FŐZÉS.
eg volt apadva a viz nagyon. Alant, egészen a kőfal alatt kilátszottak belőle a nehéz gránitok, amiket a fal oldalába erősités gyanánt hajószámra dobáltak évek előtt, amikor itt attól tartottak, hogy nem a Tisza jön ki a partra, hanem a part kinálkozik be a mederbe. Ezenfelül csöndes nyári reggel volt, a tulsó parton az ártéri füzesek között fehér tehenek és tarka tehenek legeltek, messze fönt Tápé felé kevéske köd legelt a lapályos vizen. A malmok lapátjai lassan forogtak s feketére barnult deszkáikról aranycsöppek hullottak a sárga vizbe vissza. Maga a viz kétféle szint játszott. Világos az innenső oldala, ez az ős folyó, ez az a viz, amely Sziget alól, Szolnok alól, Szentes alól következik. A tulsó a Marosé, az sötétebb s igy nagy apadások idején nincsen annyi vágása, hogy a másikba elegyedhetne. Együtt haladnak külön, halkan, hogy semmi zajuk nem hallatszik. A tömérdek nagy vashidak lomhán állnak fölöttük, öt-hat lába van egyik-egyiknek, de egy lábat sem ér a viz, annyira patak a folyó. Ki nézné ki belőle a tavaszi harsogó tengert ilyenkor, amikor oly lassu, hogy ágat kell bele vetni, hogy megláttassék, merre van a folyása. Fölötte halszag érzik. A tulsó parton hálót huz lassan néhány ember, egy egyfából való halászcsolnak lassan halad a közepén; az ember, ki a végében ül, lyukas fadarabbal ütöget a vizbe s ennek s kuttyogásával ijeszti a harcsákat a háló felé. Csend van ezen a tájon, a tengerhajósok állomására még nem jött a szentesi gőzös, a többi parti forgolódás helye meg lejebb esik. Lementem az iszapjárt lépcsőkön a mederbe, amit a folyó elhagyott, mert az ilyesmiben néha különös érzés van. Járni a viz fenekén. Nagy darab kövek voltak itt, amiket a Maros tavaszi árja már erősen kiporondolt néhol. A kövek között apró halak kinlódnak s vetik magukat jobbra-balra, igyekezvén a viz felé. Elemük azonban elhagyta őket s elvesznek a parton. Van ott aztán azonfelül törött bögre, bádogkanál feje s egy nagy darab szigony és bele van ütve a földbe, amely valamely horgonyt vetett vasmacskából szakadt ki. Továbbá rőzseágak s az apró bojtorjánfü, amely azon a helyen, ahonnan a viz tegnap elment, ma már kifakad s fehér virágát hullatja a tátogó apró halakra.
Odább a kövek közt mozgott valami feketeség. Közelebb érve, látni való volt, hogy ez egy ember, bocskorban és zölddel czifrázott szür a vállán. A mellén bőr, amelyre piros, zöld és sárga zsinórokkal csodálatos tulipántok vannak himezve. Ez a melledző, egy ráczos ruhadarab. Magyar ember közül csak az hordja, aki köhög és fél a hütéstől. Ez megvédi a szelektől, mert a bőr belseje nem czifra, hanem rajta van a birka szőre és ezen áldott jó állat még holt korában is igy melegiti az embert.
A bocskoros mellett egy nagy iszák hevert, abból már előszedett egy bögrét. Ebből sem ma főztek először, mert füstös az oldala nagyon. Három kőből tüzhelyet is csinált már, az aljába pedig azon galyakból, amiket a viz a partra hordott, tüzet rendezett. Lement a partszélre, ott lehajolt, kezében a bögrével. Az edény aljával szétvert egy kicsit a habok között, hogy tisztátlanság ne jőjjön bele, azután pedig megmerité. Eközben nem szólt semmit, halkan járt, igen ügyesen lépdelve bocskorával a kövek között. Szigoru arczu ember volt ez, a képe jóformán feketebarna a napégéstől, harcsabajusza hajósok szokása szerint lefelé lógott.
– No, – mondom – adjon Isten.
– Adjon Isten, – felelt és a kopottas sipkából, ami a fejére volt huzva, igen bizodalmasan integetett ki.
– Hát mire végzi?
– Ehun e, – mondta megint – nézze. Majd főzök.
Letette a bögrét a tüzhelyre, vigyázva igen, hogy valamikép oldalt ne forduljon. A tüzet is megpiszkálta. Előbb guggolt, azután leült ismét, bocskorait kinyujtva. Akkor az iszákba nyult. Sok minden volt ebben a nagy bőrtáskában, szinte csörgött. Legelsőbb krumplikat szedett ki, vagy három szép és nagy darabot. A bicska is az iszákban volt, azt kotorászta most már. A bicskának szokása, hogy elbujik, de csak előkerül, ha kutat utána az ember. Hámozta a burgonyákat, jól vigyázva, hogy igen sokat le ne nyessen róla a héjával. Amit letisztitott, ketté vágta, a darabjait megint csak kettőbe s igy a bögre vizébe dobta. Igy járt a többi is, amely után ujból az iszákban kellett keresgélni. Mélyen belenyult, hogy szinte a válláig elveszett a karja benne.
– No, – szólt csendesen – gyüssz vagy nem gyüssz?
