Vörösmarty életrajza

X.

Drámaírói pályájának folytatása: Kincskeresők, Vérnász, Fátyol titkai, Árpád ébredése, Marót bán, Áldozat, Czilley és a Hunyadiak. Vörösmarty mint színkritikus: dramaturgiai töredékei, színbírálatai, polémiái. A Csiga vendéglő vacsoráló társasága. A Nemzeti kör.

Csongor és Tündét az 1833-ki Aurórában a Kincskeresők czímű drámája követte. Vérnásza 1834-ben akadémiai pályadíjt nyert. Az 1835-iki Aurórában egy vígjátékkal lépett föl: a Fátyol titkaival; Árpád ébredése drámai költeményét 1837-ben a pesti magyar szinház megnyitása ünnepélyére írta, míg végre Marót bán (1838), Áldozat (1840), Czillei és Hunyadiak (1844) czímű drámáival befejezte drámaírói pályáját.

A Kincskeresőkön a német romantikai dráma hatása érzik, még siránkozó hangulatából is kölcsönzött valamit. Zágony és Jolán mintha nemesített kiadásai volnának Raupach Molnár és gyermekéből az atyának és leánynak. A mű sajátkép nem is tragédia, bár a főbb személyek mind meghalnak benne. Teljesen hiányzik belőle a tragikai fenség mind a cselekvény, mind jellemrajz tekintetében: annak leleménye szegény s nem nyújt érdekes mozzanatokat, ebben pedig hiányzik a szenvedély ereje, sőt még a következetesség is. Zágony az öreg kincsásó, a ki hét év óta keresi Béla király elrejtett kincsét s a nyolczadikban a jóslat és hite szerint föl is fogja találni, leányát nőűl kényszeríti Várihoz, egy gazdag emberhez, a ki titokban haramja. De ha Zágony már a napokban nagy kincshez remél juthatni, miért kényszeríti leányát a gazdag kérőhöz, a kit maga sem kedvel s miért veti meg Szilágyot csak azért, mert szegény, bár leánya él-hal érette? Vári jellemét csak az erős szerelmi szenvedély tehetné érdekessé, de inkább beszél róla, mint érzi. Szilágyról sokáig nem tudjuk, hogy babonás s ím a barlangban, midőn Vári elbújva mint kísértet kezd beszélni hozzá, mindent elhisz s elhozza éjfélkor kedvesét, a ki a kísértet intése szerint egyedűl veheti föl a kincset. Ekkor Vári elraboltatja Jolánt és Szilágygyal vívni kezd; Jolán közbe veti magát és Szilágy kardjától halálra sebesűl. Újra vívnak; Vári elesik, Szilágy pedig bánatjában megöli magát. Várinak kísértetes alakoskodása inkább vígjátékba való cselszövény, mint tragédiába. De nincs is szükség reá. Ha Vári el akarta raboltatni a leányt, azt sokkal könnyebben és kevesebb veszélylyel teheti vala, ha atyja házától raboltatja el, mint így, midőn legalább kedvese védheti. Legérdekesebb az egészben egy pár népjelenet, a mennyiben a magyar szegény legény művészibb rajzát itt veszszük először.

A Vérnászban a franczia romanticismus is bevegyűl Vörösmarty költészetébe, Hugo és Dumas drámái nyomán, melyeket a budai magyar és pesti német színpadokon ez időtájt már játszani kezdettek. A franczia romanticismus rokonabb volt szellemével, mint a német, azonban úgy szólva magyar romanticismusa már ekkor annyira megállapodott, hogy lényegében bár minő erős hatás sem változtathatta meg. A franczia romanticismus árnyoldalai, minők az ellentét rendszere, a meglepetés hajhászata, a groteszk és szörny iránti előszeretet, dissonans hangulat legkevésbbé hatottak reá. Inkább csak drámaibb mozgást, szövevényesb mesét s némi szerkezetbeli készséget tanúlt az új franczia színművekből, melyek egyszersmind ösztönt adtak neki új tárgyak felé fordulni. Egész utolsó művéig nem ír többé történelmi drámát s a történelmi hátterű regényeshez fordul. Ilyen Vérnász, Marót bán, sőt az Áldozat is. Az elsőben egy férj és atya bűnhödik, ki féltékenységi gyanújában gyermekeit csecsemő korukban kitétette. A gyermekek fölnevekednek; az atya nem ismert leányába szeret, a fiú mint martalócz ostromolja szintén nem ismert atyja várát s később saját atyja parancsára meggyilkolják. A másodikban a gyermekkorában elveszett testvér nem ismert bátyja nejét csábítja el. A harmadikban a bátya huga vőlegényét öli meg, boszút állva rajta kedvese elcsábításáért. Ím e tragédiák tárgyai mennyire különböznek a régiebbektől; szerkezetök is gondosabb, de mindenik annyira a múlt befolyása alatt áll, hogy maga a cselekvény inkább csak a következményeket terjeszti előnkbe. A két elsőben a sors játéka is föltünő szerepet játszik, bár egyikben nemesisként. Vörösmarty a tragikai érdeket nem összpontosítja egy vagy két fő személy körűl, többek közt osztja meg, sőt néha épen a legfőbb személyek, mint Marót és Szabolcs voltakép nem is tragikai hősök. A jellemek sokban hasonlítanak egymáshoz. Marót nemesebb kiadása Telegdinek, Szabolcs meg Marótnak. Bod ugyanaz, a ki Kolta. A nők sem igen különböznek egymástól. Ida és Zenő, Lenke és Csilár egymás változatai. Ez újabb drámáiban a magán- és párbeszédek valamivel drámaibbak, de a lyrai és szónoki elem gyakran itt is túlnyomó, bár élénkebb és szenvedélyesb, mint régebben. Különösen az Áldozatban találhatni ily szép részletekre.

