VII.
Az ősz közelgett, mikor István nádor magyarországi körutjára kelt. Egetverő lelkesedés tört ki az országban, s az elragadtatás a palotáktól a kunyhókig közös volt. Nemzeti nagy ünnepnek tekintette azt mindenki, melyet ma itt, holnap ott, de utóvégre is az egész országban kegyelettel megülnek.
Zalamegye rendkivüli nagy közgyűlést tartott, a módok felett tanácskozandó, miként fogadhatnák legméltóbban, legnépszerűbben s legszivélyesebben. A sok fényt és csillogást eddig a többi megyékben tán meg is unhatta, de másrészről a megye demokratikus szellemének is kifejezést akarván adni, elhatározta, hogy a fogadtatásnál s ünnepélyességeknél a zalamegyei közönség fekete diszmagyarban fog megjelenni. Ez sokakat erőntúli kiadásoktól vagy pedig feszélyességtől is megment. Zalamegyének különben sem czélja külső fény által kifejezni hódoló tiszteletét, hanem ősi erény s igaz magyar nyiltság által.
Ezen ünnepélyességek elől vissza akartam térni a fővárosba, de Csúzy Pali s uj barátaim semmi áron sem bocsátottak, hanem a nádor-kisérő küldöttségbe beválasztottak. Vendéglátó gazdám Pali is természetesen benne volt, hát fogatról semmiesetre sem kellett gondoskodnom.
Pali édes atyja, az öreg Csúzy Pál, minden izében megrögzött aristokrata, szörnyen felindult a megye határozatán, s midőn Becsehelyre érkeztünk, a fiát velem együtt ugy leszidta, mintha a bogláros diszruhákat mi tűzzel-vassal kipusztitottuk volna. Másnap a széles folyosón két sorban vagy hat rendbeli ékköves s aranynyal sujtásolt diszruhát aggattatott ki, s közte le-fel sétált. Meglát engem a földszinten, felszólit az emeletre, s gúnyosan mondja:
– Tudja miért hozták azt a határozatot? mert egész Zalamegyének összesen nincs ennyi diszöltözete. A szegénység nem bűn, de azzal takargatni, hogy a magas polczon levőket is magukhoz lehuzzák, ez már csunyaság! És Pali fiam is ott volt e határozathozatalnál?
– Biz az ott volt.
– Tán bizony szónokolt is mellette? vagy épenséggel ő inditványozta?
– Ha nem inditványozta is, nézeteivel okvetlen találkozott.
– Tudom, hisz elrontottátok már teljesen. A feje forr az ujitásoktól; ha nem élnék, a kastélyt kész volna odaadni kórházul, s ő elmenne a Sáska házába lakni. Sáska a gazdatisztje volt.
– Meglehet, hogy kitelnék tőle.
– Gyalázatos idők! hevesen tipegett nehányszor fel-le az arany és drágaköves ruhasor közt, aztán felkiáltott: Őseink nem ilyet viseltek?
– Nem szükség mindenben az ősöket követni. Akkor a népek leigázására hoztak törvényeket, most pedig egész ellenkezőre irányul minden törekvés.
– Ez a vagyontalanok harcza a gazdagok ellen.
Szépen elsompolyogtam, mert az öreg urnak arczát elfutotta a vér, s most azt a szemét is kinyitotta, a melyikkel örökké hunyorgott. »Jó lesz – gondolám – kitérni, különben aristokratikus fájdalmában meg talál feledkezni a vendégjog tiszteletben tartásáról, s oly gorombaságokat mond a szabadelvü pártra, a miket mint legparányibb tagja sem hallgathatnék el.«
Elpanaszoltam Palinak találkozásomat az öreg urral.
Pali nagyot nevetett. »Meglásd, szólt, mindjárt kibékitem.«
Pali lakta a kastély földszinti osztályát, az öreg ur az első emeletet. Pali felküldte komornyikját a méltóságos urhoz, ha nem parancsol-e velünk egy kis kártyázást? Ez még ellenségével is kibékiti, de csak ha nyer. Ilyenkor vendégszerető s bőkezű. Ha pénzt akarok tőle kérni, meghivok valakit, leülünk vele kártyázni, elnyer húsz-huszonöt forintot, s akkor oly jókedve van, hogy bizvást kérhetek öt-hatezer forintot, nem tagadja meg.
A komornyik lejött azon üzenettel, hogy őméltósága szivesen lát.
Ezalatt Csillag Laczi is odavetődött.
– Aztán halmozzatok hibára-hibát, veszitsetek, a veszteséget megtéritem.
Vesztettünk, egymás hibáit feszegettük, s ez az öreg urat oly derült hangulatba hozta, hogy a legkülönlegesebb borait kezdte felhordatni, mert ha alkalom s méltó társaság volt hozzá, hát szeretett poharazgatni.
Velünk tökéletesen kibékült, de a megyével nem.
Semmi áron sem lehetett rábeszélni, hogy a küldöttségben részt vegyen. Fia rendelkezésére bocsátotta az ő négyes diszfogatát is, de ő maga távol maradt az egész ünnepélyességek alatt.
Sajátságos öreg ur volt. Az ebéd nála, az első emeleten tartatott. Az étteremben egy keskeny, hosszu asztal volt teritve; az egyik oldalon közepén ült ő, jobbján Teréz háziasszony és barátnéja. Azon oldalon foglaltak helyt az ő vendégei, mik ritkán voltak. Átellenben ült fia vendégeivel, ezek többnyire számosan fordultak elő. Az öreg ur étkezés közt szeretett vitatkozni, de neki kellett, hogy igaza legyen, különben meg lőn zavarva a béke, de tán az ebéd is.
Veje, Ghika György, egyszer azt kérdi tőlem:
– Láttad-e már haragudni az öreg urat?
– Igen, multkor a diszöltözet miatt.
– Az semmi. Várj csak, megharagitom ma.
– Ne tedd, károdra lehet.
– Dehogy, holnap elvesztek neki tiz pengőt, aztán megint szent a béke.
Csakugyan estefelé kártyázni hivat az öreg ur. Fölmentünk.
Sokáig játszottunk, mikor az öreg ur pagat ultimót mond.
– Megellenzem, mond Ghika.
– Az ultimót.
– Igazán? s ekkor már annyira hunyorgott, hogy az egyik szemét egészen behunyta.
– Nem is tréfálok.
Az öreg ur egyik kártyájához is kapkodott, másikhoz is, meg visszadugta. Kezei reszkettek az izgatottságtól. Végre kijátszott.
Ghika csakugyan elfogta a pagátot.
Pillanatig néma csend lőn.
