Virágvasárnapját megelőző szombaton ment végbe a különös párharcz, az udvar és a nép szeme láttára.
A két küzdő fegyvertelenűl jelent meg a küzdtéren, föveg és sarkantyúk nélkül. Ott megvizsgálták, hogy nincsen-e náluk rejtett tőr, vagy egyéb ártó eszköz, a mivel egymás életében kárt tehessenek; azután mind a kettőnek kezébe adtak egy durva szövetű zsákot.
Doria Bálint elhajítá a magáét. Minek több egynél? Ellenfelét saját zsákjában is megfoghatja, ha tudja.
Hanem ez a tudás a legkeservesebb feladat. Mert az ellenfél, termetre jóval magasabb, erejére nézve sem megvetendő; aztán eleven embertől, a ki lovagczímert visel, ennyi szem láttára nem lehet azt kivánni, hogy mint egy akarattalan tömeg, magát egy szűk zsákba, akár alulról, akár felülről kezdve bele engedje szép szerével rázatni.
Azonkívül még Ilona jelenléte is fokozta a két ifjú erélyét, kibe Cefrani nem volt kevésbbé szerelmes, mint Doria.
Midőn Cefrani üres kézzel látta maga felé közeledni Bálintot, ő a maga zsákját karikába gyűrve jobb markába fogta s eldugta a háta mögé, míg előrenyújtott balkarjával ellenfelét kötekedő tusára ingerlé.
Cefrani ügyes öklöző volt, s nem volt kevesebb szándéka, mint Bálintnak alkalmilag egy hatalmas ütést adni az arczára, s míg annak a szemei kápráznak, jobbjával hirtelen a fejére vetni a zsákot.
Bálint azonban észrevette a goromba szándékot s midőn Cefrani ökle nagyon közel járt az orrához, hirtelen megkapta azt mind a két kezével s öklénél fogva egyet facsarított a karján, a mitől az kénytelen volt egyszerre háttal fordulni felé s a következő pillanatban már a fején volt a zsák.
Hiába szabadította már azután ki öklét Cefrani Doria kezéből, hiába feszíté oldalbordáiba könyökét, hiába rugdalt, kapálózott; a zsákból nem birt menekülni. Utóbb elestek a földre, ott hempergőztek, egymást tépve, döngetve; de azért mégis az lett a viadalnak a vége, hogy Bálint egész a bokájáig húzta Enricora a zsákot, s a két lábánál övével összekötötte a közönség rengeteg hahotája között.
Akkor azután felveté a tele zsákot a vállára, s odavitte azt az emelvényre, Ilona elé.
Ott azután lábra állítá, s megfogván fogával a zsákot, ott a hol a varrás volt rajta, egyet repesztett azon, – kése nem volt, hogy szakíthatta volna, – épen csak akkora nyílást repesztett rajta felülről, a hol Enrico kidughassa a fejét.
– Most valld meg, hogy nem volt igaz, a mit felőlem hiresztelél.
A zsákból kidugott fő töredelmesen hajolt előre, mint a ki igent int.
– Megköveted-e őt és engemet a király és a nép előtt?
A begyűrt lovag csak nem felelt, s midőn Doria egy kis csendes hátbaütéssel figyelmezteté, hogy most ne sokat gondolkozzék azon, hogy mit mondjon? akkor vette észre, hogy a kihez beszél, az egy élettelen alak; arczában semmi vér, szemeiben semmi fény.
Hirtelen végigrepeszté az egész zsákot, mire Cefrani, mintha minden tagja úgy lett volna külön összerakva lábaihoz roskadt.
Talán elájult – talán tetteté magát, – vagy talán megölte a szégyen?
Cefrani gróf, mikor fiát legyőzve látta, hirtelen eltávozott, leányát Pelinettát is magával vivén; a király az élettelen Enricot is utána küldé. Az olasz család még azon éjjel elutazott; azt mondák, Görögországba mentek. Élve vitték-e el magukkal Enricot, vagy halva? az nem tudatott meg. Nem is tudakozódtak utánuk.
Hanem ez eset után Doria és Baróthy átlátták, hogy a gyermekekkel tovább tréfálni nem lehet, mert azok nem gyermekek többé.
A király is azt mondá nekik: Házasítsátok őket össze minél elébb, mert külömben ez a tüzes ficzkó minden nap megeszi egy lovagomat, a ki a kedvesére mer nézni.
Úgy is történt. A lakodalmat megülték még azon évben új kenyérrel, s alig volt az új pár a mézes hónapokon túl, midőn Lajos királynak Lengyelországba kellett menni, hadjáratra gonosz északi népek ellen. (Bár akkor láttunk volna hozzá, hogy jól elkerteljük magunkat előlük!)
A királytól Doria Bálintnak sem lehetett elmaradnia. Atyja beteges volt már, nem mehetett a téli hadjáratba; a fiúnak kellett folytatni a haza iránti kötelességet. Egyébiránt ipja is vele ment, Baróthy, ki még mindig megülte a nyerget.
Bizony öt hónapot ültek ottan, és Bálint és Ilona öt hónapig nem láthatták egymást. Izenetet is csak gyéren vehettek egymástól. Lengyel kereskedők hordták akkor a levelet.
Az ötödik hónap végén mind a kettő izenetet kapott egymásfelől, Bálint örvendetest Ilonáról, Ilona szomorút Bálint felől.
Bálintnak apja irt Budáról, hogy neje fiat szült, szerencsésen; gyermek és asszony ép, egészséges.
Ilonának is apja irt Lengyelországból, hogy Bálint ugyan kitűntette magát a harczban; hanem nehéz sebet kapott; soká tartott, míg felüdűlt, most azonban már kigázolt a bajból, s mihelyt annyira fellábad, hogy a hosszú utat tengelyen megteheti, a vezér parancsára, haza fog Budára indulni.
Arra a hírre, hogy férje hazatér, Ilona egészen boldog lett; arcza visszanyerte elébbeni életszinét, s ha aggódó szívét árnyékolta is néha felleg, mit a betegen fekvő férj miatti gond támasztott, a repeső gyermek arcza elmosolyogta azt onnan.
A királyné megigérte neki, hogy tudatni fogja vele a napot, melyen Bálint útra kelhet, Lengyelországból vett tudósításai után.
Egy napon Ilona örömhírként fogadta a királyné meghívását, hogy jelenjen meg a várkastélyban.
Ő ragyogó arczczal sietett fel; a királyné borúlt arczczal fogadta.
– Férjem útra kelt? – ez volt első kérdése.
– Hét nap alatt megérkezik, felelt neki a királyné.
– Oly soká! sóhajta vágyva a szerető hölgy.
– Rövid napi járásokat tehet csak, mert még sebei alig hegedtek be, viszonzá hidegen a királyné; egyébiránt elég jókor fog megérkezni, hogy a rossz hírt megtudja.
– Minő rossz hírt? kérdé elsápadva az ijedtségtől Ilona.
A királyné az udvarhölgy arczára szegzé szemeit és monda:
– Cefrani Enrico megérkezett.
Ilona végigborzadt e név hallatára. A tenger fenekén szerette volna az embert tudni.
– Mit akar itt ez a nyomorúlt, gyalázata piaczán?
– Mit akarhatna mást, mint a más gyalázatát árulni? Ismered e levelet?
E szónál a királyné egy négy rétre hajtott pergamentet tartott Ilona elé.
Ilona zavartalanul felelt:
– Ismerem, én irtam.
– Akkor azt is tudod, hogy mi van beleírva?
– Szó szerint: «Kedves barátom! Férjem nehéz beteg. Nem tudom mi történik velem, ha ő meghalna! Segíts, vigasztalj. Azt igérted, hogy ha ismét visszahívlak bárhonnan, eljösz hozzám. Ha valaha szerettél: jöjj sietve.»
A királyné zord tekintettel nézett Ilonára, midőn a nő a levél tartalmát elmondá.
Ilona pedig nyugodt arczczal mondá:
– Én e levelet Fra Gaetanonak írtam, ki gyermekkori nevelőnk volt, s mindkettőnket nagyon szeretett. Fölséged tudja, hogy innen mint orvos a florenczi udvarhoz hivatott meg, hol világhírűvé lett. Hozzáírtam, hogy jöjjön minél előbb, férjemet gyógyítani; a levelet a követ, Delfini vitte el.
A királyné homlokáról elsimultak a redők, de arczán megmaradt az aggály köde.
– Akkor, gyermekem, e levél rossz kezekbe került, Delfini bizonyosan találkozott Florenczben Cefranival, s ráruházta a megbízást, ez a nyomorúlt pedig maga jött e levéllel ide és most azt hireszteli, hogy ezt neki irtad.