A Vérnász minden esetre legtragikaibb és legbonyodalmasb drámája Vörösmartynak. De valódi drámai ér ebben sem lüktet. Már expositiója sem drámai. Telegdi és várnagya, Gerő, minden ok nélkül, mintha nem volna egyéb dolguk, elmondják egymásnak, hogy Telegdi mint ifjú házas mily féltékeny volt; hogy viszonyt gyanított neje és egy ifjú vitéz, Tanár, között, kit az leánykorában inkább kedvelt Telegdinél; hogy Telegdi visszatérvén a harczmezőről, hitelt adott a nejéről szárnyaló mende-mondáknak s épen akkor született ikergyermekeit, a kiket nem hitt a magáéinak, kitétette. Az anya szíve megszakadt. Gerő vitte ki az erdőre a csecsemőket s egyszersmind az anyjoktól kapott arany szívet elosztotta köztök, emlékjel gyanánt. Meghaltak-e a gyemekek vagy élnek, nem tudhatni, de annyit bizonyosnak mond Gerő, hogy valaki elvitte őket, mert a midőn lelkiismerettől furdalva ugyanazon órában visszatért hozzájok, már nem voltak ott és közelben sehol sem látszott vérnyom. Mindezt szükséges tudnunk, de nem így, hanem erőltetés nélkül, némi drámaisággal feltárva. Lassanként némi drámai mozgást vesz föl a mű, de nem tud eléggé fokozatosan emelkedni s a hol épen drámai fordulatok jelentkeznek, az indokolás gyönge vagy erőltetett. Telegdi másodszor akar házasodni s bele szeret Lenkébe, a kit egy Dóra nevű öreg asszony házánál növeltet egy remete, Tanár, Telegdi hajdani vetélytársa. Telegdi szándéka elébe nem gördűl akadály; Lenke szívesen megy hozzá nőűl, a remete elutazott, Dóra pedig nem akadályozza, bár az akadályozás, a melyre Dórának elég oka van, mert Lenke nem leánya, drámaibbá tenné a cselekvényt s mind Telegdi, mind Lenke jellemét jobban kiemelné. A drámai összeütközést tulajdonkép Banó indítja meg, egy vándor deák, a ki Lenkébe szerelmes s kétségbeesésében, hogy férjhez ment, egy szabad csapatot, a mely Kolta vezérlete alatt az erdőben tanyáz, reá vesz a Telegdi várának megrohanására. Nem épen természetes, hogy a szabad csapat vezére oly könnyen beleegyezik Banó tervébe, midőn a körűlményeket oly kevéssé ismeri s a zsákmány felől sem biztos. Telegdi vissza is veri őket és Koltát, a vezért, elfogja. Ezalatt Tanár megérkezik s megtudván Dórától a történteket, a várba siet s titkos úton el is viszi a várból Lenkét, a kit Telegdi a Gerő felügyeletére bízott, a míg maga a támadást visszaveri. Hogy Gerő oly könnyeden átengedi asszonyát Tanárnak, még értjük, mert Tanár bizonyos jeleknél fogva meggyőzi Gerőt arról, hogy Lenke Telegdi leánya, a kit ő tett volt ki, de hogy később mind erről nem szól Telegdinek, az bajosabban érthető. Telegdi azt hivén, hogy az ostromlók rabolták el Lenkét, az elfogott vezért, Koltát, szabadon bocsátja oly föltétel alatt, ha Lenkét visszahozza, a mit ez megígér. Azonban a sors máskép határozott. Tanár Lenkét remetelaka felé vezetvén, elmondja neki, hogy a kinek neje akart lenni, az atyja, a ki őt fiútestvérével együtt kitétette volt az erdőbe; hogy ő magához vette a csecsemőket, de csak a leányt vihette magával, mert a fiút egy haramja elvette tőle. Aztán átadja a lesujtott leánynak a fél arany szívet, anyja ajándékát, a melynek felét fiútestvére bírja, s azt tanácsolja, hogy vonuljon kolostorba. Lenke beleegyezik, Tanár meg elmegy a kolostorba, hogy onnan biztos fedezetet hozva, a szerencsétlen leányt oda szállítsa, addig pedig biztosság végett nem saját lakába zárja, hanem egy vasrostélyos ajtójú kápolnába, hol az arra járók könnyen észrevehetik, s így épen annyi veszélynek teszi ki, mintha magával vinné. Lenke nagy félelmek közt tölti az éjt. Reggel Banó arra vetődik, reá ismer, kiszabadítja s kérésére már épen a kolostorba kísérné, midőn Kolta emberei meglepik, majd Kolta is megérkezik s ígéretéhez híven vissza akarja vinni Lenkét Telegdihez. Lenke Koltát is kéri, hogy vigye kolostorba s átadja neki a fél arany szívet, hogy helyette azt vigye mentségűl Telegdinek. Koltánál is hasonló jel lévén, a két testvér egymásra ismer. Kolta boszút akar állani atyján, de a kolostorból visszajött Tanár lebeszéli szándékáról s Lenkét Koltára bízva, maga megy a várba. Ezalatt Telegdi megtudván fegyvernökétől, hogy Kolta késik, sőt Lenkével úgy bánik, mint kedvesével, megparancsolja, hogy Koltát gyilkolják meg. Végre Tanár megjelen Telegdi várában. Telegdi megismeri s egy ingerlő szóra, a mely a múltra emlékezteti, átdöfi őt. A haldokló Tanár felfödi Telegdi előtt a titkot: hogy Kolta, a ki várát ostromolta, fia, és Lenke, a kit nőűl vett, leánya. A megrendült Telegdi rohan az erdőre fegyvernöke után, hogy megakadályozza Kolta megöletését; késő már minden, épen temetésére érkezik. A lelkiismeret furdalásai közt fia sírjánál tölti az éjt; Tanár szelleme megjelen s inti, hogy kövesse. Telegdi követi s a mélységbe zuhan.

A jellem, a szenvedély nem elég biztos rajza meg-megbénítja a tragikai és drámai hatást, a mely a mű anyagában rejlik. Lenke szerelmében kevés a szenvedély; úgy látszik csak azért megy férjhez, mert ingerli hiúságát Telegdi rangja és gazdagsága. Telegdi szenvedélye is meglehetős lanyha, pedig ha mindketten szenvedélyesen szeretnék egymást, az fokozná a titok leleplezésének tragikai hatását. Tanár jelleme sem eléggé világos. A boldogtalan szerelmes lemondott a világról, remete lett és Lenke növelésének s elhúnyt kedvese emlékének áldozza életét. S a mű végén mint boszúálló lép föl Telegdi előtt, hogy a fölleplezett titokkal lesujtsa és ingerelje őt. De ennél még kevésbbé érthető az, hogy Telegdi mindent elhisz neki. Az olvasó tudja, hogy Tanár igazat mond, hogy Lenke és Kolta testvérek, ismeri az egész történet folyamát s a két fél arany szív mindent kimagyaráz. De Telegdi minderről keveset tud, s épen nincs oka arra, hogy oly könnyen higyen Tanárnak, a ki neki régi ellensége, s azért jött, hogy rajta boszút álljon. Épen azért nem valószínű Telegdi kétségbeesése s visiója sincs eléggé indokolva. Ide járul még, hogy azok a drámai fordulatok, a melyek a katasztrófot rejtik méhökben, erőszakoltak. Dóra magaviselete, a ki a remete híre nélkül adja férjhez Lenkét, Gerő titkolódzása, a mód, a melylyel Tanár elrejti Lenkét a kolostorba vitel előtt, mind oly jelenetek, a melyek nem lelik igazolásukat se a körűlményekben, se a személyek jellemében. A mű conceptiója tragikai és drámai, de compositiója nem az.

A Fátyol titkai czímű vígjátéka drámai tekintetben épen oly hibás, mint Csongor és Tünde, de nyelvés másnemű költői szépségre nézve majdnem oly kitünő. Vörösmarty e művében a fensőbb vígjáték felé törekedett. Dramaturgiai töredékeiben panaszolja, hogy az újabb vígjátékban kevés a költészet s aggódik: nem fog-e a vígjáték lassanként, ha nem is a prózába, legalább a didaktikai vagy satirai költészet virágtalan szakába vándorolni. E megjegyzés tisztán mutatja, hogy mire akart példát adni, s csakugyan, ha egyebet nem valósított is, a jelen élet társalgási hangját költőivé emelte. Ma sincs egyetlen vígjátékunk is, melyben szebb nyelven és mégis természetesen, több emelkedettséggel, mégis oly könnyeden, elmésebben s mégis annyi érzelmes fínomsággal társalognának, mint e mű főszemélyei: Hangai és Vilma. De ez még magában nem vígjáték. Tulajdonkép a cselekvény és jellemrajz erejétől függ a valódi komikai hatás, ez pedig meglehetősen hiányzik e műben. Toldy abban keresi legfőbb fogyatkozását, hogy Vörösmarty egy középfajú dráma alapeszméjéből nem drámát, hanem vígjátékot szőtt ki. «Az alapeszme – úgy mond – a szép lelkek szerelmének dicsőítése a köznapi fölött, komolynak marad, bár a költő azt a szerelem különböző nemeinek ellentéte s ezek komikai megvilágítása által víggá kívánja tenni. Hogy mégis a darab az legyen, a mit az új széptan érzékeny játéknak nevez, a komikumnak nem vala szabad uralkodni a darabon.»37)