Egyszerre az öreg ur felugrik, az ablakhoz megy, indulatosan felrántja s lekiált:
– He, belatinszi kocsis! fogj be mindjárt, vidd haza az uradat. Aztán felénk fordulva, folytatá: ilyen gaz kártyást, hamisjátékost egy óráig sem tűrök meg a házamnál. Óvakodjatok ettől a kozáktól, a lányomat már szerencsétlenné tette, most engem akar kipusztitani. Takarodjál és többé itt meg ne lássalak.
Ghika mindezt nyugodt mosolygással hallgatta végig, s mikor az öreg ur kitöréseiben lélegzetvétel miatt kissé megállt, sietett neki oda mondani:
– Azért mégis elfogtam a pagátot.
– Nem igaz, elloptad. Ebben a pillanatban hagyd el a házat, indulj meg gyalog, kocsidat utánad küldjük, azt sem igaz uton szerezted.
Mindezt a legnagyobb düh kitörésével mondta. Soh’sem láttam öreg emberben ennyi mérget.
Ott hagytuk s lementünk Pali lakosztályába mulatni. Ghikának természetesen eszeágába se jutott a hazautazás.
Másnap este megint felmentünk az öreg urhoz kártyázni, ugy fogadta Ghikát, mintha semmi sem történt volna köztük. Hagytuk nyerni, s ezzel jókedve növekedett. Egyszer aztán Ghika fölkerekedik, hogy már haza kell utaznia; az öreg ur legjobban marasztalta.
Hát igy teljesitettem azon föltevésemet, hogy falun sokat fogok dolgozni. Na de nem bántam meg, sok derék embert tanultam ismerni, sok jóbarátot szereztem s annyit mulattam, hogy szépen beosztva, egész évre is elég lenne. Főleg, aminek később nagy hasznát vettem, jól begyakoroltam magamat a lovaglásba.
A zalai küldöttség megjelent a szomszéd megyében István nádor üdvözletére. Szörnyen elütött a többi küldöttségektől, a közt a sok bogláros, aranynyal sujtásolt violaszin, fehér, vörös, kék bársony diszöltözetek közt az egyszerü fekete öltözetek kiríttak. Szép, de szintén komoly látvány volt. Mintha csak Mátyás fekete seregét láttam volna magam előtt. Be is vált volna oda nagy része.
Midőn István megjelent köztük, látszott, hogy ez jól esik neki, legalább én ugy képzeltem. És miért ne? ha a szem kifárad a nap ragyogó sugaraiba nézni, kétségkivül enyhet talál, ha kissé árnyékba jut.
Villanyhatásu volt a főherczeg megjelenése; az a fenséges alak, mely valamennyi felett kimagaslott; megnyerő vonások és nyilt tekintet azzal a magyaros nagy bajusszal, megdobbantotta a sziveket, s hogy általános mozgalmat szült, a legkedvezőbb hatásra mutatott. A mint megszólalt férfias mély és rokonszenves hangjával, kifejezésekben szép, eszmékben gazdag beszédével oly lelkesedést keltett, a minőhöz hasonló csak a Mária Terézia-féle történelmi »Vérünket és életünket« lehetett. Azután sorba járt, magyarosan kezet szoritott s barátságosan beszélgetett.
A hetek óta néptelenné vált Balaton-Füred ma minden zugában megtelt, épületein lobogók, szőnyegek s virágok lengtek; terein a nép ünnepies viseletében hullámzott. A sétányon fehérbe öltözött, válogatott szépségü lánykák virág-iveket tartottak; a kút virágtemplommá lőn átalakitva; az alatta elterülő Balaton az ősz derült egét tükrözé vissza, s a meddig csak a szem ellátott, fenn is, lenn is az ég tiszta kékjében gyönyörködhetett. Füred már a természettől igéző alkattal bir, mai pompájában meg épenséggel egy darabka volt, mely a mennyországból kiszakadt.
Mindenki el volt bájolva.
Az apátsági ebéd fejedelminek mondható; választékos étkei, italai és felköszöntői nemcsak a kiséretet, de magát az ünnepelt főherczeget is jókedvre hangolták. Hozzájárult, hogy a fogadó-terme előtti térségről a népünnepély vidám zaja felhangzott.
Alkonyatkor zeneszó mellett, taraczkok durrogásai közt, a nép üdvkiáltásai kiséretében hajóra szálltunk.
A Kisfaludy gőzös ugy feldiszitve soha sem volt, s hihetőleg nem is lesz, mint ez alkalomkor, de nemcsak a gőzös, hanem a kikötő és az egész part tündérországi látványt nyujtott.
István nádor a hozzá méltón berendezett hajóterembe vonult pihenni. A küldöttségi tagok a fedélzeten szivarozva, jókedvöknek szabad folyást engedtek. Egyszerre csak megjelenik István főherczeg a vigadók közepette. Minden szivar és zajos hang eltünt.
– Bocsánatot kérek, mond a főherczeg, hogy jópéldával elől nem járhatok, de nem vagyok dohányos, ámbár a szivar-füstöt szeretem, főleg igy szabadban. Uraim! szivarozzanak tetszésök szerint. – Valami padfélén keresztülvetette az egyik lábát, hátával az árbocznak dőlt, s élénk beszédbe állt egyikkel is, másikkal is. Rövid idő alatt füstfelhő s élénk ifjuság környezé, s nem telt bele negyed óra, oly fesztelen lőn a társalgás, mintha csak egy osztálybeliek beszélgetnének együtt; adomáztak, nevettek s a főherczeg nemcsak szivesen hallgatta, de maga is belevegyült az élénk elbeszélésekbe.
Ezalatt az alkony kezdte lebocsátani sűrü fátyolát, mi gyönyörü meglepetést hozott; ugy a somogyi, mint a zalai oldalon parthosszában kivilágitott csónakok uszkáltak, mi oly tündériesen vette ki magát. Fenn a hegyeken Csobáncz, Badacson, Szigliget stb. várromok közül az örömtűz iszonyu magasságba csapkodott fel, s az eget messze-messze vidékig vörösre festette, mit a Balaton vize visszatükrözvén, ugy látszott, mintha a hajó lángtengeren haladna. Helyenkint röppentyűk szálltak a magasba, s eldurranva, csodaszinü csillagokat szórtak alá. Elragadó látvány volt!
Keszthely lángtengerben uszott előttünk. A város fényesen ki volt világitva, s az egész lakosság az utczákon hullámzott, s a hajó megérkeztekor határtalan öröm és üdvkiáltásokban tört ki.
Nem láttam soha, de csak olyannak tudom képzelni, ha egyik fejedelem fogadja a másikat, mint gróf Festetich Taszillóét. Hirnökök, futárok, fényes és drága öltözetü roppant sereg cselédség, disz-egyenruhás házitisztek, vakitó világitás s pazar fény mindenben. A legalább száz teritékü asztal egy nagy vagyont képviselt; arany, ezüst és chinai-porczellán terhe alatt csak ugy görnyedt az asztal.
