DEGRÉ ALAJOS

VISSZAEMLÉKEZÉSEIM

(AZ 1848–9-ik ÉV ELŐTTI, ALATTI ÉS UTÁNI IDŐKBŐL.)

 

II. KÖTET.

 

MÁSODIK KIADÁS.

 

 

BUDAPEST.

PFEIFER FERDINÁND KIADÁSA.

1884.

---

VIII.

Márczius tizenötödikén ezernyolczszáz negyvennyolczban.

Mogorva idő s nyirkos hideg volt; az eget szürke felhők boritották s a földet hóviz lepte el. És én mégis oly barátságos szinben láttam mindent! eltőtem tündökölt széles e világon a legkedvesebb városom: Pest, rám mosolygott a Dunapart, s ugy rémlett, mintha ezen ismerős házak a viszontlátás üdvözletét intenék felém. E légkörtől megittasultam.

Meglátom barátaimat, annyi jóemberemet; élvezni fogom a nemzeti kör szellemét, visszakerülök ahoz a kedves kerek-asztalhoz, hol kifogyhatlan a kedély, s ha egyiknek bánata van, a többi azt eloszlatni iparkodik. Lelkes, derék fiuk mind! csak gondolni is rájok, öröm.

Az éjet álmatlanul töltöttem a gőzösön, kipihenek kevéssé. Nem volt lehetőség, forgott velem az ágy, a szoba s az egész világ; végre az izgatottság ugy elfogott, hogy ágyamból kiugrottam, mintha fejem felett égne.

Nem volt maradásom; felöltöztem, hogy reggelizni menjek, legalább lapokat olvasok, három nap óta ugy sem tudok a világról.

A mint az utczára léptem, szokatlan mozgást láttam; kisebb-nagyobb csapatokban siettek az emberek. Itt-ott heves beszéd hallható.

Az első ismerős, a kit megpillantottam, Delleter Jean fodrász volt. Egy csapat élén ő is sietett. Magamhoz intettem.

– Mondja, kérem Jean, mi történt?

– Nem tudja?

– Messze vidékről jövök, s három nap óta hirlapot sem láttam.

– Hát Bécsben forradalom.

– És itt?

– Itt csak lárma és nyugtalanság. Hát ki ellen is lehetne itt fordulni? ezzel köszönt, s visszasietett csapatához.

Megkettőztettem lépteimet, s egyszerre a Pillvaxban termettem.

A Pillvax előtt roppant tömeg fiatalság kiáltott: Éljen a szabadság!

Szivem hangosan vert ennek hallatára.

Benn a kávéházban is nagy volt a forrongás, heves beszéd s viharos kitörések.

Mekkora volt csodálkozásom, hogy körültekintve, senkit se láttam a kerek-asztal tagjaiból. Lehetséges-e ily mozgalom szinhelyétől távol tartózkodni oly egyéneknek, kik szóval és irásban mindég a szabadság eszméjét hirdették? El fognak jönni, el kell jönniök, de hol késnek?

Reggelihez ültem. Többen lehettek ismerőseim közül a kávéházban, de annyira mással volt mindenki elfoglalva, hogy engem senki sem vett észre.

Egyszerre dörgő éljen! rengeti meg a falakat, s a hátulsó ajtón átszellemült kifejezéssel belép: Petőfi, Jókai, Irányi, Irinyi József, s vagy három-négy uj alak.

Üdvözletökre siettem.

– Na jó hogy megjöttél, mondták, épen ideje. Aztán megismertettek az uj alakokkal. Vasváry Pál, Bulyovszky Gyula, Nyáry Albert; mindhárom az első ifjuság hajnalán, pelyhedző állal s lelkesült szemekkel csatlakoztak a vezetőkhöz. Most már én is a törzshöz tartoztam, a nélkül, hogy tudnám, mit és hova szándékoznak? de hát én föltétlenül megbiztam barátaimban s vakon követtem, követtem volna még akkor is, ha egyenesen a halál torkába rohannak.

Az utczára léptünk.

Petőfi és Irinyi iratot mutatott fel az éljenző sokaságnak, e szóval:

– Előre!

Havazott, sűrü esővel keverve. Megindultunk a hatvani-utcza felé. A sokaság folytonosan dörgé: »Éljen a szabadság! éljen az egyenlőség! éljen Kossuth!«

A hatvani-utczában, hol most a gróf Pálffy-féle ház áll, s földszinti kávéház helyiség létezik, volt a Landerer nyomdája. Ide betértünk. Künn a sokaságnak Jókai és Vasváry felváltva lelkesitő beszédet tartott.

A közönség legnagyobb része kifeszitett esernyővel hallgatta.

Mi azalatt a műhelyben azt a két kéziratot akartuk kinyomatni. Landerer szárazan mondta:

– Lehetlen, nincs rajta az engedélyezés.

Összenéztünk, nem tudtuk, hogyan kell csinálni.

Landerer odasugta:

– Foglaljanak le egy sajtót.

Irinyi József a nagy gépre rátette kezét e szókkal:

– »E sajtót a nép nevében lefoglaljuk.« Éles hangja bejárta a műhely minden zugát.

– Erőszaknak ellent nem állhatok; felelt Landerer.

Erre a munkások »éljen a nép!« kiáltásban törtek ki. Azonnal ott termettek a sajtó legügyesebb kezelői, átvették a kéziratokat, s lázas tevékenységgel a szedéshez láttak. Midőn az első kész példány kihullott a gépből, Petőfi felkapta s kirohant vele. Az ajtóból a lapot magasra tartva, kiáltá:

– Ime! a szabadsajtó legelső szülöttje.

Egy atya, ki szeretett gyermekét a halál torkából menti meg, nézhet csak oly elragadtatással gyermekére, mint nézett Petőfi ezen censurálatlan nyomtatványra.

– Elmondom tartalmát. Aztán elszavalta:

Életemben se láttam soha ily gyujtó hatást. Mintha a felhők nem is havat, de villanyszikrákat szórnának, s az emberekben az agyvelő, a kebel, mint gyúanyag, egyszerre lángba csapott volna fel.

A második versszak után a refraint:

A sokaság, mint vihar, utána dörgé.

Nem gondolt többé senki hóval, esővel; esernyőjét mindenki összevonta, s mintha fegyverré alakult volna át, fenyegetőleg emelte magasra.

Mikor elvégezte Petőfi, darabig még helyén maradt, s élvezte a leirhatlan hatást. Azután Irinyi József váltotta fel, kezében a kinyomtatott 12 ponttal. Elkezdte olvasni; minden tételt viharos helyesléssel fogadtak.

Most el a városházhoz. De tulajdonkép, hogy mit akartunk ott? azt magunk sem tudtuk.

A hatalmas menet megindult; a merre ment, az ablakokból s boltajtókból kendők lobogtatásával üdvözölték. A városház-tért ellepte a sokaság.

Mi a gyülésterembe mentünk, a tanács együtt ült.

Rottenbiller Lipót polgármester, mint a tavasz első fecskéit üdvözölt. »Önök hozzák, ugymond, a teljes szabadság reményeit, önök verték le a sajtóról a bilincseket, s bizton hiszem, hogy az önök oltalma alatt városunk meg lesz óva a rendzavarásoktól.«

A városház első emeletéről a térségen levő sokasághoz tartott szónoklatot Jókai, Irányi, Vasváry és Rottenbiller; Petőfi ujra elszavalta a »Nemzeti dalt« s Irinyi József felolvasta a 12 pontot.

Határtalan lelkesedés közt vonultunk fel a várba, hol a tüzéreket égő kanóczokkal ágyuik mellett láttuk állni.

»Éljen a szabadság! éljen az egyenlőség!« kiáltással vonult el előttük a tömeg.

A helytartótanács ülésezett. Nehányan bementünk a terembe, a sokaság az udvart, lépcsőket s folyosókat foglalta el.

A nagyságos urak helyet kináltak a zöldasztal körül.

Elfoglaltuk.

Bemutattuk a 12 pontot, a melyek kivánságainkat tartalmazzák.

Semmi kifogást sem tettek.

Kivántuk, hogy a sajtó felszabadulását a helytartótanács azonnal mondja ki, s a censorokat mozditsa el.

Ellenvetés nélkül megtették.

Czuczor Gergely és Tancsis Mihály államfogoly azonnali szabadon bocsáttatását kértük.

Azonnal kiadatott a rendelet, hogy az illetők börtön-ajtai megnyittassanak.

