Vizenjárók és kétkézi munkások

ár az egész héten látszott valami kedvetlenedés a töltésen a nép közt, mert ez néha ugy van, hogy bal lábbal kelnek az emberek és ilyenkor mindenbe fönnakadnak. Alig találkozik egy is, aki ne morogna. Olykor, ha ássa lent a gödörben a földet, megáll munkaközben és maga elé tekint, azután nekivetve a mellét a talicska-hámnak, daczos némasággal halad föl a meredek járón, ami a magas töltésre vezet. A munka, amit végez, a legnehezebbek közül való és aki nem benne nőtt fel, nem birja csinálni. Ha belekezd is, kidől, vagy félmunkát sem végez. A kubikos tudja ezt és a tudás önérzetet ad neki, amit emel az is, hogy többet keres, mint más napszámos. Bár ez okból ismét több pálinkával él, mint a többi. Mondják, hogy ez a munkához szükséges, máskép nem birná ki. Kis korsóban tartják a pálinkát lent a kubikgödörben, hogy hüvösön maradjon. A korsóba szalmaszál van ütve s azon keresztül szopogatják; vagy kiki a magáét, vagy pedig közös a korsó. Akármilyen sürün jár is rá, nem ittasodik el tőle, mert, mint mondják: „kidógozza a pálinka erejit.“ Munkája akkor kezdődik hajnalban, mikor már látni lehet a járót, amin föltolja a talicskát és este akkor végzi, mikor már a járót látni nem lehet. Munkája olyan, hogy a hust, amit télen át magára szedett, egy hónap alatt ledolgozza, szikárok és soványok valamennyien, csak a lábuk szárán állanak hatalmas csomóban az izmok.

Mert télen nem dolgozik, akkor inkább czuczilista. Csak mulatságból és nem elvből, mert hisz ő maga is arisztokrata a többi „kétkézi munkás“ között. A munkás szintén rangokba van oszolva. A zsákoló tétlen áll télen, mikor befagy a folyó és nem járnak a hajók s ha megszorul is, más munkát nem vállal; tavaszszal sem megy fölásni valamely kert földjét. Ő zsákoló, azt csinálja, ha van munka; ha nincs: nincs, akkor várni kell, mig lesz. Hasonlókép van a kubikos. Hogy mit hord a talicskán, azt is keresi ugyan, de nem föltétlenül, ellenben talicska nélkül nem megy semerre. A munka csak abból állhat, hogy talicskán valamit valamerre el kell tolni. Vagy föl, vagy le. Földet föl a magas töltésre, vagy nehéz követ a megapadt nyári vizen alacsonyan álló hajóba. Várat épit-e, vasutat vagy vizi töltést, neki mindegy. Utóbb már a kazlakat is kubikolja a pusztahelyeken. A csalamádétakarmányt ujmódisan sok helyen már nem ássák földi verembe, hanem fönt rakják kazalba és ezután beteritik földdel, hogy abban érjen.

Mint lehetne a kazal tetejére földet hordani, ha kubikos nem volna? A béresféle ilyesmihez nem ért. Jön a kubikosnép, a gödörgazda föltekinti a kazlat, számitgat, hümmög, valamely összegért fölvállalja s nekiállnak. Járót támasztanak a kazal oldalához s azon a deszkán, amely oly meredek, hogy más ember rajta egymagában nem tudna fölmenni, a kubikos föltolja a talicskát. Estére kelve kész a munka, a gödörgazda átveszi és szétosztja az árát; minden emberre esett akkora napszám, hogy sok diplomás ur vállalná jószivvel fizetésnek. A talicskába berakják a czókmókot, a bőrzsákot, korsót, gyékényt, subát, az oldalba kerül az ásó, a szélre a bogrács s haladnak odább a kubikosok egymás után, mint a libák, más munkát keresni. Szikár és alacsony emberek, rövid pipákkal, bocskorban, tótnak is nézheti őket, ki akarja, bár alighanem belehalna a tót, ha egy napra versenyt próbálna velük. Haladnak sebesen, mert soha lassan nem járnak a talicskával; ugy tetszik, mintha a talicska huzná őket, pedig ők tolják.