Az esteli nagyszerüségéről és hangulatról irni ép annyi volna, mint lefesteni a napot, ahogy ehez nincs szin, mely a fényt és meleget visszaadja, ugy nálam hiányzik a szó s gyönge rá tollam, hogy az est magasztosságát leirhatnám.
Jó későn a főherczeg nyugalomra vonult a küldöttség korosabbjaival. Mielőtt távozott volna, igy szólt:
– Uraim! bálra vagyunk hivatalosak. Én elfáradtam, de önök ifjak, győzik s nincsenek is annyira kimerülve, hát csak éljenek az alkalommal. Jó mulatást!
Ezt a bált az izraeliták rendezték, annál gazdagabban volt kiállitva.
El is ment az ifjabb rész s egy-két jóvérü a korosabbak közül is.
A reggelinél kérdezte a főherczeg: hogy mulattak?
Aztán mikor elmondták, mint keringőzött az ifjuság kardosan, s a sarkantyúk hogy tépték és hasogatták a viganókat, jóizűn nevetett.
Három napig kisérte a nádort körutjában ez a küldöttség, s ez idő alatt annyira megismerte, hogy a fiatal embereket csak ugy neveikről szólitgatta. Hivatkozom Szalay Istvánra, ki mint titkára ő fenségének az egész körutat tette, s kivel közelebbről megismerkedni, illetőleg baráti viszonyba lépni, ez alkalommal volt szerencsém, mondja meg ő is, hogy a szombathelyi főispáni fényes bálon István nádor nem fordult-e meg minduntalan a fiatalok közt, s csak ugy szólitgatta neveikről, hogy Dőry tánczoljon a grófnéval (háziasszony). Csillag! vigye azt a szép Inkeynét s igy tovább.
Szombathelyen búcsuzott el tőle a zalai küldöttség. Miután az ünnepélyes és hivatalos szónoklatoknak vége volt, István nádor a fiatalokhoz fordulva, mondá: »Sok kellemes órát töltöttem önökkel, köszönöm. Éljenek boldogul!«
Sokat, sok helyen megfordultam életemben, érintkeztem sok mindenféle emberrel, meglehetős tapasztalást is szereztem, de arról, mi e három nap alatt előfordult, soha fogalmam nem volt; annyi ezer és ezer különféle életkorú, állású és osztályú emberek közt egyetlen elégületlen vagy szomorú arczot nem láttam. Mintha nem is a földön lettem volna, de valahol az egekben, hogy három napig csupa boldog embereket láttam.
És ez igy lehetett, a merre csak utja vezette az országban e népszerü férfiut, mert benne mindenki egy uj korszak megalkotóját látta.
E diadalmas napok után komolyan készültem haza, de Csúzy Pali hallani sem akart arról. Tartóztatott, hogy még a követválasztást várjam meg, aztán megyünk együtt Pestre. Engem nem volt nehéz rábirni, igen jól találtam magamat s felette megszerettem azt a társaságot.
Annyi öröm és élvezet közt folytak le napjaim Zalában, hogy azt hittem, semmi uj sem várhat többé rám. Csalatkoztam; egyszer csak azt mondja Csúzy Pali: most menjünk Kehidára. Azt gondoltam, leesem lábaimról. Szabadkozni kezdtem, hogy tán jó lesz, ha magában megy oda, ki tudja, nem veszi-e tolakodásnak Deák Ferencz, ha ily jelentéktelen egyén látogatására megy? Aztán meg nem is ismer.
– Hát meg fog ismerni.
– De barátom, az oly nagy ember, hogy én közeliteni se merek hozzá.
– Kétségkivül nagy, s ép azért örvendj az alkalomnak, hogy őt közelebbről megismerni tanulhatod.
Elindultunk, s az estét Botka Miskánál igen vigan töltöttük. Nőtlen fiatal ember volt s szép nagy kastélyában uriasan élt. Az 1843-iki országgyülésen kartársam s jóbarátom volt, ott is sok vig estét töltöttünk együtt. Hát most az akkori eseményekről, kalandokról s pajkosságokról oly jól esett magunkat kibeszélni.
Reggel elindulás előtt kijelentettem, hogy nekem nagy kedvem van itt maradni, menjen Pali csak egyedül Kehidára; én itt bevárom.
– Na bizony, az volna szép! majd Pesten elmondanák rólad a példabeszédet, hogy Rómában jártál s nem láttad a pápát.
– Én véghetlen örvendenék, ha maradnál, mond Miska, sőt ki is kérem magamnak, hogy jőjj el minél hosszabb időre, annál jobb, de most mégis azt mondom, menj, mert vétkeznél, ha az alkalmat elmulasztanád.
Roppant izgatottságban tartott az ut Kehidáig, de azonnal nyugodtabb lettem, mihent azt a fehér, egyszerü földszinti házat megláttam, melynek kapuján betértünk.
Deák Ferenczet a kertben találtuk; fapadon ült egy fa alatt s ujjából nyomogatta a vért. Több mint barátságosan, bizalmasan fogadott.
– Egy ágat nyestem le, s ugy megvágtam az ujjamat, hogy félóra óta vérzik. Már legyalogoltam a három órámat, legalább most egészen veletek maradhatok.
– Naponkint gyalogolsz három órát? kérdé Pali.
– Minden időben s minden körülmények közt. Azért nem vehettem részt a körutban, na meg uj életmódom miatt, azt nem szabad megzavarni.
– Nos, érzed már hatását?
– Csodálatosan; nincsenek vértódulásaim, és megfogytam.
Elbeszéltette velünk a körut részleteit, s midőn Pali mondta, hogy István főherczeg Egerszegen az öreg Dőryt meglátván, egész ihlettséggel »atyám«-nak szólitotta, Deák nevetve jegyzé meg: hát felét mégis megkapta a költői elnevezésből.
Dőry olyan alak volt, kit senki egy tekintetre nem hagyott; elégült boldogságot sugárzó arcz, szemeiben a jószivűség kifejezésével, hátrafésült ősz haj, egész mellét elboritó hófehér szakál, s e kinézéseért elnevezték »atya isten«-nek.
Ez belehozta Deákot a kedélyes adomázásba, a miből ki nem fogyott.
Hárman ültünk asztalhoz, válogatott ebédje s kitünő borai voltak, de ő maga csak egy tányér levest, nagy tál zöldbabot evett, minden hus nélkül, de oly jó izűen fogyasztotta, mint mi a fogoly-pecsenyét, s hozzá tiszta vizet ivott, de azért egész ebéd alatt ő volt oly derült kedvű, mintha azokat a jó borokat nem mi, hanem ő élvezte volna.
