Künn a nép mint morajló tenger háborgott; benn a katonaság Vezuv kitöréseként szórta a tüzet s Mészáros Lázár e két pusztitó elem közepette állt a lépcső alján s a katonasághoz felszónokolt olasz nyelven. A válasz sortűz volt, s Mészáros oldalán segédtisztje, báró Maszburg több golyótól találva, holtan rogyott össze. Mészárosnak e jelenetre egy arczizma sem rándult meg, s a helyett, hogy hátrált volna, öt-hat fokkal feljebb ment a lépcsőn, s még emeltebb hangon annál nagyobb hévvel beszélt.
A tény ez volt: Ezen honvédzászlóalj szerencsétlen legénységét addig, mig fölszerelték, a Károly-laktanya üres helyiségeibe szállásolták, a többi részt egy olasz zászlóalj, ha jól emlékszem, Ceccopierik foglalták el. Tisztjeik alattomban felbujtogatták a legénységet, azt állitván, hogy a honvédeket az olaszok ellen viszik töltényeket osztogattak, s előidézték a gyászos jelenetet, melynek huszonkilencz áldozata lőn.
Sokan élnek még Budapesten ez időből, s bizonyára emlékezni fognak e megrenditő esetre.
Mészáros fokról-fokra feljebb haladt, s egyszerre csak benn volt a forrongók közt. Most már lehetlen, vele beszélnem. Mi történik Mógával? abban reménykedtem, hogy Mészáros föllépte el fogja oszlatni a gyanut és tömeget. Visszatértem az »Angol királynő«-höz, távolról láttam az őröket és sokaságot. Észrevétlen a kávéházba mentem, behivattam Fritz szobalegényt. Külön szobába nyitottunk.
– Hány szobával van az enyém összeköttetésben?
– Oh! egész a Dunára eső részig; felelt ő.
– Jó, mondám, ketten meg kell hogy mentsük a tábornokot. Fogja ruhaszekrényem kulcsát. A legvégső összekötő szobától az enyémig, csöndesen nyisson fel minden közbeeső ajtót, bárkitől lakvák is a szobák, ily esetben senki sem fog érte neheztelni. A tábornok öltözzék át polgári ruhába, azután vezesse őt azokon a szobákon keresztül, a kis lépcsőn le az első emeletbe, onnan majd könnyü lesz a többi.
– Erre már én is gondoltam, s beszéltem is felőle Bártl urral.
Nyugodtabban mentem az őrtanyára, hol ép Nemeshegyi Náczi és Szitányi Adolf közvitéz kartársaim kitünő estelit hozattak. Csak most értem rá érezni, hogy éhen vagyok, meghivtam magamat hozzájok vendégül, s bizony majdnem az egész estelit elettem előlük.
Tizenegy órakor Almay Rezső lóra vezényelt bennünket, s megkezdtük az őrjáratot, a városban összevissza, aztán ki a lőpor-toronyig. Mindenütt volt ember, mindenütt látszott az izgatottság.
Bevégzett szolgálat után, természetesen, feléje se mentem az »Angol királyné«-nak, hanem a főutra tartottam Csernovits Arzénhoz, hol az éjet töltöttem.
Másnap az egész nemzetőrség fegyverbe volt szólitva, s a Károly-laktanyában hosszasan folytak a tárgyalások. A vége az lőn, hogy az illető olasz zászlóalj letette a fegyvert.
Nemzetőrök képeztek sorfalat a Károly-laktanya kapujától, a gőzhajó kikötőig.
A zászlóalj kezdett elvonulni; rendkivül szomoru menet volt; nem pergett a dob, nem harsogott a zene; s a napsugarak nem törtek meg a szuronyok fényén. Szemlesütve s fegyvertelenül haladtak a sorfal közt a Dunapartig. A Servita-tért, Kristóf-tért, a váczi-utczát, német szinház-tért, nagyhid-utczát óriási tömeg lepte el. Az egész inkább hasonlitott temetkezési, mint katonai menethez. Nem lehetett köztük egyetlen hangos szót hallani.
És a sokaság dicséretére legyen fölemlitve, semmi gúnyos vagy sértő megjegyzés nem kisérte a távozókat. Csak mikor a hajó már vitte őket Komáromba, tört ki a dicsőités hangja Mészáros erélye felett.
Szállásomra menvén, hallottam, hogy az őrök s a tömeg egy része reggelig csak kiállották a sarat, de ekkor türelmet veszitve, mert senki sem jő intézkedni, követelték az ajtó felzáratását, majd elszállitják ők a foglyot illető helyre. Az ajtót felnyitották, a szoba üres volt. Lőn szitok meg káromkodás. Még sokáig dúltak-fúltak s tanakodtak az udvarban és az utczán, végre lassankint széledezni kezdtek. Az utolsókat a lefegyverzett olasz zászlóalj kivonulása csalta el.
Estefelé Móga veje gróf Lázár jött hozzám, megköszönni a szivességet, s haza hozván ruháimat, elvitte ipja tábornoki öltözetét.
Ezután már rohamosan jöttek a hirek, események, s fölfegyverzés. A dolog kezdett komoly fordulatot venni.
Asztalnál ültünk. Egy huszártiszt lépett be, s a teremben széttekintett. Öltözete kissé elhanyagolt, mint táborozáskor szokott lenni; haja rendetlen s kinézése izgatott volt. Hozzánk lépett e kérdéssel:
– Bocsánat uraim, nekem azt mondották, hogy a hadügyér urat e teremben találom.
– Itt szokott étkezni azon kis asztalnál, de még nincs itt.
– Kissé várni fogok.
Helyet csináltunk neki asztalunknál, s megkináltuk.
– Főhadnagy Tölgyesy vagyok. Éjjel-nappal uton voltam Lengyelországból.
– Hireket hozott?
– Igen, azt, hogy a Koburg huszárezred nincs többé.
– Nem értjük.
– Feloszlott. A legénység megtagadta az engedelmességet, s kisebb-nagyobb csapatokban jön hazafelé.
– Hiszen ez dicső!
– A lengyel urak felhivást osztogattak titokban, mit az altisztek az istállókban olvasgattak fel a legénységnek, ott tartották aztán tanácskozásaikat, s vették át titkos kezekből az utiköltségre szánt kis összeget. Most utban vannak hazafelé. Nehány tiszt is érkezik, ki szolgálatát felajánlani jő.
Aztán beszélt sokat arról a rokonszenvről, a melylyel a lengyelek kisérik a magyarországi mozgalmat; hogy az uraságok mint vendégelték a magyar katonát, s minden úton-módon lelkesitették; a nők minő rábeszélő ékesszólással s igéző viselettel igyekeztek hatni a tisztekre, s mindent elkövettek, hogy őket a szabadság ügyének megnyerjék.
Tölgyesy röviden étkezett, barátság-poharat üritett velünk, aztán sietett a hadügyért felkeresni bárhol, hogy a szükséges jelentést neki megtegye.
Már ekkor a Würtenberg-huszárok jövetelének hirét is vettük. A Császár, Hannover és Ferdinánd ezredek itthon voltak, s ezek képezték a magot, melyből a világhirű magyar lovasság kelt ki.
Csúzy Palit is Pestre hozták az események, hogy ő, a nagy uradalmak egyedüli örököse, többé jószágaira vissza se térjen, mert ő is honvéd lett, aztán besorozták, s a bosszú, irigység s hatalmaskodás áldozatául esett. Majd szólok erről a maga helyén.
Csúzy, régi szokásához hiven, sietett barátaival jót mulatni, mert mintha érezte volna kora halálát, ahol csak tehette, mindenütt szedett örömvirágot. Barátait meghivta estelire az »Angol királynő« szállodába.
Egyik nagyobb mellékteremben ragyogón teritett asztal körül gyülekeztünk: Kúthy Lajos, Irinyi Józsi, Farkas János, Lisznyay Kálmán, Damaszkin György, Zákó Pista, Lauka Guszti, Motesitzky Mór, Csillag László, Dőry Pál, Festetich Oszkár gr., Inkey Kázmér, s még többen, a kikre már nem emlékszem.
Sárközy Ferkó ott húzta a szivhez és érzelemhez szóló hangon, aztán legszebb futamai közé beledurrogtak a pezsgő-palaczkok. Az elmés, majd pedig a megható pohárköszöntők egymást váltották.
Tudja isten, akkor még a mulatság is máskép folyt, mint más időkben; szilajabb volt a kedv, kitörőbb az öröm s lángolóbb a vér; mindenki fenékig akarta üriteni az örömpoharat, mert nem tudta, mit hoz a jövő óra?
A legzajosabb vigság közepette belép egy huszár, sarkantyuja peng, kardja csörög, a mint szabályos léptekkel a terem közepére megy, ott megáll, katonailag tiszteleg, s megszólal:
– Jelentem alássan, a kapitány ur itt a szomszédban nem bir aludni.
– Akkor hát jőjjön közibünk mulatni, mond Csúzy, szivesen látjuk.
– Értem, lőn a huszár válasza; tisztelgett, sarkán megfordult, s ép oly léptekkel a mint jött, távozott.
