Az erdő felől csakugyan puskaropogást hallottunk.
A falatozást elvégezvén, miután mindenik kiszivta pipáját, ügetést vezényeltem. Most már nemcsak hallottuk, de láttuk is a tüzelést. A sötétben meg-megvillanó lövésekből jól ki lehetett venni, merre történik a tüzelés? mi ép szembe mentünk. Oldalt akartam kerülni. A nagy bajuszu tizedes, kitanult vén huszár, odaugrat mellém e szókkal: Hadnagy ur! közelebb érjük igy egyenesen.
– A lövésekkel szemben?
– Nem talál ez ebben a sötétben.
Megadtam magam, nehogy bátorság hiányt áruljak el a legénység előtt. Tehát egyenesen előre!
– Ez az átkozott ficzkó, mond francziául Tomejkovich, ki akart fogni rajtad.
– Vagy legalább is zavarba hozni.
Az a tulajdonságuk megvolt a vén huszároknak, ha fiatal s azelőtt nem szolgált tisztek alá kerültek, azokat próbára tenni, azokon kifogni első dolguknak tekintsék. Ha sikerült, vége volt a fegyelemnek s a tiszt valóságos áldozata lőn a legénységnek; ha pedig első pillanattól fogva elég erélyt, bátorságot és szigort birt kifejteni, ugy megnyerte azt a vén katonát, hogy elment vele nemcsak a legnagyobb tűzbe, de kész volt érte magát fel is áldozni. Megtörtént, hogy egyik huszárezredhez máshonnan hoztak egy fiatal kapitányt. A század fel volt állitva, a kapitány arcz elé lovagol s vezényli: »Kardot ránts!« egyetlen kéz sem mozdul. A kapitány végigvágtat a század előtt, megáll a közepén s ujra vezényli: »Kardot ránts!« A helyett azonban, hogy engedelmeskedtek volna, kiugrat egy altiszt, a kapitány előtt megállt s hetykén odakiált:
– Láthatja az ur, senki sem engedelmeskedik, nekünk nem kell.
– Bujtogató! rivalt rá a kapitány, s kardjával olyat vágott a fejére, hogy az lováról lefordult. Most harmadszor kiáltá el a vezényszót, véres karddal a kezében. Ez vagy hatott, vagy tetszett a huszároknak, elég az hozzá, e pillanattól fogva megtartották a fegyelmet, s később szeretettel ragaszkodtak erélyes és bátor fiatal kapitányukhoz.
Én tehát vittem embereimet egyenes irányban.
A tizedes megint mellettem termett azon nézettel: Tán mégis jobb lenne oldalt megközeliteni a tüzelőket.
– Egyenes irányban fogunk menni, feleltem határozottan, s ha bizonyosan tudom is, hogy egy golyó leterit, ettől nem tágitok; mert átláttam a vén huszár ravaszságát.
Egyszerre két alakot pillantottunk meg, kik előlünk oldalt menekülnek. Utánok ugrasztottunk, s midőn elértük, azok a fegyvert magoktól eldobták.
– Kik vagytok?
Németül feleltek, szörnyü remegő hangon: Soproni nemzetőrök.
– Mit kerestek itt?
– A faluba akarunk menni.
– Honnan jöttök?
– Onnan az erdőből.
– A hol tüzelnek?
– Igen.
– Kik lövöldöznek?
– A soproni nemzetőrök.
– Kire?
– Egy házra.
Vágtatva hamar odaértünk. Csakugyan a soproni nemzetőrök voltak, kik egy üres erdészlakra lövöldöztek. Hogy üres volt, arról meggyőződtem, mert feltörtük a házat, melyet eddig csak lőtávolságra mertek megközeliteni.
Visszatérve, megtettem jelentésemet, s aztán jót aludtam.
Innen Párndorfra mentünk, s igy Ausztria határához jutottunk, a nélkül, hogy Jellasichot utolértük volna.
Itt hosszu pihenőnk volt, ugy hogy kirándulásokra is ráért az ember. Engem például Csányi László üzenettel küldött Szombathelyre Batthyányi Lajos grófhoz és Ivánka Imréhez. Káldor őrnagy Pestre rándult mindenféle megbizatással, de a képviselő honvédek is elnézegettek az országgyülésre.
Folyt a sok haditanács és értekezlet; jöttek fel képviselők s beavatkoztak a hadi dolgokba; törvényczikkekkel akartak háborut folytatni s fejtegették, hogy Ausztria határát átlépni nem szabad. A mit ma a haditanács határozott, azt holnap megsemmisitette a képviselői befolyás, a mit meg Pesten végeztek, azt elvetette a tábornoki kar.
Szegény Csányi László azt sem tudta: hová legyen boszuságában, s hol a katonát, hol meg az országgyülést szidta.
Tökéletesen olyan eljárás volt, mint a nagysarlói csata után; ha akkor a szétvert ellenséget tovább üldözik, soha többé magát össze nem birja szedni. De nem, nekünk Budavára kellett, lehozták ide az egész erőt, s az ellenséget hagyták ujra szervezkedni, erősödni, hogy a betörendő muszka mindenesetre találjon itt egy tekintélyes osztrák sereget.
Hát itt is, ha átlépjük az osztrák határt, Bruck alatt megtaláljuk Jellasichot, el is bántunk volna vele, de meg kellett várni, a mig Windischgrätz herczeg felszabaditja Bécset, egyesül Jellasich báróval, akkor aztán ideje, hogy a magyar sereg támadjon.
Jó volt-e ez igy, vagy nem? mások feladata megitélni. Én nem irok hadjárati történelmet, nem itélek strategiai előnyök vagy hibák fölött, nem irok a hadjáratban résztvett nagy emberekről jellemrajzokat, mindezekhez több hadászati ismeret, adatok gyüjteménye s a döntő körökben folytatott cselszövények tudomása szükséges. Én, mint könyvem elején megmondtam, nem irok naplót, sem emlékiratot, legkevésbbé pedig történelmet. Egyszerüen visszaemlékezéseket irok, a politikából, társas-életből, hadjáratból, sat. Nem akar ez még csak tanulmány sem lenni; mindössze a kor ismertetése, egyik-másik körben az uralkodó szellem megemlitése, s ugy a hadjáratból, mint annak előtte és utáni időkből kisebb események fölemlitése.
A ki ennél többet vár, tegye le könyvemet s vegye elő Klapka, Görgey, Dembinszky, Horváth Mihály s legujabban Gellich Richárd tudományos és szakértő műveit.
Párndorfon volt tarkaság, mozgalom és zaj elég. Egyre érkeztek csapatok, majd a gömöri vagy más önkénytesek, majd pedig nemzetőrök.
Estelinél ültünk, Móga segéde azzal lép be, hogy egy huszár-altiszt jelentkezik.
– Hadd jőjjön!
Porosan, esőverte s napsütötte ruhában, melynek zsinórzata itt-ott lefeslett, beállit Balla káplár e szókkal:
– Jelentem alásan, berukkoltam Pardubitzból 28 emberrel s két vezeték-lóval.
– Hogy történt? kérdé Teleki.
– Jelentem alásan, jön az egész ezred, Sréter László kapitány ur vezetése alatt, Virágh Benedek és Dessewffy Dénes tiszt urak hozzájárulásával. Nekünk nem volt türelmünk azt bevárni, mert hát ki is tudódhatott volna a dolog s akkor ott rekedthettünk volna.
– Hát egészen a saját fejükből jöttek.
– És a magunk költségén.
– Az honnan telt?
– Eladtam az órámat, aztán meg akadtak jóemberek.
– Nem találtak akadályra sehol?
– Dehogy nem. Egy hidon kellett átjönnünk, a faluban félreverték a harangokat, s a kevés katonaság, a mi ott volt, a népfelkeléssel elállta az utunkat. Én kardot a szájba, pisztolyokat a két kézbe, a hidra rohamot vezényeltem. Erősen tüzeltek ránk, ott vesztettük el a két embert, de a lovaikkal beszámolunk.
– Hát a rohamnál hogyan kormányozták lovaikat?
– Jelentem alásan, senklivel.
Ballát s Nádor huszártársait néhány tiszt megvendégelte.
Bécsből küldöttek jöttek elmondani, meddig képesek még tartani magokat. Körülbelül hogy mikor szándékoznak kirohanást tenni, s akkor a szent István tornyáról jeladáskép röppentyüket fognak bocsátani, s ebben az alkalmas pillanatban támadjon a magyar sereg.
