VISSZAEMLÉKEZÉSEIM.
IRTA
DEGRÉ ALAJOS.
ELSŐ KÖTET.
BUDAPEST.
PFEIFER FERDINAND KIADÁSA.
1883.
Budapest, 1883. Az Athenaeum r. társ. könyvnyomdája.
I.
A vándor, hajnal óta kiállott fáradalmai után, alkonyatkor ha megpihen, elmerengve nézi a leáldozó napot, s elgondolkozik azon benyomásokon, amiket utjában a tájak, események s viszontagságok lelkére tettek. Azután behunyja szemeit, hogy álomba merüljön.
Én is fáradt vándor vagyok, napom már leáldozik, s nem sokára behunyom szemeimet, hogy elaludjam – örökre. Én is elgondolkozom a benyomásokon, miket az élet utain mindenféle események s viszontagságok lelkembe véstek. Ezekből akarok töredékeket előszedni. Nem irok én történelmet, naplót vagy emlékiratokat; én csak egyszerün visszaemlékezéseket szándékozom festeni. Történelmeket, emlékiratokat szerzettek nagy irók, nagy emberekről, állami viszonyokról, magas közügyekről, de a mindennapi életről, az ifjuságról s az alsóbb rétegekről alig emlékezett meg valaki, pedig hadsereg nélkül nincs tábornok; apró csavarok nélkül nincs nagyszerü gépezet; lelkesült közvélemény nélkül nem aratnak diadalt a nagy eszmék.
A történészek s emlékiratok szerzői lefestették a magasztos alakokat hiven, müvésziesen, kiemeltek minden dicső mozzanatot, de képeik mégis kiegészitlenek, mert nem törődtek a háttér szinezéssel, melyből a főalakok csak jobban kidomborulnak, s e szinezés azon elem, amelylyel meg lehetett csinálni az 1848-at.
A mult nemzedék ifjusága megérdemli, hogy egy lap számára is fenn legyen tartva ott, hol a közelmult nagy időkről van szó.
Mi zajban nevekedtünk, s vihar közt lettünk férfiakká.
Megdöbbenve gondolok vissza, hogy azon időből, midőn – mint szegedi bölcsészethallgatók – kissé emelkedettebb dolgokkal is kezdtünk foglalkozni, s érdeklődtünk az irodalom iránt, midőn Pálffy Albert az utczán egy urat mutatott, a ki látta Vörösmartyt, s a kinek én azután mindég egész tisztelettel köszöntem, csak azért, mert látta Vörösmartyt, mondom, azon időből, az akkori pályatársak közül ma alig tudok még kettőt-hármat az életben. Sokat, nagyon sokat elsepert a vihar, a csatatér, számüzetés, bitó, búbánat, üldöztetés, meg a kor is irtóztató aratást tőn.
Szegeden nem volt megyeház, s igy közgyülés sem, a politikából tehát többet nem tudtunk, mint azt, hogy Klauzál Gábor hires szónok, de nem hallottuk soha, s hogy Kárász az alispán; ez utóbbit csakis azon ötletből, mert egy adoma keringett róla, t. i. Forgách főispánnal elég barátságtalan viszonyban volt, történt, hogy együtt sétáltak a Tiszaparton, gyönyörködve a halászok munkáiban. Egyik halász hálóját kihuzva, a ficzkándozó halakat szedegette elő. Forgách – valószinüleg azon indulatból, hogy sétáló társát sértse – megjegyezte a halra: ejnye, beh hitvány kárász! (egy neme a tiszai halnak) Kárász pedig rögtön visszavágott: biz azt minden dib-dáb forgácsnál meg lehetne sütni. Ez tette őt előttünk nevezetessé, na meg igen nagy sarokháza volt a főtéren.
Nem tudom, a levegőben volt-e valami, vagy csak a vérünk nyugtalansága okozta, de annyi bizonyos, hogy nem fértünk meg a bőrünkben, s majd huszárnak csaptunk fel tömegesen – néhány ott is maradt – s alighogy reklamált a tanodai igazgatóság, már meg seregestől mentünk a bizonyitványainkat kikérni, mert Pesten, Kassán vagy N.-Váradon kivánjuk folytatni tanulmányainkat. Itt nekünk szűk a világ; nem látunk nagy embereket, nem hallunk nagy dolgokat s nem vehetünk részt a nagy tüntetésekben. Hallottuk, olvastuk, hogy Pesten vagy N.-Váradon, ennek és annak, ilyen meg olyan hódolati ünnepélyt rendezett a tanuló ifjuság, és nekünk nem volt kit ünnepelni, csak legalább Kárászt elfoghattuk volna, hogy azért a Forgách adomáért megtisztelhetnők, de soh’sem volt Szegeden.
Gruber főtisztelendő igazgató urnak több esze volt, mint nekünk, s arra is gondolt, amit mi számitáson kivül hagytunk. Megkérdezte: van-e az uraknak pénzök utazni? Mi összenéztünk, s mindenki arczáról leolvasható volt e felelet: Nekem ugyan nincs. Na hát maradjanak békén, s látogassák szorgalommal az előadásokat.
Bizony sajátságos állapot, mikor a gyermekkorból az ifjuság sorába lép az ember; fonákok mozdulatai, fonákok nézetei (a legtöbb esetben), de mozdulataiban erő, s nézeteiben meggyőződés van, azért nem bir vele senki, s nem bir ő sem önmagával. Ezen átmeneti korszakban voltunk mi, azért nem tudtunk kellő kifejezést adni érzelmeinknek, de keblünk magasztos vágyaktól dagadozott, vérünk hazafias eszmékért lángolt, bár akkor még csak elszánt szemforgatásból s egy-egy ökölre szoritott marokból állott minden hazafias szónoklatunk, de az kifejezett mindent, s hogy szivből jött, megmutatta a következés, mert a vész napjaiban szegedi pályatársaimat mind ott láttam, a honnan csak a korcsok és gyávák hiányzottak.
Vágyaink végre szárnyakat kaptak, s elkerültünk Szegedről, ki ide, ki oda joghallgatónak; engem, bár Pestre szerettem volna, körülményeim N.-Váradra vittek. Nem bántam meg soha.
Itt kezdett szemeim előtt megnyilni a világ; bizonyos önérzetet, emelkedettséget adott a tudat, hogy most jogász vagyok; társaimra nemével a tiszteletnek tekintettem, már csak azért is, mert abból egy szemernyi rám is háramlott. Vig és zajos ismerkedési estélyeket tartottunk. Megalakitottuk az olvasó-egyletet, hol vajmi keveset olvastunk, de annál többet szónokoltunk, nem ugyan a magunk beszédeit, hanem Wesselényi Miklósét, másik Deák Ferenczét, majd meg Bezerédyét stb. szavalták el, mik oly lelkesedést keltettek, mintha csak magok a nagy hazafiak szónokoltak volna. Akartunk néha vitatkozni, lehetlen volt, mind a szabadelvű párthoz tartoztunk – akkor egy kissé mást jelentett a szabadelvűség, mint ma.
Akkoriban jogászok közt a megpajtáskodás – mondhatni – gőzerővel történt, ami néha nevetséges helyzeteket is szült. Például hozok fel egyet: Neupauert kinevezték Nagyváradra a hazai törvény tanárává. Közülünk senkisem ismerte, senkisem látta még. Rózsa Nándor másodévi jogász megérkezvén Aradról, este több régi és uj pályatárssal mulatozott, másnap előadásra ment. Az akademia kapujában meglát egy elegans fiatal embert fel-le sétálni, oda lép hozzá, s kérdi: ‚Jogász?‘ »Igen«, válaszol mosolyogva a megszólitott. ‚Én másodévi vagyok‘, folytatta Rózsa. »Én is.« ‚Honnan jöttél?‘ »Kassáról.« ‚Ah! kiáltott fel Rózsa, tegnap már igen jól mulattam egy kassaival.‘ »Dehogy?« ‚Igen, Marschalkó Tamással. Nagyon vig czimbora.‘ »Tudom, együtt lakunk.« ‚Akkor remélem, te is olyan vagy, s fogunk együtt sokat mulatni?‘ »Többet, mint gondolnád. Előadásra csengetnek, lépjünk be.« ‚Még nincs itt a tanár, beszélgessünk.‘ »Biztosan tudom, hogy itt van.« ‚Ugy hát menjünk. Kérlek, te vagy a vendég, menj előre.‘ Ugy történt, és Rózsa azonnal meggyőződött, hogy barátja igen tréfás ifju, mert nem a padba ült, de a tanári székbe. Hamar elmult nevetési kedve, s arcza hosszúra kezdett nyulni, midőn a tanári székben ülő ifju komoly és folyékony beszédét hallotta. Odasugott szomszédjának: hát ez?… Igen, Neupauer, az ujon kinevezett hazaijog tanár. Előadás után Rózsa elment bocsánatot kérni a tévedésért. Nem tévedett, én az ifjuság őszinte barátja vagyok, s kérem, önök is legyenek barátaim. Hogy ez tőle nem volt üres szólásmód, mindnyájan tapasztaltuk, Marschalkó Tamást kivéve, kinek Neupauer sógora levén, ellátáson nála volt, s kissé szigorubban tartotta, mint Tamás barátomnak tetszett. Bizony ráfért, most negyven év után bevallhatjuk.