Nem beszédesek, hallgatagok; ha nem haragszanak, munkában kiállják szó nélkül. Levelet sem irnak haza, csak utalványon küldik az asszonynak a pénzt, ugyis ez a legjobb üzenetvivő. Sokáig oda vannak, hónapokon át, olykor tavasztól őszig. A lakás a gyékényponyva, a butorzat a suba, az élelem szalonna és kenyér; ha meleg ételre vágynak, a közös bográcsban főz a bokor tarhonyás hust szolgafán. Bokrok szerint oszolnak meg, mint a halászok, minden bokor főnöke a gödörgazda, aki munkát vállal és számol.

Ez a nép hát már az egész héten kedvetlennek mutatkozott. Már a mult hét végén, szombaton, valami összezördülésük volt a számolásnál. A mérnök nem ugy számolta ki a gödröket, ahogy ők jónak tartották volna. Kevesebb föld esett ki a számitása végén és azt mondta némelyik gödörben, hogy csalnak, mert nevelve vannak a bubák. A buba kerek, toronyforma földoszlop a gödör közepén, amit a gödör ásásakor egy helyben hagynak s annak a magasságából számitják ki munka végeztével a kihordott földet kubik szerint.

A mérnök a maga módja szerint számol, a kubikosok gödörgazdája pedig csak ásónyéllel, de azért, ha a gödör hamisság nélkül való, leginkább össze szokott vágni a két számadás.

A kubikos azonban ért ahhoz, hogy mint kell nevelni a bubát. A kis fatornyot éjjel finoman elmetszik a közepén s egy-egy arasznyi földet épitvén hozzá, a tetejét ismét ráteszik. Azon ott zöldel az a fü, amely akkor is rajta élt, mikor még mező volt a gödör helyén s annak ott is kell lenni, mert az a bizonyság arról, hogy nem történt csalás a bubával. Ezért ugy a közepibe épitik bele a földet olyan ügyességgel, hogy aki nem járatos benne, soha észre nem veszi, hogy a buba nevelve van. Igy furfangoskodnak is ott, ahol lehet, mert ez szokás. Mikor a csángókat haza hozták Moldvából, kubikosmunkát adtak nekik, hogy keresetük legyen. Ahhoz tanitó kellett, adtak is melléjük öreg kubikosokat, akik legelső sorban arra tanitották meg az atyafiakat, hogy mint kell nevelni a bubát és csak azután fogtak a mesterség egyéb tudományához. – Nem valami jeles dolog, de nekük is van furfangban részük, mikor becsapódnak. Elviszik messze vidékre, munkahely gyanánt jó földet igérnek, ahhoz képest alkudnak s amint oda ér, látja, hogy be van csapva. Vagy agyagos a föld, vagy kavicsos, de hát hiába, most már hogy jőjjön onnan a messziből vissza? Nem lehet. Csak vágja hát ásójával a földet és szótalan munkájában az esze azon jár, hogy ennek az ásónak az élét más helyre is bele tudná vágni.

Ilyenkor lassu mozgások támadnak köztük és összesugnak a gödörgazdák. Munkájuk, mely ugy folyik, mintha gép végezné, lassubb. Az arczok elkomorodnak és más munkásokkal, kik nem kebelbeliek, hamar összekapnak az emberek. A nehéz hangulatot észre lehet venni. Mint ezuttal is, mikor nem oda messze vannak Galicziában, Romániában vagy Boszniában, ahova vasuti töltést épiteni viszik őket, hanem itthon, magyar földön épitik a gátat a viz ellen. Azok a magas, széles töltések, amik a Tisza partján végig huzódnak, mind az ő munkájuk végtől végig.

