ETEL A DOBBAN.
gőzbika a tányába lassan beczammog. Most már olyan maguktól járó gőzbikák is vannak, amelyek az uton szinte megdöbbentik az embert, ha az akáczfák alul pihentéből feléjük tekint. Sivitnak ezek a gépek, a szaga sem kellemes egyiknek sem. Amelyik olaj már a kerekein elunta magát, az adja ezt az alkalmas szagot.
De azért még nem minden gép ilyen. Meg vannak a régiek is. Amelyek még maguktól nem járnak az uton, hanem ökrök huzzák. Ez az igazi, mert amaz nem a szegény embernek való. Ugyan emez sem. Egy ember nem szokta megvenni. Öten-hatan állnak össze, hogy egyet megvehessenek. Ez olyan kis részvényes üzlet. A gép aztán sorra járja a tulajdonosokat s mindenütt elcsépel. Mikor mindezt bevégezte, akkor elmegy pénzért csépelni, vagy pedig részt kap a csépelt buzából. Gépész, már olyan valóságos, nincsen hozzá, hanem valamelyik tulajdonosnak a legényfia odafönt járt Pesten és kitanulta a masinisztaságot, amelynek különben gőzgépkezelői tanfolyam a neve. No aztán csak ugy elvégzi a dolgát, mint a valóságos masiniszta, legalább eddig nem durrant szét a gép a keze alatt.
– Ha kis baja van a gépnek – vélik – ő is elintézi. Ha pedig nagy baja van, ugy sincs abban okos embör.
Ahogy a szerfölött komoly ökrök a gépet a tanyába behuzzák, a gyerekek mind összeszaladnak a láttára. Aki a lovakat őrzi a semjéken, az is befut, mert el nem tudja gondolni, miféle nagy állat lehet az, amely most érkezett. (Tán csak nem elefánt, akit az iskolában is tanitanak?) Széles és mély nyomokat vág a tanyaudvar szikes homokján a gépkerék.
– Apám, mi ez? – kérdezi egy kurta férfiu.
– Hát mi vóna – mondja az apja. – Masina.
Az ám, csakugyan masina. A gyufa is masina, a gép is masina, minden masina, ami furcsa és csodálatos. A gyufán az a csodálatos, hogy ha a falon végighuzzák, meggyullad, a gépen pedig az a furcsa, hogy szalmával alá gyujtanak s akkor azonnal forog a kereke, hogy hajtsa a cséplőt. A cséplőn pedig ismét borzasztó sok kerék van egymásba akasztva, az mind forog, lármáz, zakatol. Egy egész halom bucsufia, egy egész kendőnyi vásárfia nem hozott volna ilyen gyönyörüséget a gyerekeknek, mint ez a masina. Bár csak messziről nézik, mert mellőle elparancsoltatnak.
Az emberek pedig tesznek-vesznek a gép körül. A legény, aki „odafönt a Pestbe“ a masinisztaságot kitanulta, rendelkezik. Most ő az ur. Máskor az ilyenfajta fiatalember az öregebbek előtt nem igen szavalhat, aminthogy az nem is illendő, miután amazok részén van az ősz haj és a tapasztalat. De hát itten mégis csak ő tud legtöbbet. Ahogy aztán a szij a kerekekre került, a munka megindul.
Valamely ember, bizonyos nevezetü Fehértói Mihály, aki részvényes a gépbe, kedvtelve nézi a gép forgását. Lám, már füttyent is s ahogy az első kévéket a cséplőbe dobja az etető, mérges bugása azonnal hallatszik.
A hangok hallatára az udvarban a kutya fölüti a fejét és néhányat vakkant azon ismeretlen ellen, aki igy kiáltoz. A semjéken a tehén abban hagyja a legelést s föltekint. A tehénnek ez szokása, mert a nagy, fehér búböczék kiváncsiak. Ők azt is meg szokták nézni, hogy az uton ki halad el, miféle kocsival és hosszasan néznek utánuk.
