III.
A gyakornoki évet szivélyes pajtások, s előzékeny főnökök közt szerencsésen eltöltvén, a lehető legjobb ajánlatokkal jöttem Pestre kir. táblai jegyzőül fölesküdni.
Ez oly mozzanata volt az akkori ifjuság életének, mely három éven át vágyakkal, reményekkel tölté el keblét. Összejönni, találkozni a régi pajtásokkal, megismerkedni az ország minden vidékéről idesereglett kortársakkal; feltalálni azokat, a kiket soh’sem láttunk, de a kikkel leveleztünk; hallani Kossuth Lajost, Széchenyi István grófot, Nyáry Pált, Szentkirályi Mórt, a pestmegyei gyülésterem e nagy és kiváló alakjait. Ez maga megérdemelte tizenhárom évig a tanodai élet izetlenségeivel megküzdeni.
Legnagyobb izgatottság közt váltottam öltözéket, s azonnal siettem az ifjuság gyűlhelyére, a Pillvax kávéházba. Mondjuk, az ország egy nagy kert, s annak kiválogatott virágaiból lélekemelő bokrétát lehetett itt látni. Viruló arczok, ruganyos tagok, választékos öltözetek, s vidor zaj jellemzé a sokaságot. Itt szikrázó elmésséget, ott fellángoló örömhangot lehetett hallani. A tekeasztalt vidor sereg vette körül, egyszerre éles hang üti meg fülemet, a mint elkiáltja magát roppant palóczos kiejtéssel:
– Hányás?
Ránézek, látom villogó szemü, borzas haju kis ifju. Hozzáléptem e kérdéssel:
– Nem vagy Lisznyay Kálmán?
– És te Degré Alajos?
Soha sem láttuk egymást, csak leveleztünk és én levelei után ráismertem, ő meg csakugy találomra rámbukkant. Meg is verselte valahol ezt a sajátságos véletlent.
Még azon délután Lisznyay egy vigyorgó képü, egészséges kinézésü szőke ifjut mutatott be.
– Nézd, ez meg Lauka Guszti.
Lauka ráfogja, hogy én őt teins urnak szólitottam. Én azt hiszem, nagyobb czimet adtam neki, mert ép előtte való nap nyert az akadémián 10 aranyat valami költeményért. Ilyen embert én akkor nagyon megcsodáltam, még ha a kedélyes Lauka Guszti volt is. No de azért mindjárt jóbarátok lettünk, nem csekély büszkeségemre. Lisznyay mint a kényeső futkosott ide-oda, majd ennél, majd annál a csoportocskánál fordult meg, mindenütt tudott valami felett csodálkozni, aztán a tekeasztalnál kiáltott fel elragadtatással valami szép lökésen. Egyszerre csak eltünt, s én Laukával maradtam, ki pillanatról-pillanatra nagyobb lőn előttem, beszélt a spanyol nyelv szépségeiről, s egyes mondatokat idézett; panaszkodott, hogy tegnap Vörösmartynál estelizvén, minő rosz pezsgőt ivott, na de aztán helyrehozta, mert elment Kuthy Lajoshoz egy csésze theára. Végre még kávémat se engedte hogy kifizessem, ő vendégelt meg. Most Lisznyay Kálmán szép szálas ifjuval karöltve közeledett. Az ifju meglepő alak volt; ábrándos kék szemek, harmatos fehér arcz kevés pirral szinezve. Ha kis szőke bajsza s szakálla nincs, átöltöztetett nőnek lehetne tartani.
Lisznyay bemutatott egymásnak; – Szelestey László volt.
Együtt töltöttük az estét, elmentünk szinházba, azután estelizni a borsajtóhoz, onnan Szelestey szállására, ki nekünk költeményeiből olvasott föl, Lisznyay meg szavalt, s Lauka, nagy megbotránkozásomra, egyikre is, másikra is gúnyos megjegyzéseket tőn.
Ne bántsátok azt a jó táblabiró világot, az adott a hazának szilárd jellemü, vasakaratu, nagyszivü és lángeszü történelmi férfiakat, az nevelt hazaszeretetben s lelkesedésben felülmulhatlan ifjuságot, ifjuságot, melylyel az 1848-at meg lehetett teremteni.
Én szivörömmel szeretek visszagondolni azon időkre. Az ország fiatalsága egy családot képezett; ezren s ezren évenkint összejöttek a fővárosban, mint a királyi tábla leendő, vagy már felesküdt jegyzői, kik közt összetartás, hazafias szellem, s a nagyok iránti hódolat képezte a testvéries kapcsot, s aztán szétoszlottak a megyékbe, tovább fűzni ezt a lánczolatot s terjeszteni a közös szellemet. Az ország minden megyéinek fiatalsága szabadelvü ellenzéki volt, s a legkormánypártibb megye ifjusága is egy-két ellenzéki szónok (mert ennyi csak akadt mindenütt) körül csoportosult.
Olvastuk a »Kelet Népét« a »Felelet a Kelet Népére« czimü röpiratot könyvnélkül tudtuk. Kossuth Lajosnak majd szivemelő, sokszor kebelrázó s ismét a hideg észhez szóló vezérczikkeit, melyekben annyira ragyogtak a magasztos eszmék, emelkedett hazafiság és tündöklő szellem, melyek örökké varázserejü tollának szépségeivel voltak irva, magunkba szivtuk, mint az egyedül éltető léget. Tudtuk, melyik megyében mikor van az évnegyedes közgyülés, a honnan barátaink az ellenzék szónokainak beszédeit szétküldözgetni siettek, a melyet egymástól leirogatva, alig találkozott megyei fiatal ember, kinek remek beszédgyüjteménye ne lett volna.
Ha visszagondolok, midőn 1841-ben Zala megye egyik közgyülésén, valamely alárendelt kérdésben, ha jól emlékszem, a mezei rendőrség tárgyában, Deák Ferencz és Deák Antal közt véleménykülönbség merült föl, csaknem könyekre fakadtunk, a két beszédet olvasva, hogy most a két nagytestvér közt szakadás fog támadni, s akkor mi lesz az ellenzékből? mi lesz a hazából?
Magamról tudom, miként azok, kiknek még nem volt alkalmuk a pesti életet ismerni, megbámulták az olyan embert, kiről tudták, hogy látta Deákot, Kossuthot, Széchenyit. Nem hiába bálványoztuk már akkor a három nevet, a későbbi nagy események mindenik számára egy-egy fényes lapot biztositottak a világtörténelemben.
Századok mulhatnak el, mig ily három nagyság egyszerre magasodhatik ki a nemzet zöméből; egyik-egyik óriás szellemének a Kárpátoktól Adriáig szűk volt a határ, túlszárnyalt országokat, tartományokat, s mindenik világnagyság lőn. Széchenyi István a gőz- és vizerő mérlegét tartva kezében, az ország anyagi felvirágzásán fáradozva, azt a polgárosult államok szinvonalára törekszik emelni; Deák Ferencz a béke olajágával szellemi hóditásokat tesz, s az önkény szuronyai ellenében a tudomány, jog és bölcseség fegyvereivel küzd; Kossuth Lajos a szabadság zászlójával, elragadó szónoklatával, hatalmas eszével, s hazáért lángoló szivével nemcsak a vén Europát, de még az uj világrészeket is megrázkódtatá.
Mindhárman az eszményiségig önzetlenek, Széchenyi István, mert gazdag volt, sajátjából áldozott sokat a hazának; Deák Ferencztől egy korona sorsa függött, s ő mégis mint szerény körülmények közt élő egyszerü polgár költözött jobblétre; Kossuth Lajos kezében egy ország kincse s hatalma volt, ő mégis ma szerény elvonultságban eszi munkával szerzett kenyerét.
Nem szobor, oltár illet meg ily kiváló jellemeket.
1841-ik év Szent István törvénykezési ülésszak volt, midőn a táblai-jegyző esküt letenni szintén a fővárosba érkezém.
Ilyen terminusok alkalmakor Pest hasonlita egy kerthez, melybe tavaszkor a kertész csoportozatokba kirakja virágait az üvegházakból; az utczák pezsegtek, a nemzeti szinház megtelt, a kardok csörögtek – mert eskühöz s az ülésekbe a táblai jegyzőknek magyar diszben kellett menni – a zene szólt, s vidámság, ifju életkedv harsogott fel mindenfelé. – Az ország virága, a jövő nemzedék szine-java jött össze.