Soha életemben oly rémült arczokat nem láttam, mint ezeké a nagyságos kir. tanácsos uraké volt; Odryé csak ugy játszott a zöldbe és sárgába, Nyéky meg oly szeretetreméltón mosolygott, mintha sikerült volna egy Shakespearei darabot leszoritania a játékrendről, de hogy ez a nyájasság nem szivéből jött, mutatta homlokának verejtéke, melyet nem győzött eléggé törölgetni.

Istenem! pedig csak a kaput kellett volna bezáratniok, hát el van fogva az egész forradalom, minden vezetőivel s kezdeményezőivel együtt.

Szerencse, hogy nekik velünk, nekünk meg velök volt dolgunk. Csaknem kedélyes társalgás folyt.

Külről győzelmi zaj hangzott fel.

A foglyok kiszabaditvák.

Barátságos kézszoritással búcsuztunk el a helytartótanács uraitól, mintha csak látogatásban lettünk volna ott.

Csernyus Andor kir. tanácsos az ajtóig elkisért, hol meghatottsággal mondá:

– Fiúk! az isten oltalmazzon, s segitsen törekvéseitekben.

Na biz őt szegényt megsegitette, 1849-ben bakó keze által mult ki.

Czuczor, a mint meglátta irótársait, megindulással sorba ölelte. Lisznyay Kálmán nem késett egy rögtönzött verssel üdvözölni őt.

Valóságos diadalmenetben tértünk vissza Pestre, s utunk ünnepélyességét emelte, hogy a merre mentünk, a katonaság fegyverbe lépve, nézte elvonulásunkat, de utunkba akadályt sehol se görditett.

»Hm, gondolám, Jean Deletter-nek mégis igaza volt: ki ellen csináljunk itt forradalmat?«

Este a szorongásig megtelt szinházban előadást nem lehetett tartani. A mint a függöny felgördült, kilépett Egressy Gábor, nemzeti szin rózsával a mellén s elszavalta a »Talpra magyar«-t. Az »eszküszünk«-et mindég utána dörögte az egész közönség. Aztán felolvasta a 12 pontot, mire a zenekar rázenditette a Rákóczy-indulót.

A tomboló lárma s zajos éljenzések csillapultával, megkezdődtek a szónoklatok a szinpadról és páholyokból.

– Halljuk az eseményeket!

– Mi történt Budán? hangzott mindenfelől.

Sebestyén Kovács Endre megragadta karomat s egy páholyba vonszolt, e szókkal:

– Adj tüzetes jelentést.

Megtettem.

A közönség tán soha, semmiféle mű behatása alatt, ily általános elragadtatással nem tért haza. Az utczákat mindenfelé élénkség, mozgalom és zaj tölté el; a vendéglőkből, kávéházakból zene s hazafias felkiáltások hangzottak ki.

Az ifjuság a Pillvax elé gyült. Egyik künn szónokolt az utczán, másik benn a tekeasztalról. Végre nehány vezetőt választottak, kik egy-egy csapatot véve magokhoz, kardosan a város különböző részeiben őrjáratra indultak, nehogy szerencsevadászok a helyzetet felhasználva, félreeső helyeken kihágásokat kövessenek el.

Másnap csupa pörge kalapokat, lengő nagy tollakkal, viseltünk. Öreg és ifju egyiránt mellén viselte a nemzeti szin rózsát. Megalakult a forradalmi bizottság.

A városházán szintén megalakult a rendre felügyelő bizottság, elnöke: Nyáry Pál és Rottenbiller Lipót lőn; jegyző Irányi Dániel és én. E bizottság felváltva éjjel-nappal állandóan ülésezett, s feladatának férfiasan megfelelt.

Naponkint tartattak népgyülések a Muzeum-téren; akkor még ott diszkertnek nyoma sem volt, hanem homok-buczkák diszelegtek. A népgyülések rendes szónokai: Jókai Mór, Petőfi Sándor, Vasváry Pál, Rottenbiller Lipót, Bulyovszky Gyula, Irányi Dániel, Irinyi Józsi és csekély magam. Néha aztán egy-egy vidéki tekintély is felszólalt, a különböző részekből hirt hozván a hangulatokról.

Mindenféle csapatok alakultak; Kemniczer Károly vezetése alatt a fekete sereg; csupa urfiakból állt; egy csomó Földváry, báró Nyáry Adolf, Makk, Csernovics Arzén stb. Mindenik megállta a helyét később is, de fájdalom! nem egy irányban. Mikor kenyértörésre került, Kemniczer Károly a magyar sereg törzskarához ment; Földváry Albert a honvédséghez, hol alezredességig vitte, s rendjellel lőn kitüntetve hősiessége miatt; Földváry Miklós a Miklós-huszárokhoz s igy tovább. Ellenben voltak, kik közűlök az osztrák seregbe léptek, például báró Nyáry Adolf, Makk vasas németekké lettek, akkor, midőn a jobb érzelmüek onnan távoztak, mint gróf Ráday Pál, ki átlépett a Ferdinánd-huszárokhoz, Kádas Kálmán nyugalmaztatta magát, gróf Cadoudal György beadta lemondását s hazament Francziaországba. Ellenben Rózsa Ferencz nemcsak hogy megmaradt az ezrednél, de kinyilatkoztatta, hogy alig várja kardot huzhatni a magyarok ellen. Meg is adta az árát.

Uj-Arad és Kis-Szent-Miklós közt történt csatánál Frummer Antal honvédőrnagy zászlóaljával árok mellett fedett állásban volt, s látja Rózsa Ferit századával közeliteni. Ráismer, legjobb pajtása s tanulótársa volt; elkiáltja magát:

– Feri! az isten szerelmére kérlek, ne közelits.

– Rohamra, indulj! volt rá a felelet.

Frummer tüzet vezényelt, s Rózsa Feri halva fordult le lováról.

Keletkezett egy halálfő-csapat; Fekete Antal szervezett izraelita-csapatot. Egyik a másikát felváltva vonultak ide s tova az utczákon, s gyakoroltak az Ujtéren, József-téren s más nyilt helyiségeken. Fegyverzetök nagyon eltérő volt; ki karddal, ki puskával; más meg pisztolylyal volt ellátva. Szolgálatot azonban mégis tettek; rendet tartottak a népgyüléseken s éjjel-nappal őrjáratokat végeztek.

Nem tudom, hol vette magát, de ugy nőtt és szaporodott naponkint ezen csapatok és seregek száma, mint meleg eső után a gomba.

Megmozdultak azok is, kik a zavarosban szerettek volna halászni. Egyszerre csak olvassuk nagy falragaszokon: Kenyeret a népnek! s népgyülésre hivja össze a polgártársakat. Homályos életű emberek léptek a szószékre, s egyik holmi osztozkodási elveket kezd hirdetni a mindég növekvő tömegnek; felváltja másik a zajos tetszések közt lelépőt, s javaslatba hozza, hogy meg kell tagadni a házbér-fizetést. Indokait a már tengerré nőtt sokaság viharos tetszéssel fogadta.

Ha ez a mozgalom elharapódzik, ha ez a mag, melyet itt nehány erkölcstelen üzér el akart szórni, kikel, Pest városa aligha nem vált volna egy gyászos esemény szinhelyévé. Az egész még csak a kezdeményezés első fokán mutatkozott s rémhirként járta be a várost. A kereskedők aggódva néztek szét üzleteikben, a háziurak szaladtak a városházához, mert az a tömeg már-már fenyegető állást kezdett foglalni.

Ekkor Nyáry Pál, mint a villám, jelent meg a népgyülésen. A lépcső kőpárkányzatára állt, s dörgő hangon figyelmeztette a népet, hogy e bujtogatók a szabadság eszméjének megbuktatására vannak összevásárolva, s ha a nép rájok hallgat, magát szerencsétlenségbe dönti, a várost megrontja, s a szolgaság lánczait kovácsolja. Szabadság a rend s a tulajdon szentsége. Mikor kitűztük a szabadság zászlóját, abban a pillanatban megalakult a rendre felügyelő bizottság, a ki ennek működése ellen vét, vét a szabadság ellen, s a ki más jogos tulajdonát fenyegeti, az rabló. Ne higyjetek ily országfutóknak; ki ismeri őket a nyilvános életből? honnan teremtek ide, hogy a szabadság magasztos eszméjét megszentségtelenitsék? a pokol fenekéből, hogy itt a kamarillának szolgáljanak, a kiket én, ha még egyszer igy merészlik magokat mutatni, elfogatok.

És tovább ugy beszélt, mintha háta mögött egy hadsereg volna, mely egyetlen intésére ezt a beláthatlan tömeget megsemmisiti.

Nyáry Pál bátor és elhatározott föllépése nem tévesztette el hatását; dörgő éljenekkel kisérték beszédét, s »le a kémekkel!« »börtönbe az árulókkal!« kiáltások hangzottak fel mindenfelől.

