IX.
Irodalmi triumviratus. Bajza és a Kritikai Lapok. Vörösmarty mint nyelvész; összezördűlése Széchenyivel. Toldy és az akadémia. Az Athenaeum és Figyelmező. Vörösmarty beszélyei és drámái. Salamon, Bujdosók, Csongor és Tünde.
Vörösmarty munkásságát 1833–1843 közt nemcsak a költészet vette igénybe, hanem az időszaki sajtó, akadémia és nemzeti színház is, épen mint azelőtt a tanítás s a Tudományos Gyüjtemény szerkesztése. Egyik alól sem vonhatta ki magát, de nem is akarta. Nemcsak kötelességérzetből tett a mit tett, hanem egyszersmind benső részvétből. Az 1831-ben megnyílt akadémiában az irodalom félszázados ohajtása teljesült; az alakuló nemzeti színház nemcsak művészeti kérdés volt, hanem egyszersmind nemzetiségi is; az irodalom újabb törekvései közlönyre vártak, melynek támogatásától legkevésbbé Vörösmarty vonulhatott félre, kinek költészete az új kor legerőteljesb kifejezése volt. De másfelől a barátság, az Auróra szövetsége is magokkal ragadták. Kisfaludy halálával a vezér helyét triumviratus foglalta el, a Vörösmarty, Bajza és Toldy triumviratusa. Körűlök csoportosult majd minden nevezetesb tehetség s tovább egy évtizednél a szó teljes értelmében uralkodtak a magyar irodalmon.
E három férfiú sokban különbözött egymástól, de néhány főpontban egyeztek, egymás hiányát pótolták s a barátság kiegyenlített köztök minden ellentétet. Vörösmartynak mind ragyogóbban sugárzó költői dicsősége fényt vetett a körre. Bajza a mellett, hogy népszerű költő volt, mint kritikus csakhamar félelmessé vált, s valóságos tekintélylyé emelkedett. Toldy nem csak kritikával és irodalomtörténettel foglalkozott, sokoldalú míveltség tüntette ki, mely társai egyoldalúságát mintegy kiegészítette. Vörösmarty határozott pártember volt, de nem eléggé tevékeny; Bajza lassan mozdúlt, de ha egyszer bele fogott valamibe, erélye nem ismert határt s inkább megtört, mintsem visszavonuljon. Toldy mozgékonysága nem hagyta nyugodni társait, de símulékonysága közvetítőül szolgált mind magában a körben, mind azon kívül. Vörösmarty és Bajza a politikában az ellenzékkel tartottak, Toldy a kormánypárthoz is hajlott, ha a nemzetiség és irodalom iránt némi kedvezését tapasztalta. Mindenik kilépett a klasszicismus köréből, de a határozottabb nemzeti iránynak Vörösmarty volt a képviselője. Mint nyelvújítók is különböztek egymástól: Toldy bár gyógyulgatott ifjúkori túlságaiból, a szélső baloldalt foglalta el, Vörösmarty a jobbot, Bajza kettőjök között állott. De abban mindnyájan megegyeztek, hogy diadalra kell emelni s folyvást fejtve az irodalom, akadémia és színház útján terjeszteni Révai nyelvtani rendszerét, Kazinczy nyelvújítását s küzdeni a kritikai téren mind a mellett, minek az Auróra mintegy gyakorlati iskolája, s mindenek fölött hozzászoktatni a közönséget és irodalmat a kritikához.
Addig jelszó volt buzdítani a munkásságot, hogy minél több író legyen, Kazinczy a puszta jóakarattól sem vonta meg részvétét: az Auróra-kör szükségesnek tartotta visszariasztani a tehetségteleneket s a tehetségtől is többet kívánni műkedvelőségnél. Addig a folyóiratoknak nem volt határozott színök, csak munkák gyüjteményei akartak lenni, nem foglaltak el pártállást, annyira, hogy még a nyelvújításnak sem volt közlönye, egy pár munka előszavában, röpiratokban s a Tudományos Gyüjtemény közönyös hasábjain vívta csatáját: az Auróra-kör egy fegyelmezett párt alakulására törekedett, mely közlönyét egész erővel támogassa, egy pár főeszméhez makacsul ragaszkodjék s ha kell, szünet nélkül ostromolja az ellenfélt. Addig a kritika nem volt állandó, az író híre vagy társadalmi magasb állása oly tiszteletben részesűlt, hogy a vitatkozás szabadságát is korlátozta, a gúny pasquilnak tartatott. Kölcsey egy pár szigorúbb bírálata alig jelenhetett meg s a közvélemény nyomása csakhamar hallgatásra kényszeríté: az Auróra-kör a kritikát állandóvá akarta tenni s minden jogát gyakorolva, legalább az irodalmi téren, a censura bilincsei között is, kivívni a sajtó jelentőségét.
