A RAVATAL.
vasut kereke nem éles, mégis aki elébe kerül, kettészeli. Durva vas az egyik, durva a másik, de azért finoman darabolnak. Van a könyvkötőknek is ilyen gépjük, nincs annak sehol sem éle, hanem az nem tesz semmit: vág, mint a borotva. A gyorsvasut kereke szintén ilyen finomságu, bár felőle amugy gondolni ezt senki sem merné. Amint hirtelen átfut a tájakon, olyan gondtalanul látszik szaladgálni a nagy hómezőn, mint valamely kis malacz, amelyet nekieresztettek, hogy örüljön egy kicsit az életnek s addig pajzánkodjon, amig fiatal. Futtában a vasut elvagdos hol ezt, hol azt, kezet, lábat, nyakat, már ami előadódik. Alul a kerék igy itélkezik, fönt a kocsikban pedig emberek vannak, akik nem tudnak minderről semmit, némely része alszik, más a szivart szivja, ismét más felekezet vacsorál különféle hideg és meleg ételeket. A vonat után emberdarabok maradnak. Nyáron ez nem kellemes látnivalója a bakternek, ha utja arra viszi, de hideg télben egészen más a dolog, minden megfagy s nyugodtan pihen a fagyon, mintha örökké ott volt volna. A kéz, amely a vágány mellett a havon fekszik, fehér, bármily barna volt is életében, mert a hideg fehérre fagyasztja. A fej is ott van. A szemét behunyta s behunyt szemmel néz föl az égre. De nem lát odáig: köd van arra fölfelé.
Az ember, akit a vonat elvágott, rongyos bekecset viselt, mig élt, bár ugyan még most is viseli. A fejében sapka, de már lekopott róla a hamisitott birkaprém. Hogy került ide? Egyáltalán hogy kerülnek ilyen helyekre az emberek? Ezt nem lehet megmondani. E dolgok éjjel történnek s a vasut hirtelen elszalad fölöttük. Habár kiáltana is valamit, ki hallaná meg, mikor csörömpöl a sok vaskocsi s mérgesen fujtat a gőzbika. Mindegy no. Idekerült, itt van s lám, lehet még ebben a korban is ugy születni, hogy az ember négy darabban maradjon a halála után.
Vajjon véletlenség volt-e? Mert történnek ilyen esetek véletlenségből. Például ital lakozott az emberben s ahogy a töltésen haladt, látta is szemközt jönni a nagy darab vasakat, de egyenes volt benne a bátorság. Nem állt ki a gyalogösvényről a hóba, hanem abba volt beleállapodva, hogy elférnek ők egymás mellett. Másszor is ment ő már igy, nini. Szóval lehet, hogy igy gondolkozott, hanem azután, hogy jött a vasbika, beszivta maga alá és megtaposta. Az sem lehetetlen, hogy maga ment neki az ócska sapkában, ugy lehet, azért is huzta a fejébe az ócska sapkát, az ünneplő maradjon otthon. Ugyan ez már megint uri szokás, bekecses ember nem igen szokta tenni. De miért ne tehette volna? Persze, persze. Továbbá az is lehet, hogy bolond volt. Oh, odakint nagyon sok eszelős lakik, féleszüek, habajgósak, félgajdosok és dilik; történhetett, hogy ezen szerzetek közül való valamelyikbe.
A vasuti őr reggel utjában arra ment s tünődve állott meg az éjszakai gyorsvonatnak ezen, immár elháritott akadálya előtt. Rendes vasuti őr, ki a szolgálatban már megette kenyere javát, életében lát olykor hasonló dolgokat. Ha nem is gyakran, de néha mégis előfordulnak az esetek. Nem volt oka a különben is elháritott akadály fölött megrettenni, mert ismerte az eljárást. Annak hogyanját és mikéntjét. Tudta a jelentéstétel módját, azt megtette, azután intézkedett, hogy a szomszéd falu előljáróságának az ügy tudtul adassék és hogy sürgősen jőjjenek elő, megállapitani az ember kilétét, aki teljes csöndben feküdt a havon s egyáltalában fogalma sem volt arról, hogy ő ily különös, nem mindennapi intézkedésekre ad okot.
Az őr közben figyelmesen meg is szemlélte s bár ugy tetszett neki, mintha e bekecset és sapkát látta volna olykor elhaladni az uton: nem vélt rá, hogy az embert ismerné. Ez a faluk előljáróságának a föladata, amelyek a kapott üzenet után leginkább mozgolódni is kezdtek. Egyik felől maga a biró jött el, mig a másik község birája, előző nap a vasvillába esvén a szénahányóból, nem intézhette személyesen ez ügyet. Onnan tehát egy esküdt jelent meg s akadtak többen kiváncsiak, akik a hivatalos férfiak nyomában tolakodtak, mint ez már szokás. De ez, mint szintén gyakran megesik, nem volt egészen hiábavaló. Hivatalos férfiak agyába hiába szerkeszt bölcseséget a hosszu éveken át való folytonos és bokros tapasztalat, olykor mégis tanácstalanul állanának, ha nem volna segitségükre a nép a maga szószátyár beszédeivel. Igy most is a nép szava állapitja meg az emberről, hogy kiféle. Határozottan tudatják, hogy Sós János ez, aki a nagy szárazságkor született, mert Dékány Mihálynak akkor égett le a háza, az pedig keresztapja volt neki, szegénynek. Mindnyájan bizonyozzák, hogy Sós János, sőt készek rá esküt tenni, Keresztes Vég Ferenczet kivéve, aki a fejre nézve szintén hajlandó esküt tenni, akár hét biró előtt is, de már a többire nézve némi ingadozást mutat. A fej fekszik a fagyon, nem szól semmit, mert nem tud. De ugy lehet, ha tudna sem szólna, mert nagyon egyszerü, béresforma ember volt Sós János mindig, akinek a neve: hallgass.