Mint nagy lomha kigyók fekszenek esztendőkön át a parton anélkül, hogy valami hasznukat lehetne látni. Oldalaikra oda rakva a sok karó, a rőzse, a szalma, hombárokban áll a tömérdek zsák és semmi látszatja nincsen annak, hogy ezek valamire kellenének. A viz messze van a töltések lábától tul a füzeseken, mélyen alant az árkában, hogy a fák közül még a gőzhajó kéménye is csak alig látszik ki, ha arra megy. Igy áll esztendőkön át az elhagyatott várfal. Párját, a tulsó oldalról valót, nem is látni, szürkeségbe vesző füzfák takarják. Nagy néha egy kocsi vagy nehéz ökrös szekér megy a tulsó oldalon s ugy látszik, mintha a fák hegyein mozogna. Körül, a messzeségben tornyok látszanak, a sik, lapos táblán meg gőzmalmok kéményei füstölnek igen távol. Közelebb óriás vetések, néhány ér a zsilipekkel, itt-ott egy nádas, megmaradva a régi világból. Ami élő mozgás látszik, csak abban van, ott szárcsák, kacsák és vizibuvár vöcskök laknak.

Mignem aztán egyszer játékos kedve támad a viznek és nagy sokaságban kezdenek uszni lefelé hallgatag tömegei. Honnan jön az a sok? Ha eddig volt, hol rejtőzött esztendőkön át? A viz a kérdésekre nem felel, csak elhagyja medrét és bemegy a fűzfák alá lakni. Azután a töltés lábához ér s rajta emelkedik. Most már nem csendes, inkább beszédes: zúg a fák koronái között. És oly gyorsan folyik, hogy nagyon, de azért a lefolyt helyébe ujból jön másik és szőke szine olykor haragos barna. A föld fölé épitett csatorna ilyenkor a két töltés köze s lent a mélyben virágzó föld, a tanyák s oda messze falvak és városok… Az a kérdés, hogy van megcsinálva a töltés. Ha rosszul, akkor kitörik az oldala és hamarosan temető lesz minden. Városokban, falvakban peregni kezdenek a dobok, közerők haladnak kifelé és kocsikon viszik sebesen a kubikos népet. Gyors és nehéz munka áll be a töltésen. Karóznak, magasitanak, erősitenek. Két-három sor karót meghág a viz, elviszi a rőzsét és mossa a töltést; akkor ujból jön a negyedik sor karó. Egy hét előtt innen a töltésről még nagyon szép akáczerdőt láthattál, amint enyhe szinével kivált a haragos-zöld vetések közül. Most ha keresed, nem látod, a helye üresen és kopáran áll: az erdőt elvitték karónak s talán azt sem kérdezték, hogy kié.

Nincs ur. Senki sem ur, csak a kubikos meg a mérnök. Van ott katonaság is, amely távol falvakból és a tanyák közül odahajtotta a munkaerőt, de az csak mellékes munkára való. A kubikos rangban előlép, a kétkézi munkásból kiválik a mesterember. Már nemcsak az izmai erejénél fogva több, mint a más, hanem az értelemnél fogva is. Ő látja meg legelsőbb a szivárgást vagy ama veszedelmességet, mikor a nagy lomha töltés arra készül, hogy néhány ölnyire elcsuszszon a helyéről. Nem ismeri az éjjelt, nem a nappalt, sárban és esőben áll, áztatja az átcsapó hullám s munkaközben szárad meg rajta a ruha. Nem birná azt meg más, csak ő, aki tavasztól őszig szabad ég alatt táboroz. Mérges daczczal feszül neki a dolognak; ha kérdik, csak morog s ugy áll fogai között a kurta pipa, mintha a világot akarná fenyegetni vele; egyik szerszámot csak azért teszi le, hogy fölkapja a másikat. Pedig hát mit neki ez az egész tájék s mit neki az a nép, amely már elfáradva, kétségbeesett közönynyel áll?

