ÉJFÉLI TÁMADÁS.
latyakos őszi uton czigánycsapat halad a sátoros kocsikkal. Vékony gebék vannak a rud mellett a kóczmadzagos hámban. Némely rész a czigányok közül: asszonyok, gyerekek, belül a kocsiban mindenféle dunyhák és ócska takarók között. Egy öreg banya, sovány lábszárát a fürhérczre kivetve, szopja a pipaszárat. Ez szomoru állapot, mert azt jelenti, hogy már sem olyan dohány nincs, amit fölpipálni lehetne, sem pedig amaz nem mutatkozik, amelyet rágni szokás. A dohány ölő mérgéhez szokott czigányasszony ilyenkor kicsavarja a pipamakból a szárat és szopogatja szivar módra azt a végét, amely a makban volt.
Odább a tájon, tanyahelyek és jegenyék között már az őszi alkony köde legelész, a romák a kocsi mellett a sárban lépdelnek. A levelevesztett fákon, az utszélen, csörög a szarka és végigcserdül utána mind az a fasor, ami valamely tanyához vezet. A szarkának meg megint az a szokása, hogy igy végigcserreg a fákon, ha utast lát és a kocsi érkezését jelenti. Azért mondják: csörög a szarka, vendég jön.
No, ez a nép, amely most az uton ténfereg, nem megy ilyen bejelentett módon vendégnek sehová. Nem arra valók, hogy keritett helyen álljanak meg csak egy éjszakára is, utjuk soha a közbe nem szakad, csak mindig rajta járnak, az utszélt fogván föl olykor lakásul. Hol álljanak meg s merre menjenek, ahoz mappájuk nincsen, csak a jelzések és régi emlékezetek nyomán járnak és kelnek. Hogy szigorubb rend van-e ezen a tájon, mint amazon, azzal látszólag nem sokat törődnek; az ócska sátoros czigánykocsi azért a szigoru járáson is végighalad, legföllebb ott nem igen mer lopni a karaván. Ott csak a koldulás járja, szétszóródnak az asszonyok, vezetve a rongyos gyermekeket és dunogva, alázatosan koldulják a krajczárkát. Ha maradék-ételt kapnak, bögrékbe rakják és az uruk után hordják; a pénzt is, amit kártyavetéssel szerez, mind az emberének hordja, az embere pedig mind pálinkás és veri az asszonyt. Ezenfelül az ember inkább csak lovon kupeczkedik, azonban ha lehet, nem veszi, hanem köti. És irányitja a karaván utjait kora tavasztól késő őszig, mert télire már leginkább csak el szoktak valamerre bujni a hegyek közé. Legnagyobb csapatjaik Báttaszék tájékára vonulnak, kerülve az utazásban az emlékezetes helyeket. Ezek ama ugynevezett hajnyirós helyek, ahol az átvonuló karavánt fülön fogják és a kósza hinduk nagy kóczos haját lenyirják tövig. Ez nem valami jogos dolog ugyan, de hasznos. Ahol ez egy-két karavánnal megesett, évtizedekig a tájára sem mennek, bár még ha a szájbicscsó kövei parancsolnák is.
A szájbicscsó a vezér, az egészen más rang, mint a vajdaság. A szájbicscsók a sok családból összeállt törzsek főnökei, az ő parancsaik nyomán az a czigány sátoroskocsi, amely látszólag czéltalanul ődöng a pusztákon, parancs szerint és tudatosan halad. Parancsai az utszélen hevernek: pár szalmaszál vagy lószőr az árokparti fa háncsában, néhány kavics az árok szélén, meg egyéb ilyenféle jelzések.
… A három kocsi czigány, hogy egészen bealkonyodott, megáll. A lovakat kicsapják a mezőre, még csak kötélbéklyó sem kell a lábukra, bizonyos, hogy nem mennek el messzire. Ebben alighanem megint van valamely titkuk. Mert nemcsak a tökéletesen agyoncsigázott lovaik ilyenek; ha jobb lovuk „kerül“, az is ilyen marad. A czigányhoz került ló olyan lesz, mint a juhászhoz került szamár; teljesen a családba tartozandónak érzi magát. Juhászoknál is, ha két-három legény letelepedik, hogy valamely ócska kártyával máriást játszon a szétteritett szűrön, csakhamar előkerül a falkabeli szamár és a fejük fölött komolyan belepislog a játékba. A czigányló is ilyen családias, talán tudja a körülötte lévő kétlábuakról is, hogy egyformán nyomorultak.
