VÁSÁRON.
z átokházi kapitányság egészen odalent van Szabadka alatt, de azért Vadlövő István mégis csak bejött a vásárba. Semmi venni valója nem volt épenséggel, mert Vadlövő világéletében barkácsoló ember lévén, nem ad pénzt kaszanyélért, hanem maga faragja. Ilyen furfangokkal gyarapszik aztán a vagyon, mert akárki akármit beszél, csak ugy érdemes a pénzt megkeresni, ha nem költi el mindjárt másra az ember. Azonban amit czifra kaszanyélre sajnál, még sem sajnálja sem magától, sem a családjától.
– Most vásár van bent – mondta otthon – ilyenkor sok mindönféle mutogatások vannak, azokon az embör eleszmélködik. Továbbat az a gyerököknek is gyönyörüség. Hagy tapasztaljanak.
Ebben igazat adnak neki az otthonvalók, mert az átokházi pusztán néhány kutágason kivül alig lehet egyebet látni. Igy aztán el is határoztatik a menés. Már szombaton este nem lehet birni a tanyában a Viktor lánynyal és az Énok gyerekkel. A városba mennek holnap, a városba. Oda még a tanitó ur is csak egy hónapban egyszer megy.
– De talán még akkor se mönne – véli Vadlövő – ha nem kéne szögénynek ojan nagyon a fizetség.
Az asszony is tesz-vesz, vasalja a városba való szoknyát és sokáig tépelődik azon, hogy az uj ruhát adja-e az Énokra. Már a városban igazán az uj ruhát kellene ráadni, mert az ilyesmi ünnepélyes alkalom, más oldaláról tekintve azonban a dolgot, kocsin rettentő kopik a ruha. A gyerek apja dönt a kérdésben. István azon véleményben van, hogy nem lehet most itt Énoknak a kedvét szegni. Ha már kedvtöltésre van a nap szánva, ne essen a gyereknek az zokon, hogy hát ő mostan itten nem uj ruhában jár-kel. A ruha ugyan kopik kissé, de hát majd egészen tiszta száraz szalmát tesznek a kocsiderékba. Azon majd ugy elhevernek a gyerekek a városig, hogy az csupa gyönyörüség.
Vasárnap virradóra ugyan korán kelnek. A fiastyuk még fönn van az égen, mikor Vadlövő már tökéletesen elkészült s mert az asszonynak az öltöztetéssel van dolga, ezuttal a reggeli gondját magára veszi. Pár apró szilánk lángjánál szalonnát süt, hogy éppen ha már ilyen korán kelnek utra, egyenek valami meleg ételt az aprók. Gyors falatozás megy most, mert messze a város. Azután befog az apja. A tanyában ott marad a béres, annak kiadják egész napra az élelmét. Vadlövő pedig a kocsiderékba helyezi a gyerekeket, az asszonynyal együtt ketten előre ülnek a subára. Gyü no, isten nevében – szól a lovakhoz s vidáman koczognak ki az eperfás udvarból. Szalad, szalad a kocsi, időközben megvirrad s feljön a nap. Énoknak eszébe jut, hogy ma nem imádkozott s most a kocsiderékban mondani kezdi a maga pár soros tudományát. István hallgatja, elmosolyodik s figyelmeztetőleg oldalba üti könyökével az asszonyt. Azután a gyeplőszáron kiveri a pipát s ujra tömi.
– No még ez a pipa, gyerökök – mondja – aztán ott löszünk a tötthejön.
Nemsokára kezdődnek a csodák. Nagy gyárak kéményei következnek. Továbbá vasbikák huznak vaskocsikat a töltéseken. Egy háznál meg kell állni s kardos ember közeleg a kocsihoz.
– No – szólal meg haragosan Vadlövő – ezt a két gyerököt csak nem akarja mögvámolni? Nem eladók ezök.
– Más nincs a kocsin? – kérdezi a vámos.
– Hát a magunk étele, kulacska, kinyér, szalonna, sült hus füstölt oldalasbul, mög egy kevés kalács a gyerököknek.
Voltaképen ezt el se kellett volna mondani, de Vadlövő ezzel boszantani akarja a vámost. Hagy lássa, hogy ha szögényök vagyunk is, de jól élünk.
