vallásának zsolozsmája ez.
Bizonyosan azért hozták őt ide, az ő tömlöcze alá, hogy az áruló hadd hallja meg áldozata kesergő énekét s álmai még egy rémmel szaporodjanak; azzal, ki az ő könnyelmű szerelme miatt még egy öllel mélyebb sirba jutott elevenen.
Anna lelkét azontul csak e rémkép foglalta el. A meglánczolt Radziwill. Miatta jutott ez élők sirjába az is s a leleményes kegyetlenség azt gondolta ki, hogy épen Anna börtöne alá zárta be áldozatát; hadd hallja annak mindennapos gyászénekét ott lábai alatt.
– És én még e zsolozsmáknak is útjokban állok!
Ez izzó vád kinzá Anna lelkét.
Az apostata, ki elesküdte magától apai vallását, nem tisztult hitből, de vak szerelemből, most elhagyva az égiektől, mint eleven gát fekszik útjában az imádkozónak, kinek imája, rémhite szerint, az ő börtönén nem törhet keresztül.
Oh mint szerette volna ez énekhangok után halkan utána rebegni: «Kyrie eleison», de attól félt, hogy a sötétség rémei kaczagni fognak e szavára.
Más szerencsétlennek reményt az ád, hogy a halálban hisz; neki még a túlvilágtól is félnie kellett: hogy fognak elfordulni tőle ott is ama fényes arczok, miktől elfordult ő egy mosolygó halandó átkozott lárvájaért?
És így folytak napok napok után.
Anna sorsában semmi változás nem történt. Senki meg nem látogatta; börtönajtaját soha meg nem nyitották. A mely öltönyben elfogták, abban volt azóta éjjel-nappal, és gondolkozhatott felőle, ha annak virágos himzetein végignézett, hogy ez menyasszony-öltözete, s ez lesz halotti meze is, akkor már talán lerongyolva, szétmállva, elszakadva, mert ebben a börtönben öltönyt nem változtatnak.
S amaz örökké ébren levő szem a félvilágos gömbölyü nyiláson át folyvást áldozatán függött.
Csak ez mulna el onnan! Csak egy napra, csak egy órára. Ne állna közte s az Isten napvilága között egy ellenséges emberarcz!
Egyszer teljesült ez a kivánsága.
Egy éjjel kinos rémlátó álmaiból ágyudördülések ébreszték fel. Még sötét volt odakünn is, de a falakon keresztül lehete hallani a dobszó riadóját, a siető nehéz lépteket, a szitkozódó vezényszót; később azokat a rejtelmes zürhangokat, mint mikor utczai harcz van, a csapatok előre-hátra futnak, a rend felbomlik, a vezérek szavába a közemberek belekiáltanak. Távoli ordítás, félrevert harangok és földrengető ágyuzás.
Annának egy gondolat villámlott át szivén. Tán kitört a lázadás ő miatta. A nép megtudta, hogy törvényes fejedelemnője börtönben szenved, s most megostromolja a nagyok palotáit; győzni fog, börtöne kapuit betöri, lánczait leveri s diadallal fogja magával vinni.
Reggel, mikor a nap kisütött, bámulva látta, hogy az a kerek nyilás most nincs emberi arcztól elfoglalva; a hajnalsugár szabadon süt be rajta börtöne sötétjébe.
Ezt a gömbölyű fényfoltot, mely homlokára esett, jövendő dicsősége előhirnökének képzelé Anna.
És aztán arra gondolt, hogy ha ő ma még a trónra jutna, mit tenne akkor?
Legelső gondolata az a szőke fő volt.
Milyen szép szőke fő és milyen rút szív hozzá! A mit a természet elrontott, azt ő helyrehozná, elválasztaná a szép főt a rút szivtől, a főt bebalzsamozva kristálykoporsóban ott tartaná magánál, a szivet kidobatná az ebeknek!
Csalóka álmok! Az a kerek fény nem dicsőségének hanem halálának hirnöke volt.