Ilona kétségbeesve kulcsolta össze kezeit.
– Istenem! Mi lesz ebből?
– Én nem tudom – szólt a királyné. Magam elhiszem, a mit te mondál; de a világ, tudod, mindig a rosszabbat hiszi. Most eredj haza, és várd be, míg férjed hazajön. Ez a férj dolga.
Ilona felháborodott szívvel sietett haza.
Jó híre, neve így megszeplősítve, a házas örömek örök kútforrása ily undok féreggel megfertőztetve! Miért nem férfi ilyenkor az asszony, hogy saját kezével vághatná a rágalmazó arczába a visszatorlást?
Azt hitte: az ilyen undok rágalom ellen fel kell lázadni az egész világnak. Ki a női erényt csúfolja, az Istent csúfolja, s azt kötelessége a legelső férfiúnak, a ki vele találkozik, leütni, mint egy veszett ebet, hogy többet ne harapjon. Bizonynyal Enricot tizen, huszan kihívják párharczra a rágalomért, mielőtt Bálint hazaérkeznék; hiszen a két családnak annyi rokona van, Bálintnak annyi jó barátja van.
És aztán a kis gyermek is mosolyogva tekinte rá s a gyermek mosolya lecsendesíté a háborgó tengert az anya keblében.
Hanem a számos rokon, a sok jó barát csak nem jelent meg a sorompók előtt sem másod-, sem harmadnap, hogy Doria Bálint fegyverzetében megjelenjen a rágalmazót istenitéletre hívni, a nő erényét a napsugárban és a vérben tisztára, fényesre mosni. Azok mind azt mondák, hogy ezt végezni a férj dolga.
Bizonyos, a világ mindig a rosszabbat hiszi.
És negyednap már a gyermek mosolygása alig-alig tudta lecsillapítani a háborgó tengert az anya szívében.
Ilona elmondá apjának is sérelmes haragját. Azt hivé, ha más nem, az apa fogja eltiporni a nyomorúlt rágalmazót. – Az is nagyon hideg maradt. Azt felelé: «ez majd Bálint dolga lesz.»
Még az apák is azt tartják, hogy: «az asszony csak asszony!»
Egyedül a férjnek illik kardot húzni azon jelszó mellett: hogy «az asszony angyal!»
És a férj vitéz dalia volt bár, de csak most kelt föl halálos ágyából; nem sokára törődötten, lázasan megérkezik, kimerülve hosszas sebláz miatt, megfogyva nagy vérvesztéstől, és a midőn hordszékéből kiveszik, rögtön pánczélját öltse fel? és kiálljon hitvese jó nevéért életével koczkázni?
Oh, a gyermekmosolygás már nem tudta lecsillapítani a háborgó tengert többé. Ilona egész nap sírt, és indulattól zaklatottan járt szobáiban, férje fegyvertermében keresztül-kasul, és nem talált e kétségbeejtő kelepczéből szabadulást.
A hatodik nap is eljött végre, Bálint útrakelésének hatodik napja.
E nap reggelén hírül vivé Ilona apródja a főlovászmesternek, hogy Doria Bálint az éjjel megérkezett, egy nappal hamarább, mint várták, s holnap neje rágalmazóját a sorompók elé Istenitéletre hívja, karddal, pánczélosan, élet-halál harczra.
A kihívás még az nap a város minden kapujánál kürtszó mellett kihirdettetett.
Az pedig nem volt Doria Bálint, a ki Enricót istenitéletre hívta.
Doria Bálint még akkor egy napi járó földre volt Budapesttől. Mint lábbadozó beteg, sem szekéren, sem lóháton nem tehetvén meg a hosszú utat, kénytelen volt arra az unalmas nemére az utazásnak vállalkozni, hogy egy hordhintót két öszvér hátára kötöttek, ebben fekve hozták el nagy vigyázattal egész Hatvanig.
A hatvani csárdában megálltak etetni, s ott épen szemközt találkoztak a királynak egy társzekerész osztályával, mely ruhákat szállított Lengyelországba. Bálint a hintó ablakán keresztülhajolva, beszédbe elegyedett a szekeret kisérő banderista hadnagygyal, s kérdezé tőle, mi ujság Pest-Budán?
– Oh, uram! Nagy ujság van! felelt az. Holnap reggel fog a derék vitéz, Doria Bálint megvívni a sorompók előtt Cefrani Enricoval felesége jó nevéért; életre-halálra fognak tusakodni.
– Az lehetetlen! monda Bálint; hisz Doria nincsen otthon.
– Megérkezett tegnap éjjel. Ma hajnalban, hogy a városból kijöttünk, trombitaszó mellett hirdették ki a kihivást; a saját füleimmel hallottam. Bánom, hogy otthon nem lehetek, mikor vívni fognak.
– Lehetetlen! Lehetetlen! ismétlé Doria Bálint.
– Lehetetlen hát! pattogott vissza a hadnagy. Tudom én, hogy lehetetlen. Tudom én, hogy Doria Bálint betegen feküdt hét napi járó földön is túl. De ha meghallotta, hogy a feleségét meggyalázták, koporsóból fölkelt, mégis eljött, repülve jött, még is megérkezett. Még sem volt lehetetlen!
Doria Bálint rögtön nyergeltetett kísérőivel. Alig mondott fogadj Istent a hirmondónak. Sietteté kisérőit, hogy induljanak; ha egész éjjel mennek is, ha minden ló kidűl is, holnap reggelre meg kell érkezniök Budavárba.
Mentek is egész éjjel, a lovak rogyásig fáradtak; de hajnalra meg is látszott a távolban Buda vára.
Az éjjeli útban Bálintot kitörte a láz, a lelki küzdelem segített hozzá. Az izgató harag, a boszú keserű vágya felforralta vérét; egész éjjel arról álmodozott ébren, hogy reggel mint fog ő bálványa rágalmazójával összecsapni. Iszonyú kardcsapásokról álmodott, mik alatt vas törik, ló rogyik, emberhalál esik, s midőn megvirradt a nap, akkor oly bágyadt volt, hogy alig bírta a fejét fölemelni.
Hanem azért mindegy! Mégis helyt kell neki ma állani.
A czinkotai csárdán innen utólérték közel falvakból jövő lovagok, kik azt hihették, hogy a lefüggönyözött öszvérhintóban valami kényes udvarhölgy viteti magát s adogatták az utasítást a kisérőknek, hogy ha a viadalra törekesznek, csak velük tartsanak. Ide kinn fog az megtartatni, a rákosi gyepen. Amott vannak felütve a sátorok, a király és az udvar számára; nagy térség körülfogva kötéllel, a népségnek belül a tarkára festett sorompók, azokkal a kétnyelvű lobogókkal a rudakon.
A pihent lovas vitézek egyenkint mind elhagyták az öszvérhintót; leghátul maradt az a sietők mögött s akkor érkezett már meg a torna helyére, mikor a hirnök a harmadik kürtszóval adott jelt a viadalra.
Bálintnak úgy tünt föl mindez, mintha csak lázálmainak folytatása volna. A körülkerített viadaltér, mely oly régi ismerőse a hajdan lovagjátékaiból; a tömérdek ismerős arcz, kik őt mind nem látszanak észrevenni, vagy megismerni; – a király s a királyné komoly alakjai az emelvény mennyezete alatt; – a czímeres heroldok; – és azután a megnyiló sorompókon egymással szemközt belépő két pánczélos viador.
Az egyik Enrico alakja, nemcsak czímeréről ismerni rá, mely paizsán ragyog, de hetyke járásáról, feje hordozásáról is, bár sisakrostélya le van eresztve.
De ki az a másik dalia, ki a hirnök ezen hivására: «Doria Bálint, jelenj meg!» a küzdtérre kilép?
Tetőtől talpig pánczél fedi tagjait, sisakja leeresztve, csak hosszú arany színt játszó haja hullámzik ki alóla.
Doria Bálint elgondolkozott róla, kinek lehet ismerősei közül olyan szép hosszú aranyszín haja, a minő neki magának volt, míg sebesült fejéről az orvos tőbül le nem vágta? Nem emlékezett barátai közül ily alakra.
Pedig jó barátnak, vagy rokonnak kell lenni, a ki a beteg lovag fegyverzetében helyette kiáll. Nagyon jó barát lehet az, a ki életre-halálra fogad el csatát a felvett czímer becsületeért. Hanem hiszen ilyen jó barátja van az embernek igen sok.