Ez ellenvetés nem alapos. A mű nem tárgyalja a szép lelkű szerelem dicsőítését, de különben is az alapeszme bizonyos komolysága jól illik a fensőbb vígjátékhoz. Vörösmartyt megbájolták Shakspeare vígjátékainak némely szépen írt jelenetei, emelkedett hangulatba ringatta Moreto vidám és nemes szelleme s mintegy önkénytelen megáradt benne a pathosz és humor, az érzelmesség és játszi kedv vegyületének édes bájú rhythmusa, a mely költői tehetségének egyik fő jellemvonása. De a hangulat csak ragadta, mint csónakot a megáradt folyó, a nélkül, hogy tudná, hova. A vígjáték úgy kezdődik, mintha a költő oly nemű feladatot tűzött volna ki magának, mint Moreto a Közönyt közönynyel czímű vígjátékban, mely Donna Dianna czím alatt kedvencze volt a régi magyar színpadnak is. Moretónál egy leány megveti a szerelmet és soha sem akar férjhez menni: Vörösmartynál egy férfi gyűlöli a szerelmet és szintén soha sem akar nősűlni. Ott Diannát meghódítja Carlos közönyt tettetve, itt Hangait Vilma, ki őt egyszersmind büntetni is akarja. Azonban míg Moreto a leglélektanibb alapon, újabb meg újabb fordulattal, egy kerek bonyodalmat alkot és a legtermészetesebben old meg, Vörösmarty csakhamar letér az útról, újabb meg újabb csapásba téved s bonyodalma se elég természetessé, se elég érdekessé nem tud válni. Hangai és Vilma mindjárt az első találkozás után megszeretik egymást s csakhamar elpárolog az a komikai érdek, a mi fokonkénti átalakulásukból fejlődhetnék. Hangai nem küzd a szerelem ellen, Vilma többé nem büntetni akarja, hanem megpróbálni: vajon igazán szereti-e őt. Ezért két alakot ölt: a fátyoltalan és a fátyolos Vilma alakját, amabban otthon fogadja Hangait, emebben az utczán és a városligetben, hol Vilma barátnőjének adja ki magát s mély érdeklődést tanúsít Hangai iránt, a ki szereti a fátyoltalan Vilma szép arczát, de haragszik reá hidegségeért, a fátyolos Vilma iránt is nagy rokonszenvvel viseltetik, kedveli szép lelkét, de ohajtaná arczát is látni. A fátyoltalan Vilma kezd szívesebb lenni iránta, a fátyolos Vilma is örömest megmutatná arczát, de elébb azt kívánja tőle, hogy esküdjék neki hű szerelmet. Hangai cseltől tartva maga is cselre készűl; letérdel ugyan és esküdni kezd, azonban a mint Vilma fölfedi arczát, Hangai így végzi be esküjét:

Hangai egy kissé rossz néven veszi a tréfát, Vilma elérzékenyűl, kibékülnek és egymáséi lesznek.

Ime az egész bonyodalom mily kevéssé természetes s inkább bohózatba, mint fensőbb vígjátékba illő. A fátyol nem tehet annyira ismeretlenné egy nőt, hogy termetéről, mozdulatairól, különösen hangjáról reá ne ismerhessen egy szerelmes, pedig ezen fordúl meg az egész bonyodalom. Hangainak a két nő közti ingadozásában rejlenék tulajdonkép a komikai érdek, de nincs kellő fejlődése, fordulata s egy kissé egyhangú és homályos. A megoldás pedig, a mi magában jó gondolat volna, tudniillik, hogy mindketten felsülnek: az egyik kedvese megpróbálásában, a másik ingadozása miatt, nincs elég drámai erővel és lélektani világossággal kidolgozva. Ide járul még az a körűlmény is, hogy a műnek kettős cselekvénye van, a melyeket csak Vilma személye kapcsol össze; a főcselekvényt mintegy háttérbe szorítja a mellék, nemcsak azért, mert sokkal szélesebben van dolgozva, hanem azért is, mert sokkal több komikai ér nyilatkozik benne. Valóban a három vidéki ifjú kalandjai, a kik Vilma kezét akarják elnyerni, leleményesek, világos és élénk fordulatúak. Vilma és komornája elmésen játszszák ki a falusi gavallérokat, a kik mennél inkább csalódnak, annál inkább hisznek, mert a női cselszövény folyvást újabb oldalra fordúl, s így nem keltheti föl gyanújokat. Kár, hogy ez ifjak jellemrajzában nincs változatosság; oly kevés bennök az egyéni, sőt typikai vonás is, hogy alig lehet őket megkülönböztetni. Általában a jellemzés nem erős oldala e vígjátéknak s e bajt még növeli az a körűlmény, hogy az egész mű úgy van írva, mintha tárgya a képzelet vagy népmese világából volna merítve s nem a jelen társadalmi életéből. A költő szárnya szabadjában röpked, nem tekintve se szokásra, se convenientiára. Némi figyelmetlenség is árt a mű hatásának. A két utolsó kiadásban Vörösmarty némi változtatást tett a személyek elnevezésében. Vilmát, a ki Ligeti huga volt, leányává tette; Katiczát, a kit csak agg szűznek nevezett, Ligeti testvérévé változtatta, azonban megfeledkezett a szövegnek a megváltozott személyekhez való alkalmazásáról. Ligeti a későbbi kiadásokban is hugának nevezi Vilmát, a ki itt már leánya. Katicza barátnéjának Vilmát és szomszéd uramnak Ligetit. De a változtatás nemcsak egyes kifejezésekkel van ellenkezésben, hanem némikép más árnyalatot ad Vilma jellemének is, a mennyiben az első kiadás szerint egy idegen szószátyár, hiú és szenvelgő vén leányból űz bolondot, itt pedig nagynénjéből, a ki neki semmit sem vétett, s kire a fenforgó viszonyok között is tekintettel kellene lennie.

Árpád ébredése alkalmi művecske, a mely a pesti, később nemzeti színház megnyitásának ünnepélyére íratott. A mostani nemzedék előtt kissé különösnek tetszhetik, hogy Vörösmarty egy színház megnyitásának ünnepélyére Árpádot ébreszti föl sírjából. De nem kell felednünk, hogy az akadémia, s egy központi magyar színház megalapítása, egy félszázad óta, a hazafiak legforróbb ohajtásai közé tartozott. Országos ügy volt mindkettő, s a nemzetiség fejlődésének, a melyet politikai intézmények nem támogattak, úgy szólva biztosítékai a vagy a mint a költő mondja Árpádnak e műben

Vörösmarty még emelni akarta a hangulatot Árpád fölébresztésével, a kit egy költő vezet a fölépült színház elébe. A színésznőt, a kit az írigység, részvétlenség, megvetés, rágalom, csáb, kajánság és éhhalál üldöznek, Árpád védi meg. Vörösmarty a nagy honalapító ægise alá helyezi a nemzeti színészet ügyét, épen mint Kölcsey, a ki azt a Játékszínről szóló beszédében az államférfiak figyelmébe ajánlja. A kor élénk kifejezése e mű, a mely egyszersmind néhány rövid jelenetben a színház látogatására buzdítja a fővárosi közönséget s megörökíti azt a derék napszámost, a ki két álló hétig ingyen dolgozott a színház építésekor. Legkevésbbé sikerűlt benne az első jelenet, midőn a sírszellem hálából ébreszti föl sírjából Árpádot, mert csatáin sok ezernyi lelket küldött birtokába s azt úgy remélte legjobban leróni, ha sírjából újra népe körébe hozza. Mi szükség ily indokolásra, a mely komolynak kissé furcsa és semmi esetre nem illik e mű hangulatába és más költőibbel lehetett volna pótolni.

Marót bán czíme eredetileg Erdődi bán volt, azonban a censura reá parancsolt a költőre, hogy művének más czímet adjon. Okát alig tudja az ember elképzelni, ha csak azt nem, hogy az Erdődi bán név egynek látszott a gróf Erdődy nemzetségével s a dráma színhelye Horvátország levén, hol e nemzetség birtokos, a censura kötelességének tartotta az Erdődyek jó hírét megőrízni.