A Kritikai Lapokkal (1830–1836) kezdődik az Auróra-kör e hatása s az Athenaeummal végződik (1837–1843). Amaz az Aurórának mintegy társvállalata volt, emebbe mindkettő bele olvadt. Vörösmarty mint költő játszott főszerepet mind az Auróra mind az Athenaeumban, a szerkesztésnek és kritikának Bajza volt a lelke. Bajza nagy befolyást gyakorolt a magyar időszaki sajtó fejlődésére, ő volt az első valódi szerkesztő, igazi journalista. Ez érdeme inkább képezi pályája dicsőségét, mint szorosan vett kritikai munkássága. Alig írt egy pár széptani értekezést, kitünő művek bonczolatával sem igen bajlódott, a tehetetlenség és nyegleség megalázására, az ízléstelenek és ósdiak üldözésére, a bitorolt tekintélyek megtámadására, az irodalmi és közintézeti visszaélések ostromlására fordította főerejét. Látköre nem igen volt széles, szelleme sem gazdag és mély, de világos, logikus fej és szilárd jellem. Nem tisztázott nagy kérdéseket, de éles dialektikával védte a nyelv és költészet újabb vívmányait s a diadal biztos önérzetében törte össze a kritika elleni balítéleteket s természete, köre és jogai körűli balfogalmakat. A szerkesztési gond és polemia foglalták el legtöbb idejét. Minden, a mit szerkesztett, több ízlést, szigort s határozottabb irányt jelöl, mint a minő eddig a magyar irodalomban divatozott. Polemiái legnagyobb részének tárgya, tekintve a terjedelmet és szenvedélyességet, most csekélynek látszik. Valóban a conversations-lexiconi pör nem érdemelte meg ezt a hosszú vitát s kevesebb zajjal, több eszmével el lehetett volna végezni, de első szigorúbb kikelés volt a gondatlan szerkesztés ellen s Dessewffy József gróf legyőzése első nyílt megtámadása a születési aristocratiának az irodalom köztársaságában. Az Auróra-pör most szintén érdektelen, de az írói tulajdonjogot először hozta szőnyegre. A Kazinczy-Pyrker-féle vitában, melyet Toldy kezdett s Bajza oly kiméletlenül folytatott, Kazinczynak legalább is volt annyi igaza, mint ellenfeleinek, de az a nemzetiségi hév, mely a haza fiaitól a hazai irodalom mívelését követelte s megbélyegezte a magyarból németté lett írókat, szükséges és jótékony hatású volt. A Csató elleni polemiáknak nincs tudományos becsök, de a kormánypárti tárczaíró elleni küzdelemben a politikai ellenzék szellemének bevegyülése s a politikai és írói jellemtelenség leleplezése egy különben jeles íróban, erős benyomást tett a közönségre, s elősegítette a közvélemény szilárdulását. Bajza a kritikát az irodalmi és politikai szabadelműség színében tüntette föl, segítette a Széchenyi röpiratai hatását s előkészítette a politikai journalistikát. A közönség kezdé megszokni a szemben álló irányok és személyek tusáját s valamivel többet várt a folyóiratokból, mint pusztán csak czikkek gyüjteményét. Ez érdekeltséget elősegíté Bajza világos és élénk előadása, melynek még árnyoldala is tetszett, bizonyos ügyvédi modor, mert volt benne valami megyei és törvényszéki termeink szelleméből.
Vörösmarty mindvégig hű társa maradt Bajzának, azonban a Kritikai Lapokat nem segíthette többel három bírálatnál s nehány xeniánál. E bírálatok annyiban elütnek a későbbiektől, melyeket az Athenaeumba írt, a mennyiben sokkal gúnyosabbak, egészen a Kritikai Lapok szellemét lehelik. Egy tehetségtelen meseírót, egy barbár fordítót dorongol le s végre Horvát István egy pár nyelvtani különczségét támadja meg. Többre nem igen ért reá. Ekkortájt leginkább az akadémia foglalta el, melynek nyelvtudományi osztályában egész vezérszerepet játszott. Fenn említett bírálatai közt is a Horvát István ellen írott a legnevezetesebb, melyben egyszersmind az akadémia helyesirási és szóragozási szabályait védi.
Az akadémia első évtizedében a nyelvtudományi osztály fejtett ki legélénkebb munkásságot. Először is a helyesirás, nyelvtani rendszer és a nyelvújítás kérdései foglalkoztatták. Kezdetben nemcsak az akadémiában, hanem magában a nyelvtudományi osztályban is nagy ziláltság uralkodott nyelvtani dolgokban és szabadelvűségnek tartatott nem fogadni el semminemű rendszert. Egyik Verseghy, másik a debreczeni grammatica, harmadik Révai szerint írt, a legtöbb semminemű rendszert nem követett s majd mindeniknek volt valami különczsége. Vörösmarty bátor fölléptének lehetett köszönni, hogy a nyelvtudományi osztály s az egész akadémia elfogadta Révai rendszerét s e szellemben alapította meg helyesírási szabályait, melyeket aztán az egész irodalom magáévá tett. Költői nyelvének genialitása s egy pár nyelvtani jeles értekezése tekintélyt szereztek neki, hallgatott reá még Kisfaludy Sándor is, ki különben minden nyelvészt és nyelvtant megvetett. Az öreg úrral sok baja volt Vörösmartynak a bizottsági ülésekben. Valahányszor egy-egy nyelvtani szabályt formulázott, Kisfaludy türelmetlenűl kiáltá közbe: «Példát előbb