Ha elgondolom, ha visszaemlékezem, minő érzelmek dagaszták akkor keblemet, minő reményektől hevült szivem, s a képzelődés milyen nyargalódzást vitt véghez agyamban! Találkoztam oly pályatársimmal, kikkel ekkoráig csak leveleztem, a nélkül, hogy valaha egymást láttuk volna, azonnal benső barátokká levénk; szemeimet az emelkedő ifju Pest szépségein legeltethetém, s pillanatról-pillanatra lestem az alkalmat, hogy mikor és hol láthatom meg a haza legnagyobb férfiait, a nemzet legmagasztosabb szellemeit? tovább legmerészebb vágyaim se terjedtek.
Lajos napja előestéjére az összesereglett ifjuság Kossuthnak nagyszerü fáklyásmenetet terveze. A tartandó szónoklatra pályázat lőn hirdetve, s a megbirálásra Erdélyi János, Garay János és Vachott Sándor kérettek fel.
Engem is megszállt a láz, vagy ihlet s beszéd készitéséhez kezdtem. – Lelki szemeim előtt lebegett az a tenger ifjuság, mely most Pestet elözönli, az a sok deli alak, értelmes fő s szellemet sugárzó szemek mind azt látszottak nekem mondani: nem te, mi vagyunk e kitüntetésre hivatva. Ám legyen, gondolám, ily téren maga a versenyzés is dicsőség. Aztán irtam, inkább érzelmeimnek adva kifejezést, mint csak távolról is arra gondolva, hogy a kitüntetés Kossuth Lajost üdvözölni engem érhetne.
A birálók a beszédet megválasztották, a jeligés levél felbontatván, száz meg száz ifju éljenzé nevemet.
E pillanattól kezdve nem jártam Pest kövezetén, de Pest fölött a felhőkben.
Roppant izgatottság közt éltem át az időt másnap estig, a mikor díszbe öltözve, megjelentem a kitüzött helyen.
Az uri-utcza el volt lepve ifjusággal, s negyedórával megjelenésem után hat-hétszáz szövétnek lobogott.
Zeneszóval megindult az impozáns menet. A szép-utcza egyik kétemeletes háza előtt nagy körben lángfalat képeze a tömérdek égő fáklya. A kör közepette álltam én. Egyszerre átellenben megnyilik a lángfal, a zenehangok közé eget verő »éljen!« vegyül, s én bálványunkkal szemközt álltam. A jelenet oly elfogulttá tőn, hogy a hang torkomon akadt volna, ha e pillanatban kell megszólalnom; szerencsémre még darabig a zene és éljenzés időt engede magamat összeszedni. Midőn a nagy hazafira emelém tekintetemet, szemeiben a nyájas olasz égalj szép kék egét véltem megpillantani. Sohasem láttam oly szelid, mondhatnám ábrándos és sokat mondó szemeket. Bizalmat és bátorságot öntöttek belém.
Mély meghatottsággal és szent érzelemmel üdvözöltem őt.
Aztán megcsendült az a varázshatásu bűbájos hang, mely a sziveket rezgésben tartá, mig beszédének magasztos tartalma s eszmegazdagsága az elméknek nyujta szellemi kincseket. Beszélt a hazáról, hazafiui kötelességekről s az ifju nemzedék hivatásáról, de ugy, hogy ékesszólása, fönkelt szelleme lelkeinket magával ragadta. Alig hiszem, hogy lett volna köztünk kebel, mely ne azt érezné s agg, ki ne azt gondolná: esküszöm, hogy szeretni s védni fogom a drága hazát.
Kossuth távozott, de a lelkesedés kitörései nem akartak véget érni.
Az emelet ablakai felnyiltak, s ott megjelent Kossuth Lajos, mellette pedig egy erőteljes férfi, jóságot sugárzó arczával s nyugalmas mélységet kifejező szemeivel.
Dörgő »éljen Deák Ferencz!« harsogott fel a sokaságból.
Deák jószivüleg mosolyogva, karjára emelte keresztfiát, a kis Kossuth Ferenczet.
Igy láttam együtt s egyszerre a két nagy hazafit.
Nem tudom, a felizgatott képzelet játéka volt-e, vagy az ablaküvegeken megtört szövétnek láng viszfénye, de annyi igaz, hogy a két főt, mint valami szentekét dicsfény körözettel láttam.
Ki hitte volna közülünk akkor, hogy e két nagy sziv ne együtt dobogjon a sirig, hogy a két lángelme ne együtt világitson a nemzet haladó utain, s e két magasztos ajk ne egyenlő igét hirdessen a haza boldogitására?
Rég volt; válságos időket éltünk át azóta, s az akkori pályatársaim közül sokat – nagyon sokat elsöpört a vihar.
A haza két fénylő csillaga eltérő irányba kezdett világitani, s a két nemes barátból nemes ellenfél lőn. Nagy maradt mindkettő, az eszményiségig önzéstelen s az önfeláldozásig hazafi mindkettő.
Nem szégyenlem bevallani, hogy szemeim könybelábadtak, midőn a nagy Deák Ferencz Kossuth Lajosnak a nemzet szine előtt az országházban oly emelkedett melegséggel adta az elismerés koszoruját. És viszont Deák Ferencz koporsóján minden értékes koszorúk közt legnagyobb jelentőségünek tartom a kis cziprus lombot, melyet a nagy Kossuth Lajos szentelt rá.
Nincs oly nemes ércz, melyből a három szellemóriásnak a nemzet elég méltó szobort emelhetne. Állitsanak szobrot hősöknek, hadvezéreknek, a Krupp- és Uchatius-ágyuk feltalálóinak, hirneves művészeknek, nagy diplomatáknak, de Kossuth Lajos, Deák Ferencz és Széchenyi István oly tünemények, kiknek Pantheont kellene emelni három oltárral, melyek egyikén a szabadság zászlója, másikán a béke olajága, a harmadikon pedig a haladás jelvényei mutassák meg a világnak, hogy mi az, a mi szent e nemzet előtt.
Századok után századok enyészhetnek el, mig Magyarország egén ismét három ily csillag fog egyszerre tündökölni.
Ezen ünnepélyesség után a »komlókertben« nagy lakoma következett, mely kifogyhatlan volt a hazafias felköszöntésekben.
Másnap egy olaszos kinézésü ifju állitott be hozzám:
– Én Stampfl vagyok Fiuméból, kir. táb. jegyző.
Örömömben a nyakába ugrottam; a kedves Fiume még oly élénk emlékezetem volt. Mielőtt szóhoz engedtem jutni, száz kérdést intéztem hozzá, az ottani viszonyokról és emberekről, kik közt oly szép napokat élveztem. Ugy belemelegedtünk a fiuméi beszélgetésbe, hogy barátom egészen feledé, miért jött. Csak mikor távozni készült, kiáltott fel:
– Igaz! Császár Ferencz küldött hozzád, kéretne, ha meglátogatnád még ma.
– Egy óra mulva ott leszek.
Császár Ferencz váltó-feltörvényszéki ülnök, nagy hirben állt az ügyvédek és kir. tábl. jegyzők előtt; na meg mi irójelöltek azonfelül a szerkesztőt és költőt is csodáltuk benne. Személyesen még nem láttam őt soha.
Dobogó szivvel léptem be hozzá, mert akkor egy királyi táblai ülnök vagy hétszemélynök igen nagy ur volt ám, hátha még különben is nevezetesség, mint Császár Ferencz.
Meg voltam lepetve, oly elegáns, szép, szőke fiatal férfi fogadott, ajkain édes mosoly, szemeiben jóság honolt.
Bemutattam magamat, azonnal székkel és szivarral megkinált.
– Elhozta tegnapi beszédét? kérdezte minden bevezetés nélkül.
– Nem.
– Pedig kérettem.
– Stampfl erről nem szólt.
– Ugy hát fáradjon el érte. A lapba közleni akarom.
– Bocsánatot kérek nagyságodtól, de a beszédet nem adhatom.
