IV.
Országszerte kezdetét vette a sok zajos követválasztás és utasitási gyülés. Temesmegyében is megtartattak az előértekezletek, s az ellenzéki vezértagok állandóan az utasitások kidolgozásával foglalkoztak. Különben csendes volt minden, nem ugy, mint más megyékben.
A követválasztás ünnepélyes komolysággal megejtetett, s Vukovics Sebő, Várkonyi Ádámmal felkiáltás utján, nagy lelkesedés mellett országgyülési követté választatott.
Szokás volt, hogy a megyék a követek mellé többnyire nyolcz ifjat küldtek az országgyülésre, rendesen harmincz forint havi dijjal; Temes- és Torontálmegye négyet küldött csak, de kétannyi fizetéssel.
A két követ után, az összegyült Karok és Rendek az országgyülési ifjak megválasztásához kezdtek.
Sok sziv hevesen dobogott, vajjon kiket ér a szerencse.
Elsőnek közfelkiáltással engem választottak, aztán Pottyondy Ferencz, Jancsó Pál és Fekete Ferenczet. Saját költségén még nehány tehetősb ifju csatlakozott, ezek közt Ónossy Mátyás, jelenleg országgyülési képviselő.
Azalatt, mig Pesten voltam, Vukovics mellett Túry Samu gyakornokoskodott. Vukovics mindenkit megszeretett és pártolt, a kiben tehetséget látott, s igy Túry Samu is annyira megnyerte jóindulatát, hogy mint magánirnokát magával vitte. Ennek mi valamennyien örvendtünk, mert Túryt szerettük mint jópajtást, értelmes, munkás és kedélyes ifjut. Rossz kedve sohasem volt, nagyon jóizűeket tudott nevetni, s igazi magyar zamatu beszédével mindég lekötötte a figyelmet. Ha valamelyikünk sok munkáról panaszkodott, csak annyit szólt: Add ide hát na! Most menj mulatni, majd elvégzem én. Aztán neki ült, s fütyörészve egész éjjen át dolgozott más helyett. Felséges kisegitő!
Mindegyikünk kapott ötven forint utiköltséget, s ezzel készülődéseink megkezdőttek.
Elutazásom előtt Aradra rándultam legközelebbi rokonimhoz. Itt lakott legrégibb s legbensőbb barátom: Rózsa Ferdi, kivel az elemi tanodáktól kezdve, egész a jogászi pályán végig, minden osztályt együtt jártam, s kivel sok jó és rosszban annyiszor osztoztam.
Rózsa Ferdinánd kissé fellengző, de áldott jó ifju volt; egészen a közügyeknek készült magát szentelni, s igen sokat tanult. Már első föllépéseivel a megye termében, általános feltünést keltett. Kár, hogy a halál oly korán elragadta, ő egykor Aradnak disze lett volna.
Rózsa Ferdi azzal fogadott: Barátom! mily szerencse jutott Aradnak, váltótörvényszéki jegyzőül Sárossy Gyulát nyerte. A legszeretetreméltóbb ember, és minő szellem! hisz költeményeit ismered.
Nekem szinte hihetetlen volt, hogy ez a váltótörvényszéki jegyző ugyanaz a Sárossy Gyula legyen, ki oly hatalmas költeményeket ir. Tán csak névrokonság.
– Megismerkedtél már vele? kérdezém.
– Szoros barátságot kötöttünk. Jer, majd elvezetlek hozzá. Csupa kedély, valódi szellem az egész ember.
Megindultunk Sárossyhoz.
Képzeletem egész uton Sárossy alakjával foglalkozott; nem kételkedtem, hogy deli s érzelgős kinézésü költőt fogok látni. És láttam egy zömök vasgyurót, a ki ugy megölelt, hogy a derekam is ropogott bele. Sárossy első pillanatra nem volt megnyerő; haja tüskés, bajsza torzon-borz, s csaknem egész arczát ellepte sűrü vöröses szakálla. A költőt ugyan senki se nézte volna ki belőle.
Roppant barátságosan fogadott, poharazáson kezdtük az ismeretséget s az első pohár a te-gezést illette.
Beszélgettünk a választásokról, követekről, s igy csakhamar szóba jött Pulszky Ferencz. Kifejezést adtam érdeklődésemnek ezen ifju követ iránt, ki már első föllépéseivel is oly feltünést keltett.
– Mindenesetre menj el hozzá, biztatott Sárossy. Tanulótársam volt, s maig is testi-lelki barátom; mondd, hogy üdvözöltetem ezerszer. Pulszky nemcsak szereti az irókat és irodalmat, de maga is szenvedélyesen foglalkozik vele. Aztán beszélt annyi melegséggel, oly lelkesedéssel barátjáról, hogy bennem égető vágyat ébresztett, ezen ritka fiatal embert megismerhetni. Még azt is felhozta, miszerint jelen állását Pulszky pártfogásának köszönheti. Elcsodálkoztam, hát olyan ember, mint Sárossy, még kell, hogy szerény állását valakinek köszönje? Bevezetett nejéhez, igen érdekes szőke asszony volt, gondolom egy tábornok leánya, ki nem sokára meghalt. Gyula barátom rövid ideig keseregte az özvegység fájdalmait, s elvett Zemplénmegyéből valami Vass kisasszonyt, a ki aztán túlélte Sárossy bujdosásait, fogságát s kora halálát.
Együtt esteliztünk, több aradi ifju csatlakozott hozzánk, s reggelig folyt a mulatság.
Reggel gyorskocsira ültem, mely két nap alatt Pestre mászott velünk.
Pesten már hemzsegett a Pozsonyba készülődő ifjuság. A gőzhajó, kevés kivétellel, országgyülési közönséget szállitott. Komárom táján nagy mozgalom támadt a hajón. A kapitány és ellenőr elállták a kijáratot a teremből, azon kijelentéssel, hogy egy kereskedőnek tárczája hét darab ezressel elveszett.
– Mi közünk hozzá.
– Miért nem vigyázott.
– Tán nem is létezett az a hétezer forint.
– Hát van annyi pénz a világon?
– Vagy biz a jappani császár utazik itt titokban?
A fiatalság hasonló felkiáltásaira hangos nevetés következett.
– Urak! ez nem tréfa dolog, szólt a kapitány, nekem kötelességem személyválogatás nélkül motozást eszközölni.
– Mit? minket megmotozni? ki merte ejteni száján e szót? Usztassuk meg a kapitányt, a Dunába vele! Hallatlan vakmerőség! igy megszégyeniteni! minek tart ez a dunafiakkeres minket? Ily kitörések mellett felzúdult az egész fiatalság. Poharazás, kártya, beszélgetés mind félbeszakadt, s valóságos forrongás lőn. Szerencse, hogy oly személyes tekintélylyel biró s higgadt magatartásu ur, mint Ürményi József, közbelépett, különben komoly fordulatot vehetett volna az ügy.
Ürményi József előlépett e szókkal:
– A kapitány urnak igaza van, neki kötelessége a bűntényt nyomozni, s nekünk feladatunk őt ezen eljárásában támogatni. Uraim! ez nem szégyen, nem is lealázó. Ezzel a kapitánynak átadta tárczáját megtekintés végett, s kabátját, mellényét felgombolta.
Az ifjuság ezt látva, harsogó éljenbe tört ki, s egyik a másik után sietett magát megmotoztatni. Mulatságos volt látni, mennyi öntudattal, sőt büszkeséggel vágta oda egyik-másik a tárczáját, mintha ezrektől duzzadozott volna, s mikor kinyitották, egyikbe 15, másikba 25, s csak nagyon kevésnél fedeztetett fel 50 frton felüli összeg.