Menne szét a gyereknép, hogy majd faágat hoz és bogáncsot szed össze, mint tüzelőt a bogrács alá. Igy utban, mikor sátort nem ütnek, nem igen szoktak horogfán főzni, inkább csak a kocsirud végére akasztják az edényt. Ha van a környéken krumpliföld és van benne krumpli, akkor onnan mindjárt jut a bográcsba ételnek való, hozzá való szalonna bizonyosan van valamelyik kocsin. De egy széles, magas czigány, puhaszáru, szük, hegyesorru csizmában, fekete zsinórral kihányt bő kék nadrágban és ezüst gombokkal a kék kabáton, leinti a készülődéseket. Pár rövid szigoru szót mond, arra minden aztán abban is marad. Középütt kiborotvált, nagy, fényes fekete szakállával olyan éppen ez az ember, mint ahogy a hindu fejedelmeket rajzban látni lehet. Ahogy szólt, a bográcsot azonnal elteszik hátra a kocsisaroglya alá, ahova való, tüzet sem gyujtanak. Az asszonynép meg a gyerekek a kocsisarokba huzódnak, meleg étel már ma nem lesz.
Egy-két surbankó legény a kocsik körül marad, a többi ember azonban, ahogy besötétedett, szerteszéled. Mielőtt elmentek volna, egy kis durkálás történt a kocsik alján. Ott szokott dunyhák meg ócska szövöttes pokróczok alatt heverni a fegyver, ki micsodás. Van ott néha régi mordály, meg kétcsővü pisztoly, csak ugy a maga faragta agyra verve, de nem hiányzik azért a revolver sem. A hozzá való töltények pedig a rongyos mellények zsebeiben találnak helyet, gyufamasina és bicska között.
A kocsikban alszik a vándornép. Egymásra van bujva a gyerekhad, ugy szunnyad. Az asszonyok föleszmélnek olykor, hallgatóznak. Mi sem hallatszik a sötétben, csak a lovak járnak a kocsik körül. A sáros föld a lefekvésre hideg, hát álltukban alszanak és arra az oldalra mennek, ahol menedéket találnak a szél ellen. Semmiféle zaj más nincsen, olykor nagyon messzünnen némi kutyaugatás ha hallható.
A kocsiban ujból elalszanak, de olykor csak föleszmélnek. Már elhaladta az idő az éjfélt, mikor egy-két tompa dörrenés hangja lassan, nehézkesen elhalad hozzájuk. Azt sem tudják, merről jött, messze van az nagyon, ahol a puska szólt. De hát ez nem ok az ijedelemre. Szokott durrani olykor az ilyen elhagyott vidéken a fegyver, ott ennek a szava a beszéd. Vadász is járhat már igy hajnal felé a nádasokban. Hátha az?
Pedig nem az. Arra lent, messze, amely felől a dörrenés hangja elszolgált, fegyverben állott az éjjel egy tanya. Ott sötét éjszaka idegenek jártak az udvarban és még csak a kutyák sem szóltak rájuk, mert le volt itatva pálinkás kenyérrel mindakettő. Csak jöttek-mentek halkkal a fekete alakok, dolgukat szótlanul intézve. Nem találtak eleven lelket, igy nagy bátorságban voltak. A lovakat már vihették volna minden baj nélkül, majd csak reggel mutatta volna hült helyét az istálló. De bátorságukban tovább kutakodtak, bemerészkedtek az ereszet alá, mert ott szokott vagy fél zsák buza vagy rozs lenni, valamint a disznólábak és a szalonna némely része annak a gerendáiról lóg lefelé. Itt aztán fölbukott az egyik valamely bádogedényben, ennek pedig a többiek közt is az a haszna, hogy lármát üt, ha fölbuknak benne. A gazda erre fölébredt, ajtót nyitott és kikiálltott:
– Ki van itt?
A világon ez a legtökéletlenebb kérdés hasonló esetekben, de azért a legtöbb ember csak megkérdezi, mintha amannak a másiknak érdekében állna rá felelni. Nem is ad választ a gazdának senki, csak mikor előbbre lép és valami meleg testbe ütközik, érzi, hogy hirtelen nyakszirten ütötték. A becsületes nyilvános kérdésnek csak ennyi haszna lévén, visszaugrik a szobába s leakasztván a revolvert, az ajtó mögül vaktában kilő. Válaszul egyszerre három fegyver is dörren. Ez az ijesztgetés, hogy most a gazda azonnal rémüljön meg s elő ne merjen bujni. De a szegény ember a vagyonáért áldozza az életét, a gazda csak előbuvik s ujra lő. Hosszu, világos lángu puskadurranás rá a felelet. A tanyában zaj és sikoltozás támad, a gyerekek fölébredtek. Adjatok világot! – ordit a gazda.