– És miért?
– Ismerem a lap elveit s nézeteit, tudom hogy beszédem gyarló oldalai kiczégéreztetnének, s lelkesedésem kigúnyoltatnék.
Császár fejét mosolyogva megrázta e szókkal:
– Furcsa fogalmak! Nos, lássuk, szerencsésebb leszek-e a második óhajtásommal; én önt, illő havi dijazás mellett, szeretném jurátusomnak.
– Ezt mély köszönettel fogadom, mert lehetővé teszi Pesten maradásomat, s biztositom nagyságodat, hogy erőm és tehetségemhez képest a rámbizott munkát teljesiteni fogom.
Császár a legszeretetreméltóbb főnök volt; soha munkával túl nem terhelt; a jót megdicsérte, a hibák iránt elnéző volt. Én őt napról napra mindinkább megszerettem.
Miként érzett irányomban ő, megmutatta azzal, hogy elvezetett a kaszinó-bálokba, a vasárnap déli kaszinói hangversenyekre; több előkelő háznál bemutatott, s mintegy bevezetett a pesti társas-körökbe. Bemutatott Nákónál, ki akkoriban a legnagyobb házak egyikét vitte Pesten. Oly fényes bálokat adott dunaparti palotájában, aminökről csak olvastam, de soh’ se láttam. Palotájában szinház is volt, ehhez a nábob magának külön dalmüveket iratott, a melyeket csak ott adtak elő, valami Gentilluomo nevü kar és énekmestere betanitotta és rendezte az előadásokat, mik a meghivott vendégeknek nem csekély gyönyörüséget szereztek.
Soha, azelőtt épen nem, de azóta is alig láttam valahol nagyobb fényüzést, mint abban a palotában; helyiség, szolgaszemélyzet s berendezés a tündérmesék világába tartozott. Ha bál volt, amint a kocsiból a pazarul világitott kapualjba lépett az ember, lába ugy belesüppedt a puha szőnyegekbe, mintha csak londoni gyepen járna: a lépcsőn fel az első emeletig déli és keleti buja növények közt vezetett az út; a teremben káprázat fogta el a szemet attól a sok ragyogástól; a tömérdek gyertya-világitást a márvány falak, óriás tükrök, a gyémánt, smaragd, rubin-kövek mindenféle szinben ezerszeresen verték vissza; hát még a tündöklő szemek! A házinő, gondolom – trieszti szépség, ott ült – január elsején, fehér selyem ruhában, karvastagságu természetes ibolya-füzérekkel diszitve; fején is vastag ibolyakoszoru nehezült dus szőke hajára, varázs-illatot terjesztve maga körül. Mellette kilencz vagy tiz éves leánykája, mintha csak az égből cseppent volna oda. Nem akarok itt beleereszkedni azon meseszerü pompa leirásába, mi ezen termekben uralgott, de hogy még is fogalmat nyujtsak azon bőségről és kényelemről, mit a vendég itt élvezett, csak azt emlitem meg, hogy a hölgypipere-szobákban valóságos keztyű- és bálczipő készlet volt, hol a készséges szobaleányok nemcsak a megrongált női öltözéket hozták rendbe, hanem a pórul járt czipőket s keztyűket ujakkal pótolták.
Éjfél után a társaság valóságos édenkert virányai közt sétált fel a második emeletbe étkezni, hol a franczia konyha különlegességei s legválogatottabb borok szolgáltak felüdülésül.
Étkezés után, midőn az első emeletre visszatért a társaság, meg volt lepetve; szünóra alatt a táncztermeket átalakitották, úgy, hogy egészen más virágokat, diszitményeket, s berendezést talált.
Ezen valóban gazdag és mesésen fényes mulatságokban soha egyetlen mágnást sem lehetett látni. Az volt a beszéd, hogy azon főuri körökben megsértették Nákót, s ő merő daczból akarta fényben és gazdagságban túlszárnyalni vigalmaival valamennyiök termeit. Egy-két év alatt aztán megunta ezt az állapotot, elment külföldre s a Magyarországból jövedelmező millióit ott költötte.
Hát minden ember, s kisebb-nagyobb mértékben, minden kör is saját fogalommal bir az önmegbecsülésről. Meglehet, hogy hibás felfogással itélek, de nézetem szerint sokkal nagyobb érdem és hazafiság – még kevés önmegtagadással is – itthon maradásra kötelezni oly embert, ki évenkint százezreket költ, mint büszkeséggel verni a mellét azon meggyőződésben, hogy hiába vannak itt milliói, ha valódi urak közt akar élni, keressen magának más hazát. Más hazában aztán méltányolni tudják annak értékét, hogy oly ember, ki évenkint százezreket költ az országnak vagy városnak, tiszta haszon, megbecsülik érte, s jól találja magát. Itt meg származik belőle kettős veszteség; először, hogy millióit nem itt költi el, s másodszor, hogy az a hazából kivándorol. Hiszen a jólelkü, nemes szivü, s minden hazai ügyekre oly bőkezün adakozó báró Sina Simon is a főuri osztály részéről egy kis előzékenység, barátságos fogadtatás által, azon rokonszenv mellett, melylyel a magyarok iránt viseltetett, s azon óriási uradalmaknál fogva, melyeket itt birt, könnyen az ország lakosává vált volna, de rideg s tartózkodó fogadtatásra talált. Bizony van annyi esze mindenkinek, főkép ha bőséges módja is van hozzá, hogy tömérdek pénzével odamegy, ahol szivesen látják, s ott költ, ahol nem kell szerencséjének tartania, hogy elköltheti pénzét. Igy aztán ez a kis pamlagpör is kivitt az országból néhány milliót.
Nincs az országnak, de az egész világnak sincs oly nemzet-gazdásza, ki ebből hasznot birna kiszámitani.
Akármerre járok-kelek ma Pest utczáin, a pajtások közül, kik Nákó estélyein résztvettek, csak Sághy Tónit látom azon időből, mert Simonyi Ernő, Stummer (Terényi) Lajos, Lónyay Feri, Latinovics György, Prónay György nincs többé, Sághy Miska valahol falun turja a földet. Igy mulik el az idő, meg az élet!
Császár Ferencz amint szeretett és tudott dolgozni, ép ugy szeretett mulatni is. Engem tehát egyenlő sikerrel iparkodott bevezetni a jogtudomány komoly csarnokába, s a társas élet vidor termeibe. Sokszor elbeszélgetett velem Fiuméban eltöltött boldog éveiről, hol mint tanár igen népszerü és kedvelt egyéniség volt Aztán kedvencz tárgyát, az irodalmat vette elő.
Ez időben alapitották együtt Petrisievich Horváth Lázárral, a ‚Honderüt‘. Mindig buzditott, hogy irjak bele.
Egyszer aztán vittem neki egy beszélyt, jobban megörült, mint mikor valami nagy csődper kivonatát elkészitettem. A következő héten a beszély már megjelent.
Egy fejjel nagyobbnak éreztem magamat, mert nevem Kúthy Lajos, Gaal József és Tóth Lőrinczé közt egy lapon van kinyomva.
A fáklyás-menet estéjétől fogva engem valamennyi pajtás ismert, mindenféle ifjusági mozgalomban részt kellett vennem; mióta meg abban az előkelő úri lapban beszélyem is jelent meg, épenséggel nélkülözhetetlennek tartottak. Heves tanácskozásaink s éles vitáink folytak a Pillvax kávéházban, egyik-másik darab felett, vagy aziránt, hogy Egressy Gábort, Lendvay Mártont, vagy mást jutalomjátékán hogyan tüntethessünk ki.
Eljártunk a k. tábla üléseire, de ha megyei gyülés volt, oda tódultunk tömegesen az ország legkitünőbb szónokait hallgatni. Azok voltak aztán gyülések! Kossuth Lajos, gr. Széchényi István, Szentkirályi Mór, Nyáry Pál egymást váltotta fel, s nemcsak ékesszólást, de nagy eszméket is hallottunk tőlük. Néha hideg borsódzott végig a hátunkon, majd meg minden csepp vér fellángolt ereinkben. Nem birtunk magunkkal; elragadta lelkünket az a hatalom, melynek csak a kérgesszivü uzsorás, vagy a buta eszköz képes ellentállni, de nem a lánglelkü s hazafias értelmü ifjuság. Fel is harsogtak oly éljenek, a minőknek dörgését azóta azok a falak nem hallották.