A jogász már számot kezdett tenni a társaséletben, s főkép oly helyen, mint N.-Várad, hol akár mulatságokban, akár tüntetéseknél számos ifjuságra volt szükség. Minő szivdobogással sietett a jogász oly előkelő házak estélyeire, mint b. Gerliczy, Klobusitzky, Ferdinyék stb., nem az lebegett szeme előtt, hogy mulatni fog, nem a táncz varázsa, a hölgyek szellemessége, vagy a válogatott esteli (ami fiatal emberekre mind sok vonzerővel bir) lelkesitette valamennyi meghivottat, hanem a gondolat, hogy több megyei kitünőség lesz ott, és boldognak érezte magát, ki ilyen közelébe juthatva, beszédeit elleshette, s melegében mindjárt közölhette barátaival. A hir, hogy Beöthy Ödön, vagy Toperczer Ödön a mai estélyen ott lesz, elég volt mindnyájunkat mozgásba hozni, s a kinek csak meghivója volt, félholtan is elment, hogy a megyei zöldasztal ezen vagy azon bajnokával együtt lehessen, de általuk észrevétetni egyikünk sem igényelte.
Voltak olyan megyei nevezetességek a fiatalabb nemzedékből, a kik velünk is érintkeztek, meg az általunk csodált kitünőségekkel is meghitt lábon álltak. Ezeket ugy tekintettük, mint politikai hitvallásunk papjait, mert a milyen közvetitő a hivek s a mennyország közt a pap, oly közvetitők voltak ők az ellenzék nagy férfiai közt és köztünk, annyira, hogy ha valamelyiknek eszébe jut azt mondani: Beöthy Ödön szeretné a székesegyház falait ledöntetni, neki mentünk volna, hogy ledöntsük. Ők adtak utasitásokat a tüntetésekre nézt; ők rendelték el, hogy mikor és kinek adjunk fáklyásmenetet; ők adtak jelt a közgyülésen, hogy kit nem kell meghallgatni, na ezt aztán nem is hallgathatta meg, még maga a bécsi titkos rendőrség sem.
A jogászok ezen vezérférfiai, hogy tiszta meggyőződésből s legjobb szándékból vitték e szerepet, megmutatta későbbi életök is, mert azon elveknek éltek, azon elvekért haltak, amikre minket oly fáradhatlanul lelkesitettek. Erdődy Sándor, a megye egyik legnagyobb birtokosa, virágzó egészségű, szoborszerű termettel megáldott szép ifju, az ellenzék egyik rendithetlen bajnoka, szerencsétlen lövés következtében élte virágjában elhunyt. A többi teljes következetességgel végig küzdötte az átalakulási nagy harczot, amelynek előidézésében annyi odaadással buzgólkodtak. Komáromy György, a tetétleni kiskirályság ura, minden izében lovag; a közügyekre bőkezüen adakozó, a megyei választásoknál vezér és parancsnok, nemcsak tömérdek pénzével, de szeretetreméltóságával is hóditott mindenfelé. A köznemesség bálványozta, az ifjuság rajongott érte, s ha egy-egy szintársulat N.-Váradon megbukott, mi akkori időben gyakran megtörtént, Komáromy György szó nélkül kiváltotta. Ha ötös-fogatán bevágtatott N.-Váradra, mozgásba jött a város, az ifjuság talpon volt, s a szinészek rögtön diszelőadást rendeztek. Az 1843-iki és 47-iki országgyülésen követ volt, 48-ban képviselő, de csak rövid ideig, mert honvéd lett, s az is maradt a világosi végzetes napig. Szacsvay György; komoly, mindenki által tisztelt, tudományos miveltséggel gazdagon megáldott ifju, kinek minden szavát a jogászok valódi kegyelettel hallgatták. Ő nem ragadott mulatságokba, tüntetésekbe, s nem izgatott senki ellen; ő épületes dolgokról beszélt, oktatott, s hazafias eszmék iránt iparkodott érdekeltséget kelteni az ifjuságban. Őt egész más szemmel tekintettük, mint a többi vezérférfiakat. Ha ő megjelent köztünk, a szilaj kedv azonnal korlátok közé szorult, a hangos társalgás mérsékelt szinezetet nyert, s mindenki várta, ohajtotta, hogy Szacsvay beszéljen, s ha beszélt, elhallgattuk volna a végtelenségig. Szellem, hazafiság, költőiség áradozott ajkairól. 1849-ben a képviselőház egyik gyöngye és jegyzője volt, együtt Gorove Istvánnal. Egyenlőn működtek, egyenlők érdemeik és bűneik, de mily szeszélyes a sors! ugyanaz a hatalom, mely Szacsvayt országgyülési működéseért kivégeztette, Gorove Istvánt miniszteri székbe emelte. Mintha előérzetünk lett volna, hogy e jeles ifju oly gyászos véget ér, vele szemben eszünkbe se jutott vigadni. Egész más hatást gyakorolt kedélyünkre Thurzó Miklós, ennek megjelenése felvillanyozott. Szép szálas legény volt; gondosan ápolt szakálla mellét elboritá. Koponyájától kezdve, homlokán végig, szempilláin át, az arczán le keskeny forradás látszott, hatalmas kardvágás nyoma, mit politikai ok miatt nyert. Ez a vágás első pillanattól fogva nálunk népszerűvé tette őt, s ha nem lett volna is oly barátságos, szivélyes, vendégszerető s mindég mulatni kész, ha nem tekintettük volna is benne a nádori daliás ivadékot, e kardvágás nyoma egy maga elég volt, hogy bizalmunkat s odaadásunkat megnyerje. Mint kitünő honvéd, az egész szabadságharczot végig küzdötte.
Még többen voltak, kik a jogászokkal foglalkozni szerettek. Az öreg Gedeonon, Neupaueren és Borbolán kivül ezek voltak tanáraink; s mig ott kötelességszerüleg a nemzetközi, egyházi, római és hazai jogokat hallgattuk, itt politikai jogokból nyertünk oktatást.
Fogarassy Mihály igazgató ur őnagysága ezt nem jó szemmel nézte, s fel is olvasott egy rendeletet, mely minket a megyei gyülésteremből s minden politikai tüntetések részvételétől eltilt. Ez csak fokozta buzgóságunkat s ingerelte kedélyünket, s ha megyei közgyülés volt, mi Beöthyt, Toperczert és Somogyi Antalt hallgattuk, nem pedig Borbolát és Neupauert, még pedig oly figyelemmel, hogy esteli összejövetelünknél csaknem szórul-szóra ismételtük a reggel hallott beszédeket.
Hogy mennyire test és lélekkel vágytunk azon szereplő egyének társasága után, bizonyitja Marschalkó Tamás esete, ki – mint emlitém – sógoránál, Neupauer tanárnál volt ellátáson, s hogy annál szigorúbb legyen a felügyelet, Tamás szobájából csak a sógoráén át lehetett kijutni. Megint afféle politikai mulatság készült. Az igazgatói tilalom folytán Neupauer Marschalkót onnan visszatartani igyekezett, s meghagyta, hogy hazulról semmi szin alatt sem távozhat az nap. Marschalkó dúlt-fúlt, mint vasketreczbe zárt oroszlán. Alkonyatkor megjelenik ablaka alatt egy tót szolga, Marschalkó kiadja kalapját, köpenyegét s estélyi öltözetét, aztán könnyü háziöltönyben, fedetlen fővel keresztül sétál sógora szobáján, egy ugrással künn terem az utczán, felkapja köpenyegét, kalapját, int a szolgának, s jön egyenest hozzám, átöltözködik, minden gondot, még e lépése következményeit is, maga mögött hagyva, egész szivvel részt vőn a lakomában.
Végre eljött az idő, midőn alkalmunk nyilt tényekkel előállni. Lovassy László kuffsteini fogságából hazaszabadulván, e vértanut kivántuk megtisztelni. Rendeztünk is neki oly fáklyásmenetet, aminőt N.-Várad még alig látott. Elindultunk az Ujváros nagy teréről, s komoly ünnepélyességgel vonultunk át Olasziba, hol a kaszinó udvarát s az utczát elleptük égő szövétnekekkel. Ez volt első politikai szereplésem, oly büszkén is vittem azt a fáklyát, mintha annak füstje most elkavarodnék Bécsig, hogy ott a zsarnokság minden forrásait elfojtsa. Egetrázó éljenre többek kiséretében a kaszinó-épületből kilépett egy barna, halovány s megtörött ifjuagg. Szacsvay megható beszédet tartott, Lovassy László érzéstől s gyengeségtől elfátyolozott hangon kezdett válaszolni, de beszédét nem fejezhette be, mert ereje elhagyta végkép, s csak ugy vezették vissza a terembe. E jelenet annyira hatott ránk, hogy képesek lettünk volna, ha Bécs valahol a szomszédságban esik, azonnal ostromlására indulni. Igy azonban csak keserü kifakadásokkal, fenyegetődzésekkel a jövőbe, s mennydörgő szónoklatokkal a Zöldfa nagy teremében, adtunk kifejezést felháborodásunknak. Szegény Lovassy László, nem sokára megőrült. Borzasztó áldozata lett a bécsi önkénynek; éveken át elkinozták nehéz fogsággal, meggyilkolták szellemét, összeroncsolták testét, ugy, hogy ránézve a halál csakis áldás lőn. És miért? mert a sajtó és szólásszabadság előharczosa volt. Látva az önkény ily gyászos áldozatát, megfogamzott keblünkben a gyülölet a rendszer és kormány iránt, mi későbbi tapasztalatok nyomán, mindég erősebb és erősebb gyökeret vert.