Mire Nyáry Pál elvégezte hosszu, tartalmas, s a nép érzületét helyes irányba terelő beszédét, a nagy tömeg szivvel-lélekkel meghódolt az erőteljes szónoklat, nagy ész, megdöbbentő bátorság előtt.

Ez órától fogva Pesten Nyáry Pál volt a helyzet ura.

Pozsonyból nem kaptunk hireket. Mi történik ott? hogyan fogják fel a pesti eseményeket, mit mondanak hozzá, s van-e összhang az országgyülés működése s az itteni eljárás közt?

Az itteni forradalmi bizottság elhatározta, valakit rögtön Pozsonyba küldeni, hogy Batthyányi Lajos és Kossuth Lajossal közölje az itteni helyzetet, s tudja meg, miként állnak ott az ügyek.

Engem biztak meg a küldetéssel. Még az nap délután kocsira ültem, s mindenütt váltott lovakkal, egész éjen át vágtattam Pozsony felé.

Reggel nyolcz órakor Pozsonyban valék; azonnal siettem Kúthy Lajoshoz, s kértem, hogy jelentsen be gróf Batthyányi Lajosnál.

– Hova gondolsz? ily korán nem fogad senkit.

– Az meglehet, de ez se nem látogatás, se pedig magánügy, én a pesti forradalmi bizottság küldöttje vagyok, s ha éjfél volna is, arra kérnélek, jelents be.

A gróf egész pongyolában, azonnal elfogadott.

Rövid időzés után, mentem egyenest Kossuth Lajoshoz.

Kimerülten, betegen találtam iróasztalánál. Igen nyájasan fogadott.

Megkérdeztem tőle annyit, a mennyire megbizásom volt.

– Beteg vagyok, mond ő, egy hét óta nem alszom. Ember feletti munkát végeztem, s erőm nincs arányban akaratommal, lelki vágyaimmal. Mindegy, azért megküzdök. Itt van, folytatá egy csomagra ütve, a föld szabad, a jobbágyság el van törölve s a nemzet tizenöt millió polgárt nyert. Bécsben még a hadügy és pénzügy-miniszterség miatt akadékoskodnak, de mi nem fogunk engedni.

– Ezeket hát elmondhatom küldőimnek?

– Szószerint. És most hadd hallom, mik folynak Pesten?

Az első órától kezdve eljövetelem pillanatáig, minden legkisebb részletekben felsoroltam az eseményeket.

Kossuth az iróasztalra könyökölve, tenyerébe fektetett fővel hallgatta elbeszélésemet. És midőn elvégeztem, ily kérdést tőn:

– Az a föllelkesült fiatalság, az a szabadságért rajongó tömeg, nem fog-e az első ágyu lövésre szétfutni?

– Nem. Csak látná, hallaná azt az elszántságot, harczi kedvet, azonnal meggyőződnék, hogy a legkomolyabb vállalkozásra kész hivekkel van dolga.

– Helyes! mondja meg tehát nekik, ha Bécsben ügyünk hajótörést szenved, lemegyek, s magam állok a fiatalság élére.

Elbúcsuzván, egyenesen a hajóra siettem, s félóra után már utban voltam Pest felé.

Étkezés után, mert a mult éjjel mitsem aludtam, kissé lepihentem. Mély álmomból lárma vert fel; nevemet hallottam kiabálni. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet? rohantam a fedélzetre. Esztergomnál voltunk, a partot sokaság lepte el, élén Besze Jánossal, ki ugy bömbölte, mintha ágyu szólna:

– Itt van Degré?

– Igen, mit akartok?

– Hallani a pozsonyi hireket.

A kapitány beleegyezésével, ki igérte, hogy megvár, partra szálltam.

Elmondtam Kossuth Lajos izenetét. Roppant éljenzéssel fogadták, s éljeneztek még sokáig, mikor a hajó már messze uszott lefelé.

Pesten általános bizalommal s megnyugvással vették Kossuth szavait.

Késő este aztán fölmentem a városházához, hogy az ott működő bizottságnak is elmondjam, a mit tudok. Ép Rottenbiller felváltotta Nyáryt éjszakára.

– Jőjj hozzám theázni, szólt Nyáry, mondj el mindent körülményesen.

A mint a megyeház felé mentünk, több csoporttal találkoztunk, egyik izgatottabb volt, mint a másik.

– Végre is igaz lesz; mond Nyáry fejcsóválva.

– Mi?

– Azt a hirt sugták be nekem ma, hogy az éjszaka meg akarják támadni a zsidókat. Nem fekszünk le öcsém.

– Nem bánom, kialudtam magam a hajón.

Schodelné igen jó estelivel várt, s mi derekasan hozzáláttunk. Hárman voltunk csak, s igen kedélyesen elbeszélgettünk. Egyszer csak berohan Nyáry irnoka, s hirül hozza, hogy roppant néptömeg van a barátok terén, s a barátok kapuját akarják betörni.

– Miért a barátok kapuját?

– Hogy a harangokat félreverjék.

Nyáry fölkerekedett, s a helyszinére mentünk. Csakugyan erősen döngették a kaput.

Nyáry, mint valami oroszlán, utat tört a kapuig, s hátát a kapunak fektetve, kezét parancsolólag fölemelte.

Méltó lett volna lefesteni; ott állt az a Herkules rettenthetlen kifejezéssel, s a mint a lámpa fényét rávetette, szemeiből lehetett kiolvasni felháborodását. Végig zugott a tömegen e név: »Nyáry« s a lárma morajjá vált, mignem kis idő mulva egész csend lőn.

Ekkor elkezdett beszélni. Én soha se hallottam olyat; szólt az értelemhez, a szivhez, a szenvedélyekhez; egyik mondatában sujtott, a másikban békitett. »Ti szabad emberek vagytok, kik a szolgaságért küzdtök. Menjetek nyugalomra, aludjátok ki e veszedelmes mámort, s holnap ébredjetek mint méltó harczosai a szabadságnak. E szép napok fényes lapjaira ne mázoljatok szenynyet, mert a nemzet megátkozna érte« s igy tovább.

Sikerült neki a tömeget eloszlatni.

Mentünk aztán a Király-utczába. Itt javában zuzták az ablakokat, döngették a kapukat s fenyegető kiáltásokkal rémitgették a családokat. Ahol csak nagyobb volt a csoportosulás s legfenyegetőbb a helyzet, Nyáry mindenütt ott termett; tekintélyes megjelenése, határozott s meggyőző beszéde eloszlatta a tömegeket, mint eloszlatja szélfuvallat a füstöt.

Nagy sokára érkezett a polgári őrség, s végre a gránátos zászlóalj Budáról. Ezekre már semmi teendő sem várt, s élesre töltött fegyvereikkel bizonyára nem víttak volna ki oly dicsőséges eredményt, mint Nyáry Pál a szellem és higgadtság fegyverével.

– Most már haza mehetünk; szólt Nyáry.

Pest városa kell, hogy Nyárynak hamvait áldja. Az ő bátorsága, vas keze, határozott jelleme, bölcs belátása s szónoki ereje mentette meg a várost azon zavaros napokban a legnagyobb veszélyektől. A vagyon- és személybiztonság az ő erélye nélkül szomoru állapotba jutott volna. Ő nyugalmát, életét akárhányszor koczkára tette, hogy a polgárok ezrei békén aludhassanak, és senkinek tüzhelye szét ne romboltassék. Az ő éber lelke őrködött Pest sorsa felett, s a rakonczátlanság vagy féktelenség bárhol csapott fel lángba, ő nem késett azt mindenkor és mindenütt elnyomni. Vakmerőséggel határos elszántságot tanusitva, csodálatra méltón parancsolt a felzaklatott indulatoknak.

A kegyelet Pest városa részéről annyi érdemesek iránt nyilatkozott már, de hogy Nyáryról megfeledkezett, ez, gyöngéden szólva, nem szép. Senkinek annyit nem köszönhet. Emlékezni fognak azok, kik azon időből élnek, s hála isten, még sokan lehetnek, minő szolgálatot tett Nyáry e városnak? s ma feledve volna mind az? lehetetlen! de hát miért nem őrzi emlékét még csak egyszerü kőlap sem, mikor szobrot érdemelne e várostól? Nem érdemel-e Pest városától legalább is annyit, hogy a Ferencziek terét, hol annyira kitette magát a város érdekeiért – bátran mondhatom – életveszélynek, elnevezzék »Nyáry Pál« térnek.