Mig ez a művelet sok élczes megjegyzés s vig kaczaj közt folyt, a női terem mellett egy igen tisztességesen öltözött, gyémánt-gombos és aranylánczos izrael fiát roppantul rázott a hideg, ő nem tudja türni a vizi levegőt, ő mindjárt meghal, s komolyan el is ájult. Ez a körülmény azonban ki nem mentette az általánosan meghozott szabály alól, borszesz-dörzsöléssel fölélesztették, s a motozás nála is megtörtént, sőt mivel láza s ájuldozása gyanút támasztott, – nagyobb tüzetességgel, mint másoknál, de eredménytelenül. A fedélzetre akart sietni, hogy üditő léget szivjon, s a mint hirtelen fordult, kabátjának szárnya megütötte az ellenőrt, ki ott valami sulyosabb tárgyat vélt érezni. Visszatartá a halálra rémült urat, megfogta a kabátszárnyat ott, hol csomó rejlett, s szónélkül kést ragadva, a kabátot azon a helyen felhasitotta, s elővont egy összehajtogatott vörösbőrt. A kereskedő elsikitotta magát. Benne volt a hétezer forint a kereskedő által leirt pénznemekben.
A kapitány megkötöztette a lovagot, jegyzőkönyvet vett fel, s az első állomáson kitette a hajóról, átszolgáltatván őt a hatóságnak.
A túlboldog kereskedő engedelmet kért az ifjaktól, hogy miatta ily kellemetlenséget kelle elviselniök, s örömében pezsgőt kezdett hordatni. Ebből aztán oly vigság kerekedett, hogy jóval Pozsony előtt a fogadósnak nemcsak pezsgője, de minden pincze-készlete elfogyott.
Pozsonyban harsány »éljen«-nel kötöttünk ki, mit a partot elözönlött fiatalság viszhangozott. Kiszállottunk s szemeink ismerősöket kerestek s találtak is.
Podgyászainkat a szállásra vitettük, s magunk is oda siettünk átöltözködni, azután mentünk a Hollingerbe, ezt már ismertük jó hiréről. Nehány nap alatt ugy összebarátkoztunk, mintha évek óta együtt volnánk. Nagy csapatokban összejártuk Pozsony regényes vidékét, nagy ebédeket rendeztünk, majd künn a hegyekben a vasforrásnál, majd meg benn a városban a Zöldfánál. Felköszöntések hosszu sorával emlékeztünk meg az ellenzéki követek és szabadelvü főrendiekről. Mindenikünk bemutatta szónoki tehetségét; ragyogó kifejezésekkel telt szebbnél szebb beszédeket hallottunk; de egy, eszmékben és érzelemben valamennyit felülmulta. Még ma is meghatottsággal gondolok rá vissza, hogy gr. Vay Dániel mindnyájunk szemeibe miként csalt könyeket, mikor az országgyüléstől távolmaradt Deák Ferenczre üritett poharat. Az a viharos éljen! pohárcsengés és lelkesedés, mely kitört, midőn elmondotta, hogy Deák azért nem vállalt megbizást, mert a követi utasitásban az adózás kérdését elbuktatták. De Zalamegye egész értelmiségére is meleg felköszöntések történtek, hisz oly hallatlan dolog történt ott, aminőről senki sem mert álmodni: nem akadt ember, ki a követséget elvállalta volna, s igy Zalamegye nem volt képviselve tényleg, de szivében minden szabadelvü embernek ott élt a kimagasló alak, szilárd jellem és bölcs hazafi; szelleme bevilágitotta a társaskörök és tanácskozás termeit.
Volt még másik leverő hirünk is, aminek szintén gyászszavakban adtunk kifejezést. Ki nem olvasta közűlünk Nagy Pál hatalmas beszédeit? kit nem lelkesitettek szabadelvü eszméi? kinek közűlünk nem égett kebelében a vágy, őt hallani, elragadó szónoklatának varázsa alatt épülni?… de ezen boldogságtól is megfosztattunk, mert Nagy Pál szintén elmaradt az országgyüléstől.
Igaz, hogy sok fényes csillag ragyogott még politikai egünkön, ott volt Klauzál Gábor, Beőthy Ödön, Bezerédy István, Szentkirályi Mór, Ghiczy Kálmán, Szemere Bertalan, Almásy Pál, Vukovics Sebő, Lónyay Menyhért, Pázmándy Dénes, Perczel Mór. Aztán Szalay László, Treffort Ágost városi követek, de hát mi az eget teljes fényben szerettük volna látni. Mi Deákot bálványoztuk.
Perczel Mór nem 1848-ban lett tábornok, ő már itten az volt; sokat foglalkozott az ifjusággal, időnkint mulatságaiban részt vőn, s önkénytelenül vezérévé lett. Hallgattunk rá, mint a prófétára, s akár onnan mindjárt Mór alá vezethetett volna valamennyiünket, annálinkább holmi kis tüntetésekre.
Mondanom sem kell, hogy mi elsőtől utolsóig mind a szabadelvü párt rendithetlen hivei voltunk, s a legpecsovicsabb követeknek, mint Zsedényi Ede, vagy Szluha jászkún-kapitány jurátusai voltak a párt leglármásabb tagjai. Jól emlékszem, mert igen kedves barátom volt Horváth János, Szluha gyakornoka, szép szőke fiu, csendes, nyájas modorával mindenkit megnyert; békességszerető, simulékony természettel birt, a hangját is csak ritkán hallottuk, de ha kormánypártiak ellen, vagy szabadelvüek mellett valamely lépésre határoztuk magunkat, egészen neki vadult, s ő vitte a nagy szót, annyira, hogy Szluha többször megintette, ha őt kompromittálja, hát haza küldi. Igy állt a dolog Zsedényi fiatal emberével is, kinek nevét mai napig sem tudom, mert csak kis Zsedényinek hivtuk; kedves kis szepesi fiu volt, gyönyörüen énekelt, s jobban szidta Zsedényi elveit, mint akármelyikünk. Somsich Pál sem volt szerencsésebb az ő gyakornokaival, s egyáltalán minden kormánypárti követnek meggyült a baja fiatalságával; még a királyi személynök sem birt az oldalánál levő jurátusokkal.
Első nagyobb szereplésünk volt a nyelvkérdésnél.
Az országgyülési teremben hosszu zöldasztalok voltak, azok körül székek a követek számára. Minden tért a követek mögött az ifjuság állt el. Karzat volt az idegenek s a nők számára, hol a rendet diszmagyarban azon ifjak tartották fenn, kiknek főnökei akkor elnököltek a kerületi ülésekben. Az országos üléseken a követek s az ifjak is diszmagyarban jelentek meg.
A horvát követek, kik a kerületi ülésekben magyarul, még pedig tisztán s hibátlanul beszéltek, a magyar nyelv behozatala ellen tiltakoztak. Ezen követek a magyar érzelmű és szellemű horvátok kizárásával választattak, s Jozipovics turopolyai gróf, ki megválasztatásuk törvénytelensége ellen mindjárt a gyülés elején óvást tett, most is kijelenté, hogy ezek nem Horvátország, hanem csak az illyrpárt követei. A nemzeti nyelv iránt törvényjavaslat készittetett, s oly végzés lőn kimondva, hogy a rendek tábláján mindenki magyarul köteles szólni.
Ennek daczára a legközelebbi országos ülésben a horvát követ, a végzéssel daczolva, s mintegy kihivó követeléssel diákul kezdett szólni. »Ez dacz! Magyarul!« hangzott mindenfelől. »Ez sérti a gyülés méltóságát!« kiált egyik követ. »E méltatlanságot nem türhetjük!« tevé hozzá a másik. »Magyarul! magyarul!« És Ozsegovics Metell megint csak rákezdte diákul. Erre rendkivüli zaj támadt, a fiatalság kiabált, kardját csörtette, mi a követ beszédét elfojtja, ugy hogy abba kellett hagynia.
Még azon este Jozipovics turopolyai grófnak hatalmas fáklyásmenetet csaptunk.