Mintha ki tudja milyen tényezői volnánk a megyei életnek, mindnyájan feltüztük a Beőthy jelvényt, s nem egy összeütközésünk volt a Hodosy jelvényű nemes atyafiakkal, de sohasem mi huztuk a rövidebbet, aminek legalább annyi üdvös következménye lőn, hogy a Hodosy jelvények szemlátomást tünedeztek el.
Fogarassy Mihály kanonok-igazgató ur ezen áramlatnak gátot akarván vetni, mindenféle szigoru rendszabályokhoz nyult, de ez csak olaj volt a tűzre.
Egy alkalommal a tisztikar fényes mulatságot adott; meghivta az igazgatót, s tizenkét jegyet rendelkezésére bocsájtott jogászok részére. Az igazgató összeszedte a legjámborabb erkölcsű, ájtatos, tizenkét fiatal embert. A rendezőség ennek neszét vette, s meghivott egy csomó jogászt a maga belátása szerint, köztük engem is. Este a fényesen világitott, zajtól és zenétől eltelt terembe megérkezett az igazgató ur is, tizenkét hive nyomban követte, mint egy-egy papjelölt, szendén, szemlesütve, az embernek szinte kedve jött, mindnyája kezébe egy-egy viaszgyertyát adni. A kanonoki teljes diszbe öltözött igazgató urnak elég széles arcza hirtelen hosszura nyult, midőn minket, általa hivatlanokat, vigan mulatozni látott. Az általa bevezetett kis csapat pedig látásunkra föllélegzett, mert nélkülünk oly idegennek találta magát.
Egyik ünnepelt nővel társalogtam, amint az igazgató hozzánk lép. Nehány udvarias szót intéz a nőhöz, s aztán hozzám fordulva, kérdé: Mi ez? a Beőthy jelvény volt. Ismeri az egész megye, feleltem mosolyogva. Az önt nem illeti, legkevésbé pedig e helyen. Azonnal tegye le. E támadásra roppant megszégyenitve éreztem magamat, s ugy tetszett, mintha a nő szemeiből kicsinylést olvastam volna ki. Határozottan megtagadtam az engedelmességet. Azonnal távozzék innen, parancsolá a főpap. Ez már sok! minden vér arczomba szökött, s alig fékezhetve indulatomat, felelém: Majd ha nagyságod vendége leszek s ajtót mutat, fogom kötelességemnek ismerni a távozást. Most majd csak tovább mulatok.
E szóváltás hire villámsebességgel bejárta a termet, Thurzó Miklós első sietett velem kezet szoritani, aztán sorba jöttek pajtásaim szerencse-kivánataikkal. Egy tábornok, ki csatát nyer, győzelmére nem lehet oly büszke, mint voltam én. A szép delnő, ki előtt a jelenet lefolyt, szintén kezet nyujtott. Bántam is én, akármi lesz a következménye, csakhogy itt enyém a diadal.
Harmadnap mulva tanári ülés elé idéztek. Roppant bűnösségem ki lőn mondva, s három napi elcsukatásra itéltek.
De itt még nem volt vége a dolognak. Következett nem sokára a megyei közgyülés. A jogászok közt nagy forrongás s izgatottság uralkodott azon elterjedt hirre, hogy Fogarassyt eljárásáért meg fogják támadni. Mindnyájan a megyeház teremébe özönlöttünk. A gyülés folyt, egyszer csak feláll Somogyi Antal, végigsimitja néhányszor hosszu, szőke szakállát, s a fiatalság roppant éljenzései közt ráolvasott Fogarassy fejére, hogy miért akar szolgalelkű és nem szabad embereket nevelni.
Ily téren s ily modorban kezdtük magunkat beleélni a politikába. Igy fakadt az első forrás, mely többeknél nagy folyóvá nőtte ki magát. Itt szivtuk lelkünkbe a szabadelvüség magasztos eszméit, a minek mindenikünk – tehetségéhez képest – rendithetlen harczosa maradt.
A jogi pályát bevégezvén, nehezen váltunk meg N.-Váradtól, elvive magunkkal a vendégszeretet s barátság legszebb emlékeit. Elszéledtünk, s mindenki elvitte városába vagy megyéjébe azt a magot, melynek termésétől kivesz az önkény s a népeket leigázó uralom.
II.
A tősgyökeres magyar Szeged és N.-Várad szelleméhez szokva, sajátságosan kezdtem magam érezni Temesvárt. Napjában annyiszor elszorult szivem, mert akármerre jártam, csak fegyver-csörtetést és német beszédet hallottam. Német szinház, német közönség, német vendéglő, német czigány, ugy éreztem, hogy még a levegő is német. Azt gondoltam sokszor, ha a vár falai közül kimenekülök, az a nyomott hangulat, mely rajtam erőt vőn, el fog oszlani; összejártam ilyenkor a Gyár- és Józsefvárost, ott is ugyanazt találtam, csakhogy közönségesb modorban. Elszomoritott s levert ez az állapot, s aztán csak siettem a megyeházában felüdülni. A megyeház ugy állt itt, mint ingovány közepén az oaz; amint a kapun beléptem, ujra Magyarországban éreztem magamat. Nemcsak a bennlakó tisztikar, de az irodai személyzet is, mind magyarul érzett, magyarul beszélt. N.-Váradi pályatársaim közül itt volt Dessewffy Béla, Dessewffy László és Bogma Gyula, de ezeken kivül is telve volt az iroda derék szabadelvű ifjakkal. Hivatalra való kinevezésről az akkori ifjuság nem álmodozott, azon időben a hivatalvadászat csak az alispán, követ és főjegyzőnél kezdődött.
A megyei közönség nagy izgatottságban volt; uj főispánt várt, s egyuttal tisztválasztásnak nézett eléje. Hajdan a főispáni beiktatás nagy disz- és ünnepélyességgel történt, hát még a temesi grófé! a harmadik megyébe ment őt fogadni a diszruhás küldöttség, mindenütt csatlakozott a kisérethez uj meg uj testület; elől lovas bandérium, utána végtelen sora a hintóknak. Az utba eső községek népei ellepték az utakat zászlókkal, éljenzéssel és mozsarazással. Az üdvözlő, vagy inkább dicsőitő szónoklatok egymást érték. Végre Temesvár kapuin bevágtatott és robogott a sok lovas és diszfogat. A megyeház előtti tért roppant tarkaság lepte el; a hintók bakjain különböző megyék hajdui forgósan, mentésen; vörös, kék, sárga vagy fehér zsinorokkal kisujtásozva – büszkélkedtek; a bakról lelógtak kardjaik, s tarsolyuk, kivarrva az illető megye czimerével. Tihanyi Ferencz, az uj főispán és temesi gróf, nagy lelkesedés közt foglalta el székét.
Temesvár egészen más alakot nyert; a megyei tisztviselők, vidéki birtokosság, a szomszéd megyék küldöttségei az utczákat s vendéglőket elözönlötték s mindenfelé magyar beszéd hangzott, Pepi czigány meg ugy huzta szakadatlanul a csárdásokat, mintha eddig is ez lett volna a mindennapi kenyere.
Három napig volt a város nemzeti szinekkel fellobogózva; bizony jól esett a szemnek a közt a sok sárga-fekete kapu, őrház és zászló közt, ezen barátságos és élénk szineket látni. Három napig tartottak az ünnepélyek és lakomák, három napig volt Temesvár magyar város.
Hálátlan utókor, mely gúnyolod s kineveted a táblabiró-világot, nem gondolod meg, hogy ennek köszönheted, ha még magyar vagy. Ez a táblabiróvilág, a megyei védsánczok mögé sorakozva, századokon át védte mindenféle támadások ellen az alkotmányt, megőrizte a magyar nyelvet, mikor főuraink azt megvetették s városaink németekké lőnek. Ha akkor nincs az az áldott jó táblabirói osztály, nyelvünket irgalom nélkül megsemmisitik, de a középosztályt sem hiuság, sem erőszakoskodás a hazafiui utról eltántoritani nem volt képes. A középosztály beszélte és mivelte nyelvünket, a középosztály védte és fejlesztette alkotmányunkat. Részemről a legmélyebb tisztelettel emlékszem vissza a táblabirókra, áldom poraikat, mert nélkülök Magyarország ma nem volna magyar, s tán ország sem.
Ily táblabirói közönség lepte el ez alkalommal Temesvárt, s tette magyarrá, ha csak három napra is, s hagyott nyomokat a német polgárság szivében legalább gondolkozni arról, hogy jó volna, ha gyermekeik magyarul tanulnának.