Nem néplázadás volt az, a mi a távoli morajt költé. A harangszó, az ágyuzás nem a zendülés uralgó hangjai voltak, a börtönt nem a győzelmes nép elől hagyták el sietve a csapatok, hanem azért, mert a Newa elönté a várost.
A nyugati szél megtörte a jeget s erőszakosan hajtá a Newa torkolatán fölfelé, mitől a visszaszorult hullám nehány óra alatt öles magasságú árral borítá el az utczákat.
Az ár oly gyorsan jött, hogy a börtönökbe zárt rabokat bizony ott feledték; s azon a napon másfél ölesre emelkedett a víz a földszine felett. Annának nem sokára ki kelle ábrándulnia utolsó kisértő reményéből, mikor a földalatti börtönökben elkezde zuhogni a réseken betóduló ár.
Még egy ideig hallgathatta a kétségbeejtő énekhangot ott lábai alatt.
«De profundis ad Te clamavi, Domine;
Exaudi vocem meam!»
Hallhatá ezt egyre közeledni, a mint a haldoklót a boltozathoz közelebb emelé a víz, hallhatá annak utolsó halálordítását és azután nemsokára láthatá, mint kezd el azon a gömbölyű nyiláson át, melyen rövid ideig az éj világa sütött fejére, egy világoszöld vízsugár beomlani börtönébe, mint tölti meg e vékony sugárú zuhatag kétségbeejtő lassúsággal börtöne üregét, hogy emelkedik a hideg ár lelánczolt termetén följebb, följebb, míg eléri homlokát, mely fölött nem lebeg a mentő fejedelmi korona többé.
Az ár elvonulása után minden rabot, ki e földszinti és földalatti börtönökbe volt zárva, halva leltek azokban. Ki tehet róla? Isten csapása volt.
E sorsot osztá Erzsébet czárnő leánya is, a szép, az imádott, az ünnepelt Tarrakanoff Anna.
És miért? Egy szép szőke arczért!
Orloff Alexis, a szőke imádó pedig gróffá lett és kapott ajándékba jutalmul tízezer parasztot.
BARÓTHY ILONA.
(Beszély).
Róbert Károly idejében két fiatal lovag kötött egymással jó barátságot az udvarnál: Doria Rafael és Baróthy Simon.
Az egyik a királylyal együtt bejött olasz levente, a másik magyar dalia; mindkettő életkorra és kedélyre nézve egyenlő; harczban, harczjátékban mindig egymás mellett; erszényük közös, becsületük is közös; a ki az egyiket sértette, mindkettőt sértette.
Mikor Baróthy Simon egy napon azt mondá Doria Rafaelnek: «én megházasodom», Doria azt felelte rá: «akkor nekem is meg kell házasodnom, mert nős és nőtlen ember között nem üdvös a barátság».
És ő is utána látott, hogy nőt kapjon; kapott is; mind a ketten egy napon tartották ki lakodalmukat Visegrádon.
Doria azután ott maradt fiatal nejével Visegrádon, Baróthy pedig hazament balatonmelléki várába.
Egy év mulva ismét összejöttek a királyi lakban.
Baróthy feljött nejével együtt Keszthelyről, a király hivatta, hogy rábízza a zalamegyei bandériumok vezetését; a havasalföldi vajda ellen kellett készülni.
A két fegyvertárs nagyon örült a találkozásnak.
– Hát nőd?
– Hát a tied?
Ezek voltak első kérdéseik.
Az egyik nem hozhatta fel magával, a másik kénytelen volt a magáét egyidőre Budára küldeni. Mind a kettőre nagy ok volt.
– No, ez derék! szólt Baróthy, mi egy napon lettünk boldog férjek, s úgy eshetik, hogy egy napon leszünk még boldogabb apák.
– Szeretném tudni… kezdé Doria; aztán abbahagyta a dolgot.
– Mit szeretnél tudni? Talán én megmondhatom.
– Ejh, azt te sem tudhatod. Azt szeretném tudni, vajjon fiam lesz-e, vagy leányom?
– No bizony, azt én is szeretném a magam részére tudni.