Biz azt elhiszem, hogy olyan étkezés mellett, naponkinti három órai gyaloglás elűzi a vértódulást s meg is soványit, csak azt bámulom aztán, hogy hozzá olyan jókedve lehet valakinek.
Deák házi körében leirhatlan kedves, kedélyes és mulatságos volt. Egyetlen szó vagy tett nem fordult elő, mi intésül szolgálna, hogy az ország legnagyobb fiának házánál vagyunk; az ő szives modora, találó s mégis tréfás megjegyzései, érdekesen tanulmányos, de távolról sem tanári előadásai a lelket folytonos derültségben tartották. A nagy szellem a legkisebb körben, még akkor is, ha a mindennapiság eszméivel akar foglalkozni, emelkedett, magasztos és elragadó.
Én őt, mióta csak a közügyek iránt érezni tanultam, a tisztelet és csodálat teljes odaadásával emlitettem, ma az őszinte benső szeretet is fellángolt bennem.
A legelső megszólitásnál mindjárt tegezett engem. Kellett-e még több is, hogy Kehida egy kis mennyországommá legyen, s itt töltött óráim mint fénylő csillagok ragyogjanak lelkemben az egész életen át.
Este elbucsuztunk, hogy a holdvilágos éjben haza utazzunk.
– Pali te! kezdé Deák, mikor már kocsiban ültünk, aztán mondd meg otthon az öreg urnak, nagyon haragszom Zala-megyére, hogy az ország legrégibb kamarásával nem tett kivételt a díszruhára nézve.
– Meg van már vigasztalódva, felelt Pali, mert te sem voltál a küldöttséggel, ő sem, hát azt véli, hogy egész Zala-megye hiányzott.
– A mennyiben egymást kiegyenlitettük.
Ilyen üdvezitő nap után, csendes, holdas éjszakában, kényelmes kocsin, négy jó lóval utazni, a legmindennapibb lelket is képes magasztaltságba ragadni. Én száz öllel a föld felett éreztem magamat.
Eltörölhetlen betükkel van e nap emléke szivembe vésve, s viszontagságos életemben olyannak tekintem, mint megtépett sűrű felhők közt egy darabka kék eget.
A hullámok, miket István nádor utja a megyében vert, még jóformán le sem csillapultak, amint a követválasztási mozgalom megindult.
Egerszeg roppantul megnépesült; forrongott a megyeház, vendéglő, korcsmák; a tereken és utczákon zászlós csapatok vonultak fel-alá, dalolva s kurjongatva. A fiatalság és értelmes elem a szabadelvü tanyán mulatott, s a nagy tömeget állandóan nyugodt magatartásra s méltóságos viseletre intette.
A választásnál azonban a Hertelendy pártiak verekedést idéztek elő, s vagy öt nemes atyafi áldozatul esett.
Deák Ferencz óriás többséggel megválasztatott, s másik követnek pedig Csúzy Pál.
Deák Ferencz lemondott; neki vér- és emberélet árán nyert megbizatás nem kell. Horváthék, Inkeyek, Csányi László, az öreg Dőry, az egész tisztikar, fiatalság és értelmiség könyörögtek neki, hogy álljon el szándokától. Ily nevezetes, s tán a nemzet életében forduló pontot képező országgyülésről ő nem hiányozhat. Az ő bölcsesége, mély tudománya és roppant tekintélye most ott nélkülözhetlen. Mind hiába, Deák Ferencz rendithetlenül megmaradt kimondott szavánál.
Nem választottak tehát helyébe mást, hanem Csúzy Pali egyedül ment Pozsonyba szabadelvü utasitással.
A választás után azonnal siettem Becsehelyre, az öreg Csúzy Pálnak megvinni a hirt, hogy Pali fia Zalamegyei követ. Azt hittem, az öreg ur el lesz ragadtatva.
– Hát nem öröm ez, kiálték fel, egy oly vármegye bizalmát birni, mint Zala! követi állást nyerni. Deák Ferencz mellett! ennél nagyobb atyai öröm alig érhette.
Az öreg ur csak hunyorgott… hunyorgott, mig végre megszólalt:
– És mind ezt Pali érdemeiért tették?
– Kétségkivül.
Az öreg ur hevesen zsebére ütött, ezen megjegyzéssel:
– Ne volna csak az öreg Csúzy Pál fia, jó szerencse, ha esküdtnek megválasztának. Nem őt választották meg, hanem az én nevemet, mert a zsebemben van egész Zala-vármegye.
Azután láttam be, hogy nagyon elhibáztam a dolgot. Annyira már kiismerhettem volna az öreget, miszerint elbizakodott, hiu és dölyfös. Az ő dicsőitésén kellett volna kezdenem, s aztán csak ugy átmenetkint érinteni Pali megválasztatását.
Negyed napra Csúzy Palival együtt utaztunk Pestre, hogy ő onnan Pozsonyba menjen.
Sok követ időzött már Pesten, s mulatozott mindenfelé az országgyülésre igyekező ifjuság. E komoly férfiak és lángvérű fiatalok nekem nem ugy tüntek fel, mintha higgadt tanácskozásra s üdvös törvény-alkotásra készülnének menni, hanem mint valami sereg, mely ütközetre szervezkedik: zajos és izgatott volt a társalgás itt is – ott is.
Többen pajtásaim közül már a díszes követi karba jutottak, de koromra nézve is megilletett a férfi társaság, sokat forgolódtam hát az »angol királynő« és »vadászkürt« szállodában a követek közt; de véralkatom, szivem és kedélyem még mindig a fiatalsághoz húzott, s igy a Pillvax és komlókert sem lőn általam elhanyagolva. Itt is, ott is tapasztaltam, hogy az elpattanásig megfeszitvék a húrok. A szemek, a beszédek lőporos aknákat árultak el, s csakis az égő kanóczra várt.
A fiataloknál egymást érték az ismeretségi estélyek, barátságos lakomák és bucsupoharak. Egy része ment Pozsonyba, a másik maradt, a harmadik visszatért megyéjébe, de igéretet tettek, hogy az összeköttetést fenntartják.
A hangulat olyan volt, mintha előre éreznők, hogy egyik-másikkal majd csak a táborban fogunk találkozni.
Igen kedvező ajánlat mellett húzamosb időre meghivást kaptam Verőcze megyébe, gróf Pejacsevich Pálhoz, a levéltár rendezése miatt, de leginkább azért, hogy Pál gróf, ki ekkor tiszti állásáról leköszönve, a katonaságtól hazajött, a magyar nyelvben magát gyakorolja.