Alig zajlott el a beiktatási ünnepély, a tekintetes karok és rendek a tisztujitáshoz láttak. A Maleniczák, Nikolicsok, Koichék és Ghikák akkoriban négyes fogatokon s tömött tárczákkal jelentek meg a megyei székvárosban, s estétől reggelig folyt a kártyázás. Várkonyi Ádám kitünő főjegyző és hatalmas szónok, tudvalevőleg szenvedélyes kártyás is volt. Csak reggel távozott a kártyaasztaltól, s alig lehetett annyi ideje, hogy öltözetet váltson, irományait összeszedje s a gyülésbe siessen, hol a főispán megnyitó beszédére neki kellett válaszolni. Tihanyi igen szép s meglehetősen hosszu megnyitó beszédet olvasott fel, Várkonyit szendergéséből a dörgő éljen! riasztotta fel. Látta, hogy rajta van a sor, kissé összeszedte magát, s elmondta – a figyelmes hallgatók roppant bámulatára – csaknem szóról szóra azt, mit a főispán felolvasott.
Roppant emlékezőtehetségét akarta-e fitogtatni, vagy a főispánt megszégyeniteni? mindnyájunk előtt rejtély volt, mit nekem később Robony István, Tihanyi titkára megfejtett.
Robony István fiatal ügyvéd volt, ép akkor nyert oklevelet, midőn Tihanyit temesi gróffá nevezték ki. Tihanyi titkárává tette, s azonnal utazott vele Temesvárra. Utközben azt mondja titkárának, készitsen egy tisztujitási megnyitó beszédet. Robony a legnagyobb zavarba jött, azt sem tudta, hol s min kezdjen ily beszédet. Törte a fejét, rágta a tollat, izzadott, de semmit sem birt kihozni. Végre tájékozás végett elővette az előzetes tisztujitás jegyzőkönyvét, abban megtetszett neki Várkonyi beszéde, csekély átalakitással leirta, s Tihanyi igen meg volt vele elégedve. Várkonyit, mint emlitém, nagyon elfoglalta a kártyázás, s nem jutott ideje még csak gondolkozni sem a válaszbeszédről. Igy is jó lesz, gondolá, s elővette az elmult választási beszédét, átolvasta s szerencsésen el is mondta.
A tisztujitás végbement, a tekintetes Karok és Rendek elszéledtek s Temesvár visszaesett az ő német egyhanguságába.
Volt e tisztujitásnak oly utóhangja, mely felrázta a megyét és fellármázta az országot. Tán az alkotmány ezen legdicsőbb kiváltságáról ábrándozva, s a választási élemények hatása alatt, kocsizott hazafelé a nemes Árvay család öt tagja, két kocsin. Nehány lovas-tiszt jött velök szemközt. A katonatisztek a bocskoros nemes atyafiakra kiáltottak, hogy térjenek ki. Ezeknek még arczukon égett az a sok uri csók, még fülökben hangzott a sok hizelgő beszéd, még fejökben gőzölgött a sok drága bor; még öntudatában voltak azon nagy eszmének, hogy milyen alkotmányos jog gyakorlatáról térnek haza, – semmibe se vették a tiszt urakat, s fenyegetődzéseikre nevettek. A vak engedelmességet követelő tisztek kardlapozni kezdték az engedetleneket. Erre a nemes atyafiak a lőcsökhöz kapkodtak, de már nem volt idejök használni, mert a kardlap élre fordult s pillanat alatt az egyik Árvay halva maradt, a többi sulyos sebeket kapott, amikbe azután még egy, vagy kettő is belehalt.
Az esemény iszonyu forrongásba hozta a megyét, s a legközelebbi gyülés népesb volt, mint valaha. Temesmegye nevezetességeit csak most tanultam ismerni. Vukovics Sebő megnyerő külsejével, égő fekete nagy szemeivel hatást tett, mielőtt megszólalt. Erős, gyönyörüen csengő hangja a hallgató lelkébe hatolt. Nagyszabásu beszédben megrázó szinekkel festette a vadságot, melynek a nemes Árvay család áldozatául esett. Szónoklata mindég közelebb és közelebb vonzott, ugy, hogy mikor azt bevégezte, a túl oldalról közvetlen közelébe jutottam. Ő rám nézett, szemeimből kiolvasta a hatást, mire egész jószivűséggel elmosolyodva, végigsimitotta arczomat. Ez érintésre delej járta át idegeimet, s kész lettem volna érte a tűzbe menni. Utána Ormós Zsigmond, igen rokonszenves s igen elegans fiatal ember szólalt fel; szép beszédében sok erély és erős támadás volt az erőszakoskodók s általán a katonai kihágások ellen. Beszéltek még sokan tűzzel, elkeseredéssel, de egy sem oly élesen, mint Ormós Zsigmond. A határozat egy körlevél lőn valamennyi megyéhez hogy Temesmegyét támogassák azon feliratában, melyben ez ügyre nézve szigorú eljárást és elégtételt kér.
Ormós Zsigmondot ezen gyűlési beszédért az illető tisztikar párbajra kihivta, s azonnal Klement főhadnagyot, az ezred legelismertebb vivóját küldték ellene. Ezt meghallotta Aradon Ormós Sándor, Zsigmondnak testvér öcscse, azonnal sietett Temesvárra, s bátyja ügyét magáévá tette. Ormós Sándor oly hires vivó volt, hogy mesterek sem mertek vele mérkőzni, nehogy hitelöket tönkretegyék.
Ormós Sándor és Klement főhadnagy között a párbaj végbement Orczifalván, Varga Antal pajtájában, Ormós Sándor diadalával végződött. Erre a többinek elment a vágya folytatni.
Az eset az országban is erős hullámokat kezdett verni, ugy hogy az illető tiszt urak is kibúvó módokról gondoskodtak. Meg is találták; mielőtt a vizgálatot elrendelő parancs leérkezett volna, Nassau herczeg, ki szintén az ezredben szolgált, beadta lemondását, hazájába ment, s onnan irt, hogy a kihágást ő követte el, s ezért más senkit felelősségre ne vonjanak. Neki aztán lehetett bottal ütni a nyomát. Volt belőle sok lárma, sok gyűlölség, sok szónoklat, de eredmény, vagy elégtétel semmi.
A megyénél szereplő ifju nevezetességek közt kitünő helyet foglalt Gorove István. Minden tekintetben érdekes jelenség, az én szemeim előtt meg épenséggel rendkivüli. Az első élő akademiai tag, kit szinről-szinre láthattam.
Csaknem ugy voltam vele, mint Jakabfy az alispánsággal. Krassómegyében ember emlékezet óta mindég Jakabfy (már egyik a másik után) volt alispán. Történt, hogy Lugosról több ifju rándult Karansebesre bálba, köztük egy fiatal Jakabfy is. Mikor a határőrvidékhez értek, az őrségen utleveleiket kérték; egyiknek sem volt. Megmondták, mi czélból utaznak, a tiszt tehát följegyzés végett neveiket kérdezte. Megmondták. Mikor Jakabfyra kerül a sor, mondja: én Jakabfy vagyok. A tiszt udvariasan meghajtotta magát, e szókkal: Oly ifju, s már is Jakabfy.
Én is felsóhajtottam: Oly ifju, s már is academicus! de mindjárt utána gondoltam: megérdemli, külföldön utazott, s utazását ki is adta, egy egész könyvet irt, hát hogy ne lehetne akademicus?
Igaz, hogy Irinyi Józsi aztán később kegyetlenül s gunyosan megbirálta ezt az utirajzot. Elmondja, miként érzeleg Gorove a genfi tó partján, aztán felkiált: lássuk hát, hogy mit csinál magán a tón? itt aztán ugy elbánt vele, hogy Gorove soha sem tudta megbocsátani.
Nem tagadom, hogy még akkor nem olvastam a munkáját, de elég volt nekem tudni, hogy megirta s akademicus. Széles Magyarország legboldogabb emberének tartottam és sokkal nagyobbnak, mint negyedszázaddal később, miniszter korában.
Karácsonyi Guidó egyénisége, viszonyai s föllépése más oldalról keltett bennem érdekeltséget. Nála összpontosulva láttam azon külső ragyogásokat, a mikkel az élet kegyenczeit szokta elhalmozni. Erő, viruló egészség, gyönyörű alkat, meglepően szép vonások az ország egyik legdelibb ifját tüntette fel benne; ehez járult mesés gazdagsága. Fényes lakomákat, jelmezes estélyeket adott. Ily tulajdonokkal s hajlamokkal nem csoda, hogy az ifjuság központját képezte. Ha ebben a körben annyit foglalkoztak volna a közügyekkel, mint a mulatsággal; ha itt komoly dolgok is kerültek volna szőnyegre, s nemcsak divatczikkek, Karácsonyi Guidó pártvezérré válik, de ezt ő bizonyosan nem is ohajtotta, de meg tisztán nem is tartozott egyik párthoz sem. Neki fellengzőbb eszméi voltak, a miket elvitt magával a fővárosba, honnan csak időnkint – meglehetős ritkán – jött le a megyébe, felzavarni az életet s a sziveket.
Temesvárt két megyeház van; diszes téren az ómegyeház, hol az első alispán s főjegyző lakott; itt volt a gyűlési nagy- és kisterem, levéltár, meg az iroda. Az uj megyeház a másod alispán, főügyész és aljegyzők lakásául szolgált; itt voltak járásonkint a tiszti szállószobák is, de ők ezeket sohsem használván, a gyakornokok lakásául szolgált.