A fiatalság képviselte a közvéleményt, s noha nagyobb dolgokban szeretett Perczel Mór befolyásának engedni, mégis szükségét érezte annak, hogy kisebb eseteknél, belügyeit illetőleg, valaki körül csoportosuljon. Eleinte Kúthy Lajost kezdte környezni a bizalom. Neve, állása s egyénisége őt erre igen alkalmassá tette; tekintély volt az irodalomban, titkára gróf Batthyányi Lajosnak s igen megnyerő külsejű elegans fiatal ember. Ebből azonban hamar kijózanodtunk; Kúthyt a pénzes ifjak kezdték környezni, kényelmes szállásán összegyülekeztek, hol a többiektől elzárkózva, folytonos kártyázásra adták magokat.
Csengery Antal rideg modorával, folyton tartózkodó magatartásával s oktató kimértségével elriasztotta magától még azokat is, kik mély tudományát és nagy eszét csodálták.
Irinyi Józsi akkor érkezett Párisból, ez persze mindnyájunk előtt felette érdekes volt, s szivesen indultunk volna utána, ha nem akar rajtunk zsarnokoskodni. De nem türt ellenmondást, ha valaki véleményt mondott, azt felelte: menjen ön Párisba s meg fogja tanulni stb. s addig küldözgetett bennünket Párisba, mig valamennyi elidegenedett tőle, amihez nagyban járult az is, hogy feszes tartása, követelő beszéde s külföldieskedése által akart hatni.
Gróf Vay Dánielt esze, szive, ékesszólása, jóizű magyaros modora, barátságos és kedves egyénisége az ifjuság vezetésére igen alkalmassá tevék, de mert a főrendű osztálynál is kedvelt, s a társaságok termeiben keresett egyéniség volt, alig maradt ideje, mit az ifjuságnak szentelhetne.
Pompéry János, ki Yole leveleivel oly feltünést keltett, mint Ervin beszély pályadijt nyert, visszavonult, s érzelgő természete miatt a heves vérű s zajban gyönyörködő ifjuság élére sehogysem illett, annál is kevésbé, mert e szerepre épenséggel nem áhitozott.
Tehát folytattuk ugy és ott, amiként és ahol Pesten abbanhagytuk. Az ujak szivesen csatlakoztak ezen köztársasági kormányzathoz.
Ha tehát tisztelgés vagy fáklyásmenet jött szóba, a Hollingerben megválasztottuk a szónokot.
Pedig ilyesmi gyakran előfordult, mert nemcsak a rendeknél, de a felsőtáblánál is többen voltak, kik folytonos tiszteletünk s csodálatunk tárgyát képezték, mint gróf Széchenyi István, gróf Batthyányi Lajos, gróf Batthyányi Kázmér, gróf Pálffy József; hát még gróf Teleky László, ki különösen mióta a horvátországi ügyek miatt gróf Haller bánnal megverekedett, eszményünkké lőn.
Minek is oda vezérség, ahol egy elv s egy eszme vezérelt valamennyiünket. Kikapták ott Pillerék részöket a gúnyból ép ugy, mint Klauzálék a tiszteletből, a nélkül, hogy vezényelve lett volna. Az összetartás jóban és roszban példás volt. Ez legjobban kitünt, mikor az ólmosbotok nagy keresztesei, a nem adózók hirhedt vitézei, Uray és Gabányi követek megérkeztek. Nem kellett ott buzditás vagy vezetés, összebeszélés nélkül ellepte az ifjuság az országház termét, s a ki be nem fért, a folyosón foglalt állást. Nagy feszültséggel várták a hősöket, kik otthon agyonbunkóztattak minden szabadelvü eszmét. Végre megjelentek, s abban a pillanatban felcsapott a vihar. Lőn zaj, kiabálás: »ki vele!« a követek felugráltak. Az ifjuság közbefogta Gabányit, s mint a hullám, mikor felkap egy falevelet, könnyedén himbálja tovább, ugy himbálta a hullámzó ifjuság tömege őt az ajtón kifelé. A lárma elhatott a lépcsőre, onnan az utczára, hol ép oly tolongás támadt, mint volt a teremben, s a kik nem férhettek Gabányi és Urayhoz, bérkocsijokat zuzták, annyira, hogy midőn az illető beleült, a hintón már nem maradt egy tenyérnyi bőr, mind leszaggatták. Gabányi ugy vette ki magát benne, mintha égetni vinnék. A roppant lármára kiszaladtak a boltokból, s amint azt a sajátságos fuvart meglátták, a fodrász a kezében levő sütővasat, a boltos-segéd a rőföt, a kofa almát dobált utána.
Még csak este következett aztán az igazi tüntetés. Felkerekedett mindenki, mintha döntő csatára készülne. Egész búcsujárat volt Gabányi lakása felé. Gróf Batthyányi Lajos találkozott Scitovszky püspökkel. »Ah, méltóságos ur! jőjjön csak, mond karon öltve a főpapot, nagyszerü fáklyásmenetet rendez az ifjuság, nézzük meg.« És elmentek oda, hol az utczát s közeli tért már roppant sokaság lepte el. Egyszerre felharsogott a pokoli zaj; fütyülés, sikoltozás, érczeszközök összecsattanása, nyávogás valami hajmeresztő rémhanggá olvadt egybe. E közé aztán, mint a zugó vihar közé a mennydörgés, ugy vegyült a kövekkel bedobott ajtók, ablakok és bezuzott kapu ropogása. Félóra alatt hasonlita a ház egy ostrommal bevett erődhöz, melyen nehéz lövegekkel elébb két-három nyilást romboltak.
Csernovics Péter és Komáromy György megnyugtatta az iránt az ifjuságot, ha kártérités követeltetik – bármennyi legyen is az – ők fogják fedezni.
Szerencsy iszonyú felháborodással vette az esemény hirét, s kinyilatkoztatta, hogy a legszigorúbb eljárást fogja követni, hadd bünhödjenek példásan a vétkesek.
Alig folyt le nehány nap, s egy csomó ifju meg lőn idézve. A vizsgálat kezdetét vette, maga Szerencsy elnökölt a kihallgatásnál. Arcza kérlelhetlen szigort fejezett ki.
Az ifjak főbb szereplői rövid tanácskozásban hamar megállapodásra jutottak. Összesugtak többekkel, azok meg másokkal s huszonnégy óra alatt el lőn terjesztve, hogy a vizsgálatnál mihez kell magát tartani.
A királyi személynök előszobája telve volt beidézett ifjakkal.
Minden osztály és kör felette érdeklődött az ügy menete és eredménye iránt.
A birák ott ültek kérlelhetlen szigor s komoly méltóság kifejezésével.
A kihallgatandók sorát – ha jól emlékszem – Petrilla nyitotta meg.
– Ott volt ön azon botrányos kihágásnál?
– Igen is.
– Kinek izgatására, rábeszélésére vagy felhivására támadták meg a követ ur lakását?
– Senkiére. Az egész csak ugy magától, ösztönszerüleg támadt.
– Kik voltak ott?
– Mindnyájan, s azon felül még sokan mind a két házból.
– Az nem felelet, mindnyájan. Nevezzen meg nehányat.
– Ott láttam gróf Batthyányi Lajost, Scitovszky püspök őméltóságát.
Szerencsy összenézett Ocskayval, Ocskay Jeszenszkyvel, s egymástól kérdezni látszottak: Na most már mi lesz?
Kis szünet után folytatták:
– Kik dobáltak köveket?
– Mindnyájan.
– Mégis, ön kit látott legelőször dobni?
– Nem merem egész bizonyossággal ráfogni, hogy ő dobott, de azt tisztán láttam, mikor Scitovszky őméltósága lehajolt s valamit a földről fölvett. Erre aztán következett a kőzápor.
– Elég, elmehet.
Behivták a másodikat.
Szórul-szóra azt vallotta, a mit az első. Azt a harmadik, negyedik, ötödik és mind.
Szerencsy zavarba jött. Elhalasztották a vizsgálatot.
