VAKOK.
akságba különféle módon kerülnek az emberek. Van aki ugy születik, van akinek később ütik ki a szemét, de meg annak idején az elültöltő fegyver is csinált vakságokat, ha már rozoga volt és erősre töltötték. Ott azután a trahoma, az is öli a szemeket. Továbbá aki meghalt, az is megvakul, legalább ritka az, aki halála után is nyitva tartja a szemét s néz velük, mintha még valakit várna maga után. Az ilyesmi félős: mit néz, ha már elköltözött s kit vár maga után? Ennélfogva szemehéját négykrajczárosokkal szokták leboritgatni ezeknek előtte. Nem is volt ezeknek a négykrajczárosoknak semmi egyéb hasznuk.
Van azonban, akit másként talált a vaksors, már itten csakugyan a vak sors. Az ember például, aki itten szóban forog, már jó sokáig élte isten napos világát, mikor a feketeségbe jutott. Ez az ember katona volt, azután pedig, hogy onnan kiszabadult, tüzoltónak állt, meg is családosodott. Ott még időket tölthetett volna, de nem volt kedve a foglalatossághoz, felköszönt és czivilszolgálatra elment a szinházhoz.
A szinházak nagy épületek szoktak lenni s mint a hozzáértők mondják, rendszerint bizonyos formákban épülnek. Olyan különféle szép formáik vannak ezeknek a szinházaknak, mert nem gólya költötte az épitőmesterüket. Nevezetes tudomány is az övék, mindössze még csak az kellene hozzá, hogy olyan szinházat tudjanak csinálni, a melyiknek a szinpadán keresztszél ne lenne. Ilyent még nem találták föl (ugy lehet: nem is értek rá, mert sok gonddal él az ember), tehát a keresztszél belekötötte magát ennek az embernek a szemeibe és kivette belőlük a világot. Amugy megmaradt mind a két szeme a maga valóságában, csak éppen a világ maradt ki onnan, ami, bár testvérek között legyen is mondva, igen szomoru dolog.
Mikor igy hirtelen elsötétült minden, ami azelőtt fényes volt, mi marad más hátra annak, akinek élni kell, mert vannak kis családjai? Hát a verkli. Nem hires szerszám, nem hires kenyérkereset, de ha más nincs, ez is jó. Aki fuldoklik a vizben, nyujtsák feléje bár a legélesebb borotvát, abba is belekapkod. Sőt bizony ugy áll a dolog, hogy örülni kell, ha engedelmet kap a verklizésre. Mert sok a nyomorék ember, sok az elesett ember s válogatni kell közülök az alkalmasabbakat, akár csak mint mikor katonát soroznak. Ennél az embernél tekintetbe vették, hogy a város szolgálatában is állott, továbbá, hogy munkában érte a baj és a kultura előbbvitele alkalmával oltotta ki a szeme világát a keresztszél. Engedelmet kapott tehát arra, hogy hetenkint két délután, kedden és csütörtökön, verklizhet a házak kapualjában, az udvarokon azt, amit akar. Nóták irányában teljesen szabad kezet engedtek neki. Bár inkább a nótákban volna tilalom s az időben nem, – gondolta az ember s hozzá fogott, hogy keresse ezt a kenyeret.
Nem nagy darab kenyér, annyi bizonyos. De mégis valahogy el lehet vele kinlódni, különösen, hogy sok ismerőse van az embernek, kik szánják a sorsát és iránta segedelemmel vannak. Biz szomoru annak, aki azelőtt lovon katonáskodott, majd vágtató tüzoltókocsikon ült, majd pedig szinházi fényességek és finom kisasszonyok között rendezkedett a karosszékkel, a gyertyatartókkal s minden ily fontos dolgokkal, szomoru annak ily vakon botorkálni az utczákon, nagy fekete pápaszemmel a szemén, mert különben aki látja, el sem hinné, hogy vak. De apránként bele lehet ebbe szokni, valamely régi igazság szerint az akasztás kivételével minden más foglalkozás megszokható. Sőt meg is hiznak benne az emberek. Aki ilyen vak verklis, mind kövér. Honnan van ez? Lehet, hogy a szem, a nézés munkája is segit fogyasztani a táplálékot, náluk pedig ez a munka elmaradt s igy másfelé fordult a táplálék, – bár ez ismét a doktorok dolga, amibe ne ártsuk bele magunkat.
Szóval az ember el van valahogy, legkivált a keddi és csütörtöki délutánokon. Más napokon dolga nincsen, otthon nem ülhet naphosszat fiatal erőben világtalanul, hát elmegy hazulról. De hova mehet a vak? Nem mehet máshova, csak a vakok társaságába, a templom elé. Ott ülnek sorban a vak koldusok, asszonyok, lányok, gyermekek és öregek. Néz le rájok az ódon, mohos templom. Nyolcz évszázada már, hogy itt áll e helyben, sok szenvedő kuporgott azóta az oldalában, formájukban talán nem is változtak: a nyomoruság és a rongy alighanem mindig egyforma volt.