E tragédiát épen mint Vérnászt a franczia romantikai dráma hatása alatt írta Vörösmarty. Nem hiányzik benne a tragikai elem, de a cselekvény igen mesterkélt s nincs elég összhangban a jellemekkel. Egyetlen szenvedély, jellem sincs úgy rajzolva, hogy hihessünk természetességében. Haszán bég nem élő alak, inkább csak abstract kifejezése egy boszúálló cselszövő töröknek, a ki hitványabb, mintsem akár eszével, akár szenvedélyével érdeket bírna gerjeszteni. Marót bán Haszán bég atyját s három testvérét megölte a csatán, elfogott hugát pedig egy szolgához adta nőűl. Ezért a bég boszút esküdött ellene, s elfogva Marótnak még gyermek öcscsét, azt Bod név alatt hölgyrablóvá növeltette föl, majd Marótot, a ki az elrablott testvért ki akarta váltani, hitszegően lesbe csalta, elfogatta, s a tragédia kezdetekor az a czélja, hogy Bod által Marót nejét elcsábíttassa vagy elraboltassa, háremébe vigye, Marótot lefejeztesse s egyszersmind a halál előtt néhány perczczel megismertesse vele elaljasúlt öcscsét. Ez egy kissé mesterkélt boszú úgy nyerhetne némi valószínűséget, ha legalább Haszán jellemrajza indokolná. De a szörnyű embernek csak eszméi és tettei szörnyűek, maga nem az; vérmérséke nyugodt, nem látszik rajta, hogy szenvedély emésztené, szóval: tettei mintegy ellenkezni látszanak természete lényegével.

Bod jellemrajzában a franczia romantika egyik ismert eszközét használta Vörösmarty. Itt is mint Hugonál nem egyszer, egy romlott szív kezd átalakúlni egy nemes szenvedély hatása alatt. A féltörök és hölgyrabló Bod két módon igyekszik felkölteni részvétünket, de egyik mód nem igen valószínű, a másik meg bágyadtabban van rajzolva, mintsem magával ragadhatná a szívet. Bod gyűlöli Haszánt s már régóta oda hagyta volna, de ez azzal ijeszti, hogy megöleti öreg atyját, ellenben ha engedelmes, majd visszaadja őket egymásnak és boldogokká teszi. Bod elhiszi e mesét s rajong öreg atyjáért. De vajon e rajongó érzésnek van-e elég alapja egy oly ifjúban, a ki soha sem ismerte atyját s hihet-e oly könnyen Haszánnak, a kit hitszegő- és kegyetlennek ismer? S vajon később, a midőn Marót neje miatt elhagyja Haszánt, küzd-e szenvedélyével e rajongva szeretett atya iránti kötelesség? Teljességgel nem. Bod szerelme, a mely megnemesíti őt és meghiusítja Haszán szándékát, már jobban van gondolva, de nincs elég jól rajzolva. Bodban nem lángol forró szenvedély, a mely megolvasztja s újjá szűli a lelket. Szerelme csak egy közönséges udvarló csábítása, de nem egy szilaj szív gyöngédsége, egy tévedt lélek küzdelme és fölemelkedése. Ide járúl még, hogy nem tudjuk, nem értjük, hogy Bod, a kóbor vitéz és Ida, a feddhetetlen bánné, hogyan szeretnek egymásba. A szerelmet nem kell indokolni, mondják sokan. Jól van, de minden esetre megfoghatóvá kell tenni. A hol természetes, könnyen megértjük, mint Romeo és Juliában, de a hol nem látszik természetesnek, mint Othelloban, a költő némi indokolással igyekszik megfoghatóvá tenni. Vörösmarty elmulasztja ezt; Ida szerelme talány marad előttünk. De különben is az oly lanyha, hogy nem valószínűek érette hozott áldozatai. A kötelesség és szenvedély közti küzdelem, a mely annyi drámai anyagot rejt magában, e nőben csak mint szenvedőleges állapot nyilatkozik, minden báj, érdek és drámaiság nélkül.

Marót jellemrajza sem sikerűlt. E férfiú a becsület és lovagiasság példánya; büszke és hajthatatlan börtönében; szavatartó szemben a hitszegő Haszánnal is; nején eszményi szerelemmel csügg és felbőszűl, ha Haszán csak ajkára is meri venni nevét. Az expositio e jellemvonásai azonban a cselekvény folyama alatt részint elhalványulnak, részint más színt váltanak, s nem annyira fejlődve, mint inkább változva. Midőn Haszán megtudja, hogy Bod szerelmes Idába, nem fogja őt számára elrabolni, sőt többé vissza sem jő hozzá, más irányt ad boszújának. Marót bánt felhivatja börtönéből s haza bocsátja azon föltétel alatt, hogy hat nap múlva vagy elküldi ötezer arany váltságdíját vagy visszatér börtönébe. Boszuja így is teljes lesz; a büszke bán otthon egy hűtlen nőt fog találni, s a csábító saját testvére. Marót hazatérő útjában találkozik Boddal s megvédi őt Haszán orgyilkosai ellen. Megtudva, hogy Bod is várába és nejéhez megy, ismeretlenűl társúl szegődik hozzá és kihallgatja a szerelmeseket. Majd várnagya előtt felfödi magát s megparancsolja neki, hogy költse holt hírét s rendezzen fényes temetést számára. Mire tovább is ez alakoskodás és temetési komédia? Ez nem illik se a bán méltóságához, se a megcsalt férj szenvedélyéhez, de más tekintetben sincs szükség reá, mert a cselekvényre csak annyiban foly be, a mennyiben megnyújtja. Marót a temetés után föllép, Bodot elfogatja, nejét pedig átadja Haszának váltságdíj helyett, a melyet ez, a vár alá jöve, haddal követel. Bizonyára más boszút vártunk Maróttól. A szenvedély gyilkos fölindulása természetes bármely nemes lovagnál, de nem az ily ádázság. Ő megölheti nejét vagy elítélheti a középkori várurak módja szerint, de nem adhatja át a töröknek, kit mint keresztyén és magyar leginkább gyűlöl. Ő, a ki oly eszményien szereti nejét, nem lehet boszújában oly vad és számító, annyival inkább, mert nem gonosz, hanem csak gyönge asszonyt akar bűntetni. S ím alig telik el néhány percz, mert Ida gyilkot kér tőle, ellágyúl, vissza akarja vonni szavát, de Haszán nem enged s elviszi Idát. Marót harczra készűl, hogy visszavívja nejét s boszút álljon Haszánon. Mindez nem egy szenvedélyétől elragadt vagy szenvedélyen erőt vett férfiú rajza, hanem egy gyönge emberé, a ki az ádáz boszú szörnyűségei s az ellágyulás könnyei között hánykódik. E mellett boszúja, hogy nejét váltságdíj helyett adja Haszánnak, mert nem tudván fizetni, adott szava szerint, vissza kellene menni börtönébe, némikép a jó üzlet színét viseli magán. Azonban mielőtt harczra indúlna, ki akarja végeztetni Bodot, de épen akkor, a midőn ez vérpadra lép, megtudja Haszán küldöttétől, hogy testvére. Megkegyelmez neki s együtt indúlnak visszavívni Idát. Bod a csata bonyodalmai között Haszán sátorába tör s minthogy elveszettnek hiszi a csatát, megöli Idát, hogy ne lehessen Haszáné, s később maga is elesik. Marót megnyeri a csatát, felkötteti Haszánt s megesküszik, hogy a török ellen vívandó harczoknak szenteli egész életét. Ime e sívár hatású mű, a melyben nincs semmi lélekemelő. A drámai technika tekintetében jobb Vörösmarty régibb műveinél, de nem a tragikai művészetre nézve. Csak egyetlen megható jelenet van benne, midőn Marót Bodban testvérére ismer, de ez csak futó villám, a mely még sötétebbé teszi a láthatárt.