Néha aztán mulatságos mozzanat is adta elő magát.
Gr. Széchényi egy beszédében a többi közt azt mondá: ‚Vizsgáljuk meg a dolgot jól, s látni fogjuk, hogy magunkban létezik a hiba. Csak olyan ez, mint velem történt; darab idő óta izetlennek találtam az étkeket, szidtam a szakácsot, mással főzettem, de biz akkor sem izlett, lassan aztán rájöttem, hogy nem a szakács az oka, ő jól főz, de a gyomrom rosz‘.
Egy fiatal ember mögötte állt, el volt merülve a hallgatásba, s önkénytelen felsóhajtott:
– Szegény!
Széchényi oda fordult hozzá, s igy szólt:
– Ne sajnáljon, még nem vagyok szegény.
És a fiatal ember szégyenében ugy összezsugorodott, hogy a nevető közönség alig láthatta, pedig minden szem oda fordult.
E gyülések voltak sátoros-ünnepeink. Ily gyülés még utólagosan is foglalkoztatott s legalább négy-öt napig képezte beszélgetésünk tárgyát.
Vajjon eszébe jut-e Földváry Mihálynak ott az alispáni székben, hogy mi volt Pest megye, mikor Szentkirályi Móricz foglalta el azt a helyet?… hogy ne, hisz ő is azon korszak növendéke. Bizonyosan neki is elszorul a szive a multak emlékénél, ép ugy mint nekünk mindnyájunknak, akik akkor ismertük Pestmegyét.
Bizony sajátságos érzés lephetett meg ujabb időben bárkit is a régiek közül, ha e gyülésterembe lépve, Széchényi helyén valami lókupecet látott vigyorogni, kinek buta szemeiből kirítt az öröm azon tiz hold föld miatt, melyet az utolsó választásnál megkaparitott. Kossuth helyén egy uj földes ur rajzónnal a kezében, az idei dohánybeváltás előnyeit s hasznát számitgatja. Hiába keressük Szentkirályi és Nyáry utódait, az egyiknek helyén elhizott pap szendereg, a másikén az adófelügyelő tekinget körül, hogy kiszemelje uj áldozatait.
Szerencsés gondolat volt a megye termének alakját megváltoztatni, ne legyen nyoma se annak, hogy hol szokott ülni egyik-másik nagyság, legalább nem sir az emberekben a lélek, mert most ellentéteket lát ott.
Van Bulwernek egy regénye, mely körül-belül azon eszmét fejtegeti, mi volna az ember, ha a tudást mindenik nem előlről kellene hogy kezdje, hanem ott folytathatná, hol előde végezte. Pest megye gyülés-termében most ez az eszme mindég megforditva merült fel elmémben. Oda tanulni ugyan senki se menjen.
Álszenteskedés volna tőlem azt állitani, hogy az akkori ifjuság csak hasznos, hazafias és épületes dolgok iránt buzgólkodott; történt bizony kihágás akármennyi, sőt a tettlegességektől sem igen riadtunk vissza, és ennek három oka volt, először mert fiatalok voltunk; másodszor, mert se szolgabiró, se városkapitány, se semmiféle törvényszék ügyeinkben nem biráskodhatott, csak egyedül a királyi tábla; harmadszor mert még a kihágásoknak is mindég tudtunk valami hazafias vagy nemzeties indokát feltalálni. Például:
Mi a német szinházba soh’ sem jártunk, de tudtuk, hogy főuraink s az igazgató közt az első énekesnő miatt surlódások vannak. A főurak kegyencze valami Me Pixis, az igazgatóé Me Mink volt. Egyiknek tágitani kellett, de nem akart. »Itt az igazgató az úr, itt a közönség parancsol«, volt a véleménykülömbség. És elkezdődött a tapsverseny, de nem vezetett eredményhez. Az igazgató, hogy végetvessen a hajszának s eljárását is igazolja, egy szép estén kifütyöltette Me Pixist. A német szinházat, vagy inkább szinésznöket pártoló magyar főuraknak sem kellett több, s a következő föllépésnél meg ők fügyölték s fütyültették ki Me Minket, nemcsak, de tojással s burgonyával is meghajigálták.
Eddig semmi közünk sem volt a dologgal, s miattunk bátran felfalhatta volna egymást a versenyző két fél.
Azt mondják, ha a birka megvész, minden vadállatnál rettenetesb. Az akkori német szinház törzsközönsége valóságos birka volt; hagyott magán paczkázni, s birka-türelemmel nézte és hallgatta végig a világ legnagyobb silányságait, de mikor a főurak Minket kifütyölték, megveszett.
A német szinházban müvészi dulakodás, s magasabb irányu verekedés támadt.
Mi a »komlókertben« vigadtunk.
Egyszerre beront néhány uri ember nagy lármával, hogy a német szinházban verekedés van.
– Minél erősebb, annál jobb! volt a válaszunk.
– De a magyar urak.
– Megérdemlik.
– Wenckheim Béla báró igen fenyegetve van.
Összebeszélés nélkül, mintegy vezényszóra, ebben a pillanatban mindnyájan talpon voltunk. Szék és asztalláb fegyverré lőn kezeinkben, s mint a hegyekből szakadó árviz, hömpölyögtünk kifelé.
Wenckheim Béla báró igen népszerü, s az ifjuság által rendkivül kegyelt s szeretett főur volt; mint ellenzéki tag, mint szónok s mint lovag eszményesítve élt mindnyájunk szivében.
Ha az ember akkor negyven évvel előre lát, abból az ifjui lelkesedésből sokat leengedett volna.
Igaz, hogy Wenckheim Béla sirjáig tiszteletreméltó alak s magyarember maradt; de módjában volt alkotni, teremteni sokat; népszerüsége, neve, vagyona, befolyása s azon magas állások, miket felváltva elfoglalt, csak hagyhattak volna egy kis nyomot utána. Annyi ideig főispán, belügyér, miniszterelnök, ő felsége személye körüli miniszter; annyi és annyi éveken át az országtól kapott nagy jövedelmek, csak megérdemelték volna, hogy végrendeletében más hazai dolgokra is gondoljon, mint a kaszinóra. Vagy magát vörös frakkban eltemettetni mindent kiegyenlit? Bizony nem jutna eszembe, ha még oly gazdag volt is, szót tenni a haza irányában elkövetett feledékenységéről, ha családot hagy maga után, s a hazától annyi ezreket könynyedén zsebre nem rakott volna. Na, de az olyan nagyuri fogalmakat s szeszélyeket ilyen egyszerü halandó esze nem is képes a maga értéke szerint értelmezni. Meglehet, a haza iránti hála, a közvélemény iránti elismerés nyárspolgári erény, mi figyelmet érdemel papnál, elvonultságban élt agglegénynél, ha egy egész vagyont hagy közintézetekre s jótékonyczélokra, hadd beszéltessenek magukról haláluk után, életökben ugy sem tudott róluk senki, de ő, ki életében annyi közügyi mozzanatok tényezője volt, s tán nem is mindig szive szerint cselekedett, legalább halála után akarta bebizonyitani, hogy ő bizony tetőtől-talpig rókavadász, szenvedélyes lovas s hű kaszinótag volt. A vörös frakk tán megóvja az enyészettől.
Mi nem láttunk előre, de még azt is figyelmen kivül hagytuk, hogy a német szinházba jár mulatni, nekünk elég volt az, hogy baj fenyegeti, s rohantunk megmentésére, mert szerettük, mint ellenzéki főurat.
Mint a vihar csaptunk rá a német szinházra, s beözönlöttünk a csarnok ajtaján.
– »Die juraten!« kiáltásra a bátrabbak védelmi állást foglaltak, de sokan nyakra-főre, sőt egymás feje tetején át is siettek a szük ajtókon át a nézőtérre.
Volt szerencsénk látni főrendü urfiakat bezuzott kalapokkal s végighasogatott kabátokkal.