Ezt a laktanyaszerü épületet igen élénkitette egy serdülő leányka örökös énekével, sokszor órákig elgyönyörködtünk üde csengő hangjában. E kis pacsirta nem volt más, mint a másod-alispán bájos kis sógornője, ki később a nemzet elkényeztetett gyermeke lőn, a kedves emlékezetü Hollóssy Kornélia.
A megyeházi ifjuság rendesen Dessewffy Bélánál gyülekezett. Dessewffy Béla kitünő nevelésben részesült, tehetséges és kedves ifju, mint aljegyző tollával sok dicséretet aratott; szellemben felülmulta egész környezetét, s valóban szabadelvü nézeteivel köztiszteletet vivott ki. Fényes pályát s nagy jövőt jósoltak neki. De mily gyarló az ember! Ez a tündöklő szellem, világos ész az 1848–49-iki események behatása alatt megzavarodott, s Temesvár körülzárolásakor teljesen megőrült. Hogy azonban visszatérjek, Dessewffynél az összejövetel mindég kis értekezlet volt; mindenik birt összeköttetéssel más megyebeli fiatalokkal, s folyt a levelezés, miknek főtárgyát a politika képezte. Ha nevezetes esemény fordult elő valahol, vagy heves gyülés tartatott, annak nemcsak lefolyását, de az érdekesb beszédeket is egész terjedelmökben közölték, s megtörtént sokszor, hogy egyik-másik három-négy ives leveleket olvasott fel, miket nagy figyelemmel hallgattunk végig, aztán tárgyaltuk, megjegyzéseket tettünk, föllelkesedtünk, vagy elhangolódtunk, amint épen az alkalom hozta magával. Dehogy volt köztünk egy is, ki elmulasztotta volna a Kossuth hirlapjának vezérczikkét elolvasni, s aztán rovatonkint az egész lapot végig. Nem csekély izgatottságban tartott mindnyájunkat Kossuth vitája gr. Dessewffy Auréllal. Mohó kiváncsisággal olvastuk ugy az egyik, mint a másiknak czikkeit, ujra megvitattuk mi is, de Dessewffynek köztünk nem akadt pártja, egy szálig Kossuth részén voltunk. Csaknem hanyatt ájultunk, midőn gróf Széchenyi Istvántól megjelent a »Kelet népe.« Kimondhatlan sokat tartottunk Széchenyiről is; tisztelői, bámulói, csaknem bálványozói voltunk, ép ugy, mint Kossuthnak. A nemzet egyik szellemóriása megtámadta a másikat, erre mélyen elborult hazafiui lelkünk, mert mi őket együtt küzdve szerettük volna látni, a fennálló rendszer ellen. Nem volt olyan köztünk, ki kétszer-háromszor át ne olvasta volna azt a röpiratot, s minden átolvasás lázasb s lázasb izgatottságba hozott. Kifejezést adtunk azon aggodalmunknak, hogy ez országszerte csökkenteni fogja az ellenzék számát, hogy a szellemet, mely napról-napra terjedt, meg fogja zsibbasztani. Nem soká hagyott magára váratni a »Felelet a Kelet népére« Kossuth Lajostól. Ujongva fogadtuk, s annak minden tétele, minden betűje mélyen vésődött lelkünkbe. A legnagyobb magyar megtalálta legméltóbb vetélytársát. A Széchenyi és Kossuth-láz nemcsak köztünk, de országszerte nagy mérvben uralgott, ezt olvastuk a lapokból, ezt bizonyitották a mindenfelől érkezett levelek. A nemzet két oroszlána küzdött egy czélért, s csakis a módok felett vitáztak.
Temesmegyében Vukovics Sebő, ez idő szerint központi főszolgabiró, Kossuth igéinek leghivebb terjesztője s lapjának munkatársa volt.
Vukovics a megyei főjegyzőtől egy gyakornokot kért maga mellé, s arra, hogy válasszon ki magának egyet, Vukovics engem szólitott fel. Örömöm határtalan volt! folytonos érintkezésben lehetek azon férfival, ki első pillanatban annyira megnyerte lelkemet; megismerhetem őt a magánéletben, mindég hallhatom hangjának rokonszenves csengését, elleshetem szép gondolatait, s tanulhatok tőle annyit, amennyi csak belém fér.
Én tehát Vukovicshoz kerültem, kivel hetenkint két napot időztünk Temesvárt, különben jószágán Berekszón éltünk. Ez valóságos búcsujárója volt az ellenzéknek; közel esvén Temesvárhoz, minden nevezetesb dolgot megbeszélni egyenként, de tömegesen is, ide siettek. Néha valóságos gyűléseket tartottak. Látva, hogy elvtársai és barátai közt szava mily döntő, naponta nagyobb és nagyobb lőn előttem, a legmagasb fokot érte, midőn Szemere Bertalan, kit czikkeiből s külföldi tapasztalatai nyomán irt művéből ismertem, a börtönrendszer végett a megyékbeni utazása alkalmával Temesvárra érkezett, s azonnal Vukovics Sebőt látogatta meg. Az a szivélyes viszony, gyöngéd bensőség, mi e két jelest összefűzte, engem kegyeletes csodálatra ragadott.
Berekszó szerény oláh falu, benne az urilak egyszerű, öt-hat szobából álló ház; nem környezi park, nem élénkitik szökőkutak, s egész disze a terjedelmes udvar, gazdasági eszközeivel tarkázva. Mégis nekem egy világ volt ez, szellemvilágom! Itt kezdtem irogatni, de csak az asztalfiók számára, aztán neki bátorodva, innen küldtem az első czikket a Kossuth hirlapjába, a mi meg is jelent. Számtalan barátommal folytattam levelezést, s nem késtem eldicsekedni, hogy minő jeles férfiu oldalánál gyakornokoskodom, s mind szerencsét kivánt a kedvező alkalomhoz, hogy ily kitünőség mellett szerezhetek tapasztalatokat.
Vukovicsnak valami örökség miatt Fiuméba kellett utazni, engem magával vitt. Elragadtatásom leirhatlan volt, még eddig Temesvár, Arad, Szeged, N.-Várad képezte ismereteim s tapasztalataim egész világát, s most meglátom a tengert, és mennyi mindent odáig?! Eltekintve azon benyomásoktól, a miket lelkemre az uj tájak tettek; a Balaton sima tükre, a tihanyi apátság, a badacsonyi, szigligeti stb. várromok, mik iránt annyi érdeket keltett bennem Kisfaludy, mondom, mindezektől eltekintve, lelkemet egészen eltölté, hogy kora reggeltől késő estig háboritlanul Vukovics társaságát élvezem. Régi szokás szerint előfogattal utaztunk, hát egy harmadik soh’sem zavarta beszélgetésünket, amit nem adtam volna akármelyik győzelmes tábornok minden diadaláért.
Vukovics egyáltalán nem volt elzárkózott természetű, s ez a szoros együttlét meg épen közlékenynyé tette. Bizalmas és legbarátságosb modorban beszélt ifjuságáról, kalandjairól, barátairól; nem tartózkodott itéletet mondani azoknak mostani szerepléseikről. Lelkesedéssel szólt az ország nagy embereiről, s erős meggyőződését nyilvánitá, hogy azok példája az uj nemzedéket nagy tettekre fogják bátoritni. A fiatalságról sok előszeretettel emlékezett meg. A milyennek ekkor tanultam ismerni Vukovicsot, olyan maradt halála órájáig; minden izében magyar, s tetőtől talpig hazafi.
Több napon át hajnaltól késő estig kocsin ülni, végre is unalmassá válik; velem ellenkezőn volt, szerettem volna a végtelenbe nyujtani, de csak ugy, ha Vukovics oldalánál tehetném azt. Nekem ez nem volt utazás, hanem üditő séta, mely szellemi élemények folytonos lánczolatával gyönyörködtette lelkemet.
Zágrábon Vukovics rosszul érezvén magát, kis pihenőt tartottunk. El is ment valami orvossal értekezni. Egyedül maradtam szállásunkon, s ezalatt sajátságos meglepetésben részesültem. Elegans külsejű ur nyitott be, azon kérdéssel:
– Szólhatok Vukovics urral?
– Nincs itthon e pillanatban, de nem soká késik.
– Ugy hát bevárom.
Helyet foglalt, kesztyűjét lehuzta, s játszadozni kezdett az ujján levő gyémánt-gyűrüvel, mely oly nagy volt, hogy inkább illett volna a zágrábi érsek ujjára. Hosszas csend után ismét megszólalt:
– Ön tán rokona?
– Nem, joggyakornok vagyok mellette.
– Illir?
– Nem, római katholikus vagyok.
Elmosolyodott azon megjegyzéssel:
– Én is az vagyok, nem is vallását, de nemzetiségét kérdeztem.
– Az magyar.
Erre elhallgatott, olyan pillantást vetve rám, mely idegeimet átjárta.
Nem sokára megérkezett Vukovics, az idegen udvariasan lépett elébe, mondván:
– A lapomhoz beérkezett tudósitásból értesültem, hogy ön itt van. Oly szerencse, mit eléggé nem méltányolhatok. Sok mindent megbeszélhetünk. Én Ludovic Gáj vagyok.
Ludovic Gáj már hatalmas izgató volt, lapjában és beszédeiben terjesztette a gyűlöletet a magyarok ellen.
Vukovics okos nagy szemeit ráfüggeszté.