Mikor ujra kezdték, megint csak arra az eredményre jutottak. Abba kellett hagyni az egészet.
Ez volt az Uray-Gabányi-féle dicsőség utolsó felvonása.
Kedvencz gyülekezési és sétahelyünk volt a dunántúli gyönyörü liget, hova nemcsak üdülés végett, de műélvezet szempontjából is kötelességszerüleg jártunk, mert Fekete igazgató ide épittetett szinkört, s ezt erőnkhöz képest, sőt azon is túl támogatni hazafiui erénynek ismertük. Itt kezdte Szigeti József művészi pályáját. Még most is magam előtt látom, mily esetlen és formátlan volt; nem tudott mit tenni kezeivel, s oly hosszukat lépett, hogy a szinpad mindég keskeny és rövid volt neki; de szemeit jól elforgatta, s izmos mellét kidülesztve, ha szenvedélyesen akart beszélni, a középfoknál hangja rendesen megcsuklott, s mondókáját a mily mély baritonban kezdte, ép oly vékony-hegyes tenorban végezte. De mi azért megtapsoltuk, hisz utóvégre is magyarul beszélt.
Nemcsak Szigeti Józsi kezdte itt, de én is. Irtam öt felvonásos nagyhangú kardos szinmüvet: »A zsarnok és fia.« A nemzeti szinháztól feljött Pozsonyba Bartha vendégszerepelni, s a nevezett szinműben föllépett. Két nappal elébb már nagy falragaszokkal hirdetve volt a vendégszereplés s a darab. Istenem! ha valaha annyira vihettem volna, mint a mennyit akkor képzeltem magamról. Két napig minden sarkon, de hányszor napjában! megálltam s elolvastam a hirdetést; harmadnap pedig valamennyi szinlapot végigolvastam.
Előadásra a szinkör a szorongásig megtelt; az ifjuság teljes számban ott volt, sok követ is megjelent, s a páholyok legnagyobb részt követek családjaitól foglaltattak el.
Mondhatom, a pajtások derekasan kitettek magokért; minden hazafias tételt roppantul megéljeneztek, s egy-egy sikerültebb jelenet után, mi inkább Bartha játékának, mint a szerző érdemének tulajdonitható – viharos taps következett. Minden felvonás után zajosan hivták a szerzőt, de csak az igazgató, Bartha és Gyulay Ferencz jelent meg. Darab végével a taps és kiabálás fokozott erővel tört ki. Bartha vasmarokkal megragadta kezemet, s a szinpad közepére vont. Pajtásaim padokat tördelve, s székeket döntögetve, a zenekaron át ugráltak fel hozzám a szinpadra, s nehány pillanat alatt a szinpad el volt lepve éljenző s föllelkesült ifjakkal; itt megöleltek, ott kezeimet szorongatták. Lisznyay feledhetlen marad; hajszálai éghez meredeztek, szemei szikráztak, s száját ugy összehuzta, hogy gyűszühöz hasonlitott. Megállt előttem, belemarkolt a hajába s felkiáltott: Ejnye pájtás! hátálmás fiu vagy, minnyájunknak becsületet szereztél. Hol vácsorálunk, mert má ünnepet kell csápni.
Ha csak tizedrész értéke lett volna is annak a darabnak, mint a mennyire a pajtási jószivűség méltányolta; ha csak ötödrészét érdemelte is azon tapsoknak, a miket az ifjuság jóakarata rá pazarolt, ugy a magyar irodalom maradandó becsü darabot nyert volna. De hát nem első eset, s nem is utolsó, hogy a pajtáskodás dicsőit még olyat is, mit izlés, tapintat s pártatlanság elitélendőnek találna. Én mindenesetre hálás szivvel gondolok vissza azokra a jó fiukra, kik nekem egy oly boldog estét iparkodtak szerezni.
Derült s élczektől szikrázó estelink reggelig tartott,
Pezsgett az élet ebben az ifjuságban; szorgalmasan eljárt az ülésekbe, kevés dolgát lelkiismeretesen elvégezte, heves vitatkozásokba bocsátkozott, mik elkezdődtek az ebédeknél, nagyobb mérvü folytatást nyertek a Hollingerben a fekete kávénál, s megujultak másnap; mulatságra is volt elég idő, aminek bizony egyetlen pillanata se maradt felhasználatlanul. És ha ez már megszokottá, egyhanguvá kezdett válni, egy-egy mozgalmas jelenettel fölelevenitette vérét, erre mindég kinálkozott alkalom: Klauzál, Bezerédy stb. soha se tartottak beszédet, hogy fáklyásmenet rendezésére föl ne lelkesitettek volna; az ellenpártnál se hiányzott ok soha valami tüntetésre.
Ha egyik-másiknak komoly napjai voltak, a többi sietett enyhiteni szenvedésein; a beteg nyert ápolást, a szerelmes vigaszt, a megszorult segélyt. Egy nagy család volt ez, melynek tagjai őszintén szeretik egymást. Fejem őszbe borult, a sok keserü tapasztalat eloszlatta lelkem minden költészetét, s mégis, ha azokra a szép időkre, derék lelkes ifjakra gondolok, vérem sebesebben kering, s szivem oly lázasan dobog, hogy fölébred bennem az elhamvadt tűz egy-egy lappangó szikrája, s egy pillanatig legalább azt érzem, mintha megifjodnám.
Kedély, eszményiség és tűz volt az akkori ifjuságban.
Ez időtájt vette át Simonyi Ernő örökségét. Meghivott jószágára Zsámbokrétre. Örömmel ráálltam, hogy nehány napot töltsek nála. Szabadságot kértem, s elutaztunk.
Simonyi Ernővel már Pesten szoros barátságban éltünk, s ez mind bensőbbé vált, aminek apró szivességek által jelét adni sohasem késett. Későbbi időkben is Pesten, akárhányszor részesitett kis meglepetésekben Zsámbokrétről, fel is keresett többször, hogy nehány vig napot töltsünk együtt. 1848-ban elválhatlanok voltunk mindaddig, mig a fegyverszolgálat külön nem választott. 1849-ben B.-Csabán egyszer csak beállit hozzám Ernő, mint honvédszázados.
– Tudom, rég nem szíttál jó szivart, hoztam neked egy láda kitünő Carvayalt.
Ismerte a gyöngémet, hogy bolondultam a jó szivarért, s valódi gyönyörrel nézte, mily mohón estem neki.
Ő Komáromból járt valami kiküldetésben Gyulán, s mert hallotta, hogy azon a tájon vagyok, hozta e kedves meglepetést. Óh, beh szép emlékezetü nap ez; kibeszélhettem magamat szivem szerint őszinte barátommal. Délután sehogy se tudtunk elválni, aztán abban állapodtunk meg, hogy kocsiját előre küldtük, két lovat nyergeltettem s elkisértem Gyulára. Ott bevezettem gróf Wenckheim József vendégszerető várlakába, hol az estét töltöttük. A kedélyes és mulatni szerető gróf, ki, ha nem jött, hát fogta a vendéget, azonnal kis estélyt rögtönzött; hát ez igen kellemes, de a mi Simonyi Ernőt csodálatra ragadta, az a szellemes grófné társalgása volt. A nem csak irodalmilag, de tudományosan is mívelt grófné felülmult minden képzeletet; Kant, Bonald, Lamennais, Herder tételeinek idézése, a hazai és világtörténelemben rendkivüli jártassága, könnyüd és folyékony előadása, a tanári székben akárhány nagyképü tudóst megszégyenithetett volna. Hogy nem túlzok, hivatkozom mindazokra, kiknek szerencséjük volt ismerni e ritka tehetséget; hivatkozom saját fivérére, Jankovich László főispánra, s mindenki be fogja ismerni, hogy ily magasztos szellem, ennyi tudomány és józan itélet még szakférfiak közt is csak szórványosan tapasztalható.
Mi többiek ittunk, kártyáztunk, politizáltunk, de Simonyi Ernő egész elragadtatással társalgott a grófnéval.