Darab idő óta egy szép nő is gyakran fordult meg a főhadiszálláson. Mindnyájan kémnek tartottuk. De Nemeshegyi Náczi felismerte, hisz ez »Candida«, a kivégzett Zichy grófnak kedves barátnéja. Mit keres itt? kiben reményli feltalálni vigasztalóját?… Zichy grófnál elfogatásakor sok drágaság és ékszer volt, azt hiszem azt, vagy ebből egy részt szeretett volna a maga részére visszaszerezni. Aligha nem lett volna jobb, ha ő kapja, legalább az országban marad s nem vándorol ki Amerikába. Bizony furcsa állapot, mikor az, ki a vagyonbiztonság fő őre, oly kincset, mely őrizetére bizatott, ugy eltesz, hogy neki és családjának egész jövőjét biztositja. Ez az egyetlen szégyenfoltja a magyar forradalomnak. Gazdag és szegény, ur és szolga, mindenik csak áldozott; vagyont, vért és életet, csak ez az egy nem gondolt se nemzeti becsülettel, se szabadsággal, ő csak zsebre dolgozott, még pedig Sobri módjára. Pedig tanulhatott volna arany becsüle tességet az összes kor mány tagjaitól, élén az ország kormányzójával, ki millió és milliók fölött rendelkezett s elhagyta az országot oly szegényen, hogy maig is napi munkával keresi kenyerét; Mészáros Lázár gyermekek tanitásával tengette napról-napra életét; Horváth Mihály tollával szerezte meg napi kenyerét; Szemere Bertalan kereskedést üzött; Vukovics Sebő, ki itthon vagyonos ur volt, ugy élt künn, mint valami szegény tanuló; gróf Batthyányi Kázmér a dynasta szegényül halt meg negyedik emeleti szobájában. Duschek, ki milliókat szolgáltatott ki arany és ezüstben, nélkülözések közt hunyt el. De ő, ki itthon aligha birt valamivel, uj hazájába vagyont is vitt magával. Szerencse, hogy mindezeket tudja az egész világ, s egynek erkölcstelen tette nem borithat még csak árnyékot sem azon fényes nevekre.
E nevekre büszke az ország, s a történelem legdíszesb lapjaira irvák fel. Miként csempészhette közelökbe magát egy Makov, egy Perfiliev? sőt még ezeknél is aljasabb, mert ezeknek volt elég bátorságuk a megérdemelt büntetést magukon végrehajtani, mig ő, a hirhedt rendőrfőnök, a hűtlen cselédek utját követte.
Candida asszonyság hiába fordult e táborhoz, itt katonák voltak s nem szerencsevadászok. Az elkobzott s nagyértékü ékszereket, egy aranytű hiánya nélkül, átszolgáltatták a kormánynak. Hadvezéreinket erkölcs, önzetlenség s tisztakezüség jellemezte. Például hozom fel csak a szolnoki csatát, hol a győzelmes Damjanics a zagyvába szoritott s mindenfelé menekülő ellenségtől a pénztárt is elfogta. Egy vagyont tartalmazott, nem csak készpénzben, de arany és ékkövekben is. Bátran hadizsákmánynak tekinthette volna, de midőn meghallotta, hogy a tisztek vagyonkája s értékesb tárgyai is itt vannak letéve, minden habozás, vagy egyetlen fillér visszatartása nélkül az egészet átküldte az ellenséges táborba.
A hosszas tanácskozás s megbeszélés eredménye az lőn, hogy be kell vonulni osztrák földre.
Gróf Andrássy Aladár és én két szakasz huszárral mentünk szállást csinálni Bruckba. A Lajta hidjához érve, előőrseink feltartóztattak. Azonnal jelentés ment az előcsapat parancsnokához, ki személyesen lovagolt hozzánk.
Ekkor láttam először Görgey Arthurt, mert ő volt a parancsnok. Egyszerü nemzetőri ruhában, viaszkosvászon csákója szemébe volt nyomva, szemei az üvegen át is szúrtak. Ridegen s kurtán beszélt. Sokáig élénken foglalkoztatott a benyomás, melyet ezen nevezetes embernek alakja, tekintete rám tőn. Nem mondhatom kellemesnek, de visszataszitónak sem. Ugy voltam vele, mint a ki nem fél ugyan a kisértettől, de mégis megdobban a szive, mikor szemközt áll vele.
Elmondtuk neki küldetésünk okát.
Ő jóváhagyólag intett fejével, s az előőrsökön átbocsátott.
Bruckban lépést vonultunk keresztül a kapun, azután gróf Andrássy vágtatást vezényelt. A lovak lábai a kövezeten ugy szórták a szikrákat, mintha e talaj kovácsműhely volna. A lárma eltöltötte a várost s minden ablak megnyilt s kiváncsiakkal telt meg. Kendőlobogtatással üdvözölték a huszárokat. A nagy térre vágtattunk s a czukrász előtt történt a megállapodás.
Mi bementünk reggelizni. A legénységnek Andrássy néhány üveg pálinkát küldött ki.
A polgármester be sem várta, hogy a városházán fölkeressék, ő jött néhányad magával a czukrászhoz. Igen előzékeny volt, barátságosan üdvözölt, s megindultunk a beszállásolást elintézni. A kastély maga elegendő volt nemcsak a főhadiszállásra, de még azonfelül is jutott hely más tiszteknek. Istálló 60 lóra. Tovább nem mentünk. Még a tábor helyiségét kellett megtekinteni, aztán a fogadóba igen jó ebédre hivtak meg. A legénységet is megvendégelték.
Mikor visszaindultunk, sok ablakba szőnyeget teritettek, sőt néhány nemzeti zászlócskát is tüztek ki. Kérdeztük, miként jutottak ezekhez? mondták: igen sok van készletben, mert az óhajtva várt magyar sereg bevonulását kissé ünnepélyessé szeretné tenni a lakosság.
Másnap az egész hadsereg átlépte a Lajtát, s Bruckon keresztül a táborba vonult.
Az ilyet nem lehet szinleni, meglehet az ujdonság ingere, a szokatlan iránti érdeklődés volt, de annyi bizonyos, hogy a bruckiak lelkesedéssel üdvözölték seregünket, s a kivel csak beszéltünk, ócsárolta Jellasichot s a megvetés undorával szólt a szerezsánokról s a többi kapzsi csőcselékről.
Este fölverték az egész tábort; olyan zavar támadt, senki sem tudta hová indulunk? vajjon oly közel volna Jellasich, hogy még az éjjel megtámadhatnók? e gondolat kedvet öntött mindenkibe. Az elindulás megkezdődött. Ki irja le az álmélkodást, a boszuságot, midőn láttuk, hogy visszavezetnek Párndorf felé. Egész éjjel vert az őszi eső.
Csakugyan Párndorfra kerültünk vissza, hogy miért? azt persze mi apró szentek soha sem tudhattuk meg. De azt láttuk, hogy kedvetlenséget, sőt fegyelmetlenséget szült a táborban; a székelyek kezdték az engedelmességet felmondani, s mert a mindenféle bölcselkedések hozzájok is elszivárogtak, határozottan kijelentették, hogy ők többé az ország határain tul nem lépnek, mert ők csakis az országot védeni s az ország határai közt harczolni kötelesek. Néhányat főbelőttek közülök, aztán a rend és fegyelem helyre volt állitva.
Pest és Párndorf közt egymást érték a sürgönyváltások.
Többen néhány huszár kiséretében jó messze lovagoltunk kémszemlére. Három vértes bukkant fel előttünk, kik meglátva minket, elvágtattak. Iván káplár utánok iramodott. A vértesek közül a jobb lovu elhagyogatta a másikát, ugy hogy Iván mindeniket külön érte el, s egyenkint leszállitva lováról, elszedve fegyvereiket, mint foglyokat hajtotta vissza. Bónis Samu, ki egy dombról nézte a jelenetet, annyira el lőn ragadtatva, hogy száz pengőt ajándékozott Ivánnak. Néhány nap mulva Bónis a táborban járkál, s látja, mint csoportosul a legénység a markotányosnő körül, odanézett. Iván ép akkor mondja: Fiuk! fizessetek nekem is egy kis pálinkát. Szivesen. Bónis egész felháborodva szólt: Biz annak ne fizessetek, van pénze elég, harmadnapja kapott tőlem száz forintot. Egy huszár féllválról odatekint Bónisra s egész önérzetesen válaszol: Dejszen, uram, nincs abból már egy fillér se, mert Iván káplár gavallér. E néven Iván káplár ismerte az egész tábor ezt a rettenthetlen huszárt, ki előtt nem volt veszély, nem volt legyőzhetlen ellenség. Oda se nézett a hat fontosoknak, a puskatüzelést meg épenséggel játéknak tartotta. Kálvinista volt, a ki azt mondja: mindenütt megüthet az istennyila, de én még az istennyilától sem félek.
A svechati ütközet után egy tiszt valami sürgős küldetéssel Pestre utazott; kisérője Iván káplár volt. Midőn Pozsonyban gőzhajóra ültek, Iván megrázogatta fejét; még soha sem utazott vizen. Mikor elkezdett a kazán zúgni, a kerekek dörömbölni s a hajó a Duna közepére uszott, Iván káplár a szó teljes értelmében rosszul érezte magát, s a malmok körül embereket ladikázni látván, felsóhajtott: »Istenem, hogy bizhatja az életét arra a hitvány teknyőre?« És ez a rettenthetlen ember, a ki annyiszor oly bátran nézett szembe a halállal, a ki mázsaszámra látta maga körül hullni az ágyugolyókat, az félve nézett a Duna hullámaira.