Mielőtt világot adnának, egyszerre, mintha csak egy időben rántottak volna el két szál masinát, a tanyaudvar külső felében jelenik meg két szál piros láng és pukkan utána két csendőrfegyver. Valaki nagyot ordit a sötétben és nagyot puffan, mire rövid csend áll be. Utána megint csörtetések zaja hallatszik, mint akik árkon-bokron keresztül menekülnek.
A puszta éjjeli sötétjében kószáló őrjárat csak akkor nézhet jól körül, mikor csakugyan világot hoz elő a gazda.
– No, adjon isten jó röggelt – mondja megkönnyebbülten.
A kut mellett fekszik hanyatt egy ember, ezüst gombos, rongyos mellényben. Már nem élni való, látszik rajta. Ugy, ahogy nézdegélt volna a sötétben, hogy merre ereszthetne golyót, a szeme alatt találta egy. A helye mindjárt meg is dagadt, amitől az ajka fölhuzódott és fehér fogai kilátszanak. Azokkal most olykép nevet, mint ahogy az agyonvert farkas szokott.
Fölteszik kocsira, viszik be a város felé. Ahogy a dülők közül kihajtatnak és az országutra érnek, három kocsi czigány ott lassan hajtat a hajnali latyakban. Egy csendőr leszáll, hátul marad, a másik a kocsival előzködik s ahogy elejükbe ér, megáll a testtel. Leugrik, a fegyvert kézbe veszi:
– Megállj!
A rozoga kocsik azonnal megállnak.
– Aki ember van itt, jőjjön elő.
A „rom“-ok lassan és alázatosan előjönnek, a csendőr a ponyvát szétteriti a halott fölött:
– Ki ez az ember?
Fehér fogaival vigyorog a czigányokra tegnapi gazdájuk.
– Hát ki vúna? – mondja a czigány – hát ki vúna? Hunnan tugygyuk mink?
Egy másik szól:
– Nem is á mi fájtánk. E’ rács csigán, nem olá-csigán.
– Honnan tudod?
– Hát hunnan tunnám? – szól a czigány – a ruhája mutattya. Rács csigán e! Nem is fogágygyuk áz ijet magunk kezé.
– Melyik a te kocsid?
– Hát mejik vúna? – nyujtja a szót a nomád. – Azs a harmadik.
– Ez a két fiatalember meg a te fiad?
– Hát kié vúna?
– Hát – kérdezi a másikat a csendőr – a te kocsid melyik?
– Mejik vúna? – felel amaz. – Ezs azs elsé.
– Ez a három fiatalember meg a te fiad?
– Mán hogy vúna? – pattan föl a czigány. – Csak ezs a ketté. A hármadik a közsépső kocsiba való.
A harmadik legény áll, nézi a földet.
– Hol az apád?
– Nincs – mondja a legény. – Hálott mán. A féd álátt ván.
– Nem igaz az, hé! – mondja neki a csendőr.
– Mán mé né vúna? – dünnyög a legény.
– Mert nincs a föld alatt. Itt van a kocsiban e! Állj ide elébe! Megmered-e tagadni, hogy az apád?
Odarántja a halott elé. A legény ránéz az apjára, rá is csak ép ugy nevet a foga, mint a többire. A két idősebb czigány nagyon izgatott s hátra tekintgetnek. A csendőr jónak látja a szuronynyal egy kis kört csinálni maga előtt és fölvilágositást adni:
– Van még egy csendőr hátul is.
– Mijér ne vúna? – mondja a halott elé állitott legény. – Éntillem lehet.
– Ha te meg nem mondod – szól a csendőr – majd megmondja emez.
Elmegy a második kocsihoz, egy kis leányt ki akar emelni onnan. De az egyszerre sirva fakad, mind egyszerre sikitozni kezd, aki csak a kocsiban van és megrendülve kiált a legény:
– Ne hozszsa, ne hozszsa ide!
S mivel hogy most már ugy is mindegy, szomoru panaszszal kiált a halottra:
– Dade, dade!
Aztán sietve megy el onnan mind, mert a korotáró nagyon fél a tulajdon halottjától és látására minden egyéb vad ösztöneik pillanatra elnémulnak. Helyettük a bőrtarisznyákból előszedett lánczok kezdenek csörögni. Csengésük a reggeli ködben nagyon szomoru muzsika.