– Van itt egy jósnő, a vár alatt lakik; az megszokta az ilyesmit mondani.
– Bolondság.
– Meglehet hogy bolondság; de mi ifjú legény korunkban sok bolondságot megtettünk egymás kedvéért, tegyük meg most azt: menjünk oda s kérdezzük meg tőle.
– Könnyű neki jóslani, miután csak kettő közül van választás: vagy fiu, vagy leány; nagyot nem tévedhet.
– Ejnye! Te talán sajnálod azt az egy aranyat, a mit neki kellene adnod?
– Egy aranyat? menjünk! Adok neki tizet.
És a két bohó férj lement a várkert alá, a jósnőhöz, és felszólítá őt, hogy mondjon neki jövendőt.
A jósnő azt felelte Doriának:
– A gyermek, kit nőd fog szülni, úgy fog meghalni, mint férfi!
– Ez jól van mondva, helyeslé Doria s egészen meg volt elégedve a jóslattal.
– Most jósolj nekem, szólt Baróthy.
A jósnő azt mondá neki:
– A gyermek, kit nőd szülni fog, úgy fog élni, mint hű dajkája unokádnak!
– Nesze neked: a tied leány! tréfálózék Doria.
Baróthy kissé kedvetlen volt, hanem azért csak megadta a fogadott tiz aranyat a jósnőnek.
A várba visszamenet Doria vette észre, hogy Baróthy rosszkedvű.
– Bajtárs! Legjobban van így. Azt a két gyermeket összeházasítjuk.
Baróthy arcza egyszerre felderült erre a szóra.
– Igazán mondtad, s akkor mind a kettőnknek van fia is leánya is.
– Az enyim a tied is, a tied az enyim is.
– Együtt fogjuk őket neveltetni, hogy egymást megszeressék.
– Igen. Együtt, folytatá Doria. Itt az udvarnál, én nálam mind a kettőt.
– Ohó, bajtárs! tiltakozék Baróthy. Azt nem úgy értettem; a míg kicsinyek, hét esztendős korukig, jobb a gyermekeknek falun nevelkedni, mint egészségtelen nagy épületekben, hol rossz a viz, rossz a levegő, a test nem fejlődhetik ki. A falusi élet a gyermekek legjobb dajkája. Hét éves koráig mindkettő nálam legyen, azontúl legyen a te gondod.
– Ah, erre nem állunk rá! A hét első esztendőt! mikor a gyermek legkedvesebb, mikor az anyjának még az ölében fetreng; mikor a bajuszomba kapaszkodik s úgy tánczol a térdemen! Azt nem adom oda! Hogy én ne magam tanítsam őt arra a vakmerő vállalatra, mikor a gyermek legelőször megkisérti az apja csizmája hegyétől az anyja kebléig a maga lábán elmenni gyalog: abból semmi sem lesz.
– Tehát mást mondok. Azt tesszük, hogy három esztendős koráig mindegyik legyen otthon, akkor azután felváltva, egyik évben nálam mind a kettő, másik évben nálad.
– Nem úgy lesz. Egy egész év megint hosszú idő. De gondold meg, a mit én mondok. A józan ész is azt tanácsolja. A te eszméd nem ér semmit. Egyik esztendőben falusi, a másikban meg városi nevelés. Ez képtelenség. Az én eszmém sokkal jobb. Legyenek a téli félév alatt mi nálunk, kik szüntelen az udvarnál vagyunk, itt a leányod finom, tanult nevelést kap: arra valók az apáczák. Nyáron meg legyenek mind a ketten ti nálatok. Ott meg az én fiam tanul meg ijászni, lovagolni. Nos? adj kezet rá.
Baróthy már szinte felcsapott barátjának, akkor jutott eszébe, hogy:
– Mi itt szépen megalkuszunk előre; de hát az asszonyok?
Ez Doriát is elnémította kissé.
Bizony, az asszonyok is beleszólnak még ebbe.
Később mégis csak nekibátorította magát s elkezdett hetvenkedni.