Nem hiszem, hogy hálátlanság, vagy szükkeblüség volna, de mindenesetre vétkes mulasztás, mit ha helyrehozni akarnak, addig tegyék, a mig azon nagy férfiu önfeláldozó működésének számtalan élő tanuja van.

Láttam a csatatéren, olvastam jeles művekben legendaszerü hőstetteket, de őszintén megvallom, nem ragadott soha egy eset sem oly csodálatra, mint Nyáry Pál, midőn nehány lámpa kétes derengésénél, egy maga, üres kézzel, szembe áll száz és százakra menő felhevült tömeggel, s győzedelmeskedik felette.

A mig csak Pest városa állni fog, abból Nyáry Pál emlékének kihalni nem szabad.

Nyáry Pál, a mai események következtében, szükségesnek látta minél elébb nagyszerü népgyülést egybehivni, s utasitást adott, hogy a szónokok mily irányban igyekezzenek hatni. Ezzel elváltunk.

Másnap siettem Vasváryhoz, mint a gyülések legkedveltebb, legnépszerűbb s leghatásosabb szónokához. Azt mondták, L*** müvésznőnél találom.

Bizony nem találtam ott, de a tisztelt művésznő nem bocsátott el mindjárt, hiába szabadkoztam, hogy sürgős közlendőm van Vasváryval. »Csak nehány perczig maradjak, azalatt eljöhet.« És mit kivánt e nehány percz alatt? hallani ujdonságokat, eseményeket, terveket, s isten tudja mi minden efféléket.

Nekünk akkor időtájt kerülni kellett az ismerős nőket, mert ha elfogták az embert, nem lehetett szabadulni, a mig a napi eseményeket végig nem soroltuk. El kellett mondani Vasváry, Jókai, Irányi beszédeit stb. Ez aztán egyszer-kétszer csak megjárta, de minden lépten-nyomon ismételni, bizony nehéz feladat volt. Jutalmul kaptunk aztán uj nemzeti rózsát, mert a régi gyürött s nem is ily szép. Egy urhölgy, kinél azelőtt soh’ sem voltam ebédre hivatalos, csaknem naponkint elküldte reggel inasát, s meghivott ebédre; igy akart volna eleven ujságra előfizetni. De biz én soha sem értem rá. Na hát ez a tisztelt művésznő is nemcsak a történtekről akart értesülni, de vagy nyolcz napra valót előre tudakozódott. A falon több értékes kép közt egy sajátságos, de minden művészi becs nélküli is függött, elegans alak, begyűrött kalappal, kis batyuval a hátán, s égő szivarral a szájában, könnyelmüen néz a világba. Aláirva: »az én jövőm.«

– Mily különös kép! kiáltottam fel, s mégis rokonszenves.

– Hát még az eredetije! mond a művésznő.

– Van eredetije is?

– Igen, gróf Teleki Sándor.

– Kalandos életéről sokat hallottam. Már máglyára is volt itélve.

– Herczeg Lichnyovszky segéde volt a Don Carlos seregében, aztán elfogták s csak az osztrák követ mentette meg a haláltól.

– Tudom, tudom. Lisztnek benső barátja, diadalutjában mindenütt kisérte.

– Rendkivül kedves, mulatságos s szellemes ember.

– Sajnálom, hogy nem ismerem.

– Én meg csodálom, hogy ily viszontagságos időkben nincs itt, mikor az efféle izgalmas életet imádja.

Midőn elmentem, láttam a nagy falragaszokat, hogy délután népgyülés tartatik.

Jókai és Vasváryék ugyanazt szándékoztak cselekedni, a mit Nyáry üzent.

A szónokok egymásután a szabadság elleni merényletnek nyilvánitották a tegnapi kihágást, s a nép nevében tiltakoztak az ily aljas zavargások ellen, mikor a valódi küzdők a »szabadság, egyenlőség és testvériség« zászlója alá sorakoznak.

A gyülésnek rendkivüli hatása volt, de oly beszédet is tartott Vasváry, mely a szivek mélyére hatott, s megrázta a velőket.

A közönség elragadtatásában szitkot szórt a bujtogatókra, s megfogadta, hogy majd elbánik velök, ha megint kisérteni merészlenek; pedig okvetlen volt a közönség egy része olyan, mely tegnap követte a rendzavarókat, de Nyáry hatalmas föllépése, Vasváry megnyerő szónoklata fényesen elhóditotta őket, s minden kétes jellemű egyént a cselekvés teréről leszoritott.

A nemzet valóban büszke lehetett Vasváry és társaira; oly ifjan ezrek s ezrek élén példásan, e dicső szerephez méltón viselték magokat; egyetlen helytelen tettre nemcsak nem ragadtattak, de egész népszerüségökkel, minden befolyásukkal oda működtek, hogy a józanság, erkölcs és jellem keretében maradjon az egész mozgalom. Nagy eszmékért kivántak küzdeni, de csak ahoz méltó fegyverekkel.

A nép nem rosz, csak lelketlen vezetők ne csábitsák tévutra. A szerencsevadászokat az első kisérletnél szétugrasztották, egy második meghiusult erőfeszités után pedig eltüntek. Szerencsére! különben a közvélemény számolt volna le velök.

És ezután oly példás forradalommá lőn, melyhez hasonlót a világ alig képes felmutatni.

Este találkozom idősb, akkor még ifjabb gróf Ráday Gedeonnal, ki nagy nevetve azt mondja:

– Hallod csak, Fekete Tóni el akarja fogni a Dunát.

– Mit akar?

– Hát, mert sehol ellentállásra nem talál, s csapatának babért akar szerezni, körülzárolta a Dunát.

Tudtam, hogy Fekete Tónitól sok bolond kitelik, elmentem őt felkeresni.

És csakugyan a bécsi hajó kikötőjétől kezdve fel a Margit-sziget felé, mindkét oldalon Fekete csapatát csatárlánczban feloszlatva találom.

Keresem Fekete Tónit, végre ráakadok, a mint roppant komoly fontoskodással jár fel-alá.

– Tóni! kérdem, mi a mennykőt akarsz?

– Megmenteni valamennyitöket.

– Ah, ah! ki akar önteni a Duna?

– Ne tréfálj, mert ez komoly ügy. Eddig hagyták folyni a dolgokat, mert nem volt megfelelő katonai erő Pesten. Hiteles értesülésem van, hogy Komáromból hajón szállitanak megerősitést, s ma este ide érkezik.

– És te?

– Megakadályozom a partraszállást.

– Igy, egyenkint felállitva embereidet?

– Majd akkor összevonom.

– Kitől van rá megbizásod?

– Hazafiui érzületemtől.

– Ah, ah!

– Te nem értesz a katonai dolgokhoz, ne avatkozzál belé.

– És te?

– Én két évig voltam testőr.

– Ilyen viszonyok közt nagy előny, aztán csak kellően használd is fel.

– Az én dolgom.

Ő aztán ugy végezte a dolgát, hogy azokat a jó zsidó-fiukat egész éjen át hagyta fázni, álmatlankodni, a nélkül, hogy a várt katonaság reggelig megérkezett volna, s midőn buzgólkodását csipősen felhoztuk, azt felelte:

– Jobb előrelátásból megtévedni, mint elbizakodottságból követni el a mulasztást.

Hasonló ártatlan furcsaság akármennyi adta elő magát, a mit aztán felváltva a leglelkesitőbb események követtek, mint ma is, reggel Fekete Tóni katonai hóbortját nevettük, este meg az önkényt fényesen kivilágitott város elragadtatásában gyönyörködtünk.

Szinházban voltunk, egyszerre felgördül a függöny s kilép fekete díszmagyarban Egressy Gábor, s az épen megérkezett ujdonságot, hogy az első felelős magyar miniszterium ki van nevezve, tudtul adja.

Na, ha erre össze nem omlott az a szinház, minden vihart és földrengést ki fog állni. Olyan tapsot, éljenzést és tombolást életemben soh’se hallottam; a falak rengtek, a padok recsegtek, s a zenekar felállva a Rákóczy-indulót játszotta. Alig lehetne megmondani, hogy meddig tartott ez, mert néhányszor megujult, mialatt Egressy Gábor kőszoborkint mozdulatlan maradt. Végre egy kis felvonásra nyuló idő után helyreállt a csend, de csakis azért, hogy az uj kitörésekhez uj erőt nyerjen a közönség.

Egressy Gábor kezdte felolvasni a miniszterek névsorát, a legnépszerűbb nevek voltak, s a közönség mindenik nevet hosszan tartó viharos éljenzéssel üdvözölt.

A szinház hangos társalgási helylyé alakult; a páholyokból lebeszéltek a földszintre, innen a harmadik-negyedik sor zártszékbe, mialatt az előadás folyt, de alig tudta valaki, hogy mit játszanak?