öcsém uram, minél többet, én csak abból értek». Az osztály majd minden bizottságába kinevezték; vállalkozója és társszerkesztője volt az akadémiai német-magyar és magyar-német Zsebszótárnak, társszerzője a Helyesírási, szóragozási és szókötési szabályoknak, a Magyar nyelv rendszerének, sőt 1846-ban Czuczorral együtt ő dolgozta a helytartótanács által a középtanodák számára kiadott nyelvtanokat is. Az akadémiai zsebszótárt leginkább Széchenyi sürgette, hogy a magyarul tanúlni kívánó németeknek legyen valahára egy oly jó szótárjok, a mely a megújított nyelv szókincsét is magába foglalja. Vörösmarty szintén a Széchenyi nógatására vett részt a szótár szerkesztésében s ekkor zördült össze vele először és utolszor életében. Midőn ugyanis ő, Toldy és mások, a kik a szótár szerkesztését elvállalták, az írói tiszteletdíj költségvetését Széchenyi, mint az akadémia másodelnöke, elébe terjesztették, ez azt szerfölött túlságosnak találta s Shylockoknak nevezte őket. A többiek hallgattak, de Vörösmarty fölszólalt, őszintén és férfiasan visszautasította Széchenyi gúnyját s megmagyarázta, hogy ez ugyan nem fejtörő, de igen terhes munka, eltarthat 5–6 évig s őket sok oly munkálattól elvonja, melyekhez kedvök is több s csekély jövedelemforrásukra is előnyösb. Széchenyit meglepte e fölszólalás, annyival inkább, mert Vörösmarty tartózkodó és kevés szavú ember volt. De érthető volt Vörösmarty felindulása. Más ily nemű megjegyzését talán szóra sem méltatta volna, de hogy Magyarország legnagyobb férfiától, az általa annyira becsült Széchenyitől, halljon Shylock-féle czélzatokat s épen ő, a ki egész életét nemzetének áldozta küzdés és nélkülözés között, ezt nem tudta elviselni. Széchenyi megértette a megbántott költőt, lecsillapult, az ügy kiegyenlíttetett s bár modora egy darabig hidegebb lőn szemben Vörösmartyval, de tiszteletet feltünően nagyobbat tanúsított iránta. A két kötet szótár szerkesztése csakugyan hat évig tartott s úgy Vörösmartynak, mint társainak hetenkint öt félnapját vette el.
Bár mily élénk részt vett Vörösmarty a nyelvészeti mozgalmakban, mindamellett nem tekintette magát oly nyelvésznek, ki egészen reá adja magát e tudományra, új irányt indít meg vagy a meglevő kifejtésén egész erejéből dolgozik. Nyomós ismeretei voltak ugyan e szakban, de inkább csak annyiban nyelvészkedett, a mennyiben mint író alaposan akarta ismerni nemzete nyelvét. A régi irodalmat és népnyelvet is főkép költői szempontból vizsgálta, hogy, a mint egyik értekezésében kifejezi, használhassa a nyelv minden virágát, mielőtt hervadásra jutnának. Jótékonyan hatott az akadémiára nemcsak azzal, hogy a Révai rendszere elfogadását kivívta, hanem azzal is, hogy a régi nyelvemlékek és tájszavak összegyüjtése mellett buzgott, s a neologismust mérsékelni igyekezett. Mint költő munkáiban jó példával ment elől s mint kritikus irtogatta a kinövéseket. Elfogadott minden helyesen alkotott új szót, de apró czikkekben egész csatározást kezdett a szükségtelen és rosszul alkotott új szavak ellen, és soha sem állhatta ki az oly írót:
S a leghelyesbet száz felé csigázza.
Az Auróra-kör lassanként nemcsak a nyelvtudományi osztályban, hanem az egész akadémiában diadalra jutott, midőn Döbrentei lemondása után 1835-ben Toldy titkárrá választását kivívta. Az ellenfél, melyet legyőzött, nem volt valami egységes párt, hanem különböző elemek vegyülete. Inkább személyes érdekek forogtak fenn, mint elvek. Nem kedvelte az Auróra-kört néhány ósdi, kik nyelv és ízlés dolgában elmaradtak a világtól, egy-két régibb költő, kiket bántott e fiatal férfiak népszerűsége, néhány kormánypárti, kik a politikai ellenzéket gyűlölték bennök, egy pár tudós, kiknek rosszul esett, hogy egy tudományos akadémiában költők és æsthetikusok játszszák a főszerepet, s végre minden oly író, kit megbántottak a Kritikai Lapok. Ez elemeket Döbrentei alakította párttá, melyhez alkalom szerint oda vont nehány közönyös tagot is. Leginkább küzdött e két párt a nagy gyűléseken, hol új tagok választattak s jutalmak ítéltettek el. Mindjárt az első drámai pályázás összeütközésre adott alkalmat. Vörösmarty Vérnásza majdnem megbukott szemben Horvát Cyrill Tyrusával, mert a Döbrentei pártja szerint az akadémiához inkább illik oly drámát jutalmazni, mely a franczia klasszicismus nyomain halad, mint olyat, melyen a franczia romantika érzik. Az 1833-ki nagy jutalmat szintén a Döbrentei pártja miatt kellett megosztani Vörösmartynak Kisfaludy Sándorral, sőt Döbrenteinek még 1836-ban is oly befolyása volt, hogy a Bajza verseit el tudta ejtetni a nagy jutalomtól. Ez utolsó diadala volt; azután az Auróra-kör uralkodik az akadémiában, az újabb tagok legnagyobb része hozzájok csatlakozik, ők intézik a választásokat, tűzik ki a pályakérdéseket, döntik el a jutalmakat.