Annyi szépet hallottam már a grófékról, hazafias magyar érzelmeikről, hogy magában csak megismerkedni is velök, szerencsémnek tartottam, hát még közelebbi viszonyba jutni, ez meg épenséggel csábitó volt. De másrészt a horvát ügyek és viszonyok is annyira érdekeltek, már kora ifjuságomtól fogva annyira nyugtalanitották lelkemet, hogy azokat közelebbről megfigyelni, tanulmányozni s esetleg tapasztalataimról illetékes helyen felvilágositásokat adni, nem tartottam utolsó szolgálatnak, a mit tehetek. Jól ismertem ugyan, hogy Szerém, Pozsega és Verőcze mindig jóérzelmü s az anyaországhoz hiven ragaszkodó megye volt; de utóbbi időkben ide is elharapódzott a horvát izgatás, itt is tele marokkal szórták a magyargyülölség magját Bécsből és Zágrábból. Ezen indokok, s meglehet az ujdonság ingere, meg az ismeretlen állapotokkal tisztába jönni, ösztönöztek Pest elhagyására.
Tanácskoztam eziránt barátaimmal; helyeselték elhatározásomat. »Bár, mondák, mindenikünknek nyilnék alkalom a jóügy érdekében működni, s ha valaki csak egy hajszálnyit lendithet is, s azt teljesiteni elmulasztja, bűnt követ el.«
Petőfi Szatmárra utazott, Kerényi a Szepességbe s Tompa már Hamván volt, mikor bucsut vettem.
Podgorácson id. Pejacsevich László gróf tiszteletreméltó komoly agglegény, s Pál még telivér huszártiszt oly barátságosan fogadott, hogy első pillanattól kezdve otthoniasan éreztem magamat.
A kastélyt, mely férfi-cselédséggel teljesen el volt látva, csak a két nőtlen gróf lakta; harmadiknak én kerültem közibök, s mondhatom, kellemes napokat s kedélyes estéket töltöttünk. Pál gróf kérdezte, ha szoktam-e lovagolni? s válaszomra, hogy nagyon szeretek, egy rumai vérlovat azonnal rendelkezésemre bocsátott.
E tisztán magyar érzelmü, s a szó szoros értelmében szabadelvü főurban, a lovagiasság s fesztelen előzékenység meghamisitatlan mintáját tanultam ismerni, Pál gróf szellemére elég világot vet az, hogy akkoriban kedvencz olvasmányai közé tartozott Fourier.
Nem önhittségből, de mert annyi szeretetreméltót hallottam a két grófról, az előzékeny fogadtatásra el voltam készülve; azon melegség s baráti nyiltság azonban, a melylyel elhalmoztak, meglepett.
Heteket töltöttem már itt, s ez a kellemes falusi időtöltések lánczolatából állt; vadászat, lovaglás egymást váltották; irodalom, művészet, zene és politikai eszmecserék, olvasás, vidám ebédek, s kedélyes theaesték sem hiányoztak. Mondhatom, egy unalmas óránk nem volt.
Nyergeltettem; midőn a paripát elővezették, azt mondja Pál gróf, hogy várják kissé, ő is kilovagol. Csöndes, de hideg idő volt, a levegőben hópelyhek szállingóztak. Vagy félmérföldet lovagoltunk árkon-bokron keresztül, mikor Pál gróf azt inditványozta, menjünk Valpóra, báró Prandau Gusztávhoz. Szivesen beleegyeztem. A kisérő szolgát a gróf visszaküldte Podgorácsra, hogy nekünk szükséges ruhát hozzon, s mi tovább lovagoltunk.
A hideg dermesztővé kezdett válni; az erdőkön át, a hol haladtunk, nem volt egyéb látható, mint alattunk nyomtalan hólepel, s felettünk a terebélyes tölgyek ágain is arasznyi hó. Nem egy farkas orditását hallottuk, s nem egy tizenkét ágas szarvas szökkenéseit láttuk.
Mi árkon-bokron át haladtunk.
A mit most hallottam s a mi azután történt, rejtélyes bár, meglehet mosolyra ingerlő, de mégis elmondom, a mint hallottam s a mint történt.
Vannak a természetben titkok, miket sem a bölcsek megfejteni, sem a tudósok elvitázni nem képesek.
Dumas az »Ezer s egy kisértet«-ben sok el nem hihető, s valószinűtlen eseményt irt össze; midőn olvasám, gyakran elmosolyodtam tulzott képzelődésein…
És mégis… és mégis, nem akarom állitani, hogy némelyek megtörténtek, s ha nagy része dajkamese, sok meg a szerző dús phantasiájából ered is, egyik-másik eset előfordulhatott, ha nem valóságban, tán valami véletlen, vagy a természet játéka által.
Legyen bármi oka, delejes állapot, tulizgatott idegzet vagy a véletlen találkozása, de történnek néha dolgok, melyek rejtélyesek maradnak.
Midőn lovaink az első hatalmas vágtatás után, a nagy hideg daczára, párologni kezdtek, s a mi lélegzetünk is rövidült, lovaink haladását mérsékeltük.
– Hallott-e ön már valamit a valpói várról? kérdé a gróf.
– Semmit; viszonzám.
– A valpói lélekről sem?
– Még kevesebbet; szóltam mosolyogva.
Elhallgatott.
Engem meg bántott a kiváncsiság.
Nem tudom, más, miként van vele, de én, bármennyire nem hiszem is, feszült érdekkel hallgatom, ha valaki mystikus dolgokról beszél.
Rövid szünet után néhány kérdést ejtettem az érintett tárgyban.
– Nem mondanám el, ha annyi tanu nem volna rá, ha nem tudná az egész vidék, s annak idejében a franczia lapok is nem irtak volna erről:
Valpó helységében rég terjengett a nép közt azon hiedelem, hogy a várban lélek kisértget, s ez annyira ment, hogy a vár éji időben félelmessé lőn s a nép közelében eljárni sem mert.
– Kevés ószerü vár vagy rom létezik, mondám, melyről a közel lakó nép közt kisérteties mesék ne keringnének.
– Az igaz, de ez mégis sajátszerü, mert tényekkel áll kapcsolatban. A vár cselédsége rettegéssel beszélt az épület éjszaki jobb sarkáról, s egymásnak borzadályos dolgokat meséltek. Sokszor fellármázták éjnek idején az alvókat, állitván, hogy az emlitett sarok ablakain láng csapkodott ki, s ha odasiettek, minden sötét és csendes volt. Némelyek azt bizonyitották, hogy ott gyakran egy ifju leány sajátságos öltözetben mutatkozik. A képzelődés szülte-e, vagy mi? elég az hozzá, azon állitás mindig több hivőre s terjesztőre talált. Egy belső cseléd ezen látvány vagy képzelődés áldozata is lőn.