Az Áldozat a jambusok zengzetességére s a szerkezet széparányúságára nézve felűlmúlja Vörösmarty minden tragédiáját, de bonyodalma kevésbbé érdekes, mint akár a Vérnászé, akár a Marót báné. Nemcsak, hogy a tragikai elemek nem tudnak benne egy erős cselekvénynyé fejlődni, hanem maga a fejlődés is sokkal lassúbb és bágyadtabb s nem annyira a jellemek fejlesztésére szolgál, mint inkább arra, hogy a lyrai ömlengéseknek s a pathoszos szónoklatnak minél több tért nyisson. A mű hőse Szabolcs, Előd vezér fia, nem jött ki Álmossal új hazát keresni; visszamaradt az őshazában, mert szerette Zenőt, a kinek atyja a honmaradó párt élén állott. Azonban hiában maradt hon, kedvese elszökött Zaránddal az új hazába. Nem ismeri a csábítót, de annak nyomába jő, hogy az új hazában élnek. Ő is odahagyja az őshazát, keresésökre indúl, hogy boszút álljon rajtok. Az új hazában először is hugával, Csilárral, találkozik, a kitől megtudja szülei halálát, s a kinek aztán elbeszéli szerencsétlen szerelmét, boszútervét, a melyet míg végre nem hajt, meg nem nyughatik. Nemsokára Zenő öreg szolgájával is találkozik s megtud mindent: hogy Zaránd a csábító, a ki már is hűtelen hozzá, megúnta és el akarja magától taszítani.

Ennyi az első felvonás. Szabolcs már czélnál van s nincs egyéb hátra, minthogy végrehajtsa boszúját, s mégsem hajtja végre egész a negyedik felvonásig. Mindaddig csak leselkedik Zaránd után, ijesztgeti őt, egy-egy nyilat lőve reá. Vajon miért teszi mindezt, mi gátolja boszúja végrehajtásában? Épen nem derűl ki az egész műből. Szabolcsnak nincs miért lappangania; e titkos leselkedés épen nem illik hozzá, de veszélyesb is reá nézve, mint a nyílt föllépés. Mint Előd vezér fia egész méltóságában fölléphetne, a mint boszúja végrehajtása után föl is lép s a zúgolódó nép egyetlen szavára lecsöndesűl. E tekintetben a tragédia nagyon gyönge alapon nyugszik; ha Szabolcs és Zaránd a második felvonásban találkoznának, hamar vége szakadna az egész bonyodalomnak. De Vörösmarty nemcsak ez iránt hagy zavarban bennünket. Azt sem értjük, hogy a midőn Csilár találkozik rég nem látott bátyjával s annyi mindenről szól neki, miért nem említi, bár egy szóval, hogy férjhez megy és Zaránd a vőlegénye. Az sem jő ki tisztán, hogy Zenő Zarándnak neje-e vagy csak kedvese. Az első esetben Csilárnak tudnia kellene erről. Egy szóval épen nem valószínű, hogy Szabolcs egész az utolsó felvonásig semmit sem tud arról, hogy huga Zaránd menyasszonya és Csilár sem arról, hogy Zaránd bátyja kedvesének csábítója. Vörösmarty elejti azt a drámai erős összeütközést, a mi itt a bátya és húg között kifejlődhetnék. A helyett az egész drámát Zaránd cselszövénye tölti be, a ki hogy szabaduljon Zenőtől, el akarja veszteni őt, s erre nem talál más módot, mint hogy Hadúr papjának lakába csalja szegényt s a szent berek barlangjában az alvilágnak áldozva megölje. Azonban Szabolcs még az áldozat előtt meglepi őt; párbajra kelnek s Zaránd elesik. És itt vége szakadhatna a tragédiának, de még egy felvonás hátra van, a melyben Zenő megőrül Zaránd halála miatt, Csilár megtudja, hogy bátyja ölte meg vőlegényét és Szabolcs a nép előtt igazolja boszúját. Tulajdonkép Zaránd volna a legdrámaibb személy, a mennyiben ő küzd leginkább az általa fölidézett viszonyokkal, de épen annyira nem tud maga iránt érdeket gerjeszteni, mint Vörösmarty bármelyik cselszövője. Zenő megőrülése Zaránd miatt inkább színpadi csíny, mint lélektani fejlemény. Csilár nem tud mit tenni; inkább beszél, mint érez s épen nem emelkedik helyzete magaslatára.

Czillei és a Hunyadiak utolsó drámai műve Vörösmartynak, melyben újra visszaesik a történelmi rajzba s erősödni kezdő technikája is megromlik. E mű egyébiránt egy drámai trilogiának lett volna első része; a második részt is megkezdette, legalább ezt mutatja egy töredék, a melyet 1851-ben a Losonczi Phönix első kötetében közrebocsátott. Az első rész Czillei halálával végződik, a második Hunyadi László lefejeztetéseig terjedt volna, a harmadikat László király végnapja fejezte volna be. Mind erre már az első rész némely helyeiből következtethetni: Gara magánbeszédéből, a ki Czillei megöletésekor ennek zsebéből magához veszi a király által aláírt vesztő parancsot a Hunyadi-fiúk ellen; Ágnes esküjéből, a ki, mint megcsalt szerető, megígéri Henriknek, hogy László király halálára tör. Vörösmarty drámai alakban nyújtja a Hunyadi-ház jól ismert viszontagságait, de nem olvasztja egyszersmind drámaiakká. Szélesen dolgozott történelmi rajzot veszünk, a mely a kort csak egy pár éles vonásban jellemzi, minő példáúl Giskrának egy kissé grotesk alakja. Népjelenetei csak függelékek, a humor frissesége nélkül. A jellemrajz nem tud lélektanilag érdekessé válni; az erényes személyekben nincs költőileg vonzó gyöngeség, a romlottakban pedig hiányzik vagy a démoni erő, vagy a bűnt enyhítő viszonyok nyomása. Vörösmartyt pályája vége felé meghatotta a Hunyadiak dicső korszaka, épen mint ifjúságában Árpád nagy alakja. De míg Zalán futása nagy hatással volt költői nyelvünk, epikai költészetünk, sőt nemzeti fejlődésünkre is, addig e különben is csonka drámai trilogia úgyszólva elhangzott.

Mint színkritikus 1837-ben lépett föl az Athenaeumban, Dramaturgiai töredékeivel, melyeket színbírálatok követtek a pesti színház megnyíltától fogva egész 1842-ig. Érezte, hogy költőnek, ha kritikusként lép föl, először is saját gyöngeségeit szokták szemére lobbantani. «Mondhatnám – így szól mindjárt a bevezetésben – hogy fungar vice cotis, de a kérlelhetetlen idő ezt magától ki fogja mondani, ha így áll a dolog s nem akarok gyanús kényeskedéssel jogaiba vágni, ahhoz látva inkább, hogy részint mit önbotlásaimon, részint egyéb tapasztalásaimból okúlva tanúlságot vevék, független töredékekben közöljem, használandót, kiegészítendőt vagy végre megigazítandót mások szorgalmai által.» Valóban nem igyekszik drámái védelmére elméletet gyártani, mi annyi költő kritikus szokása. Ő kritikusaink közt az első, ki a dráma legfőbb kérdéseit, ha nem is kimerítően, de tüzetesen tárgyalja. Shakspeare felé is ő fordítja először az írók és közönség figyelmét, s a mi épen oly nevezetes, útat tör a tragikum eszméjének tisztázására, megtámadva a tévedés nélküli erény szenvedtetését s a nagy bűnök hőseinek minden emberi tisztább érzést vagy fényes és megdöbbentő tulajdonokat mellőző rajzát. Színbírálataiban szintén sok gondot fordít Shakspeare műveinek magyarázatára, serkenti a színészeket megküzdeni a legnagyobb drámaköltő alakjaival, s egyszersmind sürgeti főbb művei átültetését. «Nem tartózkodunk kimondani – kiált föl Hamletről írt bírálatában – hogy Shakspeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteraturának is fölér legalább felével.» S hogy jó példával menjen elől, 1839-ben maga lefordítja Julius Caesart. Egy szóval Shakspeare első magyarázója és valódi műfordítója irodalmunkban.