A morgás végighalad a töltésen. A mérnökök sejtik, hogy valami készül, de még nem tudják: mi. Egy gödörgazda azt kiáltja a töltés tetejéről:

– Huja!

A bokorba tartozó emberek megállnak. Aki tolta épp fölfelé a járón a talicskát, annak a közepén ott hagyja. Az ásókat belevágja a földbe. És sorban, mint valamely elrontott sortüz ropogása, hallatszanak a kemény, rekedt szavak:

– Huja!

– Huja!

A munka zaja után ijesztő nyugalom áll be. A tengernyire nőtt folyó, amelynek nem látni a tulsó oldalát, kavarog, szálfákat vagdos a töltéshez és átdobálja rajta a hullámait a kitépett karókkal együtt. Már nagyon mérges. Csupa sár az egész töltés, mert hisz a háta mögül is a szivárgó vizből hordták már a földet a tetejére. A végig sáros, csatakos alakból, aki elősiet, aligha nézné ki valaki az urat, mert itt nem érnek rá ruhát váltani.

– Mi az, emberek, mi az? – kiáltja messziről. – Mi van itten?

Nem felel a kérdésre senki, csak egy gödörgazda mutat gunyosan a sárga tengerre és azt mondja:

– Viz.

Hát az van csakugyan, sok. A tulsó partnak nyoma se látszik, az ártér fái mind eltüntek, a nagy folyózuhatagon itt-ott uszik egy házfedél, valamely parti csőszházból, amit elsodort. A végig nedves töltésen olykép veri át a szél a hullámot, hogy messziről fehér, röpködő vitorláknak látszanak. És ugy látszik (tévedés-e, nem-e?) hogy ez a hosszu sárhegy inogna. Ahol a szél nagyon nekifekszik a viznek és a parthoz nyomja, ott mintha tágulna a töltés. Mozog, mint a gyékényponyva, ha a szél veri.

– Hát mi bajuk van, hogy nem dolgoznak? – kérdezi a mérnök. – Hiszen ugy elszakad a töltés!

– El – hagyja rá egykedvüen a kubikosfőnök.

A többiek hallgatnak. A gödörgazda folytatja:

– Ha a viz mög nem száll, elszakad bizonyosan. Hiába itt már a munka, hiszen sárra sarat hányunk. Az ásó nyomán fölfakad mán a viz. Nézze csak uram itt-e, ahun most állunk, még ma mögszakad a töltés. Lent a patkája már három hejjön el van repedve.

– Hát meg kell fogni – kiáltja a mérnök. – Dologra, mindenki oda! Van zsák, karó elég! Csak sebesen no, emberek!

– Csak lassan, – mondja a gödörgazda. – Dógozunk uram, amig csak át nem szakad a töltés. Ott löszünk rajta, pedig ha nem száll mög a viz az éjjel, valahun átszakad. Hisz ugy mozog már, mint mikor a kigyó csuszik.

– Hát mi a kivánságuk?

– Nem ögyéb, mint hogy most mán hitelbe nem dógozunk. Nézze csak az ur – magyarázza az ember és odasereglenek a többiek – én abba vagyok beleállapodva a czimborákkal, hogy szombatig mán nem löszünk itten. Addig nem várhatunk a pézzel, mert ha elszakad a tőtés, mindönki szétszalad amerre lát, oztán sönki se fizet ki bennünket.

– Dehogy nem – szól a mérnök.

– Nono – felel nyugodtan az ember – mink mán jártunk ugy. Hát most azt akarjuk, hogy ami kubik eddig vót a hétön, fizesse ki mingyár. Ezöntul mög nincsen kubik, hanem napszámba mén a munka fejenkint.

Keserüen felel a mérnök a bocskoros embernek:

– Persze, aki meg van szorulva, azzal könnyü igy beszélni.

