HAZATÉRÉS.
gy vasárnap délelőtt ugy tizenegy óra tájban István dideregve ér haza a tanyára. Vékony nyári csizma a lábán, egy szál felöltő a derekán, a fejében pedig csak kalap; semmikép sem csoda, ha fázik a hóban. Csunya nedves idő van, amennyiben hó esett az egész éjjelen, reggelre pedig, hogy a köd eloszlott, kisütött a nap. Ilyenkor besziv minden meleget az olvadó hó és bár verőfénynyel van a nap és bár déli szél kereng a tájon, olyan a hideg, hogy annak, aki sokáig állja, mint mondani szokás, a szive gyökere is reszket. István pedig nincs is neki öltözködve az időjárásnak, egészen a fajta öltözéket visel, mint ünnepnap tavaszon szokás. Ez onnan van, hogy István a börtönből jön, ahova a tavaszon bevitték, hogy emberölésért üljön nyolcz hónapot.
Mikor István a latyakban becsattog az udvarra, a kocsis rámered. Ünnepnap lévén, a vén Imre kocsis sem foglalkozik komoly munkával, hanem a kocsi rudjára feszitvén a hámokat, kenegeti a bőrt halzsirral. Jó állat a bőr – tartja a vén Imre – nem kér kenyeret, csak éppen hogy zsirral kell étetni. No aztán azzal éteti is folyton-folyvást s ha megsokalják a pazarlást, amit elkövet, rögtön fölmondja a szolgálatot. Megélteti őt az uristen, aki a csillagokat kigyujtja, más tanyában is. Átlag kétszer szokott fölmondani évenkint, de huszonhat év óta, mióta itt van, csak egyszer ment el, akkor is visszajött harmadik héten, hogy csak nem hagyja az eperfáit, amiket ő maga ültetett. Igy van Imre a tanyával, az eperfákkal és a halzsirral, amit beleétet a hámba.
– Nini – mondja – möggyütt kend?
– Mög ám – feleli a szomoru István. – Vége a szolgálatnak.
Barátságosan kezelnek s Imre igen örül István megjöttének, mert a hosszu idők folyamán összeszoktak ők ketten nagyon.
– Hát hogy telt le? – kérdezi részvéttel. – Annyi sok idő?
– Jaj, ne is kérdözze kend. Már az életömet is möguntam a falak közt. Borzasztóság az, tudja kend, ott lönni.
– Különösen semmiért…
– Haj, haj – sóhajtja István – igy bánnak a szögénynyel.
A cselédház ereszete alá megy, ahol szegen függ a puskája. Ócska, rozsdás, elültöltő egycsőves, a szijja, amit megrágott az idő, kóczmadzaggal van összekötözve. Leveszi, nézi. Meg van töltve most is, mert mig István oda volt, éjjelenkint Imre kerülte vele a határt. Megforgatja egy kissé a kezében, a vállához is emeli, hogy értené-e még a bánásmódját. Azután visszaakasztja és ujból csak sóhajt.
– Hej, puska, puska, te voltál az oka rabságomnak.
István tudniillik csősz és ezen hivatala szerezte neki a börtönt. Ősz felé járt akkor az idő, a szőlő érett volna és ittas darazsak röpködtek a levegőben. A tanyai kutya ilyenkor lesz gyümölcsevő. Ugyan a nyers kukoriczát is megeszi, ha éhes, de a szőlőt már nem tisztán éhségből szereti. Éjjelenkint szökik a szőlőkbe és hatalmas étvágya van. Egész sorokat lelegel, amig megunja. Ezért hát ilyenkor nagy vigyázatban részesül a szőlő s a csősz folyton kerülgeti. Amely kutyát benne talál, arra rálő. Igy volt ez akkor is. A szőlő sarkát két nap óta dézsmálta már igy az eb. István sejtette is, hogy a Kalap Jánosék nagy fekete kutyája. Aztán hát ezt a sarkot vigyázta. – Hej, majd beléd lövök – gondolta és sóra töltötte a puskáját, hogy örökre elmenjen a kedve a látogatójának. Harmadnap éjjel ki is leste. Sötét éjszaka volt, a hold nem járt az égen és a csillagok elé álltak a felhők. A nagy diófa alatt ment éppen, mikor látta, hogy bent van ám a sarokban a nagy feketeség. Zörög a száradó levél a tőkéken, amint huzódik egytől a másikhoz. Mikor az utra ér, hogy nagy fekete testének formái láthatók a sötétben, István rásüti a fegyvert. Nagyot szól a puska, amott a feketeség meg elnyulik hosszasan a tőkék alatt és vergődik szótalan. Hosszabb már mint a kutya szokott lenni. István odalép hozzá a harmatos homokban: látja, hogy nem kutya, hanem ember, fekete szürben. Ott van mellette a nagy garaboly is, amibe a szőlőt szedte. Feldőlt és az érett gyümölcsök kifordultak a homokba. – Ki vagy? – kérdezte István szomoruan, mert tudta, hogy bajt csinált. De egy szót sem szól amaz, csak a fehér homok válik sötétre körülötte a vértől. Eldobta István már a puskát, reszkető kézzel keresi zsebében a masinatartót és gyufát. Kék lánggal sziporkáz a kénes gyujtó és a fénye mellett megismeri a haló embert. Nem más az, mint Fekete Karácsony Péter, a juhász. Ez ugyan többé már juhot nem őriz, mert el van találva végkép. Igy esett, hogy Istvánt börtönbe vitték a tavaszszal és el kellett hagynia a tanyát, a puskát, gyermekeit és a tág mezőket, ahol messzire lehetett látni.