Nem kevésbbé jellemző oldala színbírálatainak az is, hogy mint ellenzék lép föl a német dráma irányában, melynek zsarnoki uralma alatt nyögött színpadunk s pártfogása alá veszi a franczia új drámát, melyet a német kritika annyira üldözött. Vörösmarty hol ösztönszerűleg, hol öntudatosan mind végig küzdeni látszik a német költészet és kritika szertelen befolyása ellen. Költői és politikai hajlama egyaránt erre ösztönözték; ohajtotta, hogy önállóbban fejlődjünk s ne csak német szomszédaink, hanem egész Európa irodalmára fordítsuk figyelmünket. A német dráma különben is nagy hanyatlásnak indúlt s a pesti közönség német ízlésének, mely a Nestroy-féle bohózatokhoz is oly édes-örömest hajlott, ideje volt más irányt adni. A franczia romantikai iskola épen akkor lépett legvirágzóbb korszakába. Az Athenaeum nagy előszeretettel fordúlt hozzá s a mit 1837-ben Vörösmarty kezdett, Bajza még nagyobb erélylyel folytatta. Az ellenhatás nem maradt el, kivált midőn a franczia színművek színpadunkon nagyon is divatosak lőnek. Garay Regélőjében különösen Henszlmann támadta meg a franczia új drámát, s vele együtt az Athenaeumot. Annyi igaz, hogy Vörösmarty túlbecsülte Hugót és Dumast, hogy Bajza a védelemben épen oly hibákat követett el, mint Henszlmann a támadásban, de azt csak az elfogúlt tagadhatja, hogy a franczia dráma hatása fejlődési fokot képez drámairodalmunkban s ezt némikép az Athenaeumnak is köszönhetni. A drámai forma élénkebb érzéke ekkor ébredt föl drámaíróinkban s oly technikai készséget tanúltak a franczia drámákból, melyet máshonnan aligha szerezhettek volna meg. Az eddig elhanyagolt színpadra figyelem fordíttatott, gyorsabb cselekvény és szerkezetbeli gond váltották föl a német nehézkességet és hosszadalmasságot.

Mindez nyereség volt dramaturgiai viszonyaink közt; e törekvést a kritikának bátorítani kellett. Hogy aztán az úgynevezett színpadi hatás karjai közé vetették magokat drámaíróink s a technika valódi bálvány lőn, annak legkevésbbé Vörösmarty volt az oka, ki mint drámaíró oly kevéssé bírta a színpadi hatás titkát, mint kritikus pedig először izgatott Shakspeare meghonosítása ügyében. Színbírálataival nemcsak drámairodalmunk fejlődésére hatott, hanem a színészetére is. A helyes kiejtést, a nyelvtani szabatosságot, a magyaros szavalást először sürgette nyomósabban, szemben azzal a modorossággal, melyet a német színészet utánzása oly divatossá tőn régibb színészetünkben. A magyar színészet keletkezésekor egészen a németnek levén tanítványa, azt is átvette tőle, a mi tisztán csak nyelvi sajátság volt. Némely kezdő és végszótagok elnyelése, a középszótagok hangsúlyos kiemelése, a magánhangzók széles ejtése, s olykor diphtongizálás igen megszokott volt régibb színészetünkben s a művészi szavalás egyik titkának tartatott. Ide járúlt még bizonyos éneklő modor az érzelmes és patheticus helyeken, a mely, úgyszólva, összeforrott a magyartalan hangsúlyozással. Mindez ellen küzdött Vörösmarty s diadalra segítette az ifjabb színészek irányát, kik az üres pathosz, az affectált hang és arczjáték helyett természetesb és jellemzőbb ábrázolásra törekedtek. Ez mind helyes volt, hanem azzal, hogy sokkal több erélyt tanúsított az álpathosz üldözésében, mint a valódi támogatásában, némikép ő is előkészítette azt a nem épen örvendetes fordulatot, mely színészetünket a nagy stil helyett mindinkább ragadta a genre felé.

Vörösmartynak a viszonyokhoz képest elég szigorú színbírálatai miatt kevés baja volt a színészekkel és drámaírókkal. Ismerték feddhetetlen jellemét, tisztelet- és szeretettel viseltettek iránta s ritkán vették rossz néven tőle még azt is, a mit talán igazságtalan ítéletnek hittek. Inkább csak egy pár színésznő haragudott reája: Déryné és Komlóssyné; ez utóbbival polemiája is volt, mely alkalmasint legszebben írt polemiája. Dumas Caligulája első adatásakor 1838-ban Vörösmarty azt jegyezte meg e színésznőről, hogy folyvást nagy szerepekben játszik, pedig kín magának, kín a nézőknek s hogy az a kácsahang, melylyel szerepének indulatosb helyeit elsápogatja, nem a pesti színpadra való. Komlóssyné nem hagyta szó nélkül e megjegyzést s épen nem a jámbor kácsa hangján felelt. Elmondotta, hogy midőn még se az akadémia, se az Athenaeum, se a pesti színház nem létezett, ő ifjú éveinek feláldozásával már fáradozott a magyar színészet parlag mezején, hogy a magyar nyelvet sokkal inkább terjesztette, mint Zalán futása, melyet csak a legmíveltebbek olvastak, és Salamon király, melyet soha sem adtak elő; hogy ő nem tolja magát a közönségre, de szerződésénél fogva kénytelen eljátszani minden neki osztott szerepet, hogy nem szükségből, kenyérkeresetért jött a pesti színházhoz, hanem hogy két növendék-leányát színésznőnek nevelhesse; hogy leányai sírva csüngenek nyakán s így szólanak: «Menjünk anyám innen, hisz nem szorultál reá, hogy magadat kigúnyoltasd, hadd veszszen a theatrum minden kritikusával, hol egy oly jó anyát, mint te, kigúnyolnak, ki érettünk fáradságos keresményedet feláldozod, csakhogy a színészi pályára szükséges muzsikára, nyelvekre megtaníttass.» E valóságos színésznői szenvelgéssel írt czikkre Vörösmarty épen annyi őszinteséggel, mint humorral felelt. «Való – kiált föl a többek között – Salamon és Zalán futása mindazt nem tették! Vajha ne így volna, vajha ezek épen annyi tökélylyel dicsekedhetnének, mint hibáik vannak. Vajha méltók volnának népszerűkké lenni, vérré válni a nemzet minden ereiben, hírre kapni a külvilág előtt s becsülettel és díszszel térni meg a magyar hazába. De mit használ mindez a sok vajha? Hova lettek a szegény költőnek büszke álmai? Mi lett belőled szép remény? Egy pár kötet vers, melyet már csak nevéről ismernek, melyet mindenki megdícsér inkább, mint elolvasson. Keserű jutalom! És mégis így kell lenni. A sok ezer mű közűl kevés éli túl írója életét, sőt csak fiatalságát is; de ha korában megtevé hatását, ha morzsa volt a nemzeti dísz nagy épületéhez, ha alapja lőn szebb jövendőnek: író és nem-író, színész és nem színész elégedjünk meg vele; ne vegyük meg kétszer az adósságot; az idő kifizetett bennünket a múltért. A mi ezen túl van, az új számvetést kíván. S ennek az utóbbival csak az emlékezet útján van összeköttetése. Sovány vígasztalás talán, de jobb az öncsalásnál, mely édes, de épen oly émelygős is, mint a méz, s mi mindennél rosszabb, utóíze méregkeserű.» Ezután Komlóssyné leánya, Ida, felé fordúl, a ki a pesti színpadon már egy pár kísérletet tőn. «Hol találunk paizst – folytatja – ily szelíd s mégis sújtó harag ellen? S ha a kedves Ida, kinek fiatal hangja lelkünkben egy régen elhangzott tavasznak dalait újra felidézi, kinek könnyű sugár termetkéje úgy áll a színpadon, mint egy megtestesűlt remény, kit még hibáiban is tűrünk, sőt szeretünk, mert azokban tehetséget vélünk lappangani: ez a bájos gyermek is halált mondott reánk? Hogy soha nagyobb bűne ne legyen életében. Igen, Ida, önnek szeretni kell anyját, részt venni annak minden bajában, sőt szabad boszankodni is kritikusaira; de midőn ártatlan haragja elmúlt, hallgatni kell az ész szavára is.» S itt egész atyai érzéssel tanácsokat osztogat Vörösmarty Idának, melyeket ma is haszonnal olvashatnak fiatal színésznőink.38)