Ez a kis megszakitás csipős és elmés kitételekre nyitott tért, a miknek éle – természetesen – a nyuga lomra áhitozó kapitány urat érte. Sokat nevettünk rajta.
Egyszerre megnyilik az ajtó, s belép egy szálas, halovány huszártiszt. Koponyája közepéig érő homloka, sas orra, keskeny ajka s villogó szemei bátor s elszánt harczosra mutattak.
– Köszönöm a meghivást, mond éles, csengő hangon. Bizony nem azért üzentem át, mintha pihenés után sovárogtam volna, de fájt a szivem, hogy szomszédságomban oly jókedvü társaság mulat, s én nem lehetek köztük. Jóreménység fejében üzentem át, s önök csakugyan szivesek voltak engem meghivni. Én Lenkey vagyok.
E névre olyan »éljen!« tört ki, hogy azt hittem, összeomlanak a terem falai. Mindenki felugrált helyéről, s pillanat alatt Lenkey körül volt véve; egyik ölelte, másik kezet szoritott vele, aztán felkapták s ugy vitték az asztal főhelyére.
Most aztán megeredtek a harczias felköszöntők; dicsőitették Lenkeyt, ki egy osztály huszár élén az országba jött.
– Az érdem, mond Lenkey, az altiszteké és legénységé, meg Fiáth hadnagyé, kit titkukba beavattak. Összeesküvés folytán engem elfogtak, s csak akkor adták vissza kardomat, mikor a határt átlépve, édes hazánk földjére értünk. Itt aztán fölkértek, hogy vezéreljem őket.
– És te, kérdé Csúzy, addig nem tudtál semmit a dologról?
– Mindent tudtam, s engedtem őket cselekedni. Derék volt, mikor beállitottak hozzám, s felszólitottak, hogy vezényeljem őket haza, s azt feleltem: ‚Még nem kaptam parancsot.‘ »Na, akkor mi visszük a kapitány urat, mert arra a parancsra nincs időnk várni.« Közbe fogtak s az utczára kisértek. Ott volt felállitva az osztály, kocsim, lovaim mind indulásra készen. Fiáth vezényelt s a csapat hazafelé indult. Meginditó volt látni azokat az edzett férfiakat, hogy könyeztek, mikor a haza földjére léptünk.
Csúzy kivett egy százast, s Lenkeynek adta azon kéréssel, hogy nevében vendégelje meg a legénységet.
– Édes barátom! állitá Lenkey, vendéglik azokat, a merre csak néznek.
– Mindegy, majd lesz oly alkalom, mikor épen senki sem vendégli őket, akkor állj elő az én adományommal.
– Barátom! jegyzé meg Lenkey, elkapatjátok az embereket.
– És Fiáthot nem üdvözölhetnők-e itt?
– Ezuttal nem; én is csak a hadügyér rendeletére vagyok Pesten. Azt hiszem kikapok.
– Szinleg lehetséges, de azért a kis kellemetlenségért majd kárpótol az egész nemzet elismerő nyilatkozata.
A hangulat egészen megváltozott, többé nem a szilaj jókedv, hanem hazafias lelkesedés lőn uralkodóvá; többé nem pohárköszöntők, de valóságos szónoklatok tartattak; jósszellemmel nézett mindenki a jövőbe, lerajzolta a nehéz napokat, mik a hazára várnak, s magasztos szivvel hivatkozott a kötelességekre, miket a nemzet kell hogy teljesitsen. Azért Sárközy Ferkó csak húzta, s a pezsgő-dugaszok repültek. Elneveztük az estelit »Lenkey-ünnepély«-nek, s reggel a legfeláldozóbb érzelmektől áthatva váltunk szét.
Lenkeyvel a hadjárat idején többször találkoztam, mikor már tábornok volt, s ezen éjt mindég oly szivesen emlegette.
Déltájt első álmomból Földváry Lajos, (később báró) vert fel.
– Oly ügyben jövök, kezdte beszédét, a melyben segitségemre lehetnél. A kormány megbizott egy önkénytes zászlóalj szervezésével itt a fővárosban. E zászlóaljba belépő csak két havi szolgálatra kötelezné magát, s hivatása leendne a felkelő ráczok ellen működni. Szeretném, ha a müveltebb osztály ifjai kezdenék meg a beiratkozást.
– Ha gondolod, hogy az én példám vonz, bátran beirhatsz elsőnek.
– Nagyon szép és köszönettel veszem, de valódi szolgálatot akkor teszesz, ha egy népgyülésben felszólalsz ez ügyben, s a magad körében iparkodnál az eszmét népszerüvé tenni.
– Szivesen. Ámbár oly korszerü a terv, hogy minden rábeszélés vagy toborzás nélkül özönleni fog a zászló alá az ifjuság.
– A beiratás megkezdődik holnap, a Servita épületben. A szabályok mint a nemzetőrségnél, a zászlóalj parancsnokot kinevezi a kormány, a többi tiszteket megválasztják az illető századok. A mint a zászlóalj szervezve van, a tisztek huzzák a fizetést, altisztek és közvitézek kapják a hadi illetéket, ugy, mint a rendes katonák.
– Jó, rám számithatsz. A mi erőmtől telik, légy meggyőződve, mindent elkövetek, hogy a sikerben egy kis részem legyen. Zászlóaljadban pedig én vagyok az első közvitéz.
Nagy kő esett le szivemről, mindég haboztam, megmaradjak-e hivatalomban, vagy honvéddé legyek? Most a kecske is jó lakik, a káposzta is megmarad. Két havi szabadságot kérek, s el a harcztérre! Lelkem nehéz nyomástól szabadult meg; fejemet egy araszszal feljebb hordoztam, hisz most mint ép szivű, igaz lelkű s bátor ifjuhoz illik, én is fegyverrel védelmezhetem a hazát.
A mint ezen zászlóalj alakulásának hire futamodott, nagy lőn iránta az érdeklődés; minden osztálybeli ifjuság sereglett beiratkozni. Alig telt el négy-öt nap, a teljes szám megvolt. Ügyvéd, hivatalnok, jurátus, a helytartótanács minden fogalmazói és gyakornokai, fiatal birtokos, kereskedő, iparos, tanuló, művész és alsóbb osztálybeliek egészitették ki a számot. Felosztattak négy századra, s minden század megválasztotta tisztjeit. Az első század kapitánya báró Baldacci Antal lőn, a másodiké Burián János, a harmadiké Hits, s a negyediké én.
Az eskü letétel a serviták udvarában történt, de nem zavar nélkül. Valami akadékoskodó legényeknek eszökbe jutott, hogy ők nem biznak Földváryban, s mondjon le a parancsnokságról; hiában volt az ellenvetés, hogy hisz őt a kormány nevezte ki, csak az maradt rá a felelet, de mi nem bizunk benne. Neki mentek, s a lóról akarták lerántani, s majdnem itt lett volna az első ütközetünk. Földváry személyes bátorsága és erélye vetett véget az egész forrongásnak; elfogatta a főtetteseket azon kijelentéssel, hogy most már katonák vagytok, s a ki a subordinatió ellen vét, arra kivétel nélkül alkalmaztatni fog a katonai szigor. Röviden, velősen s határozottan szólt a felállitott csapatokhoz. Utána Ottinger huszárezredes beszélt a hadügyér nevében; hűségre, állhatatosságra s a haza iránti kötelességre intvén az önkényteseket. Ő maga ugyan rossz példát adott, mert az elsők közt volt, a kik a hűséget, állhatatosságot s a haza iránti kötelességet cserben hagyva, az ellenséghez átpártoltak.
X.
E lapot a baráti visszaemlékezésnek szentelem. Nem pajtásság visz rá, hisz a kiről szólok, mint hazafi, katona és jellem megérdemli – nem ily szerény naplóban az elismerést, de a forradalom történetében is, hol ő csak mint névtelen hős szerepel.
Az »Angol királynő« fogadóban esténkint kedélyes asztaltársaság gyült össze: Szabó János h. alezredes, Földváry Albert, Földváry Guszti, Földváry Elek, Csernovics Arzén, gr. Ráday Pál, Ferdinánd-huszár főhadnagy, gr. Széchen Sándor, Kállay Guszti, gr. Bethlen Gergely, Kemnitzer Károly és én.
Kemnitzer Károly leköszönt vértestiszt, oroszlán termetű, szép, barna s igen választékos férfi volt sokat adott az öltözékre, mindég a legdivatosb s egyszersmind legdrágább illatszerei voltak. Hölgyek termeiben s vig czimborák közt egyaránt jóltalálta magát. Különben egy igen kedves és szellemes báró-kisasszony kimondott jegyese volt.
Egy szép reggel olvassuk a hiv. közlönyben: Kemnitzer Károly ki van nevezve a törzskarhoz kapitánynak. Már akkor Földváry Albert is honvédtiszt volt.
Jön hozzám nagy nevetve gr. Ráday Gedeon, nem a honvédelmi miniszter, ő akkor még a porban játszott, hanem az idősb Gida.
– Hallottad-e, mond az ő nevetségest jelző túlkomoly kifejezésével, Károly honvéd kapitány?