– Eh, mit? az asszonyok? Az én asszonyom teszi azt, a mit én parancsolok.
– Könnyen beszélsz – a háta mögött.
– Szembe is! Micsoda? No az igaz, hogy eddig mindig az történt, a mit ő kivánt; de csak azért, mert én is úgy akartam.
– Úgy akartad, mert ő kivánta. Ezt nevezik parancsolásnak és engedelmeskedésnek.
– De apró dolgokban, igen! tüzeskedék Doria. Hanem az öregénél nem szándékom engedni. Ez pedig öreg dolog: mikor két családnak az örök frigye, boldogsága forog kérdésben.
Baróthy visszarántá mentéjénél fogva tüzeskedő barátját, ki nagyon is nekiindult a hegynek buzgalmában, pedig gyalog sorban voltak.
– Ne veszszünk ezen össze bajtárs. Hiszen még az is meglehet, hogy mind a kettő leány lesz.
– Vagy mind a kettő fiu. Igaz biz az.
Azzal kezet szorítottak s jót nevettek saját bohóságukon.
* * *
Két hét mulva ugyanazon az úton találkozik a két bajtárs, az egyik a Dunáról jött fel, a másik a várból lefelé. Mind a kettőnek valami fanyar komolyság ült az arczán.
– Látod, szólt Doria, nem jó az embernek előre valami jövendőt olyan szépen kiálmodozni. Már én azt hittem, hogy családaink milyen világ végéig tartó családdá fognak összeforrni. Bolond volt az a jósnő! Most kapok tudósítást Budáról.
– Úgy-e hogy bolond volt? Én is mondtam. Engem is most értesítenek Keszthelyről.
– Kár, bizony nekem is leányom lett, sóhajta szomorúan Doria.
De Baróthy felkaczagott örömében.
– Hisz akkor sebaj! Mert nekem meg fiam lett.
S azzal a két jó barát, ország-világ bámultára, utcza közepén egymás nyakába borúlt és összecsókolózott.
* * *
Úgy történt, a hogy a két úr felfogadta.
A mint a két gyermeket az anyatejtől elválaszták, azontúl mindegyiknek két anyja volt és két nevelő apja: majd az egyik, majd a másik úr lakában növekedtek, mint két testvér. Eleinte a szülők maguk akarták, hogy egymást megszeressék, később aztán annyira elválhatlanok lettek, hogy az anyáknak saját érzelmeiket kellett megfosztani, midőn majd egyik, majd másik hónapokig nem láthatta gyermekét.
Olyankor aztán, mikor hosszú idő mulva mind a két gyermek ismét apai lakot változtatott, az átcserélt szülők alig ismertek rájuk. Mennyit szépültek! milyent nőttek! Milyen kedvesek! és mennyivel jobban szeretik egymást! Különösen Baróthyt fogta el a bámulat, midőn újra látott gyermekei évről-évre tudományos előhaladásaik próbáival lepték meg. Hiszen Baróthy is tudott írni, olvasni, s egy-egy levelet is képes volt becsületadással megszerkeszteni szomszéd urak czímére; de a mennyi mindent a visegrádi barátok és apáczák a két gyermek fejébe vertek, azoknak nagy részéről bizony neki fogalma sem volt. Milyen szépen tudtak együtt énekelni mindenféle szent zsolozsmákat!
Csak azon panaszkodott, hogy a gyerekek nagyon is gyöngéd arczszint kapnak a visegrádi anyjuknál, a sok betütanulástól.
Persze, hogy nem olyan színben voltak, mikor ő a Balatonmellékén töltött félév után ismét visszaszállítá őket télire, akkor meg Dorián volt a sor bámulni, hogy nem csak a fiu, hanem a leány is mily piros-pozsgás arczczal kerül haza, hogy veri fel a házat vidám lármájával; hogy megerősödött mind a kettő; hanem annyi igaz, hogy a sok szép tudományt, a mit magával vitt, szépen el is felejtette, mert bár való ugyan, hogy nagy Lajos király idejében még Magyarországon nem tanulhatott meg senki káromkodni; – ez a szokás a török idő alatt támadt, – de bizony a nagy tudákossággal sem igen rontá el a termetét. Volt azután megint egy ideig dolguk a barátoknak, apáczáknak, míg a két rugkapálózó napsütötte porontyból ismét szép illedelmes, könyvbekönyöklő tanítványokat szelidíthetének.