A közönség a szinházból kijőve, láthatta csak, mit képes a lelkesültség felmutatni? alig futotta be a várost a miniszterek kinevezéséről szóló hír, összebeszélés vagy bemondás nélkül önkényt és fényesen kivilágitották a várost; az ablakokból nemzeti szín zászlók lengtek, s az utczákon »éljen Kossuth! éljen Deák! éljen Batthyányi! éljen Szemere! éljen márczius 15-ke!« hangzott.

A legszebb meglepetés érte az arra járókat, különösen a szinházból hazatérőket a hatvani-utczában. Landerer előtt az utczán egy nyomda volt kivilágitva, a körűl kék zubbonyos nyomdászok sürgölődtek. A sajtó működött, melynek tetején e néhány szó volt kivilágitva: »éljen a sajtószabadság!« felette a magyar czimer, jobbra-balra nemzeti zászló. A »talpra magyar«-t, 12 pontot, s a magyar miniszterium névsorát díszes példányokban szórták a közönség közé.

Az egész város ittas volt az örömtől, a boldogságtól.

Következő nap reggelén zajosan állit be hozzám egy vörös szakállu, eléggé fiatal, de meglehetősen kopasz egyén. Megjelenése urias, arcza rokonszenves s tekintete bátor.

– Kapok-e reggelit? nem akarok ám mindjárt elszaladni.

– Lesz, feleltem, kétkedve tekintve vendégemre.

– Nem vártál, ugy-e? na, de hallottam, meg akarsz velem ismerkedni, hát itt vagyok.

– Itt ám, de ki?

– Ki? látszik, hogy nem vagy tőkepénzes, mert akkor megismernél, mint harist a hangjáról. Teleki Sándor vagyok.

Majd kiugrottam a bőrömből örömömben.

– Na fiúk! ezt ugyan jól csináltátok, csak sajnálom, hogy nélkülem, de remélem, kijut még nekem is, mert nem marad ez folytatás nélkül.

A pinczér felszolgálta a reggelit s mi hozzá ültünk.

– Eszem a lelkedet, kezdé Teleki, sokat voltam Spanyolországban, hát ne ütközzél meg, ha rajtam egy kis czigányost fogsz fölfedezni. Ma találkozunk először, s én azzal kezdem az ismeretséget, hogy kérek tőled valamit.

– Parancsolj.

– Jer holnap Kolozsvárra.

Nagy szemeket meresztettem rá.

– Na igen, itt szerepeitekből az első felvonást lejátszottátok, most jőjjetek kisegiteni minket. Na ne sokat gondolkozzál; Lisznyay, Bulyovszky, Oroszhegyi s többen jönnek. Szeretném, ha te is segitenél ott valamit.

– Lehetlen, a rendre felügyelőbizottság egyik jegyzője vagyok, hát nem távozhatom.

– Jaj beh kár! Csupa politikából milyen jó egy-két napot csaptunk volna.

Aztán ugy elbeszélgettünk, mintha rég sok elmondani valónk lett volna egymásnak.

Egy csomó fiatalság csakugyan elutazott Kolozsvárra, hogy tüntessen, szónokoljon s lelkesitsen.

Az uj kormány, hogy addig is, mig a fővárosba átteszi székhelyét, képviselve legyen, leküldte Klauzál Gábor minisztert.

Ugy fogadták, mint a jeles szeretetreméltó hazafi érdemelte; bizalommal, előzékenységgel s hódoló kitüntetéssel.

Nyáry Pál belügyi államtitkárrá történt kinevezése is megjött. Ez alkalomra nagyszerü fáklyásmenetet rendeztek neki, s engem biztak meg az üdvözlő szónoklattal.

Nyáry Pál legelőször is nekünk jelentette ki lemondását. És amellett is maradt, nem fogadta el az államtitkárságot. Ma is azt mondom, halálos vétek volt, mert oly erély s szervező képesség, mint az övé, az országban aligha találkozott. Ha az ő keze, az ő szelleme működik a belügyek terén, sok máskép történt volna, még pedig egész valószinüséggel az ország s a közügyek előnyére.

Pálffy Albert is meginditotta lapját, a »Márczius tizenötödike«-t. Ez az eddigi lapok nehézkes modorával, nagyképü komolyságával s tudákos szenvelgéseivel szakitva, eleven, éles, találó s néha merész hangjával mindjárt hatást keltett. Főmunkatársa Csernatony Lajos oly irályt gyakorolt, mitől a vakandokok prüszköltek, s ha egy-egy Tihanyi Ferenczet, vagy tökhetest tollára vett, azt ugy szétapritotta, hogy azon egy ép darab sem maradt. Már pályája kezdetén oly érdekeltséget tudott kelteni, hogy megjelenését a közönség naponkint izgatottan várta, mert egyik kezében mindig tükröt, a másikban meg ostort tartott. Mikor már az összes kormány Pesten volt, s Erdélyből meg az alvidékről szomoru hirek érkeztek, mindenkit megdöbbentett a márczius tizenötödikének hangja, amint a kormányt erélytelenséggel vádolta, s irta, hogy nem kell táblabiró-politika. És volt hatása, mert a kormány nagyobb buzgalommal látott a nemzetőrség szervezéséhez.

Vasváry Pál kineveztetett a miniszteriumhoz titkárnak, Bulyovszky Gyula fogalmazónak.

A muzeum-terén nagy népgyülés volt. Petőfi feltárta itt, hogy a ráczoktól és oláhoktól mennyire fenyegetve vagyunk, hogy azokat Rajasich érsek, ezeket meg Janku Ávrám s a szászok lázitják a magyarok ellen, s mi itt puszta kézzel várjuk a támadást. Kérjük, követeljük a kormánytól, hogy adjon fegyvert a népnek, mert a kiket ellenünk fellázitottak, kaptak titkos uton gonosz kezekből.

A népgyülés azonnal küldöttséget választott, mely e kivánságot előterjeszsze a kormánynak.

Nem emlékszem már, kik voltunk tagjai, de Petőfi vezetett.

Megindultunk s a sokaság kisért.

Gróf Batthyányi Lajos miniszterelnök a hatvani-utcza azon házában és részt lakta, hol most a kaszinó van. Bementünk s a sokaság az utczát foglalta el.

Az előteremben találtuk Kúthy Lajost és Ivánka Imrét. Azt mondották, benn miniszteri tanács van. Kértük, hogy ennek daczára jelentsék be a népgyülés küldötteit. Ivánka teljesitette kivánságunkat, s kis idő mulva visszatért azon üzenettel, hogy bemehetünk.

Petőfi elmondta küldetésünk okát.

Batthyányi Lajos azt felelte:

»Nem csodálom, hogy türelmetlenek, mert csakugyan van baj; de gondolják meg, e kormány oly rövid életü még, hogy tájékozásra sem volt elég ideje. A mit átvett, csupa zür-zavar, s az ország pénztárát tökéletes üresen találta. Pedig a fegyver beszerzéséhez pénz kell«.

Petőfi e válaszra különösen mosolyoghatta el magát, mert gróf Széchenyi István odalépett hozzá, megállt előtte s igy szólt:

– Ön most azt gondolja, azért vagytok miniszterek, hogy teremtsetek; s ha máskép nem lehet, hát a pokolból is.

– Ha tagadnám, se hinné el a miniszter ur.

– De önök elhihetik, hogy ily hirtelen még a pokolból sem lehet. Nekünk csaknem a semmiből kell teremteni.

Végre azzal bocsátottak el, hogy a kormány nem csak kötelességének ismeri, de lelkiismereti feladatának is, hogy a védelmi eszközök beszerzéséről minél sürgősebben gondoskodjék.

Visszamentünk a muzeum-térre, a népgyülésnek eljárásunkról jelentést teendők, mit a gyülekezet elégületlen zúgolódással fogadott.

A rosz benyomásnak kedvező fordulatot adott, hogy Bécsből egy küldöttség érkezett a helyszinére. Vállalkozó derék ifjaknak látszottak. Hévvel s elragadtatással szóltak a néphez, Bécs rokonszenvét tolmácsolták a pestiek iránt. Elismerték, hogy Bécs vivmányait csak a magyaroknak köszönheti, s ha e hazának hű karokra lesz szüksége, mindig számithat a bécsiekre.

Ennek köszönhető, hogy a népgyülés a legjobb hangulatban oszlott el.

Mi a jó bécsiek tiszteletére díszlakomát rendeztünk a »Tigris«-ben. Volt itt aztán összebarátkozás, ölelkezés s felköszöntés annyi, a mennyit csak elbir egy éjszakán át ennyi igaz magyar s jóravaló német sziv. Megmentettük itt nemcsak a hazát és Ausztriát, de egész Európát; nem ismertünk lehetlent, levertük a bilincseket s felszabaditottunk minden népet. Oh beh sok szép beszéd, beh sok jóakarat volt! Mindegyik ugy szólt, mintha felfegyverkezett sereg volna mögötte. Kár az ilyenre aludni egyet!

Ébredésem azért mégsem volt kellemetlen, a mint kimentem hazulról, találkozom Teleki Sándorral, ki néhány óra előtt érkezett Kolozsvárról.

– Jaj beh kedves, hogy látlak, ép hozzád készültem. Itt van Knecht Péter nagy kardkészlettel, jer, válaszszunk ki néhányat. Nincs Európában az övéhez fogható. Ismerem.

A német szinházépületben volt a raktára. Odamentünk. Gyönyörüség volt nézni ezt a sok remek aczélt.

Teleki kiválaszt egyet, nekem nyujtja s kérdi:

– Mit mondasz hozzá?

Oly tetszetős volt, hogy az ember szinte kedvet érzett magán vele vágatni egyet. Megsuhintottam e szókkal:

– Felséges példány!

– Neked választottam ki emlékül. Az előitélet azt tartja, hogy vágóeszközt nem jó emlékül adni, mert elvágja a barátságot. Ez ne aggaszszon, édes czimborám, jut majd kaszabolni valód annyi, hogy mire a barátságra kerül a sor, fűrész lesz már ebből.

Jellemzi a kort, hogy alig időztünk félórát Knecht Péter üzletében, s ezalatt legalább ötven vásárló fordult, meg ott.

Az nap este víg társaság voltunk együtt az »Angol királynő« éttermében. Beszélgettünk a horvát, rácz és oláh állapotokról; a mit ezek művelnek, már nem mozgalom, de nyilt lázadás. Már innen, onnan s amonnan a magyar érzelmüek a fővárosba menekülnek, életök többé otthon nem biztos. A karloviczi értekezleten Rajasich érsek teljes egyházi díszben jelent meg s hiveit a magyarok ellen vallási rajongás felhasználásával bujtogatta, s isten tudja kinek védnöksége alatt végvidéki s szerbiai főtisztekkel a római sánczokra vetették szemeiket. A mótzok vad gyilkosságokat űzve, a havasokba gyülekeznek.

E sötét állapotokról beszélgetve, korántsem busultuk el magunkat, sőt ellenkezőleg föllelkesültünk, mert ki kétkedett abban, hogy majd megtanitja őket a magyar. Meg is tanitotta.

A pinczér Teleki Sándornak egy csomagocskát adott át, mely a »vadászkürt«-ből érkezett.

Teleki felbontja a csomagot, s egy gyönyörü kis czipőt talál benne. Elkiáltja magát:

– Ilyen láb csak kettő van a világon s az Clemenczé. Megérkezett; mindjárt hallunk párisi hireket. Elrohant.

Sokáig vártuk a párisi hireket, de biz azok Sándorral együtt elmaradtak. Erre aztán a társaság ki nem fogyott az élmenczkedésekből.

IX.

Másnap déltájt Szemere Bertalan belügyér hivatott. Megijedtem, hogy valami hivatallal fog megkinálni, pedig most egy csepp hajlamot sem éreztem, hogy iróasztal mellett görnyedezzek.

– Ön le fog menni Pétervárára még ma. Beszélje meg Zsittvay alispán s Parcsetich Sándorral, hogy esti hány órakor induljanak? egy gőzös van rendelkezésökre állitva. Elviszik Hrabovszky tábornoknak királyi teljhatalmu biztossá történt kineveztetését, s egyuttal a ráczok elleni erélyes föllépésre serkentik. Azért szemeltem önt ki a többi közt ezen czélra, mert tudom, van elég bátorsága hozzá, hát ne siessen vissza, tájékozza ott lenn magát, vegyen időt az alvidéki dolgok s üzelmek felismerésére. A hol szükségét látja, ne kimélje a költséget. Ezzel egy csomó pénzt adott, azon hozzátevéssel, ha visszajövök, számoljak be neki.

Délután Zsittvay, Parcsetich és én külön gőzhajón usztunk lefelé a Dunán.

Pétervárára szerencsésen megérkeztünk, s időt nem veszitve, azonnal siettünk a várparancsnokhoz.

Ritkán lepett még meg valami annyira, mint Hrabovszky egyénisége. Vállas erős ember, rövidre nyirt hófehér hajjal, telt arcza a kicsattanásig piros s élénk szemei villogók. Tiszteletet parancsoló alak volt.

Méltósággal, de barátságosan fogadott.

Zsittvay elmondta küldetésünk czélját, s egyuttal a kinevezést átnyujtotta.

Hrabovszky az irásba tekintve, elgondolkozott, s aztán megszólalt:

– István főherczeg van aláirva.

– Igen, mint királyi helytartó.

– Bocsánat, uraim, súlyos megbizatás, s nagy felelősséggel jár. Én mint magyar fogom tudni kötelességemet s teljesitendem is, de mint katona ehez ő felsége a király egyenes jóváhagyását várom. Mindenekelőtt ő felsége aláirása szükséges.

Rövid tanácskozás után az lőn a megállapodás, hogy én és Parcsetich gyorslovakkal, mert az ügy igen sürgős – utazzunk megszakitás nélkül vissza Pestre, magunkkal vive a kinevezést, s közölni a kormánynyal Hrabovszky tábornok kivánságát, Zsittvay pedig ottmarad a kormány további intézkedéseig.

Most is előttem a képe, mikor az öreg tábornok jobb kezét maga mögött az asztalra támasztva, odadőlt, s fejét aggodalmasan megrázva, mondá:

– Tudják, uraim, mi lesz ebből? polgárháboru.

Azután bevezetett nejéhez. Virágzó szép fiatal asszony volt; érzelemre és nyelvre a legtisztább magyar, született Klobusitzky.

Mikor elváltunk, igen szivélyesen meghivott ebédre.

Kimentettem magam, mert még megbizatásom van Ujvidékre, s azt sietősen el kell végeznem, délután pedig utazom vissza Pestre.

Ladikra ültem s áteveztünk Ujvidékre. Itt Csernovics Péter működött mint kormánybiztos. Azonnal fölkerestem.

Elmondtam, mivel bizott meg Szemere.

– Hiába küldenek már ide viszonyokat tanulmányozni, állitá Csernovics, kár minden lépésért s minden fillérért. Itt csakis fegyverrel lehet végezni. Elbeszélte az egész karloviczi értekezletet, a titeli sajkások maguktartását, a lappangó tüzet ott is, a hol még a láng fel nem csapott.

Együtt ebédeltünk. Csernovics Péterrel ebédelni pedig annyit tesz, hogy az ember hozzálátott ahoz az eredeti forrástól beszerzett Cliquothoz, melyet Csernovics még olyan helyre is, mint Ujvidék, maga után hozatott.

Végre aztán elég volt a jóból, s nekem az elutazásra kellett gondolnom, hát bucsut vettem s visszaladikáztam Péterváradra.

Parcsetich türelmetlenül várt. Már esteledett, mikor elindultunk.

Az első rácz faluba érve, ránk kiáltottak: Megállj!

– Baj lesz, mond Parcsetich, s a kocsist sebes hajtásra intette.

A kocsis megeresztette ostorát, s a négy ló ragadott minket.

– Magyarok! kiáltoztak mindenfelől, szöknek! s elkezdtek ránk lövöldözni. Egy golyó a hátsó kerék küllőjét surolta, másik meg a kocsis ülése alatt hatolt a kocsi oldalába. A lovakat sem kellett többé biztatni, mert nekivadulva, ugy vágtattak, hogy pillanat alatt a faluból kiértünk.

– Lesz-e még szerencsénk ily fogadtatásban részesülni? kérdeztem.

– Ezt körülbelül nekem köszönheted. Szolgabirájok voltam, s a gazemberek rám ismertek. Mire a másik faluba érünk, sötét lesz, azontul aztán semmi baj.

Nem is volt; Pestig minden további kaland nélkül megérkeztünk.

Szemerénél megtettem a jelentést, átadtam Zsittvay levelét s Hrabovszky tábornok válaszát, beszámoltam a pénzről s azzal siettem barátaimat fölkeresni.

Mind együtt találtam víg lakománál.

– Ünnepeltek valamit? kérdeztem.

– Függetlenségem halotti torát üljük, felelt Teleki Sándor.

– Nősülsz?