– Tudom.
– Nem lepett meg?
– De igen, még pedig kellemesen. Fölismerte kötelességét, megfelel hivatásának s jó példát mutat a többi urfinak.
– Na, de kérlek Lojzi, hol veszi majd ott az időt öltözködni? hol tartja a pachulit? Na, lesz abból honvéd!
És lett olyan, hogy emlékének Ráday Gida gróf, velem együtt, kalapot emelhet.
Egyszer a reggeli órákban Kemnitzer Károly benyitott hozzám e szókkal: »Nagy szivességet kérek. Herczeg Vorinyetzky, ki a Bácskában oly feltünést és lelkesedést keltett azzal a móddal, a melylyel a vértesektől kilépett, itt van és vendégem. Igen ohajtana Petőfi, Jókai és Vasváryval megismerkedni. Szűkkörü kis estélyt adok ma szállásomon, hivd meg azokat az urakat. Csak ti négyen és mi ketten leszünk.«
– Ez nem fog sikerülni.
– Miért?
– Nem ismered Petőfit.
– Igen sajnálnám, ha igazad volna. Kövess el mindent.
– Mindent elkövetek.
Megindultam fölkeresni Jókait, hadd legyen e nehéz feladatban segitségemre, mert közűlünk neki volt Petőfire legtöbb befolyása. Jókai a svábhegyen takaródzott kétcsövű fegyverével, nem találtam. A svábhegyre menni két ok gátolt, mert akkor Mór barátunk ott hozzáférhetlen volt; másodszor, mert elkéstem volna az idő rövidsége miatt.
Isten neki, elhatároztam egyedül szemébe nézni Petőfi szitkainak.
Vasváry Pali örömmel fogadta a meghivást. Együtt mentünk Petőfihez.
Minden bevezetés nélkül elmondtam jövetelünk okát.
Petőfi előmbe állt; fején éghez meredező hajszálai megmozdultak, szemeit vadul megforgatta, s aztán keserü mosolylyal kérdé: »Megbolondultál?«
– Bizony Sándor, ily izgalmas időkben az sem volna csoda.
– Csak azért, mert különben tudnád, hogy egy herczeg kedveért a kisujjamat sem mozditom meg.
– Hát az igaz, hogy Vorinyetzky szerencsétlenségből herczegnek született, de tehet-e róla? A miről ő tehet, az elismerésre, az csodálatra méltó. Szive, lelke a szabadságé, ő jogainkért küzdeni akar, ő barátja, ő testvére a népnek, ő lengyel!
– Hm, igazán? dörmögé Sándor, kissé megszelidülve.
– Zászlóját, hol rá annyi kitüntetés, fényes előmenetel várt, ott hagyta s eljött, hogy honvéd legyen. Nagy tüntetéssel vált meg a vértesektől, s a szabadkai nép vállaira kapva vitte végig az utczákon. A magyar kormánytól egy vadász-zászlóalj felállitásával van megbizva, s eziránt óhajt veled értekezni.
Sándor hirtelen kikapta zsebéből a tallért, heves léptekkel járt fel-le, miközben a tallért felhajgálva, csattanósan elkapkodta; ez volt szokása, ha gondolkozott valamin.
– Te is mégysz? kérdé hirtelen Vasvárytól.
– Hogy ne? hazafiui kötelességnek tartom.
– De az a Kemnitzer is olyan félmágnás.
– Az a Kemnitzer honvéd kapitány.
Megint fel-alá járkált, hajgálta s csattogtatta tenyerében a tallért, most hevesebben, mint elébb.
Megállt, felütötte fejét s mondá: »Hallod-e, ha máskép lesz a dolog, mint ahogy mondod, többé szemem elé ne kerülj. Jó, majd együtt megyünk.«
Este, midőn Kemnitzerhez mentünk, utközben Petőfi nehányszor megrázta fejét, aztán vállán egyet ránditott, s legalább két lépéssel előttünk haladt.
A mint a szobába léptünk, Vorinyetzky felugrott s Petőfit átölelte e szókkal: »Tőled tanultam, tőled! Mindég szerettem a szabadságot, de imádni csak dalaidból tanultam.« Aztán nyaka körül fonta karját s alá-fel járkálva, melegen beszélgettek. Mikor estelihez ültünk, benső barátok voltak. Elenyészett a rangkülönbség, mindkettő csak szabadsághős. Étkezés, vagy inkább borozás közben, Vasváry ékesszólásának egész bensőségével mondott ragyogó pohárköszöntőket. Petőfi is neki hevűlt, s elkezdte szavalni szabadságdalait. A házigazda és Vorinyetzky nem maradtak az ölelésnél, hanem össze-vissza csókolták Sándor borzas fejét.
Az elragadtatásnak és lelkesedésnek nem volt hossza-vége. Ha Petőfi szavalt, s Vorinyetzky gyönyörittas szemeit rászögzé, senki se mondta volna, hogy nem szerelmespár. Vorinyetzky oly ifju és szép volt; arczbőre, vonásai és szine oly finomak, hogy ha átöltözködik, akárki igen szép nőnek hihette.
Hévvel folyt a beszélgetés a viszontagságok felől, melyeknek eléje néz a nemzet.
Egyik sem tőn fogadást, egyik sem esküdött, de mindenik homlokáról lehetett leolvasni: Ott leszek!
Ott is volt.
Közűlök csak magam éltem túl az eseményeket.
Petőfi elesett a csatában, s nemcsak magasztos lelke szállt az égbe, de testét is, mint valami szentét, tán angyalok ragadták boldogabb hazába, mert a földről nyom nélkül eltünt, de halhatatlan szelleme itt él és uralkodik; itt fog élni és uralkodni, mig csak magyar lesz e hazában, sőt azontúl is… A nemzet kegyelete szobrot emelt neki.
Vorinyetzky herczeget a temesvári csatában ifju heve elragadta; jobb lova levén, mint a többieknek, a rohamban seregétől elszakadva, egymaga csapott az ellenséges tömeg közé, hol karddal a kezében elfogták. Pesten halálra itéltetett. Oly bátran lépett a vesztőhelyre, mintha csatatéren dicsőséges halálba menne. A bakó rövid percz alatt kioltott egy gyönyörüen virágzó életet. A tisztelet és hála emléket állitott neki a Kerepes-uti temetőben, melyet évenkint, halottak-napján, meglátogat az egyetemi derék ifjuság, hogy az elismerés koszorujával feldiszitse, mit megható szónoklattal kisér.
De elmulik egyik halottak-napja a másik után, a nélkül, hogy valakinek eszébe jutna megemlékezni Vasváry Pálról, kit Abrudbányán agyonvertek a mótzok. Sirja ott jeltelen, s emléke itt enyészőben van.
Pedig őt nemcsak mint csatában elesett hőst illeti a babér, de mint a márczius 15-nek egyik leglelkesebb kezdeményezőjét, ki hatalmas szónoklatával a Muzeum-téren annyiszor elragadta az ezrekre menő gyűlési hallgatóságot; ki a városház termében oly magvasan s magasztosan szónokolt, hogy maga Klauzál Gábor miniszter, a szónoklat nagymestere, ki ép akkor érkezett le Pozsonyból, ezen ülés alatt történetesen mellettem foglalván helyt, hozzám fordult e kérdéssel: »Jaj, ki ez a kedves fiu? ebből nagy ember válik.« Vasváry volt a márcziusi napok egyik kiváló lelke. És ő megmutatta, hogy azokért az eszmékért, a melyeket hirdet, meg is tud halni.
Bizony kedves volna, ha az a minden szépért és dicsőért lelkesedni képes egyetemi ifjuság, minden márczius 15-ik napján egy kis Vasváry-ünnepélyt rendezne. Hisz ő egyéb kitünőségei mellett, még oly kedves történelmi tanár is volt.
Na, de ezekről irtak már ragyogó tollú költők és remek történészek, a kiről én tulajdonképen megemlékezni akarok, arról alig tud valaki valamit, pedig megérdemli, hogy tudjanak.
Kemnitzer Károly, a fővárosi uritermek egyik hőse, kiről fel sem tudták tenni, hogy egy hadjárat nyomoraival meg birjon küzdeni, s többen mondták: Tetszett neki a szép egyenruha, majd ráun.
És nem unt rá, hanem viselte ugy, hogy becsületet szerzett neki. Fáradhatlan s rettenthetlen katona volt. Megnyerte feljebbvalói tiszteletét s az alantiak szeretetét.
A selmeczi csatában egy ütegnek feladata volt, az ellenséget tüzelésével feltartóztatni. Legnagyobb veszély környezte, a tüzérekből és fedezetből is már sokan elhulltak. Egyszerre a mieink kezdtek az ágyukkal megfutamodni. Kemnitzer Károly mint vezérkari tiszt, utánok vágtatott, s az ágyuslovakat megragadta zablájuknál fogva, s a legnagyobb kereszttűzben az ágyukat egyenkint visszavezette előbbeni helyökre, s onnan el sem mozdult többé. Egyszerre csak be volt keritve. Az ellenség parancsnoka felszólitotta Kemnitzert, hogy tegye le a fegyvert, s adja meg magát, különben valamennyiöket kardélre hányatja.