A mint szokás minden uralkodó pártot, sok mindennel vádolták az elégületlen írók az Auróra-kört is, a kiket most már athenæistáknak neveztek el. Bajos ítélni biztos adatok hiányában. Lehet, hogy irodalmi ellenfeleiknek az akadémiába beválasztását nem igen segítették elő, mi egyébiránt természetes; lehet, hogy Döbrenteiről és pártjáról olyat is elhittek, a mi nem volt való; lehet, hogy a küzdés hevében s a diadal mámorában követtek el igaztalanságokat is, de annyi bizonyos, hogy jótékony hatásuk volt az akadémiára. A tehetség, jellem és szabadelvűség képviselői voltak; megőrizni igyekeztek az akadémiát mind a papi, mind a kormánypárt befolyásától, bátorítottak s magokhoz csatoltak minden komolyabb törekvést s előkészítették az akadémia reformját. Ez utóbbiban Toldynak van kiváló érdeme.
Az akadémia alapszabályai a tudományok meghonosítását és terjesztését állíták előtérbe a további fejtés helyett, az osztályokat az összes akadémiába olvasztották fel, minélfogva a szakkérdések fölött nem az illető osztály döntött; ide járult még, hogy a levelező tagok kizárattak, az értekezések nem olvastattak föl, csak beadattak s az élő szóval előadás és tudományos eszmecsere helyét ügyleti értekezlet bitorolta. Toldy régibb és újabb társaitól támogatva nem egy reformnak törte meg útját (1836–1848). Ügyrendi módosítások alakjában az osztály-ülések szerveztettek, a szakkérdések az illető osztályhoz utasíttattak, a levelező tagok részvéte az ülésekben elnézetett, a tudományos felolvasások és eszmecsere divatba jöttek, a tudományos nyomozó irány fölébredt, erősödött s az akadémiai eszme valósítása előtérbe lépett.
Ez irányt előkészítette s táplálta az Athenaeum és Figyelmező is, melyeket az 1836-ban megszüntetett Auróra és Kritikai Lapok helyébe alapított a három társ. E két egymást kiegészítő lap a szépirodalom és kritika mellett majd minden tudománynak tért nyitott, oly előadási módra törekedve, hogy a nagyobb közönség is élvezhesse. Az Athenaeum és Figyelmező nagy hatásúak voltak s maga a kör sem volt soha oly erős, mint ez években. Sok új barátja akadt, s némely ellensége kibékült. Szemere Pál, ki Bajza Aurórája mellé ellen-Aurórát állított, a Kritikai Lapokkal szemben Uj-Muzariont indított meg, most az Athenaeumhoz csatlakozott, oda Kölcsey is, ki ugyan részt vett a Kritikai Lapokban is, de Szemere és Kazinczy megtámadása miatt csakhamar visszavonúlt s általában hibáztatta Bajza kiméletlen modorát. A fiatal Eötvös és Szalay, kik Szemere és Kölcsey párthívei voltak, szintén az Athenaeum dolgozótársai lőnek. A szépirodalom és tudomány majd minden újabb tehetsége az Athenaeum körűl csoportosúlt, sőt némelyik itt lépett föl először. A kör ereje növekedett azzal is, hogy 1836-ban a Kisfaludy-társaságot alapította és vezette; a színházi játékrendre már mint akadémiai bizottság befolyt, a Fáy és Bajza igazgatása alatt pedig épen ő adott irányt. Ennyi összeköttetés, befolyás, s annyi jeles tehetség támogatása mellett az Athenaeum egész hatalommá emelkedett. Nem volt nehéz visszavernie a clericalis Szion, a kormánypárti Hirnök s a léha Honművész és Rajzolatok támadásait. Első lap volt a magyar irodalomban, mely a szigorúbb követeléseket is kielégítette. Szépirodalmi része az Aurórát folytatta, a kritikai a Kritikai Lapokat, bár enyhébb szellemben; egészen új volt e kör törekvéseiben a tudományos rész, mely a közönségnek tudomány iránti hajlamát ébresztgette, a tudományos írókat pedig arra szoktatta, mi a szépirodalomban már diadalt ült: gondosabb nyelvre és formaérzékre.
Vörösmarty költeményeket és beszélyeket írt az Athenaeumba, bírálatokat a Figyelmezőbe. Beszélyeivel befejezte beszélyírói pályáját, a melyet 1829-ben a Koszorúban kezdett s 1834-től fogva az Aurórában folytatott. Összesen hat beszélyt írt, leginkább szerkesztői szorúltságból, mindamellett költészetének ez oldala is figyelemre méltó. Itt sem járt közönséges úton. A Holdvilágos éjben és Csiga Mártonban a nálunk még szokatlan phantastikus humoros beszélyt kísérlette meg; Orlaya a franczia romantika hatásának első szüleménye beszélyirodalmunkban; kevésbbé sikerült a Füredi szívhalászat, a mely a jelen életből van véve, de cselekvénye és jellemrajza inkább külső, mint belső. Leggyöngébb köztök a Szél úrfi, mely a népmesei elemet igen is czélzatos allegoriává sülyeszti s legjelesebb a Kecskebőr, e kitünő genrekép, melyben Vörösmarty népies humora egész eredetiségében nyilatkozik. A kritikai téren mint színbíráló szerepelt kiválóbban, s a két első évben majd mind ő írta az Athenaeum színbírálatait. Írt ugyan a Figyelmezőbe néhány könyvbírálatot is, de itt is szívesebben bírálta a nyomtatásban megjelent drámákat, mint Szigligeti Dienesét, Tóth Lőrincz Olympiaját és Teleki László Kegyenczét.