A felesége régen elhalt (nem élni való volt szegény, görcs állt mindig a fejében) s ilyformán a nagyocska lánya meg a fia voltak csak vele. Ezeket azon időre, mig ő maga elmenne, a sógorához küldte, aki kint messze, a halasi földek felé pásztorkodik. E miatt most, hogy hazajött, még csak a szobájába sem mehetett be, mert a kulcsot is elvitték, őt magát pedig még nem várták. Jó szerencse, hogy Imre ott van a tanyában, különben senkit sem talált volna. A gazdáék télen a városban laknak s csak ritkán jönnek elő. A havas udvarban nem mozog más, mint a kutya, a galambok, az istállóban pedig a marhák, ezekre a vén Imre visel gondot. Imre kérdezni akarna sok mindent, illetve mutatni szeretné, hogy örül István érkezésének. Ő azonban mogorva agglegény s nem ért a beszéd tudományához. Rendesen csak elmélkedik s a lovaival társalog.
– No hát nem is kenöm már tovább azt a szijjat – mondja hirtelen.
Istvánnak azóta most fakad először mosoly az arczán. Lám, az öreg Imre még mindig a régi vén gyerek.
– Hiszen kár is – felel – csak ugy csöpög már a zsirtól.
– Hagy csöpögjön – véli Imre. – Olyan, mint a szép lány haja, sohase elég neki az olaj.
A konyhába mennek, ahol Imre a tüzben tesz-vesz. István, mint aki rég ideje nem látott ilyen munkát, idegenül nézi.
– Paprikás krumpli – magyarázza Imre – de majd megszaporitom, mert csak magamra számitottam.
Burgonyát hámoz, a füstös bögrébe teszi, majd pedig vizet is tölt hozzá. Azután szalonnát vág.
– Zsir is kell ám ehhöz – mondja, derülten foglalatoskodva, a vén ügyetlenség. – Vasárnap van mámma, ögye mög a kutya a máját.
Imre soha sem szokta az ilyes beszédet, de most, ugy látszik, nevettetni szeretné mindenképpen a szomoru Istvánt. Sürögve keres a tüzhely előtt egy hosszu galyat, amit hegyesre farag s ráhuzza a szalonnadarabot. Még megirdalja egy kicsit a késsel.
– No, vágjék kend egy nagy karaj könyeret – biztatja Istvánt.
Ő maga pedig az ablakban kutakodik.
– Ehol a pálinka is e! Kóstolja kend. Idei, érzik még az éretlen szaga, de azért nagyon jó pálinka lönne az gyüvőre, ha az idén mög nem innánk.
István kézbe veszi az üveget és néz a benne kotyogó fehér törkölyre.
– Ilyenbe se volt részöm nyolcz hónap óta…
– Majd kipótoli kend, no… – vigasztalja Imre.
Süti a szalonnát és a csepegő zsirt okosan osztogatja el, felét a kenyérre, felét pedig a bögrébe hullatván. Nem sok időbe kerül ám most már, hogy a jó parazsas rőzse tüze mellett megforr a krumpli, a szalonna is hamar kiadja a lelkét. De jól végezte kötelességét, a kenyér zsiros végtől végig. És jutott azért a bögrébe is. Mikor Imre két tányérba kiönti az ételt: örömmel mondja és dicsekedve is:
– Nézze kend, milyen nagy pillangók uszkálnak rajta.
István csak nézi az ebédhez való készülődést szótalan. A régen kóstolt pálinka egy kis pirosságot hoz az arczába, melyről leszedte az egészség virágait a Csillag-börtön. Imre kanalakat keres elő, ünneplő fakanalakat, amelyeknek nyele feketére van festve, az alján pedig zöld levelek között sárga tulipántok. Az asztalra helyez mindent, tányért, kanalat, kenyeret, pálinkát. Még csak a sült szalonnát kell a krumplira darabolni, aztán király legyen az, aki különbet eszik ennél.
– No, isten áldásával – kinálja Imre.
István könybelábadtan tekint végig a szorgoskodó öregen.
– Nem átall kend velem egy asztalnál önni? – kérdezi csöndesen.
– Én? – fakadt ki Imre. – Hát minek néz kend engöm?
– Ugyan ne beszéljön kend. Nem ér az ilyen beszéd sömmit. Nem akaratbul tötte kend.
– Hát abbul nem.
– No amazért mög nem kár, hogy egy betyárral kevesebb van. Ha zsandár lőtte volna agyon, medáliát kapott volna érte.
A paprikás krumpli zsirpillangói közé odahullik István szemeiből is néhány pillangó.