Igy aztán mennek befelé. Találnak hamar istállót és korcsmaudvart, ahol megálljanak. (A lóvásár is áll most s a legtöbb kocsi odakint van, amely bejött.) A lovakat bekötik, a subákat valamely becsületes ember gondjaira bizzák, a tarisznyát és kulacsot ellenben viszik magukkal. Énok buzgón söpörgeti magáról a szalmát.
– Édös apám – mondja – vösz-e kend neköm olyan lapdát, amelyik fölmén a levegőbe?
– Jaj, cselédöm – feleli az anyja – drága az nagyon.
– Aztán – toldja Vadlövő – ha egyször elszalajtod, soha többet utól nem éröd.
Ezen Énok egy kissé elszomorkodik.
– Majd vöszünk mást, no – biztatja az apja. – Van itt mindön, még tengöri herkentyü is.
Négyesben lassan járni kezdik az utczákat. Vadlövő néha egy-egy ismerőssel találkozik. Legelsőbb a csőszszel a Matók-hegyből, aki ott a szőlőt szokta őrizni. Uj csizmában van már a csősz, azt most vette bizonyosan s föl is huzta azonnal, kevélykedők szokása szerint. A kezében meg hosszu uj bot gyertyánfából, nagyon szép gombbal a felső végén.
– No ez a bot hosszu egy kicsit – szól neki Vadlövő. – Mért nem rövidebbet vöttél?
– Hát hosszunak hosszu egy kicsit – feleli a csősz – hanem hiszen le löhet ebbül vágni.
– Fölülről – veti oda István.
– Fölülről? Mér fölülről?
– Hát hiszen fölülről hosszu – évődik tovább a gazda a csőszszel. Azután kezel vele és megint csak mennek odább. Végig nézik a belső vásárt, a tálasokét is. Azután a sajtpiaczra mennek. Ott nagy juhsajtok vannak egy rakáson s István az árak után érdeklődik. Némely turót meg is kóstol s a fölvett darab felét az asszonynak nyujtván, kérdő tekintetet vet rá.
– Jobb a mienk odaki – szól az asszony.
– Nono – adja rá a helybenhagyó véleményt István.
A maguk dolgát ezzel körülbelül el is végezték. Most már semmi más tenni való nincs, mint haladni ki a komédiáspiaczra, mert az lesz a gyönyörüség. A komédiáspiacz nagy téren van és a sok mindenféle sátor körül tömérdek ember tolong. Ott nóta szól, minden sátornál más, verik a csengetyüt, a nagy dobot, a rézüstöt, kiabálnak a sátorok előtt a komédiások családjai és instálják befelé az embereket. Van olyan fölös számmal, aki hajt a szóra.
– No Viktor – mondja Vadlövő a lányának – ilyen muzsikára tudnál-e tánczolni?
Viktor féligmeddig-formán nemsokára az eladók sorába lép s vannak már sejtései. El is pirul és zavarodását azzal rejtőzteti, hogy Énokra szól, akit kézen fogva vezet a sokaságban.
– Ugyan ne maradozz el mindig…
De bizony Énok hajlandó az elmaradozásra, mert egészen a különféle mutogatások irányába értek már és sok a megcsodálni való. Ott van legelsőbb az óriási hölgy Sziléziábul. Egy sátorban van az és kivül ki van festve egészen a maga valóságában. Nagy az nagyon. A derekára kék ruha van festve, a szoknyája vörös, de a lába szára ebből térden fölülig kimaradt.
– De szömtelen – mondja az asszony, amire Vadlövő fölrántja az egyik vállát:
– Hát ha ez a kinyérkeresete…
A ponyva előtt pedig áll egy ember és nádpálczával mutogat. Azután egy nagy darab réztányért ütöget a bottal. Mikor a figyelem egészen odafordul, szóba kezd:
– Itt láthatom az óriás hölgy Sziléziábul. Van fölülről lefelé az a szász nedvenhét czentiméter, alulról fölfelé az a szász hetvenkilencz czentiméter. Ed sumába a három méter és husz czentiméter megy a magasság és elsüt ed ádjut a kebelin! Üt krajczerért mindenki megláthatom. El ne mulaszom senkisem asz olkalom. Ha én nem mondok igaszt, üthet engem mindenki pofon…
Vadlövő igen jót mosolyog ezen beszéden s utolsó szavára ráfelel:
– Üssön a ménkü.
Azt mondja a kiváncsi Énok:
– Aztán, apám, igazán óriás?