Az ismeretlen alak bal karjára csak egy kis gömbölyű paizs volt fűzve, minő csak díszmenetekhez, nem viadalhoz való; hanem jobbjában felismeré Bálint ősi kardjai közül azt, melynek neve, lapjára arany betűkkel kiverve: «nos ambo» (mi ketten); hosszú, nehéz, egyenes kard, nem is egy kézre, de két marokra való. Ez nem jó választás volt. Akár ki tette, nem értett a fegyverválasztáshoz.
Bálintnak mindezt végiggondolni lázas látásában csak nehány pillanatnyi ideje volt; a következő pillanatban hangzott a herold kiáltása.
– Doria Bálint felelj az Isten előtt; tiszta hited szerint akarsz-e megvívni hitvesed ártatlanságaért?
Bálint lázas kézzel taszítá fel hordszéke ajtaját s kilépett belőle, hogy a hívásra feleljen: «itt vagyok! engem illet e kérdés! Én vagyok Doria Bálint!»
De ezt nem mondhatá el. A jövő percz mindenki figyelmét lefoglalta. Útját nagy néptömeg állta el a sorompókig.
– Előre! A szentháromság egy Isten nevében!
A Doria-czímeres lovag e szónál elveté magától paizsát, mint ki nem szándékszik védni, csak támadni s két kézre kapva a rettentő «nos ambo»-t, szilaj dühvel rohant ellenfelére; egyetlen ádáz ütést mérve annak oldalára.
Ah, ily ütést nem tehet férfi; így csak asszony üthet, ki férje kardját saját jó híreért fölemelte, s egyetlen ütésben összpontosítá lelke és teste minden erejét!
Enrico látta a csapást jönni; fel is fogta azt pajzsával, de rosszúl, a kard a paizs szegélyén kicsorbult, de hegyével mélyen behatott a lovag oldalába, ott, hol az öv a pánczélt összefoglalja. Enrico messze elterült a csapástól s vére végigfestette a fövényt.
Még egyszer fel akart emelkedni; de ellenfele rátaposott mellére, s legázolta a földre, és akkor vassarkával sisakos fejére hágva, kardja hegyét a sisakrostélynak szegzé szótlanúl.
A királyi hirnök, látva a kihívott bukását, fölkelt emelvényéről, s átható hangon kiálta:
– Cefrani Enrico lovag, vallj igazat, az Isten nevében!
Cefrani fölemelte jobb kezét, kihullatva markából a kardot.
Ez kegyelemkérés volt.
A győztes dalia levette fejéről a lábát, s arra Cefrani balkönyökére emelkedve, sisakrostélyát feltaszítá. Arcza vértelen volt már, de ajka véres.
– Elismered-e, hogy Doria Bálint nejét méltatlanul rágalmaztad? kérdé a hirnök.
– Elismerem, hörgött a vert lovag, halálkíntól vonagolva.
A győztes viador e szónál a királyi sátormennyezet fölé fordult sisakja zárt rostélyával, mintha azt hinné, hogy diadalmas arczának azon is keresztül kell ragyogni, s kardját magasra felemelve, hegyét a királyné felé fordítá, mintha a kard hegye válaszolna arra, a mit egy kígyónyelv hegye mondott.
Abban a perczben, midőn karját fölemelte, – a levert lovag testének végső erejét, lelkének végső dühét összeszedve, felszökött fektéből, s tőrét kirántva öve mellől, azt markolatig döfte ellenfelének oldalába, ott, hol a hónalj alatt a puszta selyemköntös látszik.
Egy éles sikoltás hangzott, mely nem férfi hangja volt; a Doria-czímeres lovag elbukott a fövényen s sisakja messze gördült le fejéről.
Az elszörnyedés rémkiáltása zúdult fel a tömegből. A meggyilkolt dalia arcza női arcz volt. Mindenki megismeré benne Baróthy Ilonát, Bálint ifjú nejét.
A nyomorúlt orgyilkos egy meggyilkolt angyal arczának szemrehányó tekintetét vitte magával a pokolba.
A kitört zavarban lázas fővel tört magának utat a népen keresztül Doria Bálint meggyilkolt nejéig, kit a királyné sátorába vittek.
Ilona mosolygott, midőn szemei Bálintra estek; «nem fáj nagyon», menté magát előtte.
De a férj lábaihoz veté magát s tetőtől talpig csókolgatá a drága termetet, ki ily egyenlőtlen harczra vállalkozott, egy nő egy ördög ellen! Miért fogott az kardot, ki csak virágokat letépni tanult eddig?
A nő azt mondta: nem fáj nagyon; az orvos, ki megvizsgálta a sebet, azt mondá: «nem fáj soká».
Ilonának nem sok órája volt élni.
Mikor ezt Bálint megtudta, le akarta saját sebeiről szakgatni a kötelékeket, hogy együtt haljon meg nejével.
Ilona odaölelte őt magához és fülébe sugá:
– Egészen árva legyen-e gyermekünk? Apát, anyát veszítsen egyszerre? Maradj itt vele és szeresd őt én helyettem is.
A gyermeket, kit anyja a harcz előtt maga után hozatott, hogy ha el talál esni abban, még egyszer megcsókolhassa, odahozták a sátorba. Ilona karjaiba vette őt, megcsókolá, azután férje karjaiba tevé, halkan rebegve:
– Fogadod – haldokló nőd lelkének üdvére, – hogy élni fogsz – gyermekünkért?
Bálint térdre rogyott, gyermekét kebléhez ölelve, és sóhajta:
– Fogadom. Én lelkem üdvösségére.
Ilona mosolyogva nézett le reájuk: a gyermekre, a ki nevetett, s a férjre, a ki zokogott.
És mikor szemeit lehúnyta, még akkor is mosolygott. Nem fájt nagyon, nem fájt soká.
A két öreg, a két apa pedig a tábori ágy fejénél egymás kezét szorítva, suttogá rejtelmesen.
– Ez úgy halt meg, mint férfi.
– És emez úgy él, mint gyermekének hű dajkája.
A RÚTAK RÚTJA.
(Elbeszélés.)
I.
Monsieur Sabronnak semmi egyéb baja nem volt a világon, mint hogy igen gazdag volt; igen szerették az asszonyok, s rendesen győztek a versenyparipái – s hogy ő ezt mind nagyon megunta már.
A finom világ azon arszlánai közé tartozott, a kiknek megengedi a hatodik nagy hatalom (nem a sajtó, hanem a divat), hogy ujdonságait «lance»-irozzák; legyen bár e lendítendő divatczikk kalapminta, szép asszony, zongoravirtuoz, vagy uj szerkezetű sétakocsi.
Mr. Sabron nem kezdhet oly bohóságot, hogy rögtön utána ne csinálják, kivéve azt az egyet, ha egy szép nőnek udvarol: jól tudják, hogy ott nem lehet vele versenyezni; oly izléssel, oly elegancziával nem tud pazarolni senki, mint Jacinth; mert hisz a pazarlás is lehet undorító, ha nem ért hozzá az ember, s nevetségessé teszi a nem jól proporczionált egyenmértékkel az adót is, meg az elfogadót is.
Jacinthnak a legszebb asszonyok egyike volt szeretője; híre járt, hogy el is veszi.
Madame Laferrand hotele vetekedett azon időben Rachel kisasszonyéval; Jacinth vette neki. Az ő izlése szerint volt az egész berendezés; mindenütt comfort, elegancziával párosulva; – művészi alkotás mellett lakályos kényelem; összhangzatos pompa és nemes izlés; – mert hisz ahhoz nagy tudomány kell, megitélni: márvány és virág, selyem és kristály, mozaik és csipke, porczellán és maroquin, bársony és arany hogyan egyesüljenek egymással arra a czélra, hogy kölcsönösen elmondhassák, mi segítettünk visszaragyogni arra, a mi valamennyünk szépségét egymagában egyesíti, a szép asszonyra!
És Jacinth megszokta már, hogy ennyi szépség mind az ő szolgálatára álljon. Úgy találta, hogy ennek egészen így kell lenni. A légkörhöz tartozott ez már nála, a levegőhöz, a mitt beszívott. S lélekzetet venni mindenesetre igen jó dolog, csakhogy azt az ember még sem számítja az élvezetei közé. Jacinth úgy volt az egész élettel, mint mikor az ember egy regénynek a végét már előre tudja; – lehet az azután igen szép történet, de nem érdekel többé.
Leghamarább észre szokták pedig venni az asszonyok, ha valaki únja azt, hogy olyan jó dolga van.
Egy este a szinház előtt meglátogatta Jacinth madame Laferrand-ot, a kiről azt beszélték, hogy menyasszonya.