A dráma és színpad iránt már első ifjúságától fogva nagy előszeretettel viseltetett. Mélyen érezte fontosságát mind nemzetiségi, mind művészeti szempontból. Tanúja volt Pesten Kisfaludy Károly első diadalainak s meglepte, hogy a drámaíró mily közvetlenül hat a tömegre. Néha meglátogatta az akkor még virágzó pesti német színházat s elszomorodva tapasztalta, hogy közönségének virága a magyarság legmíveltebb része. Visszahódítani e közönséget, megvetni egy központi színház alapját, s ez úton is terjeszteni a nemzetiséget, a költészet és nyelv újabb vívmányait, a kor egyik fontosabb kérdésének tartatott. Egy félszázadig küzdött ezért is az irodalom, mint az akadémiáért.
Vörösmarty a küzdők első sorában állott, mint drámaíró és kritikus egyaránt. Egyik legmunkásabb tagja volt az 1833-ban kinevezett akadémiai színügyi bizottságnak, melyre a játékrenden levő színművek nyelv tekintetében való kijavítása bízatott, s melynek 1835-ben az is kötelezettségévé tétetett, hogy minél több eredeti és fordított jó színművel lássa el a magyar színházak igazgatóságait. Több ízben tagja volt az akadémiai drámabíráló bizottságnak, valamint a nemzeti színházénak is egész 1850-ig. Első ifjúságától, 1821-től fogva 1844-ig nem szűnt meg drámát írni, sőt miután az epikai pályától visszavonúlt, nagyobb művei csak drámákból állanak. Lyrai költeményt és eposzt mindössze sem írt annyit, s mint műfordító is csak a drámai téren lépett föl. Szenvedélyét az aránylag csekély siker sem tudta lehűteni, melyet drámái a színpadon arattak. Ennyi lelkesülés, ily kitartás valóban többet érdemelt volna. De nem csodálkozhatni rajta, természetes volt. Az epikus és lyrikus némely fényoldala hátrányára szolgált a drámaírónak s árnyoldalai itt jobban kitüntek. Az eposz lassúsága és szélessége bajosan összeegyeztethető a drámai cselekvény gyorsasága- és formaszigorával. A szerkezet hibáit mindenütt inkább fedezhetni, mint a drámában s Vörösmartynak a szerkezet az eposzban sem volt a legerősb oldala. Továbbá fényes dictiója, lyrai pathosza majdnem ellentétben állott a drámai nyelvvel, mely bizonyos egyenetlenséget, szaggatottságot kíván. Volt érzéke a tragikum iránt, mutatja a Két szomszédvár, de nagy a különbség az epikai és drámai feldolgozás között, a mi ott erős tragikai katasztróf lehet, itt bágyadttá válhatik. S különös, hogy drámái egyikében sincs oly erőteljes tragikai conceptio, mint e költői beszélyében. Salamonban és a Bujdosókban nem tud eléggé kifejlődni a tragikai elem, Vérnászban és Marót bánban pedig a sors játéka főbb szerepet játszik, mint a szabad akarat tévedése, a szenvedély erőszaka. Tudott egyéníteni, de nem a dráma nagy és erős vonásaival s épen oly kevéssé volt képes összpontosítani a jellem, a szenvedély nyilatkozatát, mint a cselekvény szálait. El-elkapta a lyrai hangulat, a fellengős leíró modor s olykor maga beszél személyei helyett. Jól mondja drámai hőseiről egyik önmaga ellen intézett epigrammájában, hogy «tenni nem érnek rá a szavak árja miatt».
De habár drámái nem mérkőzhetnek is másnemű munkáival, nem voltak jótékony befolyás nélkül drámairodalmunk fejlődésére. Kisfaludy Károly megbuktatta a színpad durva nyelvét, de nem emelte valóban költőivé, sőt jambusaira is csak később fordított nagyobb gondot. Vörösmarty a színpad nyelvét, ha drámaivá nem is, legalább költőivé tette. Tőle tanúlt jambust írni minden későbbi drámaíró. E mellett, kivéve Katonát, kit sokáig nem olvastak, s így hatása sem lehetett, az ő történelmi hátterű drámáiban találunk elevenebb korrajzot, magasabb felfogást, költőibb szólamot. Tárgyaival is serkentőleg hatott pályatársaira. Ide is bevitte a romantikai elemeket, győzelemre segíté a nemzeti irányt és szemben a színműgyártás gépiességével, fennen hirdette, hogy a színműírónak is költőnek kell lenni.