Párndorfnál a tábor még folyton vesztegelt, a tanácskozások egyre folytak.
A jó bécsiek adták a jelt, a szent István tornyából ereszgették fölfelé a röppentyüket,… ki is rontottak,… de nem mozdultunk mi. Annál inkább mozdult Windischgrätz, annyira, hogy Bécset bevette s Jellasich báróval egyesült.
Ezalatt Kossuth Lajos Párndorfra érkezett.
Megifjodom, ha visszagondolok a hatásra. A hir villámgyorsan bejárta a tábort, mire a lelkesedés az egeket verte. E három szó: Itt van Kossuth egy nagy kötet hazafias verset, elragadó szónoklatot, s buzditó történelmet foglalt magában. Petőfi verseit szavalták, nagy emberek mondásait idézték, s második Rákóczy Ferencz emlékére koczintottak. Mozgalom és élénkség vonult végig az egész táboron. E pillanatban még a pokol seregével is megverekedtek volna.
Egy oly jelenet folyt itt le, melyhez foghatót képzelni sem tudtam. Nem láttam, nagyon természetesen, s csak festmények és leirások után ismerem a történet azon mozzanatát, mikor a föllelkesült magyar rendek kardot rántva, kiáltották: Vérünket s életünket Mária Theréziáért! azért mégis biztosan állithatom, hogy ez csak halovány árnyéka azon magasztos, mondhatnám szentesült képnek, melyet ezuttal Párndorf nyujtott.
A huszárezredek felállitva, négyszögöt képeztek; ünnepélyes kifejezés volt arczukon.
Kossuth Lajos köznemzetőr ruhában, fehér tollas kerek kalappal, szürke nagy lovon a négyszög közepére léptet. Meglátszott, az arczokról lehetett leolvasni, hogy a menték alatt azok a bátor szivek hevesebben dobognak. Kossuth az ő sziveket hóditó s idegeket érintő varázs hangján megszólalt.
Elmondta, mik ezentul a tisztek kötelességei, mit vár tőlük a magyar haza és ennek kormánya. A kik ettől idegenkednek, vagy egyáltalán a magyar ügyet szolgálni vonakodnak, huszonnégy óra alatt biztonságban és sértetlenül elhagyhatják a magyar sereget, nem csak, de még utiköltségül a távozóknak egy-egy havi fizetésök azonnal folyóvá tétetik. Azután beszélt azokhoz, a kik maradnak, beszélt a világ legelső katonáihoz. Én nem tudom, minő szótárból szedhette azon lelkesitő szavakat? Megfoghatlan, hogyan és honnan származhattak azok a megragadó eszmék? honnan az erő és hatalom a kifejezésekben? Mintha nem is emberi ajkról hangzottak volna e szavak, mintha nem is halandó fejében fogamzottak volna ez eszmék, oly megrázók, meghatók és magasztosak voltak. Olyan áhitatra inditó volt, mikor azoknak az edzett katonáknak napbarnitotta arczukon végig peregtek a könyük. Végre annyira elragadta őket e beszéd, hogy lovaikról leugrálva, kardot rántották, s térdre esve, kardjaikat a magasba emelve kiáltották: ‚Az istenre esküszünk, e kar és kard a hazáé.‘
Kossuth kalapját levette, delejes kék szemeit éghez emelé, mintha mondani akarná: Ott van, a ki meghallgatja.
Az ilyet nem lehet csinálni, előkésziteni s jelenetezni; nincs oly erő, pénz és hatalom, mely az érzésnek kitörését ennyire hamisitlan s magasztos valódiságában felmutathatná, ezt csak isteni szikra, szellem, Kossuth szelleme idézheti elő.
Ezután néhány osztrák születésü tiszt elhagyta táborunkat.
Párndorfban szünt meg Ivánka Imre honvéd szereplése is, nem, mintha az eltávozási engedély folytán vesztettük volna el, hanem ő, mint parlamentair küldetett Windischgrätzhez, ki őt minden népjog és hadjárati törvény és szokás ellenére, elfogatta, s fogságba kisértette. Ivánkát nagyon sajnáltuk nemcsak mint jópajtást, kitünő huszártisztet, de mert mindnyájan sok reményt kötöttünk jövőjéhez.
Most már komolyan átlépte a magyar sereg az osztrák határt, s Bécs felé vonult, hogy az egyesült Windischgrätz és Jellasich sokkal nagyobb erejét megtámadja.
Az ütközet Schwechátnál történt. Huszárjaink kitünően verekedtek, s ugy az ágyutüzben, mint a rohamoknál nagy veszteséget szenvedtek; maga Lichtenstein herczeg, ki mindég a huszároknál szolgált, könnyes szemekkel sohajtott fel: a szivem vérzik e sok vitéz elhullásán!
Az osztrák túlnyomó ereje, sokkal kedvezőbb állás foglalása, jól szervezett s felszerelt serege ellen, a mi több mint fele gyakorlatlan, s még hiányosan felszerelt seregünkkel csak isten csodája lett volna győzni. De végre megállották a tüzet emberül; a régi zászlóaljak, s az elsőbbi honvédek ki is tüntették magokat, a huszárok bámulatot keltettek; azért az ütközet mégis csak elveszett.
Szegény öreg Mógát még ott letették a fővezérségről. Meglehet, hogy hibázott, s nem jól vezette a csatát, ehez annyira nem értek, hogy megitélhetném, de hogy roszakarat, vagy félrevezetési szándék nem volt benne, azért már a tüzbe merném tenni a kezemet.
Én is megválva az eddig viselt tisztségtől, szomorúan s leverten lovagoltam Pozsony felé. Itt-ott láttam egyeseket vagy kisebb csapatokat szintén azon irányba haladni. Nem álltam szóba senkivel, nem tudakozódtam semmiről, elég volt tudnom annyit, hogy döntő ütközetet vesztettünk. Nem bántam volna, ha a föld megnyilik s elnyel. Oly nehéz volt a szivem tája, ugy szorult a mellem, hogy azt hittem, lefordulok a lóról.
Egyszerre mellettem terem Bónis Samu, s egész kedélyesen mondja:
– Siessünk, Pozsonyban jól estelizve, majd kipihenhetjük magunkat.
– Estelizzék a kinek étvágya van, s pihenje ki magát, a kit fájdalma nyugodni hagy.
– Ej barátom, igen sötéten fogod fel a dolgot. Igaz, hogy elvesztettük az ütközetet, de én mégis erkölcsi győzelmet találok benne.
Kérdőleg tekintettem rá.
– Először is láttuk, embereink megállják a tüzet; másodszor azon sorezredek, melyek ma zászlóink alatt küzdöttek, határozottan a mieink, s utósó emberig itt fognak harczolni; végre Austria ellen tényleg meg van inditva a háboru. Most, ha elég érettek vagyunk a nagy eszmére, s a kevés időt, melyet nyerhetünk, jól fel tudjuk használni, észre sem vesszük, s oly hadseregünk van, mely bátran szemébe nézhet egész Austriának.
– Te is elitéled Mógát?
– Becsületességét nem vonom kétségbe, de gyönge, határozatlan ember; a döntő pillanatban megijedt saját művétől. Forradalmi sereg főparancsnokául nem olyan ember kell, hanem mint Görgey, a ki mer cselekedni, s nem tartja szükségesnek gondolkodni arról, hogy ebben vagy abban az esetben eljárásáért igy meg amugy fedezve legyen. Nem haboz, végrehajtja a mit jónak és szükségesnek lát, nem gondoskodik magára nézve kibuvóról, s tetteiért elvállalja a felelősséget. Lám Móga is, ha nem sokat hadi tanácskozik, nem vált kormány és országgyüléssel annyi üzenetet, ha nem veszteget Párndorfban annyi drága időt, hanem megy tovább, Bécs alatt okvetlen eléri Jellasichot, mert ott el volt zárva előtte az ut, s kénytelen elfogadni az ütközetet, s akkor a schweháti balsiker nem következik be, mert külön-külön aztán Windischgrätz herczeggel is elbántunk volna, főkép Bécs által is segitve.
Egy fővezérnek nem szabad mosni kezeit.
Ilyen tartalmu és szellemű beszélgetés közt éjszaka Pozsonyba érkeztünk.
Bónis Samu okoskodása meggyőzött legalább annyiról, hogy tán még is érdemes élni, s állhat be oly fordulat, midőn hasznunkat vehetik. Kezdtem belátni, hogy még nincsen minden elveszve, s én, ki néhány óra előtt sohajtottam, miért nem talált egy golyó? most örvendtem az életnek s ép azért a felszolgált ételekhez és italokhoz hozzá láttam, mint olyan, ki egész nap nem evett. A nyugalmat azonban nem birtam megtalálni; füleimben folyton ágyuk bömböltek, s szemeim előtt véres vagy élettelen alakok vonultak el.