– Ha csak annyi volna! de képzeld, kineveztek a mótzokhoz főispánnak. Holnap utazom közibök.

– A francziánét is viszed?

– Viszem hát. Nem tudom, ki fog nagyobb szemeket mereszteni, Clemence a báránybőr-süvegekre, vagy jó édes anyám Clemencera?

– És most itt tartod a főispáni beiktatás ünnepélyét?

– Pálffy Albert kölcsönözte rá a pénzt.

– Mert biztos vagyok, hogy azonnal megküldöd, különben kiteszlek a Márczius 15-be, enyelgett Pálffy.

– Ha csak ez a biztositékod, kölcsönözz kérlek mégegyszer annyit, s aztán tégy ki kétszer.

Ennél vigabb, tréfásabb és barátságosb főispáni beiktatás még alig volt. Szegény Vasváry annyit élczelt a mótzokra, álmodta volna-e akkor, hogy rövid idő mulva azok fogják agyonverni?

Ha valaha kormány elismerést és támogatást érdemelt, ugy bizonyára az első felelős magyar miniszterium az; ha valaha nehezültek alkotási, rendezési s védelmi nehéz gondok halandó agyára, ugy nehezült ezen kormányéra annyi, hogy középszerü lelkek összeroskadtak volna alatta. Egy ország kormányzatát átvenni akkor, mikor az uj átalakulás által meg van rázkódtatva; képviselőház, egyetlen katona s egy fillér pénz nélkül; s a fölött még a szabadság ellen fellázadt nemzetiségekkel is leszámolni, meghaladja a képzeletet. Bölcsek, államtudósok, nagy hadvezérek s hires pénzügyérek ezen helyzetben lehorgasztották volna fejeiket, a mi kormányunk fölemelte azt, mert bizott magában, bizott a nemzetben. Nyiltan szólt, feltárta az ország sebeit s nem iparkodott ámitással a hatalmon megmaradni.

Áldozatra hivta fel a nemzetet, mert üres pénztárral se a fegyverek beszerzését, se pedig védelmi műveleteket nem eszközölhetett. És a birtokosok, kereskedők, iparosok s még az alsóbb osztályok is versenyeztek, versenyezve hordták össze arany- és ezüst-értékeiket, ugy hogy hamarjában három millió forint kincs gyült össze a haza oltárán. Ez volt az alap, melyre a teljes értékü egy- és kétforintos magyar bankjegyek kibocsáttattak.

Ezt az alapot aztán Windischgrätz herczeg szépen összeszedte, elvitte s a világosi katasztrófa után a bécsi hatalom ezen egy- és kétforintos bankjegyeket érvényteleneknek nyilvánitotta. Nem rosz üzletet csinált.

Már a képviselőház is ülésezett s tiz honvédzászlóalj felállitása lőn elhatározva.

Ezalatt a nemzetőrséget országszerte erélyesen szervezték, s fegyverek előteremtéséről lőn gondoskodva. Bizony égető szükség volt, mert Erdélyből hajmeresztő hirek érkeztek, s a ráczok már nemcsak csörtették a fegyvert, de keményen használták is.

A honvédséghez oly tömegesen jelentkezett a minden osztálybeli ifjuság, hogy nem győzték besorozni.

Már ekkor ki voltam nevezve a belügyérséghez titkárnak, s rendőri osztályban működtem, Hajnik Pál főnöksége alatt.

Nagyon gondolkozóvá lettem, ha nem kellene-e otthagyni a titkárságot, hogy a mostani helyzetnek inkább megfelelő állásban szolgáljam a hazát, s fölvegyem a vörös-zsinóros attilát?

Elmentem Petheő őrnagyhoz a »vadászkürt«-be.

Ott találtam Marschalkó Tamást és Bernáth Berczit, mindkettőt honvéd-közvitéz egyenruhában (ma mindkettő honvédezredes.)

Elcsodálkoztam.

– Hogy lehet az, Tamás, kérdém, hiszen te tiszt voltál már mint testőr, s ugy tudom, a tiszteket egy fok előléptetéssel veszik át a honvédséghez?

– De ha már van elég, hová dugjanak? én pedig nem akarok várni.

– És te Berczi, ki oly nagy vagyonnak korlátlan ura vagy…

– Az nem ad katonai érdemeket, pedig ez időszerint csakis katona óhajtok lenni.

– Ép ugy, mint én.

– Azt bizony csak verd ki a fejedből. Szép pálya kezdetén vagy, a melyhez hivatásod lehet, s még sokra viheted, amig nálunk jó sokáig csak ágyutöltelék számot tennél. Igy beszélt Petheő.

– Bocsáss meg Berczi, eddig azt hittem, te vagy a legnagyobb bolond, kiált fel Marschalkó, ki kényelmet, palotát, szolgasereget otthagyva, beálltál pocsolyakerülőnek, mikor otthon telivér paripákon nyargalódzhatnál, de most látom, hogy náladnál még nagyobb bolond is akad, mert belőled legalább jó katona lehet, de mit várhatunk az ilyen téntanyalótól? Ugyan Lojzi mikor jön meg az eszed?

– Én kérdem azt tőled, Tamás, ki ráérsz ily komoly órákban szent dolgokból is tréfát űzni.

– Tán bizony sirjak, mikor közeledni látom az én korszakomat?

– Na lássátok, jegyzém meg, s engem mégis le akartok beszélni. Az én bőröm sem drágább a tieteknél.

– Különböztessük meg a dolgot, szólt Berczi, igaz, hogy a magyar született katona, következőleg hősiességedben nincs okunk kétkedni, de közembernél ez szűk térre van szoritva, pedig neked, ki semmiféle katonai készültséggel sem birsz, meglehetős ideig lehet kilátásod közvitéznek maradni.

– És neked?

– Barátom az egészen más, engem visz az unalom, az ujság ingere.

– És a hobort; szólt bele Marschalkó.

– Meg az is, hagyta helyben Bernáth.

– És nem a lelkesedés? kérdém.

– Barátom, azzal gazdálkodom, mert majd sok kell belőle a csatatéren.

– Barátom! szólt komolyan Petheő, érteném és méltányolnám eljárásodat, ha szűkiben volnánk az ujonczoknak, de annyi jelentkezik, hogy nem győzzük besorozni. Itt kipótolja helyedet minden suhancz, a ki elég bátor magát agyonlövetni, mig ott, a hová hivatásod leköt, nem minden ép testü pótolhat ki. Néhány kell a ti fajtátokból, hogy legyenek tisztjelöltjeink, de már van több mint elég. Majd ha szép hazánk ege egészen elborul, s ha minden egyes karra szükség lesz, akkor elvárunk.

Szóval, ki tréfával, ki komolyan, de tervemről ezuttal lebeszéltek, a mi engem eléggé lehangolt.

A miniszterium lázasan dolgozott, s tevékenységének oroszlán része Kossuthnak jutott, azonban gróf Batthyányi Lajos, Szemere Bertalan s az Olaszországból kissé elkésve megérkezett Mészáros Lázár is bámulatos erélyt fejtett ki.

Az országgyülés egy kétértelmü töredékétől eltekintve, mely töredék vezetői a Madarászok voltak, mindenki a házban, a fővárosban s az országban bizalommal nézte és támogatta a kormány működését.

Az idegek már ugy megszokták az izgató hireket, s rendkivüli eseményeket, hogy az ember szinte beteg volt bele, ha nem hallott vagy látott valami megdöbbentőt.

A csendesebb napok egyike volt; ugy éreztük magunkat, mint a nagy fergeteg és zápor után, ha kevés szünet áll be, de az égboltozaton még sűrübb és feketébb felhőket látunk egymás fölé nyomulni, tudjuk, hogy villámokat szórnak s pusztulás marad nyomukban, mégis reménykedünk, tán a szél elveri másfelé s nem zudul fejünkre.

Pest kissé nyugodtabb alakot öltött; az emberek lassankint foglalkozásukhoz láttak, a népgyülések elmaradoztak, az izgatottság csillapult. Nem volt semmi csoportosulás, nem érkeztek uj hirek, nem készült kivilágitás, a »Márczius tizenötödike« nem tett leleplezéseket, s Pálffy Albert párbajban senkinek sem lőtte át kalapját, mint a multkor Csiky Sándor képviselőét; még csak sajtótörvényeket sem égettek el. Itt-ott ujonnan alakult csapatok vonultak végig, katonai menetben, többnyire még fegyvertelenül, vagy nemzetőrök siettek a szolgálaton levőket felváltani.