Gyütt. Egy szép fej vereshagyma volt, az gyütt ki. Ennek a tisztitásával már nem sokat törődött. Hanem lehántotta a külsejét, kettévágta s a bicska lapjával nyomta széjjel.
– Ereggy a többi után.
Az is a vizbe került, amely már főlni kezdett.
– Hallja, – szólt megint az ember – hogy duruzsol? Nincs ijen bögre több a világon, akibe igy mögforrjon a viz…
Tévedne, aki azt hinné, hogy zsir nem tartózkodott az iszákban. De bizony tartózkodott. Vele együtt jött elő a napvilágra egy ütött-vert czinkalán is. A zsir fehér ruhában volt, azon belül pedig egy bádogedényben. Ez a boldog világban itcze vagy messző lehetett. A kanállal mért a zsirból, a szürből pedig skatulyát szedett elő, amelyben füszerszámok voltak. Só, paprika és egyéb ilyenféle. Ebből mind jutott a bögrébe a zsirral együtt s a kanállal kavargatta az egészet. Senki el nem gondolná, aki nem tapasztalta, hogy milyen csodálatos jó illata van az ilyen mis-másnak, ami egy füstös bögrében fől a part kövei között. Egy-egy galyat rakott az oldalára, hozzáértő módon, hogy mindenfelől érje a láng.
– Nem vetök neki három órát, – adta föl most tréfásan a szavat – hogy mögfől.
– Gondolom, várja is már.
– No – felelte rázva a fejét igenlőleg. – Éjfél előtt indultam, de még nem öttem ma. Hát az embör mögéhözik.
Megkavarta a bögre belsejét a kanállal s vágyó szemekkel tekintett bele, főlt a krumpli, egyet kivett s megpróbálta, omlós-e eléggé. Még egy kicsit várni kell vele. Hanem a leve, az tökéletes volt már egészen s ami a kanálon maradt, nagy gyönyörrel szürcsölte le róla.
– Csak azt mondom én, hogy a főtt ételnek nincsen párja – mondta.
– Aztán ölég lösz ez röggelinek?
– Hát, tuggya, több is löhetne. De ez a bögre igy is nagyocska az iszákba… Mög ez is ölégbe kerül. Nézze, fél kanál zsir, három krumpli, egy hagyma, só, paprika, könyér… Mit tögyön a szögény?
Kése nyelével verdesni kezdte ültőhelyéből a bocskora orrát s görbedten, elgondolkozva tekintett szét a vizen.
– Az ám – folytatta sóhajtva, de csakhamar abbanhagyta e gondolatokat. Bugyborékot vetett a bögrében a viz s habos teteje ki is futott. A burgonyadarabok játszottak benne, hol fölkerültek, hol lementek. Már most elemelte a tüzről. Ujjai meg sem érezhették a bögre fülének a melegét, mert lassan, vigyázattal vette maga elé, hogy ki ne lötyögjön a jó meleg étel. A két térde közé szoritotta s ujból benyult az iszákba kenyérért. Nem volt sok, de jól megőrizve, piros kendőben. Megfogta a csücskét, fölemelte s a kenyér lassan kiforgott belőle a kőre. Lassan kezdett enni s fujta az ételt a kanálban s párologva szaladt szét a levegőben a paprikás hagyma és a zsiros burgonya szaga.
– Izlik, látom.
– Hát igön – mondta. Azután, mint akinek valami az eszébe jut, rántott egyet a vállán. – Neköm jó. Az urféle nem öszi az ijet. Gezemiczével él.
Van benne valami, magad magadnak főző szegény bocskoros ember. Tatárszósz és majonész kell a magyarnak. Ez is étel pedig, amit te főztél, sőt különb étel, mert lám, már csalogat erre valakit. Ez a valaki egy parti gyerek, amilyen sok van. Félig elzüllött apróságok, akik ha halat vesz valaki, hazaviszik egy garasért s vágtatva futnak a hajóállomások felé, ha gőzös közeledik, hogy lesz talán olyan utas, akinek a batyuját utána kell vinni. A gyerek rongyos és sovány, lassan lépegetett a kövek között, vigyázva a meztelen lábaira. Megállt aztán jó távolosan és nézett. Nézte a bögrét, a kenyeret s igyekezett jóllakni az étel szagával.
– Hát te csipisz – szólt rá az ember – mit bámulsz?
A gyerek szégyenülten kapta le róla a tekintetét s zavartan a viz felé fordult. Lassan lépett egy-kettőt előre, azután vissza, amerről jött.
A kanál a bögre oldalában a felén alul kopogott már. Az ember belenézett, azután megmeritvén jól a kanalat, ezt még a szájához emelte. Azután a gyerek után kiáltott:
– Te.
Hirtelen visszafordult a fiu.
– Gyere no – intett neki, nyujtva feléje a bögrét. – Ödd mög, de sebössen, mer gyün mán átalrul a ladik értem…
A gyerek mohón kapott az étel után s nagy igyekezettel kotorta a kanállal a bögre oldalát. A bocskoros nézte egy darabig, azután sietve pakolázta holmiját az iszákba. A kenyeret már készült behajtani a piros kendőbe, amikor meggondolta a dolgot s vágott még belőle egy darabot. Annak felét magának törte, a másikat nyujtotta ismét a partigyerek felé.
– No – kinálta békülékenyen. – Ne.