Sokkal több baja volt a színbíráló Vörösmartynak a Honművész, Rajzolatok és Hírnök czímű lapokkal, a melyek az Athenaeumnak mintegy ellenzékei voltak. Azonban nem igen bocsátkozott velök hosszasb polemiába, megelégedett néhány felvilágosító, czáfoló vagy visszatorló megjegyzéssel, melyeket alkalomszerűen színbírálataiba szőtt. A lap censorával, továbbá a színházi igazgató-bizottság elnökével, Földváry Gáborral, nem egyszer jöttek összeütközésbe mind ő, mind társai. Földváry híres első-alispánja volt Pestmegyének, tevékeny, erélyes, egy kissé erőszakos ember s az írókat nem épen sokra becsülő táblabíró. Mióta a budai magyar színészeket Pestmegye vette pártfogása alá, az igazgató-bizottságban nála senki sem tett többet arra, hogy Pesten állandó magyar színház emelkedjék. Széchenyi ellenére, a ki országos költségen a Dunaparton akart egy nagyobbszerű színházat emelni, fölépíttette a kerepesi-út melletti színházat s 1837-ben megnyittatta. Az ő befolyása neveztette ki a színház igazgatóit is. Bajza 1838 júniusában lemondván ez állásról, sűrűen változtak az igazgatók: Bajzát Ilkey, ezt csakhamar Szentkirályi váltotta fel, 1839 elején egy kevés ideig gróf Ráday igazgatott, ki után Nyáry Pál következett. Az Athenaeum meglehetős súrlódásba jött nem annyira az igazgatókkal, mint az igazgató-bizottsággal, mely nehezen tűrte a gáncsot. E súrlódásokra leginkább az adott alkalmat, hogy a dráma ügye kezdett hanyatlani az opera kedvéért s az első énekesnő, Schodelné, mindenhatósága a színházi fegyelmet majdnem felbomlással fenyegette. Nyáry bizottsági tag, majd igazgató, udvarolt Schodelnének és szerződésileg kivétette őt a színházi törvények alól. Az Athenaeum többször megtámadta ez irányt, bár általában elég mérséklettel. A lap censora a maga fejétől-e vagy a színházi bizottság sugalmazásából, nem tudhatni, kezdte kihúzogatni az ily czikkeket. E miatt nemcsak Vörösmarty tette le a színbíráló tollat, hanem maga az Athenaeum sem közölt többé színbírálatot, 1839 ápril 28-tól 1841 január 1-ig; mikor a pesti színház országossá emelkedvén, a megyei bizottságot országos váltotta fel.39)

Ide járúlt még egy sajtópör is, melyet a bizottsági elnök Földváry Gábor, kezdett az Athenaeum szerkesztői ellen. A szabadelvű Pestmegye oly kevéssé tűrte a hírlapok véleményét, mint a nem szabadelvű helytartótanács s a radicalis Nyáry Pál nem restelte, hogy semmiségért oly férfiakat üldöztessen, mint Vörösmarty, Bajza és Toldy. Talán ez levén a censura idejében az első sajtópör, nem fölösleges legfőbb részleteivel megismerkednünk. Az 1839-iki Athenaeum első félévi 7-ik számában Bajza, Vörösmarty vagy más tollából Változások a pesti magyar színháznál czím alatt egy névtelen rövid közlemény jelent meg, mely szerint gróf Ráday Gedeon lemondott a színház igazgatásáról s azt Nyáry Pál vette át teljes hatalommal; megemlíti az igazgatók gyakori változásának káros voltát s jelenti, hogy a főbb színészek közűl némelyek, mint Megyeri, Egressy, Szerdahelyi, a kiket igen bajos lesz pótolni, elhagyni készülnek a színházat. Lehet, hogy e tények még akkor nem voltak valók, bár később megvalósúltak s az Athenaeum csak szállongó híreket közölt, nem a legjobb szándékkal az új igazgató iránt. Azonban minthogy semminemű becsületsértés nem forgott fenn, a bizottságnak be kellett volna érni e hírek czáfolatával, melyet az Athenaeum szívesen kiadott volna. A helyett a bizottsági elnök, Földváry Gábor, vallató parancsot eszközölt ki a megyétől a káros, hamis és rágalmazó czikk írója nevének kikutatására. A szerkesztők egyike sem akart vallani, de mint szerkesztőség mindenik felelősnek nyilvánította magát a kérdéses czikkért s ezt nemcsak a vallató parancscsal hozzájok küldött törvényes személynek jelentették ki, hanem lapjokban is, hol röviden érintve az ügyet, a sajtóügy körűli zavaros fogalmakat tisztázni igyekeztek.40) A megyei törvényszék mind hármokat, mint a vallató parancsnak nem engedelmeskedőket, beperelte, későbbre hagyva föl az érdemleges rágalmi pert. Az Athenaeum szerkesztőinek Érdy volt az ügyvéde, a jeles régiségbúvár, ki igen kemény és gúnyos replikákban ostromolta az ellenfelet; legfőbb erőssége az volt, hogy a másod alispán, Simoncsics János, tagja levén a színházi részvényes társaságnak, érdeklett fél s így nem lehet bíró. Mind hiában, az Athenaeum szerkesztői, mint vallani nem akarók, harminczkét forint bírságban elmarasztaltattak, de Érdy megsemmisítő parancsot eszközölvén ki a királyi táblától ez ítélet ellen, a pör deponáltatott s a felpörösnek nem volt kedve azt más alapon újra megindítani.41) E pörre s a censurai önkényre czéloz Vörösmarty, midőn 1841 elején újra fölveszi bíráló tollát s a színházi ügyek másfél év alatti képét rajzolja. Ez időponttól fogva ismét számos bírálatot írt, bár nem annyit, mint azelőtt; nagy részt Bajza pótolta helyét; 1842-ben egészen visszavonúlt s csak az eredeti színművek díjazása kérdéséről írt egyetlen czikket, mikor aztán a színbírálat terhe egész az Athenaeum megszűntéig Bajza vállaira nehezűlt.

Vörösmartyt színkritikái közelebbi viszonyba hozták a színészekkel és drámaírókkal, kik játék után örömest siettek abba a vendéglőbe, hol kritikusuk szokott vacsorálni. Vörösmarty egy pár régibb barátja, s néhány fiatal költő: Gaal, Vachott Sándor, Tóth Lőrincz, Erdélyi, kik az Athenaeumba dolgoztak, szintén megjelentek itt. A színészek közűl Megyeri, Egressy, Lendvay, Szentpétery ritkán maradtak ki. 1838 elejétől fogva a Sebestyéntéren levő Csiga vendéglő volt tanyája ez írói és művészi körnek. Később – mert az irodalom és művészet minden barátja szívesen láttatott – annyira megszaporodtak tagjai, hogy kibérelték a vendéglő első emeletét s egy részvényekre alapított társulatot alakítottak, mely «Egyesült, hogy egyesítsen» jelige alatt, először mint Nemzeti, majd mint Ellenzéki kör emlékezetes szerepet játszott Pest társadalmi és politikai életében.

Vörösmarty volt központja e körnek, egyszersmind első elnöke, majd több ízben alelnöke s mindig legbefolyásosabb tagja. Személyisége épen alkalmas volt arra, hogy maga köré gyüjtse Pest íróit és művészeit s neve díszt adott az elnöki széknek még akkor is, midőn a szerény társulatocskából egy hatalmas politikai klubb nőtt ki. Nőtlen ember volt s nem tudta, hol töltse esténként üres óráit. A casino igen aristocraticus körnek tetszett neki, kártyázni nem szeretett, estélyekbe, bálokba nem járt, csak a színház volt állandó mulatsága. Most nem éjjel dolgozott, mint fiatalabb korában, hanem reggeltől délig; a délutáni órákban az akadémia vagy Kisfaludy-társaság üléseibe ment vagy olvasott, sétált. Színház után valóságos szüksége lőn, hogy vacsoráját vidám körben töltse el s hol tölthette volna vidámabban, mint régibb és ifjabb írótársai s őszinte tisztelői körében? A színészek tisztelték mint költőt és kritikust, szerették mint embert s a színügy egyik legbuzgóbb apostolát. Már az föltűnt nekik, hogy Vörösmarty a budai színelőadásoknak egyik legszorgalmasabb látogatója volt az írók között s majd minden nap megtekintette az épülőfélben levő pesti színházat, vajon mennyire haladt. Néha leűlt egy kőre s a színészek körűle csoportosúltak. Ez időtájt kezdődik bővebb ismeretségök. Vörösmarty becsűlte őket, mint az írók bajtársait, kik félszázad óta épen oly elhagyatva és ernyedetlenűl küzdenek a nemzeti míveltség ügyében; szerette bennök azt a jó kedvű humort, melyet se a sors mostohasága, se az emberek előítéletei nem tudtak megtörni s örömest hallgatta tréfáikat s tarka életök rajzait. Nem csekélyebb vonzalommal viseltetett a tehetségesb ifjú írókhoz, kik valóságos lelkesüléssel ragaszkodtak hozzá. Őszinte kritikusuk volt, de nem szigorú, inkább bátorító, csak az önhitteket és tolakodókat riasztotta vissza magától. Egyszerűségében bizonyos méltóság nyilatkozott, szívességében valami atyai. A szerény és tartózkodó fiatal Vörösmartyból szelíden komoly férfiú vált, kit csak a vita tüze kapott ki önmérsékletéből; az eddig elvonúlt költő inkább vegyűlt emberek közé s örömestebb mulatott.

A Csiga-vendéglőben különböző elemek olvadtak össze, melyek kellemessé tették a társaságot. Némely színész és fiatal író igen is pajzán kedvét korlátozta az idősbek tekintélye, egy pár igen is komoly író nehézkességét magával ragadta az általános jó kedv. Lassanként ügyvédek, orvosok és iparosok is látogatni kezdték a vendéglőt s a társalgás változatosb lőn. Míg a Kör inkább csak írók és művészek gyűlhelye volt, nem annyira a politika, mint a művészet és irodalom voltak a beszéd főtárgyai. Vörösmarty sokat mondott meg vagy fejtett ki itt, mit bírálataiban elhallgatott vagy alig érintett. Egressyt ő vonta be az Athenaeum dolgozó társai közé s bátorította írói pályáján. Lendvay tőle tanúlta meg az ik-es igéket. Az ifjú írók nem egyszer kérték véleményét egy vagy más tárgyban. Az irodalom napikérdései megvitattak, s folyamatban levő polemiák ügye eldöntetett. A dramaturgiai és irodalmi vitákat egy pár adoma váltotta föl Megyeritől, ki valóságos drámai elbeszélő volt s úgyszólva játszotta az adomákat. Egressy olykor szavalt, Lendvay egy-egy népdalt énekelt. Vörösmarty is szeretett adomázni, néha szavalt is még meg nem jelent költeményeiből, sőt ha rendkívüli jó kedve volt, elénekelte valamelyik kedvencz népdalát: Micsoda falu ez, Mikor még nőtelen voltam, Irígylik a bajuszomat kezdetűeket. Azonban adomái és népdalainál is többet tartott szivarjaira, melyeket maga készített. Meg-megkínálta velök asztaltársait, kik szintén dícsérték s nem merték bevallani, hogy biz’ azok keveset érnek. A pezsgő készítésére is ráadta magát, kivált mióta szőlőt vett; nagy készülettel fogott hozzá Sallayval, de főfájás lett a vége, mit mind ő, mind a vendégek őszintén bevallottak.

A Kör törzstagjai ünnep- és vasárnapokon kirándulásokat rendeztek a budai hegyek közé, Rákosra, Fótra, a melyekből Vörösmarty soha sem maradt ki. Fóton neki magának is volt szőlője, a melyet gróf Károlyi Istvántól még akkor vett, a mikor Fáy András és Ferenczy szobrász a magokét s melyet később a Ferenczyével együtt Fáy váltott magához. A Fáy fóti szüretjei híresek voltak. A szíves házi gazda egész 1848-ig mindíg megtartotta a szüreti lakomát. Számos író, művész, publicista rándúlt ki ide, a kik nagyobbrészt a Kör törzstagjai s egyszersmind Fáynak részint barátjai, részint tisztelői voltak. Ha Pesten volt, Deák Ferencz is megjelent. Vörösmarty a fóti szüretek legrégibb vendégei közé tartozott s alig volt valahol jobb kedve, mint itt. Ebéd alatt és után egymást érte a sok szellemes toaszt, adoma és tréfa. Néha a költők közűl valamelyik még eddig meg nem jelent művét szavalta el. Este lobogó tűz mellett foglalt helyet a társaság. A dal, leginkább népdalok éneklése, ritkán hiányzott. Vörösmarty ilyenkor el-eldalolta a Bort ittam én, boros vagyok kezdetű népdalt. Barátjai gyakran mondották, ideje volna már, hogy ő írjon egy szép bordalt s azt énekelje. Toldy fontoskodva sajnálkozott, hogy a magyar műköltészet lyrájában még mindíg hiányzik az úgynevezett «geselliges Lied», a műveltebb víg társaságok dala. Vörösmarty a jövő szüretre ígért is ily dalt, de egyik év a másik után múlt s a várt dal még mind nem készűlt el. Azonban 1842-ben csakugyan megírta az ígért bordalt s örvendett, hogy meglepheti vele barátait. Először Deák Ferencznek olvasta föl, kivel együtt ment ki a szüretre, aztán az egész társaságnak, mely a dalt fóti dalnak keresztelte, s melyhez Thern Károly még azon évben dallamot írt.

Rákosra leginkább galambvadászat kedveért rándultak ki a Kör törzstagjai. Megvettek egy csoport galambot, zsákba kötötték, kivitték magokkal, elbocsátották és lelövöldözték. Ilyenkor ott is ebédeltek; a társaság valamelyik ahhoz értő tagja gulyáshúst készített. Ebéd után irodalmi és politikai dolgokról folyt a társalgás, a melyet néha szavalás és éneklés váltott fel. Egy ily alkalommal valaki azt indítványozta, hogy Egressy szavalja el Garay Kontját s az egész társaság egy néma csoportozatban kísérje arcz- és tagjátékkal az előadást. Szigligeti volt Zsigmond király, a kit felültettek egy improsivált trónra, Vörösmartyt pedig megtették kritikusnak és közönségnek egy személyben. Egressy szavalása alatt előlépett Kont, a harminczkét nemes élén s arcz- és tagjátékkal kísérte a szót. Midőn a bakó botjával rendre érinté a nemeseket, mindnyájan a gyepre dűltek, utoljára maga Kont is. Azonban e soroknál