A párisi nő, a mellett hogy szép, bir valami adományával az emberi tündérségnek, mely megigéz, azzal a tökéletes kaczérsággal, mely egyenesen a kedélyből fakad, s épen azért hódít, behizelgi magát. Cornelia a legnagyobb nyájassággal fogadta Jacinthot.
S Jacinth úgy találta, hogy ez megszokott dolog, nem is lehet máskép. A nők nyájasak kedveseikhez, és az igen természetes.
Máskor legalább engedelmet szokott elébb kérni, hogy szabad-e szivarra gyujtania Cornelia szobájában, a mi ugyan mindig megadatott neki, de a mely kérelmét figyelmes férfi annyiszor a mennyiszer mindig újra benyujtani köteles; most ezt is elmulasztá s kérdetlenül gyujtatta meg a vaniliaillatú havannát.
– Ön ma reggel nem jött el velem az iparműtárlatba, – szólt hozzá szemrehányólag a szép hölgy. – Kénytelen voltam magamat Mr. Diapréeval odakisértetni.
– Jól tette, Cornelia. Én nem szeretem a boltkirakatokat bámulni.
– Tehát ön előtt a világtárlat csak egy nagy boltkirakat? Hanem hogy ma délután a longchampsi futtatáson nem volt ön jelen, azon igazán megbotránkoztam, pedig saját lova, az Abdelkader nyerte a császárdijt.
– Nem érdekelt az egész futtatás. Lord Flensdale visszahúzta a futtatásból a Cornflowert, az orosz herczeg Samylja az úton megbetegedett, ez a kettő tette volna kétségessé a versenyt. A többi lovat ismerem már; tudtam, hogy az Abdelkader nyer. Nem érdekelt.
– De ma este el fog velem jönni a «Cameliás hölgy» első előadására?
– A regényt olvastam. Tudom előre, hogy tetszeni fog nagyon.
– Madame Doche fogja játszani Margitot; a haldokló jelenetben fölséges lesz.
– Majd talán a haldoklására elmegyek. Tudom előre, hogy szépen fog játszani.
– Az sem érdekli önt?
– Láttam már igazán is meghalni szép asszonyt: az máskép megy, mint a hogy a szinpadon csinálják.
– De hát szinház után csak el fog ön jönni? Joachim is itt lesz és hegedülni fog.
– Bizony Isten, eljönnék, ha senki se hegedülne. Tudom előre, hogy elragadó lesz.
Cornelia rámosolygott Jacinthra, s játszadozva csavargatá ujja körül hosszú selyem szőke hajának egy fürtét, mely hosszan omlott le csipkeőrzőtt keblére.
– Hát az érdekelni fogja-e önt, hogy én férjhez megyek? szólt ültéből előrehajolva, csak azért, hogy a kristály hamucsigát a márvány mozaik-asztalon keresztültolja Jacinth elé, hogy abba verje le a szivarhamut, ne a bársonyszőnyegre.
Jacinth egész nyugalommal kené be a szivarhamuval a hamucsigát tartó vizi nympha ábrázatját, s csak azután felelt meggondolt udvariassággal.
– Oh igen. Ez mindig érdekelni fog. Csakhogy arról meg épen nagyon jól van szerencsém értesülve lenni.
– De nem önhöz megyek nőül, hanem Mr. Diapréehoz; – szólt a szép hölgy s hajfürteit két kezével egyszerre hátra vetette, hogy semmi vonás se legyen eltakarva arczából: olvashasson belőle Jacinth, kitárt könyvként.
Jacinth egy perczre meg volt lepve, de azt sem árulta el.
– Ah! Ez csakugyan érdekes. S miért találta kegyed Diaprée urat olyan szeretetreméltónak?
– Azért, a mit beszélt.
– Tehát az ékesen szólásért? Pedig dadog.
– Az igaz, hogy egy kicsit aprózza a kiejtést; hanem a szavak értelme elfeledteti azt.
– Tehát mit beszélt kegyednek Mr. Diaprée?
Cornelia félkönyökére dőlt a kereveten, úgy hogy feje hozzáért Jacinth vállához, s szemeivel úgy kellett rá felnéznie. Így dől a him oroszlánra az állatszelidítő nő, tudva hogy bár mennyire fogja ingerelni, az nem harapja őt meg.
– Azt beszélte önről, hogy ön igen pazarló, vagyonának felét eltékozolta egy asszonyra.
– No, az igaz, szólt Jacinth s újra meggyujtotta szivarját, mely elébbi meglepetésében kialudt.
– De hát az rosszul van.
– Ez a nő: kegyed.
– Tudom. Az mindegy. Az az önök hibája, nem a mienk, ha vagyonukat miattunk elpazarolják. Önök olyanná tehetnek minket, a milyenné akarnak. Ha önök azt kivánják, hogy együnk fekete kenyeret, hát eszünk fekete kenyeret; s ha önök azt akarják, hogy igyunk felolvasztott keleti gyöngyöket, hát iszunk azt. Ez önt nem menti.
– Hát ne mentsen. Legyen úgy. Ez az én dolgom, nem mr. Diaprée-é. Hát azután mit mondott?
– Azután meg azt mondta, hogy ön a vagyona másik felét egy jó barátjának adta át minden hypotheca nélkül.
– No hát az az ember önnek a biztosítékával együtt ma éjjel beleölte magát a Szajnába. Szerencsétlen vállalkozások tönkre tették. Ezt nem tudta ön még előre ugy-e?
Jacinth nem szólt ugyan semmit, de arczának meg kellett engednie, hogy elárulja, hogy de már ez a történet mégis kezdi érdekelni.
– Látja tehát, kedves barátom, ön igen válogatott szavakban tud beszélni, de elmulasztá adósától fedezetet venni; Diaprée úr pedig dadog ugyan, és olyankor nevetnek rajta; de nem mulasztá el vagyonát biztosítani.
És itt a szép hölgy büszkén hátraveté fejét, mint a kinek legnagyobb oka van arra, hogy elkezdjen neheztelni.
Jacinth felállt a székéből s azt mondá:
– Önnek tökéletes igaza van Cornelia. És most hát bocsánatot kérek öntől.
– Miért?
– Azért, hogy épen ma elmulasztám engedelmet kérni arra, hogy szabad legyen a kegyed szobájában szivarra gyujtanom, midőn épen nem volt már rá jogom.
Azzal kioltá szivara végéből a tüzet, s a megmaradt csutakot azon kormosan eltevé fehér atlasz mellénye zsebébe.
– Mit csinál ön? kérdé vigjátéki hangon Cornelia.
– A menykőbe is! ha megbuktam, hát mától fogva elkezdek gazdálkodni.
Cornelia kedélyesen elnevette magát (olyan szeretetreméltó volt, mikor nevetett).
Jacinth vette a kalapját és kezet csókolt; a szép hölgy még félgyöngéden meg is szorítá a kezét, s egész a látogató teremig kikisérte.
És Jacinthnak, míg e ragyogó termeken végighaladt, még csak az sem jutott eszébe, hogy «mindezt pedig én adtam neked, s te most engem innen kilöksz!»
S többet nem is látta ez életben azt az asszonyt, ki még azon az estélyen víg társaság előtt adta odább Jacinth bonmot-ját a megtakarított szivarcsutakról, a midőn egy kis ideig vitatkoztak is azon, hogy mihez fog nyulni ez eset után Jacinth? Strychninhez-e, vagy a szenes serpenyőhöz, vagy a pisztolyhoz? S abban aztán mindnyájan megnyugodtak, hogy gentlemanhoz ily esetnél minden tekintetben legillendőbb expediens a pisztoly.
Aztán nem beszéltek róla tovább.
II.
A perui állam megbizottja, Malagrida úr már a hatodik héten át hirdetteti minden hírlapban, hogy a kik a guano-szigetek bérletére vállalkozni akarnak, vele a napnak ezen s ezen óráiban értekezhetnek; a mi annak a jele, hogy még mindig nem akadt olyan vállalkozóra, a ki megtetszett volna neki.
A longchampsi futtatásról is elmaradt a miatt, hogy két igen bizonyos ügynök biztatta, hogy egyezkedni akar vele; a kiket aztán estefelé kénytelen volt elvégre is kiboxirozni az ajtón. Hogyne? Az egyik azt akarta kikötni mulhatlan feltételül, hogy neki a perui kormány kőből építtessen oda házat, s ha egy évnél tovább ki nem állja meghalás nélkül, gyermekeinek évdijat fizessen; a másik pedig azt követelte, hogy az ő személyes biztossága végett tizenkét katonát tartson ott a perui kormány s egy yachtot a kikötőben azon esetre, ha kényszerítő körülmények menekülésre találják őt ösztönözni.
– Ezekkel nem lehet beszélni. Nagyon ismerik már a dolgot.
Még egy yankee-nek is utána kellett dobnia a kalapját, ki jelentetlenül jött, s szintén bérletre alkudozott, de oly furfangosan, hogy a bérletet tisztán fel akarta calculálni beruházásokra, s lassankint kiderítette, hogy egy sousnak sem birtokosa, hanem még útiköltséget is a perui kormánytól akar kapni.
Ezt is kénytelen volt kilökni a szobájából a bankár.
Már késő este volt. Malagrida úr a fatalis ügylet miatt mindenünnen elkésett, a hova készült; épen a szinházba menésre lett volna még ideje, midőn újra jelentenek be neki egy uraságot, ki okvetlen ez órában akar még értekezni.
– Vigye a manó! Ereszszék be hát, mit akar?
Malagrida úr elé egy elegans gavallér lépett, kit ő bizonyosan elégszer láthatott divatos tilburyjében vágtatva, tán a névjegyén olvasott nevet is hallotta már elégszer emlegetni.
A gavallér a legválasztékosabb izléssel, a legújabb divat szerint volt öltözve; viaszsárga keztyük, lábain fénymázos topánkák, inge himzett, nyakkendője gondosan csokrozott, atlasz mellényének gombjai gyémánt solitairek; egész modora finom és megnyerő. Látszik rajta, hogy ez tanult «úr lenni».
– Malagrida úrhoz van szerencsém? kérdé udvarias modorral a látogató.
A bankár fejével inte, hogy ő az s leültette késői vendégét.
– Miben lehetek önnek szolgálatára, uram?
– A guano-szigetekről akarok értekezni, szólt a dandy, levetve magát a legközelebb álló székre.
– Ah! A bankár ezzel a fölkiáltással azt akarta kifejezni, hogy «ime, ismét itt van egy ember, a ki bolonddá akar tenni.» Tessék kérem. Melyikről akar kegyed tudakozódni? Az Iquique büdösebb, de épen azért tartalmasabb, többet behajthat; a Chinche kevésbbé büdös, de kevésbbé is jövedelmező.
– Tehát csak maradjunk az illatosabbnál. A parfume csak parfume. Mi a bérlet ára annak az elsőbbinek?
– Harmincz ezer frank, uram.
– Igen jól van. Őszinte akarok önhöz lenni, uram; mint illik üzleteknél becsületes emberekhez. Én tegnap még gazdag voltam, s ma tönkre vagyok juttatva. Nem okolok senkit: saját emberismeretlenségem okozta ezt. Tőkéim visszahozhatlanul odavesztek, s nekem újra kell kezdenem az életet. A mi ingóságom van, azt eladom. A butoraimat nem számítom semmibe; az kincs, mikor vesszük, szemét, ha eladjuk. Hanem a versenyparipáim ára bizonyos pénz. Ha azokat eladom, s ha a bevett árból nehány becsületbeli tartozást kifizetek, marad 40 vagy 50 ezer frankom, a szerint, a milyen vásárra találok. Az nekem eddigi szokott életmódom mellett épen hat hétre volna elég; azzal tehát felhagyok, s kezdek valami tisztességes üzletet. Helyesli ön?
– Tökéletesen.
– A hirdetményekben olvastam önnek felhivását, s gondolám, az épen nekem való lesz; hiszi ön, hogy ez nyereséges vállalkozás lehet?
– Uram. Gavallérral lévén dolgom, én is őszinte szóval akarok fizetni. Ez a bérlet lehet kétszeres haszon; lehet tizszeres haszon; lehet szegény nyereség; lehet egész veszteség; lehet semmi.
– Magyarázza meg világosabban, kérem.
– Tehát az üzlet titka ez: a perui kormány odaád a vállalkozónak egy szigetet, mely felszinétől öt ölnyire lefelé egy darab értékesíthető kincs; a guanonak állandó és biztos piacza van; Anglia a nélkül nem termelhet. Ismerek vállalkozót, ki tiz év alatt milliomossá lett utána, hanem azután megint tiz másikat, ki egészen tönkre jutott vele. Az egészben az a kérdés, hogy van-e önnek oly biztos felügyelője, kiről jót állhat ön magának, hogy a rettentő életmódot az emberölő szigeten kiállja, a munkát vezetni képes, s a mellett se meg nem hal, se meg nem szökik, a mire két igen csábító oka van. Az egyik az, hogy minden pénz az ő kezébe gyül össze; a másik pedig az, hogy van az esztendőnek két olyan szaka, a melyben – pedig a többi sem igen kellemes – valódi vastermészet, nem is vas, valódi kaucsuktermészet, vízhatlan és rozsdamentes természet kell hozzá, hogy az ember az állomásán megmaradhasson. Az a tiz bérlő, a ki egymás után tönkre ment, mind azon bukott meg, hogy a felügyelői megszöktek a pénzzel, vagy a pénz nélkül, a mit valóban nem is lehet csodálni.
– És a tizenegyedik, a ki milliomos lett?
Az a tizenegyedik azt tartotta, hogy «ha kell, tedd magad,» s nem bízta másra a felügyelést, hanem maga taposott a guanoban tiz esztendeig. Nem halt bele. És van most vagy öt millió értéke, s nem gondol több guanóra. – Ha tehát van önnek egy ilyen biztos embere…
– Van.
– Szabad lenne őt meglátnom?
– Szabad. Csak nézzen rám. Én magam leszek az.
A bankár mosolyogva nézett végig a deli lovag alakján, finoman fürtőzött hajcsigáitól kezdve fűzött fénymáz-topánjáig, s onnan ismét fel fehér atlasz mellénye himzetein s finom inge gyémánt gombocskáin.
– Uram! tudja ön, hogy a guano-szigetek miből vannak?
A dandy észrevette a gúnymosolyt, s egyik lábát a másik térdére vetve, nagy szárazon mondá:
– Monsieur! Nem jöttem én önhöz sem természetrajzi leczkéket, venni sem atyafiságos tanácsokat kérni, hanem üzletetkötni.
Azzal belenyult atlasz mellénye zsebébe, s kivéve abból azt a félretett szívarcsutakot, azt eredeti yankee-étvágygyal összenyomogatá, s azzal élvezetesen a szájába dugta, a nyelvével a két zápfoga közé szorítva, úgy, hogy a dohánycsomag kidudorította fél pofáját, egyet-kettőt rágott rajta s aztán azt mondta: «lássuk a föltételeket.»
A bankár figyelmesen nézte az elegans uracs arczát. Egy vonás sem árulta el azon, hogy mint izlik legelőször az az átkozott pokolkeserüségü falat, a minek csak bűze lehet gonoszabb az izénél.
– Lássuk a föltételeket!
A dandy cynikus gyönyörüséggel harapott egyet-egyet a keserű falaton.
A bankár átlátta, hogy emberére talált.
III.
Nyár dereka volt, mikor Sabron Jacinth megérkezett a kibérelt guano-szigetre.
«Miből lesz tehát a guano?»
Ezer meg ezer esztendő óta, milliard meg milliard ivadéka a tengeri sasoknak, albatrosoknak, sirályoknak és kormoránoknak kiválasztott magának egy egy csoport meredek sziklát a tenger közepén, a parttól távol, hogy ott rakja le fészkét s oda hordja tengeri zsákmányát elkölteni.
Ezeknek a hulladékaiból támadtak azok a szigetek.
Tehát rothadt haltrágya az, egész a sziklafenékig.
Jacinth hegyiről tövire kitudakozta tanyája maleficiumait s mindenre elkészült.
A guano-sziget fenékig trágya, hanem egy talpalatnyi termőföld sincsen rajta, a min egy lombos fa, vagy egy termékeny fűszál megeredhetne. Minden növényzete nehány faja a bűzös pokolvarfűnek, mely e trágyatalajt választá kedvencz hazájául, de a mi még undorítóbb bűzű, mint a föld maga, a min terem. Csupán a tengerre meredő sziklák hasadékaiban tenyész valami kövérlevelű zsázsa, de azok is hozzájárulhatlanok.
Tehát legelőször is növényzet nincs ezen a szigeten. Faárny, lomb, bokor, virág, üde gyümölcs, az itt mind nem létezik.
Ezzel összefüggőleg aztán állat sem lehet itt, mely növényfélével táplálkozik. Tehén, ló, kecske, juh itt ritkaságnak sem tenyészthető. Csak a sertés állja ki itt, az is hallal hízik s halzsír szagú a szalonnája.
Hanem a helyett légio a férgek száma. Keményfejű szörnyek, a mik keresztülrágják az épületfödél ólom-borítékát, hosszú, fonálidomú furiák, mik éles csőreikkel az ember bőre alá fúrják magukat; vérszomjú fulánkosok, miknek csípése után kelés támad a testen, fertőzetes élődiek, mik ragályt képeznek az élők között, s a nyüzsgő porond miriád alakjai, miket a gyomorterhelt természet lázas paroxismusában kigondolt, mintha kínjában új meg új teremtő erőt nyerne eddig nem létezett legalsóbb fokú állatfajok előállítására; a föld egész gyomra él, mozog, csíp, mar és bűzölög, s ezekkel harczolva, undorodva, vakarózva kell kiásni azt a kincset, a mit azután tonnaszámra tiz font sterlinggel fizetnek a legelső angol kikötőben, az elélemedett ó világ életnyujtó pézsmáját, a perui guanot.
Jacinth szerencséjére még nyáron érkezett meg, a mikor legalább a napnak felét, az éjszakát, emberi módon lehet eltölteni a szabadban, szúnyogháló alatt, magas czölöpökre szegezett fekhelyen, mely a tenger ár-apályának útjába van emelve, úgy, hogy dagály idején a fekhely a viz közepén áll.
A nappalok ugyan annál irtóztatóbbak. A hő napsugarak elől sehogy sem véd a bérlő gunyhó ólomfedele; pedig ólomból kell neki lenni, különben az esőzési időszak alatt egy hét sem kell az «ácsnak», a «vargának», a «mindentmegevőnek», a «repülőszegnek» s más egyéb romboló férgeknek, miket nevekkel ellátott a szenvedő emberiség, hogy az egész palotát rostává fúrják körülötte; azért az szépen ki van verve kivülről-belülről ólomlemezekkel. Ebben aztán nyáron nagyon jó meleg lehet.
Csak két élő lény követte Jacinthot: a vén inasa, ki régi hálából, meg irtóztató évi fizetés kecsegtető reményéből (ötezer frank volt neki igérve) rávette magát, hogy gazdáját idáig kisérje, meg egy patkányfogó ratler, mely kitünő jó kutya volt otthon Párisban. Ennek hasznát remélte venni Jacinth ezen a szigeten.
Hanem a megérkezés perczétől fogva semmi jó mulatsága sem volt két kisérőjével; az inas az első héten scorbutot kapott, annak kénytelen volt egyetlen deszkabódéját átengedni, s azontúl orvos, gyógyszerész és betegápoló hivatalokat végezni körülötte. Később e hivatását felváltotta a lelkész és sírásó munkája: a jámbor európai lakos gyomra nem állta ki az első két hónapot, azt biz el kellett temetni.
A bölcs ratler pedig egészen lemondott otthoni mesterségéről: nemcsak hogy ugatni elfelejtett ezen a szigeten, hanem még a patkányok elleni gyülöletét is elhagyta; pedig tárgy lett volna elég, de azokat hagyta vigadni s maga a helyett a halászmesterségre adta magát, egész nap a halakat leste a tengerparton, s azokat fogdosta, mint a vidra.
Jacinth egyes-egyedül találta magát a kietlen pusztaságban, a hol elvesztett millióit akarta újra feltalálni.
Százötven emberből állt napszámosai serege, kivétel nélkül chinaiak, apró szemű, kiálló pofacsontú, cserszinű emberfaj; otthon is népsöpredék, kit a túlnépesülés nyomora hajtott túl a tengeren, a mennyei birodalomból erre a puszta szigetre, melyen csak dolgozni lehet, pénzt szerezni, a közben meghalni, de az életnek örülni soha.
Más nép nem vállalkozik e gyötrelmes munkára; más égalj emberének testalkata nem állja ki azt. Aztán más nemzet fiainak életéért kár is; ha azok elfogynak, milyen lárma lesz belőle! de a szegény chinaiért ki síránkozik, ha a hajó, mely ötszáz embert vitt el az Iquique szigetre, öt év mulva csak ötvenet hoz vissza?
Tehát százötven chinai fej jóvoltától függött, hogy Jacinthnak legyenek-e milliói, vagy koldussá legyen?
A rossz kedvű telepítvényesnek, kit a féreg megmart, kit a láz kitört, ki a sovány rizspéppel soha jól nem lakik, úntalan a sarkában kell lenni, nógatni, biztatni, fenyegetni, meg is ütlegelni, hogy sikeresen folyjon a munka. Az a rettenetes munka.
Egy óriás trágyaveremben, melyet bányaszerűleg kell rétegenként kifejteni, hol a verőfénytől megszikkasztott por, mint a szitált méreg száll a tüdőre és gyomorra, s az ammonsó veresre csípi a szemeket; hol a mell hiába küzd egy szabad lélekzetért, hol az ajk hiába eped egy ital üde vizért, mert hisz e helyen kutat nem lehet ásni; a miből isznak, az két mély cisterna a kősziklák völgyeletébe vágva, hova az esővíz összegyűl s aztán belehányt mészszel ihatóvá tétetik; e csatornák nehéz vasajtókkal vannak lezárva, miknek kulcsa a bérlőnél áll, s épen e kulcsok teszik őt a sziget urává, mert ha azokat elő nem adja, megölheti az epész népséget szomjan; itt vesződött napról-napra Jacinth, csak a nyomorúságban és boszankodásban változazatos, egyhangú munka mellett százötven vademberré qualificált chinai lazzaronival.
Pedig irtózatos volt azok közt élni. Durva, önző, lomha nép volt. A mellett tolvaj és irigy.
Aztán mintha még nem elég bűz volna ezen az elátkozott milliók szigetén, ez a chinai had is hozott magával valami sajátságos specificus maró illatot, a mit már a távolból meg lehetett érezni; minden ruháján, kalyibáin megérzett az, pedig a kalyibasort minden nap végig kellett látogatnia Jacinthnak, hogy nem maradt-e valamelyik otthon? S ha az otthonmaradó beteg, vagy épen meghalt, meg kellett tudnia, igazán beteg, igazán meghalt-e? mert az mind pénzveszteség, és csak neki veszteség. Jacinth úgy tekintette már itt az embereket, mint a körüle nyüzsgő, maró és undorító férgek legnagyobb és legkellemetlenebb válfaját.
És midőn este későn, a sivár napi munkában kifáradva, a tengerpartra vert négy czölöpön nyugvó szabad fekhelye alá megtért, elővette tarisznyájából a napközben lőtt tengeri tyúkot, tüzet rakott kőszénből és száraz hinárból, s maga leült melléje vadpecsenyéjét megkoppasztani, megsütni, hogy elkészüljön vele, míg az apály tart, s mire a dagály visszajön, akkorra felkapaszkodhassék fekhelyére, mely alatt a visszatérő hullámok mormognak majd egész éjjel csendesen; ki mondta volna, hogy ez a fél vad ember, feketére sült torzonborz arczával, övig érő poros csizmáiban, könyökig felgyürkőzve, itt, a messze világló tűz mellett, a tenger partján, a divatkirályok városának egyik detronisált fejedelme, a ki nem kivánkozik innen oda vissza?
Csunya élet pedig biz ez! Zöld mező nélkül, friss viz nélkül, virág nélkül, tiszta levegő nélkül, művelt emberek nélkül!
De kivált asszony nélkül!
Semmi sem oly sivatag eszme, mint az, hogy legyen egy puszta, tengertől körülvett tér, a hol asszonyi kéznek nyoma nem látható, a hol asszonyi hang nem hallható.
Hisz még a fogolynak is jobban esik, ha börtöne ablakából a porkoláb feleségét hallja gyermekeire zsémbelni.
Az Iquique szigeten mit keresnének nők?
Ez az élet nem nekik való.
Ebben érezte Jacinth legnagyobb elhagyatottságát.
Oh, mikor tengerre szállt, akkor azt hitte, hogy a nőgyülöletet hozza egyedüli szállítmányul Európából, de itt lassankint megtanítá az idő, hogy egy szűk téren lenni, a hol mindig csak egyedül férfiakat lehet látni, fele útja a meghalásnak.
Egyszer a kalyibák sorát végigjárva, egyiknek az ablakában egy virágcserepet látott, mely tengeri homokkal volt megtöltve s abban zöldült egy azon sziklai növények közül, a mikhez olyan nehéz jutni. Ki gondol itt arra, hogy virágot tartson az ablakában? Lehet-e ilyen gondolatja másnak, mint nőnek? Benyitott a kalyibába; ott négy chinai ült a földön s havi pénzére koczkázott. Kérdezte tőlük, hogy ki az, ki itt virágtenyésztéssel foglalkozik? Azok ránéztek, vállat vontak s játszottak tovább. Ünnepnap volt, nem tartoztak neki feleletet adni.
Hanem az üzlet jól ment. A szokott szállítmányosok megjelentek rakhajóikkal a kikötőben s fizettek igen szép guineekkel. Az első három hónap alatt annyi chilii salétromot elárusított Sabron, hogy nemcsak az egész évi haszonbérlete, hanem még egyszer annyi nyeresége volt már félre téve.
E siker csak annál jobban ösztönözte. Egy jó öreg liverpooli hajós ugyan, ki legutoljára vásárolt tőle, figyelmezteté, hogy nemsokára következik az esős időszak, akkor jó lesz legalább négy hétig pihentetnie a munkát, mert az nagyon egészségtelen időjárás itten, jobb volna az alatt magának átmenni Ayacuchoba; de Jacinth már annyira fel volt izgatva a keresetvágytól, hogy nem hajtott a jó tanácsra s miután egy szállító yankee épen az esős időszak kezdete alatt szólt be hozzá, hogy ő most gyapotkelméket visz La-Serenába, ha azt kirakta, visszatér és négyszáz tonna guanót szeretne felvenni, 40 dollárral tonnáját, Jacinth szerződött vele, s kettős napszámot igért mandsujainak, ha az esőben is dolgoznak, hisz könnyen lehet azon segíteni, csak gátnákat kell ásni befelé a hegytömegbe, ott azután szárazon lehet dolgozni.
Az angol hajósnak igaza volt; ez kétszeres napszám mellett is kétszeresen rossz munka. Az éjjel-nappal szakadó esőtől feneketlen dágványnyá ázik keresztül az a veresbarna tömeg, s most már ragályt lehel ki magából; az egész szigetet ellepi a sürű lilaszürke polozsna köd, mely semmi szellőnek nem enged, ott fekszik rajta lomhán s rothasztó lázakat tenyészt, a mik aztán, a mint az első forró nap rásüt arra az ölnyire leázott tőzetszigetre, mint a jó arató, úgy söprik az érett embereket.
Jacinth nem törődött vele: chinait kapni eleget. Maga miatt pedig nem aggódott. Neki élnie kell; ő nem fog ráérni, hogy beteg legyen, mert neki még sok dolga van a világban.
Az egész esőszak alatt térdig érő piszokban járt a szakadatlan munka után, osztotta a rakit a munkások között, meg a rágni való dohányt, a mi neki sem fogyott ki a foga alól soha.
Sok embere kidőlt a munkából. Jó tizedrész munkaképtelenül feküdt már, azokat ő gyógyította, rakival és dohánynyal. Az a legjobb. Míg jól van az ember, csak sok rakit kell inni és sok dohányt rágni; ha baja van, még több rakit inni, még több dohányt rágni, ez a gyógyszer. Az ember azután vagy megél, vagy meghal.
Az esőszak vége felé készen volt a megrendelt mennyiségű guano, be is pakolva szépen tonnákba a hosszú szárnyékok alatt; hanem Jacinth is készen volt valamivel, a miről azt hivé, hogy örökké tart, az egészségével.
Eleinte azon vette észre, hogy mikor valami madárra akar lőni, egy madár helyett mindig kettőt lát; azután meg, mintha a lábai ólomból volnának, s nem akarnának térdben meghajolni, míg a füleiben oly forró zúgást érzett, mintha köröskörülötte egy tenger volna, tele forró zsírral, mely a tűzön sistereg.
Ez a sárgaláz.
A yankee megjött, hanem Jacinthot már az ágyban fekve találta. Jacinth azért nem hagyta magát a láz által üzletében megzavartatni, legfeljebb, hogy a nyelvének nem esett jól angolul beszélni, kérte a yankeet, hogy beszéljenek inkább spanyolul. Úgy is megértették egymást.
Jacinth elmondta, hogy a kialkudott árú készen áll, de már annak hajóra szállításával csak fáradjon maga a vevő, mert ő nem birja a lábát. A mire az szívesen vállalkozott.
Mihelyt be lesz hordva a guano, az árát is megküldi.
Jacinth arra kérte még, hogy ő alkalmasint nagy beteg fog lenni, tehát hagyjon itt nála egyet a legényei közül, a ki betegsége alatt ápolja, nagyon meg fogja fizetni; lám, most nincs senkije ezen a kutyán kivül.
A yankee igérte, hogy küld ápolót is, orvost is, gyógyszert is, pénzt is, frissítőket is, csak tessék megnyugodni.
Jacinth aztán csak ablakából nézte egész napestig, míg a tonnákat a hajóra hengergették. Este a yankee nem jött vissza. Jacinthnak igen nyugtalan éjszakája volt. Mindig azzal vesződőtt, hogy a pénzt még nem kapta meg, hátha a yankee az éjjel megszökik?
Reggel, mikor fölébredt, első dolga volt az ablakon kitekinteni. A kikötőben híre-hamva sem volt a yankee hajójának. Nem küldött biz az se doctort, se orvosságot, se betegápolót, de még a pénzt is elvitte magával.
Jacinth kiáltani akart, s nagy rémülettel vette észre, hogy semmi hangja sincsen; fel akart kelni, és lábai meg voltak meredve. Egyedül volt, nem tudott magán segíteni.
Csak az ujjaival birt még füttyöket vetni. Azért tette, hogy a ratler kutyáját ezzel a hanggal előcsalja valahonnan. Az sem jött. Az is elment a yankeevel. Nem lehet tőle rossz néven venni. Nagyon keserves élete lehetett itten.
Jacinth tehát ott feküdt egyes-egyedül, meglopva, ágynak szegezve, elfelejtve.
A romboló láz teljes erejével kitört rajta, s a testi kínokat még fölülmulták a lélek szenvedései, miket saját fellázadt phantasiájától ki kellett állania.
Lábai hidegültek, dagadtak, és ő azt képzelte, hogy egy nagy mérges kígyó csúszik felfelé lábszárain, hideg gyűrűivel átfonva azokat, s mindig följebb-följebb kúszva undok sima testével, s nincs senki, a ki azt a kígyót elűzze onnan!
Majd ismét egy egész tábor fehér hangya rohanta meg lázháborgása képzelmében; azok befúrták magukat testének belsejébe, morzsánként őrölték, rágták le izmait; bebújtak a fülein és keresték a nyilást lecsukott szempilláin, hogy szemeihez férhessenek, és senki sincs, a ki azokat leseperné arczáról, hogy legalább azt ne bántsák.
Azután meg azt képzelte, hogy a sok esőzéstől fenékig átázott guano-talaj elkezd süppedni alatta, és ő tehetetlenül hanyatlik bele mindig mélyebben, mélyebben, s e zápult posványnak minden porszeme él, nyüzsög, vonaglik, csiklandja kínzó ingerrel minden idegét; már ajkáig ér a posvány és nincs senki, a ki kezét nyujtaná, hogy kivonja abból.
Azt is képzelte, hogy a munkások megtudták betegen fekvését; megtudták, hogy nem birja magát lőfegyverével védeni és most eljönnek, hogy kirabolják. Már ott néznek be ablakain, már betódultak az ajtón: kérdezik, hogy hová rejtette el a pénzét? ő mond nekik mindig más meg más rejtekhelyeket, sehol sem találják; utoljára kínozni kezdik, kőszénparázs fölé tartják, homlokát szíjjal szorítják össze, körmét késekkel hasogatják fel és nincs köztük egy irgalmas lélek, a ki megszánná, s egyszerre keresztülütné szivén a kését, hogy vége lenne mindennek.
És az a kínzó hőség! a saharai szamum sorvasztó lehellete az arczán. Mint szomjazik, mint eped egy ital hűsítőért! Testének minden pórusa szomjazik, és nincs, ki egy ital vizet ajkaihoz tartson!
Milyen üdvözölt volna most egy női arcz! Milyen vigasztaló volna most egy női hang!
A beteg lehunyta szemeit és várta, hogy meghaljon.
Az a sok fenevad, mely lehunyt szemei előtt ágyára mindenünnen felkapaszkodik, majd csak megöli már.
E mély lázrohamban, mely félig álom, félig pokol, egy hang szólal meg fölötte:
– How do you do? sir!
Jacinth felnyitja szemeit s maga elé bámul.
A hang női hang volt. S az arcz, mit maga előtt látott, egy nőnek az arcza.
És ez nem volt álom.
IV.
A hang, mely Jacinthot felkölté, nem volt kellemes, csengő, dallamos hang, a hogy a női hangról mondják a költők; rekedt, durva fahang volt az, és az arcz nem volt egy földi angyal arcza, hanem egyike a legrútabb chinai néptypusoknak, otromba vonásaiban nehéz megkülömböztetni az asszonyt a férfitól, ki épen oly sima képet s kontyba csavart hajat visel, mint felesége és leányai.