Kissé zavarodottan védekezik a gödörgazda:

– Szögényök vagyunk… Aztán máskor is jártunk mán ugy…

Halad a töltésen errefelé egy másik sáros urforma alak, egy katonatiszt. A kirendelt fegyveres erő parancsnoka, aki most vizitálja az őrseit. Nagy, hatalmas, nyers őszinteségü ember, ha akrobatának menne, bizonyára jobban élne, mint hogy most itt a töltésen csatangol a havi nyolczvan forintokért és három hete nem látott borbélyt. Maga iránt semmi elővigyázattal nincs, még őrt sem járat a háta mögött s ha a karóhordó szekér elakad, odamegy segiteni, hogy kirántsa a sárból. Megszerette már mind az itt dolgozó ember, hozzá a szörnyű erejével, hatalmas hangjával is imponál.

– Hát itt mi van? – kérdezi, ahogy odaér.

Mondani kezdené a gödrösgazda, de a mérnök a szavába vág és elmondja a bajt.

– Ebben igazuk van – véli a főhadnagy. – Hát nem birsz most pénzt adni nekik?

– Nem.

– Nincsen? – kérdezi ez leverten.

– Dehogy nincsen – mondja mérgesen a mérnök – van itt tizezer forint, de mindet ezresben küldték ide az okosak. Hát hol váltsam én most föl itten?

– Hát a többi szakaszon?

– Nem tudom. Ha van apróbb pénzük, ugy sem adják ide, mert nekik is kell.

A bocskoros, sáros alakok egyre hangosabban beszélnek, hogy mi lesz? Lesz vagy nem lesz? A gödörgazda rögtön hátrafordul és csöndet int, de már az ő szava nem sokat ér.

– Adj ide egy ezrest – mondja a katona. – Más itt nem segit.

– Hát a katonaság? – kérdezi a mérnök.

– Az én tizenöt emberem két mérföldnyire van egymástól. A kényszer különben sem használ, több kárt tehet a kubikos, mint hasznot, ha akar.

S az ezrest lobogtatva a kezében, odalép a tiszt az ásós, csákányos kubikosok közé.

– Nem lehet fizetni, emberek – mondja. – Nincs aprópénz. Hanem pénz van, itt is az ezresbankó, de van még több is. Mindenki láthatja, hogy itt nincs trafikos bolt, ahol váltanának.

– No, az nincs, – szólnak a tömegből.

– Hát itt a pénzük nálam, a mérnök ur ideadta nekem. Akármi lesz a töltéssel, a pénzüket nálam mindig megtalálják. Megbiznak-e bennem hát, mi?

– Honné! Mög hát! – hallatszik mindenfelől, csak a gödörgazda szól:

– Hanem…

– No?

– Ha elszakad a tőtés, ami hummink itt vesz, mögfizetik-e?

A főhadnagy rámutat a pénzre:

– Az is itt van benne.

– Hát akkor gyerünk – int az embereknek a gödörgazda és mennek a bocskorosok mind vissza az elhagyott munkához. Kopog a nehéz furkó a karókon, nyikorog az ázott talicska és ásós emberek keresik a töltés háta mögött, hogy hol lehetne még egy kis száraz földet találni. Mérik a vizet szinte perczenkint, hogy megszáll-e, de nem száll. Nem az az idő ez, mikor a viz egyszerre apadni kezdjen csak ugy magamagától, hanem apadna, ha a tulsó parton szakadna le a töltés. De ott bizonyosan különben áll, mint itt; itt pedig már olyan, mintha gyerekkéz épitette volna játékból. Néz végig kanyargó vonalán fölfelé a gödörgazda, mint aki biztos benne, hogy ami késik, nem mulik.

– Ahun a! – mondja.