Egyik-másik szorongatott helyzetében ránk kiabált: Ide urak! Segitség! Semmi közünk hozzá, végezzék egymás közt, lőn a felelet. Mikor azt hallották a sógorok, hozzáláttak megmutatni, hogy ők az erősebbek. És mi élvezettel néztük.
Egyszer aztán rázuditottunk:
– Ide a városkapitánynyal.
Szekrényessyt előhozták; sápadt volt, reszketett, az örökké édeskés mosoly eltünt ajkiról. Kabátjáról fityegtek a rongyok, s kalapja ép ugy be volt zuzva, mint a német szinházas főrendü urfiaké.
– Hol van Wenckheim Béla báró? kérdeztük.
– Páholyát ostromolják.
– És ő benn van?
– Mostanig védelmezem poroszlóimmal.
– Vezessen.
Körbe fogtuk, s kezdtünk dolgot adni a szék- és asztallábaknak. Puffogott jobbra-balra, jaj! kiáltás s a rémület hangja tölté be az épületet, a védelemre tartott esernyők ropogtak. Ugy mentünk fel a lépcsőkön, mint Attila serege.
Közeledésünkre az ostromlók a poroszlókkal együtt megfutamodtak, s Szekrényessy könnyebbült szivvel mutatott az ajtóra: Ez az.
Kopogtattunk: Mi vagyunk, az ifjuság.
A páholy megnyilt, s Wenckheim csakugyan ott volt harmadmagával. A másik kettővel nem törődtünk, de Wenckheimet csaknem vállainkon egész diadallal vittük ki.
A ma este aratott nefelejtseken rangkülömbség nélkül s testvériesen osztoztak előkelő urfiak és boltossegédek, az egyenlőség elveit vagy nyolcz évvel hamarébb gyakorolván az életben, mintsem az törvény által behozatott volna. A nagyszellemek mindég megelőzik a nagy kort.
Mi pedig visszamentünk a komlókertbe, folytattuk a mulatságot, mely egy véletlen által félbe lőn szakitva, éltettük Wenckheim Bélát, s jókat nevettünk azon, hogy hány ember szidalmaz most minket jégborogatás mellett.
Még egyszer voltam, bátran elmondhatom: voltunk a német szinházban. Ennek is története van.
Bartay, a nemzeti szinház igazgatója, Vieuxtemps világhirü hegedü-müvészszel szerződött – nem emlékszem – három, vagy öt előadásra, s óriási falragaszok hirdették, hogy csak a nemzeti szinházban fog előadást tartani, s másutt sehol!
Vieuxtemps rendkivüli hatással játszott, s a lelkesült közönség legnagyobb kitüntetésekben részesité. Minden föllépte a szinházat megtölté.
Midőn föllépéseinek sorozata letelt, egy szép reggel német falragaszokat látunk, melyek hirül adják, hogy Vieuxtemps holnap este a német szinházban lép fel.
Nosza, gyülést a Pillvaxba. A magyar közönség rá van szedve, ezt semmi szin alatt se türjük. Három tag azonnal ki lőn küldve, hogy Bartayt felelősségre vonja.
Bartay azonnal előmutatta szerződését. Ő nem hibás.
Ujra gyüléseztünk. Határozat: Küldöttség menjen Vieuxtempshez, fejezze ki mély tiszteletünket személye, s legnagyobb csodálatunkat rendkivüli müvészete iránt. Egyuttal fölkérjük, ha ily magas élvezetben a pesti közönséget részesiteni még továbbra is hajlandó, folytassa előadásait a nemzeti szinházban, hova szerződése köti. Én is a küldöttségben voltam. Kerestük Vieuxtemps-t, de nem volt található. Összebeszéltünk, hogy majd este a kaszinó-bálban teljesitsük a megbizást.
Este a bálban Vieuxtemps a legnagyobb előzékenységgel fogadott. Elmondtuk küldetésünk okát, s ő sajnálkozását fejezte ki a félreértés miatt. Hisz neki azt mondották, hogy azon: ‚másutt sehol‘ csak addig kötelező, amig a nemzeti szinházzal kötött szerződés szerint föllépései sorozatát be nem végzi. De ha mi másképp értelmezzük, ő ezelőtt is szivesen meghajol. Még onnan a bálból rögtön intézkedéseket tőn, hogy a másnapra hirdetett föllépést és müsort azonnal vonják vissza.
És Vieuxtemps csakugyan nem lépett fel a német szinházban.
Lőn lótás-futás a német szinházba járó előkelők közt. Értekeztek az igazgatóval, ostromolták a müvészt.
Mi meg ujra gyüléseztünk, hogy elismerés jeléül miként és mivel tiszteljük meg a nagy müvészt. Aláirást nyitottunk, s majd holnap, ha meglátjuk: minő összeggel rendelkezünk? határozzuk meg a kitüntetés módját.
És mire virradtunk? megint nagy falragaszok hirdették Vieuxtemps holnapi föllépését a német szinházban. Nem hittünk szemeinknek s egymást kérdeztük: lehetséges-e? nem, itt valami csel forog fenn, legjobb lesz, ha tőle magától tudjuk meg. Elmentünk hozzá felvilágositásért. Minő volt meglepetésünk! egész másnak találtuk őt, mint a bál estéjén. Röviden, csaknem kicsinylőleg szólt. Én müvész vagyok, magamnak se előirni, se korlátokat szabni nem engedek. A nemzeti szinház iránt kötelességemet leróttam, s további eljárásomról senkinek sem vagyok felelős.
– Eszerint holnap szerencséltetni fogja a német szinházat?
– Igen is, szerencsém lesz ott előadást tartani.
Hidegen s udvariasan elbucsuztunk.
Hallottuk, egész hiteles forrásból hallottuk, hogy azon előkelő kör, mely őt először rávette a szószegésre, roppant fel volt indulva azon, hogy a művész szándokát megváltoztatta s a német szinházat mellőzi. Ostrom alá fogták s mint égbekiáltó hibát rajzolták, ha ő Pestről távozik, anélkül, hogy a valódi műértő közönségnek e nagy élvezetet nyujtaná, mert a magyar közönség csak zajongó és lármás, de magasabb felfogása hiányzik. Ami pedig azt a fiatalságot illeti, mely nála megfordult, s küldőik semmit se számitanak.
Nem számitunk? majd meglássuk.
Eljárásunkról jelentést adtunk. Rövid volt a tanácskozás s hevesség nélküli. Csak egy inditványt hallottunk, s az egyhangulag elfogadtatott: ki kell fütyülni. Megszegte szerződését, megszegte nekünk adott szavát, le vele! Azonnal megtettük az intézkedéseket, s kijelöltük a csapatvezetőket, s majd a szinházban leendő elhelyezkedés iránt lőn megállapodás. Meghatároztuk azt is, hogy a fütty abban a pillanatban törjön ki, mikor a müvész hegedüjét álla alá veszi, de mielőtt egyetlen hangot is adna, mert mi nem müvészete, hanem jelleme ellen akarunk tüntetni. Arról is szó volt, hogy jó lesz nyomós biztositékokkal ellátni magunkat, nehogy a rövidebbet huzzuk, ha tettlegességre kerül a dolog. Aztán eloszlottunk csendben, az egészről többé emlités sem történt.
Ilyen nevetséges fordulatok vannak az életben. Tegnap azon tanácskoztunk itt, hogy miként lehetne legünnepélyesebben megtisztelni e férfit, s ma azt határoztuk: ki kell fütyölni.
Nem lármáztunk, nem fenyegetődztünk, s mindenki azt hitte, meghátrálunk.
Bizonyos körben diadalmaskodtak, mert kivitték a mit akartak, s megmutathatják a világnak, ki itt a hangadó, s ki után kell indulni a közvéleménynek?
Este fényes fogatok hosszu sora lepte el a szinház-tért, s mindenfelöl özönlött be a sokaság.
A páholyokat előkelő közönség foglalá el, a hölgyek estélyi öltözetben, mert előadás után a müvész tiszteletére egy grófnéhoz voltak meghiva, ugyanahoz, ki Vieuxtemps itteni föllépését oly erélylyel, s annyi rábeszéléssel sürgette.
Az előadás vigan folyt, a darab jó hangulatban tartá a közönséget. Mindenki derült eget látott, s a vihartól már senki sem félt.