És a tudós tanítóknak évről-évre nehezebb lett a dolguk. Baróthy rendszere annál nagyobb hatalmat vett a tanítványokon. Nagy gyermekek lettek már: a leány nem is gyermek többé, éveit tekintve; az ifju Bálint sem az már, herculesi idomait nézve; hanem kedélyében még most is mindkettő gyermek, még mind a kettő testvér.
Azt tanulták mindig, hogy nekik egymást szeretniök kell, mint testvéreknek, ezt taníták nekik barátok és apáczák, ezt a könyvek, ezt apák és anyák, és az erdei hangok, a miket annyiszor hallgattak, egyedül lovagolva patakok mentében.
Már tizenhét évesek voltak s még mindig azt hitték, hogy úgy szeretik egymást, mint testvérek szokták.
Nagyon is rendes dolog volt, a mi felvilágosítá őket arról, hogy ez nem úgy van.
A visegrádi vár akkorában hemzsegett a rómaiaktól, kik a forradalmi izgalmak elől a magyar királyhoz menekültek, tőle várva az olaszországi zavarok lecsillapítását s azok között volt a Cefrani grófok egyik ivadéka is. Cefrani Felipo, két gyermekével: Enricoval és Pelinettával.
Enrico husz éves délczeg lovag volt, Pelinetta pedig Ilonával egykorú, csakhogy ő már a nápolyi udvar légkörében növekedett, s hallotta Boccaccio regéit, a hosszú pestis korszaka alatt.
Enriconak megtetszett Ilona, kivel már akkor a királyi udvarnál is találkozhatott s apjaik régi ismerősök lévén, házukhoz is eljárogatott. Könnyen sikerűlt neki az őszinte, nyiltkedélyű Doria Bálint szivét is megnyerni.
A római úgy tette magát, mintha valóban Doria testvérének tartaná Ilonát. Ismeretségük rövidebb volt még, hogysem családi titkaikat tartozott volna ismerni, s kissé maga Ilona is engedte szívesen, hogy őt Doria grófnőnek tekintsék, mert apja után csak nemes leány volt.
Ezért a kis hiúságért meg kellett lakolnia.
Egy napon Enrico kilesve az időt, melyben Bálintnak, ki már akkor a király testőre volt, a várpalotában kell lennie, Ilonát felkereste, s a hajadont, fogadott anyja Doria grófnő előtt egész ártatlan arczczal fölkérte, hogy legyen olyan jó, adja át testvérének, Bálintnak e hímzett kardkötőt, melyet testvére Pelinetta igért számára készíteni legutóbbi találkozásukkor, hogy a virágvasárnapon tartandó tornajátékon viselje.
Doria grófnő is vette észre, de Enrico is azt a hatást, a mit ez izenet Ilona arczán láthatóvá tett. A leány elsápadt, reszketett. Mégis erőt vett magán, s azt kérdezte Enricotól:
– Kérte Bálint bátyám ezt az övet Pelinettától?
Enrico igen kicsiny hazugságnak tartotta azt mondani, hogy:
– Kérte.
Azzal Ilona összehajtogatá az övet s eltette szekrényébe.
E percztől fogva tudta Ilona, hogy mi külömbség van testvérek és szeretők között.
Nem várt reá többé azon bizalmas örömmel, mint eddig, és mégis jobban várta megérkeztét, és mikor megérkezett, akkor kerűlte őt. Mikor távol volt, mindig vele beszélt lelkében, s mikor jelen volt, egy szava sem volt hozzá. És a mellett egyre halaványodott; mindig szomorú, mindig mélázó volt, s ha észrevette, hogy figyelnek arcza változására, olyan rosszúl illett rajta a hirtelen erőszakolt derült kedv.