Lehet, hogy a ló sokkal komolyabb, semhogy hasonló dolgok az agyának munkát tudnának adni, lehet azonban, hogy az onnan van, hogy a ló sokat utazik. Jár különféle vidékeken a kocsi előtt, bemegy a városokba, szaladgál uradalmi földeken s igy előtte a gép füttyentgetései, a cséplő dobjának mély bődülése ismert dolgok lehetnek. Nem lehet ezt tudni, mivel a lónak mindössze néhány szava van s azt is csak a járatosabb kocsisok értik. Hanem maguknak az embereknek, akik távolabbról hallják, a fütty és a bődülés igen furcsa. Pár év előtt ilyen hangok még nem laktak a tájékon. A kalászból a szemet a lovak patája taposta ki és nem a dob szelelte ki a buzát, hanem lapáttal vetették a szérün a szél ellenébe. Legföljebb a nagyobb kisbirtokokon akadt olyan gép, amit beleástak a földbe és a vasrudjaik is a föld alatt szolgáltak a cséplőig. Amolyan szelid masina volt az még, a felesek görhes lovai vontatták körbe s közben még maguk is nyomtattak. Lassan folyt vele a munka, szij nem volt, ami elkaphatta volna sebes forgásában az embert, tüzelni nem kellett alá, szénszag, kormos gépész, sivitó fütyülés, tüzveszedelem és emberi szerencsétlenség – mind, mind hiányzott. Nem nagyon régen volt, de nem tegnap volt, az bizonyos.
Azon időkhöz képest csodálatos, hogy tájakon, amelyeken sohasem járt, ime a vasbika az ő minden toldalékaival megjelen. – Szava oly rendkivül furcsán, szokatlanul fut végig a nádasok, mezők és tarlók fölött; s a gyümölcsfás szőlő levelei közé beérve, az emberek, asszonyok bizonyos megütődéssel hallgatják és mondják:
– Hejnye, ez mán mégis csak igazán de furcsa dolog.
Csakugyan az. Még a szarka is megrebben a diófán. Egy öreg ember azt mondja: No, nézd el, nézd. Mig mások a házakba sietnek, hogy a faliórát a fütyüléshez igazitsák. Mert a gép éppen tizenkét órakor fütyül, bár hogy aztán a gépnek ki fütyüli azt meg, hogy mikor van igazság szerint tizenkét óra, azt már nem tudja senki.
A gépfütyülés ideje előtt akkor volt pontban tizenkét óra, mikor az ember a napon a tulajdon árnyékának a fejére rá tudott lépni. Bár hiszen ez sem az igazi, mert egyiknek hosszabb a lába, mint a másiknak, ismét meg a másiknak hosszabb a nyaka, mint az egyiknek. Ki lehetne az ilyesmibe okos?
… Jár a gép. Omlanak bele a keresztek, más oldalon telnek a zsákok. A szalmát kazlakba rakják s minden ember kétannyit pipázik, mint máskor, mivelhogy most nem szabad. Jó szerencse, hogy aki a gépet eteti, az nem dohányos. A gépet lány eteti, Kórmányos Etel nevezetü és mit tárgyaljuk tovább a dolgot, a gép egyszer nagyobbat bődül, mint szokott és vad, iszonyatos sikoltás van ezzel elegy. Sárhányó Pál éppen nyujtaná át a szekérből a keresztet a gépre az Etel elé, mikor látja, hogy mint valamely kereszt, Etel is becsuszott.
Orditja Sárhányó Pál: – Megállj!
Hát hiszen igen. Már megálltak. Többen a cséplőre másznak és Kórmányos Etelt kiemelik. Ez nem nehéz munka. A madárhúsú Etel ezelőtt sem lehetett valami nagyon sulyos, most pedig még könnyebb, mert lábai neki már nincsenek.
Vér önti végig a cséplőt, vér a buzát, a szalmát, de még a polyvát is. A föld tiszteletére egy leány föláldoztatott.
A kocsi, amely a testét vinné, az utra a tanyából lassan hajt ki. Az uton a járók kérdik:
– Mit viszöl?
– Etelt.
– Hát mi esött az Etellal?
A kocsis int egy nagyot a kezével arrafelé, amerre a masina áll és azt mondja:
– A gép…
E nap a környéken hiába bizakodtak a népek, hogy a gép majd este hat órakor megfütyüli a pontos időt. Nem fütyülte, mert állott. Igy a cséplő sem dolgozott s nem bőghetett, mert ki kellett belőle tisztogatni az embervért és elvégre valahol csak meg kellett találni Etel lábait is.
De holnap már majd fütyül megint s akkor azok a népek, akiknek órás-tanyájuk van, ismét utána igazithatják az óra tetején a czirkalmokat.