Darab végével élénk társalgás, vidám zaj hangzott mindenfelé. Végre a függöny föllebbent; feszült várakozás s örömtől ragyogó szemmel uralták az egész közönséget.
Vieuxtemps megjelent.
Leirhatlan lelkesedés tört ki; perczekig tartó tapsvihar, mialatt a hölgyek páholyaikban kendőket lobogtattak. Kissé szünni kezdett a taps, Vieuxtemps előre lépett, meghajtotta magát, s ujra kitört a tapsvihar. Nem vegyült közé még csak egy árva piszegés sem.
És e tartós lármát hirtelen halotti csend váltotta fel. Vieuxtemps fölemelé hegedüjét, s abban a pillanatban, mikor álla alá helyezé, minden irányban fülhasitó fütty metszette keresztül-kasul a levegőt.
Vieuxtemps hóna alá kapta hegedüjét, mint a villám megfordult sarkán s rohant ki a szinpadról.
Lőn zür-zavar, orditozás: ki velök! a levegőben sétabotok s esernyők fenyegetőleg hadonáztak.
Mi mindenütt háttal befelé kört képezve, farkasszemet néztünk a közönséggel. Hátulról egyik csoportot sem támadhatták meg, szemben pedig készek voltunk elfogadni a csatát. A közönség e kis csoportok körül visszanyomult, ugy hogy mindenütt egy-egy kis szigetet képeztünk. A közvetlen előttünk képződött sorokban egy kéz vagy ajak sem mozdult, csak a távolabb esők kiabáltak s emelték a magasba botjaikat. Kis csapataink vált vállhoz vetve, mindenfelé nyomultak a kijárás felé, hol rövid idő alatt tekintélyes tömeget képeztek, mert az egész had egyesült. Földszintről s a zártszékekből a közönség elmenekülni nem birt, gátolta ebben az, hogy az utczáról kiváncsi sokaság nyomult befelé. A fütyölő had most egyesülvén, magát legyőzhetlennek érezte, hát megengedett magának némi izetlen tréfát. Néhány czipész-inast fogott el az ácsorgók közül, bedobálta a szinpadra, hadd mulattassák a közönséget pénzeért. És e bátor ficzkok tele torokkal kezdtek pajzán dalokat énekelni, miket sok szemérmes leányka pirulva kényszerült meghallgatni. A derék rendőrség aztán megadta a közönségnek az elégtételt, a merész ficzkókat letartóztatta, s másnap a kapitányság felvesszőzteté.
Egy időben, mikor III. Napoleon, vagy inkább Eugenia császárné az irói nevezetességeket kezdte az udvarhoz édesgetni, a lapok azt rebesgették, hogy az ör. Dumas Sándor is megjelent ott. Dumas erre kinyilatkoztatta, hogy ő életében csak kétszer volt a tuilleriákban, de mind a kétszer fegyverrel a kezében.
Nos, hát mi is elmondhattuk, csak kétszer voltunk a német szinházban, de mind a kétszer fütyölők és még valamivel a kezeinkben.
Ezzel a dolognak korántsem volt vége; gróf Széchényi István a kihágásért a Jelenkorban érdemünk szerint, sőt azon felül is tisztességesen lerakott.
Ez nagy forongást szült, testületileg volt megsértve az egész kar, ez megtorlást kiván. De hogyan? A harag és boszú rossz tanácsadó. Magunkat örök időkre megszégyenitő azon megállapodásra jöttünk, hogy Széchényinek macskazenét kell adni. Ennek aztán hire futott.
Szerencsy István kir személynök, tős-gyökeres magyar táblabiró kinézésével az ifjuság közt roppant népszerűséggel birt, s ő viszont igen szerette, s nem egy izben hathatósan pártolta jurátusait. Középtermetü, erős testalkotással megáldott derék férfiu volt; bozontos nagy feje, kissé ragyás-fekete arcza élénk égő szemeivel nem igen árulta el a zászlós főurat, de mikor beszélt, csillogó esze s mély tudománya azonnal bizonyságot tőn, hogy helyén van.
Mennyire szerette és pártolta Szerencsy az ifjuságot, meglehetősen mutatja e tény. Nagymérvü zavargás adta elő magát, ugy, hogy katonaságnak kellett kivonulni. Az ifjuság ép ugy, mint a katonaság, igen fenyegető állást foglalt, s minden pillanatban tartani lehetett egy véres és szomoru kimenetelü összeütközéstől. Szerencsy meghallotta, s azonnal a helyszinére sietett.
A katonaság ép szuronyt tüzött fegyverére, midőn Szerencsy odaérkezett:
– Tiszt úr! szólitá meg a parancsnokot, vonuljon vissza a katonasággal, az ifjak közt a rendet majd helyreállitom én.
– Ki ön, hogy nekem utasitást osztogat? Vonuljon félre, én kötelességemet teljesitem.
– Önnek kötelessége rám hallgatni. Vonuljon vissza a katonasággal, én mondom, a király személyének helyettese.
A tiszt meghökkent, s kis szünet után kérdé:
– De fog-e nélkülünk birni a csőcselékkel?
– Tiszt ur! ez itt Magyarország ifjuságának szine-java, az erő előtt meg nem hajlik, de udvarias bánásmód s helyes érvek előtt megadja magát. Ha nem hallgat rám, felelőssé teszem a következésekért.
A tiszt elvezényelte csapatát.
Szerencsy a fiatalsághoz fordult:
– Adta kölykei! most csendesen oszoljatok szét. Még nem tudom, ki van itt? de ha késtek, megfogom szerezni a névsort.
Öt percz alatt a tér üres volt.
Ő apróságokba soh’ sem avatkozott, de ahol komolyabb eset fordult elő, nem késett befolyásával élni. Szerette hinni, hogy neki van döntő szava az ifjuság előtt, s volt is.
Szörnyü haragra lobbantotta a hir, hogy Széchényi ellen tüntetés készül. A körülette levő személyzet nem győzte beszélni, mily indulatos, s mit soha sem tett – fenyegetődzésekbe tört ki.
Egyszer csak jön hozzám a személynöki kiadó, azzal a hirrel, hogy ő nagyméltósága hivat.
– Mikor menjek?
– Azonnal.
Szerencsy abban a teremben, hol most Huber minta-kisasszonyai a vevők, vagy megrendelők előtt délczegen páváskodnak fel-alá, hogy az illető ruhadarab minden oldalról tüzetes birálat alá vétethessék, – összeránczolt szemöldökkel járkált.
Senkitse bocsásson be; szólt a kiadóhoz.
Ez meg odasugta nekem:
– Jaj lesz most magának.
Szerencsy vagy öt perczig hevesen járt fel-alá, közben-közben mérges pillantást vetve rám. Egyszerre megállt előttem, végig nézett, aztán ismét mérte a terem hosszát. Én meg ott álltam, lépésről lépésre szemeimmel kisértem mozdulatait, s vártam, mikor tör ki a vihar?
Megint elémbe állt s összeszoritott ajakkal kérdezte:
– Hát macskazene lesz?
– Azt hallottam.
– Hallotta? Na hát hallja meg azt is, hogy huszonnégy óra alatt el fogja hagyni Pestet, ha az a botrány megtörténik. Erre ismét sebesen kezdett fel-alá járni, egybe fenyegetett, s közben oly káromkodások csusztak ki ajkain, hogy valami huszár tizedes is megpödörné hozzá bajuszát.
Rettenetes haragos képet iparkodott csinálni.
– Kegyelmes uram! engem kitilthat Pestről, s legszigorubb eljárást követhet irányomban, de biztosithatom, hogy ártatlanul sujt.
– Menjen hát, s akadályozza meg azt a botrányt.
– Nem fognak rám hallgatni.
Ekkor hirtelen megállt, jószivüleg elnevette magát, s felkiáltott:
– Dehogy nem, csak beszélj nekik okosan. Kérd őket, hogy mondjanak le szándékukról az én kedvemért, ki mindig javukat akarom. Most is az ő érdekök s becsületök fekszik szivemen, mert majd valaha, mikor Széchényi István mint nagy történelmi alak fog élni a kegyeletes nemzet szivében, mikor én már rég feledve leszek, áldani fogjátok érte emlékemet, hogy e szégyent fejetekről elháritani iparkodtam. Ha elkövetitek e botrányt, soha se mondom többé, hogy fiaim vagytok. Beszéld le őket. Ugy-e bár megteszed?