A ki leghamarább észrevette Ilona kedélyének változását, az maga Bálint volt.
Lehetetlen volt rá nem jönnie, hogy ez a szomorú arcz, ez a szemrehányó bánat neki szól.
Hiszen gyermekek szoktak egymással koczódni, s azután rövid időre megharagszanak egymásra; de ez már nagyon soká tartott, s Bálint nem tudott magának számot adni felőle, hol és mikor bánthatta ő meg Ilona hugát, hogy az ilyen ferdén néz rá?
Végre is egyenesen megkérdezé tőle magától.
– Ilonka hugom, te engem egy idő óta rossz szemmel nézesz; mi bajod velem? mondd ki egyenesen; ha az én hibám, helyrehozom én; ha a te hibád, helyrehozod magad. De én rám haragudnod nem szabad.
– Nem haragszik te rád senki, kedves bátyám; felelt neki Ilona. Inkább nagy örömet akarok neked szerezni s azt titkolgatom előtted.
– No azt bizony hát jól tennéd, ha nem titkolgatnád sokáig; mert a nagy öröm miatt már kezd a kedvem elmenni az egész világtól.
Ilona annál szomorúbb arczot mutatott, minél vígabb akart lenni Bálint.
– Te egy szép hölgynek elmondtad, hogy a jövő virágvasárnapi tornán először fogsz lándzsát törni a sorompókban.
– Az a szép hölgy meg akart lepni téged egy himzett övvel, melyet a tornán fogsz viselni.
– No, ez igen kedves titok.
– Ugy-e bár? Az a szép hölgy hozzám küldte ezt az övet, hogy bátyámnak adjam át. Nézzed, itt van.
Bálint még az öv átadásakor is mind azt hitte, hogy a szép hölgy, a kiről Ilona beszél, senki sem más, mint ő maga, s miután a hímzett övet igen pompásnak, gyönyörűnek nevezte volna el, hálából egy csókot akart érte adni az ajándékozónak. Hanem az távol tartá őt magától.
– Oh, kérlek, ne enyelegj. Te jól tudod, hogy ki küldi ezt. Ne tréfálj velem. Te jól tudod, hogy az Pelinetta.
Bálint azt hitte, hogy Ilona csak kötekedik vele; hanem amint azután látta, hogy Ilona szemében lassankint ragyogni kezd az a kicsiny kis tenger, a min a legjobb hajósok is annyiszor hajótörést szenvednek, akkor egyszerre dühbe jött s olyat kiáltott Ilonára, hogy az majd összeroskadt ijedtében.
– Ki mondta ezt?
Ilona úgy meg volt rettenve Bálint dühös arczától, hogy az első ijedtségben kiejtette előtte Enrico nevét, a mit azután megbánt nagyon, mert Bálint oly dühbe jött rá, hogy szerteszét tépte az egész övet, s szörnyen fenyegetőzött, hogy Pelinetta lábaihoz fogja annak rongyait hajítani, ott, a hol legtöbb ember fogja látni.
Ilonának nagy könyörgésébe kerűlt erről lebeszélni, s a tépett rongyokat kihizelegni összeszorított ökléből.
– Lásd, hiszen utoljára is, az nem vétek, ha egy szép leány egy lovagnak kardkötőt hímez, azért nem kell haragudni.
Oh, pedig mint örült neki, hogy Bálint úgy haragszik érte.
– De mikor én nem kértem tőle; sem tőle, sem senkitől.
– Talán Enriconak mondtad?
– Hazudott, ha azt mondta neked. Azt is tudom, hogy miért mondta neked. De megtanítom becsületre, ha Rómában meg nem tanították!
Bálintot nem birta Ilona visszatartóztatni. A fiunak minden ujja hegyéből szikrázott a verekedési vágy. Egyszerre három felé is futott; a lovászmesterhez, az apjához, meg Baróthyhoz, fellármázta minden ismerősét, hogy ő Cefrani Enrikóval meg akar verekedni életre-halálra, a király és a lovagkör előtt; mert Enrico oly rágalmat terjesztett ő ellene, a mivel becsületes lovagnak tovább élni nem lehet.