Jól föntesen, a kis nyárfaerdőn tul ketté vált a töltés és valami nagy darab sárgaság omlik be a zöld mezőre. Az a viz és a hirtelen beálló csöndben hallatszik a harsogása, amint tépi és szakgatja a partot. Hát most már csakugyan huja mindennek, már nincs többé veszedelem, mert már megvan a baj, amin senkisem segithet többé semmiféle hatalommal. Csak majd hátul, messze bent a vidéken, ahol egy kicsit magasodni kezd a táj, csinálhat nyulgátat a nép, ha ért hozzá. A kubikos társaság sietve szedi össze a czókmókját s mindent a talicskába rakván, megindulnak a töltésen, hogy valahol róla letérjenek. Sürgős dolog ez, mert ha előttük is elszakad a töltés, fogva maradnak. Lent a mezőkön kocsik vágtatnak a mérnökökkel, lovas zsandárok nagyon sebesen mennek a falvak felé s egyfelől már hallatszik is, hogy verik félre a harangot. A főhadnagy hol siet, hol szalad, a töltésen szedegetve össze a legényeit. Elhagyja a kubikosokat, mert nehéz a sárban a talicska; de az elhagyás azért nem baj, mert a pénzzel azért majd megtalálják, ha máshol nem: otthon.

– Hát megjövendölte kend! – szól a gödörgazdának, amint mellette elmegy.

A rövid pipaszár mögül csendesen feleli az ember, tolva a talicskát

– Nem először látok én ilyent, uram.

A viz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt, amit most már hiába vetettek. Persze, ilyenkor nem tudni még, hogy meddig jut el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad. Mint mondani szokás: legel, mert éppen olyan a haladása, mint a legelő állaté. Hanem ahol ér van vagy árok, azon nagyon messze elszalad hirtelen, hogy aztán a végén kiöntsön.

A gödörgazda megáll és azt mondja a társaknak:

– Majd ebbe a faluba mönnyünk le.

Bólintanak rá, hogy jól van és libasorban a talicskák ujból megindulnak. Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árkok vize sárga, a falu laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat. A toronyban kongatnak. A talicskaszij melledzőjének erősebben feszül neki a gödörgazda.

– Ügyeközzünk embörök, ügyeközzünk.

Oda igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a kis darabot gáttal el nem keritik, a falu közepéig beszalad a viz és itt szélrül a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet, szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy is a legényekkel. A legények a háztetőkön vannak, dobálják és hordják lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész keritésdarabokat tépdel ki és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a viz, mert a nyomás egyre nagyobb s a laza kis földgát a közepén enged. A támadt nyiláson szökve fut át az ár és sikoltoz az asszonynép és szomoru némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a főhadnagy és a nyilásba ugrik velük. A kubikos-csapat odaért és nagyot ordit a gödörgazda:

– Embörök!

Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény és a vizelfogás paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt boritanak előbb a derékig vizben állók elé, más felekezet a földet teremti oda nagy gyorsasággal, a harmadik csapat a templomkeritésről kapja le a rácsos kaput és gyékénynyel boritva letámasztván, mögéje földdel dolgozik.

– No! – mondja a gödörgazda büszkén, mikor kész a tudomány és betömték a szakadást.

Segitenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödörgazda a főhadnagynak:

– Uram, elázott-e a pénzünk?

– Nem ázott az – felel a tiszt – csak derékig ért a viz.

– Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk. Nincs mán itt nekük mit keresni.

A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha pénzüket kiadják.

– Jól van – mondja amaz és megindul azon vizesen – talán csak tud itt valaki váltani, gyerünk a községházához. Hanem én azt sem tudom, mi fizetés jár maguknak.

– Majd tudom én – felel a gödörgazda. – A kubikot most mán ugy se löhet számitani, hát napszám jár. Három egész nap napszám: hétfő, kedd, szerda, mög mára röggel kilencz óráig egy fertáj napszám. Fejenkint ez esik.

– És az a munka, amit itt csináltak?

A gödörgazda nemet int.

– Az nem számos – mondja. – Nem uraknak történt.

A bocskorosok bólintanak rá, hogy ez valóban ugy van.