– Egész szivvel azon leszek, hogy kegyelmes uram megelégedését kiérdemeljem.
– Aztán jőjj elmondani az eredményt.
Az ifjuság egész nap izgatottan zajlott ide-oda, nem volt tehát nehéz rövid tanácskozásra összehivni. A gyülés felette népes lőn.
Nem tartottam beszédet, nem tettem inditványt, csak egyszerüen elmondtam a személynök urnál történt megjelenésemet, idéztem az ő szavait az ifjusághoz, kértem, hogy vegyék azt figyelembe, s aztán határozzanak.
Rózsa Ferdi, s mindjárt utána Horváth Elek szép beszédben előadták, mennyi tisztelettel s szeretettel tartozunk viseltetni védelmezőnk s jóakarónk iránt, mutassuk meg, hogy nálunk a kötelességérzet, s elismerés nagyobb mint a harag és boszu. Szóltak még többen, volt heves kitörés, csillapitó hang akármennyi, de abban nem történt eltérés, hogy a személynök óhajtásának eleget tegyünk.
‚Nem lesz macskazene‘, éljen Szerencsy! kijelentéssel a gyülés szétoszlott.
Siettem Szerencsyhez, parancsa szerint megvinni a jelentést; közel volt, csak a harmadik szomszéd.
Ő nagyméltósága örömtől sugárzó szemekkel, kezeit dörzsölgetve fogadott. Már értesült elhatározásunkról.
– Most már megint az én derék fiaim vagytok, a becsület szent előttetek.
– És a kegyelmes urunk akarata.
– Ha ugy volna, máskép viselnétek magatokat. De most az egyszer megvagyok elégedve. Menj, fejezd ki ezt a fiatalságnak, aztán jer hozzám ebédre.
Asztalnál a főhelyet a szeretetreméltó házi kisasszony magas homlokával, okos szemeivel s szende magatartásával foglalta el; jobbra édes atyja, s balra későbbi férje: báró Balassa ült.
Ebéd közben el kellett beszélnem az egész németszinházi botrányt, minden részleteivel, s az öreg úr oly jóizüeket nevetett, hogy szemei könyekkel megteltek.
Ilyen viszonyban állt akkor az ifjuság a német szinházzal, a hova – fájdalom! főuraságaink legtöbbje rendesen eljárt.
A nemzeti szinház ellenben az ifjuság elkényeztetett gyermeke volt; ez ellen véteni nem engedett; szinház, szinész, szindarab s közönség tiszteletét s nagyrabecsülését birta. A páholyok rendes látogatói közül még emlékszem: Ürményi koronaőr, gróf Károlyi György, Csekonics János, Csernovics Péter, Laffert Antal báró, Karácsonyi Guidó, Luka, Pákózdy, Jeszenszky, Csepcsányi, Szucsics, Földváryné, Simonsich és másokra a megyétől, kir. és hétszemélyes táblától. A zártszék kisszámu bérlőit is egytől-egyig ismertük. A fiatalság kivétel nélkül földszinti állóhelyre járt, s a kinek zsebében csak 24 kr. volt, nem habozott, ha estelizzen-e, szivart vegyen, vagy a szinházba menjen? Okvetlen szinházba ment. Ugy jártunk ide, mintha haza, családunk körébe mennénk. Itt üdültünk fel a munka után, itt feledtük bajainkat, itt békültünk ki egymás közt, ha valami ügyben meghasonlás támadt.
Aki nem tudott lelkesülni, jött volna ide, itt megtanulhatott; aki nem ismerte az elragadtatás kitöréseit, ide kellett jönnie csak, hogy arról magának fogalmat szerezzen. Egy világhirü tánczosnő itteni első fölléptekor csaknem magánkivül rohant a szinfalak közé, s ragyogó szemekkel kiáltott fel: Ez az én közönségem! ez előtt képes volnék magamat agyontánczolni. Alboni mig tizenkét-tizenhárom év után is emlegette Párizsban, hogy több helyen aratott diadalt, de ugy lelkesülni, mint Pesten, sehol sem tudtak.
Vajjon Lendvay, Egressy Szentpétery, László, Fáncsy, Laborfalvi Róza, Lendvayné, Hubenayné azon szük dijazás mellett emelkedtek volna-e a müvészet azon magaslatára, a hol maig sem birta őket tulszárnyalni senki, ha nem áll mögöttük egy forró vérü ifjuság, mely viharos tüntetéseivel lépésről-lépésre lelkesitette magasabbra törni.
Megesett aztán nagy ritkán, hogy itt is fütyöltek, de ez is inkább politikai indokokból származott, mint a mű gyarlósága miatt. A legrosszabb darabokat hagyták csendben kimulni, de ha oly szerzőktől volt gyenge mű szinpadra hozva, kiről tudták, hogy pecsovics, ott már nem volt kegyelem. Igy fütyölték ki Császár Ferencznek egy vijátékát. Rosz volt biz az, de sokkal rosszabbakat is engedtek némaságban átszenderülni, de mert ez Császáré volt, s mert Császár conservativ lapot szerkesztett, darabját zajosan bucsuztatták el.
Többször néhányan – leginkább irójelöltek s kezdők – társainktól titokban elszakadva, a Csigához mentünk estelizni, hol egy nagyobb kerekasztal közelében iparkodtunk helyt foglalni. Aztán a kerekasztal is megnépesült; ott láttuk Vörösmartyt, Bajzát, Gaal Józsit, Kúthy Lajost, Egressy Gábort, Vajda Pétert. Dobogó szivvel hallgattuk, mikor egyik-másik megszólalt. És mit hallottunk? Vörösmarty elmondta, miként gyártja szivarait, hogy késziti a pezsgőt, s milyen jó töltött-káposztát evett tegnap Döbrentey Gábornál. Egész más társalgást vártunk, azt hittük, irodalmi vagy tudományos vitát fogunk hallani. Csak ugy ámulva néztünk össze, hogy ezek a nagy szellemek is beszélnek oly tárgyakról, mik a közönséges emberek körébe valók. Máskor meg Kúthy panaszolta el, hogy mily rosz a gyomra, s megevett két adag rostélyost burgonyával, fél kappant s jó szelet sajtot. De hát nekünk tőlük ezeket hallani is jobban esett, mintha más halandótul hallottuk volna, s csak ugy megirigyeltük Lauka Gusztit, ha közülünk fölkerekedett, s oda ment a kerek asztalhoz valami ujdonságot vagy élczet elmondani, sőt néha le is ült ott, s befolyt a társalgásba.
Különben ellátogattunk mi nem ily tisztességes helyekre is, de a kar tekintélyét fentartani mindenütt, ugy egyesek, mint csoportok erkölcsi kötelességöknek tartották, az eszközökben persze nem nagyon voltak válogatósak, mert ahol szép szerével ki nem vivhatták tekintélyöket, ott nem késtek nyomósabb okokat vetni a mérlegbe. Legalább is ebben a hirben álltak, s azért lehetőleg kerülte velök az összeütközést minden osztály.
De ha okozott is zavargásokat, ha itt-ott megbántotta is a rendet, az egész kar törhetlen magyarságának s rendithetlen hazafiságának adta jelét minden alkalomkor. Otthon tanult, olvasott; az uri termekben sima és udvarias volt. Leginkább a középosztályu birtokosság fogadta el, s mindenütt eszével, szivével, gondolkozásával s viseletével becsületet aratott, de mihent más légkörbe került, ki lőn cserélve.
Hogy olvastak és tanultak, megmutatta a későbbi élet; azon kor jurátusaiból került ki Horváth Boldizsár, Horváth Lajos, Simonyi Ernő, Csillagh Lajos, Csengery Antal, de még akárhány politikai nevezetesség, és magas állásu hivatalnok.
Az irodalom terén már akkor mint jurátus foglalkozott: Bérczy Károly, Kenessey Kálmán, Szelestey László, Adorján Bódi, Lisznay Kálmán, Pólya Endre, Berecz Károly, Pálffy Albert és csekély magam.