Pályája elején két drámát bocsátott közre: Salamont (1827) és a Bujdosókat (1830). Mindkettőn meglátszik Shakspeare olvasása, de fájdalom csak a hibákban. Történelmi drámát írva, nem Shakspeare valóságos történelmi drámáit vette mintául, milyenek Coriolán és III. Richárd, hanem azokat, melyek jobbadán csak történelmi rajzok az angol nemzet viharos múltjából. Shakspeare e műveiben is gazdag drámai élet nyilatkozik ugyan, de inkább a részekben; mint egészeket nem lehet a szó valódi értelmében drámáknak nevezni. Némikép hajlanak az eposz felé, úgy nevezett historiák, kedvencz darabjai Shakspeare korának, midőn minden műnem és faj, úgy szólva a drámába olvadt. Vörösmarty epikai hajlamánál fogva e mintákhoz vonzatva oly örvénybe sodródott, melyet csak nagy drámaíró lábolhat meg. Aztán akkor még a színpadot sem igen ismerte és Shakspearet olvasva a Shakspeare színpadja lebegett előtte. A Salamon és a Bujdosók scenirozása valamivel gondosabb ugyan, mint első kísérletéé, Zsigmondé, de itt is gyakori a változás s egy felvonás három-négy helyt történik. Mind kettőben kész állandó jellemek lépnek föl, kik nem előttünk alakulnak s küzdelmök bonyodalma alig több, mint a kezdet ismétlése, elégséges fokozat és bensőbb fejlemény nélkül. Abban is megegyeznek, hogy mindenik vontatott és episodokkal terhelt. A kor eleven színezetében, az erőteljes nyelvben, a lyrai hangulatok szépségében áll becsök s nem a tulajdonképi drámaiságban.
Ez ifjúkori két dráma nagyon jellemzi Vörösmarty drámaírói tehetségét. Élesen nyilatkozik benne az a sajátsága, a melyet soha sem tudott egészen legyőzni, tudniillik hogy az események- és jellemekben nyugvó drámai anyagot nem bírja fejleszteni, alakítani. Előtte van az indok, kinálkozik az összeütközésekből folyó drámai fejlemény, sőt kezébe is veszi, de épen ott ejti el, a hol a valódi drámaiság erősb lendületet vehetne. Salamon király alapjában nemes természet, de sértékeny, könnyen fellobbanó és hiú, vitéz és bátor, de nem szilárd elhatározásaiban és szenvedélyes fölindulása könnyen ragadja tettre, sőt bűnre is. Neje és Vid fölingerlik László és Géza rokonai ellen, a kik az ország harmadrészét bírják, neje mert egész királyné akar lenni, Vid részint azért, hogy az ország egységét megőrizze, részint pedig személyes uralomvágyból. Más részről Salamont anyja és Ernyei igyekeznek mérsékelni s barátságosb hangulatra bírni László és Géza iránt. E két irány küzdelmében sok anyaga van a drámai küzdelemnek és fejlődésnek. Az anyós menyével, a fiú most anyjával, majd nejével áll szemben. De Vörösmarty mind ebből kevés drámaiságot tud kifejteni. Neste, az öreg és Sophia, az ifjú királyné, nem is küzdenek egymással. Sophia egyszer ingerli ugyan férjét, de nem úgy, hogy Salamon szeretve higye magát s épen a szerelem ragadja tettre. De különben is Sophia csak egy kis ingerlésnél marad s más úton nem foly be a cselekvény fejlődésére. Vid, a kiben a gonoszságnak és nagy észnek kellene egyesűlni, csak közönséges cselszövő, a kiről alig hihetni el, hogy a királyra oly nagy befolyása legyen. Se elég esze, se elég szenvedélye nincs arra, hogy drámailag érdekessé váljék. Politikai eszméje, a melynek monarchiai és nemzeti tekintetben megvan a maga jogosultsága, elmosódik benne s így környezetére sem hathat ki. Cselszövénye László udvarában kisszerű és drámaiatlan. Ernyei, a másik politikai irány erényes képviselője, sem drámai jellem. Tehetetlen agg, pedig az ő s az öreg királyné küzdelme Viddel és Sophiával drámai jelenetekre adhatna alkalmat. Salamon maga sem válik igazán drámai hőssé, inkább csak változik, mint fejlődik vagy jobban mondva ismétli magát fokozat nélkül s egyetlen nagyobbszerű drámai és tragikai mozzanata sincs. László és Géza nyugvó alakok, s nincs terök a drámai fejlődésre. Szónok és társai árulása nem eléggé indokolt s lazán kapcsolódik a főcselekvényhez. Bátor, Jolánka és Csatás szép epizódja, mint epizód sem illeszkedik be a mű szervezetébe, hogy bármely csekély mértékben befolyjon a cselekvényre.