Másnap lovamat, ha jól emlékszem Motesitzky Mórnak eladtam, s magam hajóra ülve, Pestre leutaztam.
Pesten különbféle változatosságban, igen okos emberektől a Bónis-féle nézeteket hallottam; mi lelkemre csillapitólag hatott, s egy hét mulva már ugy voltam, mintha a schweháti csata csak szükséges rosz lett volna.
Az »Angol királynő« fogadó éttermében nagy társaság ült az asztalnál; képviselők, honvédek, hivatalnokok. Bónis Samu igen szerette a tréfát, s ha valakin kifoghatott, jó napja volt. A társalgás, – mint akkor minden körben és társaságban – a schweháti csata körül forgott. A nagy szót Balogh János vitte. Bónis fölkelt, s láttam, hogy legényének valami parancsot oszt, aztán megint visszaült.
Balogh János csak beszél a csatáról, huszárokról, Prinz Preusenekről, honvédekről, Mógáról és önnönmagáról.
– Ugyan Jancsi, szólt bele Bónis, mit beszélsz már annyit arról a schweháti ütközetről és magadról, hisz ott se voltál.
– Én, én? kiált fel Balogh büszke önérzettel, hány tanut állitsak?
– Itt vagyok mindjárt én, jelentkezett hátulról Bónis legénye.
– Na ugye, rivallt rá Balogh János, te is láttál?
– Hogy ne, mond remegő hangon a szolga, hisz együtt néztük az ütközetet a fischamenti toronyból.
Nagy hahota.
Balogh felugrott, mint egy sebzett oroszlán, villogó szemét arra forditá, a merről a hang jött, de már senkit sem látott, mert a legény jónak látta megugrani.
– Bezáratom azt a gazembert! kiáltott fel indulatosan.
– Biz azt nem záratod, mond nyugodtan Bónis, mert ártatlan.
Balogh szemei karikákat szórtak.
– Ha épen tudni akarod, folytatá nevetve Bónis, én tanitottam rá, s parancsoltam, hogy mondja.
Ezt ujra még nagyobb hahota követte.
Balogh félig nevetve, félig zavarodva leült e szókkal:
– Samu, ez rosz tréfa.
– Hát miért nem engedtél mást is szóhoz jutni el kellett hogy hallgattassalak.
Balogh egész este egy szót sem beszélt többé a schweháti ütközet részleteiről.
A Pillvax-féle kerek asztal, vagyis mint magát nevezte: a közvélemény, megfogyva bár, de még állt. Petőfit visszatartá a családi boldogság, Pálffy nagyon belemerült a martius tizenötödikébe, s mint afféle hangadó lap főszerkesztője, tán tekintélyén alólinak is tartotta most itt csinálni politikát. Egy, ki nem volt ugyan rendes tag, de igen kedves vendég: Szentmiklósi Guszti elesett Schwehátnál. A többi együtt volt, mikor fölkerestem a kedves helyet. Mint mindenütt, itt is a schweháti ütközet, s az azt megelőző viszonyok képezték a társalgást.
Vasváry Palit erősen megtámadták, különösen Sikey Károly, hogy ő volt azon székelyek halálának oka, akiket Párndorfnál főbelőttek, mert ő izgatta, s ő tartott szónoklatokat a mellett, hogy a haza határán túl harczolni nem kötelesek.
Vasváry védekezett, s a többi igazolásai közt mentségére azt is felhozta, hogy ott sem volt, mert mikor ez a lázongás kitört, ő kocsiján aludt.
Sikey Károly, ki igen dadogó volt, azt felelte rá:
– Egy ka.. ka.. kapitánynak a tá.. táborban ko.. ko.. kocsiján aludni, már magában is lázitás.
Egyébiránt, a kik Vasváryt ezzel gyanusitották, igen helytelenül tették, mert ő igaz ugyan, szerette a székelyeket, sokat érintkezett velök, de ezen szomoru tény előidézésében tökéletes ártatlan volt. Igaz, hogy az álhir a táborban is elterjedt, de mi vethette meg alapját? Sokan látták Vasváryt a székelyekkel érintkezni, ismerték szónoki erejét, hallották hirét megnyerő és elragadó beszédeinek, hát mást képzelni sem tudtak, mint hogy Vasváry hatott rájuk s idézte elő köztük a szerencsétlenséget. De ez nem igaz, Csányi László kormánybiztos azonnal vizsgálatot inditott ellene, melyet Vasváry maga kért, mert mikor a hir harapódzni kezdett, Csányi László hivatta Vasváryt, s azt tanácsolta neki: Öcsém! halasztás és késedelem nélkül hagyd el a tábort. Nagy ellened az ingerültség.
– És miért?
– Ha távoznám, igazat adnék a rágalomnak. Én maradok és vizsgálatot kérek.
Csányi László az ő nyájas kifejezésével a jószivűség hangján mondá:
– Örvendek édes öcsém, s forrón megszoritotta Vasváry kezét, nagy kő esett le szivemről.
A vizsgálat fényesen igazolta Vasváryt.
Ezeket hallva Sikey, nem tudott mást felelni, mint:
– Csa.. Csányi igen jó ember, de azért ká.. kár azokért a szé.. székelyekért.
Ki hinné, hogy ebből a dadogó kis vézna emberből is igen jó honvéd lett. A legvitézebb, legbátrabb s legvakmerőbb katonának, Földváry Károlynak volt később segéde; azon Földváry Károlynak, ki Váczon azt a győzelmes csatát vítta, hol az ellennek vezére: Götz tábornok is elesett; azon Földváry Károlynak, kiről Kossuth Lajos mondta: azt a Földváryt nem győzi az állam lóval, minden csatában kettőt-hármat kilőnek alóla.
Pest egy nagy táborrá lőn; zászlóalj után zászlóalj alakittatott, szerveztetett s lőn felfegyverkezve; egyik be, másik kivonult.
Utczán, szinházban, vendéglőben csupa kardcsörtetést lehetett hallani. A kereskedő üzletében, az iparos műhelyében, a hivatalnok iróasztalánál nemzetőr ruhát viselt. Ifju embert polgári öltözetben látni csak itt-ott lehetett.
Károlyi István gróf saját költségén egy huszár-ezredet állitott. Én, mint Mógánál kinevezett hadnagy, magamat ide áthelyeztetni kértem.
Mészáros Lázár hadügyér, ha az »Angol királynő«-be ebédelni jött, s engem külön asztalnál látott, oda ült, s mint akadémiai tag, irodalmi ember, szeretett az irodalomról elbeszélgetni.
Egy alkalommal megint együtt étkeztünk, az öreg ur ép egy darab torzsa rózsát-tartott villáján, mikor azt mondja:
– Testvérét ma neveztem ki a Károlyi huszárokhoz főhadnagynak.
– Köszönöm minister ur, az én vagyok és nem testvérem.
Mészáros a torzsa rózsát villástól tányérára tette, s magát a székbe hátravetvén, oly jóizűen nevetett, hogy szemei könybelábadtak.
– Tehát toll helyett kardot?! mondd még mindig nevetve.
– Szeretném, feleltem, az utóbbit több szerencsével forgatni, mint az elsőt.
– Már azt meg kell hagyni, hogy minden osztálybeli ifjuság vetekedik résztvenni a haza megmentésében. Aztán kezet nyujtott, folytatván, sok türelmet, kitartást és szerencsét az uj pályához.
Amint hazafelé mentem, találkoztam Hajnik Pállal, s azt kérdi:
– Miért nem veszed fel titkári fizetésedet?
– Beadtam már lemondásomat.
– Az csak most lőn elintézve, s fizetésed mostanig folyóvá tétetett.
Kaptam néhány száz forintot, ép ugy jött, mintha sorsjegyen nyertem volna. Mindjárt lókereskedőhöz siettem, s megalkudtam két nyerges paripára. Ráday Pál gróf volt velem, jól kiválasztottuk. Az egyenruhát is megrendeltem.
Amint huszártiszt öltözetemben ebédeltem, megint jön Mészáros Lázár, egyenesen asztalomhoz tart.
Felálltam s katonailag üdvözöltem.
Ő végig nézett, s mosolyogva mondá;
– Szebb fiu volt polgári öltözetben.
– Reméllem, igy hasznosabb lehetek.
XII.
Rég volt; azon idő s a mai nap közt egy uj nemzedék foglalta el a tért. Pest azóta világvárossá nőtte ki magát, s a mostani ifjuság sokban előbbre van az akkorinál, de kettőben azokat felül nem mulhatta: a lelkesedésben és hazafiságban.
Harminczöt év előtt az ifjuság szine-java osztálykülönbség nélkül zászló alá sietett.
Udvartartás Pesten akkor sem divatozott, de pótolta e hiányt fény és tiszteletben az egyetemtéri palota. Vert aranynyal ékitett fejedelmi terem kandallójánál egy tisztes férfi ült; vonásaiban nemesség, jóság tükröződött, s szemeiből ifju lelkesedés lángolt.
Félkörben, részint különféle ezredek egyenruháit, részint polgári öltözetet viselve, ott áltak: gróf Allmásy Dénes ✝, báró Dőry Lajos (ma honvéd huszárezredes), Szalbeck György ✝, Térey Lajos ✝, báró Rudnyánszky Iván, báró Rudnyánszky József ✝, gróf Roggendorf Róbert, báró Maszburg Sándor, báró Podmaniczky Frigyes, gróf Ráday Pál ✝, gróf Vay László (ma honvéd huszárezredes), Komáromy György ✝, Dőry János, br. Amsberg ✝, gróf Károlyi Sándor, Prónay István, Rosty Pál ✝, Szunyogh Bertalan, Kiss Miklós ✝, Litsken Lajos ✝, báró Smertzing Tádé ✝, csekély magam és többen. Salamon Elek ✝ őrnagy mutatta be az ezredesnek s ezredtulajdonosnak az ezred tisztikarát.
E szép koszoruból az első virág, melyet a vihar letört, Térey kapitány volt; őt és csatalovát ugyanazon egy ágyugolyó teritette le.
Mint már emlitettem, a 16-ik huszárezredet gróf Károlyi István saját költségén állitotta fel, s ez lőn a hadsereg egyik legszebb ezrede. Ha szegényebb sorsu érdemes volt tiszti előléptetésre, a fölszerelési költségeket gróf Károlyi István viselte.
Ma már a törzstisztek mind, s a tisztikar nagy része elhalt, akik élnek, többnyire hajlott koruak, s alig egy-kettőben lehet még felismerni a hajdani délczeg leventét. Csak az egyetemtéri palota áll még ugyanazon fényben, ugyanazon tiszteletben, mint állott harminczöt év előtt. Méltán, a gyermekek magyar szelleme, hazafias érzülete kezességet nyujt a nemzetnek, hogy az unokák őseik méltó utódai lesznek.
Gróf Károlyi István gyönyörrel legeltette végig szemeit a daliás csoporton, s meleg szavakban adott kifejezést azon reménynek, hogy ily vezetés mellett ezrede bizonyára dicsőséget fog aratni. Mindenkihez volt néhány nyájas kérdése s lelkesitő szava.
E közben a komornyik jött s jelentette, hogy egy Szent-Tamásról menekült nő és gyermeke kér bebocsátatást.
Gróf Károlyi István maga a jószivűség és részvét angyala volt, ajtajától kérelmezőt vagy szerencsétlent soh’sem utasitottak el. Nagylelkü és jótékony volt, mint valami szent.
A nő gyermekét kézen vezetve belépett, s láthatólag a fénytől, s nagy társaságtól megdöbbent. Gróf Károlyi István szivélyes mosolylyal intett neki közeledést.
A nő odarohant, gyermekével együtt térdre esett, s zokogva szólt: Szent-Tamásról kiüldözött szerencsétlenek vagyunk. A halál torkából egy bátor szőke vitéz mentett meg. Ágyugolyók közt kétszer uszta át a vizet, először gyermekemet, aztán engem hozott át az innenső partra az ellenség fészkéből. E vitéz, e mentő angyal méltóságod fia: Károlyi Ede gróf.
Magasztos meghatottsággal emelte fel fejét Károlyi István gróf s csak ennyit mondott. Fiam Ede? derék! de e három szóban őszinte ima, forró hazafiság s benső atyai szeretet látszék összeolvadni. Szép csomó pénzt adott a szegénynek, hogy szükséget ne szenvedjen. A nő összekulcsolt kezekkel sohajtá: A fiu megmenté életünket, az atya módot nyujt megélhetni. Isten áldja meg e nemes családot.
Ha isten a sok ügyefogyott áldásait meghallgatja, s a szükölködők hálaimája a mennybe hat, ugy gróf Károlyi István ma a szentek közt foglalja el helyét.
A leghidegebb kebelt fel kellett hogy villanyozza, midőn a nemes gróf két mankón közeledett prüszkölő paripájához. Mihent lába a kengyelt érinté, felgyógyult, megifjodott s ugy ülte a lovat, mintha maga Szent-György lovag volna, ki a pusztitó sárkányt készül megölni. Délczegen vágtatott föl-le, őt a hazafiság és lelkesedés kis istenné tette.
1849-ik év első napjaiban elfogták. Az egész ezredre oly benyomást tőn, mintha mindenki atyját vesztette volna. Tavaszfelé uj ezredest neveztek ki, Rohonczy Lipótot; barátságos, szeretetreméltó, vitéz és szép katona volt.
Tizenkilencz év előtt Hallban valék, gróf Károlyi Lajos akkor ott lábát törte, s István gróf látogatására jött. Fürgén járt-kelt a terjedelmes szép fürdőparkban. Szerencsés voltam igen gyakran és sokat beszélgetni vele. Ezt látta Koszgleba Antal pesti háztulajdonos, kit lábbaja miatt kis kocsin tolongattak ide-oda. Megszólitott: Látom, ön gyakran beszélget a gróffal, ő 1848-ban két mankón járt, az isten áldja meg, kérdezze: ki, vagy mi okozta gyógyulását? mert most ugy szaladgál itt, mint valami ifju.
Megmondtam a grófnak. Fölnevetett s azt felelte: Koszgleba ur nehezen fogja használni azt a gyógymódot, mert engem az ágyugolyók hoztak helyre.
A Károlyi huszárezrednél az irodalom is képviselve volt; Podmaniczky Frigyest s engem kivéve, az akkori idők legkedvesebb beszélyirója Szabó Richárd volt ezredünk lelkésze. Inkább lehetett katonának, mint papnak nézni, az ezred egyenruháját viselte, köztünk lovagolt, s nem idegenkedett néha lőport is szagolni.
Mikor B.-Csabára bevonultunk, disz isten-tisztelet tartatott. Természetesen Szabó Richárd mondotta a misét. Mulatságos volt látni azokat a tótasszonyokat, hogy szórták a kereszteket, mikor meglátták a pödrött bajszú, sarkantyus csizmás papot, kinek rövidke miseinge alól a lovagló nadrág kilátszott; a segédletet pedig két huszár altiszt teljesité.
Az uj ezredeket rendesen vegyitették régi huszárokkal, a gyorsabb betanulás s a huszárélet elsajátitása végett; a régi ezredekbe pedig ujonczokat soroztak. Igy került hozzánk Iván káplár.
Mint más ezredeknél, ugy a Károlyi huszároknál is voltak sajátságos egyéniségek, nevezetesen Apagyi főhadnagy s a kit már némileg ismertettem, Iván káplár. Apagyi izmos termetü, vasgyuró katona, soha sem beszélt másról, mint szolgálati dolgokról, lovakról és harczi hősiességekről.
Egyszer Sárosy Gyula táborunkba vetődött. Jó mulató pajtás volt, ilyen kellett akkor a katonának. Este poharazás közt elkezdte felolvasni az »Arany trombitát« Apagyi mellettem ült, s csak lökdös könyökével, s végre oda sug: Hallod-e, te is olyan tentanyaló-féle voltál, mond meg annak a kalendáriumcsinálónak, nem nekünk való az ő unalmas papolása. Türelmetlenkedett, vakarta a fülét, verte ki a pipáját, meg rágyujtott. Épen szökni készült, mikor Sárosy a »huszár« czimü fejezetet kezdte. Apagyi fülelt, ‚ni, ni! hiszen ez jól beszél.‘ Aztán mindig közelebb sompolygott Gyulához, ugy, hogy mikor a fejezet végére ért, Apagyi izmos karjával már átölelve tartotta a felolvasót. A jelentéseknél boszusan dörmögte: ha osztályparancsnok volnék, a fénymázas csizmáju napi tisztet porkolábhoz küldeném. Legnagyobb büszkeségét képezte, hogy a hires Simonyi báró huszárezredessel vérrokonságban volt. A nem régi katona feljebbvalóira gyakran tőn keserü megjegyzéseket. ‚Furcsa volna, szólt a többi közt, ha engem azért, mert irni tudok, kineveznének főjegyzőnek, s parancsot osztogatnék a régi és jártas aljegyzőknek.‘ Egyébiránt jópajtás, kitünő katona és bogaras ember volt.
Nem hiába ugyanazon vidék gyermeke mindkettő, de Iván káplár, Apagyi főhadnagy kiegészitő képe.
Iván káplár a hadjárat vége felé hadnagy lett, ezen minőségben sokat vesztett eredetiségéből.
Ezredünk szervezkedés végett Gyömrő, Vecsés, Monor, Péteri és Pilisen helyeztetett el.
A tél küszöbön volt.
Országgyülés, városok és megyék csak a védelmi háboru intézkedéseivel foglalkoztak. Szervezkedés, felszerelés s fegyverszállitás volt mindenfelé a jelszó. Windischgrätz herczeg pedig seregével mindig elébbre és elébbre nyomult a főváros felé; itt-ott apró ütközetek késleltették ugyan utjában, de feltartóztatni nem birták.
Batthyányi Lajos gróf és Deák Ferencz mint küldöttek egyezkedni mentek Windischgrätzhez, ki ekkor mondta azon emlékezetes szavakat: ‚lázadókkal nem alkudozom‘ s a küldötteket letartóztatta.
Most már belátta a nemzet kikkel van dolga? s hogy itt nem marad egyéb hátra, mint élet-halál harczot vivni.
Mennyi vér, élet és vagyon fog áldozatul esni!
Miért nem is lehet a harczok sorsát egyeseknek eldönteni, ugy mint Sebő Alajos és Ridesel közt történt.
Sebőt ismertem még mint főhadnagyot a Császárhuszároknál. Olvasott, s irodalmilag művelt szerény ember volt. Salzburgban a lóidomitásnál együtt működött Ridesel báróval, mindkettő kitünő lovas és jeles vivó. Mindeniknek volt pártja, mely őt tartotta e szakmákban különbnek a másiknál, s ez a versengés a két tiszt közt idegenkedést, végre egymás iránti gyülöletet szült. Felváltották őket, egyik is másik visszatért ezredéhez s többé nem találkoztak.
Itt e hadjáratban egyszer Sebő osztályával rohamra indul egy vértes csapat ellen. A két parancsnok egymásra ismer, mintha összebeszélt volna, mindkettő ‚állj‘-t vezényelt, a vértes tiszt báró Ridesel öles nagyságu, vállas erős férfi volt, Sebő közép termetü s meglehetősen gyönge kinézésü. A két törzstiszt középre vágtat, összecsap, s a két arczba állitott osztály előtt erős küzdelembe merül, s mig a két oroszlán mérkőzik, seregeik alig türtőztetik magokat. Tartós viaskodás után Sebő oly vágást mér Rideselre, hogy ez halva fordul le lováról. Ekkor Sebő rohamot vezényel, a vértesek pedig megfutamodtak.
Az ötvenes években egyszer benyit hozzám egy halvány, meglehetősen törődött s eléggé kopott kinézésü egyéniség.
– Most jövök a fogságból, semmim és senkim sincs, adsz-e néhány napig szállást, a mig valami iránt magamat tájékozhatom. Sebő alezredes volt.
– A mivel csak birok, az ugyan mindössze is kevés, de rendelkezésedre áll.
– Tudtam én, hogy magamféle szegény emberhez kell fordulni, hogy szives fogadtatásban részesüljünk. Ne félj pajtás, nem akarok sokáig terhedre lenni, csak mig körülnézek egy kicsit, mert ebben a pillanatban azt sem tudom: merre forduljak s mit kezdjek?
– Majd találunk.
– Sokáig haboztam, ha Salamon Elekhez menjek-e? de láttam Lichtenstein herczeggel kocsizni, meg mindég is oly nagyralátó volt, gondoltam, zavarba hozom, hát csak hadd élje világát. Régi időben Almásy György is szives jó barátom volt, de a nagyuraknak szeszélyeit nem tudhatni, vajjon rám ismerne-e ma? igy aztán rád került a sor.
Két napig volt vendégem, aztán menni készült.
– Nem tudom, a világba?
– Hát maradj még.
– Van annyi lelkem, hogy nem terhellek tovább.
– De még körül sem néztünk, hátha akad valami.
– Nem tehetek róla, én megyek.
– Legalább egy napot még, azalatt majd én nézek valami után. Sok rábeszélésembe került, mig beleegyezett.
Egyet gondoltam, s biz én elmentem gróf Almássy Györgyhöz. Tudtam, hogy jószivü, gavallér s régi pajtásaival szemben igen nemes indulatu. Csak annyit mondtam: itt van Sebő.
– Hol? miért nem jött hozzám.
– Őszintén szólva, elhagyatott állapotban érkezett.
– Annál inkább.
– Senkinek sem akar terhére lenni. Tudtán kivül jöttem ezt megmondani.
– Köszönöm. Hol lehet megtalálni?
– Nálam.
– Eljövök érte.
Az egészet elhallgattam Sebő előtt.
Este hét óra tájt fölkeresett a gróf, oly barátságosan s melegen ölelte át régi barátját, hogy nekem is köny nyomult a szemembe. Rögtön magával vitte. Én aztán a szinházba mentem. Amint beléptem, szemeim Almássy gróf földszinti páholyára estek, s ott láttam Sebőt azon kopottan, mint tőlem távozott, a főhelyen ülni, s vele átellenben a grófot. A kaszinóban estelizett vele, s vagy két hétig magánál tartotta, hogy kimulassa magát, aztán elvitte jószágára, hol foglalkozást adott neki.
Azóta nem láttam őt, e napokban olvastam halálhirét, eszembe jutottak a dolgok, s meg nem állhattam, hogy nehány sorban fel ne emlitsem.
Zuzmarás, hideg deczember nap volt. A kormány és országgyülés már áttette székhelyét Debreczenbe. Pesten kétségbeesés, félelem és zür-zavar uralkodott. A kik vasutra nem fértek, vagy kocsit nem kaptak, gyalog menekültek. Én polgári öltözetben gr. Ráday Gáborral Gyömröről berándultam Pestre részint némely ügyek elintézése végett, részint kiváncsiságból, hogy milyen alakja van most Pestnek? Az egész vonalon Pestig népvándorlást láttam; asszony, gyermek, öreg ember hol csapatostól, majd egyenkint; itt gyalog, ott kocsin vándorolt Czegléd felé; ez bundába, az paplanba burkolódva védekezett a csikorgó hideg ellen; láttam olyat is, ki vánkost vagy derékaljt hurczolt a hátán, s mint valami nagykendőt mellén összefogta. Megrenditő volt látni ezt a sok rémült arczot.
Gábor rám nézett, ő hajtott, s kérdezte:
– Ne forduljunk vissza?
– Kevésbé mint valaha.
– Nem oktalanság, hogy igy elébe menjünk a bajnak?
– Tán bizony félsz?
– Én? akkor nem volnék Ráday.
– Akkor hát mit tünődöl? kilátásunk van még nagyobb bajoknak is eléje nézni. Aztán, édes öcsém, ha vérző szivvel is, de érdekes dolog nézni, hogy miként viseli magát Pest a szerencsétlenségben?
A sorompón beértünk, kocsinkat a kerepesi ut végén egy csárdában hagytuk; végig mentem a kerepesi, hatvani, uri utczán, aztán betértem a váczi utczába, a nélkül, hogy egyetlen ismerős arczot láttam volna, de még emberrel is alig találkoztam. Pest kihalt, ugy éreztem magamat, mintha valami temetőben őgyelegnék s a csendes házak néma sirkövek volnának. Nem láttam katonát, honvédet, nemzetőrt; nem láttam mást, mint cselédfélét és csőcseléket, az is asszony, gyermek vagy öreg volt. Most győződtem meg igazán, hogy a várost nem szép és nagy házak teszik, hanem az emberek, élet és forgalom. Mint nyomasztó álom hatott az idegzetemre. Kinos elmélkedésekbe merültem, a miből harsány zene riasztott fel. És a mi most következett, megrázta csontjaimban a velőt. Windischgrätz hadserege vonult be; most már tényleg el van foglalva a főváros, Pest többé nem a mienk, ezután idegen itt a magyar, önkény és ismeretlen törvények fognak itt uralkodni. Ugy éreztem magam, mint ki édes anyja temetését nézi, s a diadal-indulók gyászzenekint hatoltak füleimbe. Eszméletem kezdett elhagyni, s csak nagy erőlködéssel birtam magamat fenntartani.
Ezalatt a legfényesebb sereg; edzett katonák, a legtökéletesebben öltözve és fegyverkezve, büszkén, diadalmasan s elbizakodottan vonultak végig szemeim előtt. Oh! ezt látni káprázatnak is sok lett volna, pedig valóság, keserü valóság!
Rágondoltam aztán a mi gyakorlatlan, fiatal, csak részben felöltöztetett, s félig-meddig fölszerelt szegény honvédeinkre, hogy ezekkel mérkőzzenek, pedig meg kell mérkőzniök, s meg is mérkőztek… És e mérkőzést a világ megcsodálta.
Windischgrätz serege után jött a Jellasiché. Mikor az ácsorgó asszonyok s gyerekek a Jellasich huszárokat hitvány gebéiken két-három rétben meggörnyedve látták, felkiáltottak:
– Jézus Mária! hát ezek is huszárok?
Innen maradt rajtok az emlékezetes elnevezés:
‚Jézus Mária huszárok.‘
Intettem Gábornak, s mentünk ki a kerepesi ut végére, kocsira ültünk, visszatértünk Gyömrőre.
Dermesztő hideg volt; egész uton könyeztem. Oh! nem a hideg facsarta szemeimbe a könyeket, de a lelki fájdalom.
Mikor már jó távolra haladtunk, megállittattam a lovakat, felálltam a kocsiban, s visszatekintettem Pestre. Szivem ugy összeszorult, mintha vasmarok sajtolná. Ugy éreztem, utoljára látom Pestet, örömeim, boldogságom és annyi szép emlékeim drága helyét. Pestet, az ország szemefényét, a magyar müveltség, tudomány és irodalom központját.
‚Isten veled ifju szép Pest!‘ sohajtám, s arczomat tenyereimbe rejtve, szótlan maradtam hazáig.
Az ezredet indulásra készen találtam.
A gróf Ráday családtól, mely ottani beszállásolásom alatt annyi előzékeny és barátságos vendégszeretetben részesitett, elbucsuztam.
Az ezredet Salamon Elek őrnagy vezényelte. Bizony megesett a szive az embernek azokon a szegény fiukon, felének alig volt köpönyege, s az idő maróan hatott még a bundán át is.
Első nap nagy menetet tettünk, de bizony azt mondani nem tudom: micsoda községben állapodtunk meg, csak arra a leverő hirre emlékszem, mely itt hozzánk eljutott, hogy ezredesünket, amint utánunk igyekezett, elfogták, s Gosztonyi alezredesünk átszökött Most aztán Salamon maradt az ezredes parancsnok.
Abban a kis paraszt szobában, azon a keskeny fapadon oly jóizűen aludtam, mintha csak ruganyos ágyban volnék.
Kopogtatásra ébredek fel, az ablakhoz megyek, ott van Licsken kapitány lóháton.
– Mit akarsz? kérdém.
– Ülj lóra és gyere
– Hova?
– Majd megmondom.
Öltözködve voltam, csak köpenyt vetettem magamra, s felültem a vezeték-lóra, melyet Litsken legénye tartott.
– Hallatlan könnyelműség! kiált fel Litsken, ez a Salamon az egész ezredet elfogatja.
– Hogyan?
– Az ellenség annyira nyomunkban érkezik, hogy a trombitálását hallottam, mert elővigyázatból a helység szélén szállásoltattam be magamat, és őrszemeink sehol sem voltak kiállitva. Most már van, gondoskodtam róla, de azért aludni még sem merek. Jer, tekintsük meg az előörsöket.
Megtekintettük, s együtt virrasztottunk.
Két órakor éjfél után megfujták a virradót, s három órakor tovább indultunk.
Minden nagyobb baj nélkül, kivéve, hogy néhány láb, orr és fül elfagyott, mint valóságos hóemberek Szarvasra érkeztünk.
Mig mi az alföld felé igyekeztünk, Görgey seregével Váczra vonult, itt adta ki azt a híres kiáltványt, mely egymaga is elég lett volna arra, hogy bizalmatlanságot támasszon. Innen a bányavárosokba tartott, hol aztán csodálatra méltó hadászati tudománynyal és ügyességgel manövrirozott. Kifürkészhetlen ember, sajátságos jellem! egyik kezével borostyánokat aratott, a másikkal maga tépte azokat szét.
Betegen érkeztem Szarvasra, amennyiben idejövet lovam nem volt élesre vasalva, s a hófedte vidéken ép Szent-András előtt előre vágtattam, a hó alatt sima jég volt, lovam elcsuszott, minek folytán lábamon erős zuzást kaptam, mit néhány napig meg kelle feküdnöm.
A tisztikar estelire gróf Bolzához volt hivatalos.
Én a fogadóban fekve maradtam.
Másnap beszélték szobámban tiszttársaim, hogy roppant játék folyt a grófnál és Salamon a tisztektől több ezer forintot elnyert.
Ez idáig hagyján. De Salamon aztán egy ezredparancsot adott ki, csupán tisztek számára. Ebben eltiltja a szerencsejátékot. Előtte való este tele nyeri magát, aztán, hogy ne kellessen viszonzásra alkalmat adni, betiltja a játékot.
Több tiszt már aláirta, a parancs ott keringett szobámban, gróf Vay Laczi a kezébe veszi, nagy komolyan elolvassa, nevet rajta, hogy bizony derék volna, ha más adja ki, de ezen az uton ily parancs csak azt érdemli, s a tüzbe dobta. Ment, aztán kivette az áthelyezési lajstromot, s örökké vidor kedélyét átvitte a Reisz Kesztritz huszárokhoz, vagy mint a többi ezredek hivták ‚Rácz Krisztus‘ huszárok. Mert ritka ezred volt, a melyet a többi huszárok el nem kereszteltek. A Hannover huszárokat, miután Kiss Ernő az egész ezredet saját költségén ruháztatta fel, sokkal finomabban mint a többiek voltak, ‚Csecse-huszárok‘-nak hivták; a Károlyi huszárokat ‚kár hogy huszár‘, a Lehel huszárokat ‚Lehull huszár‘ s a többi.
Vay Laczi távozását mindnyájan nagyon sajnáltuk, s minden áron le akartuk beszélni, az ő áldott jó kedve, elméssége s jóizü beszéde annyi komoly órát elüzött. Hajthatlan maradt; olyan ezredben, mondá, ahol ily uton, hasonló parancsok osztatnak, nem szolgálok! Ezzel bucsut vett.
Ezredünk Békésmegyébe lőn elhelyezve.
A szigoru tél megakasztotta a hadjáratot, s nekünk lett időnk szervezkedni és gyakorolni.
Itt az ágyuk hallgattak, a fegyverek szüneteltek, s csak is Erdélyből hallottunk hireket Bem csodatetteiről.
Mi tanultunk és készültünk, mig ellenségeink azt hitték, hogy gyáván meghuztuk magunkat. A tavasz első sugarai aztán kiábránditották az elbizakodottakat.
A tavasz első hóvirágával Asztalos Sándor kedveskedett, ki hős zászlóalja élén, oldalán az őszfejü, de fiatal lelkü Boczkó Dániellel, a betörő ráczokat Aradról vitézül kiverte.
Ez villanyszikra volt a magyar seregnek.
Teljes illatu, s meglepően szép bokrétával lepte meg a nemzetet Damianics, ki Szolnoknál oly csapást mért az osztrák seregre, hogy Bécsig megérezték.
Ez már gyujtott a magyar seregnél.
A harczvágy mindenfelé fölébredt.
Ezredünkből egy osztály, Litsken őrnagy vezetése alatt, Erdélybe indult Bem táborába. Ezredünkben már változások történtek. Ezredessé Rohonczy Lipót lőn kinevezve; alezredessé Salamon Elek, első őrnagy Mariássy József, második Litsken Lajos.
Gyönyörü és most már harczképes ezred volt.
A legénység jókedvü volt, s ha nélkülöznie, vagy valamit türnie kellett, a maga nyomoruságán is élczelt s néha olyanokat hallott az ember, hogy mikor haragudnia kellett volna is nevetett.
A Hannover-huszároknál szolgált a többi közt egy hannoverai, báró Toussen, roppant barátja a vizgyógyászatnak, s mihent valahova állomásba értek, zavarta embereit, hogy fürdő vizet hordjanak.
Inasa és a napos huszár megint hordják, tán a harmadik szomszédságból a vizet, az utczán leteszik a csebret s pihennek. Az inas megszólal:
– Az istenit a németjének! be sokat fürdik.
– Nem, hiszem, jegyzé meg a huszár, hogy az anyja nem volt liba.
Huszáraink nemcsak beszállásolva, de a táborban, a csatatéren, sőt a haláltorkában is szavakban ugy mint tényekben elmések, találékonyak s gúnyorosak tudtak lenni.
Lichtenstein Frigyes herczeg, mint régi huszár, mód nélkül szerette a huszárokat, s atyailag bánt velök a legénység rajongott érte. A csatatéren egyszer megpillantja azon ezredet rohamkészen felállitva, a melynek parancsnoka volt. Egész közelre lovagol hozzájok, s beszédet tart: Fiaim! elhagytatok, hova lett a hűség?… Nem sajnáltok engem, hogy ugy csalatkoztam bennetek?
– De bizony sajnáljuk, zúgták megindulva a huszárok, nem mi hagytuk el, hisz mindnyájan együtt vagyunk, ezredes ur hagyott el minket. Az isten áldja meg, térjen vissza.
Lichtenstein meghatottan lovagolt el.
Ezt látta Ottinger tábornok, ki Lichtenstein után lőn ugyanazon ezred parancsnokává, hasonló téritési kisérletet tőn, s ő is a huszárok elé lovagolt.
Ottinger a magyaroktól tért át; itt nemcsak huzamosban szolgált, de darabig a hadügyéri tárczát is vitte. Ezt tudta az egész legénység, s átpártolása akkoriban nagy megbotránkozást szült.
A mint a huszárok elé lovagolt, hogy ő is szóljon régi ezredéhez, elkezdtek kiabálni: vágd le az árulót. Tisztek s közvitézek ugrottak ki a sorból s az elvágtató Ottingert üldözőbe vették.
Az egész seregben elismert legjobb lovas volt Ottinger, s lovai is mindég a leghiresebbek voltak. Nem érhették utól.
– Ennek most a lova volt az istene, mert csak az mentette meg; mond az egyik huszár, kardjával a levegőben suhintgatva.
– Egy hét mulva enyém lesz az a ló, állitá egy nagy bajszos huszár. Gondolom Dávidnak hivták.
Másnap hajnalban szitta Dávidot az egész ezred mint a répát; az éjjel átszökött a gazember.
Dávid azalatt, mig a magyar táborban pajtásai egy jó foltot nem hagytak rajta, az osztrák őrszemek elé fehér kendőt lebegtetve, elfogatta s a főhadi szállásra kisértette magát.
Ottinger ép kilovagolni készült, s fölnyergelt paripáját készen tartották.
Dávid odarohan, a paripa nyakát átöleli s megindulással zokogja:
– Ráróm! drága szép Ráróm! beh rég nem öleltelek.
– Ki az? mit akar az a huszár.
– Átszökött.
– Vezessétek ide.
Dávidot nem birják a lótól elvonszolni, ráborult és sirt.
– Az bolond! kiált Ottinger.
– Eddig az voltam, felelt Ottinger felé fordulva Dávid.
– Dávid! csudálkozott Ottinger, most már értem.
Dávid éveken át rendes napi szolgálaton volt Ottinger lovainál, ő idomitotta, s kivüle senkinek sem volt szabad az ezredes lovait vezetni vagy lovagolni.
– Jelentem alássan, berukkoltam, mond Dávid, s egy hét alatt itt lesz a fél ezred. Ha méltóságod oly villámsebesen el nem tünik előlünk, hát az egész osztály itt volna. Azért követték, hogy átvezesse.
– Mit mondasz? hisz egész ellenkező szándék nyilvánult.
– Csak el nem árulhattuk magunkat, különben ott kaszabolnak le.
– És te most?
– Meggondoltam méltóságos ur, hogy még is csak szebb dolog olyan nagy urat szolgálni, mint a császár ő felsége, kit az isten éltessen, nem pedig afféle ujságiró Kossuthot. Kezdtük mi már ott szégyenleni azt az állapotot.
Ottinger mindjárt az istállóba vezette Dávidot, keze alá adta a lovakat, s ezentul kilovaglásainál is mindég Dávid kisérte.
Dávid szitta Kossuthot, piszkolta a magyar sereget, s Ottinger teljes bizalmát visszanyerte.
Négy-öt nap alatt az egész tábor, mint Ottinger legkedvesebb emberét ismerte. Összevissza lovagolt s mindenfelé sétáltatta a tábornok lovait, csakhogy jól megismerjék.
Egyszer aztán kiválasztja a két legjobb lovat, egyikre ráül, másikát vezetékre fogja, s kilovagol, mindig messzebb és messzebb, ugy, hogy eléri az őrszemeket, itt aztán várt, mert a tábornok ur rendelte ide. Hirtelen kiles egy alkalmas pillanatot, mikor az őrszem ép másfelé nézett, a vezetékre egyet suhint, a maga alatt levő lovat pedig sarkantyuba kapja, s elvágtat, mint a villám. Nyargalnak, lövöldöznek utánna, de Dávid versenyt fut a széllel, s ki érhetné utól Ottinger lovait, még a golyók sem.
Dávid megtartotta szavát, s az ezredhez beállitott Ottinger legjobb lovaival.
Ezen sikerült, s eléggé vig kimenetelü huszárcsiny után, alkalmat veszek magamnak még egy-kettőt elmondani.
Midőn Schlick az országba rontott, s Mészáros Lázár azzal ment eléje, hogy majd elschlikolom én őt, Kassánál megütköztek, Mészáros szürke lovon ült.
Sághy Tóni, ki országszerte ismeretes arról, hogy nagyokat mond, de nem is követelte soha, hogy elhigyjék neki a mit beszél, ő csak szeretett mulatni és mulattatni. Könnyü vérü és sok beszédü, itt mint nyargoncz szolgált. Az ütközet folyama alatt Mészáros főparancsnoknak valami jelentést vitt, s válaszra várt. Darab ideig ott vesztegelt, s Mészáros azzal az ő jóságos kifejezésével azt mondja neki:
– Öcsém! menjen el mellőlem, mert nagyon ide tüzelnek erre a szürke lóra.
Sághy Tóni megfordul, hogy elvágtasson, ebben a pillanatban egy ágyugolyó leteriti a lovát. Tóni darabig ott fekszik mozdulatlan, Mészáros azt hitte halva van, tán Tóni maga is azt hitte. Aztán mozditja kezét,… birja, a másikat is, meg a lábaival tesz kisérletet, végre felül, szétnéz s látja, hogy a tábornokon kivül senki sincs ott, felsóhajtott:
– Istenem! hát mit ér ez, ha Magyarországban senki sem fogja elhinni.
Ezt Mészáros maga beszélte.
Schlick bevonul Kassára, egy ottani bőrgyáros elmegy hozzá s feladja, hogy a magyarok tiz kocsi bőr és egyébb készlettel tán félóra előtt igen gyönge fedezet mellett indultak el.
A gyáros egy magyarérzelmü munkása sejtve, mily aljas járatban botorkál főnöke, azonnal kocsira ült, s a magyarok után nyargalt, elérte a kocsikat, melyeket két század huszár kisért.
Elmondta a fenyegető veszélyt.
Nem nagy távolságra, az országuttól jobbra-balra gazdasági épületek s juhaklok mutatkoztak, itt az őrnagy ‚állj-t!‘ vezényelt. Egy szakasz huszárt a kocsik fedezetére hagyván, azokat tovább menni engedte, azon utasitással ha az üldözők elérik, ellentállás nélkül adják meg magokat. Megmaradt csapatát kétfelé osztva, az épületek mögé rejtőzött.
Schlick egy osztály vértest küldött a kocsik elfoglalására. Utol is érték, a huszárokat lefegyverezték, lovaikat vezetékre fogták, a kocsikat visszaforditották, körülvették s nagy diadalmasan téritették Kassafelé.
Alig haladtak el néhány lépést az épületek mellett, az elrejtőzött huszárok két felől rohamot intéznek ellenök. A zavar irtóztató, a feloszlatott vértes osztályt a vezénylő nem birja sorakoztatni, a huszárok borzasztón szabdalják, e szavakat kiáltozván: ‚kell bőr?‘ végre lefegyverezték, s a bőrrel együtt a magyar táborba szállitották.
A fogoly német katonák aztán váltig kérdezték, hogy a huszárok mikor püffölték őket, miért mondták nekik: kelber? ez rájok sehogy sem illik.
A tavaszi hadjárat már megindult.
A világ nyolczadik csodája elkövetkezett; az a sereg, mely három hónap előtt tanulatlan, fegyvertelen s félig mezitlábos volt, most szembe mert szállni Európa egyik legtekintélyesebb, legtanultabb s legfegyelmezettebb hadseregével. Bámulatos erély, oroszlán bátorság, vas akarat, s hallatlan lelkesedés szülte azon eredményt, hogy rövid idő alatt a honvéd név bejárta a világot, s a magyar fegyvereknek dicsőséget aratott.
Negyvennyolcz óráig tartott a kápolnai csata, melyben résztvenni Görgey elkésett Kmetty és Guyon dandárával. Mily fordulat, minő eredmény lett volna, ha ez nem történik? de igy seregünknek vissza kellett huzódni; a Klapka és Görgey hadtest, valamint Kossuth dandára Mezőkövesdre a kápolnai csata harmadnap reggelén érkezett, ahol harczi állást foglaltak. Itt érkezett meg a két emlitett dandár is, s büntetésből e két dandárnak kellett elfoglalni a legelőbbre tolt előörsi- és harczállásokat. Déli 12 órakor ugyanaz nap, Kriegern tábornok egy lovas dandárral megtámadta a mieinket, de a huszárok az első ágyulövésre készen voltak, s minden parancs bevárása nélkül, különösen a Miklós és Sándor huszárok rárontottak az ellenségre, s néhány percz alatt szétverték. A Miklós huszárok Gáspár ezredes vezetése alatt hat ágyuból álló lovas üteget minden felszereléssel, embereivel s lovaival együtt elfogott, s ‚éljen a haza!‘ kiáltások közt, mint hadi foglyokat kisérték be Mezőkövesdre.
Udvarnoky Géza magát száz veszélynek kitéve, Olaszországból mindenféle rejtett utakon jött haza, hogy a szabadságharczban résztvegyen. Klapka György, hajdani testőr pajtása mellett mint kapitány nyargonczkodott. Együtt ebédeltek, mikor a támadás történt. Mig felkészültek, az egész csatározásnak vége volt. Klapka azért mégis egész tisztikarával kilovagolt, harczi szemlét tartani. Alig lovagoltak a hátul levő csapatok közt néhány száz lépést, egy huszár elébök hozott valami chevaux-legers lovat eladás végett, melyet az iménti csatározásban fogott el. Udvarnokynak meglehetős rosz lova lévén, megvette azt, s mindjárt rá is ült, a magáét szélnek bocsátván.