– Ugyan mán, te… – feddi az apja azon czélból, nehogy valamiként a bemenésre kösse magát a fiu – hiszen ha a volna, ebből az alacsony sátorból kilátszana a feje.
Ebbe Énok belenyugszik. Még egy darabig ugyan huzatja magát, vissza-visszatekintve, de csakhamar megbékül, mert egy igen hosszu sátor következik. Ez a történelmi kiállitás, amint a kiirás mutatja. Végig van az oldala aggatva kivül képekkel. Ott van a Serajevo ostroma és ez valósággal éppen ilyen lehetett, mert a czukfürer Gera Pétert meg is lehet ismerni rajta. Azután ott van a Salamon király itélete, ahogy vágatná kétfelé a kisdedet. Tul rajta meg van rajzolva a zöldre festett halfarku kisasszony. Bent elevenen is látható, ahogy a Vörös-tengerből kifogták. A középső följárónál pedig egy nagyhaju asszony ül és szedi a pénzt. Fölötte kosarak üveggyöngyből. Az ura meg piros mellényben van és árvalányhajas kalapban, sarkantyus csizmában, lobogós inggel. Tánczol és közben fokossal mutatja az üvegkosarakat.
– Mindenki kapsz ed nyereméntárd.
Vadlövőék most ezeket nézik azon nyugalommal, amely mindezen furfangokat figyelemre méltatja ugyan, de megveti.
– Lessük: ki mit nyer – véli István.
Szórványosan jönnek kifelé a czédulákkal és a nagyhaju asszony osztogatja kifelé a nyereménytárgyakat. Egy legény valami rossz garasos szivarszivó szopókát kap, amit mérgesen visszadob. Ez a nézőkben kaczajt támaszt. Azután jön egy urféle, aki már több szerencsével járt. Gyerekórát kap lánczostul s nem tudja, mit csináljon vele. Énok szemei mondhatlan vágygyal tapadnak az urfélére, amint lépked a följárón lefelé. Hihetőleg tiszta szinaranyból van ez az óra…
– Hogy hivnak, kis öcsém? – kiált rá az urféle.
Énok megzavarodik, de aztán eszébe jutnak a tanitó ur tanitásai és bátran felel:
– Engöm hivnak Vadlövő Énoknak.
– No hát akkor neked adom ezt az órát.
A kezébe is nyomja azonnal. Ilyen érzésekről, amik most Énokban támadnak, csak az tud számot adni, aki valaha már főnyereményt csinált. Köszönni is elfelejti, csak nézi s fölkiált:
– Édös anyám, nézze már kend is…
Az urféle elveszett a tömegben s mert hogy a szerencsés Énok körül most nagy csoportosulás támad, ismét csak odább haladnak. No ez nem valami hires. Odabent egy ember birkózik egy medvével. De bemenni és megnézni, bárha csak két krajczár az ára, nem érdemes. Ugyis ki van az oldalára a dolog festve egészen ugy, ahogy történik. Hanem ezentul aztán következik a hajóhinta. Ezen már sokkal többet lehet szemlélni. Nézik sokáig. Énok bámulatát megosztja a hinta és az óra között. A hintát elnézné reggelig is, egyben azonban már szeretne otthon lenni, hogy a pusztai gyerekeknek megmutassa az órát.
– De hogy van az, édös apám, hogy nem jár ez az óra? – kérdezi megütődve.
– Hát hiszen majd jár, csak várd ki az idejit – vigasztalja az apja. – Te se tudtál járni kicsi korodba.
Most a tulsó oldalon, ahol szintén végig van sátorral a piacz, rettenetes lárma támad. Ott van a világ legelső állatsereglete, amely most jött a franczia országból és utban van az angol ország felé. Kezdődik az etetés s ezen nagy dolgot méltó lármával hirdetik. Bent valami nagy lánczokat huzgálnak és valaki bőg. Ez igy együttesen képezi az oroszlánok orditását a sivatagokon. A sátor ponyvája föllebben és két kopott tevét kihoznak. Három ember, továbbá a hirneves oroszlánszeliditő hölgy áll az emelvényen s hogy a tökéletes lármában, ami itt dul, a szavakból valamit mégis érteni lehessen, hosszu bádogcsőveken keresztül kiabálnak. Kihoznak egy csenevész krokodilust is, amely a tudósok állitása szerint Hamburgban hetven éves. Vadlövőék ezt a sátort nézik egy darabig, különösen a tevét.