Néha aztán rendeztünk kis irodalmi estélyeket; megvettünk kenyérben sült sódart, jó bort és theát mellé, ez volt az egész, de füszerezte a jókedv, s páratlanná tette a bizalmas együttlét.
Egy ily estélyt Lisznyay Kálmán az ötvenes években meg is énekelt, ott van költeményei közt, ha jól emlékszem, a madarak pajtásában.
Itt aztán nem csak eszem-iszom volt, de müélvezet is. A nemzeti szinház akkori igazgatójának fia, Bartay Endre, deli szép fiatal ember remekül zongorázott; (később Szt.-Pétervárt hangversenyezvén, ott meghalt), Kőszeghy, kit akkoriban szerződtettek ép, erős ifju hangjával énekelt, Lendvay szavalt. Egyik-másik költeményeket olvasott fel.
Egyszerre csak Lisznyay áll középre, felborzolja haját, s elkezdi:
– Tegnap végeztem be ezt a balladát. ‚A fá kaárd‘ és nagy mulatságunkra elszavalta az ő palóczos kiejtésével.
Mikor vége volt, azt mondja neki Lendvay:
– Add ide csak.
És elkezdte: ‚A fakard‘.
Mennyire más volt ezt az ő ajkairól hallani! el voltunk ragadtatva. Lisznyay meg egészen elhüledezve szólt:
– Ejnye, beh hátálmasat irtam!
Negyed napra a közönség tetszése közt szavalta el Lendvay a szinpadon.
Ilyen szivélyesség, ennyi barátság volt akkor szinművészek s fiatal irók közt.
A jurátusokban meg volt a karszellem, az összetartás; egy tagját nem lehetett sérteni anélkül, hogy az ügyet valamennyi magáévá ne tette volna.
Volt Pesten három ismeretes arszlán: Kappy, Ritter és Jársitzky, vagy hogy is hivták az utóbbit? elég az hozzá, ők mindenütt nagyban szerepeltek, főkép ahol költeni kellett.
Történt, hogy az emlitett három arszlán pezsgőzve, mulatott, mely alkalommal Kovács Illés, kir. t. jegyzőbe belekötöttek, s tettlegesen is bántalmazták. Az ügy a Pillvaxban letárgyaltatván, az ifjuság a sérelmet magáévá tette, s abban állapodott meg, hogy a sértők fényes elégtételt adjanak. Megkezdődött a felek közt a tárgyalás, s az eredményre is vezetett.
A három arszlán kinyilatkoztatá, hogy miután az egész kir. t. jegyzői kar sértve érzi magát, ők a kartól készek nyilvánosan bocsánatot kérni. Ez elég volt, s a megkövetés határidejeül a legközelebbi vasárnap d. e. 11 óra tüzetett ki, a Pillvax kávéházban.
Ennek hire elfutamodott, senki sem akarta hinni, hogy ez meg fog történni. Erről beszéltek, erre fogadtak városszerte.
Vasárnap délelőtt az uri-utczában hullámzott a sokaság, nem hitte, nem hihette senki, hogy Kappy, Ritter és társuk, a fenhéjázó három arszlán eljőjjön bocsánatot kérni. Még a fiatalság közt is kétség merült fel, s többen állitották: meglássátok, elutaznak, időt akartak nyerni, azért egyeztek mindenbe, nehány évig majd távol maradnak Pesttől, módjukban áll másutt is jól élni. A kávéházban azért minden készület megtörtént; az ujságok, folyóiratok az asztalokról eltakaritattak, a tekeasztalokat letakarták, s néhány száz ifju zsufolásig megtölté a termet.
Pontban 11 órakor két diszes bérkécsi robogott a kávéház elé, tömérdek nép vette körül; az elsőből kilépett Kappy és Ritter, illedelmesen nyitottak nekik utat, s ők szilárd léptekkel a kávéház ajtaján bementek A második kocsiból Jársitzky, s a fővárosban egy általánosan ismert, de mindenki által megvetett egyéniség társaságában szállt ki. Jársitzky némán ment be az ajtón, társa ellenben, mint ismeretes szájhős, fenhangon s emelt fővel mondogatta: Szerencsémnek tartom, hogy a magyar ifjuságot megkövethetem. Ezzel bejutott, de alig tette be a lábát, azt kérdezték tőle: Hát ez az ur mit akar? Ünnepélyesen megkövetni a nemes ifjuságot összesen s egyenkint, ha parancsolják. Semmi szükségünk rá ilyen iparlovagtól. Ezzel ketten megragadták s az ajtón kiröpitették. A lovag röptében kikapta zsebkendőjét s magát kegyetlenül legyezgette, mialatt felkiáltott: Huh! beh meleg van odabenn.
Ha meglepett többeket, hogy e három ur eljött, bizonyára meglepte valamennyit férfias szép nyilatkozatuk. Egyik felállt az asztalra s társai nevében is szólt. Elmondá, hogy azon senkisem kételkedhetik, hogy ők, ha akarják, ezen jelenet elől menekülhettek volna, de nem akarták, mert ennél sokkal inkább kinozná az, ha ily jeles ifjuság rossz véleményét kellene elviselniök. Ők a kibékülés eszméjével szivökben jöttek ide, s csak az az egy óhajtásuk, az az egy kérésük, hogy a barátság jelvényével távozhassanak.
Roppant megéljenezték, s mindenki sietett velök kezet szoritani.
A kocsikat az ifjuság elparancsolta, s Kappyt, Rittert, Jársitzkyt minden oldalról karon öltötte egy-egy ismertebb ifju, aztán az álmélkodó sokaság közt vezette szállására a Tigrisbe, még többektől is kisérve.
A Tigrisben villásreggeli következett, mely eltartott késő estig.
Ez a fiatalság, mely bizonyára féltékeny volt becsületére, egymás irányában oly békességes indulatot tanusita, hogy egymás közt párviadal eset egész éven át sem fordult elő.
Majdnem hihetetlen, több száz fiatal ember, különféle sorsu és természetü, naponkint érintkezik, mulat, kihágást követ el együtt és sohasem párbajozik. Most, ha tiz fiatal ember mulat ma együtt, holnap legalább két párbajról kering a hir.
Akkor olyan volt a szellem, ma ilyen! vajjon melyik jobb? Azt pedig bátran elhiheti akárki, hogy azon idő ifjusága nem gyávaságból tartózkodott egymásra lövöldözni, hisz komoly körülmények közt legtöbbje megmutatta, hogy valódi hős. És mert tán érezte, hogy a nehéz feladatnak megfelelni ugy is kevesen vagyunk, hogy a válságos pillanatban mindenik életre szükség lesz, hát kimélni kell magunkat, kimélni kell mást. Most ellenben irtóztatón felszaporodtunk, egyik a másiknak utjában áll, hős karokra e hazának szüksége már nem lesz, hát rajta! minden csekélységért mérlegbe kell vetni az életet, hadd fogyjon. Meg aztán a világnak is illő megmutatni, hogy harczias, bátor nép vagyunk, hát ha nem bolygat az ellenség, öldössük le egymást.
Mikor az összetartozók békés egyetértésben élnek, oly édes ott eltölteni a napokat; mi pedig összetartottunk, s békességes egyetértésben éltünk. Nem tudom, azon szabadelvü eszmék, melyeknek mindnyájan hódoltunk, vonzottak-e egymáshoz, vagy a kor – körülbelüli – azonossága? de ezen ifjuság közt áldozatkész barátság létezett. Később, mikor találkoztunk az életben, a gyüléstermekben, a csatatéren s mindenütt, közelebb éreztük magunkat egymáshoz, mint más emberekhez.
Ütött a szétoszlás órája, folytak a búcsulakomák, mindegyik készült haza, szülővárosába s megyéjébe, mert a követválasztások ideje közeledett.
A ki csak érezte, vagy képzelte, hogy módjában lesz, mind azzal vált meg barátaitól, »a viszontlátásig Pozsonyban.« Én nem tartoztam a szerencsések közé, de mert távozott mindenki, s a királyi tábla is Pozsonyba készült, szép csendesen hazautaztam.