– Reméllem, kezdé Gáj, meg fogjuk egymást érteni s a közjó egy táborba összehoz.
– Ön illir?
– Én magyar vagyok.
– Csak nem tagadja meg származását, nemzetiségét?
– Én keleti vallásu magyar vagyok, magyar nemes, és megyei tisztviselő. Hazám Magyarország, nemzetiségem magyar.
– Engedjen valamit abból a magyar büszkeségből, s gondolja meg, hogy faja iránt is vannak kötelességei.
– Vannak, üldözni mindazokat, kik a közös haza jóléte ellen s nemzetem hátrányára cselekszenek és izgatnak.
Ez Gáj urnak elég volt, ha nem is a szavak, de azok a villámok, melyeket Vukovics sötét szemei löveltek, nem is késett kijelenteni:
– Valóban nagy munka vár rám, ha még ily elemek ellen is kell küzdenem. De én a nehézségtől nem riadok vissza, ügyünk végre is győzedelmeskedni fog, mert igazságos. Ezzel vette kalapját, s hideg köszöntéssel távozott.
Vukovicshoz rohantam, elragadtatással fogtam meg kezét.
– Hát képzelte, mond jóakaratulag, végig simitva arczomat, hogy más is lehetek? Mélyen sért, hogy ez a veszedelmes ember hozzám merészkedett jönni. A bécsi kamarilla bérencze. Látta ujján a nagy gyémántos gyűrüt? azt is onnan kapta a legmagasabb elismerés jeléül, hogy annál vakmerőbben izgasson, lázitson s elkeseritsen a magyarok ellen. Fájdalom! ezen embernek szép esze s jó tolla van, de eszét és tollát eladta Metternichnek, ki azt a magyarok elleni bujtogatásra használja. Beláthatlan ennek a következménye, mert ha gyökeret ver, az olyan lesz, mint a taraczké, mély és kiirthatlan. Pedig nagyon szórják az ártalmas magot. Igéret, pénz, hivatalos nyomás és minden eszköz, a mivel a bécsi rosszakarat rendelkezik, Magyarország gyöngitésére szolgál. Lelkiismeretlen vezető, mint Gáj, nem gondol vele, hogy saját fajának is sirásójául szegődött, hisz ő kitüntetésekben részesül s gazdagszik. Veszedelmes ember! Ez az állapot sok bajt, mondhatnám szerencsétlenséget fog okozni hazánknak, s Horvátországnak is vesztét idézheti elő. Bécsből indul ki minden, Metternich műve az egész, mi utóvégre rajtok is megboszulja magát.
Sokáig beszélgettünk az itteni szomorú jelenségekről, mig végre Vukovics felkiáltott: Azért ne búsulja ugy el magát, vannak itt ép szivek, erős jellemek s igaz hazafiak is ám, kik belátják és átérzik, hogy csak a magyar barátság mellett boldogulhatnak, kik őszintén rokonszenveznek velünk. Ép oly férfiut látogattam meg, Jozipovicsot, de sajnálatomra nem találtam. Most pedig menjünk, tekintsük meg a várost.
Ettől minden kedvem elment, pedig megérkezésünkkor oly érdekes és szép fekvésűnek találtam, hogy élvezettel készültem majd körültekinteni; most pedig látni sem akartam. Ugy vagyok vele, mintha soh’sem lettem volna benne, mindössze annyit láttam belőle, a mennyit azon keresztül kocsizva látni lehetett.
Javában füstölgettünk, midőn az ajtón egy szikár, nagy szakállas férfi lépett be. Szemei örömben ragyogtak, mi arczának rokonszenves kifejezését egész átszellemültté tette.
– Lakásomon Vukovics Száva keresett.
– Jozipovics? kiáltá Vukovics.
– Igen.
És e két derék férfi, ki először látta egymást az életben, mint igazi jó testvér összeölelkezett.
Fölösleges a turopolyai grófról, hazafias működéséről, nemes érzelmeiről s az anyaország iránti hű ragaszkodásáról sokat elmélkednem, az ő multja a történelemé; nemesen s egész jellemszilárdsággal haladt elejétől végig pályáján; az 1843-iki és 1847-iki országgyülésen férfiasan s következetességgel harczolt a kamarilla ármányai ellen; az 1848–49-iki nagy és nehéz időket, a megtámadott alkotmány és szabadság érdekében, elejétől végig küzdötte, s aztán férfiasan türt évekig tartó fogságot.
Szerettem volna némely tős-gyökeres magyar embert ide állitani, hogy ennek a rácz és horvátnak nézeteit meghallgassa. Beszélgetésük minden szava lelkem mélyéig hatott; éjjel-nappal szivesen elhallgattam volna őket. Ez a két kiváló alak, magasztos lélek, első pillanattól fogva legbizalmasabban közeledett; szőnyegre hozták a Ráday, Wesselényi pörbefogatását, a Kossuth, Lovassynak s Tormásy bebörtönöztetését, a szabadszólás és eszmék üldöztetését, mik Metternich alatt rendszerré nőtték ki magokat. Meghányták-vetették azt a sok törvényszegést és felhalmozott, de sohasem orvosolt sérelmeket. Beszéltek a bánáti és a horvát viszonyokról, a teendőkről oly szellemben, hogy önkényt felmerült bennem a gondolat: mig Magyarországban vannak ily ráczok és horvátok, fondorkodhatik Metternich akármennyit, aláaknázhatja az ország alkotmányát kedve szerint, felgyémántozhatja bérenczeit az udvari ékszerész teljes készletével, kábithat magas kegyekkel, s elvakithat legfelsőbb kitüntetésekkel akárhányat, Magyarországot aléltan s eldarabolva még sem fogja látni lábainál.
És hogy ez nálok igaz érzelem, hamisitatlan meggyőződés volt, mutatta egész életök a koporsó bezártáig, mint megmutatta Damjanicsnál, Zákó Istvánnál és több horvát és rácz kitünőségnél.
Este a szálloda előtt nagy csoportosulás volt. Azt gondoltuk, a törököket illeti, mert szomszédságunkban egy török küldöttség időzött, valami Dráva szabályozási ügyben. Azonban az éktelen lárma, mely hirtelen felcsapott, mint a vihar, a süvöltözés, és zsivio Gáj! orditozás meggyőzött arról, hogy ez Vukovics ellen rendezett tüntetés.
Másnap folytattuk utunkat a kedves Fiume felé.
A napokban az a mondat üté meg füleimet, hogy Metternich herczeg szerette a magyarokat.1) Jobb lett volna ezt tán igy kifejezni: étvágya volt a magyarokra. Nemcsak elnyomni, de nyakára is hágni akart a magyarságnak. E mellett tanuskodik számtalan megyei jegyzőkönyv, a követi utasitásokban foglalt sérelmek, s a Metternich kormány alatt a hadseregben a magyarság iránt naponkint fokozottabb mérvben elharapódzó ellenszenv. Magyar embernek, ha csak nemzetiségéből teljesen kivetkőzni nem akart, a hadseregben maradása nem volt, boszantották, üldözték, mignem beadta lemondását; a szegényebb sorsu türt, szenvedett, s kilátásainak netovábbja a kapitányság volt, ekkor sietett magát nyugdijaztatni; magyar születésü törzstiszt már csak olyan akadt, a kinek vérébe ment át a magyart semmibe se venni. És ha magyarokon kihágást vagy sérelmet követett el a katona, büntetése előléptetés lőn, mint történt a Nákó-féle esetnél a bánságban, mikor még a harangokat is félre kellett verni, vagy a temesmegyei kihágásnál, mely az országot fellármázta. Hát természetes, ha a hadseregben illő arányban magyar fő- és törzstisztek találkoznak, még se lehetett volna a magyart ezen az uton is oly rendszeresen nyomni és üldözni. És mi mást bizonyit az, hogy a nemzet nagy áldozatokkal fölépitteté a Ludovica akademiát, s minden sürgetései, erélyes föllépései daczára nem tudta elérni, hogy abban magyar ifjak tisztekké képeztessenek, s miért? bizonyára nem, mintha képzett tisztekre a hadseregnek nem lett volna szüksége, hanem azért, hogy azok ne legyenek magyarok.
A Metternich kormány magyar barátságának kitünő jeleit adta a magyar kincstári és korona-jószágok kezelésénél is. Idegen volt ott minden, a mi csak magyar; berendezés, igazgatás, levelezés, tárgyalás mind németül folyt; a sárga-feketére festett kapukon, oszlopokon és épületeken kétfejü sasok őrködtek, hogy valamikép a nemzeti szellem oda be ne vegye magát. Ép ily kincstári igazgatóság élén állott azon b. Ambrózy Lajos is, kiről gróf Széchen Antal őnagyméltósága s tagtárs ur a többi kitünőségek közt jegyzeteiben megemlékszik. Valóságos erkölcsi hadviselést űzött azon kormány a magyar nemzetiség ellen, annyira, hogy nem átallott még oly tős-gyökeres magyar városban is, mint Szeged, a kais. Salzamt-ot fekete-sárga szineivel s kétfejü sasaival befészkelni, hadd korcsositson s németesitsen ott is, amennyit csak lehet. Nem volt-e alattok lázadással határos vétség a magyar nemzeti szineket használni? A magyar törekvések elé nemcsak gátokat vetettek, de azt minden úton-módon német terjeszkedéssel vagy illir izgatással ellensulyozni igyekeztek.