Kemnitzer egész nyugodtan válaszolt: »Ön fogja ismerni kötelességét mint katona, én is ismerem az enyémet mint katona. Magamat meg nem adom soha!«
A tiszt tüzet vezényelt, s Kemnitzer Károly több golyótól találva, lefordult lováról.
Sulyos sebeivel egy házba vitték, hol rögtön iróeszközt kért. Levéliráshoz kezdett:
»Drága egyetlen Gizel…« a toll kiesett kezéből, feje hátra hanyatlott… meghalt.
Sirját a nők teleültették virágokkal.
Én nem voltam ott, de egy barátom, a ki tudta, mily jól vagyok Kemnitzerrel, sirjáról kis bokrétát kötött, s levél kiséretében (ki mint szemtanu irja, mily hősiesen, mily szépen esett el Károly) nekem elküldte.
A bokrétát hiven őriztem.
Buda bevételekor Pesten lévén, Kemnitzer aráját fölkerestem, a városligeti Bártl-féle nyaralóban laktak.
A báró kisasszonyt a nagyszerü üvegházban találtam, mély gyászban volt. Amint engem megpillantott, sirva fakadt. Átadtam neki a száraz bokrétát, e szókkal: Károly sirjáról van.
Jót állok, ma is őrzi, bizonyosan por már az egész, de ő a port is tiszteletben tartja, mert soha se ment férjhez. Találkoztam vele többször, most is oly bús, levert, mintha csak a mult napokban érte volna a csapás. Valóban nem látszik rajta, hogy az idő enyhitette bánatát. Midőn megemelem előtte kalapomat, bizonyos vagyok arról, hogy egyet gondolunk.
Ugy látszik, Kemnitzer kis estélyén már ott lebegett a kis társaság feje felett a halál angyala. Mindnyája elvérzett, csak én szabadultam meg nehány sebbel, tán azért, mert ahol oroszlánokra vadásznak, a kisebb vad könnyen elsurran.
Jókai Mór sok szerencsés órát tölthetett a Svábhegyen, de szerencsésebbet, mint ez napon, aligha; mert ha megkapjuk, nincs rá eset, hogy azon estély alól kibujhatott volna, s akkor meglehet ő is belekerül ebbe a halál-lajstromba. Bizony pedig kár lett volna, ki tudna most annyi szép és hű dolgot irni Petőfiről az utókor számára. Legyen ő az utolsó a tizek közül, s akkor is maradjon még annyi ideje, hogy a tizek történetét megirhassa.
XI.
Nehány napig gyakoroltunk az Ujtéren, hogy legalább rendes menetben tudjunk felvonulni, tudjunk arczot változtatni, s ne kavarodjunk össze a kanyarulatoknál, megértsük a vezényszót, s fegyverrel tisztelegni képesek legyünk. Mindez bámulatos gyorsasággal ment. Meglátszott, hogy az értelmiség, s nagy a lelkesedés; csak e két tényező képesitett ily csodás haladásra. Már fegyverben álltunk, s ütött az indulás órája. Mindenki elismerte, hogy szép csapat. Szakaszokra oszolva felvonultunk a Dunapartra, a redout előtt Földváry arczot vezényelt, s az ott ülésező képviselők megszemlélésre jöttek. Midőn a kormány tagjai az emeleten mutatkoztak, fegyverrel tisztelegtünk, s aztán szerencsekivánatok közt, kiváncsiak tömegétől kisérve, a vasut indóházához mentünk, a honnan külön vonat szállitott Szolnokra.
Szolnokon nehány sorezredbeli gyalog altiszt öt nap alatt csapatunkat ugy begyakorolta, hogy tudott annyit, a mennyit az ujonczok rendesen egy év alatt tanulnak be.
Egy gőzösön s megfelelő vontató-hajókon usztunk le Szegedre. Az első sebesültünk e hajón volt; sötét éjszaka nagy jajgatásra szövétneket gyujtunk, ugy rémlett, mintha a Tisza mélyéből jönne a hang. Hamar ráakadtunk, egy ajtó, melyen a szállitandó portékákat szokták a hajótárba leeregetni, nyitva volt, s azon valaki beesett. Többen lementek, s felhoztak egy félalélt közvitézt. Arányi Lajos, a csapat orvosa, azonnal megvizsgálta s gyógykezelés alá vette, három oldalbordája volt betörve. Századomból való volt, ma is él. Schönberger B. nádor-utczai szabó.
Szegeden lelkesen s vendégszeretőn fogadtak; a mint a városháztéren fel valánk állitva, nagy sokaság vett körül. A sokaságból egyszerre kiválik egy kegyesrendi pap; magas, szikár, beteges kinézésü, felém tart, megölel örömkönyektől ragyogó szemekkel; engem a hála és boldogság érzete fogott el, megismertem Tóth Józsefet, az én mélyen tisztelt és szeretett hajdani természettan tanáromat. Az isten áldja meg, jó ember, jó hazafi, mint ezen derék rend legtöbb tagja.
A szegediek igaz magyar szivvel, ősi vendégszeretettel fogadtak; kevesen voltunk, hogy minden gazdának jusson egy vitéz, hát majd széjjelszedtek. Egy éjt töltöttünk Szegeden, de az egész zászlóalj összesen ezalatt nem aludt annyit, a mennyit valami kifáradt vadász a fa árnyékában aludni képes. Lakoma, táncz, zene folyt mindenfelé. Reggel, midőn hajóra szálltunk, minden legény mellét kis bokréta diszesitette. A szegedi vigság behatása alatt utaztunk lefelé, s harczi dalaink messze vidékre betöltötték a sikföldet.
Ó-Becsére megérkezvén, Fakh és Kiss Ernő huszárezredesek tartottak szemlét a csapat felett. Azután a tiszteket maguk körül gyüjtvén, katonai rövidséggel figyelmeztették, hogy mily terhes szolgálat vár itt reájok, egyuttal kifejezést adtak azon reményöknek, hogy a kötelességérzet e nehéz időkben mindenkit serkenteni fog helyét férfiasan s hazafiasan betölteni. Földváry Lajos a tiszteket névszerint bemutatta. Ekkor, ugy ahogy beszállásoltak. Én egy rácz pap házába jutottam; üres négy falból állott, még csak egyetlen rozzant széket sem találtam benne. A pópa mindenét elvitette Szent-Tamásra, s ő maga is oda vonult.
Ó-Becse nem volt más, mint valami katonai nagy laktanya; rácz népessége itt hagyva üres házait, mind a római sánczokba vonult, az üres házak meg mind katonasággal voltak megrakva. Itt volt a Ferdinánd huszárezred, a Hannover huszárok, Lenkey a Würtenberg huszár osztálylyal, Lo-Presti huszár önkénytesei; továbbá egy sorezredbeli zászlóalj, a 3-ik honvéd zászlóalj, a debreczeni vörös szalagos önkénytesek, kik oly hiressé váltak; a mi zászlóaljunk; a pestmegyei, makói és más vidékbeli nemzetőrök. Felváltva fele mindég táborozott, a másik felének egy része képezte a helyőrséget, a nagyobb rész pedig a fenyegetett s veszélyes pontokon, mint a Jovicsszállás, a merről többször kisérlettek a ráczok megrohanásokat – őrségre volt vezényelve.
A szolgálaton kivüli időt a viszonyokhoz képest elég kellemesen töltöttem. Századomnál igen sok művelt és derék fiu volt; főhadnagyom: Hild, hadnagyom: Kölcsey Kálmán, őrmesterem: Gelinczey tanár. Aztán olyan hadapródféle közvitézek: Görgey Pista, kit nem sokára elvesztettünk, mert bátyja Arthur maga mellé vette segédtisztnek; idősb, akkor ifjabb gróf Ráday Gedeon, Csernyus Bandi, Dulovics, Laky Adolf, Müller Emil, Bogisits Lajos, ki azt állitja – én ugyan nem emlékszem rá, – hogy valami kötelességmulasztásért egyszer bezárattam; most Pestvidéki törv.-széki elnök, ugyan vigyáznom kell, hogy 34 év mulva vissza ne fizesse.
Hát van ma hétszemélynök, királyi táblai biró, nyugalmazott államtitkár, közjegyző, tekintélyes hivatalnok, orsz. képviselő, előkelő ügyvéd, befolyásos kereskedő s hirneves iparos, ki zászlóaljunkban szolgált.
Ez egy hadászati gyakorló tanoda volt; tanultunk katonai fegyelmet, táborozást, hadászati szolgálatot, nem elméletileg, hanem valóságban; megismerkedtünk az ágyugolyók zugásaival, a puskagolyók fütyüléseivel. Víttunk csatákat, szenvedtünk veszteségeket, de nem láttunk ellenséget. Lövöldöztek ránk öles magasságu tengeriből, árkokból, házakból; néha egész sorkocsi vonult fel, hirtelen megálltak, s a kocsik mögül a legveszettebb tüzelést intézték ellenünk, s midőn rohammal közeledtünk hozzájok, kocsira pattantak, s nagy porfelhőt hagyva magok után, elvágtattak. Éjjel sötétségben, mintha csak a földből bujtak volna ki, megtámadták őrtanyáinkat; ily támadásoknak legsürűbben a Jovitsszállás volt kitéve, azért oda mindég kettős őrség volt vezényelve, kik minduntalan kisebb csatározásokba keveredtek. Ott többször tiszt is megsebesült. Ha aztán az a müvelt ellenség közűlünk élve vagy halva valakit megkerithetett, annak hulláját irtóztatón megcsonkitva találtuk valahol a mezőkön.
Borzasztó »furcsa háboru«, de jó tanoda volt, mert mindenki megtanult éber, gyors és elszánt katona lenni.
Damianics is itt nevelte az ő világra szóló 3-ik zászlóalját. És hogyan nevelte!? kérlelhetlen szigorral, még a tisztek irányában is; a ki nem vált be az ő keretébe, nem felelt meg igényeinek, annak egyszerüen megmondta, köszönjön le, vagy helyeztesse át magát, mert nála nem boldogul, s vele nem fog megférni. A közvitézt, ha nem volt jóravaló, a sorból kilökve, elkergette. Damianicsot ekkor gyülölték. Mikor aztán megteremtette ezt a halhatatlan zászlóaljat, melylyel oly csodákat mivelt, mint például Bicskénél, midőn az erdőből kellett az ellenséget kiverni, de elébb egy hidon átmenve, mely kereszttűzben volt, egy üteget kellett elhallgattatni. Erre a jeles 10-ik zászlóalj kapta a rendeletet. Elő is nyomult a hidig, többen elestek, de azért itt helyben állva a parancsnok jelentést küldött, hogy a hid bevehetlen, mert kereszttűzben van.
Damianics felkiáltott: megmutatom, hogy bevehető; harmadik zászlóalj előre!
És a harmadik zászlóalj karra vett fegyverrel, énekelve vonult át a hidon, oda se nézve neki, hogy jobbra-balra, elől és hátul is hullnak a pajtások.
Vagy Szolnoknál, mikor a harmadik zászlóalj rohammal egy ágyuüteget foglalt el, a mi gyalogságnál csaknem hallatlan. Ekkor már imádták Damianicsot.
A szolnoki győzelem után a szemlénél Damianics minden zászlóaljat, huszár-osztályt vagy századot külön megdicsért, mikor a harmadik zászlóaljhoz ért, elnémult, levette csákóját s ugy lovagolt végig a zászlóalj előtt.
Nem volt oly előléptetés, a miért valaki ettől a zászlóaljtól megvált volna.
De térjünk vissza Ó-Becsére.
Tisztelegtem Damianicsnál. Ismertem őt, még mikor aradi tanuló voltam. Ő mint toborzó főhadnagy működött ott, az ezred Velenczében volt. György bátyám ugyanazon ezrednél mint hadapród szolgált, s havi járulékait mindég én vittem el Damianicshoz, továbbitás végett. Akkor is nagyon szives volt hozzám, most, a mint meglátott, barátságos, de erős kézszoritással mondá:
– Örülök öcsém, hogy e téren látlak. Hát György hol késik?
– Mácsán van Csernovics Péternél, kineveztetését várja.
– Reméllem a honvédséghez.
– Természetesen.
– Jó katona, csak kissé tüzes és szilaj. Veronában majd megadta az árát, s ha én fel nem találom magamat, hát a legjobb esetben ma is valami várfogságban ül.
– És hogyan?
– Az ezredtulajdonos báró Rukovinának öcscse főhadnagy és irtóztató magyarfaló volt; a gyakorlatnál mindég agyba-főbe szidta a magyarokat. El voltak ellene keseredve.
Egy reggel a gyakorlatra felállitvák, s Rukovina a vezénylő elkezdi megint: a magyar betyárokat, a kik csak kocsisoknak valók, majd igy meg amugy fogja megtanitani.
Gyuri kiugrik a sorból, kardlappal végig húz a főhadnagyon. Rukovina meglepetésében futásnak indul, Gyuri utána, s Verona utczáin végig kardlapozza.
Elfogták, börtönbe kisérték, s haditörvényszék elé állitották.
Láttam, el van veszve a kölyök. Hozzá mentem a fogházba, s titkon odasugtam neki: »Te nem tudsz semmiről, nem emlékszel semmire. Olasz ifjak megvendégeltek reggelivel, ittál velök és fogságban találtad magadat. Ennél maradj.«
Ekkor már tudtam, hogy benn vagyok a haditörvényszékben.
A birák nagy komolyan összeültek, senki sem minősitette oly nagymérvünek a bűnt, mint én. Egészen egy véleményen voltam a hadbiróval, s nem láttam enyhitő körülményt.
Gyurit bekisérik fegyver közt. A hadbiró felteszi neki a kérdéseket, s mindnyájok roppant álmélkodására, ő nem tud semmiről semmit.
Szerettem volna megölelni, oly jól játszotta szerepét.
– Ez Unsin, mond a hadbiró, a mit állit.
– Unsin, viszhangozá a többi.
– Ez nagyon meggondolandó, s minél inkább elmélkedem felette, szóltam hozzá, annál valószinűbbnek, sőt bizonyosnak látszik.
– Mi?
– Hogy őrülési roham volt.
– Az nem jő oly hirtelen, azelőtt soh’sem volt baja, most sincs, hát csak akkor…
– Igen is, csak akkor. Tudjuk mindnyájan s tapasztaltuk, hogy az olaszok gyűlölnek bennünket, s akár tőrrel vagy más gyilkoló eszközökkel életünk ellen törnek. Hát nincs-e parancs kiadva, hogy az utczákon egyes katonának járkálni tilos, mert élete veszélyeztetve van. Bizonyos vagyok benne, hogy azok az olasz ifjak, kik a foglyot megvendégelték, italába mérget kevertek. Az adag nem volt elégséges, hogy megölje, de különben is erős alkotásu, hát a szer darab ideig agyvelejére hatott.
A birák összenéztek, egyik-másik olyat bólintott fejével, mintha mondani akarná: lehetséges biz az.
A hadbiró az ezredorvos véleményét kivánta.
Ez meghallgattatván, nem zárta ki lehetőségét annak, hogy mérgezési kisérlet foroghatott fenn.
Gyurit fölmentették, s csak a tilalomparancs áthágásáért, s mert ismeretlen ifjak meghivásának engedett, lőn kétszer negyvennyolcz órai fogságra itélve.
Eljött hozzám megköszönni, s kérdeztem tőle:
– Aztán megverted-e legalább becsületesen azt a németet?
Hanem azért mégis ártott magának; kétszer terjesztette fel előléptetésre az ezredes, de a tulajdonos egyszer sem erősitette meg. Na, de kipótolhatja most.
Ezután igen sokat voltam Damianicscsal nála is, meg Földváry Lajosnál, kivel szoros barátságban élt.
Századomban volt két mészáros-legény, mindkettő egészséges, szép fiu; megtettük szakácsnak. Magok válogatták meg s hozták haza a húst, tehát mindég a javából. Együtt étkeztünk, a századombeli tisztek, Kráy Jancsi, Ferdinánd-huszár kapitány, gr. Ráday Pál Ferdinánd-huszár főhadnagy, gr. Ráday Gida, s mindég a napos altiszt. Rostbeafjeink hire hamar elterjedt, s aztán nem mult el nap vendég nélkül. Leggyakrabban ellátogatott Lenkey és báró Orczy István, még Damianics is eljött Földváry Lajos társaságában.
– Hallom, szólit meg gróf Kolowráth, Ferdinánd-huszár ezredes, hogy olyan jó konyhájok van.
– Ha mertem volna meghivni ezredes urat…
– Meghivom én magamat holnapra, vágott szavamba nevetve, Aradról Edelspacher kitünő magyarátit küldött, tehát borral én látom el az asztalt.
Haza siettem s előhivattam a két szakácsot.
– Na fiuk! holnap, a ki lelke van, kitegyetek magatokért, itt ebédel a Ferdinánd-huszár ezredes.
– Minden rendén lesz, százados ur.
– Tehát a javából, bőviben és kitünőn.
– Meg lesz velünk elégedve, százados ur.
– Asztalt, székeket s teritéket a vendéglőből kell kikölcsönözni. Fizetünk érte, a mit kérnek.
– Értem.
Ez a pópa-ház soh’sem látott még ily fényes társaságot, s hihetőleg nem is fog látni.
Volt gulyáshús olyan lével, a minőben még a bagariát is meg lehetne enni; tészta kétféle, ökölnyi gombóczok, s töpörtyűvel boritott túrós haluska; végre a rosbeaf, melyet akár Lord Palmerston asztalára föl lehetett volna tálalni, legalább Dopping huszártiszt, mint illetékes itész, azt állitotta. Persze Kolowráth sem maradt a magyarátinál, hanem ráadásul egy kosár pezsgőt mellékelt. Ilyen sikerült lakomát, ömledező jókedvet csak azoknál lehet keresni, kik ügyök igazságában s fegyvereik erejében biznak.
Legyen szabad itt nehány sorban Kolowráthról megemlékeznem. Tetőtől-talpig lovag, szeretetreméltó, jószivű és barátságos. Alanti tisztjei rajongtak érte, s a legénység bálványozta. Kitünő katona, bátor harczos, s a magyarnak, az országnak s ügyünknek barátja volt.
És mégis megszökött.
Szivesen maradt volna, s jót állok, végig küzdi szabadságharczunkat, mint akármelyik jó magyar, de az ország minden zugában tele volt adóssággal. Ő felhasználta az alkalmat, s a hitelezők elől szökött meg jómódjával. Ha kormányunk egy csomó pénzt vesz a kezébe s Kolowráth gróf ügyeit rendezi, kitünő, értelmes, bátor és hű vezért nyert volna meg ügyünknek. Persze, ez igen sok pénzt kivánt, mert Kolowráth igen könnyelmü volt, s bizony a mi szegény kormányunk akkor nem nagyon adhatott ki egy emberért ily tetemes összeget.
Gróf Kolowráth kereket oldott, ezredének tisztikarából is többeket érzékenyen megkárositván.
Bécsben azonnal dandárt adtak neki, s Magyarország ellen akarták küldeni.
Kolowráth azt felelte: »A hova annyi kedves emlék fűzi, a hol oly sok jóbarátja van s a hol élte legszebb napjait töltötte: oda, mint ellenséget ne küldjék, mert ő Magyarország ellen nem fog harczolni soha.«
Azonnal nyugdijazták, s Velenczébe küldték felügyelet alá, a hol aztán főbelőtte magát.
Csapatunkban, különösen az első századnál, Földváry Lajos iránt az ellenszenv minden alkalomkor kirítt. Ezen századnál voltak a helytartótanács fiatalai seregestől, több ügyvéd, hivatalnok s egyéb értelmiség. Nem tudom, az bánthatta-e őket, hogy Földváry irányokban nem ugy járt el, mint urfiakat illetné, hanem csak katonásan, vagy pedig Baldacci Antal százados ukra vezethető vissza az egész, kinek feszült viszonya Földváryval a párbajozásig ment, annyi bizonyos, hogy békétlenkedtek. Hát az igaz, hogy Földváry modorában volt valami nyers, de mit bánthatta azt, ki kötelességét teljesitette?
Ezek az urak szerettek táblabiráskodni, s meg nem barátkozhattak azzal, hogy ezt vagy azt a parancsot teljesiteni kell, ők az okát is akarták tudni, miért e parancs? és miért teljesitendő? És mert Damianics katonai dolgokban szintén tekintet nélkül szigorú volt, ellene is zugolódtak, sőt gyanusitgatták.
Egy alkalommal ép az első század volt előörsön, s beszédet hallottak, a tengeri elfedte az egyéneket, de az egyiknek hangjában felismerték Damianicsot. Szaggatott mondatokat ki birtak venni, s azok igen kompromittálók voltak. Nosza! Damianics áruló, alkudozott a szerbekkel, hallottuk.
Pedig mi volt? Párbaj báró Baldacci és Földváry Lajos közt. Damianics mint Földváry segéde beszélt a vívás feltételeiről, s itt fordulhattak elő oly kitételek, mik félreértésre adtak okot.
Damianics legkedvesebb eledele a pörkölt malacz volt. Erre hivott meg nehányunkat.
Ezalatt a bizalmatlankodók gyűlést tartottak, hol Damianics iránti aggodalmuknak adtak kifejezést, s öt tagu küldöttséget választottak, mely Damianicsnak megvigye a bizalmatlansági szavazatot, s egyuttal a leköszönésre felszólitsa.
Ép asztalnál ültünk; a debreczeni kenyér nagyságu s idomu kulacs járt körbe, mikor a küldöttség megjelent. A küldöttség vezetője egy kicsiny uriember volt.
Damianics felállt; ugy nézett ki a küldöttség vezetője mellett, mint nagy Kristóf.
A kicsiny uriember, kit megnevezni nem akarok, hosszú, szép és átgondolt beszédben előadta, hogy Damianics iránt nincs bizalom, s elvárják mielőbbi leköszönését.
Mikor elvégezte nagyszerü beszédét, Damianics egy szót sem felelt, hanem kinyujtotta jobb kezét, megragadta a szónokot gallérjánál fogva, fölemelte a levegőbe, elvitte az ajtóig, s ott szépen kitette. A küldöttségi tagok nyakra-főre siettek vezetőjük után.
Damianics visszatért, nagyot húzott a kulacson, tovább étkezett, s mindenről beszélt, csak erről a kis mozzanatról egy árva szót sem.
Ily uriféle önkénytes csapatnál közvitéznek lenni igen szép, sok bátor, derék és önérzetes pajtás egymást ellenőrzi, s gyáva vagy jellemtelen tény ez által köztük ki van zárva. Ellenben tisztjöknek lenni valóságos kín; a közvitéz mérlegeli, vajjon a magánéletben melyikök előkelőbb? sérti a feljebbvaló hang, s a megdorgálást vagy büntetést – a mi végre hadjáratban kikerülhetlen – épenséggel nem tűri. Ez viszás helyzeteket szül. Igy valami Okolicsányi nevü urat, helytelen eljárásáért, porkolábhoz kelle küldenem; a kiállott büntetés után, annak rende szerint, eljött jelentkezni. A mint vége volt a hivatalos eljárásnak, Okolicsányi leoldta szuronyát, e szókkal:
– És most Okolicsányi áll szemközt Degrével hogy elégtételt kérjen.
– Jó, küldje el segédeit.
Aztán a százados, mert kötelességét teljesitette, megverekedett a közvitézzel, ki a magáét elhanyagolta.
Takácsy, Ferdinánd-huszár főhadnagy a Jovicsszállás őrségen volt, a hol lősebet kapott. A beteg ágyánál többen összejöttünk. Itt vettük a hirt, hogy reggel támadás lesz Szent-Tamás ellen. Ez felvillanyozott mindnyájunkat. Takácsy zokon vette, hogy nem részesülhet ebben a kirándulásban. A legvigabb hangulat szállta meg az egész társaságot, csak Fiáth főhadnagy maradt komoly. Nem sokára el is búcsuzott érzékenyen, s Takácsynak kezet nyujva, szólt:
– Isten veled, többé nem látjuk egymást. Hazament, rendbe hozta holmijait, egyetmást becsomagolt, czimet irt rá; többekhez levelet intézett, szolgáját megajándékozta, aztán lefeküdt.
Mi kivonultunk a táborba. Éjszakán át századom teljesitette az előőrsi szolgálatot. Hajnalban 3 órakor parancsot kaptam a táborba visszavonulni, nem váltottak fel; bizonyos, hogy ma puskaport fogunk szagolni.
A sereg fel volt állitva menetrendbe. Hosszu gyalogolás után elértünk Turia alá, más rész Sz.-Tamás, a harmadik Földvár ellen indult. Mind a három hely ellen egyszerre történt támadás.
Lenkey huszárjaival büntetésből, mert parancs nélkül jöttek haza, a legveszedelmesb helyre ágyu fedezéshez állittatott. Az első ágyugolyó, mely a sánczok megül kirepült, Fiáthot találta, ki azonnal szörnyet halt.
Sajátságosan borzasztó csata volt; az ágyu- és puskagolyók repültek, az emberek hulltak, s ellenséget sehol se láttunk. Mintha csak kisértetekkel harczolnánk. A gyalogság kimerültség és fáradság ellen panaszkodott; a huszárok unalmasnak találták ezt a csatát.
Ráday Pali mellett egy huszár kivette lábát a kengyelvasból, s ásitozva nyujtózkodott, ebben a pillanatban az ágyugolyó elsodorja a kengyelvasat, mire a huszár elkezd káromkodni, s abba nem hagyta, mig Ráday oda nem szólt:
– Hallgasson már, s inkább adjon hálát istenének, hogy a lába nem volt ott.
– Igen, felelt a huszár, de hova a pokolba tegyem most egész nap a lábamat?
Amott egy ágyugolyó három embernek, a mint sorba állitvák, mindeniknek jobb lábát elszakitá, köztük Faragó őrmesterét, a ki – természetesen – összeesvén, felkiáltott:
– Örülök, legalább nem kell gyalog visszatérnem.
Igy szépen lövöldöztek minket a hű ráczok, a mi ágyuink is derekasan feleltek, de hogy mi és mennyi kárt tettek, azt nem tudhatjuk.
A nevezetesb egyénekből elestek: Szemere őrnagy, báró Orczy István, pestmegyei nemzetőr, Fiáth huszár főhadnagy.
A hosszu menet, végtelen fel-le, előre-hátravonulás, étlenség és szomjuság egészen elcsigázott, annyira, hogy mikor visszatérésre vezényeltek, minden hajamszála felállt, s jéghideg futott végig a hátamon arra a gondolatra, megint megtenni azt az irtózatos utat.
Mondhatom, nem éreztem már lábaimat, inogtak előre-hátra, mint az órainga, s csakis ösztönszerüleg haladtam; azért nem roskadtam le, mert a sorban egymást támogattuk.
Éjjeli 10 óra után érkeztünk Ó-Becse alá a táborba. Reggel 3 órától esti 10 óráig talpon, több mértföldnyi menetet tenni, nehány óráig tűzben állni, egész idő alatt étlen és szomjan maradni, erőnket utolsó cseppig kimeritette.
Alig birtam legényemnek annyit mondani: »Siess Ó-Becsére, hozz ennivalót, mert éhen halok.« Ezzel a nyirkos földre terültem, s az eszmélet elhagyott. Mély álmomból legényem ébresztett fel, ki hideg sültet, sajtot s egy üveg bort hozott. Falatot sem birtam enni, de az üveg bort egyszerre kiittam, s azonnal folytattam az alvást.
Mikor bevonultunk ismét Ó-Becsére, határtalan volt örömöm, hogy most fedél alatt jól kipihenhetem magamat. Csalódtam, Vorinyetzky herczeg érkezett meg uj vadász-zászlóaljával, hát ismerkedési lakomára kellett menni, s ez szokás szerint reggelig tartott.
Ezen zászlóalj mindjárt az első csatákban nagyon kitüntette magát.
Báró Baldacci Földváryval folyton tartó viszálykodás miatt megvált zászlóaljunktól.
Több heti időzés után Ó-Becséről Becskerekre helyeztettünk át. A hangulat csapatunknál egészen megváltozott. Földváry iránt a bizalmatlankodás és ellenszenv – különösen az első század részéről – nem egyszer, hangosan nyilatkozott, mire Földváry is kedvét veszitvén, Ó-Becsére ment és leköszönt.
Zsigmondfalvára mentünk, midőn a főparancsnokság által a zászlóalj vezetése rám ruháztatott. Ennél kellemetlenebb meglepetés itt alig érhetett. Nem éreztem magamban elegendő képességet e tisztnek megfelelni, másrészt beláttam, mennyi kellemetlenséggel kellend megküzdenem, mert legközelebbi barátaimat kivéve, a többi századok támogatására nemcsak nem számithatok, de ahol csak lehet, nehézségeket fognak utamba görditeni, pedig ezen állomás igényelt legtöbb éberséget, ez volt leginkább nyugtalanitásoknak kitéve. De sorsomban meg kelle nyugodnom. Hányszor kaptuk a hirt, hogy itt, vagy ott fognak betörni a ráczok, s az előőrsöket a jelölt irányba kiállitva, fél éjszakákat s néha egész napokat a zászlóalj künn töltött. És ha még ugy meg voltam is győződve, hogy hazugság a nyert értesités, intézkednem akként kellett, mintha szentül hinném, mert mégis megtörténhetett volna, s a mulasztásért a felelősség engem ér. Jó lélekkel mondhatom, hogy itt időzésünk alatt egy éjszakát sem aludtam, s kevés pihenési óráim csak nappal voltak.
Végső állomás lévén az ellenséges ráczokkal szemben, éjnek idején soha se mulasztottam el az előőrsöket megvizsgálni. Ép ilyen járatban valék, s egy előőrsi helyet üresen találtam. A tiszti őrhelyre siettem, okáért tudakozódni. Azonnal kisült, hogy azon helyre Jordán József pesti ügyvéd volt állitva, kit nem messze, a földön fekve, mély álomban találtunk.
A helyzet komolyságához képest, katonai szigorral léptem fel ellene. Jordán aljas káromkodás közt fegyvert ragadott rám. Elfogattam s fegyver közt bekisértettem, azon szándékkal, hogy jelentés kiséretében átszolgáltatom a főhadiszálláshoz.
Ennek következtében, leginkább az első század, nekem meglehetősen felmondta az engedelmességet.
Szerencsémre Vorinyetzky herczeg vadász-zászlóaljával jött minket felváltani, s mi rendeletet kaptunk előfogatokon azonnal Pestre sietni.
Jordánt külön kocsin fegyver közt kisértettem azon szándékkal, hogy az utban eső legelső parancsnokságnál fogságban hagyom.
Kikindán, megérkeztünk után, azonnal siettem Nagy Sándor helyi parancsnokhoz, bejelentettem az átvonuló zászlóaljat s egyuttal a fogva levő Jordán átvételére fölkértem, hogy itt haditörvényszék elé állittassék.
– Annyi bajom van itt a helybeli ráczokkal, hogy igazán nagy szivességet teszesz nekem, mond Nagy Sándor, ha foglyodat tovább szállittatod. Érje utol másutt érdemlett büntetése. Ebben a ráczfészekben csak mende-mondára adna okot.
Szegedig elvittem a zászlóaljat, de annyi keserűséget nyeltem, hogy itt napiparancsban a vezényletet átadtam Burián Jánosnak, az őrizet alatt levő Jordánnal együtt, csináljon vele, a mit akar.
Czegléden Kossuth Lajos várt a zászlóaljra. Megköszönte az önkénytes szolgálatot, s felszólitotta egy lelkes beszédben, hogy alakuljon át rendes honvédzászlóaljjá. A tisztek megmaradnak mostani minőségökben.
Őszintén örvendettem, hogy Szegeden visszaléptem a parancsnokságtól, s ezzel a zászlóaljtól is elváltam, Kossuth felszólitása után ezt már nem tehettem volna, pedig, eltekintve attól, hogy ezen csapatnál kedvemet vesztettem, nem éreztem magamat képesitve arra, hogy századot vezessek, önkénytes vagy nemzetőr csapatnál megjárta, de rendes honvédségnél ehez még sokat kellett volna tanulnom, és más részről meg inkább ohajtottam a lovassághoz.
Elbucsuztam eddigi fegyvertársaimtól, s Ráday Gida gróf, meg Csernyus Bandi társaságában feljöttem Pestre.
Pesten roppant izgalom volt; csapatok jöttek-mentek folytonosan, több képviselőt már honvéd egyenruhában találtam, mint Balogh Jánost, Zákó Istvánt, Bogdanovich Vilit. Roppant leolvadt azoknak a száma, kik azt hitték, hogy még tollal és szónoklattal meg lehet menteni a hazát.
A bécsi hatalom már eldobta az álarczot, Magyarország leigázását elhatározta. Jellasich bárónak kiadatott a jelszó, s az seregével hazánkba betört. Erdélyben a magyarok kiirtására megadatott az engedély, s e nemes czélra a szászok és oláhok közt létrejött a testvéries egyetértés. Bécsben Magyarország miniszterévé valami Récseyt neveztek ki, s ennek ellenjegyzése mellett kelt a magyar országgyülést eloszlató parancs. A végrehajtással, mint királyi biztos, gróf Lamberg lőn megbizva. Lejövetelét megelőzte a hir.
A képviselőház legnagyobb izgatottság közt tartotta ülését, a hid el volt lepve néppel, midőn Lamberg Budáról átkocsizott, hogy mint kir. biztos, legfelsőbb rendelettel az országgyülést szétoszlassa. A hid közepén kocsiját feltartóztatták, s midőn ő egész diszben öltözve, abból kiugrott, több csapás és szúrás következtében halva rogyott össze.
Ebben az ifjuságnak semmi része sem volt.
Nehéz megmondani, hogy ezen népitélet minő hatást idézett elő a pestieknél? az alsóbb osztály tombolt és ujongott; sokan megdöbbentek, másokra meg kínos benyomást tőn. Annyi azonban bizonyos, hogy e gyászos tény után alig kételkedett valaki azon, hogy a koczka az osztrák hatalom s Magyarország közt el van vetve.
Az idegrázó események koronkint megujultak. Egyik nap Bem tábornokra lőtt valami állitólagos lengyel, máskor Görgey falragaszai okoztak nagy csoportosulást, s nem hiszem, hogy valaki közönynyel olvasta volna: Igy bünhödik a hazaáruló! Tudósitás volt, hogy gr. Zichy Eugen kötél által kivégeztetett.
Jellasich pedig elébbre s elébbre vonult a főváros felé.
Nők és férfiak búcsujáratkint vonultak Tétény felé, közben fényes fogatokat is lehetett látni. Mind közmunkára siettek, hogy a főváros védelmére árkot hányjanak. A fényes fogatokból diszes delnők szálltak ki, Jaquemar keztyűs kezeikkel földet hordani. Mennyivel több szolgálatot tettek volna, ha magok helyett a bakon henyélő tenyeres-talpas kocsisokat s inasokat küldik. Na, de tüntetésnek ez igy jó volt.
Nagy harczot víttam lelkiismeretemmel; barátaim s ismerőim legtöbbjei már fegyveres kézzel szolgáltak, s én itt a tollat forgassam?… nem, ha addig élek sem! Megirtam, s beadtam lemondásomat, azután a választ be sem várva, a Móga táborába mentem, hol mint huszár önkénytes közember kezdtem szolgálni.
Marton-Vásárhelynél megpillantott Móga, oda küldi hozzám Nemegyey törzskar kapitányt, s magához hivat.
Oda lovagoltam.
Móga mellett volt Teleki tábornok, még nehány törzstiszt, Bónis Samu, gr. Andrássy Aladár s többen.
Tisztelegtem.
Móga tábornok kezet nyujtott e szókkal: »Mi régi ismerősök vagyunk. Maradjon mellettem, mint nyargoncz.«
A sereg csatarendben volt felállitva. Ott láttam először a hős Guyon Richárdot bátor önkényteseivel, kik közt számtalan pesti barátaim s ismerőseim tüntek fel. E csapat később nagy hirre vergődött zászlóaljjá lőn, s halhatatlanná tette magát Branyicskónál.
Jellasich seregével felénk nyomult. Megvallom, elszorult szivem, mikor azt a sokaságot a magaslatról leereszkedni láttam; ellepték az egész oldalt, mint a hangyák.
Jellasich állást foglalt, Móga nem támadott.
Egyszerre megdördül Jellasich ágyuja, s a golyó a huszárok közé csap, Móga oda tekint, jól kifent bajuszát jobbra-balra felrángatja, s félhangon maga elé morogja: »gaz!« A második golyó megint a huszárok közt pusztitott, Móga ekkor már hangosabban mondta: »lázadó!« s most ő is elrendelte a tüzelést. Ágyuink becsületesen feleltek.
Sokáig folyt a tüzelés, mig végre a horvát részről éktelen orditozás közt rohamra indultak a szerezsánok.
Jung tüzérparancsnok most maga irányozta az ágyukat, s hatot egymásután letüzeltetett a közeledő szerezsánok közé. Iszonyu pusztitást tehetett, mert láttuk őket összekavarodni, s a veres köpenyek csak ugy röpkedtek fel a légbe.
A csata e napon eldöntetlen maradt, s másnapra készültünk elhatározó ütközetre.
A városba lovagoltunk. Bónis Samuval beszélgettem, amint a kocsikhoz értünk, melyen a sebesülteket szállitották. Egyik kocsin fiatal honvéd jajgatott, mellette ellőtt lábú huszár feküdt, ki társát egyben vigasztalta.
– Maradjunk mellettök, mond Bónis, ennek a huszárnak a sorsa érdekel. Aztán ő vette át a huszár szerepét, s egyszerü, de lélekemelő szavakban szólt, ugy, hogy még a huszár is ugyancsak rámeresztette szemeit.
A városba érkezvén, elkisértük a szerencsétleneket a rögtönzött kórházba, hol azonnal a huszár láb levevéséhez láttak. A huszár szivart kért, Bónis azonnal még meg is gyujtotta s ugy szolgált vele neki. A huszár szivarozva állta ki a műtétet, mikor vége volt, felült, egy pohár vizet kért, megitta s abban a pillanatban halva vágta magát hanyat. A szivar még füstölgött ujjai közt.
Azon este a táborban nagy szerencsétlenség történt. Az első honvéd zászlóalj kémszemlére kiküldetett, s mig odajárt, az előőrséget felváltotta a »Prinz Preusen« zászlóalj, de még a gyakorlati hadviselésben járatlan sereg, elfeledte értesiteni a volt őrség a következőt, hogy egy zászlóalj künn van szemlén. Az első zászlóalj visszatért, a »Prinz Preusen«-ok a homályban azt hitték az ellenség jő, s sortűzzel fogadták. Több honvéd megsebesült. »Köztünk van az ellenség! kiabálták a honvédek. Árulás! a sorkatonaság lövöldöz ránk.« Ez villámsebességgel terjedt el az egész táborban. A zavar általános lőn; hiában erősitették a honvédségnek, hogy irtóztató tévedés volt, majd kideriti a vizsgálat, magok a tisztek is csak levertséggel vettek tudomást ezen kibeszédről, de biz a legénységgel elhitetni egy sem erőködött.
Látszik, hogy Jellasichnak itt nem volt kéme, mert ha ő erről a helyzetről értesül, okvetlen ránk támad, s nem egy dandár, de egy ezred elég lett volna, hogy egész táborunkat felbomlaszsza, oly nagy volt a bizalmatlanság, zavar és elkeseredés.
Ellenkezője történt annak, a mitől félni lehetett.
Ha véletlen valaha szerencsét hozott hadakozó félnek, ugy ezuttal mi beszélhettünk arról. Az ellenség a helyett, hogy rajtunk ütött volna, megbeszélőket küldött, s három napi fegyvernyugvást kért. Soha jobbkor! Vezéreink titkolva bár, de örömmel fogadták az ajánlatot. Pesten még képviselői körökben is rosz néven vették a beleegyezést, sőt akadtak olyanok is, kik Mógát ezért gyanusitgatták. Na, csak lettek volna itt azok az urak, látni a véghetlen zavart és elhangoltságot, máskép itélnének.
A fegyverszünet idejét mind a két vezér a maga hasznára iparkodott forditani; Móga a megingatott bizalmat helyreállitani, a félreértést kideriteni, s a felbomlott rendet ismét jó kerékvágásba hozni tartotta feladatának, s ezt szerencsésen meg is oldotta. Jellasich pedig a férfi szót, katonai becsületet, s minden előőrseit áldozatkint cserben hagyva, seregével megszökött.
A fegyverszünet leteltével keressük az ellenséget, mely oly nagy hűhóval tört az országba, de csak előőrseit és hült helyét találtuk. Azonnal felkerekedett táborunk, s kettős menetben indultunk a szökevény sereg után. Győrnél már annyira nyomában voltunk, hogy tábortüzeinek üszkei még füstölögtek, mikor odaértünk, de az erőltetett menetekben seregünk annyira kimerült, hogy minden harczias kedv s lelkesedés mellett sem birt tovább menni.
Győrött tehát megpihentünk; a jó ellátás s egy kis bor uj erőt adott a további üldözéshez.
Itt kaptuk a hirt, hogy Bécsben Latour hadügyminisztert az utczai lámpára akasztották.
»Csak a hadügyminisztert? mondák katonáink, több is elfért volna ott. Na, de inkább valami, mint semmi.«
Mosonynál előcsapataink elérték Jellasich utócsapatait. Meg is ütköztek. De ők pihentek, mi fáradtak voltunk, ők könnyen futottak tovább, mig a mi seregünk kimerültségből leroskadozott.
E helyet azért emlitem föl, mert itt láttam, a mit az életben aligha fogok látni; sok régi és harczedzett katona volt itt, de azt mindenik bevallotta, hogy ilyet soh’sem látott. Móga, a mint meghallotta, egész karával kilovagolt meggyőződni, ha nem nagyitott-e a hir? és valóban ugy találtuk: ott feküdt egy elesett vértes, a sisakja ketté volt hasitva, a feje végig, s majdnem két ujjnyi mélységre bevágva a vért; látszott, hogy ez az óriási vágás egy csapásra esett. Minő kar, minő erő s minő kard lehetett az!
Óvárott Albrecht főherczeg hivatlan vendégei voltunk; a főhadiszállás az urasági épületben helyezkedvén el, az igazgató kinyilatkoztatta, hogy az ellátásra nézve semmiféle utasitásai sincsenek, következőleg kénytelen mindent megtagadni. A kormánybiztos azon fenyegetődzésére: akkor majd egy szakasz fegyverest rendelek ide, s kényszeriteni fogom, egész készséggel felelte: Erőszak ellen nincs védelmem. Megnyitotta nem csak a termeket, de a pinczét is, felszolgálván a legkitünőbb borokat, s bőviben a felséges szivarokat, ugy hogy ezekből némelyikünk még utravalóval is ellátta magát. Semmi panaszunk ellene, Albrecht főherczegnél herczegi ellátásban részesültünk.
Niklasdorfra este érkeztünk, éhen és szomjan. A főhadiszállás a paplakban volt, hol vendégszeretőn fogadtak. Minő érzés volt azt a szép teritett asztalt látni; ott csoportosultak azok a karcsu üvegek, s ragyogtak a kristály poharak… Végre asztalhoz ültünk s kezdték az étket felhordani. A világ legkellemesb illata tölté el a termet. Alig vártam, hogy a tál hozzám kerüljön.
Berohan Nemiró segédtiszt, s jelenti, hogy az erdő felől erős tüzelés hallatszik.
– Küldjön ki valakit szemlére; parancsolá Móga.
Nemiró végigtekint az asztalon, szeme rajtam megakadt, s kimondja a rettentő itéletet:
– Degré! végy magadhoz egy szakasz huszárt s nézz körül az erdőben.
– Ez nem türt ellenmondást, se pedig késlekedést. Felhajtottam egy pohár bort, bucsupillantást vetettem a párolgó tálra s nehéz szivvel indultam.
Tomejkovich, egy jóravaló derék horvát fiu jött elémbe. Elmondtam neki nagy bajomat, hogy mily éhen vagyok, s a teritett asztal mellől szemlére zavarnak.
– Se baj, vigasztalt jószivüleg, van szalonnám, kenyerem, a kulacs is kiadja még, majd elkisérlek, s utközben lóháton megestelizünk.
Szolgálati lóra ültem, s egy szakasz Miklós-huszárral megindultam.