Hetenkint legalább egyszer rendesen zaj történt.
A cselédség el lőn rémülve, az uraság unta meg restelte is a nyugtalanságot s kérdezősködéseket. A báró közel volt hozzá: elhagyni ősei várát, valamelyik más uradalmába költözendő.
Olaszországból egy katonacsapat utazott keresztül. A kapitány betegen érkezett Valpóra. – Itt az alkalom végetvetni a sok rémülésnek s mendemondának, – gondolta a báró, s a kapitányt, ki a vidéken még soha sem járt, s bizonyára az itteni kisértetről sem hallott, szállásolásra – vendégeül – a várba meghivta, hol beteg helyzetében, ápolásra több gond forditható. A kapitány köszönettel elfogadta. Az éjszaki rész második emeletében, a mesés sarokszobába lőn szállásolva. Az első éj után a báró meglátogatta vendégét, s midőn hogylétéről tudakozódott, az habozva mondá:
– Nyugtalan éjem volt; lázrohamféle képzelődések háborgattak. Oly mesés valami,… álom és mégis…
– Tehát nem a legjobb éje volt?
– Nem, s ez az egész.
A beszédet más tárgyra vitték, de a báró igen gondolkozó lőn. Másnap ismét meglátogatta betegét, s nem csekély zavarodására, őt nyugtalan izgatottságban találta. Mintléte utáni tudakozódás, néhány szokásos kérdés s udvarias felelet után, a kapitány habozva kezdé:
– Báró ur! ön engem nevetségesnek fog találni, valamint magam is nevetségesnek találnám, ha valaki oly dolgot akarna velem elhitetni, mely természetfeletti, melyet nem értek.
– S az?
– Már tegnap akartam közleni, de azt hittem: álom volt, vagy lázroham lepett meg, vagy pillanatra eszem lőn zavarodottá, szóval nem hittem saját szemeimnek, mert a mit láttam…
– Mit látott?
– Vakitó világosság özönlé el a szobát, s egy ifju lányka eszményi görög öltözetben, az ajtótól az ablakig lépdelt, azután megfordult, vissza az ajtóhoz és eltünt.
– Gyakran lát csodadolgokat a beteg idegzet által izgatott agy.
– Magam is azt gondoltam, s tegnap hallgaték, de az elmult éjjel…
– Nos?
– Egész nyugalommal bezártam az ajtókat, gyertyámat égve hagytam és vártam.
– Megjelent?
– Mint tegnap, ugyanazon öltönyben, ugyanazon vonalt végiglépdelve. Midőn az ablaknál megfordult, eltávozandó, rákiálték:
– Ki vagy? mit akarsz?
– Nyugalmat akarok, viszonzá.
– S nálam keresed azt?
– Te vagy az első, a ki megszólitott, te fogod nekem azt eszközölhetni.
– Mi módon?
– Ha mostani sirom terhétől megszabaditasz.
– De hol találom sirodat?
– A várkápolna oldalajtaja alatt. Ekkor mint tegnap, ismét távozott.
– Csodálatos! tehát mégis való.
– Mi?
– Az, a miről annyit regéltek, de hinni soh’sem akartam. Megvallom, a czélból szállásoltattam a kapitány urat ezen lakosztályba, mert hittem, hogy mint olyan, ki a mesékről mitsem hallott, előitélet nélkül fog ide belépni, s meg fogja semmisiteni azt a sok mende-mondát. De most rögtön más osztályt rendelek részére.
– A világért sem, mig e kérdés be nincs végezve.
– Hogyan?
– Én nem ismerem a vár helyiségeit, azt sem tudom van-e kápolnája.
– Igen.
– Tehát a mellékajtó alatt ásasson.
Ugy történt, de eredménytelen.
Következő nap a kapitány jelentette, hogy vendége ismét eljött, azon figyelmeztetéssel, miszerint nem jó helyen ástak, mert sirja a kápolna és torony közti ajtó alatt van.
Ott ástak. A nehéz kőtalapzatot kiemelvén, jelentékeny mélységben csontvázra akadtak, melynek mellére nagy golyó nehezült.
A csontváz orvosok által megvizsgáltatván, ifju lány csontvázának ismertetett fel.
Kitették a kápolnába s onnan ünnepélyes szertartással eltemettetett.
A kapitány, kivel ez történt, mikor ott jártam, még élt, s Eszéken nyugalomban volt.
Nem tudtam ellenvetéseket tenni, csak kétkedve vállat vontam, de alig vártam, hogy Valpóra érkezvén, erről még többet is hallhassak.
A valpói vár, melynek egy része elhagyatott s fél rom, a másik része pedig a vendégszerető báró kastélyául van kijavitva, oly alaku, melyről, ha nem beszélnének is kisérteties dolgokat, képes olyanokat az ember eszébe juttatni. Széles árok veszi körül, melyben most a viz be van fagyva; omladozó tornyok, rejtelmes folyosók, tömérdek zúg, földalatti osztályok, szóval minőket borzadályos német lovag-regényekben leirva találunk.
Feszült érdekkel vizsgálgattam e várat. A báró sógora, Cseh Ede, jókedvü öreg ur, ki velem összevissza sétálgatott, egyet-mást mutogatván, egy torony előtt megállapodva, kezdé:
– Itt egyszer nagyon megjártam.
– Miként?
– Oda benn kártyáztunk, mikor a városban tűz ütött ki. Én e toronyba siettem, honnan áttekintés van az egész városra, hogy lássam: merre van a tűz. Alig lépek be az ajtón, megpillantok magam előtt egy női alakot, tiszta fehérben. Azt gondoltam, valamelyik szobalány, ki szinte a tüzet jött nézni. Tréfából át akarom ölelni, kisíklik kezeim elől s fut fölfelé a toronyba, én utána; néhányszor át akarom ölelni, mindig kisíklik. Megállj, gondolám, fenn nem menekülsz, semerre sincs kijárás. Mindig szemmel tartottam, s midőn feljuték, sehol sem volt. Hideg borzadály futott végig rajtam, eszembe jutott a kisértet, s én feledve a tüzet nézni, hanyat-homlok rohantam le. Midőn a társasághoz visszatértem, arczomról olvasták le, hogy velem valami rendkivüli történt.
És bárkivel szóltam, mindenki regélt valami kis történetkét.
Este a theánál ismét beszélgetés tárgya volt.
– És most, kérdém, teljes nyugalom van ott?
– Oh igen, vendégszobául szolgál, mond a báró, ha kedve van, odaszállásoltatom.
Szivesen ellentmondtam volna, de mosolyogva beleegyeztem.
Még csak most fogtak bele egész tűzzel a kisértetes kalandok elbeszéléséhez, a várkáplán, a vendégek, még maga a báróné is regélt egyet-mást.