A vak ember ide került, itt talált egyazon sorsuakra, akikkel szót érthetett. Más azoknak a világa, akik a világból nem látnak semmit. És haj, még közöttük is vannak kétfajták: boldogok és boldogtalanok. Boldogok azok, akik valaha láttak, boldogtalanok azok, akik sohasem láttak, akik már ugy születtek vakon, akik nem tudják, zöld-e az a kenyér, vagy fekete, amit esznek, hogy milyen a föld a lábuk alatt s milyen föld van fent a magasban, hogy belőle viz esik? Akik édes anyjuk szemébe sohasem tekinthettek s mégis akarnak élni, akarják mindazt, ami a látó embernek megadatott. Vágyják és tudják akarni. (Nemrég a szőreghi országuton kódorogva, láttam egy gyermeket, amint az árkot ugrálta. Átugrotta, meg vissza, azután ujból kezdte. Furcsa, esetlen volt a gyerek, téveteg minden mozdulata. Jött aztán érte egy eladólány, kézen fogta s hazavitte, mondván, hogy a gyerek vak, soha életében nem látott. Lám, mégis kiszökött a falu végére árkot ugrálni.)
Társaságot keresve, a vak verklis a templom oldalához jutott s ott amit keresett, meg is találta. Ott lehetett beszélgetni s különösen neki akadt hallgatósága. Ő sokról tudott beszélni, mert hiszen nem régen vakult meg, sokat látott. Milyen örömmel hallgatták azok, akik soha nem láttak semmit. Beszél katonakoráról, a lovas atakokról, azután a tüzoltóságról, a veres lángokról, amik az égig érnek. Amiknek ők neki mentek: csákánynyal verték agyon és feltaposták a ronda férget. Ha mély hangján szomoruan kondult egyet a városháza öreg harangja, jelentvén, hogy bajban van már megint a város, mert valahol tüz támadt, reszketve figyelt a verklis a vészkürt szavára, a patkók csattogására, a zajra, lármára és beszélt ádázan, haragosan, mérgesen a tüz ellen. Vagy pedig más esetben tárgyal a szinházról, az abban levő dolgokról és hogy mi mindenek történnek ottan. A királyok és királyfiak, akik a szinpadon vannak, továbbá az énekelések és sok nevettető történetek.
Hallgattak. Volt a vakon születettek között egy leány, de semmiképen sem több huszesztendősnél, az figyelt a beszédre a legjobban, az mindig várta és leste, hogy mikor jön már ujból. Ez a leány egyszer igen keservesen sirva fakadt. Mert azért, hogy nem lát a szemével, a szem az ilyesmire alkalmatos. Térdre is vetette magát a leány és azt mondta, hogy vegye el őt ez az ember, mert ő hozzá akar menni feleségül. Mert ha el nem veszi, ő meghal.
Nem tréfaság ez: valóságosan zokogott a leány, csak hullottak a könnyei és folyton azt sirta, hogy őt ez az ember mindenkép elvegye.
Azok a vakok, akik valaha láttak, megütődve hallgatták, mert a szemmel való életben lányok igy nem szoktak beszélni. De hát mit tudhatta ez a világtalan, hogy mi a szokás azoknál, akik látták a napfényt? Nem tudhatott semmit, csak éppen érzett valamit, azt pedig kimondta.
E tett után a vakok közül szóltak többen a leányhoz. A figyelmébe idézték lehetősen kegyetlenül, hogy voltaképen mit akar ő, a világtalan? Honnan tudja ő, hogy mi az az ember? Miként kivánhat magának férjet az, aki soha férfit nem látott? De a leánynak nem ért a beszéd semmit, sebesen, tüzesen beszélt s egyre azt hajtogatta, hogy vegye el őt feleségül az az ember. Az ember pedig, hallván a dolgokat, szó nélkül távozott onnan. Bizonyára érezhetett magában némi férfibüszkeséget, hogy ime, még vak korában is van, aki beleszeret. Egy másik vak, aki sohasem látta. Hanem neki távoznia kellett onnan, mint feleséges és családos embernek, aki már messze esett az élet vidámságaitól. Hazament és elmondta otthon, hogy vele mi történt.
A templomoldalban pedig a többi vakok észretéritették a leányt, már amennyire lehetett. Az ilyen ösztönt, amely öntudatlan s ebben az esetben csakugyan vakon született, egészen kigyomlálni szóbeszéddel a szivből nem lehet. De mégis megértett annyit a leány, hogy annak az embernek már felesége van, meg kis családjai vannak, oda hát ne is számitson, hogy az elvegye. Hát jól van, hát nem veszi el. De szeretnie szabad, azt nem tilthatja el senki, szabad rá gondolni és szabad látnia azt, akit szeret. A kezével és a fülével lát a világtalan. A leány azonban a kezének semmi hasznát nem veheti.
Nem tapogathatja körül a lelke egyetlenét, haját nem simogathatja, sem az állán nem huzhatja végig az ujjait. Szerelme uj életet csak abból kap, ha olykor a lépéseit hallgathatja, mikor az ember délutánonkint a templomba menvén, a vakok sora előtt elhalad. Lépései zaját megismeri száz közül – száz közül? – ezer közül! – s ahogy kopog a tapogató botja, ahogy koppannak a sarkai, a leány ebben gyönyörködik.
Vak koldusleánynak a templomoldalban a földi szerelemből ennyi is elég.