– Igyék kend még – kinálja Imre a pálinkát, a zavarodottság elháritása szempontjából.
De amazon kitörnek az elfojtott keserüségek, amiket mostanáig türtőztetett magában. Könye könye után csordul és egész testét rázzák a belső viharok.
– Miért érdemöltem, miért érdemöltem.
Valósággal erre ki tudna felelni? A törvény néha oly tökéletlen. Tudja azt a vén Imre is, de ő, mint vagyonos és zsugori agglegény, a fennálló rendhez huzódik s mindent ugy talál jónak, ahogy van. Ezért ez irányban nem is szól semmit. Csak nézi a zokogó embert egy darabig, azután beszédbe kezd:
– A gyerök iránt ne lögyön aggodalma kendnek. Itt jártak most harmadik hete vasárnap. Az Annusnak uj ruhát vött a gazda, csak látná kend, hogy milyen pötyke benne!
– Hát az Andris? – sirja István.
– Az Andris mög kigyógyult a szömfájásbul. Pedig kékküvet rakott rá a doktor.
Istvánban csillapul a kétségbeesés. Nyugodtabban tárgyalnak és végire is járnak az ebédnek. Mikor a szépen festett kanál utolsókat koppanna a tányérok alján, Imre föláll, hogy a korsóba vizet hozna a kutból, de alig tesz pár lépést, fölhagy e szándékával.
– Ej – mondja erős hangon, ami ő nála bizony szokatlan, mert a maga csendességében élte eddig világéletét – az ebadta hejjén. Ki iszik ilyen ételre vizet?
István bágyadtan tekint rá:
– Hát?
– Hát, az ebadta hejjén, átmögyünk a csárdába!
Ezzel aztán se szól, se beszél, csak kifordul a konyhából. Vizet ad az állatainak és rájuk zárja az ajtót. István mindezt tétova nézi.
– Ugy-e – kérdezi – aztán én kenddel mönnyek?
– Hát? Hát mi? – csodálja Imre. – Tudja kend, hogy én ott még sohasem jártam bort inni. Csak dologban, ha néha elvetődtem. Most én csak csupán kendért akarok ott lönni. Hagy lássák, hogy itthon van. Én akarom! Én fizetök!
Aki ugy ismeri évtizedeken át Imrét, mint István, fölérheti észszel, hogy micsoda nagy dolog ez. Imréről tudva van, hogy fösvény agglegény, borhoz ritkán nyul (ha ingyen adják), dohányhoz soha és interesre vannak a tanyák között a pénzei. A kötelezvényeket a csizmaszárban tartogatja. Volt már rá eset, hogy el is vesztek csizmástul, de csak megkerültek. És ime, most Imre a korcsmába invitál. István érzi, hogy e dolognak Imre lelkében széles alapja van. Megindult a szabadult rab mindezek láttára és ujból csak elfogják a szeme világát azok a szivárványok, amik a belső megindulásokból könyek alakjában következnek elő.
– Imre… – mondja – Imre…
Azonban Imrével ezen a hangon nem lehet beszélni. Soha ilyet, még fütyül is, pedig bizony isten nem tud fütyülni. Csakhogy ő mindenkép azon van, hogy itten vidámság legyen s ez a sápadt ember pedig ne legyen szomoru. Az istálló ajtó közepébe rakja be a vasrudat és azt lakatolja. Ez lókötés ellen igen ajánlatos, mert hiába fesziti ki a rossz ember az ajtót, a lovat ki nem vezetheti. A vasrud ugy van oda helyezve, hogy alatta a ló el nem jöhet, fölötte át nem ugorhat. Ezt ellátván, még a galamboknak szór némi ocsut, mert hátha késedelmesen érnek haza. Továbbá lánczáról elereszti Móriczot, a kutyát, amely azonnal Istvánnak rohan és két lábát olyan erővel veti a mellére, hogy szinte megtántorodik a rabságban elgyengült ember. Végig is nyalja az állát és István az eb sáros lábait megfogja a kezével.
– Rám ismersz hát te is?
Imre bezárván mindent, bekecset is hoz ki Istvánnak. A tulajdon ünneplő bekecse ez, ő maga pedig a köznapiban indult utra. Jó az ilyen a kocsis embernek, mig ellenben István csősz. Együtt mennek ki a havas gledicsiák között az utra, amely a bormérő felé vezet. De amint a sarokra ér Imre és végig tekint az uton, hogy mely oldalán volna járhatóbb a hegy, hirtelen visszalép a kapualj bokrai közé. Egy ember alakja látszik a ház végén, aki nagy bottal a kezében halad errefelé.
– Várjuk mög – mondja Imre az Istvánnak – mig ez elhalad. A Gegus János ez. Nem érdemös szóba állni vele. Tolvaj embör ez, mög hazug. Szekérszámra lopta a kukoriczát a nyáron, be is van adva érte a fegyházba.
Móricz is dühösen ugatta Gegust, mig a porta szélén elhaladt.
– Látja kend – mondta Istvánnak Imre – a kutya is csak igy véleködik.