Én akkor a lovas nemzetőrségnél szolgáltam, hadnagyom Karácsonyi Guidó, szakaszvezetőm Almay Rezső volt. A pesti lovas nemzetőrség fényességben felülmult minden más sereget; a közvitézek huszártiszti egyenruhát viseltek.

Szakaszunk éji 11 órai őrjáratra lőn kirendelve. Este 7 órakor fölvettem az egyenruhát, lovamat az őrtanyára rendeltem, s a szinházba sétáltam oly szándokkal, hogy előadás után valahol megestelizvén, 11 órára majd ott leszek az őrtanyán.

Ha jól emlékszem, »Borgia Lucretia«-t adták. Itt alkalmam volna összehasonlitást tenni a 48 előtti s a mai dalművel; akkor élveztünk tisztán, magyar, jó előadásokat, most néha három-négy egyszerre énekel olaszul, az ötödik meg csak ugy tekeri ki a nyakát a magyar szónak. Akkor volt Schodelné, Hollósy Kornélia, Stéger virágjában, Farkas (Wolf) Károly, Benza, Füredy. Ma van Nádayné elmenő félben, majd szerződtet helyébe báró Podmaniczky Frigyes valami olasz kávéházból egy Signorinát fele hanggal, s két annyi fizetéssel. Mert annak idejében a kitünő magyar dalmű nem emésztett fel ötödrész annyit, mint ma a rosz zagyvalék. És ha jött külföldről vendég, ha csak négyszer-ötször lépett is fel, legalább egy dalművet betanult magyarul. Lagrange bizonyosan állott a dalművészet azon fokán, a hol Wiltné asszonyság, föllépett néhányszor s elénekelte legalább Hunyady Lászlóban Szilágyi Erzsébetet magyarul. Wiltné hónapokon s hónapokon át, évről-évre ismételten roppant árak mellett énekel folytonosan idegen nyelven, s még Szilágyi Erzsébetet, Mátyás király édes anyját; Melindát, Bánk-bán nejét is olaszul énekli. Hiszem, ama lelkes magyar nők megfordultak sirjaikban. Aztán van egy cseh olaszunk, mesés fizetéssel, már évek óta énekel olaszul. Roger világhirü énekes volt, egyszer lépett fel a nemzeti szinháznál, a Hugenottákban, s érdemesnek tartotta mindjárt a játék elején egy hosszu dalt magyarul elénekelni. Reina meg igazi olasz volt, s énekesnek is a maga szakmájában betölté helyét, ugy mint Perotti a magáét; és Mazzi? nem énekelt-e mindig magyarul? mig most egy kis Bartalucci, s minden birálaton alóli Szigeti Imréné sok követeléssel a nemzeti szinháznál egész arczátlansággal segit irtani a magyar szellemet.

Ezért bizony kár nagy fizetéssel két nagyképü igazgatót tartani. Festetich Leó gróf és Ráday Gedeon gróf egyet sem tartott s jobb, azonfelül magyar, de még hasonlithatlanul olcsóbb, sőt többet mondok, változatosb dalművekkel látta el a szinházat.

Sokat lehetne erről beszélni, később alkalmilag tán rátérek.

A szinház megtelt, az előadás kezdetét vette. A szereplők kitünően voltak hangolva, s a közönség lelkesülten tapsolt. Javában folyt az előadás, midőn az ajtókon zajosan tódult be néhány fiatal ember, ily kiáltással: »Árulás! a honvédeket lövöldözik!«

Lőn zűrzavar, kiabálás, a páholyok kiürültek, a függönyt leeresztették, a közönség tódult az ajtó felé; a lépcsőkön mint felhőszakadás után hegyről az ár, ugy hömpölygött lefelé a sokaság. Egyik férjét, másik leányát kereste. A férfiak rohantak az utczára, a női közönség a csarnokba szorult, nem mert távozni.

Megláttak a Révay báró kisasszonyok. Az istenre kértek, kisérjem haza, mert félelmökben meghalnak. Elindultam velök, fölkerestük hintójukat; az inast leszállitottam a bakról, s helyét elfoglaltam, aztán indultunk.

Az utczákon össze-vissza futkosott a nép. »Fegyverre!« hangzott mindenfelé. Alig lehetett haladni a sokaságtól. Több kocsit feltartóztattak, a miénk akadálytalanul haladt; tán nemzetőr öltözetem adta meg a kiváltságot. A Károly-laktanya környékét sűrü fegyverropogás s mindenféle vészhang tölté el. Az uj-téren áthaladva, láttam, hogy a város e részében nincs oly tolongás és lárma, bucsut vettem védenczeimtől s a »két oroszlán« felé siettem, hogy lóra ülve, a gyülekezési helyen megjelenjek.

Utközben nagy csoportosulásra bukkantam. »A lámpára vele! a lámpára!« odasietek s látom, hogy Móga tábornok van fenyegetve.

– Mi ez? kérdém.

– Ő adta ki a rendeletet, hogy a besorozott s a laktanyába szállásolt fegyvertelen honvédeket a sorkatonaság lelövöldözze.

– Föl kell akasztani! kiabáltak.

– Ki a birája? kérdeztem.

– Mi, a nép! felelték.

– Jó, de előbb ki kell hallgatni, itéletet mondani fejére, ha bűnös, s aztán lakoljon vétkeért. Hát mi se legyünk jobbak, mint a kik ott gyilkolnak? Nem akarjuk-e mi elnyomni a zsarnokságot, s magunk még zsarnokabbak legyünk? Fogságba vele!

Némelyek helyeselték nyilatkozatomat, mások lezúgtak. Én Mógához léptem e szókkal:

– Tábornok ur! a nép nevében ezennel fogolynak nyilvánitom.

Móga nem felelt, csak erősen kikent bajsza rándult egyet. Szerencsére több fegyveres nemzetőr is akadt a tömeg közt, s én ezekben biztam.

– Ide, nemzetőrök! Fegyver közé fogták az öreg urat, s szállásomra mentünk. Az egész tömeg kisért, váltig mondogatván: »Dejszen, ki nem szalasztjuk. Őrt fogunk állni.«

Én Mógának tisztelője voltam; kiismertem őt egy komoly esetnél. Régebben még, néhány fiatal emberen sértést követett el több ismeretlen, ez történt a megyeház-utczában. Az ifjak üldözőbe vették s azok a rostély-utcza egyik kétes hirü házába menekültek. Néhány percz alatt a Pillvax-kávéházból az egész fiatalság odaözönlött, s a házat ostrom alá fogták, ugy hogy katonaság vonult fel ellenök. A katonaság elzárta az utczát s a fiatalság szuronyokkal lőn bekeritve. Móga az országut és rostély-utcza sarkán, a Remekházy-házban lakott. Föltette pofonütött kalapját, kardot kötött s lement a hely szinére. Az ifjuság sértegette őt, gúnyolta, kinevette, s ő lábhoz vezényeltetett. A szó szoros értelmében megtaszigálták, méltatlankodtak vele, s mégsem engedte, hogy a katonaság fegyverét használja. A tiszteket nyugodt magatartásra s elnézésre intette. Üzenetet küldött a királyi személynökhöz, s mihelyt onnan intézkedés történt, elvezényeltette a katonaságot anélkül, hogy egyetlen fiatal embernek csak a hajaszála is elgörbült volna.

Az »Angol királyné« szállodában laktam, lakásom a kishid-utczába eső második emeleten volt. Ide kisértük Mógát, az ajtót rázártuk, s két fegyveres nemzetőrt állitottunk oda; a tömegből is ottmaradt egy csomó, tán hogy ők meg a nemzetőröket őrizzék. Lent a kapuban is két nemzetőrt állitottak, az udvart meg utczát pedig ellepte a sokaság.

Siettem Mészáros Lázár hadügyérnek tudomására hozni az eseményt. Nem találtam, azt mondták a Károly-laktanyába ment; egy pillanatig sem haboztam őt akár ott is fölkeresni. Akadály nélkül jutottam be a laktanyába; a tömeg utat nyitott, mert nemzetőr vagyok, s Mészáros Lázár hadügyér urnak üzenetet viszek. A katonaság sem tartóztatott fel, valószinüleg huszártisztnek nézett. Igy a kapun szerencsésen bejutottam.

Megdöbbentő látvány volt. Az olasz katonák nekivadulva, töltött fegyverekkel üzték a fegyvertelen honvédeket, a kit czélba vehettek, lelőtték; jaj, káromkodás, lövöldözés és lőporfüst tölté el az udvart; honvédek az emeletről ugrottak le a kövezetre, a katonák meg oda is utánok lövöldöztek; itt halott, másut halálra sebesült feküdt. Idegeimen jéghideg futott végig s minden hajszálom éghez meredezett.