Hanem azt egyiknek sem akarta megvallani, mivel rágalmazta őt Enrico? Csak hogy ő annyira meg van sértve általa, hogy gyalog, lóháton, pánczélban vagy puczéron, dárdával, karddal, alabárdhegygyel, akár buzogánynyal kész megverekedni vele; míg lábát torkára nem teheti, és hazug rágalmait vissza nem vonatja vele.
A kihívás a királynak is tudtával lett, s Lajos nem volt megakadályozója az ilyen becsületi kérdések kivívásának Maga elé hivatá a két apát, a lovászmestert és a fiut. A király azt mégis meg akarta tudni, hogy mennyire főbenjáró az a sérelem, a miért valaki ordáliákra akarja idézni ellenfelét?
Bálint úrfinak tehát elő kellett hordani jó okait, a mik végett Enricoval verekedni akar.
– Gonoszul rágalmazott.
– Mi volt a rágalom? kérdé a király.
– Az volt, hogy rám fogta, mintha én testvérétől, Pelinettától egy övet kértem volna, a mit a tornán viseljek.
– Hát ez sértés?
– Sértés, mert hazugság!
– És ha hazugság, rágalom-e? gondold meg csak, hogy mi az a rágalom.
– Meggondoltam. De nem az a kérdés, hogy mivel rágalmazott? Hanem az, hogy ki előtt rágalmazott?
– Hát ki előtt rágalmazott?
Bálint úrfi félreszegte a nyakát, szerette volna, ha ilyesmi felől nem lett volna ő felsége olyan nagyon tudnivágyó: végre is csak kimondá:
– Hát a hugom, Ilona előtt.
– Vagy úgy? szólt a király mosolyogva. No fiam, csak eredj haza, majd elvégezzük a többit.
A két apát ott tartá a király.
A mint Bálint kilépett a királytól, Doriából kitört az apai indulat.
– Az én fiam megbolondult!
– A te fiad szerelmes Ilona hugába, szólt mosolyogva a király, s jól teszitek, ha mentül előbb összeházasítjátok őket.
A király és a lovagkör azután a jelen esetet megvitatván, ezt a határozatot adták ki mind a két lovagra nézve, hogy:
«miután és mivelhogy Doria Bálint lovag magát rágalmazottnak véli Cefrani Enrico lovagnak azon állítása által, mintha ő Cefrani Pelinetta úrleányt, fegyverzetén fölül viselendő, a harczjátékban szineit bevalló kardkötő ajándékozására kérte volna fel, – s minthogy e tagadásával azon esetben, ha Cefrani Enrico állítása igaz, viszont Doria Bálint sérti meg Cefrani Pelinetta úrleányt: annálfogva mindkét fél egyenlően sértő és sértett lévén, határoztatik: hogy közöttük lovagias párharcz fog dönteni; minthogy azonban a sérelem tárgya nem főben járó ügy, és így véres kimenetelre nem jogosított; annálfogva sem szúró, sem vágó, sem öldöklő, sem zúzó fegyverek kezeikbe nem adatnak, hanem mind a két fél öldöklő szerszámok nélkül, könnyű szövet ruhában fog megjelenni a küzdtéren, és mindegyiknek kezébe adatik a heroldok által – egy zsák.
A melyik a másikat a zsákba bele tudja húzni, az ellenfelét oda viheti a sértett úrleány lábaihoz, s addig a zsákból ki nem bocsátandja, valamig a legyőzött ott be nem vallja hazugságát és ünnepélyesen meg nem követi a sértettet.»
Ez volt a király és a lovagkör határozata.
A zsákpárbaj az olasz udvaroknál nem volt szokatlan neme a tornának, s épen oly ünnepélyes ordáliának vétetett, mint mikor két keresztyén ember kifent karddal tör egymás ellen, s voltaképen semmivel sem nagyobb bolondság az utóbbinál.