A Bujdosók hőse, Kont, még annyira sem drámai személy, mint Salamon. Az expositióban itt is oly indokokat találunk, a melyeket a költő később elejt. Zsigmond gyűlöli Kontot, mert egykor nejéhez, a meghalt Mária királynéhoz, lovagias tisztelettel viseltetett és mert egyik képviselője a nyakas ellenzéknek, a mely fellázad erőszakoskodásai ellen. Kont is gyűlöli Zsigmondot, mert nem méltó férje volt Mária királynénak s önkényét a törvény fölibe helyezi. Zsigmond boszúból el akarja csábítni Kont nejét és elveszteni Kontot, a ki országos ügyekben a törvényekre hivatkozva védi az üldözött elégületleneket, sőt élökre áll. De mind ebből nem válik cselekvény. Zsigmond, úgy látszik, nem hiszi komolyan, hogy Kont nejének udvarolt s felhagy azzal a szándékkal, hogy Kont nejét elcsábítsa. Pedig a személyes és politikai indokok összeolvadása erősbbé tette volna a szenvedélyeket s a cselekvényt bonyodalmasabbá. Például Kont nejének szíves modora a király iránt, hogy mérsékelje férje elleni haragját, Kont féltékenysége, a ki balra magyarázza neje magaviseletét, hatásos jelenetek magva lehetett volna. Így csak a politikai indok maradt meg s elég drámaiatlanúl feldolgozva, mert Kont csak bujdosik, fényes magánbeszédeket tart, ide is oda is bekopogtat, megöli a király egy-egy hajdúját, de semminemű drámai cselekvénybe bele nem sodródik. Végre lefejezik, ennyi az egész. Egy méltóságos nyugvó alak, a ki nem kelthet elég drámai és tragikai részvétet, mert hiányzik benne a fejlődő szenvedély s a szenvedély szülte tetterő, a mely fokozatos bonyodalmat indít. Drámai tekintetben sokkal inkább a mű központjává emelkedik Vajdafi, a ki a király és az elégületlenek között állva, a míg egyfelől ezeknek akaratlan árulója lesz, addig másfelől a királyhoz való hűségét leánya boldogságával fizeti. S csodálatos, e drámailag érdekes helyzetet sem használja föl eléggé Vörösmarty. A mű végén, Kont és társai kivégzése után, nem a becsületében és atyai érzésében megsértett Vajdafi áll a lázongó nép és az ingerűlt nagy urak élére, hanem István vajda és Gara nádor, a kik a cselekvényben nagyon is mellékszemélyek.
Csongor és Tünde 1831-ben jelent meg. Hidegen fogadta a közönség s az íróknak sem igen tetszett. Valóban e műnek oly hibái vannak, melyeket csekély tehetségű költő is elkerűlhetett volna, de szépségei olyanok, melyeket a legnagyobb költő is írigyelhetne. Kölcseynek igaza volt, midőn így írt Bártfaynak 1831-ben: «Csongort olvasám Pesten; s mivel a drámai actio nem képzeletem szerint ment, alkalmas hidegséggel. Itthon elolvasám másodszor magamban s harmadszor ismét sógorasszonyomnak. Ezen harmadik olvasás megkapott. Ezer oda nem valók és másképen valók mellett is, Csongor kincs. Hidd el nekem, édes barátom, a mi Vörösmartynk nagy költő, s ritkán nagyobb, mint Csongor sok helyeiben. Minden dramaturgiai kritikázás ellenére, akár ki mit mond, én a nemzetnek Csongorért szerencsét mondok, s a ki engem nem ért, ám lássa: azért nem ért-e mert nem akar vagy azért, mert nem tud.»36)
A mű Gergei Albertnek Historia egy Argirus nevű királyfiról czímű népmeséjén alapszik, mely a magyar népnek századok óta kedvencz olvasmánya. Vörösmartynak még mint gyermeknek megtetszhetett e népmese, mert már huszonegyéves korában feldolgozásán gondolkozott. Legalább Sallay azt mondja, hogy 1821-ben megbízást kapott tőle e ponyvairodalmi nyomtatvány megszerzésére és Börzsönybe küldésére. Mind Gergei népmeséjének, mind Vörösmarty drámájának egy az alapeszméje, a tiszta hű szerelem győzelme minden akadályon és cselszövényen. Csongor is, mint Argirus, megy elveszett kedvese után, ki nélkül nem élhet s boldogság lesz jutalma. Azonban Vörösmarty nemcsak gátokat vet elébe, hanem kísértést is, az érzékiséget Ledér, s a képzelődés káprázatát egy légi leány alakjában. Ez mind helyes, csak az a baj, hogy egyik sem fejezi ki azt, a mit a költő czélozni látszik. Ledérnek nincs is jelenete Csongorral, csak szolgájával, a légi leány megjelenése nincs eléggé kapcsolatban Csongor kedélyállapotával, holott e jelenetnek nemcsak Mirigy ármányát, hanem egyszersmind Csongor gondolatbeli megtántorodását is ki kellene fejezni, midőn a szív kimerűltség és reménytelenség közepett szakítani akar múltjával s legalább pillanatra a könnyelmű érzelmek és kósza vágyak uralma alá esik. Általában a fő személyek kedélyállapotának rajza változatosb s a cselekvény drámaibb szövésű lehetne.