Igy állt az ügy. A helyszinén állapitotta meg a közönség, hogy Sós János születésénél fogva abba a faluba tartozik, amelynek a részéről a biró megjelent. Ellenben – itt jön az az ellenben, amely a közigazgatási élet sajátosságai közé tartozik – ellenben valóságilag amabba a faluba való, amelynek a birája tegnap a vasvillába esett a szénahányóból. Ez kitünt azonnal ott a tárgyaláson. Tényként merült föl ugyanis a dolog, hogy ez a Sós, akinek a feje most itt a sapkában néz a hóról az égre, születése után kis vártatva, alig hat esztendős korában világnak indult, mint Döme kutyája. Hol a világ? Meddig tart a vége? Az ördögök mérik – Sós Jánosunk a másik faluig tartott, ott valaki fölfogadta az udvarba koloncznak s azóta aztán haladt az életen keresztül. A libák mellől a juh mellé került; azok mellett koncsorgott jó darabig. Utóbb már mint béresformán volt a faluban, asszonya is került neki; szegény embernek mindig kerül asszonya, hogy ha addig csizmában járt, azontul mezitláb járjon.
Kár, hogy ott feledték tegnap a vasvillát a szénahányóban. Vagy ha már ott feledték, ne feledték volna hegygyel fölfelé, mely esetben nem esett volna bele a biró. De az is mindig olyankor jár a padláson, mikor nem kellene. Igy most csak az esküdt maradt a falu védőjének s bárki bármit beszéljen, a biró bizonyára másként vitatkozott volna a másik biróval.
Mindenki természetesnek fogja találni, hogy Sós János fölött vita támadt. Mert ott volt az esettel kapcsolatosan a kérdés, hogy ki tartozik eltemettetni Sós Jánost. Miután hát szegény a szegény, mint a templom egere s a községe tartozik gondoskodni arról, hogy most, miután a vonat igy elintézte, a hóról, habár részletekben is, a föld alá kerüljön. Itt történt aztán a vita s kár, hogy emez a biró is nem esett a szénahányóból a vasvillába (tisztán csak az ügy érdemét tekintve), mert ha helyette is esküdt küldetik ki, a két egyenlő rangbeli férfiu talán közös megegyezésre jut a vitában. Mig igy csak veszekedtek és disputáltak. A biró azt mondta, hogy ő tud minden törvényt, egészen Leopárd királytól kezdve valamennyit, ennélfogva ő nem temettet. Az esküdt pedig, ki törvényre nem hivatkozhatott, miután azokat amaz magának mind lefoglalta, a havat durkálta a botvéggel előbb előre, azután hátra, végezetül pedig a botot a fejével a hátamögé, egészen a tulajdon dereka közepére akasztván, megszegte magát. Irástudatlan ember az, aki ebből meg nem érti, hogy ő sem temettet.
Déltájon igy haza is mentek, mindenik dolga végezetlen, de hát mit csináltak volna egyebet. Nem korcsma a hivatal, hogy örökké benne legyünk, továbbá Sós János ráér már várni tökéletesen. Szóval haza óvakodtak, lábalván a tömérdek havat s haladt nyomukban a csacska nép is.
Délután nem esett hó, nem, inkább egészen tiszta idő volt, hideg, mit az is mutat, hogy elhallatszott a bánlaki majorból a kutyaugatás, ami csak akkor történik, ha egészen tiszta és hideg idő van, meg – természetesen – ha a bánlaki kutya ugat. A délután igy telt el János fölött. Már későcske volt, mire kiért hozzá az asszony. Ez az asszony, aki neki asszonya volt. A hir elszolgált délutánra már ő hozzáig is s jött, hogy látná az urát. Megnézte s mondta neki:
– János.
Nézte ismét, meg ujfent is csak nézte s azt mondta neki:
– János.
Nem ér ez a beszéd semmit. János ugy sem felel, ő csak itt van, mert itt kell lennie. Az asszony gyertyát szed elő, négy darab gyertyát s illendően a testek elé a hóba leszurván, azokat meggyujtja. Azután térdre is borul. Különben alkonyodik s némi esti szél támadt, amely rátámad a gyertyák lángjára s némelyiket el is oltja. De az asszony megint meggyujtja s közben hallatszik, amint énekel: Jőjj el, jőjj el, Ne hagyj el utolsó órámon…
Csak addig hallatszik, amig nem jön ujból a vaskocsi.