Mikor szobánkba tértünk, Simonyi azzal az ő nyugalmas mosolyával megrázta fejét, mondván:
– Azt hittem, tudom a történelmet, s ez az asszony kifogott rajtam.
Reggel bucsut vettem Ernőtől, ő visszament Komáromba, aztán sokáig, nagyon sokáig nem láttuk egymást, mialatt sok minden megváltozott, csak barátságunk nem.
Hogy visszatérjek az ő szivaraira, azok végzetes szivarok voltak; egy derék honvédtiszt életébe kerültek. Simonyi visszatért Komáromba, s ott az ismerős pajtásoknak elbeszélte, hogy engem fölkeresett. Most is a régi, szólt trifásan, vettem neki egy láda Carvayal szivart, s majd kiugrott örömében a bőréből, de nem azért, mert engem lát, hanem hogy jó szivarokhoz jutott.
Egy honvédtiszt, volt testőr erre megjegyzé:
– Látszik, hogy nyitrai tót vagy, értesz hozzá nagyokat mondani. Tán magad se láttál soha Carvayal szivart.
Ebből szóváltás kerekedett, végre tettleges bántalom, végre kihivás. A szerencse Simonyinak kedvezett, ellenfelét lelőtte.
Az ötvenes években, mikor Pestre visszatérnem megengedtetett, s több beszélyt irva, egy regényt is adtam ki, egyszer csak megidéz Prottmann rendőrfőnök. A mint belépek, levelet ad kezembe, olvassa el, s ha izgatót vagy rendellenest tartalmaz, közölje velem. Nézem a levelet, Windsoorból jő; felbontom, Simonyi Ernőtől volt. Éreztem, hogy elhalaványulok. Féltem, mit fog ez irni s mi lesz a következése? Soha életemben tapintatosabb levelet! egy szó sem volt benne politikáról, vagy sanyaru helyzetről. Irt soha meg nem szünő barátságunkról, örömét fejezte ki a hazai irodalom lendületén, irt a regényemről, melyet élvezettel olvasott… s a t.
Átnyujtottam a levelet Prottmannak.
– Mit tartalmaz? – kérdé.
Elmondtam.
– Ha felelni akar, hozza ide levelét, majd innen fogjuk elküldeni.
Ilyen világ volt az!
Midőn hazakerült Simonyi Ernő, kijött papvölgyi magányomba. Ő segitett engem elvonultságomból kizavarni, s képviselővé választatásomat egész befolyásával s erélyes szónoklatával előmozditá. Soha köztünk a neheztelésnek vagy félreértésnek még csak árnyéka se volt. Mikor Váczon lakott, mindennap kijárt hozzám, többnyire reggeltől estig ott időzvén, vagy én nála. Később Gödről is gyakran eljártunk egymáshoz.
És e szép viszonyt, ezt a gyöngéd barátságot nem vihettük oly szeplőtlenül a sírba, mint a hogy tartott egész életen át. A roszakarat és ármánynak sikerült egy keserü lapot közibe keverni. Az utolsó választásnál Madarász József és Mocsáry Lajos urak a haldokló Simonyi Ernő nevét jónak látták az én megbuktatásomra felhasználni. Sikerült nekik a fondorlat, s szegény Simonyit még életben találta azon eredmény, hogy Pest megyében az ellenzék részéről két kerületet játszottak át az ő nevével a kormánypárt részére. Meglehet ez is sietteté halálát. A cselszövény a kormányképes két nagy férfiunak éles államférfiui képességéről tanuskodik. Teljes undorral fordulok el ezektől a felfujt nagyságoktól, s visszatérek Zsámbokrétre, hol annyi kedves szórakozás kinálkozott.
Simonyi Ernő teljes életében vendégszerető háziur volt, ez nem később fejlődött nála, ő ilyennek született.
Zsámbokréton az urilakban nem volt háziasszony, nem volt semmi néven nevezendő nőcseléd, de azért a rendet, tisztaságot és kényelmet nem nélkülözte. Ernő figyelme mindenre kiterjedt; olyan vendégségeket adott, hogy becsületére vált volna akármelyik alispánnénak.
Huzamosb időre vendégei voltunk Pozsonyból: Stummer (Terényi) Lajos, Possányi László és én. Szabadságon itthon időzött Simonyi János fiatal hadfi is, Ernő testvéröcscse. Hiszen rég volt, azóta Terényi meghalt, Possányi László fejét dér boritja, Simonyi Jánost láttam a boldogult Ernő temetésén, megtört öreg. Most már elmondhatom a nélkül, hogy Laczi vagy János barátom emiatt elpirulna, hogy messze földön három oly szép fiut együtt találni alig lehetett volna, mint Terényi Lajos, Possányi László és Simonyi János. Hozzá még első ifjuság, viruló egészség, szikrázó jókedv és oly szeretetreméltó ifju háziur, mint Simonyi Ernő, ezt a lakást a költészet magaslatára emelte. A merre csak jártunk, a hegyek és erdők viszhangozták élénk dalainkat. Mint képzelni lehet, Ernő barátunk nem volt négyes diszfogat nélkül, mely örökké szerepelt, mert összejárta velünk Bars és Nyitrában minden ismerősét, ismerőse lévén minden uriember, mondhatom, két megyében összekevertük a világot; az öreg urakkal vitákba ereszkedtünk, a fiatalokkal lovagoltunk, vadásztunk és víttunk; a koros hölgyeket mulattattuk a pozsonyi eseményekkel, mig a fiatalokat Laczi, János és Lajos foglalták el udvarlásaikkal. Igy aztán szivesen látott vendégek voltunk mindenütt, s ha távoztunk, hossza-vége nem volt a sok marasztalásnak.
Egyszer korán reggel benyit hozzám Ernő, azon kijelentéssel:
– Már fognak, ma Turcsányi nagybátyám látogatására megyünk.
– Én bizony nem, felelém, először már belefáradtam a látogatásba, másodszor egy vigjátékba kezdtem, azon akarok dolgozni.
– A mint akarod, nálam mindenki azt teheti, a mi tetszik.
Possányi Laczi azt mondta, ő sem megy, mire János kinyilatkoztatá, ha ti maradtok, én is maradok. Ernő tehát elment Terényi Lajossal.
A reggelinél beszéd közt előhozták, hogy Ernő bizonyosan meglátogatja a csoda-orvos papot is!
– Arra vezet utja? kérdezém.
– Hisz Turcsányi bátyánk Rudnón lakik, felel János, odavaló birtokos.
– Akkor sajnálom, hogy nem mentünk, jegyzém meg, az a pap érdekelne.
– Mindjárt lesz kocsi, felelt János, meglepjük őket. Azzal szaladt s hozott egy tót igás-kocsit.
Föltettük fegyvereinket s megindultunk Rudnóra. Nekünk az az utazás nagyon tetszett. A négylovas hintóba már beleuntunk, hát valami uj, szokatlan kellett, hogy érzékeinket megcsiklándozza; na, az a fogat nem csak megcsiklándozta, de össze is rázta, a mi nem hogy elhangolt volna, de inkább fokozta jókedvünket, s énekünktől rengett a vidék.
Simonyi János, ki háttal ült a kocsisnak, egyszerre felkiált:
– Négylovas hintó jön utánunk.
Leugráltunk kezdetleges fogatunkról, a fegyvereket vállainkra kapkodtuk, s a kocsit előre küldtük, nehogy fölfedezzék, a kik a hintóban követnek, hogy mi és kocsi összetartozunk. Csak azt resteltük, hogy vadásztáskáinkon egy árva madár sem fityegett. Mindegy, azért mégis vadászoknak tekintenek, holott a kocsiban maradva, vándorlegényeknek tarthatnának.
Az utszélen mezei virágokat szedegettünk, mialatt a hintó közeledett. Hát biz abban három nő ült; kettő fiatal és szép, a harmadik korosabb.