Vörösmarty felhasználta, sőt kiképezte a népmese leleményeit: a tündérfát, a tündérleány hajának levágatását, a pörlekedő manókat, a vén asszonyt, ki elválasztja a szerelmeseket, s gátolja találkozásukat. Némely helyt jobb a dráma, másutt a népmese. Vörösmarty a mesebeli két vénasszonyt egygyé olvasztja, Mirigy boszorkánynyá, a mi mind a cselekvényt egységesebbé teszi, mind a drámai érdeket élénkíti, azonban a mese abban jobb a drámánál, hogy ott a vén asszony azért gátolja a két szerelmes boldogságát, mert leányát el akarja vétetni a királyfival. Mirigynek is van ugyan leánya, sőt épen érte vágja le Tünde haját, hogy földíszíthesse vele őt Csongor elcsábítása végett, de a leány meg sem jelen a drámában, mert míg boszorkány anyja oda volt, mint rókát megették a manók. Az expositio is jobb a mesében, egyszerű és világos, ellenben a drámában nem vagyunk mindennel tisztában, magával a két főszemélylyel sem, azon meg utoljára sem tudunk eligazodni, hogy miért üldözi Mirigy a szerelmeseket. Egyszer azt mondja, hogy leánya kedvéért és uralkodása biztosításáért, máskor hogy Csongor dölyfét megalázza, utoljára pedig a tündérfa gyümölcséért, melytől ifjulását várja. Ez indokok összeolvadhatnának ugyan, de nem olvadnak össze s a bizonytalanság homályában mosódnak el. A mesében csak Csongornak van szolgája, s Tündének nincs szolgálója. Ez egészen Vörösmarty szerencsés leleménye. Ilma és Balga rendkívül jól rajzolt alakok, a realismus humoros képviselői, szemben Csongor és Tünde idealismusával, mint a spanyol színművekben a graciosók.
A dráma befejezése is különbözik a mesétől. A mesében Argirus hosszas bujdosás után végre behatol Tündérországba, megtalálja kedvesét és nőűl veszi. A drámában Tünde ki van zárva Tündérországból, mert Csongor szerelme a földre vonzotta; bujdosik s minthogy Mirigy csalfa jóslatai, varázslatai kétkedővé tették Csongor szerelmében, visszatér még egyszer a tündérfához, Csongoré lenni, ha az hű maradt, s karjai közt feledni tündérhazáját, ha pedig hűtelen, elhervadni a tündérfával együtt. Csongor is visszatér a hármas úthoz, honnan elindúlt; találkozik a szintén hazatérő fejedelemmel, kalmárral és tudóssal, kik nevettek volt rajta, midőn kedvese után indúlt s nem követve őket, a szerelmet följebb becsülte a hatalom, gazdagság és tudomány ígéreteinél. Most mind a három szerencsétlen: a fejedelem megalázva, a kalmár elszegényedve, a tudós a kétség örvényei közt, közel az őrüléshez. És Csongor? Őt is elhagyta a remény, a hít. Ez ellenkezik a dráma alapeszméjével. Csongornak sikertelen küzdelmei után sem kellene egészen elveszteni hitét s fájdalmában is nemesülnie szemben a fejedelem, kalmár és tudós dölyfös szenvedélyével. E személyeket különben is csak ez ellentét igazolhatná, mert a cselekvény fejlődésére nincs befolyások. Az is hiba, hogy Tünde, midőn Mirigyet kihallgatja s meggyőződik Csongor hűségéről, kiküldi a manókat, hogy, ha Csongor arra felé jő, fogják meg s kötözzék a tündérfához, mert talán újra elveszthetné. Vajon nem jobb lesz vala-e, ha Csongor egyszerűen visszatér a fához, kipihenni fáradalmait, megáldani azt a helyet, hol kedvesével először találkozott, erőt meríteni a múlt emlékéből? A kétség és remény hullámzásai közt szúnyadhatna el, a manók helyett Tünde kötözhetné arany fonállal a tündérfához. Mindez nem rontaná, sőt emelné az ébredés jelenetét.
Azonban e hibákat mintegy elmossa a kimeríthetetlen költői bájnak omló árja, mely az egész költeményen elömlik. Vörösmarty költői tehetsége majd minden oldalról nyilatkozik itt. Pathosz s naivság, népies humor s a leggyöngédebb lyra, mély reflexio és játszi szeszély olvadnak itt össze valóságos varázszsá, mely épen úgy elbűvöli az olvasót, mint Csongort Tünde szerelme. Mintegy varázsütésre épül föl e mű, mint benne a tündérpalota, oly könnyen, oly szabadon mozognak alakjai, mint egy álom tündérlátomásai s a nyelvnek oly bűbájos zenéje ringatja lelkünket, mintha Vörösmarty meg akarta volna mutatni, hogy mire képes a lenézett s a nagy urak palotáiból száműzött magyar nyelv. Az angol kritikusok büszkén emlegetik Shakspeare Szentivánéji álmát, mint oly művet, mely az angol nyelv hangzatosságának egyik legkitünőbb diadala. A magyar kritikus e tekintetben bátran szembe teheti vele Csongor és Tündét, mely amannál, bár, úgy látszik, hatása alatt keletkezett, csak a drámai compositióra nézve áll alantabb. Midőn Titania Zuboly udvarlására készti tündéreit, nem szól szebben, mint Vörösmarty művében a kútból felhangzó szózat, mely Csongort csábítja. Balga néha Puckkal, néha Zubolylyal vetekszik. Az altató dalokban és tündéri bohóságokban szintén hasonló szépségekre találhatni, sőt van egy jelenet, mely a maga nemében majdnem páratlan. Ez a nemtők jelenete az ötödik felvonásban. Valami gyermekileg kecses, szelletileg gyöngéd, van enyelgésökben. Mintha rózsabimbók hullanának, pillangók játszanának, madárkák csevegnének. Kergetőznek, faggatóznak, csókolják egymást s egyik, mint a hogy’ a gyermekek szokása, sírva fakad, míg végre Mirigy közelgése elriasztja őket. E jelenet mintegy oda van lehelve s oly rendkívül kedves, hogy Vörösmarty benne önmagát multa fölűl.