És ha akkor nincsenek a most eltemetett megyei intézmények az ő kigúnyolt táblabiráikkal, kis nemeseikkel s alkotmányos bástyáikkal, hova juttatta volna a dicső Metternich kormány a magyarságot?
Most, majdnem félszázaddal később, a mint Horváth Mihály »Huszonöt év Magyarország történetéből« czimű jeles művét olvasom, ha lett volna is valami kételyem azok valódisága iránt, a miket akkor hallottam és tapasztaltam, eloszlanék. Mit mond ő? »A kormány, melynek élén Lajos főherczeg és Metternich államkanczellár áll vala, kik a birodalom politikáját a beteges Ferdinánd alatt kényök-kedvök szerint igazgatták, szigorú eszközök foganatba vétele által szándékoztak megfélemliteni a nemzetet.«
Ugyanazon műben másutt:
»Ha csak a legközelebbi korszakot, az 1825 utánit vizsgáljuk is, látjuk: a nép érdekében emelt, bár igen mérsékelt szabad szót börtönnel fenyitve; a követválasztást, az országgyülési salvus conductust megtámadva; az ébredő szellem ellenében terrorismust gyakorolva; a határőrvidéket egészen német lábra állitva, és az országtól tényleg elszakitva; az indirekt adók iránti intézkedést a nemzet kezeiből kicsikarva; a vallási szabadságot örökös kormányi zaklatásokkal nyugtalanitva; a királyi városokat minden törvényhatósági önállásából kivetkőztetve; magát a királyi helytartótanácsot a bécsi német cabinet parancsainak postahivatalává alacsonyitva; látjuk Horvátországban a magyar nemzet elleni forrongást a kormány által pártoltatva, s a pártos illir hősöket kormány-kegyegyekkel elárasztva, a magyarok alkotmányos szellemű barátait pedig üldöztetve.«
A ki azon időben megfordult Horvátországban, meggyőződhetett a fentiekről, de a távolból is, ha valaki figyelmet forditott rá, láthatta, hogy az illir üzelmeknek a Metternich kormány volt a lelke, vagy mi mást bizonyit az, hogy a kormányhoz legközelebb álló méltóságok s egyedül a kormánytól függő magas hivatalnokok egész nyiltan izgattak a magyarok ellen? Igy Haulik zágrábi püspök, Gáj táborában harczolt egész tekintélyével és befolyásával; Kulmer báró is kibontotta az illir zászlót s szerzett annyi érdemet, hogy jutalmul később a császári miniszteriumba kineveztetett. Báró Jellasich, mint iszonyún eladósult végvidéki ezredes, Gáj lapjában szórta a magyarok ellen a gyűlölség epéjével irt költeményeit, s egyszerre nemcsak adósságai lettek kifizetve, de nagyon fényes lábon kezdett élni; aztán tábornokká, majd meg horvátországi bánná lőn. Mi ez, ha nem jutalom? és miért? miután még csak jó katona sem volt, elvitázhatlan dolog, hogy a magyarok elleni sikeres izgatásaiért.
Ha más tények nem bizonyitanák is a hűtlen kormány bujtogatásait a magyarok ellen, elég hangosan vádolja az maga, hogy kik voltak az élén s miként jutalmaztattak.
Természetes, hogy további utazásunkban a fentebbi események képezték beszélgetésünk tárgyát.
Amint megláttam Fiumét, a tengert, feledtem Zágrábot az ő illireivel. Fiume elbájolt; kedves szép város, előtte a tenger, mögötte hegység. Negyven év előtt ép oly vendégszerető, barátságos és magyar érzelmű volt, mint a milyen ma. Ifjukori legszebb emlékeim közé tartozik az a nehány hét, melyet itt töltöttem. Először is az Ürményi térre siettem, s nem tudtam eltelni a tenger látásával; este a szinházba mentünk, onnan a Cassinoba estelizni, hol a kormányzóságtól Kiss Miklós és Inkey Edmund ifju emberekkel sokáig elmulattunk. Szállásunkra »al bon pastore« fogadóba térve, a pinczér azzal fogadott, hogy ott már nincs szállásunk, mert Cornett consul pogyászunkat elvitette, s a cseléd itt vár, hogy elkisérjen. Noha késő volt már, az egész család teritett asztallal várt ránk: az ur, neje és kedves két leánya. Az asztalon hüsitők, déli gyümölcsök és ciderbor várt fogyasztásra, nagy csomó fiumei szivarok társaságában, ezek akkor hiresek voltak.
Fáradhatlan voltam a vidék szép és nevezetesb helyei bebarangolásában. Frangepán várában, midőn a Zrinyiek és Frangepánok siremlékeit olvasgattam, Zágráb óta először jutottak eszembe az illir üzelmek. Elgondoltam, hogy annyi századokon át fennállt Horvát- és Magyarország közt a viszony, hogy volt Zrinyi magyar költő, magyar hős, s a szabadságért magyar vértanu; küzdöttek a magyar szabadságért a Frangepánok, és volt, a ki az igaz ügyért a vérpadon végezte nemes életét. És voltak magyarok, mint Korvin János, a kik meg Horvátországban teljesitették hazafiui kötelességöket. Igazi és szent közösügy állt fenn a két nemzet közt, s ezt most a bécsi reactio megvásárolt tollakkal, szerencsevadászok ármányaival s felbujtogatott tömeggel le akarja romboltatni.
Uj volt előttem táj, emberek, szokások és éghajlat s egyik kellemesb benyomást tőn, mint a másik. Ha fölmentem a hegyre, egészen elbájolt az előttem elterülő szép Fiume, aztán a morajló tenger, láttam Veglia szigetét, s a dalmatiai hegyeket. Órákig tudtam itt elmerengni. Aztán a városban az a vidorság, élénk élet; minden lépten-nyomon a szivargyártó lányok igéző dala, mert akkoriban harmincz-negyven házban folyt a szivargyártás, mi Fiuménak egyik legnevezetesb ipar és kiviteli czikke volt. Nem egyszer ragadott lelkesedésre az, hogy a fiuméiak nagyobb undorral fordultak el az illir szédelgésektől, mint mi, s nem késtek tiszta magyar érzelmeiknek tüntető kifejezéseket adni; a kormányzóság egész személyzetét, mely magyarokból állt, csaknem tenyereiken hordozták; a magyar utasokat vendégelték, szórakoztatták; holmi illir hősködéseknek ellenben oda sem néztek, s ha a kávéházak előtt egy-egy utczai énekes, koboza mellett Figarot énekelve eljátszotta, s utána rágyujtott egy gúnydalra az illirek ellen, zajosan megtapsolták s ismételtették. Fiume azóta haladhatott szépségben, gazdagságban; ámulatba ejthet kikötője s vasuti összeköttetése az európai nevezetesb városok szinvonalára emelhette, de rokonszenve, barátsága s szeretete a régi maradt. Maradjon is, a mig Magyarország fennáll; legyen ezentul is a nemzet elkényeztetett gyermeke, s bizonyosak lehetünk, hogy mint eddig nem élt vissza a hajlammal, ugy ezután sem fog, mert ragaszkodásának alapja erős meggyőződés, s rendithetlen hűségének nehéz időkben is kitünő jeleit adta.
Fiumétól könyes szemekkel váltam el, s ugy éreztem magamat, mint midőn édes testvérnek mondunk »isten hozzádot«, kit vagy látunk még valaha az életben, vagy soha.
Végre hazaérkeztünk. Én ugy megrakodva éreztem magam tapasztalatokkal, mintha a fél világot beutaztam volna. Barátaimnak mindenfelé irtam, hogy mennyit láttam, s természetesen a horvát izgalmas ügyekről is.
Távollétünk alatt itthon a munka nagyon felszaporodott, Vukovics pedig lelkiismeretes hivatalnok volt, ki nem csak biráskodásaival, de még csak jelentéseivel sem maradt hátralékban soha. Éjjel-nappal dolgoztunk, a mig rendes kerékvágásba jött megint minden hivatalos ügy. Csak azután kezdett Vukovics barátaival s elvtársaival értekezni a megyei és nyilvános dolgokról.
Berekszó és temesvári szállása, mint az ellenzék központja, ismét csillogott szellem és eszme gazdagságával.
Vukovics hazajövetele felvillanyozta a pártot, s a teendők iránt az előmunkálatok megkezdettek.
Vukovics Sebő pártvezér mellett leginkább kimagaslott Ormós Zsigmond, a ki iránt Vukovics gyöngéd barátsággal viseltetett. E két fiatal férfi körül csoportosult a szabadelvü párt minden kitünő harczosa és jeles szónoka: Röth Sándor, Murányi (Kulterer) Ignácz, Radványi (Winkler) Imre, Fülep Lipót, Bőjtös Imre, Dessewffy Béla. Ormós Zsigmondot kivéve, ma valamennyi Vukovics Sebővel együtt az örök álmot aluszsza.
Közügyi szerepléseiktől eltekintve, egyénileg is mind szeretetreméltó barátságos lovag volt.