Amint a kocsi mellettünk sebesen elvágtatott, virágainkat a kocsiba szórtuk. Az urhölgyek meg azt a tréfát csinálták magoknak, hogy oly fejbillentésekkel s nyájas mosolylyal üdvözöltek, mintha rég nem látott közel ismerősöket pillantottak volna meg, pedig először láttak az életben, s azt hittük utoljára is, azért engedtük meg magunknak azt a pajkosságot, hogy egy darabig futva versenyeztünk a sebesen haladó hintóval, persze csak rövid ideig győztük, s a mint elmaradoztunk, a gyönyörü szép hölgyek kihajolva nevettek. Lassankint elmaradozván a hintótól, kendőket lobogtattak felénk, mig egy kanyarulatnál el nem tüntek.
Ez a kalandocska szilaj kedvbe hozott mindhármunkat. Nem ültünk kocsira, mig gyalogolni birtunk. Hogy Ernőt megnevettessük, s Turcsányi bácsinak mulatságot szerezzünk, ily eszményi kaland után, kissé költői alakban jelenjünk meg, mindjárt nagyobb hatása lesz elbeszélésünknek, mit tetszés szerint kibőviteni elhatároztuk. A gebéket iszonyuan felbokrétáztuk, a tót kocsis nagy karimáju kalapjára roppant koszorut kötöttünk, az igás szekérre tölgygalyakból diadalivet csináltunk, szines selyemzsebkendőinket pálczákra kötözve, zászló gyanánt lengettük, s győzelmi dalt zengve, döczögtünk be Turcsányi udvarába.
Ép nagy társaság jött ki a kertből, mely különös megjelenésünket hangos nevetéssel fogadta, de a mint leugráltunk, nők meglepetés hangjait is hallottuk.
– A patvarba! kiált elénkbe Ernő, hát ti voltatok az érdekes gyalog-lovagok?
Közeledtünk, ámultunk, hüledeztünk, a hintói szépek előttünk álltak. Ernő sorban bemutatott, s a két gyönyörü teremtés nem tudott szóhoz jönni a nevetéstől. Igy ismerkedtünk meg Fiáth Mari és Betti bájos kisasszonyokkal.
Azonnal ebédhez ültünk, a háziur nyugalmazott huszárkapitány, igen előzékeny kedves férfi volt. Igen jól mulatott sajátságos megjelenésünkön.
Ezer bocsánatot kértünk a hölgyektől az utbeli merészségért, biztositván, hogy egyedüli czélja volt, ha netán unatkoznak, egy kis mozgalmat előidézni kedélyökben. Biztositottak, hogy ez nekik nagy mulatságot szerzett s nem hogy neheztelnének, de köszönik a kis szórakozást.
Aztán a csodapapra tért át a beszéd. Ők már látogatást tettek nála, az egyik kisasszony idegláz következtében visszamaradt valami utóbaj miatt fordult hozzá. Csodálatos! A három nő természetesen együtt ment oda, s a nélkül, hogy szóltak volna valamit, a pap azonnal rámutatott a viruló kinézésü kisasszonyra, s elmondta baját, meg a miből származott. Általán beszélték, mikép a betegségek felismerésében természet fölötti ösztönnel birt. Az idő tündér-szárnyakon repült, s a vidám társaságot elég kellemetlenül lepte meg a jelentés, hogy az urhölgyek fogata előre hajtott. Kecses könnyüdséggel vettek bucsut, s mi most már nem azt hittük, mit reggel, hogy ugy sem találkozunk többé az életben, a mint volt is szerencsénk hozzájok aztán többször, a pozsonyi követi bálokban.
Elmentünk aztán a világhirü csodaorvos paphoz. Háza környéke, mint valami bucsujáró hely, el volt lepve hintókkal, igás-szekerekkel s gyalogosokkal, a bebocsátásra a gazdasszony osztogatta a kegyeket, ki folytonos ostromnak volt kitéve. Azt hiszem Laczi és János barátom daliasságának köszönhetem, hogy előnyben részesültünk, mert nyájas mosolylyal előre intve minket, ajtót nyitott. Beléptünk.
A szegényességig egyszerü szobában, megviaszkolt diófa-asztalhoz támaszkodva fogadott a nagyhirü pap. Nem nagyon magas, de meggörnyedt s kiaszott férfi volt; arczán a fáradtság és kimerültség redői – különösen ajka körül – mély barázdákban vonultak alá. Tekintetének delejező hatását érezte az ember. Mindenikünknek egyenkint erősen a szeme közé nézett, aztán elmosolyogva magát, diákul megszólalt:
– Bizony nagy bajuk van. Irhatok is rendelvényt, de ezt a tapolcsai gyógyszertárban meg nem kaphatják. Magoknak pénzmag kell, egyébb bajuk nincs.
Elnevettük magunkat, s ő is velünk nevetett.
– Őrizzék meg jól ezt az egészséget, mond kezetszoritva velünk, s ezután se hozza önöket más ok hozzám, mint a kiváncsiság.
Négyes-fogaton, nagyuriasan tértünk vissza, de nem oly vigan, mint ahogy jöttünk.
Még egy látogatásunk volt hátra, a melyre mindig örvendettem. Terényi (Stummer) Lajos szüleinél. Atyja a bajmóczi uradalom kormányzója volt. Vágyva-vágytam az én kedves barátom családját megismerni, s oly érzés fogott el, midőn oda közeledtem, mint tanulókoromban, ha szünidőkre hazarándultam. És méltán, a szülői háznál fogadhattak egyedül több bensőséggel, melegebb szivélyességgel, mint a bajmóczi várlakban Mily barátságosan ölelt meg az a valóban délczeg öreg ur; mennyire nem találta helyünket az a jóságos teremtés, minden izében magyar s nemes szivü háziasszony, ki ugy bánt velünk, mintha mindnyájan gyermekei volnánk. És az a bájos kis angyalka: a serdülő házikisasszony csupa elragadtatás, merő szolgálatkészség volt. Mondhatom, ez a család elbájolt, ez az ottlét eltörölhetlen nyomokat hagyott lelkemben. Itthon találtuk Ipolyi (Stummer) Árnoldot is.
Ipolyi (Stummer) Arnold akkor ép oly szerény kis káplán volt, mint a milyen szerény nagy tudós püspök ma, szép ismereteivel, kedves modorával sok élvezetet szerzett. Hanem volt benne valami, mi nem jogositott azon reményre, hogy ebben az életben még mint nagyméltóságu püspököt tisztelhessem. Nagyon szerette a regényest. Soh’se feledem, egyszer bizalmasan beszélgetvén, azt kérdé:
– Olvastad már George Sand »Lellia«-ját?
– Nem.
– Oh barátom! megragadó szép! annyi költészet, eszmegazdagság s érzelem van benne, hogy az embert egészen egy szellemvilágba varázsolja át. Okvetlen leforditom. Nesze, vidd és olvasd el.
Elolvastam, sok élvezettel s ifjui fogékonysággal olvastam. A könyvet sokáig birtam kedves emlékül mignem a viharos időkben egyéb kedvencz tárgyaimmal együtt a pusztulás áldozatául esett.
Hiszen a komoly gondolkozásu püspök ma nem haragszik érte, hogy a hajdan lánglelkü s érzelmes szivü ifju káplán hajlamaira visszaemlékszem. Sajnálom, hogy derék édes atyja; szép készültségü és szellemes öcscse, feledhetlen barátom Lajos meg nem érhette a dicsőséget, hogy Arnoldot az ország legkitünőbbjei közt, isten és haza iránti kötelességei buzgó teljesitésében, mint legnépszerübb püspököt lássák. Ő azon férfiak egyike lőn, kire büszke lehet a haza, az egyház és a tudomány. Bátran olvashatta s szerethette Lelliát, Stenio könnyüvérüségéből ugyan egy csepp se szivárgott át ereibe. Kivánom, hogy a mit a gondviselés atyja életéből elvont, s azon hátralevő időt, mit a férfikor delében elhunyt Lajos öcscse még élhetett volna, az egek ura az ő nemes életéhez toldja, kinek minden napja, minden órája a közmivelődés terén a nemzetet elébbre viszi.