Természetesen annál inkább megmaradtam a mellett, hogy oda szállásoljanak. Pedig őszintén megvallva, borsódzott tőle a hátam.
Nyugalomra tértünk.
Hallgatag inas, égő gyertyával kisért a második emeletre. Nagy terembe léptünk; az egyetlen gyertya világa félhomályban tüntette elém a tárgyakat. A falakat nagy arczképek, régi fegyverek, zászlók, ősi czimerek, sisakok s pánczélok díszitették; itt vasember, amott márvány asztal tevé a butorzatot. Lépteink rémesen viszhangoztak.
Az inas balra ajtót nyitott előttem, s a mesés szobában valék, melynek kandallójában jó tűz égett. Mikor az inas a gyertyát asztalomra tevé, »jó éjt« kivánt s távozott. Hideg borzadály futott végig tagjaimon. Kinevettem magamat s lefeküdtem.
Már jó késő volt, azonfelül a hosszu lovaglás is elbágyasztott; néhányszor közel valék az elalváshoz, de szendergésemből egy-egy nesz, vagy külről valami csattanás mindig felriasztott, s mig emlékezetem az egész napon át hallott valószinütlenségekkel küzdött, bágyadt pilláimat csak nehezen birtam megmozgatni. Egyszerre tulvilági fény árasztja el a szobát, lassu suttogást hallok; ijedve akarok felszökkenni, de mintha ágyamhoz volnék lánczolva, egyetlen tagomat se birtam mozditni. Kiáltani akartam, de nem volt hangom.
És a kiről egész nap annyit hallottam, előttem termett. Mintegy tizennégy éves lányka, gazdag görög öltözetben, dús fekete fürtei közt arany és gyöngy ragyogott, de ezen gyöngyöknél szebben ragyogtak ép fehér fogai, szemei pedig oly villogók voltak, mintha a tündéri fény, mely a szobát elözönlé, ezen gyönyörü szemekből áradott volna ki.
– Ha lélek vagy, mondám, a mennyből kelle alászállnod, mert ily szép, ily ártatlan kinézésü csak angyal lehet.
– Kétkedtél létezésemben, im tanut hoztam, ennek csak hiszesz.
Ekkor pillantottam meg mellette haloványan, szenvedő kinézéssel Czakó Zsiga barátomat.
Elsikoltám magamat, a sikoltásra a látvány eltünt, s én iszonyu ropogásra fölébredtem.
Csaknem usztam a verejtékben.
Lefekvéskor a gyertyát szerencsémre égve feledtem, vagy tán szándékosan ugy hagytam. Most hát Chateaubriand egyik művét vettem elő.
Alvásról többé szó sem volt.
Azután fölkeltem s Pestre Kúthy Lajosnak, kiről tudtam, hogy az efféle mystikus dolgokat nagyon szereti, s Farkas Jancsinak az egész mesét és álmomat megirtam.
A leveleket postára adtam, s az étkező-terembe siettem.
– Nos, kérdezték, nem álmodott a kisértetről?
– Sőt igen, s mi több, Czakó Zsiga jóbarátom társaságában jelent meg. Elmondtam egészen álmomat, mire a nagy ropogás is, mi nemcsak engem vert föl alvásomból, meg lőn fejtve; a várat környező árok jegére gyültek a dámvadak, s a jég beszakadt alattok.
Nevettünk, tréfáltunk, reggeliztünk s aztán a vadászat vette kezdetét.
Harmadnap a beremendi erdőkben vadásztunk. Este fáradtan s átázva tértünk haza. A báró gondolkozva járt fel-alá, kezében ujságlap volt.
– Ugy-e, kiáltott felém, a mint beléptem, Czakónak hivják barátját, a kiről álmodott?
– Igen.
Némán adta kezembe az ujságot, ujjával egy helyre mutatván.
Megtekintém s elborzadtam.
Czakó Zsiga az nap magát főbelőtte.
K. L. és F. J. szerencsétlen barátom temetése napján kapta levelemet. Később sokat emlegettük e különös eseményt.
Álom volt, az igaz, s hogy Czakó gyászos kimultával igy találkozott, csak véletlen, de mégis kell benne valami delejes összefüggésnek lenni.
Igy történt.
Fejtse meg, a ki tudja.
Tiz napot töltöttünk folytonos mulatság s férfias szórakozottság közt. Összegyült itt, a mi csak nevezetesség és előkelő volt még a szomszéd megyében is. Sok mindenről folyt a társalgás, néha vita, de a politikáról soha. Egyetlen este emlékszem, hogy gróf Pejacsevich Antal uhlanus tiszt, a hazafiságáról, Magyarországon a népnevelés terén hozott áldozatairól s nemes gondolkozásáról ismeretes gróf Pejacsevich János testvéröcscsével, összeültem, s majdnem egész éjen át politizáltunk, meg is győződtem, hogy tiszti egyenruha alatt is doboghat szabadságért lángoló sziv, s van horvát főur, a kitől egyik-másik magyar tanulhatna Magyarország iránt melegen érezni.
Egy hózivataros reggelen aztán ellovagoltunk, de nem vissza Podgorácsra, hanem Eszékre, hol a gróféknak hasonlón berendezett háztartásuk volt. László grófot már itt találtuk; nem győzött megvárni minket, aztán meg unta is magát egyedül, hát szépen elhagyta Podgorácsot.
Eszéken aztán elkezdtünk komolyabb dolgokkal is foglalkozni; elővettük a hazai és irodalom-történetet, járattunk magyar lapokat, s magunk közt társalgási nyelvül a magyart tüztük ki, mely feladatnak derekasan meg is feleltünk. Lassankint mások is résztvettek ezekben a mi társalgásinkban, ugy, hogy egyszerre csak egy kis magyar kör nőtte ki magát. A két gróf Pejacsevich, Jankovich László főispán, Delimanich, Szalopek, Dimothi ottani birtokos s leköszönt huszártiszt, Parcsetich és én.
Kis sziget volt ez a zavaros hullámok közepette, mely szellemi termékenységgel kecsegtetett. És a mint megindult, bizonyára ki is nőtte volna magát egy lelkes magyar egyletté, ha az események rá időt engednek.
Meg van, s tán mindég meg is volt kisvárosokban az a ferde szokás, hogy mindent túloznak. Ugy itt is akadtak szájhősök, kik e társalgási szerény összejövetelnek nagyhorderejü fontosságot tulajdonitva, általa az illyr nemzetiséget veszélyeztetve látták. Ez a nézet azonban távolról sem a miveltebb, felsőbb s józanabb körökben uralkodott, nem a birtokosok, tekintélyes kereskedők, magasabb állásu tisztviselők s virágzó üzlettel biró iparosok közt okozott nyugtalanságot, sem pedig a szoros értelemben vett nép közt, hanem azon alsóbb rétegekben, hol csak nyugtalanság s zavargás által lehet felvergődni. A zugügyvédek, alsóbb hivatalnokok, szatócsok, bukott kereskedők; minden rendü s állásu korhelyek, korcsmahősök és csavargók. Ez idő szerint ezek képezték itt Gáj táborát, ezek vették Zágrábból a jelszót, s tán Bécsből a költséget.