Engem természetesen Ormós Zsigmond érdekelt legjobban, mint a bálványozásig tisztelt főnököm Vukovics Sebő legmeghittebb barátja, s mint az első eleven iró, kit életemben láttam, legalább olyan, kinek kötetes mű elején ott állt a neve. Eddig még csak festve láttam ilyeneket. Ormós Zsigmondtól ott kézen forgott a Véres boszu czimü regény s a Pesti Hirlapban folytonosan jelentek meg czikkei.
Ormós tevékeny részt vőn a megyei gyüléseken, s Vukovics oroszlán-részéből mindenkor neki is jutott valami; kötelességének mint megyei hivatalnok buzgón és példásan megfelelt; ráért irodalmi ügyekkel is foglalkozni; mint tetőtől-talpig elegans és szellemes ifju, a társas-körökből sem hiányozhatott. Karácsonyi Guidó jelmezes estélyei, az előkelő világ mulatságai őt nem nélkülözhették, mert – ma már udvariatlanság nélkül bevallhatjuk – a hölgyvilágnak elkényeztetett kedvencze volt.
Mikor Vukovics Sebő mint követ az országgyülésre ment, a szabadelvü párt vezetése Ormós Zsigmondra maradt.
Ezen erős és jól szervezett szabadelvü párttal szemben állt nem kicsinylendő erővel a konzervativ párt, mely azonban mindég verességet szenvedett, s csakis egyezkedés utján vihetett ki néha valamit, például hogy Szabó Antalt másod-alispánná válasszák. E párt vezértagjai: báró Ambrózy Lajos, népszerütlen, büszke férfi, a kincstári kormányzóság elnöke; Lukács Ignácz, tudományos, szerény ifju, ki munkássága, erőteljes tolla, s tartalmas szónoklatai által akárhol s bármely pártnál kiváló helyet foglalhatott volna, oly egyéniség volt, ki az ellenpártnak is osztatlan tetszését és elismerését birta. Aztán Szabó Antal, Ambrózy György sat.
Roppant különbség volt a két pártnak az ifjuság iránti magatartásában; mig a szabadelvüek bevonták társaságukba, meghallgatták egyben-másban véleményöket, a tévedést gyöngédséggel igazitották helyre s szivesen oktatták, addig a konzervativek csak magas polczról néztek le ránk. Tapasztalásból mondhatom, mert egy Vukovics, Ormós s a többi fenn elősorolt szabadelvü vezértagok velem, gyakornokkal barátilag s mint magokhoz hasonlóval érintkeztek, de az Ambrózyak minden alkalomnál éreztették felsőbbségöket.
Már négy évtizede mult, s nem tudom feledni. Gyarmathán uriszék volt; Ambrózy György asztalánál sok vendég ült s a beszélgetés tárgyát képezte egy földmives esete, ki saját szőlőjéből egy kosárka szőlőt vitt haza családjának; rajtaérték s Ambrózy György, mint földesur, keményen kivánta megbirságoltatni, példaadás végett. Szóltak mellette, de többen ellene. Eh, uraim! mond Ambrózy, hogy lehet őt védelmezni, hisz ez ép annyi, mintha a földeken keresztbe rakott buzából vinne haza, mielőtt tizedét leadta volna.
Én szerényen beleszóltam s a különbséget fejtegettem a közt, ha valaki megtizedelés előtt buzát visz haza, s a közt, ha egy kosárka érett szőlővel akar kedveskedni gyermekeinek a saját szőlőjéből, a melyben azok jó és rosz időben egész éven át dolgozni segitettek.
Ambrózy erre felütötte fejét s iszonyu orrhangon kezdte: Amice Degré! majd ha a magáé lesz Gyarmatha, vagy lesznek tizedes-szőlői, megmondhatja véleményét, addig azonban csak bizza ránk, hogy miként fogjuk fel a dolgot.
Azt gondoltam, rám szakad a szoba boltozata, szemeimet a tányéromra sütöttem, s ebéd végeig föl sem emeltem. »Igaza volt, édes barátom, e szókkal lépett hozzám Ormós Zsigmond, föl se vegye, mivel Gyuri nem tudott okokkal czáfolni, fennhéjázással akarta elütni a dolgot«. Csak akkor lélegzettem fel, mikor Temesvár felé kocsiztunk.
Most veszem észre, hogy a két párt vezértagjairól szólván, a megye egyik kitünőségéről, a hatalmas tollu, élczes beszédü, ékesen szóló s tudományos Várkonyi Ádámról elmulasztottam megemlékezni. Hát ez nem feledékenységből történt, nem is valami neheztelés miatt, mert igaz, több előszeretettel viseltettem Vukovics és Ormós irányában, azért Várkonyinak őszinte tisztelője s nagy eszének csodálója voltam mindég. De mint nem tudtam akkor, ugy maig sem tudom, hogy melyik pártnak volt hive? Ő a két párt között lebegett, hol az egyik hitte a magáénak, hol a másik, végeredményben mégis az ellenzékhez huzott, mire elég bizonyság, hogy később szabadelvü utasitással Vukovics Sebő követtársa volt az országgyülésen.
Temes, Arad és Torontál szomszédmegyék versenyeztek a szabadelvü eszmék keresztülvitelében; Aradon Csernovics Péter és Török Gábor vezérkedtek, s noha Török Gábor országos tekintély volt, csakis Csernovics Pétér roppant pénzáldozataival lehetett egy-egy eszmének győzelmet biztositani. A tisztujitások, követválasztások Csernovics Péternek mindannyiszor egy-egy vagyonát emésztették fel, s mégsem birt erkölcsileg odaemelkedni, a hol Temes megye állt, a hol soh’sem szerepelt pénz, hanem szellem. Csernovics Péternek elvitázhatlan érdeme, hogy Arad megyét arra a szinvonalra birta emelni, a melyen állt és megmaradt, holott neki erős küzdelme volt Faschó József, Bánhidy, Biró, Salbeck Jakab, Kornya és Atzélok ellen. Bohus János nagy vagyonával rendesen tartózkodó állást foglalt, de ha Csernovics kikaparta a gesztenyét, segitett azt megenni, és szabadelvü volt.
Csernovics Péter óriási vagyonának szép részét a közügyek emésztették fel; ő nem csak a forradalom előtt áldozott a szabadelvü eszmékért, de forradalom alatt is egész következetességgel megállott minden helyet, oly férfiasan és elszántan, mint sok nagyszerü magyar nem. Százezekre ment a kára, mit elhajtott juhokban, marhákban, elszállitott s fölemésztett takarmányokban s gabonanemüekben az oroszok neki okoztak. Csernovics soh’sem panaszkodott. Fogságra itélték, kiszabadulván, ujra üldözték, s ismét el lőn itélve; türt és nem panaszkodott. Mikor aztán a kiegyezés létrejött, s a visszaállitott magyar kormány a temesi főispánságot, melyet ő nehéz időkben válságos viszonyok közt oly erélyesen betöltött, másra ruházta, akkor Csernovics Péter elkáromkodta magát. Alkalmam lesz majd erről a nem méltányolt hazafiról későbben is szólni.
Sokszor hallottam felhozni, hogy Kossuth Lajos az emberek megválasztásában nem volt szerencsés. Meggondolatlan beszéd; mikor nyakra-főre ezer helyre ezer embert kellett alkalmazni, lehet-e egy-két balfogást elkerülni? Jézus isten volt, s a tizenkét Apostol közt nem tévedt-e egyben? Hát Csányi Lászlót, Bonis Samut, Perényi bárót, Jeszenák bárót, Damjanicsot, Klapka Györgyöt, Bemet, Aulichot, Horváth Mihályt, Teleki László grófot, Batthyányi Lajos grófot, Batthyányi Kázmér grófot, Jósika Miklóst és más száz meg száz történelmi nagyságot nem Kossuth választotta-e? Csernovics Péterrel is szerencsés választást tőn, ki méltó volt és maradt, ugy az ő, mint a nemzet bizalmára.
Torontál megye nem sok súlyt fektetett a szabadelvüségre, s a két szomszédmegye elől nem szellemi uton, de aczélos buzával igyekezett elnyerni a babért, és ez sikerült is. De ha másért nem, csak azért is, hogy gyülésezni lehessen, s vitatkozhassanak, kellett ellenzék melynek vezére Karácsonyi László és Hertelendy Miksa volt, körülbelül a párt is ő belőlök állt. Torontál megye büszkeségét Karácsonyi László, Kiss Ernő, Karácsonyi Guidó, Étskai Lázár, Csekonics János sat. kiskirályságok képezték, a melyekhez foghatók csakugyan fél Magyarországon sem voltak. Ezzel csináltak politikát, követválasztást, utasitásokat s tisztujitást.
A két szomszédmegye felett szellemi tekintetben Temes megye kimagaslott, s hogy a szabadelvüpárt vezérférfiai mennyire lelkiismeretes hivei voltak az ügynek, meglátszik abból is, hogy a fegyverletétel után kettő számüzetésbe, a többi meg börtönbe került.
Ormós Zsigmond ma az egyetlen élő azon szabadelvü párt jeles vezértagjai közül. Társai szellemét ma is derekasan képviseli.
Jelenleg Temes megye főispánja. Boldogsága teljes lehet, mert azon magnak, melyet évtizedek előtt elvetett, gyümölcsét élvezi.
A mai Temesvár örvendetes haladásán meglátszik, hogy ott a régi Ormós Zsigmond szelleme működik.