A Jacinth ágya fölé hajló arcz tömpe pisze orrú volt; ajkai szélesek, vastagok, előre álló fogsorokkal, szemei aprók, szempilláinak metszése fölfelé kanyaruló, álla benyomott és arczcsontjai kiülők, és ehhez az egész arcz színe a minden emberi színváltozatok közt a legkellemetlenebb: egészen pergamensárga, legkisebb szinezete nélkül a pírnak.
Hanem azért női hang volt az és női arcz.
A némber fehér cserépkorsót hozott magával s abból egy lapos csészébe töltött valami szürkés fehér nedvet, s azt biztató intéssel nyujtá Jacinth ajkaihoz.
Jacinth megitta azt az utolsó cseppig. Ha méreg lett volna is, azt is megitta volna. Azonban épen nem volt méreg; valami czibere nemű savanyú ital volt az, némi kesernyés utóízzel, mit belefacsart növénynedv adott neki.
Jacinthnak úgy tetszett, mintha ez ital után rögtön elvesztek volna a fehér hangyák testéről és beleiből; a rút arcz mosolyogva intett neki, mintha mondaná: úgy-e jó volt? és mikor mosolygott, akkor még rútabb volt.
Azután leült a némber Jacinth ágya végéhez s egy durva szőrszövettel elkezdé dörzsölni a lábait.
És Jacinthnak úgy tetszett, mintha az a hideg kígyó lecsavarodnék lábszárairól lassanként, s utoljára egy élettelen tarka szalaggá változnék át.
Ez alatt csendesen elaludt.
Első valódi alvás volt ez betegségében; rémlátomások nélküli, üdítő álom.
Mikor fölébredt, a sárga női arcz még mindig ott volt előtte. Ismét töltött neki abból a savanyú nedvből, ő ismét megitta, az alak ott maradt mellette, mintha nem volna egyéb dolga, mint az, hogy őt virraszsza.
És ott maradt mindaddig, míg betegsége meg nem fordult. Akár éjjel, akár nappal nyitá fel szemeit a beteg, azok mindannyiszor e furcsa, szilvamag-alakú szemekkel találkoztak.
Jacinth keresztüllábolta a sárgaláz válságát. Alig jutott hangjának birtokába vissza, alig lett nyelvének ura ismét, midőn azt arra használta fel, hogy megkérdezze rejtélyes ápolójától:
– Ki vagy te? Hogy hínak?
– Nevem Xin. Fun-Cho napszámos leánya vagyok, a kinek ablakában látta ön azt a zsázsavirágot, a mi után a minap tudakozódott. Ennek a leveleiben van az a keserűség, a mitől a láz elmúlik. Apám küldött ide, hogy legyek kéznél, ha valamire szüksége lesz az úrnak.
Az a leány naponként, az alatt, míg Jacinth aludt, kötélen bocsáttatá le magát apjával a tengerparti sziklák meredélyein, hogy azokat a gyógynövényeket megszedje, a mik csak ott a sziklarepedésekben tenyésznek, s miket azért ültetett oda az áldott természet, hogy kész gyógyszert adjon a betegség ellen, mely ez éghajlat alatt honos.
Jacinth jobban kezdett lenni, hanem ennek a betegségnek az a tulajdona, hogy a fellábbadozó egy ideig második gyermekké lesz: fél a magánytól, a sötéttől, megijed minden zajtól, kényeskedik, képzelődik, s mindig azt szeretné, ha mesélnének neki.
A beteg kiállhatatlan ilyenkor, változékony szeszélyeivel.
Xin az alatt sem tágított Jacinth ágya mellől; mesélt neki, a hogy gyermekeknek szokás, elébb, míg gyönge elméjűek, meséket, miknek ege Chinában van: a haniangi gránátalma ágáról, mely a szép Xelenhoa kezében kivirított és almát érlelt, annak a bizonyságára, hogy nem ő gyilkolta meg mostoháját; a csodás Luen folyóról, melybe ha kilencz vesszőt hajítanak, hat éjszaknak, három délnek úszik benne; a Makán szellemről, ki a tengerben lakik s az a sajátságos szeszélye van, hogy ki nem állhatja a pecsenye szagot, azért a chinai hajósok nem mernek a hajón húst vagy halat sütni, mert a Makán rögtön felháborítja ellenük a tengert. Később, a mint mondani szokták, mikor már a gyermek esze érik, regélt neki kifogyhatlan csodákat hazája növényeiről, virágairól, állatairól; a kőről, mit a kígyók egymás fejére fújnak, a tollas kígyókról és a madárról, mely a kinyilt virágból repül ki, s vele együtt, mikor az elhervad, ő is elvész; a szinváltoztató rózsákról, mik reggel mindig fehérek, estére mindig pirosak, a Chifung virágról, mely előre megérzi a szelet s leveleit az ellenkező oldalra fordítja, a honnan annak jöttét várja; a Quee fű gyökeréről, melyet ha valaki megrág, úgy nevet tőle, mintha gyöngén csiklandoznák, s a császári kertek Lichi fáiról, miknek gyümölcse piros szív alakú; zöld fák, mikről piros szívek függnek; és a szívgyümölcsnek mézíze van és rózsaillata.
Úgy elmulatott e bohóságokon a gyógyuló beteg.
Mikor aztán még jobban megerősödött az elméje, akkor komolyabb tárgyakat keresett a mulattatására Xin; regélt Jacinthnak a chinaiak földmíveléséről, a fensíkká vágott tetejű hegyekről, mik lépcsőzetes szakaszokra vannak osztva, ott a chinai nép rizst tud termeszteni, s mértföldekről vezeti földjére hosszú bambuszcsöveken az öntöző vízet. Hogy úsznak a falvak a folyókon! Egész falvak tutajokra építve, kertek, veteményes ágyak a bambusztalpakon, miket földdel borítottak be. Hogy viszik a gazdálkodást kacsákkal, a kiknek semmi birtokuk sincs a földön (mert China népe nem fér már egymástól), a kik egész életöket a víz hátán töltik, s reggel kieresztik kacsáikat a mezőkre, azok nem bántják a növényt, hanem a szöcskéket, ártó bogarakat szedik össze, a gazdák még fizetnek is a tisztogatásért; hogy futnak este megint haza a kacsák a hajókra, a mint elkezdenek nekik dobolni; pár nap mulva a hajóhad kacsáival együtt alább úszik, s így él egy egész néposztály. Elmesélte neki, hogy főznek Xansiban a tűzkutakon, kemenczét csinálván a földből kijövő naphta fölé; ez az, a mivel a chinaiak itt a szigeten ruháikat bekenik, ingeiket belemártják: annak a szagát nem állhatják a bogarak s nem marják őket oly nagyon. Meg is nevetteté Jacinthot azokkal a mesékkel, hogyan kergeti bele a tóba, vizbe, egész China népe egyszerre talpra állva, a repülő sáskákat, mindenünnen összeterelve őket nagy lármával egy helyre, míg azok fáradtan a vízbe leomlanak tömegestől; aztán meg, hogy milyen a chinai fiakker kocsija? Csak egy kereke van, az is a középen, három ember ül benne, egy középen, kettő szélről, s tartja az egyensúlyt, elől egy ló belefogva, hátul a kocsis gyalog, fogja a két rudat s ügyel reá, hogy az egykerekű jármű fel ne billenjen.
Sokat köszönhetett Jacinth ezeknek az együgyű meséknek, mert a láz maga legfeljebb is azzal végződik, hogy meghal az ember, de a gyógyulás többnyire búskomolyságot hagy maga után, ha a lábbadozó kedélyét nem ápolják.
Jacinth úgy megszokta már ezt a rút arczot látni, úgy elhallgatta ez idomtalan ajkak regéit naphosszant.
Egy reggelen, midőn szenderéből felveté szemeit, azt vette észre, hogy az ágya lábánál ülő leány csendesen sir.
– Xin! te sirsz?
A felrezzenő leánynak késő volt már könnyeit letörülni, nem mondhatá azt, hogy nem sír.
– Meghalt a Jun-Cho, az én apám, felelé szomoru hangon.
– Mikor?
– Tiz nap előtt.
– Tiz nap előtt? Csak sirasd Xin.
Tiz nap előtt! És a leány eltitkolta azt a beteg előtt, hogy el ne rémítse vele: míg ébren volt, nevettető meséket mondott neki, s csak akkor sírt, mikor Jacinth aludt.
És olyankor, mikor sirt, – még csunyább volt szegény, mint máskor.
Jacinth megfogta a leány kezét és azt mondá neki: