Visszaemlékezéseim (2. kötet)

Ritter biztos még hetek mulva is, ha látott az utczán, megfenyegetett, mert ugy átjártunk az eszükön.

Nagy zajt ütött, hogy Tomori Anasztász mesés örökséget csinált. Tomori nem szórta lovakra, fényüzésre s könnyelmü időtöltésekre a pénzt, hanem bőkezü pártolójává lőn a hazai tudomány, irodalom és müvészet minden ágainak. Szobrokat öntetett, szinmüjutalmakat tüzött ki, a nemzeti szinházra sokat áldozott s Shakespeare magyar forditását a Kisfaludy társaság által eszközölvén, azt diszes kiállitásban kiadatta. Ezen ezrek s ezrekre menő vállalat midőn teljesen elkészült – forditás és kiállitás az ő költségére, – az egészet a ‚Kisfaludi társaság‘ tulajdonába bocsájtotta. Szóval tudott európai müveltség szinvonalán álló gazdag ember lenni. Házat vitt, s boldog – boldogtalan élvezte vendégszeretetét.

Nem voltam vele ismerős, de tiszteltem lelkületeért. Sajnáltam, hogy nem voltam vele ismerős kőrösi tanár korában, de most, mikor gazdag ember, nem akarok vele megismerkedni.

Bizalmas barátja volt Berenkey iró, ki egyik – gondolom kétszáz aranyos – Tomori jutalmat egy szinművel elnyerte.

Berenkeyvel is csak ugy félismerős voltam.

Tomori sokat járt ki a felcsuthi jószágára, Berenkey rendesen elkisérte. Egy izben künn időzvén, este az asztalnál ülve elbeszélgettek, köztük az asztalon erős, vastag metszett pohár állt. Anélkül, hogy valaki érintette volna, nagy csattanással két darabba esett. Egyik sem volt előitéletes, még is mindkettőt megdöbbentette ez a robbanás.

Berenkey az órára tekintett. Különös, mondá, épen éjfél. Meglásd Nászti, valamelyikünket komoly baj fog érni.

– Annak ki vagyunk téve, felelt Tomori, de az semmiesetre sem lesz összefüggésben ezzel a pohárral.

Tán negyednapra ezen jelenet után, éjszaka erősen csengetett valaki ajtómon. Nyitottam, Berenkey jött be. Soha sem volt azelőtt nálam. Arczából mindjárt kiolvastam, hogy valami baj van.

– Nagy szivességre kérlek, azért bocsáss meg, hogy ily szokatlan időben látogatlak meg először.

– Mindenesetre komoly ügy lehet, ha reggelig sem tür halasztást.

– Korán reggel hazautazom, dolgaimat rendbehozni, azalatt pedig intézd el kérlek itt, amivel megbizlak.

– És az?

– Hivd ki Tomorit.

Megdörzsöltem szemeimet, ha nem álmodom-e?

– Okát elhallgatom, hihetőleg ő is el fogja hallgatni. Tájékozásul neked elég legyen annyi, hogy az ügy békés uton ki nem egyenlithető. Holnap elutazom, holnapután visszatérek s rákövetkező nap verekedhetünk.

– Kardot ajánljak?

– Pisztolyt. Kérlek határozottan, minden tétovázás nélkül. Izgatottan s magából egészen kikelve távozott.

Kellemetlen megbizás volt, egész éjemet elrabolta. Reggel azon megnyugvással távoztam hazulról, hogy mégis kiegyenlithető lesz. Akik közt oly benső baráti viszony létezett, azok nem lőhetnek egymásra, ha elébb nem, az utolsó pillanatban, mielőtt a gyilkos cső eldördülne, megszólal a szivben az a hang, melyet barátok közt elhallgattathat a harag, de el nem némit soha.

Még soha sem beszéltem Tomorival. Láttam meglepetését, a mint benyitottam nála.

– Csodálkozik, szóltam, hogy ily korán jövök, de ez, fájdalom! nem látogatás.

Ugy látszik, nagyon ismeretes volt előtte az ilyen bevezetés, mosolygott hozzá, s bizonyosan várta, minő vállalkozásra hivom fel, mert ilyesekkel ostromolták.

– Mindenekelőtt, folytattam, be kell magamat mutatnom.

– Van szerencsém, s csak azt sajnálom, hogy eddig is nem volt.

– Berényi nevében jövök.

Tomori homloka kissé elborult.

– Megbizott, hogy kihivjam önt.

Nyugodtan vette.

– Kérem nevezze meg segédét.

– Sógorom: Juhász.

Menni akartam, Tomori megfogta a karomat e szókkal:

– De barátom, nem ugy van az, a hivatalos közlésnek vége, most kezdjünk egy kis barátságos beszélgetést. Rágyujtottunk azokból a Hamburgban örökölt országoshirü szivarokból, s Tomori elmondta, mily boldog volt kőrösi tanársága alatt, mily elégülten élt, szerény lelkületét mennyire megragadta s csaknem üdvezitette tanártársai szelleme. Mintha csak azt árulná el, akkor nem voltam annyi keserü tapasztalásnak kitéve, mint most. Elragadtatással beszélt kőrösi tanártársairól, lehetett is, olyan kart nem egyhamar fog felmutatni a világ akármely intézete. Egész kis akadémia volt: Arany János, Szász Károly, Szilágyi Sándor, Mentovich, Tomori Anasztáz, Losonczy László. Mind hirneves irók, s egyik a nemzet legnagyobb, legünnepeltebb költői közül, kinek a hazafias kegyelet most állit szobrot.

Ezen időt Kőrös városa arany betükkel jegyezze fel évkönyvébe, hogy a késő unokák épüljenek őseik példáján, s mindenkor büszkék legyenek arra a szellemre, mely akkor e városban uralkodott, mert nem puszta véletlen az, hogy annyi jeles került össze egyszerre a tanári karba, ez menedéket nyujtott a zaklatások elől, s megélhetési mód, mikor minden ut zárva volt e kitünő szellemek előtt.

Az a melegség, meghatottság, mellyel Tomori volt kartársairól beszélt, az őszinte szeretet hangja, mi előadásába olvadt, engem határozottan Tomori barátjává tőn, s az érzelmet, mely iránta akkor bennem fölébredt, maig is változatlanul táplálom.

Midőn kikisért, az ajtóban megállva, kezdé: ‚különös!‘ s elmondta a felcsuthi pohár-történetet.

Juhászszal néhányszor értekeztem, derék fiu volt, de még is inkább óhajtottam volna komolyabb emberrel tárgyalni. Ő mindjárt pezsgőt hozatott s oly könynyedén vette a dolgot, mintha bálrendezésről volna szó.

Részemről sok fejtöréssel s nyugtalansággal töltöttem az időt.

Másnap gyászhirü sürgöny érkezett: ‚Berenkey, amint Fehérvárról Pestre utazott, a lovak elragadták, ő a kocsiból kiugorván, szörnyet halt.‘

Tomorit a hir annyira meghatotta, hogy könyekre fakadt. Egressy Gáborral mindjárt a helyszinére utazott, szerencsétlenül elhunyt barátját a kegyelet és részvét minden jeleivel elhalmozva diszesen eltemetteté.

Azóta már ugy bizalmasan kérdeztem Tomoritól: Ugyan mi volt az akkori összeütközés oka? ő elszomorodva felelt: ‚pénz kérdés.‘

Mióta az örökséget tette, vajjon hányszor kellett volna e kérdés miatt megverekednie? a feleletet erre, azt hiszem, megadja az, hogy ugy visszavonult a világtól.

Kúthy Lajost uton-utfélen szidni hallottam, mert beállt Bachhuszárnak; nem tudtam elhinni, aztán mondták, hogy N.-Váradról áthelyezték első megyei biztoskint Aradra. Beszéltem olyannal, aki látta, nem hihettem. Más Kúthy Lajos lehet, s összetévesztik az iróval.

Rokonim látogatására Aradra rándultam. És meggyőződtem; ott láttam szinről-szinre három csillagos arany gallérral. Meredten néztem rá s nem tudtam szólni, végre kitört belőlem: Nem akartam elhinni, de most magam látom.

– És elitélsz?

– Határozottan.

– Hát te is azon higvelejüek közé tartozol, kik át nem látják, hogy ez népies kormány, szabadelvü intézkedéseit kell hogy támogassuk, szolgáljuk. Ez a kormány az, mely a tehetségeknek tért nyit, s a vagyon és születési előnyöket leszoritja a térről, melyet eddig bitoroltak.

– Megyek elébb csörgő-sapkát tenni, vágtam szavaiba, aztán tovább hallgatlak! Ezzel ott hagytam.

Évek után találkoztam vele Pesten. Összeesve, megtörve ment az utczán egyedül; nem nézett jobbra-balra ismerőst vagy barátot keresni, csak ugy maga elé merengve haladt.

Szivem elszorult, ugy szerettem valaha. Megszólitottam.

Búsan emelte rám ábrándos nagy szemeit, fájdalmasan elmosolyodott, e szókkal: Meglátogatlak, sok elmondani valóm van.

Nem jött. Meghalt!

E fényes tehetség, legnépszerübb iró, a társaságokban annyira kedvelt egyén, mily hitványul, s megvetve végezte be földi pályáját. Meghalt baráti részvét nélkül, eltemették, s nem tett koporsójára koszorut sem a szeretet, sem az elismerés, nem kisérte sirjához a tisztelet s nem dobott rá hantot baráti kéz.

Nagyot botlott, de nagyon is bünhődött.

Az »Európa« fogadóban asztaltársaságunk volt: Szentiványi Károly és Miklós, Komáromy György, Csernovics Péter, Ilkey Mór, Thaisz Elek, Nemeshegyi Ignácz, Szitányiak, Asbóth Ede, Farkas János, Irinyi Józsi s többször vidéki barátaink s ismerőink. Néha aztán esténkint odajött Patikárus Ferkó, Károly és János, akkoriban a legkedveltebb s valóban jeles társulatával s sziveinkhez szóló zenével gyönyörködtettek. Történt, egy asztalnál ülő katonatisztek megneheztelték, hogy a czigány mindég csak Csernovics és Ilkeynek huzza, természetesen, mert azok fejedelmileg fizették, hát ők is magok közt gyüjtést tettek, s odaadták Patikáruséknak, hogy most nekik játszák el a hymnust. Patikárus kérdi Ilkeytől: mit csináljon? hát csak huzd el, lőn a felelet. Elhuzták s a tisztiasztal zajosan megtapsolta. Ilkey odainti Patikárust, ad neki ötven forintot, s azt parancsolja, most reggelig folyton a hymnust fogjátok játszani.

Egy óra mulva nem volt tiszt az asztalnál, szép csendesen mind megszökdösött.

Más alkalommal a társaság nagy része megint Patikárus zenéje mellett estelizett, Lo-Presti Árpád és Mezősy Laczi is ott volt.

Hirtelen a rémhir terjedt el, hogy Bécsben merénylet történt. Megdöbbentünk mindnyájan s a zene elnémult.

Az utczáról behangzott az őrjáratok sokszoros lábdobogása. Kinéztünk; – a lámpák szuronyok fényét villogtatták, s járó-kelő embereket alig láttunk. Idegenszerü érzés fogott el minnyájunkat.

– Maradjunk együtt reggelig, inditványozá valamelyik.

– De hol?

– Jőjjetek hozzám, mond Komáromy György, s tarokkozzunk.

Elfogadtuk. Asbóth Ede, Komáromy György, Irinyi József, Nemeshegyi Náczi, Thaisz Elek, Lo-Presti Árpád, Mezőssy László és én mentünk Komáromyhoz, a ‚Tigris‘ szállodában lakott, s hozzá fogtunk a tarokkhoz. Éjféltájt erős ‚lábhoz‘ fegyverzörejt hallunk, az ajtó megnyilik, belép egy tiszt s egy rendőrbiztos, a szuronyok az ajtó előtt villogtak.

– Kik az urak? igazolják magukat.

– Én vagyok a házi ur, Komáromy György, s ezek vendégeim.

– Kik és hol laknak? kérdi a biztos s jegyzőkönyvet véve elé.

Lo-Presti Árpád oda nyujtja névjegyét.

Visszadobták neki, e szókkal: itt nem fogadunk látogatást. Mondja nevét és lakását.

Mindnyájan elnevettük magunkat, a komoly helyzet daczára is, midőn Mezőssy Laczira kerülvén a sor, megmondta nevét s átkozott rossz németséggel, de annál nyomatékosabban hozzá tette: első minőségü bortermesztő Tokajból.

Felszólitották, hogy mindenki térjen haza.

Szétoszlottunk.

Másnap lakásomon tisztelt meg egy tiszt s egy rendőrbiztos. Motozást tartottak. Össze-vissza turkálták rosz beszélyeimet, s még regénytöredékeimnek sem hagytak békét. Hirtelen félsz fogott el, most már veszve vagyok, mig a rendőrbiztos irományaimat vizsgálgatta, a katonatisztnek nagy bádogdöbönyre esett a szeme.

– Abban mi van?

Libabőrt kaptam. Nagy bünösen kinyitom a döbönt, négy font török dohány volt beledömöcskölve.

A tiszt rápillant, s egész kicsinylőleg megjegyezte:

– Ez a pénzügyérek dolga.

Ez volt az utolsó zaklatás, a melyen e gyászemlékezetü korszakban átmentem.

Lassankint aztán eljött az idő, midőn a megkegyelmezések gyakrabban fordultak elő. Minduntalan érte az embert egy-egy kellemes meglepetés.

Mily kedves, mily édes volt, mikor Bónis Samuval találkoztam. Nem regényt irok, hát mellőzöm az érzékeny jelenet leirását, amikor viszontláttuk egymást. Kérdésemre hogyléte felől, ugy félig kielégitőleg felelt:

– Az egészségem csak megvan valahogy…

Én résztvevőleg kiegészitettem.

– De a lelked ugy-e…

Bónis Samu megforgatta kerek szemeit, s hajdani hangjának egész erejével felelt:

– De bruder, a léleknek semmi baja sincs.

Előkerült a becsületes derék Boczkó Dániel is, ki életében tán csak egyszer hazudott. Mikor a 70 éves aggastyánt elitélték 20 évi fogságra, elnevette magát, s mondá: most az egyszer megcsalom a németet, s meghalok ott. Nem csalta meg.

Roppant elfogott a vágy, látni a külföldi menekültjeinket; megtudni tőlük: reménylenek-e valamit, mikor és hogyan? de utlevélért moczczanni sem mertem.

Akkoriban sokat jártam Péczelre Ráday grófékhoz, az ünnepeket rendesen ott töltöttem; hogy tanitottam lovagolni a kis Gidát, aki most nagy miniszter, az agarászatoknál kis ponnyján soh’sem távozott oldalamról; hányszor mondta, beh szeretem azt a Degré bácsit! Bizony jó lett volna abból a nagy szeretetből egy szemernyit megőrizni a váczi választásokra. Kétszer erősen összeütköztünk, nem én jöttem az ő utjába, de ő az enyémbe. Végeredményben a szerencse neki kedvezett, ma ő fenn én lent; a kerék rám nézve már nehezen fog többé fordulni.

Liszt Ferencz hangversenyezett a nemzeti szinházban. Tiszteletére Ráday Gedeon gróf, a nemzeti szinház vezetője, péczeli kastélyában nagy lakomát adott. A többi közt báró Augusz Antal helytartó, s Liszt benső barátja is ott volt. Mikor a pezsgő jó hangulatba hozta már a társaságot s ebéd után össze-vissza folyt a társalgás, emlitettem báró Augusznak, hogy irói tapasztalat végett külföldre szeretnék utazni, ha nem járna nehézséggel az utlevél megnyerése.

Augusz báró azt mondta: látogassam meg őt.

Két napra később gr. Ráday Gedeon fölvezetett báró Auguszhoz. Nyájasabb s előzékenyebb fogadtatást nem is óhajtottam. Kicsibe mult, hogy ajánló-levelekkel nem látott el, tán ez is megtörtént volna, de aligha volt kihez? sok becses tárgyat mutogatott, végre kinyitotta zongoráját, s megmutatta benne Liszt sajátkezü irását, amire ugylátszik nagy sulyt fektetett.

Ötödnap reggel kezeim közt volt az utlevél, s én az esti vonattal elindultam.

Végre egy forró vágyam teljesül, s annyi mindenféle viszontagságok után látok szabad országokat s boldog népeket is.

Midőn az osztrák határokon tul voltam, egész más embernek képzeltem magamat.

XIV.

»Páris!«

E hangra minden idegem megrendült; szivem tájáról a vér pillanatra eltágult, s a következő pillanatban oly rohammal támadta meg, hogy azt gondoltam, kiszoritja a keblemből. Ép igy éreztem magam, midőn az első ágyugolyó zúgott el fejem fölött. Kitekintettem a vasutkocsi ablakán, s ugy tetszett, mintha fölöttem volna a föld, s itt lenn az égboltozat; fenn sötétség terült el, alant pedig előttem a légszesz-lángok milliói ugy fénylettek, mintha a csillagok onnan fentről mind alászállottak volna.

Nem Páris ragadta el lelkemet, nem az, hogy a világvárosba teszem lábamat, hol fény uralkodik; hol a müvészet, tudomány és izlés oly otthonos; nem azon ezer és ezer forrásai az élvezeteknek, mik itt kinálkoznak, nem, oh nem. Egész szivemet, lelkemet az a gondolat tölté el: nemsokára látni fogom a »számüzötteket«. Bérkocsiba ültem, s a rue St. Honoré, Hotel Choiseuilbe hajtattam.

Előtte való nap ebédeltem Strassbourgban, most a hajnali órában kértem a garçontól, nem kaphatnék-e valamit étkezni? Nem kaptam. Lefeküdtem, de az éhség és izgatottság nem hagyott aludni. Végre virradni kezdett, s lassankint ugy előrehaladott az idő, hogy botrány nélkül reggelit kérhettem. Legnagyobb izgatottság közt öltözködtem. Az utczákon, boulevárdokon áthaladtam, anélkül, hogy jóformán szétnéztem volna, kocsira ültem, hogy először is Irányi Danihoz megyek.

Irányit együtt találtam Henszelmannal; az elsőt könyvei közt, az utóbbit egy nagy góth épület rajzával foglalkozva. Egyszerü, de igen barátságos kis lakásuk volt.

Irányit nem láttam Buda bevétele óta; alig változott valamit. Henszelmann akkor is, mint mindég, ősz volt, s hosszu hajjal. Irányi emelt fővel s öntudatos magatartással dolgozott a mindennapi kenyérért; nem panaszkodott, nem kért és nem fogadott el senkitől mást, mint a mit munkájával megérdemelt. Akadt, a ki rátartósságáért élczelt, pedig kalapot emelhetett volna előtte. Tán negyedóráig élveztük a viszontlátás örömeit, száz meg száz kérdés után találkozót adva egymásnak, elváltunk, mert Daninak tanórája volt. Mentem Jámbor Palihoz. Kérdém a concierget: Mr. Jámbor? »Ez az ur ismeretlen nálunk«, nyertem feleletül. Kérdém a házszámot, összenézem jegyzetemmel, nem tévedtem. »Adja ide a lakók névsorát.« Beletekintek, s voila! rámutatok Jámbor nevére. »Ah! Mr. Zsambo?« kiáltott fel a concierge és megmondta lakását. Pali Mansard szobájában ép ugy fogadott, mint Pesten az »Angol királynő«-ben, midőn Jankováczról feljött költeményeit kiadni, s addig vissza se ment, mig az árát velünk el nem költötte. Nyakamba ugrott azzal a vidor könnyelmüséggel, mely költői lelkületét oly kedvessé tette. Mig felöltözködött, összevissza beszélt kalandjairól, Berangerről, Páris rejtelmeiről, mintha csak azért volna itt, hogy egy örökséget elköltsön. Pillanatig sem jutott eszembe a nélkülözésekkel küzdő menekült állapota, s ha szobájának félbolthajtásu alakja, azzal a magasan kaczérkodó kis ablakkal nem emlékeztetnek Pali barátom viszonyaira, azt kellett volna hinnem, hogy valahol kőszénbányája van. El volt telve Párissal, mint a ki másutt meg sem tud élni; a művészet, irodalom és párisi nők lelkesedésbe hozták. A Caffé »Helder«-ben reggeliztünk, a fekete kávé és cognac vieux mellett aztán folyt az élénk társalgás.

Midőn kiléptünk a Boulevardra, elhatároztuk, hogy most azon végig sétálunk.

Ma már Párisról irni annyit tesz, mint valakinek a tavasz szépségeit magyarázni; ismeri mindenki, a ki nem látta, olvasott már róla eleget. Még a benyomást is elhallgatom, a mit rám tőn, bár kevés külömbséggel egyikre ugyanazt tette, mint a másikra, ki először látja Párist.

A mint a Boulevardokon haladtunk, egyszerre hátulról egy török csap elénkbe, katonailag üdvözöl, s magyar nyelven kérdé: »Ugyan kérem, merre van az a spanyol fogadó?« »Hát maga magyar?« »Igen, kérem alássan, én Kmetty tábornok szolgája vagyok. Vele hagytam el hazámat.« »Kmetty itt van?« »Az éjjel érkeztünk. Most elküldött szivarért, s ebben a bolond nagy városban nem tudok haza találni.« »A Hotel d’Espagne-ba?« »Oda, oda.« »Na jőjjön, barátom.« Csodálatos véletlen! Kmettyt oly őszintén szerettem és tiszteltem, s oly barátságos és kedélyes tábornok volt a magyar hadjáratban az alanti tisztek iránt, hogy az ember nem tudta feledni. Azért egész csodálattal és részvéttel függtem Karsz védelmezőjén; ezerszer gondoltam rá a hősre. És ime! ő Ázsiából, én Pestről, egy napon érkeztünk Párisba, találkoztunk a világvárosban, hol évekig el lehet valakit keresni, találkoztunk az első órákban, mielőtt még egyetlen ismerősét is látta volna. Oh! mily jól esett lelkemnek a találkozás, s ugy látszott, ő is szivből örvendett.

Kmetty csak nehány napig tartózkodott Párisban, itt fogadta azt a londoni küldöttséget, mely Karsz hősies védelmeért neki a diszkardot átnyujtotta. Aztán átment Passyba lakni, mert ő betegség végett fürdőbe nyert szabadságot, tehát nem maradhata Párisban. Dehogy volt beteg! lelke, szive vágyott régi ismerősei után: egy kis európai élet s nagyvárosi szórakozásra volt szüksége. Passyból aztán mindennap bejött Párisba velünk ebédelni, néha kimentünk hozzá reggelizni, aztán együtt tettük meg az utat.

Meghatott, midőn Almássy Pált, azt a valódi nagyurat, kit megszoktam bőségben, fényben, palotában látni, most negyedik emeleti két szűk udvari szobában találtam. De hamar eloszlott ezen érzés, mert tapasztaltam, hogy ő itt is ép oly derült, finom modorú s élénk társalgású előkelő ur, mint volt otthon, hol minden léptét egy-egy csoport szolga leste. Almássy mindjárt fölkerekedett, hogy elkisér gróf Andrássy Gyulához, kihez átadandó levelem s üzenetem volt sógorától, gróf Pejacsevich Márktól. Andrássy gróffal a rue fauburg st. Honoréban találkoztunk, a mint ép szállásáról kijött. Kért, hogy másnap négy órakor jőjjünk, várni fog ránk. Onnan együtt Hajnik Palihoz mentünk. Őt családi körben találtuk. Még Fülepp Lipóthoz akartam elmenni, de mondták, hogy őt csak ebéd után lehet találni, mert reggeltől ebédig egy Páris melletti gyárban van, a hol igazgató. Gorove Istvánt teljes kényelemben találtam; egy első emeleti szép lakosztályt birt, diszes berendezéssel. Ő igazi ur volt, még inasát is Alfonznak hivták. De szivélyes, barátságos és vendégszerető. A mint meglátott, s hallotta, hogy Kmetty is itt van, azonnal elhatározta, harmadnapra theaestélyre valamennyi honfitársunkat magához meghivni, ott is volt mind. Kiss Miklós St. Angeról bejött. Csak gróf Andrássy Gyula nem jelent meg. Tán a leendő külügyér lelke ébredt már akkor fel benne.

Mennyi magyar sziv dobogott itt együtt, mennyi áldás és szerencsekivánat szállt innen szegény, leigázott hazánkba, mennyi visszaemlékezés merült fel a forradalom előtti időkből!! Még most, huszonhat év multával is elérzékenyülve gondolok ezen estére.

A mily élvezetesen kezdődött és folyt ez az estély, ép oly szomoruan végződött. Genfből távsürgöny érkezett. Magyarországból jöttem, s Párisban láttam életemben először magyar távsürgönyt. Klapkától jött, tartalma: Asztalos Sándort ma párbajban agyonlőtték. Ez megdöbbentő!

Az aradi hőst mindenki egyénileg is szerette, nekem meg épenséggel ifjukori barátom volt. Még együtt maradtunk egy darab ideig, tán csak azért, hogy mély fájdalmának adjon kifejezést az egész társaság, aztán leverten oszlottunk szét. Almássy Páltól azon igérettel váltam meg, hogy délután 4 órakor Andrássy Gyula grófnál találkozunk. Nem találtam otthon, daczára annak, hogy ő tüzte ki az órát. Ott hagytam névjegyemet s többé nem mentem oda. Nehány nap mulva ő szerencséltetett látogatásával, s kimenté magát, hogy akkor másutt volt elfoglalva. Egyuttal meghivott magához reggelire.

Este tiz órakor fölkerestem Fülepp Lipótot. Mindjárt meglátszott a vendégszerető magyar ember. Ő maga nem volt dohányos, csak erősen burnótozott, de sietett szivarért küldeni, aztán háziasszonyától theakészletet kölcsönzött ki, s minden szabadkozásunk daczára, a vizforraláshoz látott. Boldog volt, hogy valakivel a régi temesi dolgokról kibeszélhette magát. Reggelfelé, mikor felkerekedtem hazamenni, Lipót barátom egész komolyan mondá: »Ugyan ne siess, kérlek, hisz még csak most jövünk bele a beszélgetésbe.«

Teleki László gróf ép most nem volt Párisban, de nehány hétre később, nagy örömünkre, megérkezett.

Teleki Sándor grófot az Orsini-bombák és a Clichy elriasztották Párisból.

Bethlen Gergely grófot nem látogattam meg, ő üzente, ne jőjjek, majd fölkeres ő maga. Mondották, senki sem jár hozzá, bizonyos gyöngéd dolgok miatt. Feszélyezve van valakit otthon elfogadni. Azonban ő sem jött; mikor aztán másutt találkoztunk, felkiáltott: »Ugyan az istenért! egész Párisban nem találtál más szállást, mint abban a vendéglőben, melynek tájára sem merek menni, annyival tartozom ott.«

Jól esett még föltalálnom a baráti szolgálatra örökké kész Katona Miklóst.

Szarvady Frigyes és Horn Ede családos ember lévén, de különben is nagy lapoknál volt elfoglaltságok miatt csak ritkán, vagy mint meghivottak jöttek közibünk.

Ezek voltak 1857-ik év telén a párisi menekültek.

Egész nap járt-kelt, mulatott, kalandvadászatra indult vagy dolgozott mindenik, tetszése szerint, de fél hattól hat óráig este a »passage de l’Opera« volt a találkozó. A ki nem volt eligérkezve, vagy viszonyai másfelé nem vitték, itt összegyültünk s elmentünk valahová ebédelni. Ha valami különös ok nem volt, vagy valami jó napot nem akartunk magunknak csinálni, a »Hotel de l’Espagne« maradt a tanya. Ezt a többi ok mellett azért is legjobban szerettük, mert itt lakott Bornemisza Ignácz báró az elbájolásig szeretetreméltó családjával. Az étteremben a legnagyobb és legdiszesebb asztal a magyaroké volt, s báró Bornemiszáné adta a háziasszony szerepét, ott láttuk mellette szép Zsuzsika leányát és Teleki Miksa grófnét.

M. Lyót egy kis fürge franczia, a Maitre d’Hôtel leginkább ezen asztal körül forgolódott, s annyira elismerő volt, hogy egy szép reggel azt olvastuk a fogadó czégen: »Hôtel d’Espagne et de Hongrie«, ugy hallom, maig is ezt a czimet viseli. Ebéd után az egész társaság egy mint másnap felment Bornemiszáékhoz fekete kávéra, a báróné maga készitette, Zsuzsika bárónő szolgálta fel, ki aztán zongorához ült, hogy művészi játékával nyujtson élvezetet. Néha nagy ebédekre vagy estélyre az egész magyar társaság összegyült Lady Langdal fényes termeiben, vagy Kiss Miklós st.-germaini palotájában. Legtöbbször azonban Mr. Kanenál, ki igen jó szakácsot tartott. Ez az angol Gorove Istvánnak benső barátja s Kmettynek nagy bámulója, csak azért vitt házat Párisban, s töltötte itt a telet, hogy sokat lehessen Kmettyvel, mondom, ez többször adott nagy ebédeket, ahol csupán csak magyarok voltunk. Mikor Gorove, Almássy és többen szerencsésen hazakerültek, én meg már nős voltam, legényem egy névjegyet hoz be. »Egy ur van itt.« Nézem. »Mr. Kane.« Azt gondoltam, a párisi magyarok közül valaki tréfát üz. Rohanok az ebédlőbe, s ott áll Mr. Kane.

»Eljöttem az én kedves magyarjaimat még egyszer látni, látni itthon édes hazájokban.« Természetesen Gorove vendége volt, ki elutazott vele Szegedre, Debreczenbe, hadd lásson igazi magyar várost. Annyi szűrt és kulacsot vásárolt össze, hogy akár egy kiskereskedést nyithatott volna vele.

Ezalatt Teleki László is megérkezett. Sokszor félnapokig elbeszélgetett velem, a hazai viszonyokról. Minden ujságot a legnagyobb figyelemmel hallgatott. A személyek, a hangulat, a társas-viszonyok, minden, a mi hazai, rendkivül érdekelte.

Hogy Teleki László szive minden iziben mennyire át volt hatva a hazafiság érzetétől, az leginkább kiolvasható saját soraiból. Midőn Londonból Brüsselbe érkeztem, hogy hazafelé vegyem utamat, Jósika Miklós azzal fogadott: »Párisból leveled van!« Tartalmát közlöm, mert e nehány, odavetett sor is világot vet e halhatatlan lélek érzelmeire.

»Paris, Hôtel d’Espagne, Rue Taitbout 4, márczius 5-én. Kedves barátom! Még egy rövid szives köszöntést. Mondd meg üdvözletemet azon jóknak, kik rólam még emlékeznek. Nagy élvezet volt nekem veled lenni. Sajnos, hogy együttlétünk oly rövid ideig tartott. Érdekesben beszéltél a hazáról, mint annyi más honfi, kivel itt külföldön találkoztam, mert jobban ismered a hazát s több oldalról. Megismertetted velünk a mostani hazát. Köszönöm – köszönjük. Áldjon ég. Adja isten, hogy találkozzunk még Kanaán földjén, de ugy, a mint illik találkoznunk, büszkén – öntudattal, boldog hazában. Isten veled. Még egyszer áldjon ég! ölel igaz barátod Teleki László.«

Türr Pista is többször megfordult köztünk, de mindig csak rövid időre. Neki mindig, ma Párisban, holnap Londonban volt dolga, valami kaukázusi kölcsönügyben fáradozott. Mindég örvendtünk, ha jött, vigan, könnyelmüen élt, mint valami nagy örökös, ki a gondnokság alól kiszabadult. A jókedv aztán ránk is elragadt.

Képmutató volnék, ha azt mondanám, hogy mi mindég csak epedtünk, s feledtük, hogy Párisban vagyunk. Csináltunk bizony mi jó napokat is magunknak. Igy, egy alkalommal, korábban jövén a »passage de l’Opera«-ba, ott találom már Almássy Palit, ki azzal fogad: »Nem volna kedved ma jól ebédelni?« »Mindég, ha lehet«, feleltem nevetve. »Jőjj hát, csináljunk egy jó napot.« Elmentünk a Palais Royalba Vefaurhoz, beültünk egy cabinet particuliairebe és Pali megrendelte a lucullusi ebédet s fejedelmi borokat. A franczia választékos konyha, de méginkább talán a pincze, derült hangulatba hozott, s mert mulatni volt kedvünk, elhatároztuk szinházba menni.

A Vaudevilleben a »Question d’ argent« adták. Szép komolyan beültünk zenekari támlásainkba, s figyeltük a darabot, melynek mulatságos helyeit a szokottnál jobban megnevettük. Aztán suttogva társalogni akartunk, de bármennyire szerettük volna is mérsékelni hangunkat, bizony csak fenszóval beszéltünk mi.

Felettünk a páholyban, félhangosan mondja egy nő társnőjének francziául: »Ezek magyarok.«

Nekünk sem kellett több, a nő igen szép volt, az előadás végeig többé nem a darabra figyeltünk, de szemeink a nőket ostromolták, mit ők derekasan ki is álltak. A darab vége előtt kimentünk, nehogy elszalaszszuk a jó szerencsét. A mint delnőink kiléptek páholyukból, Pali mellettök termett: »Vigyáznak«, mond a nő magyarul, a nélkül, hogy félretekintett volna. »Fehér szegfű, vörös szalag«, ezzel elsurrant, s a következő pillanatban láttuk, hogy egy tekintélyes ur karját fogadja el, ki egy diszes fogathoz vezette.

»No, barátom, kiáltott fel Pali, ez »légyott«, holnap az operabálba megyünk!«

Másnap éjfélkor az operabálban, feléje sem tekintettünk a nézőtér és szinpad tarka-barka jelmezeinek, hanem egyenesen a foyerbe siettünk. Nagy sokára feltaláltuk az elegans dominót, kinek fehér szegfü, vörös szalaggal volt mellére tűzve, mig két női álarczos társaságában magyarul beszélgetett. Félreismerhetlenül ez az. Mindjárt csatlakoztunk, a minek egy igen kellemes óra lőn következése.

Elváláskor a fehér szegfűs igy szólt: »Szerdán estély lesz nálam, elvárom önöket. Az urak egyikét Marczibányi Berta, a másikat Szilvayné fogja bevezetni« s itt két társnőjére mutatott, kik mindjárt meg is osztoztak rajtunk. Tehát engem Berta, Palit Szilvayné vezeti be. Megmondták lakczimeiket, s hogy pontban 11 órakor várni fognak.

»Rád nézve nagyon érdekes, szólt Pali, e nélkül nem ismerted volna a párisi életet. A mit ott fogsz látni és tapasztalni, az Páris. Szerencséről beszélhetünk, mert ezreibe kerül idegennek, hogy ily jellegü estélyre bejuthasson.«

Este 11 órakor Berta lakásához hajtattam, névjegyemmel egy commissionairt felküldtem, s negyedóra mulva a fölpiperézett, illatszeres hölgy mellettem ült. Berta egy spanyol grand szépe volt.

A háziasszony Benyovszky Irma, Paget, előkelő bankár hölgye, nemcsak drága ékszereivel, de szépségével is ragyogott.

Az estély kiállitása gazdagságban, fényben és változatosságban mindent felülmult. Drága szőnyegek, ezüst és kristály kandellaberek, gazdag buffet, vagyont érő teritékek. E mellett roppant demokratikus szellem; a vendégek fesztelenül társalogtak együtt, a nélkül, hogy egyiket a másiknak bemutatták volna, pedig volt ott herczeg, gróf, grand, bankár, énekes, szinész, iró, iparlovag, csak a nők voltak egyenlőek, egyensorsuak; egyik gazdagabban, másik szűkebben ellátva. Volt ének, zene, szavalás, táncz, játék és pezsgőzés.

Egy ilyen demimonde estély bóditó valami.

»Kár lett volna Párist elhagynod, a nélkül, hogy egyik legnagyobb örvényét láttad volna.«

De Almássy Pál nemcsak ily nagyuri mulatságok előidézésében találta örömét, hanem a jószivüség és nemes tettek gyakorlatában is. A merre csak járt és megfordult valaha, jótéteményei emlékeket hagytak magok után. Nem mert gazdag volt, szórta a pénzt, hanem mert emberiesen érzett s gondolkozott. Száz meg száz példát hozhatnánk fel életéből, de mint jellemzőt, csak egyet emlitek, mivel története ezen időre esik.

Teleki Sándor viszonyai ugy kivánták, hogy jó és rossz időkben egyaránt hűséges barátnőjétől Clemencetól megváljék, s őt Jersey szigetéről hazaküldje.

Egy reggel, szokatlan időben – ugy kilencz óra tájt – Almássy Pali benyit hozzám e szókkal: »Azt hallom, Clemence igen siralmas állapotban megérkezett. Jer keressük fel.« Pillanatig sem haboztam, hogy kivánságának engedjek. Azonnal kocsiba ültünk s a barriere-en túl Pali ritka türelemmel s kitartással, csaknem házról-házra keresve, a délutáni órákban megtalálta a szerencsétlen teremtést, ki e rövid ut alatt csakugyan megőrült. Pali a részvét melegével mondott vigasztaló szavakat a buslakodó atyának, a kétségbeesett fivérnek; barátságosan kezet szoritott a blousos emberekkel, s rövid türelemre intette őket. Már ebéd ideje volt, mikor Páris belsejébe visszatértünk. Palinak nem volt étvágya. Másnap egész idejét a szerencsétlen teremtés ügyének szentelte; járt Pontiustól Pilátushoz, s meg nem pihent, mig délután egy gyógyintézetben el nem helyezte a boldogtalant.

Nemes volt alakja, gondolkozása, szive és lelke.

Bármennyire ragadta is el lelkemet a bensőbb viszony ily jeleivel, érezhette szivem a legmagasztosb odaadást barátságunk iránt, büszke lehettem rá, amint voltam is, de azzal dicsekedni soh’sem jutott eszembe. Félre ne értsen hát senki, mikor elhunyt nagyjainknak parányiságomhoz intézett bizalmas sorait közlöm, csakis azért közlök egy-kettőt, hogy abból is kilátszassék, mennyi kedély, sziv és barátság volt azon valóban nagy és jeles férfiakban.

Tavasz elején mély megindulással vettem bucsut a párisi számüzöttektől és barátaimtól. Londonba érkezve, mielőtt lábamat kitettem volna, irtam nekik, még egyszer mondtam »isten-hozzád«-ot.

Harmadnapra Almássy Páltól kaptam levelet. Közlöm, hogy azok, kik közelebbről nem ismerték őt, egy futó pillantást vethessenek az 1849-dik országgyülés elnökének szivébe.

»Páris, márcz. 8-án 1857. rue du faubourg Montmartre. – Édes lelkem barátom! Szives megemlékezésed körünkben nagy örömmel fogadtatott. Éreztük ugyan, hogy az a baráti rokonszenv, mely oly ébren él irántad mindnyájunk lelkében, nálad sem csökkenhetett, de levelet nem várva, a szó, mely soraidban oly melegen, kedélyesen nyilvánult, kimondhatlanul jól esett. Hidd el, naponta emlitünk közös jó tanyánkon. Hiányzik a kedélyes szó, a meleg hazafiság, a kedves társalgó, az élczes kedv, melylyel annyiszor lelkesitéd estélyeinket. Búsan tekintünk az üres székre M. Lyót famozus ebédjei alkalmával. Ismételve mondjuk, te voltál az első magyar utazó ismerőseink közül, ki Páris számos mulatságainak, élvezeteinek daczára, a szerencsétlen számüzött társaságot kereséd föl mindég, nem udvariasságból, mint némelyek, nem félelemből mint mások, nem mint curiosum quid mint nehányan, sem szánalomból mint itt-ott egy! – hanem jöttél hazafi meleg érzeted sugallatából. – És azért elfeledhetlen maradand előttünk, hogy az élvekben annyira gazdag Párisban, mégis csak köztünk találtad magadat jól, otthonosan.

Bornemiszáné és Julie báróné viszonozzák üdvözletedet. A búcsuzás perczeiben, ugy mondják, ők is elfogulva valának, minek következtében ők sem fejezhették ki annyira barátságukat, mennyire kivánták volna.

Zsuzsika báróné elkérte leveledet, mert hozzá intézett szavaidat emlékkönyvbe akarja följegyezni. Mottot is talált már, ugymond, de nem merte megmondani, bármennyire kértem is.

Laczi és jó Pistánk is forró üdvözletöket nyilvánitják általam.

Ná.. czi bácsi azt hebegte, hogy re.. gény.. ben s.. em olvasott oly kedves emberről, mint te vagy. Ez még a legokosabb, mit eddig hallottam tőle!

Gergely pedig szürke hajához kapva, felkiáltott: Jezum Krisztum! beh szeretem azt a Degrét! Hátha még a segesvári ütközetnél vele lehettél volna.

Miklós, ki szinte üdvözöl, holnap indul Svájczba.

Kisérjen az ég minden áldása utadon – és ha majdan rálépsz szeretett hazánk szent földére, ne feledd, kérlek, üdvözöld nevemben is. – Ugyszintén azokat is, kik még emlékeznek! Batthyányi grófnét látogasd meg, és nyilvánitsd neki üdvözletemet. Ölel mindig hű barátod Almássy.«

Londoni és bruxelles-i látogatásaim után hazaérkeztem.

Báró Augusz, kihez elmentem az utlevelet megköszönni, felszólitott, hogy beszéljek neki valamit tapasztalataimról.

– Megméltóztatik engedni, hogy őszintén beszéljek?

– Sőt igen kérem.

– Na, ha én osztrák kormány volnék, a tartomány minden lakosától megtagadnám a külföldre szóló levelet, mert ott megismeri a jólétet, szabadságot, s egy sem kivánkozik vissza.

– Nem mind arany, a mi fénylik, felelt a báró, de olyan hang és mosoly kiséretében, melyből azt lehetett értelmezni: higyje el, (mert akkor Magyarország is Ausztria volt) jobb Ausztriában.

Nekik igen!