Maga Bajmócz is rendkivül érdekelt. A vártermekben az őskortól az ujabb időkig különbféle művészektől becses arczképek láthatók, melyek némelyike történelmi nevezetessége, mások jelmezeik, sok pedig remek kivitele által érdemel figyelmet; régi dísz és harczi fegyverek gyüjteménye nem kis mértékben izgatta felfuj képzelődéseinket. A vár gyönyörü fekvése megigézett. A várudvar közepén ama történelmi nevezetességü hársfa, mely alatt I-ső Mária királyné annyi adománylevelet és becses okmányt irt alá, nemét a kegyeletnek ébresztette föl bennem. Ha leültem a fa alá andalogni s a szellő ott lengedezett a falevelek közt, a csendes susogásban a mult idők eseményeit véltem hallani. A százados hárs alakja tiszteletet parancsoló; törzse s vastagabb ágai vasabroncsokkal foglalvák össze, hogy az idők viszontagságaival tovább is daczolhassanak.
Őszinte megindulással váltam meg a feledhetlen bajmócziaktól.
Már Zsámbokréten sem sokáig időzhettem; szabadságom letelt, vígjátékomat befejeztem, tehát vissza Pozsonyba, azok közé a sok víg jópajtások közé.
Ez a kirándulás életem egyik legkellemesb mozzanatát képezi; annyi elragadó szép vidéket még soh’sem láttam, s az a mesés vendégszeretet, kitünő fogadtatás, mint a milyenben Nyitra és Bars megye minden köreiben találkoztunk, maig is élénken viszhangzik lelkemben.
Pozsonyba visszaérkezvén, a mint a ligetben sétálgattam, Szemere Bertalant egy külföldies kinézésü, igen érdekes ifjuval láttam Krisztinhez betérni. Ez a Krisztin is pozsonyi nevezetesség volt. Tej és vaj csarnokát ugy a követ urak, mint az ifjak is nagyon látogatták, nem csak a hűsitők által felüdülni, de társalogni is. Krisztin nem volt szép, de roppant olvasott, terjedelmes ismeretekkel biró, s kellemes társalgásu. Wesselényi Miklós hozta divatba, s mint hallom, Deák Ferencz is sokszor elmulatott vele. Élczes, találékony, mondhatni szellemes társalgása még a nőkre is vonzerőt gyakorolt, s a követ urak nejei is szivesen ellátogattak hozzá.
– Mondd, kérlek, kérdezém Horváth Jancsitól, ki azon angol lord, a ki Szemerével Krisztinhoz betért?
– Pulszky Ferencz? Megesküdtem volna rá, hogy angol lord. Eszembe jutott Sárosy Gyula ajánlata, de biz én nem mertem felhasználni az alkalmat; majd máskor, gondolám, tán a véletlen is fog segiteni. De biz ez a véletlen mindig messzebb és messzebb eltávolitott szándokomtól, mert Pulszkyt örökké az ország kitünőségei és politikai nagyságok környezték. Féltem, hogy közeledésemet tolakodásnak veendi, s igy Sárosy Gyula barátom ajánlata füstbe ment. Pedig ha akkor Pulszky olyan volt mint most, vagy ha igy ismertem volna, ugy megbocsáthatlan vétket követtem el magam ellen, mert ő az ifjuság meleg barátja, közlékeny s ismeretei gazdagságával nem fukarkodik. Külseje, tartása, tekintete, ugy mint akkor, ma is büszkeséget mutat, de ha belemelegszik, igen kedélyes, barátságos; s különösen a fiatalságot jóizü elbeszéléseivel szereti mulattatni. Azt hiszem, sokat vesztettem, hogy Sárosy Gyula szives ajánlatát nem mertem igénybevenni.
Az országgyülés lázas tevékenységét az ifjuság legnagyobb figyelemmel kisérte; s nem egy kérdést, mely ott tárgyaltatott, saját körében is vita tárgyává tett. Igy a magyar nyelv és horvát viszonyok ügye; a vallási vitatkozások, a mikben Vurda kanonok a felekezeti szellemen tul emelkedett, s nem csak nagyhatásu, de a szabadelvüség és felvilágosodottság magaslatára emelkedve, állampolgárhoz méltó beszédet tartott.
Ez nem mindennapi esemény volt; remek szónoklatot hallottunk másoktól is, de ezt rendkivülivé tette a bátorság, melylyel e főpap osztályának előitéleteivel szembe mert szállni. A követek elhalmozták üdvkifejezésekkel, az ifjuság ünnepélyes tüntetésekkel, a győri káptalan meg bizalmatlansági szavazatot küldve, visszahivta őt. És ő ment, de magával vitte az országgyülés osztatlan tiszteletét, becsületét, s a közvélemény hangos nyilatkozatait.
A városok rendezésének kérdése is uj csillagokat tüntetett fel; a magyar irodalom egyik dísze, a tudós Szalay László maradandó becsü s érvelésekben oly gazdag beszéddel küzdött egy uj elemnek a törvényhozásbai behozataláért. Hathatósan, szép sikerrel s nagy erővel támogatta őt Trefort Ágost városi ifju követ.
A régi elismert nagyságok mellett kitünő sikerrel harczoltak az ifju hősök: Lónyay Menyhért, Almásy Pál, Perczel Mór.
A felsőház is akkoriban nagy vonzerőt gyakorolt az ifjuságra; a hazafias szellem ott is nagy hatással küzdött. Az ékesszólások, megragadó érvelések és tüzetes viták itt is napirenden voltak. Gróf Széchenyi István, báró Eötvös József, gróf Teleki László a világ akármelyik törvényhozói házának akár szónoki tehetség, akár tudomány vagy jellem tekintetében dísze és büszkesége lehetett volna. Itt is fordultak elő oly mozzanatok, melyek lelkesedésre ragadtak. Például: a közös teherviselés s közös adózás tárgyalása, mikor gróf Széchenyi István, mint a nemzeti ügy jobbra fordultának ünnepén fényes díszruhában jelent meg a felsőházban.
Volt tehát tere és alkalma az ifjuságnak szellemét képezni s hazafiságot tanulni.
Tanultak is, hisz az 1843-ik országgyülés növendékei: Horváth Boldizsár, Csengery Antal, Irinyi József, kit, ha el nem ragad oly korán a halál, bizonyára igen sokra vitte volna. Simonyi Ernő, báró Simonyi Lajos, Szende Béla, Vizsoly Gusztáv, Pompéry J., a közügyek kiváló harczosai, s részben az ország kormányának tekintélyes férfiaivá váltak.
Adja isten, hogy a közügyek vezérférfiai ma is oly magasztos eszmékkel, hazafiui működéssel adjanak példát az ifjuságnak, mint a régiek, s az ifjuság oly lelkesedéssel s annyi odaadással igyekezzék elsajátitani a dicső szellemet, mely azon ifjuságot alkalmassá s hivatottá tette a 48-ki nagy átalakulást keresztülvinni.
Huszár Károly nógrádi, Békásy vasmegyei, Almásy Pál hevesi, s több más követek estélyein az országgyülési ifjuság sok kellemes órát töltött. A követi bálokban is leirhatlan gyönyört s szórakozást lelt.
Lendvay Márton vendégszerepekre Pozsonyba érkezett. Roppant boldoggá tőn, vígjátékomat azonnal az előadandó darabok sorozatába fölvette. Ekként darabom a magyar közönség kedvencze, a feledhetlen művész közreműködésével színre került.
Lendvay neve elég volt arra, hogy a nézőtér a szorongásig megteljék, s az ő művészetének, az ő elragadó egyéniségének köszönhető, hogy gyönge kisérletem fényes sikert aratott.