Ezek a hősök ugy néztek rám az utczán, mint valami veres indiánok a hittéritőre; szerettek volna megenni. Ha találkoztam velök, vadul forgatták rám szemeiket, s midőn mellettök elhaladtam, mondtak valamit, amennyire a hangból kivehettem, káromkodást.
Mindez engem egy cseppet sem feszélyezett; jártam a szinházba, bálokba és sokat jól mulattam.
Prandau Gusztáv báró Eszéken is nagy és nyilt házat vitt; alkalmam volt itt különböző elemekkel megismerkedni. Mindazok közt, kik nála megfordultak, legveszedelmesbnek találtam a papságot. Ez mind panszláv volt. Széltében vitatkoztak velem, s én természetesen nézeteimet s meggyőződésemet tartózkodás nélkül nyiltan kimondtam. Na, ezek aztán még jobban elvitték a hiremet, annyira, hogy a dühösebb illyrek már ujjal kezdtek rám mutogatni, s ha az alsó városon végiglovagoltam, csak lestem a pillanatot, a mikor meghajgálnak.
Kaszinó-bál volt; benn járta a füzértáncz, én Fornszek Sándor, akkoriban császárhuszár tiszttel az étteremben estelizvén, beszélgettünk, természetesen magyarul. A harmadik asztalnál egy csapat fiatal ember zsiviózgatott. Egyszerre csak közülök az asztalra áll egy tizenhat markos kamasz, vérvörös arcz s villogó szemekkel, pattogó nyelven szónokol, s mivel taglejtései felénk irányozvák, de a szemek is rajtunk függtek, minden kétséget kizárt, hogy e dörgedelmes beszéd csekélységünket illeti.
– Mi akar ez lenni? kérdé tőlem Sándor.
– Azt hiszem furcsa tréfa készül.
Az előadó férfi – általános helyeslés közt – leszáll a szóasztalról s kimért komolysággal hozzánk lépett. Beszélt, de mit és miről? azt csak fenyegető mozdulatából s mérges tekintetéből engedte sejteni.
– Ha tőlünk kiván valamit, mond németül Fornszek, hát érthető nyelven beszéljen.
– Megtiltjuk itt a magyar szót; felelt a hős, a többi meg rázuditotta a helyeslést.
Fornszekkel összenéztünk s elnevettük magunkat.
Erre az érdemes szónok társaihoz fordulva, oly hangot adott, a minőt Kooper ir le, hogy a vadak szoktak használni, ha támadásra készülnek.
Összeröffentek körültünk. Fornszek Sándor kardjához kapott, én is védelmi eszköz után néztem körül, mert a jelekből láttuk, hogy itt kevesebbről alig lehet szó, mint bennünket kidobni.
Gróf Pejacsevich László az eseményről értesülvén, sietett az étterembe. Ez a komoly férfiu, ki tetőtül-talpig csupa méltóság volt, tiszteletet parancsoló kifejezéssel abban a pillanatban lépett az asztalhoz, mikor a támadás és védelem tényleg kitörni készült.
– Mi ez? szólt a gróf roppant fensőséggel, a ki vendégemet sérti, az engem sért, én pedig sérelmet el nem tűrök.
A szónoknak álla ugy leesett, hogy szája is tátva maradt; vitéz serege pedig meghunyászkodva sompolygott vissza asztalához. A hatalmaskodó vezér is rövid mentséget hebegve, övéi közé bujt, hol fejeiket összedugva sugdostak.
Gróf Pejacsevich László hozzánk ült, s ez minden további sértegetésnek véget vetett.
A gróf alakjára, jellemére, eszére s szivére nézve az ország egyik legjelesbike volt. Az uriosztály büszkeségét látta benne, a kereskedő, iparos jóltevőjét, a nép atyját. Csak nemeset s magasztost lehetett róla hallani mindenfelé. Nem csoda tehát, hogy egy szavára lecsillapult ez a vad hullám, mely fejünk felett összecsapni készült.
A füzértáncznak vége levén, Pál gróf is az étterembe jött, asztalunkhoz ült, s midőn a történtekről értesült, már nem olyan nyugodtan mint László gróf, hanem amugy huszárosan odaszólt a magyarfalóknak, kik szégyenkedve szökdöstek meg asztaluktól, ugy hogy nehány percz alatt az üresen állt.
E jelenet után csakis mérges szemekkel találkoztam, de sértő szavakkal nem.
Február végén a lapok meghozták a párisi forradalom hirét. A békétlenkedők erre oly vérszemet kaptak, mintha csak ők csinálták volna ezt a forradalmat; lármáztak, zsivióztak, énekelték uton-utfélen a Jellasich gúnydalát, s a korcsmákban dorbézoltak, isten tudja micsoda pénzen.
Az uriosztály s jobbmódu polgárság nemcsak nyugodtan viselte magát, de megbotránkozott e szilajságokon, a miket ez a zugügyvédek, elcsapott hivatalnokok, állás nélküli jegyzők, bukott szatócsok, csavargó iparosok, korhelyek, játékosok és éhenkórászok tábora űzött.
A papok, kik eddig rendszeresen ugyan, de alattomban üzték az illyr terjeszkedést, most, ugy látszik, megkapták Hauliktól a jelszót, mert tartózkodó helyzetökből kiléptek, hogy nyiltan hirdessék Gáj, Jellasich és Kulmer igéit.
A közeli és távoli események annyira felizgattak, hogy belebetegedtem. A lapokat idegességgel vártam, nemcsak a párisi hirek miatt, de most már Pozsonyban is felette érdekes s életbevágó fordulatok voltak napirenden.
Pestről sürgetőleg irtak barátaim, hogy jőjjek haza; megrongált egészségem szintén ezt kivánta, de mindenek felett a vágy: jót és rosszat megosztani barátaimmal, ha ránk is válságos napok következnének, azon elhatározásra birtak, hogy az indulandó első gőzössel utra keljek.
Ez márczius első felében meg is történt.
Nehéz szivvel váltam meg a két sziv és lélekben nemes gróftól. Az előzékenység, barátság és vendégszeretet annyi kincseivel halmoztak el, hogy egész életemre leköteleztek.
Végre hajóra ültem, s kiszálltam Pesten márczius 15-én reggeli 6 órakor.