– De csuf apád löhetött – mondja neki István.
A család lassan-lassan abbahagyja az érdeklődést. Volna ott még tömérdek nézni való, de a fülük már megunta azt a rettentő zsibongást, a lábuk kiállt a nagy tolongásban, a szemük betelt a látnivalókkal. Jó szerencse, hogy a szomszéd toronyban üti az óra a tizenkettőt s nyomban utána ünnepi méltósággal szólni kezdenek a népekhez a harangok.
E pillanatban az egész sereg kalap és sapka megmozdul s a pusztai emberek fejei mind, mind födetlenül maradnak. A harang megmozgatja azon emberek szivét, akik ritkán hallják s bensőjükbe szállván gondolataikkal, nyilvánvalóan fordulnak el e vásári hiábavalóságoktól. Hasonlókép Vadlövőék.
– Gyerünk – mondja István és szavának senki sem mond ellent.
– Gyerünk ám – mondja a felesége, Kiskabók Apolló – mert mán a gyerökök is nagyon éhösek löhetnek.
Viktor azt mondja:
– A szömivel nem lakik jól az embör.
Igy aztán most már visszatérnek a kocsira. A korcsma udvarán az a másik kocsiról való derék, becsületes jó ember (neve nem tudatik) csakugyan megőrizte a subákat, sőt vetett a lovak elébe is. Tisztesség okából Vadlövő kitekeri a kulacs nyakát s kinálja a jó embert borral.
– Köszönöm szives jóságát, de nem fogadhatom – szabódik amaz kenetes hangon.
– A bort? – kérdi csodálattal Vadlövő.
– Igen, a bort. Hitvallásom tiltja – mondja megint az ujhitü.
– Hát akkor isten fizesse mög a szivességit – szól Vadlövő és kezet szorit az emberrel.
– Ő már mög is fizette azt neköm.
Fölülnek a kocsiba ebéd irányában. Már akármennyire degez a tarisznya, meglappad, mire a végét érik. Közben a kulacscsal is társalkodik István s nyujtja a többinek.
– Mán csak csunya állat az a teve – mondja egyszer.
– Vagyis a sivatag hajója – teszi hozzá a tudós Énok.
Ebéd végével befog Vadlövő s miután lefizette az egy hatos helypénzt, utra kelnek. A Sárga és a Badár vigan koczognak, mert a lóban megvan az a szokás, amit sok ember nélkülöz, hogy szeret hazajárni nagyon. Énok, aki a kulacs rejtélyeit nem ismeri, többet kortyantott, mint kellett volna s hamar elalszik a kocsiderék szalmáján. Viktor betakarta a subával s előkotorászván az alvó zsebéből az órát, nézegeti. Csudálatos az, hogy ha a gombját forgatják, forog a mutatója.
Haladnak. Egyszer azt mondja Kiskabók Apolló:
– Látja kend, most a képünket le löhetött volna vötetni.
– Lenek le – mondja gondolkozás után válaszadáskép István – de minek? Ugyan hová tötted volna?
– Hova? – kérdezi az asszony. – A tiszta szobába. A Kossuth Lajos mög a Ferencz Jóska közt éppen elfértünk volna a falon.
Vadlövő nevet.
– No ezt mögént eltaláltad, – szól. – Éppen mink vagyunk azok közé valók.
Apollónia kissé ingerülten vág vissza:
– Nem tudom, mért ne? Kata ángyóék is éppen ugy ott vannak. Ha nekik futja, nekünk mért ne futná?
Vadlövő István egy darabig hallgat, mint ahogy ez már hiábavaló asszonybeszédek után meggondolt férfiaknál szokás. Szólitja a Badárt s azután, hogy válaszadásra mégis méltassa a feleségét, komolyan szól:
– Futja-e, nem futja-e, nem tudom. Hanem példaadásként Kata ángyójékat ne hozd elő, lelköm. Más nép az ám, nem a fajta, amilyen mink vagyunk. Nem tudom, tudnának-e Kata ángyójék egész napon át egy hatosbul elmulatozni a családjaikkal együtt…
Az asszony, belegyőződvén az igazságba, nem szól semmit. A kocsi békén gördül a mezők füvei fölött az átokházi puszta felé.