Visszaemlékezéseim (1. kötet)

Vachot Imre könnyü pehelykint felkapta Petőfit magasra emelve, mondá:

– Te vagy az én költőm! s egyik kezét Lisznyay, a másikat Vachot Sándor melegen rázogatta kitörő tetszésnyilatkozatokkal.

Aztán valóságos szavalóestély lőn.

Vachot Sándor néhány szép s mély érzelmü költeményét mutatta be, Lisznyay is elpattogtatott több palócz-dalt, de mindezeket elhomályositotta Petőfinek egy-egy szikrázó költeménye.

Másnap Vachot Sándor Petőfi Sándorral csakugyan leutazott Pestre.

Volt az ifjuságnak, különösen az itt időző fiatal iróknak két szellemi vezetője, az egyik Kúthy Lajos, a másik Tóth Lőrincz. Az első nagyurias modorával, fényüző életével, s örökös élvhajhászatával többeket könnyelmü helyzetbe ugrasztott. Ellenben Tóth Lőrincz munkás visszavonultságával; nyugodt, meggondolt s nyájas viseletével a legjobb példát adva, sok meggondolatlan lépéstől visszatartotta a hajlékony kedélyeket. Kúthy az élet örömeit ismerteté meg, Tóth Lőrincz az élet szükségeit. Az elsőt szivesen fölkerestük, az utóbbihoz tartózkodó tisztelettel közeledtünk.

Egyszer Tóth Lőrincz megszólit, ha nem volna-e kedvem bécsi lakossá lenni? Bizony nem. Hisz én értem s bizonyos fokig osztom is az ellenszenvet Bécs iránt, de másrészről megfizethetlen iskola fiatal embernek. Megismeri a nagyvárosi életet, sokat lát, tapasztal; ismereteket szerez irodalmi és művészi téren; sőt még a közügyekben is előnyére lehet. Engem jó barátom Németh Lajos szólitott meg, ajánlanék neki egy jogászsegédet. Ha fiatalabb volnék, magam elfogadnám. Ne utasitsa vissza, mert később megbánná. Ily alkalom nem mindennap kinálkozik. Németh tisztességesen dijazza segédeit, hát fogyatkozása nem lesz. Önnek már pályáról kell gondoskodni, örökké csak nem élhet jurátus életet. Ott alkalma lesz előkelő ismeretségeket szerezni, ez pedig nagyon megegyengeti az utat az élet rögös pályáján. Ezen gondolkozni sem lehet, fogadja el, ha csak rövid időre is, már sokat nyert.

Én Tóth Lőrincz véleményére, itéletére s jóindulatára akkor is, mint most, sokat adtam, s igy rövid rábeszélés után elfogadtam a felajánlott állást.

Barátaimat igen lehangolta a hir, hogy Pozsonyból távozom, nagyon összeszoktunk, ki is akarták verni fejemből a gondolatot minden áron, de már akként intézkedtem, hogy azon változtatni lehetetlen volt.

Nehéz szivvel mentem a bucsuestélyre, s könyezve váltam el attól a sok jópajtástól. Ugy éreztem magam, mint a kit családi körből kiragadnak s viszik ismeretlen világrészbe, hogy soha sem látott emberek s idegen viszonyok közt uj és szokatlan munkára adja fejét.

Mintha valami nagy művész aratott diadalai után távoznék, ugy ellepte az ifjuság a kikötőt hajóra szálltamkor. A sok kézszoritás és ölelkezésből alig birtam kibontakozni. Szivem csordultig volt. A fedélzetről érzékeny isten hozzádot intettem pajtásaimnak, s ezzel a gondtalan víg ifjusági életnek is. Midőn a partról felém lobogó kendőket többé nem láthattam, kitörtek könyüim s mint a gyermek, kit intézetbe visznek, sirtam.

Barátaim közül Simonyi Ernő és Rudics Miska kisért fel. A »Kaiserin von Oesterreich« fogadóba szálltunk. Barátaim, kik leginkább mulatni rándultak fel, mindjárt derekasan hozzáláttak a szórakozáshoz, természetesen én is velök, mert kikötötték, hogy a néhány napot együtt töltsük, s csak mikor ők visszatérnek Pozsonyba, foglaljam el uj állomásomat. Pénzt és egészséget nem kimélve, mulattunk. Minden kirándulást bérkocsin tettünk. Burg, Kerntnerthor, Wieden szinház felváltva járta minden este. Minden mulató helyiséget fölkerestünk. Szóval öt napig tékozló életet folytattunk. Erszény dolgában sohase tettünk egymáshoz kérdést. Hétfőn készültek visszatérni barátaim; a szállodában az volt szokás, hogy vasárnap reggel hozták a hetiszámlát kiegyenlités végett. Pénteken este össze akartuk tenni a szükséges mennyiséget, s kisül, hogy egyik a másikára támaszkodván, mindenik kiadta a pénzét. Mi legyen most? Nagy tanácskozás indult meg, a határozat az volt, hogy valamelyikünknek reggel Pozsonyba kell rándulni, s még a nap folyama alatt visszatérjen pénzzel Melyik vállalkozik? kinek van kilátása azonnal pénzt teremteni? Simonyi vállalkozott, összetettük a mi bérkocsira s gőzhajóra szükséges, s mi ketten maradtunk egy fillér nélkül. Simonyi biztositott, hogy azonnal postára ül s visszatér.

Aggodalomteljes órákat éltünk át; egész nap a lábunkat ki nem tettük a szállodából, szobánkba hordattuk az ebédet, s elmélkedtünk az eshetőségek felett: hát ha Ernő nem találja otthon, a kire számitott? ha baja talál történni, vagy elhuzódik a dolog, mig a pénzt megkapja? százféle akadály jutott eszünkbe, mi Simonyi megérkezését késleltetheti, s a mint alkonyodni kezdett, képünk mind hosszabbra s hosszabbra nyult. Már a beszédből is kifogytunk, s némán néztük egymást. Mikor már tiz, tizenegy óra, sőt éjfél is elmult, minden reményt elveszitve, keserü hahotával nevettünk egymás szemei közé, hogy hát mit csinálunk, ha a szobalegény reggel bekopogtat a számlával? válasz helyett támlásba vetettük magunkat, s többé nem gondolkoztunk. Hajnalfelé postasíp hangzott az utczán; nyakra-főre rohantunk ki az ajtón, le a lépcsőkön, két-három fokot ugorva át. A kapu alatt Ernő barátom jött elénkbe győzelmes mosolylyal.

– Na fiuk, mondá, átkozott szomjas vagyok, ez az éji kocsizás egészen kiszáritotta a torkomat.

A mienk is kiszáradt a belső izgalomtól.

Felmármáztuk a pinczért s pezsgőt rendeltünk.

Nincs az a bohózat, melyen nagyobbakat nevettünk volna, mint egy nap alatt átélt remegéseinken. Most fölmerült minden aggodalmaink oly bohó alakban mutatkoztak. Rudics Miskával mai nap is, ha találkozom, jóizűn elbeszélgetünk erről a bécsi egy napról, s nagyokat nevetünk rajta.

A vasárnapot még vigan együtt töltöttük, hétfőn aztán ők utaztak lefelé, én pedig mentem állomásomat elfoglalni.

V.

Németh Lajos előzékenyen fogadott; mindjárt szobámba vezetett, s egy csomó levelezéssel megbizott. Elfoglaltságom naponkint reggeli 10 órától 2-ig tartott, azontúl szabad voltam. Hetekig és hetekig nem tudtam én ezt a szabad időt élvezni. A nagy Bécs és sokaság nem birt szórakoztatni; oly egyedül éreztem magam mindenütt, s terhemre volt a sok zaj. Az udvari kanczellária személyzetében semmi magyar elemet se találtam; az utolsó tiszteletbeli fogalmazói gyakornok is el volt telve udvarképességi képzelődésekkel, ha kényszerült magyarul beszélni, kereste a helyeket, hogy hol venné ki magát legfeltünőbben egy-egy szarvas hibát ejteni; azonfölül selypelt vagy nyafogott, ki amit hitt, hogy jól áll neki. Fehér nyakkendőjével mindenik egy-egy udvari tanácsost vélt látni magában. Ezt a sárga kesztyűs sereget ki nem állhattam, s előérzetem nem csalt, mert a 48-iki események alatt letüntek a világ szinpadáról, s a ki nem, az ott szerepelt, a hol a muszka segitette előre. Ezek a derék urak nem sokat törődtek a magyar országgyűléssel, a nemzet nagy férfiaival s a szép reményü ifjusággal. Az udvari kanczellária s az udvari személyzetben volt összpontositva minden tiszteletök tárgya, aztán következtek ők magok. Ha volt a világon üres rátartósság, alantias fenhéjázás s higvelejü elbizakodottság, ugy az ezen osztályban bőségesen mutatkozott. Onnan ugyan egy jó magyar, vagy igaz hazafi sem került ki, de annál több Bach-huszár. A hivatalos érintkezésen túl, kerültem minden alkalmat akármelyikkel is ismeretségbe jutni. Tehát tökéletesen elkülönözve éltem; örvendettem az estének, amikor eljártam a Burgszinházba Löwe, Dewrient Emil, Laroch, Rettich, Neumann, Ausütz stb. jelesek utolérhetlen müvészetében gyönyörködni. Ekkor jelentek meg Sue Jenőtől a »Páris rejtelmei«, e mű nagy feltünést és zajt keltett világszerte. Mig ezen olvasmány tartott, szivesen otthon ültem, s egészen Párisba éltem át magamat, de hát ennek hamar vége volt, s társasághoz szokott kedélyem megkövetelte a magáét.

Az erdélyi kanczelláriánál fesztelenebb modor, magyarabb hang s a hazai ügyek iránt több érdeklődés mutatkozott, mint a magyar kanczelláriánál. Itt ismerkedtem meg Cseh (Csernatony) Lajossal. Kezdtünk egymáshoz járni, ő is irogatott, kölcsönösen felolvastuk szellemi termékeinket, s természetesen agyba-főbe dicsértük egymást. Én Frankenburgnak az »Életképek«-be tudósitásokat irtam Bécsből, s ezeket egy ember legalább méltányolta, s ez egy Cseh Lajos volt. Sok jó órát töltöttünk együtt, s irodalmi működésre buzditottuk egymást.

Távol mind attól, a mit szeretek, sokszor erőt vett rajtam a vágy pesti és pozsonyi pajtásaim után, s e miatti lehangoltságomból napokig nem birtam kibontakozni. Ilyenkor nem kellett se szinház, se kirándulás, csak a magány, hogy a multak emlékeit lelkemben felidézzem.

Egyszer aztán rágondoltam magamat, hogy a testőr-palotába is ki kellene látogatni, hisz több tanulótársam szolgál a seregben. Nagy vonzalmat nem éreztem, hisz ha Bécsben a magyar kanczelláriánál is ugy elkorcsosodik a magyar, milyen lehet a szellem azoknál, a kik még hozzá katonák? Na, de az illem és régi pajtásság megkivánja.

Föléledtem; magyar sziv, magyar lélek s magyar barátság uralkodott ebben a palotában. Magyar szó, magyar zene, magyar dal tölté el a termeket, szobákat s folyosókat. Szikrázó elmésség, könnyelmü jókedv, nemes nyiltság s összetartás tette ezen máskép komoly épületet oly vidorrá. Egészen jurátus társaim közt éreztem magamat.

Itt találtam Marschalkó Tamást, jogászkori pajtásomat, minden jóban és roszban osztályos czimborámat. A viszontlátás kitörő örömet szült.

Ott töltöttem a délutánt, az estét késő éjig. Mulattunk fesztelenül s elpolitizáltunk, mint akár a Pillvax vagy Hollingerben. Hazafias érzelmü, derék, szabadelvü fiu volt mind s a válság pillanatában is az maradt. Mennyi hős vált ki belőlök, hány lőn halhatatlanná, harczolni pedig egy szálig mind elment. Az 1848–49-iki hadjárat történetében eltörölhetlen betűkkel van följegyezve sok név, a melylyel ma itt találkoztam; igy: Klapka György, Mariássy János, Asztalos Sándor, Szabó Imre, báró Mednyánszky László, Korponay János, Marschalkó Tamás, Prónay István, Somsich János, Udvarnoky Géza, Kerkápoly Mór és kisebb-nagyobb mértékben valamennyi.

Ezután mindennapos voltam a testőr-palotában. Hivatalos ügyeimet elvégezve, siettem a lelkes magyar fiuk közé. Itt étkeztem, együtt töltöttük el a délutánokat, s velök jártam a külvárosi szinházakba. Ezen derék fiuk közt volt most már az én otthonom. A palotában levő vendéglő kegyetlenül rossz, de irtóztató olcsó, a »rongyos« nevet kapta. Soha se hivtuk máskép. És a rongyosban nekem jobban izlett az a silány kotyvalék, mint a »Matschakkerhoff« vagy »Wildermann« perdrix aux truffes-jei, mert szellemes magyar társalgás, elmés ötletek, egészséges élczek s kedélyesség füszerezte. Az étterem minden hónap 20-tól 23-ig tökéletesen üres volt, 24-én kezdett népesedni, 26–27-én már a helyek elfoglalvák, s a következő hó 20-áig rendes kerékvágásban maradt; ennek egyszerü oka, mert minden hó 20-án kapták ki a testőr tiszt urak fizetéseiket, hát mig abból tartott, jól kellett élni. Azután járta a »rongyos.« A rongyosnak édes társa a »piszkos«, ez a kávéházi helyiség, a testőrpalota tőszomszédságában; alacsony, egyszerü terem, távol azon fényüzési kiállitástól, mint ez időben az efféle helyiségek Bécsben büszkélkedtek, de körömszakadtig magyar volt, ugy, hogy a német kávéslányok is megtanultak s magyarul beszéltek. Itt nemcsak a testőrök mulatoztak, de a tábornok és ezredes tanár urak is, aztán meg a testőrség lovászmesterei szintén ide járogattak. E szerint az ő magyarságuk a palotán túl is kihatott, annyira, hogy a józsefvárosi szinházban, melynek törzslátogatói voltak, a »Localsängerin«, ha csak szerét tehette, a délczeg testőrök örömére egy-egy magyar dalt énekelt. Annyi »éljen«-t és »ujrá«-t lehetett itt hallani, mint akár egy magyar város szinházában. És ha valamelyik kedvencz szinésznő jutalomjátéka volt, a testőrpalotának minden lovásza a karzaton leste a földszinten s páholyokban levő tiszt urak tetszésnyilatkozatait, miket oly erősen viszhangoztak, hogy egész vihar keletkezett; aztán repültek le a koszorúk öles nemzeti szalagokkal.

Fordultak aztán itt elő igen pajkos tréfák is. Vincze a hóbortig jókedvü s a könnyelmüségig szilaj fiu, örökké azon törte fejét, miként lehetne valami csattanó mulatságot szerezni a pajtásoknak; szerzett is, néha a bosszantásig csattanósakat. Valami Seiden nevezetü tiszt, a ki Vinczével hajdan egy ezredben szolgált, Bécsbe jött, s Vinczéhez, mint régi pajtásához szállt. Vincze sokat mókázott felette, s mert a társalgás magyarul folyt, sőt ha a neve előfordult, azt is mindég Selyemnek mondta, az asztaltársaságot sokszor megnevetteté, s szegény Seiden a maga rovására a többivel nevetett. Egyébiránt, szegény, jó katona lehetett, de embernek iszonyu együgyü sléziai volt. Mindent elhitt, a mit neki mondottak, még a legbadarabb dolgokat is, s szörnyen tudott csodálkozni. Egyszer Vincze rettenetes szomoru képet csinált. Kérdezték, mi baja? azt felelte: Ugy veszem észre, a sógornak pénze nagyon fogytán van, félek, hogy kölcsön kér, hát meg akarom előzni, s a kétségbeesettet játszom.

Másnap este a jámbor sléziai jön haza barangolásából, s amint benyit a szobába, elorditja magát, becsapja az ajtót, lélekszakadva fut a napos tiszthez. Elek Miska volt a napos, kinek gyengeségein mindég kifogtak, valahányszor napos szolgálatot tőn, mert hát szegénynek a többi gyöngeségei mellett, gyönge itélő tehetsége is volt. Seiden szaggatott tételekben, arczából kikelve mondja: Vincze Friczi felakasztotta magát. Elek rohan oda, benyitja az ajtót, s látja, hogy Friczi, háttal az ajtó felé, az ablak mélyedésében ott lóg. Esze nélkül megy a palota-parancsnoknak jelentést tenni, ez hivatja a porkolábot, vele Vincze Friczi szobájához siet, ekkor már több testőr odasereglett. A porkoláb a hullát le akarja venni, de az első érintésre több darabban a földre hull. Erre az ágyból roppant nevetés hangzik elő, oda mennek, a takarót leemelik, s Vincze ott fekszik, iszonyuan hahotázva. A sléziait akarta megtréfálni, tehát egy víkesztyűre ruházta a házisapkát, arra egy vánkost kötött, s felöltöztette otthoni ruháiba, a mit aztán felakasztott. Répásy maga is elnevette magát az ötleten, de Vincze ezért kétszer negyvennyolcz órai szobafogságot kapott. Elek Miskát aztán reggelig bosszantották, hogy mennyire megijedt egy árnyéktól.

Vincze Friczinek bátyja is volt a testőrségnél, két vagy három évvel elébbre, de különben vele egészen egy szinvonalon. Ha hozott is magával az ezredből egy csepp német nyelv-ismeretet, itt azt is elfeledte. Egyszer szolgálaton van a Burgban, s ép ő állt őrségen, mikor a Burg udvarában a testőrkapitánynyal a ló hanyatt vágta magát, s a tábornok lába eltört. Nagy zaj támadt, s ő felségeik is az ablakon nézték részvétteljesen, mikor a beteget elszállitották. Karolina, az anyacsászárné is mély megilletődéssel nézte a szomorú eseményt, s a magyar testőrhöz fordulva, mondá: »Just ist bey Ihnen ein grosses Ünglück geschehen.«

Vincze »igazodj«-ba vágta magát, a kardot meghuzta, s felelt: »Ich weisz Frau Kaiserin Mutter.«

A császárné elfordult, s soha többé meg nem szólitott magyar testőrt.

Efféle kis adomákban a testőr-élet kifogyhatlan volt, de azért a szellemi élvek iránt is sok érzékkel birt; Prónay István művészi zongorajátéka nagy élvezetet nyujtott. Aztán Klapka György, Korponay János, Szabó Imre tudományos és szépirodalommal sokat foglalkozván, lelket gyönyörködtető s néha igen tanulságos felolvasásokat tartottak.

Megesett, hogy belépett oly ifju, ki a »Garnizon Geist« ot elhozta magával; de itt hamar kiverték belőle, s akármennyire utban volt elkorcsosulni, rövid idő alatt észretéritették, s lőn belőle olyan magyar fiu, a milyet csak kivánni lehet. És ez aztán annyira vérébe ment, oly lelki tulajdonává vált, hogy ha ezredbe beosztották is, a testőrből kivált tisztet mindég meg lehetett ismerni, mert szive, lelke s nyelve magyar maradt ott is.

Magyar volt ez a testület minden izében; s a kinek lelke idegen czafranggal birt, itt megtisztult attól.

Mikor a válságos napok közeledtek, az udvari légkör magához vonta a Bécsben időző főurakat, főpapokat, kanczelláriai személyzetet, sok magyar születésü katona tisztet, de egyetlen testőrt sem.

A testőrök a nagy terem közepén halomra rakták az ezüsttel kivert vörös szép egyenruhát, s eljött mind a magyar kormánynak felajánlani szolgálatát. Eljött a testőr-őrmester: Répásy tábornok, eljött a főlovászmester Hrabács, eljöttek a lovászok, s gondolom az egyik kávéslány is. És aztán nem közönséges szerepet játszottak; soknak nevét megörökiti a hadjárat történelme, de még olyan is van, kinek a világtörténelem tart fenn egy-egy fényes lapot, mint Klapkának. Hányan elestek, mennyi került vesztőhelyre s a legtöbb hosszú fogságra.

Ha a magyar nemzet fennállásának második ezredévében is előfordulna oly mozzanat, hogy Bécs magyar kézre kerül, az első teendő volna, a magyar testőrpalota helyén az 1848-iki testőröknek emlékoszlopot emelni.

Szivemből szerettem őket, s azon kevesekkel, kik még meg vannak közűlök, maig is fenntartom a barátságot.

Ez a szellem, ez a barátság Bécshez tudott volna kötni hosszú időre, de nem tudtam megbarátkozni az otthonnal. Németh Lajos előzékeny, sok belátással biró udvarias ember volt, semmi panaszom se lehetett ellene; munkával se voltam túlhalmozva soha, úgy, hogy néha 10 órától 2-ig, legalább másfél órát olvasással tölthettem. A legfőbb teendőm hivatalos száraz levelezésekből állt. Tehát se a bánásmód, se a munka, se pedig a dijazás elégtelensége volt az, mi azon elhatározást érlelé bennem, hogy Bécstől búcsut vegyek. Kezdtem kiismerni Wirkner Lajost, a ki főnökömmel szoros összeköttetésben volt, s igy vele az érintkezést ki nem kerülhettem. A legtöbb időt együtt töltötték, egymásnak gyöngéd meglepetéseket szereztek, s bizonyosan egymás titkait ismerték.

Wirkner Lajos minduntalan lerándult Pozsonyba, nehány napot ott töltött, s a mint Bécsbe érkezett, utja egyenesen Metternich herczeghez s a kanczellárhoz vezetett, aztán rózsás kedélyben jött Németh Lajoshoz. Gyanitottam, micsoda járatban utazgat Pozsonyba s az országgyülésiek is bizonyára tudták, hányadán vannak vele? És nekem annyiszor kellett hozzá mennem, hivatalos ügyekben, ezt én resteltem, kikerülnöm pedig lehetlen volt, de különben is undort kaptam ettől a bureaux élettől, hát biz én egy szép reggel, több havi ott tartózkodás után, leköszöntem.

Nagy kő esett le szivemről, mikor elhatároztam, hogy Pestre utazom. Pestre vágyott lelkem, Pesthez kötvék legszebb emlékeim. A testőrpalota volt az egyetlen hely, a honnan nehezen váltam meg, a többi Bécstől örömmel búcsuztam. Pozsonyban ki se szálltam, félvén, ha kedves jó pajtásaimat meglátom, ott rekedek, pedig szándékom volt, Pesten azonnal komolyan dologhoz látni.

Ezerszer üdvözöllek ifju szép Pest! több gyönyör nekem a Dunáról szerény épületeidet látni, mint Bécsnek felhőkben uszkáló tornyait; jobban tetszik nekem itt az a fiatal pezsgő élet, mint ott az a megöregedett hullámzó tömeg.

Midőn Pesten partra tettem a lábamat, ugy kezdtem magamat érezni, mint ki hazulról sokáig elszakadva élt, s most a családi tüzhelyhez visszatért. Szivem hangosan dobogott.

VI.

Pest távollétem alatt egy századdal elébbre haladt. Találtam politikai szinezettel biró s határozottan szabadelvü nemzeti kört, melynek tagjai ügyvédek, birák, tisztviselők, irói nevezetességek, fiatal irók, művészek, leginkább a szinészi és zenevilágból, kereskedők, tekintélyes iparosok s nagy számu ifjuság. Gyönyörü s tágas helyiségében nagy termekkel birt. Hogy jó pincze és kitünő konyha legyen, eléggé kezeskedett a pap Kronperger Antal szakértelmisége; a mérsékelt árakról gondoskodott az igazgató választmány. Az ebédek, különösen pedig az estelik, igen népesek voltak. Élénk és érdekes tárgyalások folytak; minden korszerü eszme fel lőn karolva, s annak terjesztése egyik feladattá lőn. Tánczestélyek, hangversenyek s felolvasások tartattak. E kör volt Petőfi első felismerője, nem kapván Pesten kiadót, Vörösmarty ajánlatára a kör adta ki a halhatatlanná vált költő első műveit. A művészet, irodalom és politika e körben otthonra talált, s a közvélemény innen indult ki. Ha jött Willmers, itt mutatta be először a »Fóthi dal« átiratát; Bosco a kör vacsoráin csinálta szemfényvesztő mutatványait, mielőtt nyilvánosan föllépett. A városi s megyei ügyek tüzetesen megbeszél tettek, a közvélemény pedig sok esetben innen nyert hangot.

Hát ez engem nagyon kellemesen lepett meg, de nem kevésbbé az is, hogy a nemzeti szinházban minden este nagy közönséget találtam; és hol rejlett ennek a titka? ott, hogy azalatt két, a nemzeti szinházra nézve – korszakot alkotó eredeti mű került előadásra; az egyik »Hunyady László« dalmű Erkel Ferencztől, a másik »Szökött katona« népszínmű Szigligeti Edétől. E két mű nagy közönséget hóditott az eddig árván tengődő nemzeti intézetnek.

A fiatal irodalmat is csoportosulva találtam. Petőfi már szerepet játszott; nem az a fakó fiu volt többé, a kivel Pozsonyban megismerkedtem, hanem finom magyar ruhába öltözködött, s magára tartó fiatal ember. Költeményei megjelentek, műveit dijazták s segédszerkesztő volt. Ekkor már Dobsa Lajos és Lisznyay Kálmán is leszármazott Pozsonyból. Tehát ezek hárman, aztán Bérczy Károly, Pálffy Albert, Pákh Albert (Kaján Ábel), Emődy Dani, Sükey Károly, Tompa Mihály, Berecz Károly, Obernyik Károly (már akkor a »főur és pór« czimü színművével akadémiai jutalmat nyert) asztaltársaságot képeztek a Pillvaxban. Jókai Mór még nem volt Pesten, de hire megelőzte, mert az »Életképek«-ben a »Hétköznapok« regényéből mutatvány jelent meg, az »ingovány oáza«, mely feltünést s körünkben csodálkozást keltett. Milyen elragadtatással, mondhatni lelkesedéssel beszélt róla Petőfi! Mindnyájan várva-vártuk megérkezését. Ez a kis társaság naponkint ebéd után elfoglalta kerek asztalát, s a fekete kávé mellett folyt az adomázás, élczelés, többnyire egymás rovására nevettünk, a nélkül, hogy valaha harag vagy neheztelés lett volna a következménye. Pénz dolgában szűken voltunk, sőt egyharmada a társaságnak rendesen pénzzavarban is szenvedett, de kisegitettük egymást, ugy, hogy egyik-másik néha hitelét is igénybevette barátja kedveért. Volt társaságunknak tiszteletbeli tagja is, a mennyiben se iró, de még irójelölt se, csakis irodalmi barát volt, s ez Balássy Antal, (ma hétszemélynök). Vagyonos ifju, azonfelül nagybátyja után szép örökséget is tőn, legtöbbnyire ez segitett ki a bajból, minden érdek, minden haszon nélkül, csupán jópajtásságból. Sokan, a kik ma Petőfit eszményesitik, irtak róla, hogy igy meg amugy, készebb volt tűrni és szenvedni, mint bárkitől is kölcsönt elfogadni. Hát engedelmet kérek, Balássy Antal ő méltósága élő ember, mondja meg, nem én vezettem-e hozzá Petőfit, s nem volt-e ő szerencsés neki kölcsönözni? kölcsönzött biz ő, s Petőfi szótartón az igért napra visszafizette. Balássy szivességével legtöbbünket számtalanszor lekötelezett, s meg vagyok győződve, hogy ez mai napig neki kedves emlékei közé tartozik, s soha sem volt oka megbánni velünk a szorosabb barátságot, a mint hogy mi is mindig őszinte s elismerő barátsággal viseltettünk iránta.

Három szépirodalmi lap, a Regélő, Életképek és Honderü minden száma a társaság tagjai egyik vagy másikától hozott valamit; ennél az asztalnál aztán a szőrszálhasogatásig megbirálták. Petőfi leginkább az afféle »bibor ajk« kifejezéseket szerette nevetségessé tenni.

Tőlem a biráló választmány egy három felvonásos vígjátékot fogadott el. Élczeltek rá barátaim eleget, nevetségessé tették előre a sikert, de azért mindenik örült, mintha csak az övé volna s óhajtotta egyéni és irodalmi szempontból, hogy becsületet arasson. De belém verték a félszt, főkép Petőfi, ki azt mondta: hallottam, oly rosz az a darab, hogy el sem lehet játszani. Én már hajlandó lettem volna visszavenni, s igy nyilatkoztam is. Ekkor Petőfi irt nekem: »Te nagyfejü vaddisznó! Hát nem érted a tréfát? vagy a saját árnyékodtól is megijedsz? Ha igaz, a mit Károlynak mondtál, hogy visszaveszed darabodat, mert kifiguráztalak pajtási körben, akkor megérdemled, hogy a Honderü örökös munkatársa légy, Nádaskayval meg Zerffyvel egy són s kenyéren élj Petrisevich Horváth Lázár vendégszerető asztalánál. Jó étvágyat kiván hozzá Sándor«.

Mint segédszerkesztőtől még néhány hasonló levelet birtam, mindegyikben volt szeretetreméltó gorombaság. Több becses tárgyaimmal együtt ezeket is elseperte a bekövetkezett vihar. Midőn a tábori életre szántam magamat, egy befejezetlen vígjátékot megőrzés végett gróf Teleki Sándorra biztam. Na hiszen jóra biztam, csak az isten őrizte, hogy saját bőrét is megmenthette. Egy megkezdett regényt pedig Vigyázó Sándornak adtam át. Ez az egyetlen tárgyam maradt meg a 48-as és azelőtti időkből, ezt aztán visszakaptam az ötvenes években egy igen elmés hátirattal. Ez volt mindenem, a mi a kevésből megmaradt, azt aztán befejeztem ily czim alatt: »Két év egy ügyvéd életéből«.

Petőfi levele egy cseppet sem nyugtatott meg. Petőfi benső barátságban élt Egressy Gáborral, nem birtam hát fejemből kiverni a gyanut, hogy Gábor szólt valamit Sándornak. Vagy kétszer el is indultam megkérdeni Gábor véleményét, de mindég másfelé tereltem lépteimet és gondolataimat.

Végre elérkezett a nagy nap s minden sarkon ki volt ragasztva: »Nemzeti szinház: Eljegyzés álarcz alatt.«

Az ország fővárosaban, a nemzeti szinháznál első kisérlet fiatal embernek nem csekély dolog. Művelt és műértő nagy közönség előtt bemutatni magát, bizony mozgásba hozza a szivet. Csak legalább itt volnának tömegesen azok a pozsonyi jó pajtások! hogy megmentsék darabomat a botrányos bukástól. Erősen föltettem magamban, ha darabom bukik, többé nem mutatom magam pajtásaim előtt, hanem reggel kocsira ülök, megyémbe utazom, s elbujok valami ügyvédi irodába.

Nem ebédeltem, az izgatottság elvette étvágyamat, s az emberek közé sem kivánkoztam.

Délután betoppan hozzám Lendvay Márton.

– Vártunk, hol ebédeltél?

– Sehol.

– Oh te kis bohó! Aztán azzal az ő édes szeretetreméltóságával, megnyerő kedves hangjával s bizalmas mosolyával rábeszélt, hogy tegyek vele egy sétát a városligetben. Ez, mondá, lecsillapitja izgatottságodat, meghozza az étvágyat, elrepiti az időt, s végre künn ebédelhetsz is valamit.

Alant várt bérkocsija. Felültünk, s csakhamar elértük a városligetet.

Őszintén elmondtam neki aggodalmaimat.

– Nagy gyermek! a vigjáték – meglásd – tetszeni fog, vigasztalt Lendvay. Aztán oly erőkkel betöltve! Arról meg vagy győződve, hogy én mindent elkövetek a darab sikereért, és a többi is ugy van vele. Kik hát a szereplők? Laborfalvy Róza, Lendvayné, Priell Kornélia, Egressy Gábor, László Józsi, Lendvay Márton és Telepy. Van-e még kivánni valód?

– Van, szavakat s módot találni, hogy jóságtokat eléggé megköszönhessem.

– Mondhatom neked, mindenki a legjobb kedvvel tölti be szerepét. A darab pedig élénk, mulattató s keregded.

Magában azzal is végtelenül lekötelezett, hogy darabomban szerepet vállalt, de az neki nem volt elég, biztatott és szórakoztatott is egész délután.

Hat órakor tértünk vissza, ő a szinházba ment öltözködni, én meg elmentem félreeső utczákban járkálni, hogy senkivel se találkozzam.

Ez a hosszu óra is eltelt.

Istenem! milyen játék, milyen előadás volt ez! Még maig is hálával gondolok rá. A közönség megszokta volt e jelesektől a remeklést, de ma minden igényeket, minden várakozást felülmultak. A hölgyek kecs, izlés, finomság és igéző nőiesség által elbájoltak mindenkit Egressy Gábor, kiről eléggé mostohán gondoskodott a természet, vas szogalom s ernyedetlen munka által azon szinvonalra emelkedett, hogy egy Löwe és Laroch azt mondá róla: Minden izében művész. Csodálatos! hol képezhette magát ennyire? Aztán László Józsi, ki játszi kedélyével csillogott, mint derült napfényben a hegyről csergedező csermely tükre. Üdült a lélek, repesett a sziv, ha az ő utánozhatlan alakitásában gyönyörködhetett. Az ő Dávidja, Scot nemese, Bábelje egyetlenek voltak és maradtak. Szerdahelyi Kálmán, ki szintén méltó kedvencze lőn a közönségnek, kisérletet tőn a fentebbi szerepekkel, de a közönség nem találta fel László Józsit, s Kálmán elég tapintatos volt elődjének főbb szerepeihez többé hozzá nem nyulni. Lendvay Márton meg valóságos tünemény volt; daliás alak, tele elegantiával. Mozdulataiban finom, öltözékeiben választékos, modorában megnyerő. Megjelenése soha sem volt hatástalan; minden állásáról mintázatot vehetett volna a szobrász; fesztelen s mégis gömbölyded mozdulatait maga Saint Leon is megirigyelhette. És ezen Lendvay helyét betölteni jött Feleky Miklós. A lángszivü, lángeszü s hős Mátyás király után a gyámoltalan Ulászló.

Abban a korban, a melyről megemlékszem, azokat a jeleseket nem pénzkérdés serkentette előre, hisz oly szerény volt dijazásuk, hogy például Lendvaynak egész évi fizetése nem tett ki többet, mint a mennyit Feleky két hónapra kap. De nem is ismerték ám feladatuknak örökké zsarolási ostrom alá fogni a szinházat, nem tekintették fejős-tehénnek, hanem édes otthonuknak, melynek fentartásán és felvirágzásán szakadatlanul fáradoztak. Szerették az intézetet s érdekeinek a magok érdekét készséggel alárendelték. Ők nem pénzkérdés arányban emelkedtek, őket vezérelte az ügyszeretet, s ragadta pályájokon feljebb és feljebb a közönség lelkesedése. Ezért vitték oly magasra, ez a válasz Löwének, hogy hol képezhette magát ennyire?

Hazafias – akár erkölcsi, akár anyagi – áldozatokra mindig az elsők közt szerepeltek.

Megérdemlik ők, hogy a nemzet emléköket az igaz és derék hazafiak közt megőrizze.

Nagyon eltértem, de e visszaemlékezések oly édesek, hogy szivesen elidőzöm mellettök.

Az »Eljegyzés álarcz alatt« határozottan szép sikert aratott.

Előadás után a szinház-csarnokban Császár Ferencz bemutatott az öreg Szemere Pálnak. Szemere megölelt nyilvánosan. E megtiszteltetést az előadó művészeknek köszönhettem.

Nemsokára ezután Jókai Mór is megjelent köztünk. Erőteljes, izmos, szép szőke fiu volt. Egyszerre jelent meg »Hétköznapok« czimü regényével. Petőfi már előre felépitette köztünk Jókainak a dicsőség csarnokát, most még hozzájárult az, hogy kétkötetes regényt hozott a kezében, hát ő bizony mindjárt tekintély lőn, de miként is ne, kétkötetes regényt irt, ilyennel még egyikünk sem dicsekedhetett. Ez aztán igazolta mindazt, a mit Petőfi róla előre hiresztelt. Megszerettük s első pillanattól fogva sok súlyt fektettünk barátságára, ámbár ő zajosabb mulatságainkban soha sem vett részt; a komlókerti estelik, a Pillvax kerekasztala sohasem tisztelhette vendégeül. Ellenben a körbe szeretett eljárni, s néha egyik-másik pajtáshoz.

Bizonyos helyeken nagyon kezdett szemet szúrni, hogy a kör szabadelvü szelleme nagyon kihat mindenfelé, ujitási eszmékkel foglalkozik, s felöleli magába az ifju értelmiségi elemet, egy konservativ kört alapitottak »Gyülde« nevezet alatt. Nekiállottak ifjuságot toborzani, hogy majd igy a nemzeti kör hatását ellensúlyozzák. Minden mívelt s az értelmiséghez tartozó fiatal embert dijtalanul fölvenni ajánlkozott, sőt ha kiváncsiságból valaki odavetődött, roppant megvendégelték, csak hogy elvigye a hirét, el is vitte, de nem volt benne köszönet. Sehogy sem tudott ez a gyülde zöld ágra vergődni, sehogy sem tudott fiatalságot fogni, minden fényes kiállitása, bőkezüsége daczára csak az alapitó urak kongtak benne, igy aztán tengődött egy darabig, mig végre végelgyengülésben kimult. A szabadelvü kör ellenben napról napra mindinkább izmosodott.

Petrisievich Horváth Lázár gyönyörü dunaparti szállásán zenével s énekkel egybekötött reggélyeket szokott adni hetenkint. Nagy közönség eljárt ezekre, de iró, főleg fiatal iró, a Honderü egy-két munkatársán kivül, ott látható soh’sem volt.

Egyik estén függönyös földszinti páholyából magához int engemet. Kiváncsi voltam, vajjon mit akar? Holnap okvetlen jőjjön el a reggélyre, igen fényes lesz, s azonkivül nevezetes személyiségekkel fog megismerkedni, ma érkeztek Szt.-Pétervárról.

Ez már érdekelt.

Találtam ott egy őszbeborult, hajlott öreg urat, az orosz legfőbb biróság elnökét, ki elég tisztán s a legjobb kiejtéssel beszélt magyarul. Nagyon elcsodálkoztam, mikor hallottam, hogy neve Palugyánszky. Harmincz s néhány év előtt ment ki mint nevelő, aztán hivatalnok lőn, megnősült s ma nagy ur. Eljött még egyszer látni hazáját, s attól örökbucsut venni. Fiát is magával hozta, ki testőrtiszt. Meglepő szép és élénk ifju volt. Ez egy szót sem tudott magyarul, de mindjárt hozzám csatlakozott; velem jött ebédelni, elvittem kávézni a kerek asztalhoz; végtelenül megszerette barátimat. Bebarangoltam vele Pestet, elmentünk a szinházba, Hollósy Kornélia és Stéger valóságos lelkesedésbe hozta. Fölvezettem a szinpadra s bemutattam az ünnepelt művésznőnek. E kitünő szivességért nem győzött elég köszönetet mondani.

Másnap az öreg ur azon óhaját fejezte ki, hogy szeretne még egyszer életében a Gellérthegyről széttekinteni, ajánlkoztam kisérőül, valamint fia is. Fölmentünk, helyenkint két oldalról vezetve a roskadozó öreg urat. A csillagvizsgálóhoz elérve, meginditó volt látni, a mint kezeit Pest felé kitárta, mintha magához akarná ölelni, aztán tenyereit szemeire csapva, zokogásba tört ki. »Nagy és széppé lettél oh Pest! mióta nem láttalak, sóhajtott, virágozzál, s légy dísze ne csak az országnak, de a világnak is!« aztán leült, fejét tenyerére fektette s némán nézett; azt hiszem, imádkozott. Nagy sokára távozásra birtuk. Kezeivel csókokat hányt Pestre, midőn lefelé haladtunk.

Vagy nyolcz-tiz napot töltöttek Pesten, mialatt az ifjuval nagyon összebarátkoztam.

Elváláskor azt mondta: Nem valószinü, de ha mégis találkoznánk az életben, mint jóbarátok tekintsük egymást.

És találkoztunk, de mint ellenség.

Az ifju irodalomban Petőfi és Jókai közt megoszlott a vezéri szerep. Jókai azonban csak irodalmi dolgokban, komoly összejövetelekben s nagyon is szolid mulatságainkban vett részt, mig Petőfi a kerekasztalnál, a komlókertben, itt-ott zajosabb mulatságokban, sőt néha szilajabb tréfáinkban is osztozott.

Petőfi szerette megtréfálni pajtásait; igy tett velem darabom előadása előtt; igy tett szegény kis Halász Józsival; ez egy jámbor verselő ügyvéd volt, csupa szelidség és jóság, ép olyanok voltak versei is. Egyszer a kerekasztalnál roppant melegséggel beszélt Hahn Hahn Ida grófnő műveiről. Petőfi gúnyosan mosolygott, mert a nevezett irónő műveit roppant izetlenségnek tartotta, de nem szólt semmit. Másnap a fekete kávénál lapot vesz a kezébe, forgatja, olvas, mi nekünk feltünően szokatlan volt. Egyszerre felkiált:

– Mi ez? s elkezd olvasni: Halász, fiatal költő barátunk Hahn Hahn Ida grófnő sikereitől föllelkesülve, többé nem saját neve alatt fog irni, hanem felveszi a »Kappan Kappan Józsi« nevet.

Halász Józsi felugrott. Ez szörnyüség! mutasd.

– Nem én, felelt Petőfi, elteszem emlékül, s zsebre dugta a lapot.

Lőn szörnyü nevetés.

Halász elrohant, s darab idő mulva jön vissza diadallal hozván a lapot s szólt:

– Ugyan felültetett mindnyájatokat Sándor, egy szó sem igaz, semmi sincs a lapban.

– Azért mégis ugy megijedtél, hogy a hópihéd elolvadt.

Ép akkor volt Halász Józsinak a »Honderü«-ben egy érzelgős költeménye: »a hópihe«.

Más alkalomkor, vasárnap a déli órában sok díszes közönség hullámzott a váczi-utczában. Mi is ott sétáltunk, a városház felé eső sarkon egy üres nagy targoncza volt. Azt kérdi Petőfi Pálffytól:

– Mennyiért tolnád végig a váczi-utczán ezt a taragonczát?

– Ingyen, felelt Pálffy Albert, ha te beleülsz.

Petőfi szó nélkül belevágta magát a targonczába, kezeit keresztbe fonta s rákiáltott Pálffyra:

– Toljad hát na!

Pálffy megereszté hosszu lábait s három lépéssel az utcza másik oldalára sietett, hogy hahotánk elől meneküljön.

De aztán ha szerét tehettük, mi sem maradtunk adósai.

A Wartensleben gróf-kisasszonykák mindig sürgettek: Jaj beh szeretnők ismerni Petőfit, gyönyörün ir, tömérdek költeményét könyv nélkül tudjuk. Ugyan Degré bácsi, hozza el egyszer hozzánk.

Hát én elővettem Sándort, hogy akarsz-e ma jól mulatni?

– Veled, vaddisznó?

– Én is ott leszek.

– Hát még ki?

– Balássy Tóni.

– Mondasz valamit. És hol?

– Született Patay asszonyságnál Hevesből. Kedves két lánykája van. Könyv nélkül tudják költeményeidet.

– Na jó.

Este aztán Sándor fölvette a broccados selyemattilát, s mentünk a szénatérre, a hol most a Geiszt ház áll.

Az előszobában Sándor ajkai megrándultak, s gyanusan tekintett rám. Nem mertem szemei közé nézni. Nem tudom, mit csinált volna velem, ha megtudja, hogy egy gróf házához hoztam. Én egyébiránt nem csaltam meg, mert a grófné született Patay Boriska volt. Beléptünk.

– Grófné! van szerencsém Petőfi Sándort bemutatni.

Azt hiszem, Sándor ebben a pillanatban megfordult volna, ha a grófné véghetetlen nyájassága, a két kis gróf-kisasszony kitörő öröme s Balássy Tóni jelenléte le nem bűvöli. Még magához sem tért meglepetéséből, mikor a mellékszobából betoppan a jó magyar kinézésü gróf e szókkal:

– A ki lelke van! örülök, hogy haza kerültél Sándor öcsém, mert reméllem, házunkat ezután ugy tekinted, mint otthonodat.

A háziurra mutatva, mondám: Gróf Wartensleben Gusztáv ur.

– Gróf ur, kezdé Sándor.

– Én Guszti bátyád vagyok, ha elfogadsz, aztán csak tegezz, mint ezek a barátaim.

– Ez a, gondolom »vaddisznó« akará mondani, de hamar észrevette magát, hogy mégis csak illetlen kifejezés volna, hát jobbra-balra felrángatta vállait, krákogott is hozzá, aztán kihozta, hogy ez a barátom nem mondta – –

– Jól tette, nevetett bele Wartensleben, mert megijedtél volna német nevemtől s szépen várhatnánk rád, pedig hevesi vér vagyok, annak is a javából. Na gyujtsatok rá fiuk, itt a szivar.

Azután a kis lányok beszéltek költeményeiről, többet elszavaltak, s Petőfi csak ugy ámult és csodálkozott. A grófné, kinek minden vonására a jóság és nyájas szeretetreméltóság volt irva, oly előzékeny szives s magyaros hangon társalgott Sándorral, hogy ez rövid idő alatt fesztelenül kezdte érezni magát.

Az estelinél mindig a kis lányok szolgálták Petőfit, ki utoljára ugy nekihevült, hogy legujabb, s még sehol meg nem jelent költeményeiből néhányat elszavalt.

Mikor távoztunk, Sándor azt mondta nekem:

– Te ugyan megjártad, engem akartál megtréfálni, de én szedtelek rá, mert igen jól mulattam.

Ezután, nem ugyan gyakran, de néha ellátogatott Wartenslebenékhez, hol mindég jól találta magát.

Petőfi nézeteit s hajlamait ismerve, sokak előtt ez hihetetlennek látszhatik, pedig tény, hivatkozom oly tekintélyes és szavahihető urra, mint Balássy Antal hétszemélynökre, s hivatkozom a még élő Wartensleben Amália grófnőre, a másik Klára, igen ifju korában hunyt el, mint férjezett Ráday Pál grófné.

Pákh Albert, mint a Pesti Hirlap sokoldalu s elmés ujdondásza, valami vidéki tisztelőitől néhány sodart kapott elismerés jeléül. Na hisz a sódarak nagy elismerésben részesültek. Pákh meghivott rá valamennyiőnket. Alig fértünk el szűk lakásán, de azért nagyon jól találtuk magunkat. Vigan folyt az estéli, s Petőfi itt olvasta fel először »János vitéz«-ét óriási taps, tetszés s lelkesedés közt. Itt jelent meg teljes társaságunkban először Czakó Zsigmond, kinek »Kalmár és tengerész« czimü szinműve oly hatást idézett elő. Egy óra alatt mindnyájunknak szeretett pajtása lőn. Ezután sokat forgott társaságunkban.

Petőfi és Jókai nagy reményekkel s szép kilátásokkal megalakitották a »tizek« társaságát. Ők másokban is annyi tehetséget kerestek, mint a mennyi bennök élt. Ez persze nagy csalódás volt, s közülök egy-kettőt kivéve, a többi alig birt megfelelni azon iránynak, melyet ők kitüztek. »A magyar nép nyelvét irodalmi értékre emelni«. De másrészről e tiz éltette s tartotta fenn folytonos működésével a szépirodalmi lapokat, mig a szerkesztők silány s rendetlen dijazásban részesitették. Magok akartak tehát lapot kiadni, a mihez nem kapták meg a szükséges engedélyt.

A tizek: Petőfi Sándor, Jókai Mór, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes, Pálffy Albert, Lisznyay Kálmán, Pákh Albert, Obernyik Károly, Bérczy Károly és Degré Alajos.

Ezen egyesülésnek, ha az irodalomra nézve nem is volt meg az a hatása, a mit egyik-másik várt tőle, de volt azon eredménye, hogy valamely kapocs összefüzött, s alakult egy oly pajtásság, mely az életen át huzódott, s e tiz egyén egymás sorsa iránt mindig érdeklődött. Valahányszor kidőlt egy, a megmaradottak ugy tekintették, mintha közel családtag hunyt volna el. Ma még hárman vagyunk: Jókai Mór, Pálffy Albert s én. Valahányszor találkozunk, érzékeny öröm fog el hogy még látjuk egymást, s csak ugy találgatjuk, ki lesz az utolsó? Nem soká fog késni a felelet, mert a mi óránk is közelget.

Lisznyay Kálmán beteg volt; ő minden évben legalább kétszer halálos betegségen ment át, s mihent jobban lett, nagy nevetés közt mondta s taglejtésekkel kisérte, hogy lelke már a nyelve hegyén ült, s Sebestyén Kovács Endre miként nyomta azt vissza.

A magyar-utczai földszinti szobájában betegen feküdt Lisznyay. Odagyülekeztünk délutánonkint egyetmást megbeszélni s néha elkártyázgatni. Petőfi nem játszott, de azért eljött, néha agyba-főbe szidott bennünket, máskor meg felolvasott. Emlékszem, az ablaknál egy kis asztal állt, Petőfi felült rá, lábait lelógázta, s itt olvasta fel először »A hóhér kötelét«. Másik asztal Lisznyay ágyához lőn illesztve, itt folyt a kártyázás. Épen färbliztünk Tompa, Dobsa, Bérczy, a fekvő Lisznyay és én. Tompának levele érkezett, felbontja, arcza kiderül, pedig ép egy nagy zsinórt huztak el óra elől. A levelet nyugodtan összehajtja, zsebre teszi s szól:

– Na fiuk! elhagylak titeket.

– Hogyan? miért? mi történt? tudakozódtunk valamennyien.

– Hamván megválasztottak papnak.

Ez a szép hivatás ily bűnös foglalkozásnál érte. Hiába! fiatalok voltunk.

Petőfit utolérte a vágy külföldre utazni, s ennek kivitelén sokat törte a fejét. Emichhel kisérlett egyezkedni kiadandó műveire, nem sikerült, kapta magát s irt Pulszky Ferencznek, hogy módjában áll, hát előlegezze neki a szükséges összeget, a mig műveire a kiadóval egyesség jön létre. Szegény Sándor bizonyosra vette a sikert, s uti terveket készitgetett.

A büntető törvénykönyv kidolgozására kiküldött országos bizottság tagjai már Pesten működtek.

– Itt van Pulszky, mondja Petőfi, szeretnék vele ugy véletlenül találkozni, mert még levelemre nem felelt.

– Az nagyon könnyü, világositottam fel, Emmerlingnél ebédelnek a bizottsági tagok, ott lesz ő is bizonyosan.

– Jó lesz biz az! kiált bele Lisznyay, menj oda ebédelni.

– Eljöttök ti is, mert magam csak nem mehetek.

– El hát.

Ott volt egy hosszu asztal a bizottság részére megteritve. Mi csekély távolságban egy kis asztalnál szerényen meghúztuk magunkat s étkeztünk.

Az ország nevezetességei lassankint megjöttek s a hosszu asztalt elfoglalták. Pulszky köztük volt, a mint észrevette Petőfit, udvariasan odaköszöntünk. Nagy sokára Pulszky fölkel helyéről s hozzánk jött, leült s elkezdett irodalmi dolgokról beszélni. Mondta, hogy most ő is regényen dolgozik, nem tudom már, görög vagy római történelemből, s rövid vázlatát adta tárgyának És amint beszélte, Lisznyay iszonyu torokhangon mindig belezúgott:

– Ej beh hatalmas! nagyszerü, dicső! aztán meg: óriás hatásu! és kifogyhatlan volt a csodálatban.

Pulszky bevégezvén elbeszélését, Sándorhoz fordult e szókkal:

– Kedves barátom! leveledre személyesen akartam megadni a választ. Nagyon sajnálom, de sok károm volt a gazdaságban, s most a szécsényi jószágon annyi befektetésre kellett költekeznem, hogy egészen ki vagyok meritve. Kivánságodat ez alkalommal sehogy se teljesithetem. Ezzel kezet nyujtott s visszament a nagy asztalhoz.

Petőfi egy szót sem szólt, csak elmosolyogta magát.

Lisznyay fejét két öklére fektetve, az asztalra könyökölt s merően nézett a távozó után. Nagy sokára egész elkeseredéssel mondá:

– Edd meg a regényedet, ha tudom, hogy nem adsz pénzt, bizony nem dicsértem volna.

Akkoriban a Honderü valóságos hadjáratot folytatott Petőfi ellen. Különösen Zerfi a legrosszakaratubb birálatokat irogatta. Petőfi révén a tizekkel általánosan ellenséges állást foglalt, a hol csak lehetett, s a kihez csak hozzáfért, azon szeretett volna nagyot ütni.

Egyszer reggel álmomból Lauka Guszti és Lisznyay Kálmán nagy lármával fölvert.

– Ez mégis sok! kiált Guszti heves taglejtéssel, az a hitvány Zerfi ma kegyetlenül neked megy.

– És sértőn, tevé hozzá Lisznyay.

– Mit ir?

– Utczagyereknek nevez.

– Menjetek s hivjátok ki azonnal.

Elrohantak.

Midőn öltözködésemet végeztem, visszatértek, azzal a hirrel, hogy Zerfi nem verekszik.

– Nem? na majd meglássuk. Jőjjetek velem.

Zerfi lakására mentünk. Nincs itthon, Nádaskayhoz ment. Mi is mentünk Nádaskayhoz.

– Itt van Zerfi ur?

– Igen.

– Sürgős ügyben jőjjön ki.

A cseléd visszatért azon üzenettel, hogy Zerfinek semmi dolga itt künn.

– Na hát van nekünk odabenn.

Ott találtuk Nádaskayné, Télfy Rrza és Natalie társaságában.

Bocsánatot kértem a nőktől, s aztán Zerfihez fordultam a kérdéssel: hát csakugyan megtagadja az elégtételt?

– Meg.

– Akkor én igy fizetek, s ezzel oly fricskát vágtam az orrára, hogy mindkét kezével odakapott.

Ezzel a fricskával ledöntöttem a Honderünek egy szilárd oszlopát, s a fiatal irodalmat megmentettem egy részrehajló, rosz indulatu, s pártoskodó itésztől, mert Zerfi ettől a pillanattól kezdve nem csak letünt a sajtó teréről, de még Pestről is eltünt. Senki sem sajnálta, mert felháboritó volt az a hang és modor, a minővel ez az ember Petőfiről és műveiről szólt.

Nem éltünk mi elkülönözve, hanem résztvettünk a többi ifjuság üzelmeiben is. Akkor volt az országban a főispáni helyettesek rendszeresitése napirenden, a mi visszahatást szült az országban s izgatottságot az ifjuság közt. Luka Györgyöt kinevezték Hont megye főispáni helyettessévé. Hontmegye konservativ eleme, tehát majdnem egész Hont értelmisége s tisztikara b. Majthényi László vezetése alatt Pestre jött üdvözletére, s elég merészséggel birtak itt a szabadelvü közvéleménynyel szembeszállva, az illetőnek fáklyásmenetet rendezni. Luka a szép-utczában lakott. Az ifjuság hagyta az urakból álló menetet odavonulni, nyomban utánuk kiözönlött a Pillvaxból s a barátok terén kettéválva, az egyik rész a hatvani-utczába, a másik a czukor-utczába tartott szétverni a tisztelgőket. Egyszerre a szép-utcza mindkét vége fiatalság által el lőn zárva, s iszonyu lárma támadt: Üssétek a pecsovicsokat! akár a hatvani-, akár a czukor-utcza felé menekülni lehetlenség; a tisztelgők mind összébb s összébb szorultak, a kik szélről estek, a bántalmazás elől menekülendők, nyomkodták a középen levőket, kik hogy egymást fel ne perzseljék, égő fáklyáikat magasra tartották. Itt-ott puffogás is hangzott, jaj- és káromkodástól kisérve. A roppant zűrzavarban végre a László-féle ház kapuja megnyilt, s Hontmegye tekintetes Karai és Rendei azon egymást taszigálták be. Udvart, lépcsőt, kapualjt az égő fáklyákkal elfoglalván, az irtóztató füstben majd megfultak. Künn pedig az ifjuság ellepte az utczát, s országos macskazenét rögtönzött. Ez volt Hontmegye ünnepélyes tisztelgésének a vége; de nem volt vége, mert a tekintetes Karok és Rendek nehány nefelejts-foltot s égési sebeket vittek haza.

Ugyan ez időtájt Tisza László, biharmegyei főispán-helyettes, hasonló kitüntetésben részesült, de fáklyafüst nélkül. Elterjedt a hire, hogy itt van a hires Tisza László, estére meg kell macskazenézni. Azon időben tűzőrségre mindég egy osztály lovasság rendeltetett Pestre. Tisza védelmet kért a tervezett bántalmazás ellen, hát kirendelték az osztály huszárt. Mikor a fiatalság megindult, tervét végrehajtani, meglepetéssel látja, hogy az Ujtértől kezdve a Bálvány-utcza végig el van foglalva huszárokkal.

– És magyar katonaság védelmez ilyen pecsovicsot! kiabálták itt-ott.

– Hát mit akarnak az urak? kérdezték a huszárok.

– Macskazenét adni.

– Egyebet semmit?

– Semmit.

– Tessék. Ezzel helyet nyitottak, a fiatalság Tisza lakása elé özönlött s lovas fedezet alatt adta a macskazenét. Mikor már egy darabig folyt, oda lovagol Bárány őrnagy, s azt kiáltja:

– Elég lesz már fiúk!

Harsány »éljenek a huszárok!« volt rá a felelet, s a tüntető sereg szép rendben visszavonult.

Másnap a »Két oroszlán«-nál együtt ebédeltem Bárány őrnagygyal, ki tetőtől talpig igaz, derék magyar volt, nevetve mondta: »Neki csak az volt rendeletbe adva, hogy a rendetlenséget s kihágást akadályozza, ott pedig minden rendben történt, kihágás sem volt. Csoportosulás vagy lárma betiltására nem kapott felhatalmazást.« Közelebbről megismerkedtem vele, s a hat hét alatt, mig pesti szolgálatideje tartott, sok jó órát töltöttem társaságában. Petőfi költeményei mindég a zsebében volt; a rajongásig szerette. Neje lelkes, mivelt asszonyság, tüzetesen ismerte irodalmunkat, s Kúthy Lajos, Gaál Józsi mindennaposak voltak nála. Ez alkalommal ismerkedtem meg Cserey Náczi századossal, s ugyanazon ezredből Ihász Dani főhadnagygyal, a kik azután szorosabb barátságba is léptek velem, s a kikkel a hadjárat idejében sok jó órát töltöttem a tábori tűznél, mikor bográcsban főztük a theát.

Cserey Náczi Kúthy Lajossal is baráti viszonyban élt, s megtörtént, amint Kúthynak hóbortjai voltak, hogy éjfél után két órakor fölvert, Csereyt meglátogatni. Én kaptam mindenen, a mi rendkivüli, s mentünk a laktanyába.

Cserey megijedt, hogy valami nagy baj van.

– Van bizony, világositá fel Kuthy, éhezem. Adj valamit enni.

– Szivesen pajtás, azzal ment Náczi s kis idő mulva visszatért egy katonakenyérrel s vöröshagymával, sót tett mellé meg pálinkát. És Kúthy hozzálátott, hogy nekünk is kedvet csinált, aztán mindhárman falatoztunk, mint a telivér bakák, s hallgattuk Náczi bácsi kalandjait, ki a legédesebb hangon, a legkomolyabb szemekkel legvadabbakat fillentett.

– Lásd, mondá Kúthy, mikor hajnalban hazafelé ballagtunk, igazi irónak igy kell keresni a jellemeket, embereket s kalandokat, nem pedig a termekben.

– Hát mit tanultunk vagy tapasztaltunk itt?

– Azt, hogy jól esik a száraz kenyér vöröshagymával is, törköly pálinka mellett, ha éhes az ember, s szivesen adják.

– Ezért a tanulmányért nem érdemes éjfél után három órakor a laktanyába fáradni, azt a nélkül is felfoghatjuk.

– Igen, de tapasztalni kell. Festett táj, legyen az bármily művészi remek, csakis árnyéka marad a természetinek.

Csinált Kúthy efféle különczködő zseniálitást akármennyit, ha rájött az idegesség, s izgatottság miatt aludni nem birt.

Egyébiránt Kúthy az irodalom arszlána volt. Választékosan s mindég a legujabb divat szerint öltözködött, s azért a védegyletet, mely az ország kitünőségeit, az egész irodalmat, nagy közönséget és az ifjuságot tagjai közé számitá, őszintén soha sem pártolta, s csakis erkölcsi kényszerből vetette magát alá, s akárhányszor zugolódott a honi készitmény tökéletlensége ellen. Azonban úszott az árral, s koptatta a gácsi posztót. Nagyon szerette az illatszert, ez az egy tárgy volt, amit magának kikötött, mert Mosch készitményeivel nem tudott megbarátkozni.

Kúthy fényüzően élt; urias kényelemmel berendezett termeiben, hetenkint szerdán estélyre gyülekezett össze az irói világ. Itt a fiatalok megismerkedtek a tekintélyekkel, hallottak és tanultak, mert gyakran folyt az eszmék harcza, mi által a fogalmak s izlések az ifjabbaknál tisztultak. Kúthy estélyeinek nagy érdemök, hogy az irók egymást közelebbről ismerni tanulták, s mintegy ellenőrizte egyik a másikának működését; összevegyültek nagyok és kicsinyek, öregek és fiatalok, hogy társalogva egyik oktasson, a másik eltanuljon. Előnye volt ezen estélyeknek az is, ha vidékről egy-egy társ felvetődött Pestre, nem kellett házról házra járnia ezt vagy azt az irótársát felkeresni, a mivel rendelkezésének fele idejét eltölthette. Kúthy estélyére ment, ott találta barátait, s ott ismerte meg az ifjabbakat. Ily estélyen ismerkedtem meg Szemere Miklóssal, itt Kazinczy Gáborral, kinek ékesszólása oly mély benyomást tőn rám. Ha Kazinczy Gábor ugy irt volna, mint beszélt, sok gyönyört szerezne még a mai világnak is.

Petőfi ezen estélyekre nem járt, soha sem adta okát, de nagyon valószinű, hogy a pozsonyi rideg fogadtatás bántotta most is.

Pest igen megélénkült, több főur, ki azelőtt Bécsben vagy külföldön időzött, Pestre tette át lakását, igy gróf Batthyányi Kázmér a dynasta s két unokaöcscse: Ödön és Gusztáv; gróf Károlyi Lajos s mások. Divat lőn páholyt tartani a nemzeti szinházban, kék babos ruhát viselni, Füredi Miska és Decau Mari népdalait megtapsolni. Adtak karton-ruhás estélyeket, s a nagy ebédek franczia bor nélkül folytak le. A magyar szivargyártás virágzani kezdett annyira, hogy még Szentkirályi Mór is ebbe az üzletbe fogott. Valero nagy selyemgyárt állitott s a kirakatokban tételről-tételre ezt a felirást lehetett olvasni: »honi.« Rövid idő alatt Pesten az uralkodó szellem a magyar lőn, az ipar roppant lendületet nyert, a gyárak szemlátomást emelkedtek s a bukások gyérültek.

A politikai élet is mozgalmasb volt, mint valaha. Itt működött a büntető törvénykönyvet készitő országos bizottság, aztán a nemzeti kaszinó, nemzeti kör és az árvagyülde, hol mindenütt országos és napi kérdések megvitatásai folytak. Nagy hullámokat kezdett verni a centralisáló párt, élén báró Eötvös Józseffel, és mig a lapokban az eszmét erősen felkarolta Csengery Antal és Irinyi József, addig Eötvös József egy korrajz regénynyel iparkodott a megyéknek megadni a halálos döfést. »A falu jegyzője« igen elterjedt, igen olvasott, de túlságoskodásai miatt eléggé ellenszenves regény volt. A centralista párt, noha roppant kisebbség, erősen támadta a megyei intézményeket; a legszelidebb fegyvernemtől a legerősebbig mindent használt, a regénytől kezdve a külföldi tekintélyekig, a napi sajtótól a történelmi nagy művekig sok eszközt megmozgatott, hogy elveinek diadalt szerezzen.

Nem tudott hatni, a nagy közönség, élén nagy férfiakkal, határozottan elitélte az eszmét. Az ifjuság meg épenséggel felháborodott ellene.

Fiatalság oly nagy számmal volt Pesten, mint azelőtt tán soha. Letették az ügyvédi vizsgát, s maradtak tovább is Pesten jurátusnak. Ha valaki kérdezte: miért nem néztek állás vagy alkalmazás után? a felelet lőn: Nem tudom, de érzem, hogy maradnunk kell.

A levegőben kellett lenni valaminek, a mi az embereket izgatta; a csillagokban, a mi jóslatszerű befolyást gyakorolt az idegekre, mert különösen az ifjuság, mindég eseményeket várt, s mint mondani szokás, nem fért meg a bőrében.

Mikor hire futamodott, hogy István nádor körútra készül az országban, feldobbant minden magyar sziv, s az ifjuság hevülő vére korlátot nem ismert. Nagy események előjelének tekintette azt, de hogy is ne? mikor történt, hogy egy nádor, még pedig hozzá főherczeg, megindult volna a magyart saját tüzhelyénél tanulmányozni? magát a népnek szinről-szinre bemutatni? megismerni a földet, látni a városokat, helységeket és szokásokat, meggyőződni a szellemről, s megmutatni, hogy közelről érdekli az ország s annak ügyei.

A nem sokára egybehivandó országgyüléstől sokat várt mindenki.

Csúzy Pál, zalamegyei nagybirtokos, többször meghivott, hogy mennék hozzá Becsehelyre, biztosit – a min soha sem is kételkedtem, – hogy nehány hetet kellemetesen fogok eltölteni. Most vágytam egy kis falusi élet után, de meg valami nagyobb munkába is akartam kezdeni, hát jónak láttam a forrongó fővárosi fiatalság köréből kissé kivonulva, a falusi csendet használni. Becsehelyre utaztam. Csúzy Palit nem találtam otthon, csak négy-öt nap mulva jön meg.

Hm, gondolám, Varasd oly közel esik, egyszer már volt alkalmam a derék horvát atyafiakat látni Zágrábban, nem jó volna-e őket megismerni Varasdon is? Vajjon mivé nőtte ki magát azóta a magyar gyülölet?

Varasdra utaztam. Beszálltam a fogadóba, félnapig irtóztatón unatkoztam, s alig vártam az ebéd idejét, hogy az étteremben embereket lássak. Ott aztán reméltem hallani érdekes beszélgetéseket, mik ránk magyarokra vonatkoznak, főleg ha kinézik belőlem a magyart, vagy meghallják a pinczértől.

Az éttermet üresen találtam; nagy későre jött egy katona-orvos a kutyájával, aztán valami hadnagyocska, s többé senki. Itt ugyan nem sok tapasztalást szerzek. Délután megindultam összejárni a szép kis városkát. Alig láttam embert; utczái, terei üresek voltak. Ritkán boszankodtam valamely lépésemért annyira, mint most, hogy Varasdra jöttem. »Reggel visszautazom, mindjárt tenném, de már esteledik.« E gondolattal jártam a barátok zárdája körül, amint egy fiatal ember elémbe bukkan.

– Csakugyan te vagy. Az ablakból láttalak s lesiettem meggyőződni, ha nem tévedek-e?

Testőr volt Bécsben, bizony a nevére annál kevésbé emlékszem, mert ott is mindenki te »horvát«-nak szólitotta.

Forrón kezet szoritottunk. Kérdezte, mit csinálok itt? én őszintén elmondtam.

Többé nem volt szabadulás, elhozatta podgyászomat a szállodából, s az ő vendége kellett hogy legyek.

Még azon este Krisztinkovich őrnagyhoz vezetett, kinek igen derék neje s három szép leánya volt. Barátságosb s vendégszeretőbb fogadtatást kivánni sem lehet, mint a minőben itt részeltettek. A háziur mindjárt több ismerőseit hivatta estelire, felhordatta legjobb borait, mert inni nagyon tudtak ám, a lányok sütöttek, főztek, forogtak; az asszonyság meg nem győzte ismételni, hogy mennyire örvend, mert ő még magyar irót soha sem látott s nem is képzelte, hogy azok oly kedves (?) emberek. Mondhatom, nagyon vig estét töltöttem. Meghivtak másnap ebédre. Testőr barátom bemutatott fél Varasdnak, mindenütt előzékeny szivességgel fogadtak, s két-három nap előre el voltak igérve ebédeim és estéim. Kedvemért kirándulást rendeztek Zagoria igéző völgyébe, hol megtekintettem az elhagyott Krapina zárdában Korvin János sirját. Az első politikai megjegyzést itt hallottam. Lám, ez is magyar volt, s nálunk vendégszerető karokra talált. Bizony, ha a magyar aristokratia akkor magyarul érez, s a nagy király hős fiától német részre nem pártol, ma talán hatalmas és egyetértő ország volnánk. Aztán az egész társaság, ha jól emlékszem nevére, Fallner birtokoshoz tért; alakja még most is előttem áll; zömök, izmos férfi volt, tömör nagy szőke bajusz s szakállal. Magyarul s magyar vendégszeretettel fogadott. Étkezés alatt Magyarország jólétére emelt poharat.

Este a varasdi hölgyek rögtönzött tánczestélylyel vártak, mely reggelig eltartott.

Akkoriban, ugy látszik, Varasdon Dumas Sándor »Három Musquatier«-je volt a hölgyek kedvencz olvasmánya s tán kézről-kézre járt, mert mindenik erről beszélt, mindenik ebből szeretett idézgetni, s bizonyosan azért, hogy megmutassák, mennyire szivesen látott vendég vagyok, elneveztek d’Artagnan-nak.

Egy hét mulva szives köszönetet mondva a kellemesen eltöltött napokért, érzékenyen elbúcsuztam.

Egy hetet töltöttem el köztök, éjjel-nappal érintkeztem mindenféle véralkatu s különböző koru emberekkel, de soha egy vitás szó nem merült fel, semmi egyéb tapasztalással nem távoztam, mint a vendégszeretet és barátság legszebb emlékeivel.

Elgondolkoztam aztán, hogy ez a kedélyes vendégszerető nemzet, osztályos testvérével a magyarral miért él viszályban? miért hallgat a bécsi izgatásokra? mert a bécsi cselszövény nem fukarkodott, hogy czéljaira tekintélyeket megnyerjen, s holmi báró Kulmereket küldött Zágrábba szerepelni, kik felhasználtak minden eszközt a magyar barátság lerombolására. Rendelkeztek pénz, hatalom és befolyással; működtek éjjel-nappal, nyiltan és alattomban.

Magyarország ellenben semmit sem tőn. Hisz, ha azon áruló működéseket egyébbel sem ellensulyozza, hanem társadalmi uton iparkodik hatni a közszellemre, hát a dolgok ott soha annyira el nem mérgesedtek volna. Volt azon időkben ott eladó birtok elég, két-három megbizható, jóravaló magyar családot kellett volna oda beékelni, mindenesetre társaságba való szellemes embereket, kik aztán falun és városban nyilt házat vigyenek, s távol minden magyarositási szándéktól, belevegyültek volna a társaságokba; időnkint Magyarországból nehány jókedvű fiu látogatásukra jő, barátságot köt az ottani fiatalokkal. Viszont az ottani ifjakat leédesgetik Pestre, vendégszeretettel fogadják, egyik-másikat ki is tüntetik, hát Horvátországban soha se lehetett volna Magyarország ellen oly általános az elkeseredés. Bizonyitja ezt az is, hogy azon nehány horvát fiatal ember, köztük a maig élő Tomejkovich, kinek alkalma volt a magyar ifjusággal érintkezni, a válság pillanatában ott hagyta Horvátországot, közibünk jött, s velünk harczolt a világosi végzetes napig.

Varasd sokáig ellentállt a kamarilla cselszövényeinek, de utóvégre is magára hagyatva, elsodorta az ár, hogy ellenségeül csapjon fel annak, kinek igaz barátja volt.

Azon szomorú benyomást, melyet évek előtt Zágráb lelkemre tőn, Varasd egészen eltörölte. Azt a sok mindenfélét, mit a horvátokról a hirlapokban olvastam, legalább is oda találtam visszavezethetőnek, hogy csakis egy részére áll.

Ily gondolatok közt érkeztem vissza Becsehelyre.

Csúzy Pali barátom már várt, s nem tudta elgondolni, hogy hol késtem oly soká.

Elmondtam neki mindent.

– Hát ez természetes, felelt Csúzy, hogy a varasdiak szeretik a magyart; legközelebbi szomszédaink, ismernek s látják, hogy bizony mi szivből jók vagyunk hozzájok.

Rosszul számitottam, hogy majd Csúzy Palinál dolgozni fogok. Pali szeretett mulatni, s ha a kastély nem volt tele vendéggel, mi ültünk lóra s bejártuk a vármegyét. Ily élvezetek mellett háttérbe szorult a munkakedv; Letenyén gróf Andrássy Aladár kastélyában feledte az ember, hogy más is van a világon, mint öröm és élvezet; Belatinszen Ghyka György kiapadhatlan jókedvével elragadta vendégeit; Inkey Kázmér, ki spanyol grand módjára bikaviadalt rendezett, s mint viador maga állt ki, le is győzte a megszilajult bikát. Inkey Muki meg oly vendégséget adott, melyen az egész megyei ifjuság megjelent. Én aztán időt szakitottam magamnak, elmentem az öreg Svastics Jánoshoz, ki megtette azt, amit senkinek sem szokott, elővette hegedűjét, s azokból az ő szivhez szóló s lelket elandalitó szerzeményeiből annyi művészet, érzés s magyaros eredetiséggel játszott, hogy ott tudtam volna feledni magamat a végtelenségig. Végre a mulató társaság fölfedezte, hol vagyok? kiragadott szellemvilágomból s visszavittek a teritett asztalhoz. Minő tüzről pattant fiatalság volt ez! Csúzy Pali, Inkey Kázmér, Inkey Muki, Dőry Pali és János, Csillag László, Botka Mihály, Püspöky Gráczi, Skoblics Laczi, Báthor Géza, gr. Smidegg Kálmán, Csányi Elek stb. Annak idején mily kitünő honvédek lettek. Csúzy Pali, egyetlen örökös, több mint százezer forint jövedelem ura, elment közvitéznek, s a csatatéren nyert érdemei folytán felvitte őrnagyig. Püspöki Gráczi a három első közt volt, kik Buda falaira kitűzték a magyar lobogót. Inkey Kázmér, nemcsak maga volt hős, de neje is, egy német születésü grófnő, a szépek legszebbike, mindég ott lovagolt férje oldalánál, mikor az a leghevesebb ütközetekben zászlóalját vezényelte. Smidegg Kálmán, a délczeg huszár, ki aztán mint száműzött Párisban hunyt el. Szóval, mind oly kitünő fiu volt, kinek nemcsak a szája járt pohár mellett, s nemcsak Sárközi zenéje lelkesitette, hanem a magasabb s szentebb eszmék is. A felköszöntőkben elmondott nagy és szép gondolatok nem voltak üres szavak, átérezte azokat mindenik, s kész volt értök meghalni. Ugy mint Pesten s az országban mindenütt, az ifjuság itt is fel volt izgatva, maga sem tudta, mitől? el volt készülve, maga sem tudta mire?… de hogy valaminek jönni kell, azt itt is, ott is s mindenütt hitték. Hogy mi? hogyan és mikor? arról ugyan senkinek sem volt még csak sejtelme sem. Politizált mindenki, még a nők és gyermekek is. Viharosak voltak a gyűlések, a mulatságok, még az időjárás is. Kossuth neve hangzott végig az országon, s Petőfi dalait énekelték.