Előadás után a jópajtások Lendvay tiszteletére fényes lakomát rendeztek, a melyen oly sok szép reményekre jogositó kezdő művészek: Szigeti József, Gyulay Ferencz s Hegedüs Lajos is részt vettek. Közülök ma már csak Szigeti József él, kinek első felléptétől kezdve naponkint láttuk fokról-fokra való emelkedését, s ki nem csak hogy megfelelt a hozzá kötött reményeknek, a művészet azon színvonalára emelkedvén, a hol európai elsőrendü szinészek állnak, de az irodalomban is tekintélyes helyet foglal el.
Lisznyay Kálmán osztozni akarván a nekem jutott dicsőségben, kapta magát s ő is irt »Inas« czimü színművet. Fekete igazgató látva, hogy jövedelmező üzlet országgyülési ifjutól darabot előadatni, az »Inas«-t is színre hozta. De vagy mert megelégelte már a közönség a kisérleteket, vagy mert nem volt pesti vendégszereplő, ki a semmiből is teremteni képes, elég az hozzá, a szegény »Inas« megbukott.
Lisznyay elémbe állt, két kezével felborzalta haját s kedélyes jószivüséggel szólt:
– Ejnye pájtás! tied s bábér.
Nemsokára ezután Lisznyay beállit hozzám egy tetőtől-talpig fakó fiuval. Fakó köpönyeg, fakó sapka, fakó arczbőr, fakó kis bajusz; az arczon néhány barnás folt jelezte, hogy ott nemrég gyógyultak be valami nagyobb mérvü pattanások.
– Emlékszel még, kérdé Lisznyay ragyogó szemekkel, az Athenaeumban egy vers annyira föllelkesitett, s számtalanszor el is szavaltad.
– Oh igen. »Milliom átok! bort a billikomba!«
– No hát itt van, ez irta.
– Petőfi?
– Ő bizony.
Meglepetésemben ez alkalmi kifejezéssel éltem:
– Örvendek, hogy van szerencsém.
Petőfi félajkát keserü mosolyra vonta, s nem tudom, mi volt a kiejtésben több: gúny-e, vagy fájdalom? ő utánam mormogta:
– Szerencse.
– Igen, szerencse. Mondja meg Lisznyay, nem nyilatkoztam e százszor is, beh’ szeretnélek ismerni; nem tartottalak-e kedvencz-költőmnek, s nem azzal jött most is, hogy el akarta velem szavaltatni az általam annyiszor magasztalt verset? És most, mikor itt látlak, kezedet szorithatom, ne mondjam: örvendek, hogy szerencsém van? de bizony mondom, mert szent és igaz.
Petőfi egy száraz kortyot nyelt, s aztán kezet nyujtva, mondá:
– Köszönöm.
– De bizony pajtás, szólt Lisznyay, mi köszönjük hogy eljöttél, s minket fölkerestél. Sokat emlegettünk, mert verseid hatalmasak.
– Köztünk maradsz, ugy-e? kérdeztem.
– Mit csinálnék itt?
– Azt, a mit mi.
– Nekem nem oly könnyü. Pestre szándékozom, tán kapok kiadót.
– Mit? kiáltott fel Lisznyay, törni fogják magokat, s az irodalmi körök nem felkarolni, de ünnepelni fognak. Pajtás! nagy hirt szereztek már neked hatalmas verseid.
– Csak ott találnám Jókait.
– Ki az a Jókai?
Petőfinek most először villantak meg szemei, fejét felüté, s láttam tőle azt a tekintetet, mely későbbi időkben sokszor megragadott.
– Jókai, mondá, majd meg fogjátok ismerni.
Sokáig elbeszélgettünk, azaz hogy beszélt Lisznyay, Petőfi a közvetlen hozzá intézett kérdésekre rövid, velős mondatokban felelt.
Én elgondolkoztam, s szivem őszintén megesett e szegény fiu sorsán, midőn néhány odavetett szavából értesültem, hogy mennyi nyomor és szenvedés volt, a mivel megküzdenie kellett. Pedig egy szóval sem panaszkodott, egyetlen zúgolódás vagy reménytelen hang sem lebbent le ajkiról, de annál hangosabban nyilatkozott szomoru kinézése. Képzeltem volna-e akkor, hogy ennek a vándor porlepte fiunak a kegyelet-szobrot fog emelni s leleplezésénél én jelen leszek? A ki igy láttam ezen égi tünemény első megjelenését, végig figyeltem rövid, de irodalmi korszakot alkotó pályáját, ki láttam őt harczolni, s rejtelmes eltünése után hallottam róla a sok mesét; ki, megértem, hogy a közvélemény a csillagok közé emelte, s költeményeit a nemzet lelkesedéssel s az egész mívelt világ legnagyobb elismeréssel fogadta; ki jelen voltam szobrának leleplezésénél s részt vettem a dicső emlékére rendezett lakomán, elmondhatom, hogy a lángész ismerős, barát s pártfogó nélkül, ezerszeres nyomorral küzdve tört magának utat a halhatatlanság csarnokába.
Kúthy Lajoshoz mentünk. Előre elkészitettük rá Petőfit, hogy mily barátságos fogadtatásban fog részesülni, mert Kúthy az ifju iróknak valóságos meleg és őszinte pártolója, feledtük azonban, miként az elegantia az öltözékben előtte a legnagyobb ajánlás.
Petőfit igen hidegen fogadta, egy nyájas vagy biztató szava nem volt. Alig hiszem, hogy gróf Batthyányi Lajos több méltósággal beszélt volna valakivel, ha nála hivatalt kérelmezett.
Lehangolva távoztunk, Lisznyay csak rosszalólag rázta fejét. Petőfi hallgatott, s vagy kétszer fujt ki oly hangot, mely megvetést árult el. Én bűnbánólag kisértem őket, mert az én inditványom volt Kúthyt meglátogatni. Senki sem tett megjegyzést, de Petőfi mélyen érezte ezt, meglátszik abból, hogy későbbi időkben Pesten, mikor Kúthy irodalmi estélyeket adott, hol nagynevü és kezdő irók hetenkint találkoztak s kedélyesen elmulattak együtt, Petőfi oda el nem ment, s Kúthyt, ha nem kelt is ki ellene, soha sem szerette.
– Menjünk Vahotékhoz, szakitá meg Lisznyay a kínos hallgatást.
– Tán elég volt, jegyzé meg Petőfi.
– Dehogy volt, kiáltott fel Lisznyay, azt a pachuli szagot, a mi Kúthynál ránk ragadt, csak nem türjük magunkon? Majd elfüstöli azt onnan Imre barátom jóizü csetneki dohányával. Aztán zamatos magyar beszéde is kiveri fejünkből azt a nagyuri hangot. Annak szive, lelke s kedélye magyar.
Petőfi kelletlen vállvonitással ezt látszott kifejezni: bánom is én.
Azt aztán meg kell adni, hogy Vachot Imre ugy fogadta Petőfit, mintha édes testvére váratlanul tért volna haza hosszas számüzetésből. Megölelte, összevissza csókolta s a magyar sziv aranyos dalnokának nevezte.
Vachot Sándor lyrai ömlengéseivel árasztotta el. A mint Petőfi szándokát hallotta, azonnal ajánlkozott, hogy ő viszi le Pestre.
Most már Petőfi is nekimelegedett, szemei kigyuladtak s arczai szint nyertek, s körülményesen elmondta, miként érkezett Pozsonyba.
Vachot Imre elemében volt, s azonnal az ő szavai szerint egy kis dáridót rendezett.
Vachot Imre kacskaringós felköszöntőket mondott, a miket Lisznyay virágnyelven s madárhangon megczifrázott. Vachott Sándor érzelgett.
Petőfi egyszerre szemeit fölveti a boltozatra, torkán nagyot köszörül, poharát felkapja s rákezdi: