Vörösmarty életrajza

XI.

Akadémiai jutalmak, megtiszteltetések, írói tiszteletdíjak. Széchenyi hatása Vörösmartyra. A magyar hazafi lyra jellemzése. A Szózat és más hazafi ódák. A magyar költészet és az ellenzék. Párhuzam Berzsenyi és Vörösmarty közt. Újabb lyrai költemények. Csajághy Laura. Költői beszélykék. Szép Ilonka.

Vörösmarty életében 1831-től egész házasságáig (1843) kevés változás történt. Harminczadik évében az akadémiában elérte mindazt, a mit elérhetni: osztályában első rendes tagnak választatott; háromszor nyerte meg az akadémia nagy jutalmát: munkái első gyűjteményével (1834), Marót bánnal (1838), újabb munkái gyüjteményével (1842), a két első esetben megosztatott a kétszáz arany közte és Kisfaludy Sándor, majd Balázsházy János között, az utolsóban megosztatlanúl adatott ki; egyszer a drámai pályadíjt nyert Vérnászszal (1833).42) Negyven éves koráig kivívta a legfőbbet, mit költő nemzetétől kivívhat: irodalom és közönség elismerte, hogy első költője Magyarországnak, nemcsak az élők között, hanem általában. Néhány megye táblabírájává választotta, sőt részesült fáklyás zenében is, a magyar dicsőség ez elmaradhatatlan füstjében: először 1839-ben Losonczon, egyik vidéki kirándulása alkalmával; másodszor 1841-ben Pesten, nevenapján; harmadszor 1845-ben Kolozsvártt és Debreczenben, midőn Deákkal együtt Wesselényi látogatásából tért haza. Pesten egyéb iránt nevenapjának előestéjén nem egyszer gyülekeztek a juratusok ablaka alá egy harsány éljent kiáltani. Dicsőségének anyagi oldala nem igen volt arányban a szellemivel. Mióta a Tudományos Gyüjtemény szerkesztéséről lemondott, csak az akadémiai 500 forint volt biztos jövedelme, melyhez mint rendkívüli bevételek járultak a jutalmak, az Auróra és Athenaeum tiszta jövedelmének osztaléka, s az a csip-csup befolyó s aránylag csekély összeg, melyet újabb munkáinak 1840-ben önmaga által kiadott gyüjteményéből kapott. Ez években egyre-másra fölmehetett évi jövedelme 800–900 pengő forintra.

A mint 1833–1843-ig lakását nem változtatta, oly kevéssé változtak külső viszonyai is, de bensőkép egészen átélte a magyar politikai élet fejlődését, melynek minden küzdelme, reménye, aggodalma, öröme, kínja szívébe olvadt. Már első ifjúságában jól ismerte hazája történelmét, közjogát; 1823-ban még mint juratus majdnem lázas részvéttel kísérte a megtámadt alkotmány védelmét s költői lelkesülésének legfőbb tárgya az egykor dicső s most hanyatló és meggyalázott hazája volt. Zalán futása költői kifejezése volt az 1825-iki országgyűlés hangulatának s költőjénél senki sem ragaszkodott hívebben a megindúlt nemzeti mozgalomhoz. Azonban akkor még nem foglalkozott tüzetesebben politikával s inkább írói, mint politikai körökben élt. Széchenyi munkái s az 1830 iki franczia forradalom vonták be a szorosan vett politika körébe s adtak szellemének új irányt, mely költészetére is lényegesen befolyt. Ez idő óta az európai eseményeket is nagyobb figyelemmel kísérte, szorgalmas olvasója lőn egy pár külföldi német lapnak s kedvencz olvasmányai közé tartoztak a történelmi munkák és politikai röpiratok. De semmi sem hatott reá oly mélyen, mint Széchenyi munkái, melyeket épen oly rendkívüli érdekkel olvasott, mint Széchenyi az ő költeményeit.

Az a reformmozgalom, melyet Széchenyi, mind a társadalmi, mind a politikai téren felköltött, új lelkesüléssel töltötte el Vörösmartyt. Nemzeti mély érzelme, lángoló hazafisága az európai eszmék cultusával vegyűlt, a múlt dicsőségén borongó költő a jelenhez fordúlt s hinni kezdett a jövőben. A küzdelem czélja immár nemcsak az alkotmány védelme volt, több kifejtésénél is, egy nemzet regeneratiója. Vörösmarty nem lépett a politikai szónokok közé, se becsvágya, se tehetsége nem volt hozzá, de foglalkozott minden szőnyegen levő kérdéssel s barátai vagy jó ismerősei voltak a legkitünőbb politikai nevezetességek. Mint politikai író sem kívánt szerepelni, de lyrája folyvást hol előharczosa, hol kísérője volt ama nemzeti nagy küzdelemnek, mely 1848-ban lelte befejezését. Lelkesülést nyerve tőle s árasztva vissza reá, a magyar hazafiságnak költő elődeitől lényegesen különböző kifejezést adott. Szózata milliók szívében szendergő sejtelmet érlelt hő vágygyá, erős törekvéssé.

A magyar lyra rövidben a nemzet történelme. A legrégibb időktől fogva egész jelenkorig néhány költemény olykor hívebben kifejezi a nemzet hangulatát, a hazafiság eszméit, mint akár államiratok, akár országgyűlési beszédek. Egy európai nemzet lyráján sem rezdűlt meg annyiszor a hazafiság húrja, mint a magyarén. Nem ok nélkűl. Egyetlen európai nemzet sem küzdött annyit lételéért s a nemzeti fájdalomnak lehetett-e táplálóbb forrása, mint a mi viszontagságos nemzeti életünk? De másfelől a nemzeti szellemnek mind a nép- mind a műköltészetünkben eleitől fogva a lyra volt kedvencz, néha kizárólagos formája. A lyrában kellett hát nyilatkozni mindannak, mit a költő nemzetével együtt legmélyebben érzett. A hazafiság élénk érzése, mondhatni szenvedélye, kiváló jellemvonása a magyar költészetnek. Ereje és gyöngesége egyszersmind: innen fakadnak legszebb ódáink, innen árad ki szónokias hangulatunk, mely annyiszor erőt vesz a költőin.

Legrégibb lyrai költeményeinkben, melyek alkalmasint még régibb idők viszhangjai, a katholicismus és királyság fejezik ki a magyar hazafiság eszméit. Szűz Mária, Magyarország védasszonya, vallásos és hazafi cultus tárgya egyszersmind. Képe leng a magyar zászlókon s a hazafi, mint a Peer-codex egyik költeménye bizonyítja, úgy sóhajt föl hozzá, mint a ki a halottak föltámasztója, az ellenség megnyomoritója, a királyok jó tanácsadója, magyarok megoltalmazója. Szent István és László nemzeti védszentek, a keresztyén hit és nemzeti dicsőség hősei. Szent István jobb keze, mely a keresztyénséget és monarchiát megalapította hazánkban, vallásos és nemzeti ereklye, melyet szent ének magasztal. Szent Lászlót a Peer-codex éneke mint szentet és hőst dicsőíti, a szent háromság szolgáját, szűz Mária választott vitézét, mint deli termetű és oroszlánszívű lovagot, kegyes királyt, ki két országban tündöklik, Magyar- és mennyországban. E két országért lelkesűl a magyar hazafi, Isten választott népének hiszi nemzetét s a magyar korona mint az isteni pártfogás, királyi jog és nemzeti szabadság jelképe, földi és mennyei hazájának összekötő kapcsa.

A XVI. században a protestantismus megrontja mind a hit, mind a hazafiság egységét. Idegenek tolulnak be keletről, nyugotról s a magyar birodalom darabokra szakad. A katholikus a német, a protestáns a török párt, de szíve mélyén mindenik magyar s mindkettőt vallásos és hazafiúi indokok vezérlik. Mindenik siratja az ország romlását, Isten büntetésének tartja, melyet a nemzet bűnei idéztek elő, de a főbűn értelmezésében lényegesen különböznek egymástól. A katholikus szerint a régi hittől elszakadás vonta magára Isten haragját, a protestáns szerint pedig a régi tévelygés uralma. Csak a hitbeli és erkölcsi javulás adhatja vissza a magyar földi hatalmát és mennyei boldogságát. A XVI. századbeli katholikus és protestáns énekekben ez eszméket találjuk. A katholikus Zrínyi innen vette eposza alapeszméjéhez az Isten haragját, mely az új hit és erkölcsi elfajúlás miatt bünteti a magyart. Farkas András, a protestáns költő (1538), a Zsidó és magyar nemzetről czímű költeményében összehasonlítja Isten e két választott népét. Egyiket Babylonból, másikat Scythiából hozta ki Isten; gazdag földdel, szerencsével, bölcs királyokkal, nagy hősökkel áldotta meg, de amazt elvesztette, mert nem ismerte el a Messiást, emezt törökkel és némettel sújtja, mert üldözi Krisztus igaz vallását. Mindkét részen önszenvedéséből s az ó testamentomból meríti lelkesülését a magyar hazafiság. Forrása mély fájdalom, de egyszersmind mély hit. Mózes átkát, a babyloni fogság panaszait, Jeremiás siralmát zengi lyránk, mely folyvást összeolvasztja a vallásos és hazafi érzelmeket.

A XVII. század végén és a XVIII. elején a hazafiság megválik a szorosan vett vallásos eszméktől, többé nem katholikus, sem protestáns, csak magyar. Legalább a Rákóczi-forradalom előtt és alatt keletkezett dalok inkább csak az idegen elnyomás ellen intézvék.43) Megzendűl ugyan néha bennök az üldözött protestáns siralma, de a legnagyobb rész az elnyomott hazán kesereg, boszút szomjúzik, gúnyt és gyűlöletet lehel, s mintegy állandó refrainje:

S maga a híres Rákóczi-nóta sem egyéb mint a nemzeti szenvedés rhapsodiája. Alkalmasint a Rákóczi-forradalom bukása után keletkezett, mert csak kétségbeesést fejez ki. Ez elkeseredett panasz egyhangúságát nem szakítja meg a múlt dicsőségének egyetlen büszke emléke, a jövő reményének egyetlen halvány sugara sem. Nincs benne sem erély, sem elszántság. Mintha a magyar többé nem bíznék magában s csak Isten kegyelmétől várna mindent.

Igazában nem annyira maga a költemény, mint inkább dallama vált nemzeti énekké, melyet különböző változatokban egész maig megőrzött a nép. Egy költő sem volt képes annyi erővel kifejezni a nemzet viharos lelkesülését, büszke kétségbeesését, harczias siralmát, mint e dallam, melyet, mint egy őskori eposzt, egy egész nemzet teremtett s mely végre megtalálta Homérját is, a művészi kezet. A nép kunyhójában, a nagy úr kastélyában egyaránt zengett e nóta, s mert, a mint a zenészek mondják, Magyarország különböző nemzetiségei zenéjéből rokon elemeket olvasztott magába, megértette és érzette a szláv és oláh, mint érzette az elnyomást, mely ellen a magyarral együtt küzdött.

A XVIII. század első tizedeiben lassankint elhomályosúl a kurucz világ emléke és költészete. Alig hangzik többé a tárogató síp is, melyhez oly jól illettek a harczias és kesergő dalok. A forradalom főbbjei kibujdosnak vagy a szathmári béke után meghódolnak. A sereg szétoszlik, s a fájdalom néha gúnyban vagy humorban enyhűl.

De az erdőkön és pusztákon még sokáig tanyáznak bujdosó kuruczok, s a mint idővel szegény legényekké válnak, úgy fajulnak el ajkukon a hazafi dalok is. Egy szóval elnémúl a nemzet és költészete egyaránt s midőn éledni kezd, félénk és habozó. Nincs sem lelkesülése, sem őszintesége. Az a néhány harczi dal, melyek a hét éves s az utolsó török háborúk idejében születtek, csak a hagyományos vitézség és dynastikus hűség viszhangjai s mintegy meg akarnak válni a szintén hagyományos szabadság szeretetétől. A nemzeti mélyebb érzés inkább csak hideg gúnyban nyilatkozik az idegen nyelv és erkölcsök terjedése ellen. Ezt találjuk Gvadányiban, Ányosban, Baróti Szabóban s másokban, sőt némely népdalban is. II. József szabadelvű, de alkotmánytalan és németesítő kormánya már élénk nemzeti érzést költ fel. Ányos Kalapos király czímű költeménye44) egész erélylyel fejezi ki a nemesi, papi, de egyszersmind nemzeti visszahatást.

Az 1790-iki országgyűlés szelleme megtermékenyíti a magyar lyrát. Az alkotmányos és nemzetiségi küzdelem zajában megpendűl az örök emberi jogok eszméje is. Bessenyei, a ki a nemzeti irodalom fölélesztése mellett a franczia encyclopædisták tanait is hirdette, követőkre talál. Néhány fiatal költő nemcsak az alkotmány visszaállításán lelkesűl, hanem a század eszméi- és ábrándjaiért is, melyek mint távol vihar moraja a Szajna partjáról egész a Tiszáéig hatottak. Bacsányi egy merész költeményben üdvözli a franczia forradalmat s üldözést szenved. A fiatal költők lelkesebbjei, mint a Martinovics-mozgalom részesei, börtönbe vettetnek. Csokonain már érzik a visszahatás, melyet a franczia forradalom szörnyűségei a kedélyekben előidéztek; harczi dalokat harsogtat a franczia köztársaság ellen. II. József halála után a nemzeti érzés, az alkotmány visszaállításának öröme egészen áthatja a magyar lyrát, de nem igen emelkedik költőivé. Kazinczy szárnyaló prózája, melyet 1790 tavaszán, mint előszót írt Hamlet fordításához, a magyar korona őrszobájában, többet ér sok akkori költeménynél. Kazinczy e napok emléke alatt írta Szabad Erdély s Tisztulás ünnepe czímű költeményeit is, de később s csak a múlt leple alatt szólott a jelenhez. A költőt mérsékli vagy elnémítja a censura szigora, melytől csak az országgyűlési vagy megyei szónok ment. Azonban az 1790–1811-iki országgyűléseken szereplő hazafiak s általában a hazafiúi erények dicsőítését folyvást zengi a Csokonai, Kazinczy, Virág és Berzsenyi lyrája. A római hazafiság eszménye lebeg előttök s a római klasszikusokból kölcsönzik ódáik hangját. De már a két utóbbinál fájdalomba merűl az önérzet és remény. A nemesi fölkelés kudarcza széttépi a magyar vitézség hitét. A nemzetiség oltárán fölgyúlt szent tűz alvófélben. A visszaállított alkotmányt nem tudta megvédeni a nemzet, annál kevésbbé kifejteni s erkölcsi sülyedését tehetetlensége még szégyenletesebbé tette.

E szégyent, e fájdalmat senki sem érezte mélyebben, mint három költő, kik a nemzeti kétségbeesés hattyúdalát kezdették zengedezni. Kisfaludy Sándor, Berzsenyi és Kölcsey a nemzeti fájdalom költői. Mind a három ugyanazon eszmekörben mozog, csak egyéniségök különböző s hangjok nem ugyanaz. Mindenik a romlásnak indúlt magyart siratja, ki csak névben él már. Mindenik szembe állítja dicső múltját nyomorú jelenével s egyik sem hisz jövőjében. Néha van egy-egy derűltebb pillanatjok, de a reménytelenség lyrájok igazi hangja. Kisfaludy Sándor fájdalma még legelégiaibb; ha nincs is benne vigasztaló, van valami enyhítő. A törzsökös, a durván hív magyar érzéseit zengi, melyek eltűntek mind a magán, mind a közéletből, de jól esik neki, hogy ő még érezheti s néhány rokonkebelre találhat. Berzsenyi rettentő ódája, A magyarokhoz, a szilaj kétségbeesés hangja, prófétai harag, mely egy philosoph megnyugvásával végződik, de e megnyugvás csak rettentőbbé teszi. A magyarnak el kell veszni, mert megromlott; minden így jár az ég alatt, forgó viszontagság járma alatt nyögünk, ez a történelem rendes folyama, hatalmasabb nemzetek is így vesztek el: a nemes Ilion, a büszke Karthágó, a nagy Róma, az erős Babylon. Kölcsey hazafi fájdalmában van valami szent, a tragikum szentsége, a görög tragédiák chorusának hangja, mely megzendűl koronként a nemesis csapásai alatt haldokló hős fölött. Zrínyi első énekében keresi Árpád nemzetét, a győzelmek honját, a küzdő népet s csak árnyát találja. Zrínyi második énekében kéri a sorsot, hogy szánja meg szenvedő hazáját, de a sors kérlelhetetlen, a haza őrcsillagzatja szülöttei bűnein leszállt, a magyar eljátszotta szerepét s a négy folyam mentében más nemzet fogja betölteni a tehetetlen Magyarország hivatását. Ez a legkétségbeejtőbb hang nem csak Kölcseyben, hanem az egész magyar lyrában. Hymnuszában, melyet 1823-ban írt, megbűnhödte a magyar a múltat s jövendőt és áldást vár. Zrínyi második énekében jövendőjével bűnhödik múltja- és jelenéért.

E kétségbeesett fájdalom uralkodik a magyar lyrában majdnem egész 1835-ig. Mintegy hagyományossá vált, egyik költő átvette a másiktól s minthogy nem nyilatkozhatott szabadon, sokszor a múlt idők viszhangjának hazudta magát, mintha a török világról szólna. Kisfaludy Károly Rákosi szántója, Bajza Sohajtása mind e régi hangulat új változatai. Eleinte maga Vörösmarty is ily hangokat hallat, sőt Zalán futásában is az elégiai felindulás az uralkodó, bár a jövő nevében látszik dicsőíteni a múltat és siratni a jelent. E műben a nemzeti fájdalommal némi önérzet párosúl, mintha a múlt nagyságának képe kétség és remény közt hullámoztatná a kedélyt, de nem ébreszt hitet a jövőbe. A magyar költészet annyira bele élte megát a nemzeti fájdalomba, a politikai és társadalmi életnek folyvást oly benyomásaiból táplálkozott, hogy se oka, se ereje nem volt a hitig emelkedni. Azonban a költők panasza, haragja, siralma mind szélesebb körben költötte fel a hazafi érzést, s hova el nem hatott, elhatottak az 1823-ki kormányrendeletek, melyek nyiltan megtámadták a nemzeti önállóság végső maradványait is. A nemzet érezte sülyedését, vívott jogaiért, de épen úgy nem volt mély hite jövőjében, mint költőinek. Hogy a magyarnak jövője van, nem költői mű hirdette először, hanem egy politikai röpirat, Széchenyi Hitele (1830).

Széchenyi mind első, mind utolsó röpiratában épen úgy államférfiú, mint költő, vates, mint a régiek nevezték a költőt. Mély belátása, lángoló lelkesedése egész a jóslatig emelkedik. A mit a magyar nagy jövőjéről jósolt, hitelre talált, lelkesedést keltett, sőt egy egész korszak jelszavává lőn. Programmtöredéke (1847) elhangzott; senki sem hitte jóslatát, hogy a nemzet örvény szélén áll, a forradalom árjába fog veszni minden, a mit eddig kivívtunk, bár a következmények igazolták. Egy nemzet, melyet kétségbeeséséből végre kiemel az önmagába vetett hit, nem könnyen mond le arról s épen annak a szavára, a ki azt először lehellte belé. Midőn Széchenyi Hitelében az európai új eszméket hirdetve s alakító erejöktől várva az alkotmány, nemzetiség és társadalom újjászületését, nem habozott kimondani, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, fölindított minden magyar szívet. Volt lelkesülésében valami szent és szentségtelen, az elragadtatás és gúny bizonyos vegyülete, mely különbözőkép, de mindenkire hatott, egész a velők oszlásáig. Széchenyi meggyalázta a múltat, a magyar egyetlen büszkeségét s oly jövendőt ígért neki, melyről még álmodni sem mert; kigúnyolta a nemzeti fájdalmat, a magyar egyetlen hű érzését, s vakmerő reményt és hitet követelt tőle egy ország romjain, melynek omlását megszokta minden szem, egy nagy elhatározás díjában, melytől elszokott minden szív. A lelkesülés és gyűlölet rajongása üdvözlé a látnokot, a reformatort, az izgatót s a nemzet az átalakulás pályájára lépett. A siker elnémítá a gyűlöletet, az akadály lehangolta a rajongást, de a hit többé nem aludt ki. A költők épen oly megdöbbenve tekintettek Széchenyire, mint maga a nemzet. Lyrájok nem volt oly vakmerész és siralomhoz szokott húrjain remegve zendült meg az öröm. Ők voltak az elsők, kik befogadták a reményt és hitet, de csak a kétségbeesésből emelkedtek ki, a nemzeti fájdalomról oly kevéssé mondhattak le, mint szíve mélyén maga a nemzet. Összeolvasztották a kettőt, a reményt és emléket, a bánatot és örömet, a hitet és aggodalmat. A múlt dicsősége előttök oly szent volt, mint a jövendőé, egyik kézzel a múltra, másikkal a jövendőre mutatva, lelkesítették a jelen küzdelmét. Ez volt a nemzet hangulata is, melyet a Vörösmarty Szózata fejezett ki legerőteljesben, s emelt tisztább lelkesüléssé.

A Szózat mindenre hivatkozik, a mi újjászületési küzdelmében csak lelkesítheti a magyart, s a remény és emlék, a hit és balsejtelem húrjain játszva, mindenbe az önbizalom és nagyság érzetét vegyíti. Semmi csüggedés többé, bátran nézhetünk szembe a jövővel. Nagy válság felé közeledünk, egy jobb kornak kell jőni, vagy ha nem, ha el kell vesznünk, többé nem veszhetünk nyomorultan. Az bizonyos, hogy így többé nem élhetünk s ez már magában lélekemelő. Vörösmarty egészen kiemeli a magyar lyrát eddigi kétségbeeséséből; még nem zengi a jövő dicsőségét, de elhatározónak érzi a jelent, nem korholja az elfásult nemzetet, az életre ébredt, de tettre és hazafi hűségre lelkesíti. Emlékezteti a múlt dicsőségére, előszámlálja epikai és tragikai nagy emlékeit, a keresztyénségnek és szabadságnak tett szolgálatokat; felhozza az őrködő isteni gondviselést, mely annyi viszontagságok közt sem engedte megtörni életerejét, említi a jelen küzdelmeit, az ész, erő, szent akarat harczát. S nemcsak nemzetéhez fordul, hanem Európához is, melynek eszméiért küzd nemzete, méltó helyet követel tőle a többi nemzetek között; a múlt szolgálatai, a jelen törekvései díjában kéri a jövendőt, részvétet küzdelmei iránt, könnyet sírjára, ha vesznie kell, de nem fog gyáván veszni: a temetkezés fölött egy ország vérben áll. Mily önérzet s mennyi fájdalomba merűlve, mennyi hit a balsejtelmek közepett s mennyire uralkodik mind kettőn az elszántság. Mióta lyránk többé nem olvasztotta össze a hazafisággal a katholicismus és protestantismus eszméit, megvált az európai solidaritás érzelmétől. Vörösmarty újra összeköti e két elemet; midőn Európára, a népek hazájára hivatkozik, a specificus magyar hazafiság az emberiség érdekeivel egyesül.

E költemény az ifjuló Magyarország nemzeti hymnusza lőn, ma is az, a létele- és jogaiért küzdő Magyarországé. A nemzet 1848-ig a jövendő jobb kor jóslatát hitte benne s mennél követelőbb, hevesebb lőn vágyaiban, annál kevésbbé háborította a nagyszerű halál sejtelme. Midőn a forradalom árja elzúgott, Vörösmarty alig találkozhatott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesűlt, a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindíg elkomorúlt ilyenkor, ingerűlten mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem halál, nem ily halált értett. Gyermekeinek ama versszakok hijján kellett megtanúlniok a Szózatot. Megtört szívvel, de mély hittel nemzete jövőjében, szállott sírjába. Nem csalatkozott. A magyart ama nagy csapás nem ölte meg, s midőn üdűlni kezdett, a Szózat zendűlt meg ajkán s az kíséri folyvást minden ünnepélyesb pillanatát. A Szózat nem egyetlen kitünő szüleménye az újabb kor hazafi lyrájának s vannak művek, melyek æsthetikai tekintetben fölülmúlják, de egyetlenegy sem tett ily nagy és tartós hatást, mert a nemzet legfőbb eszméit, legállandóbb hangulatát fejezte ki. A szabadság és diadal dithyrambjai, melyeket Petőfi harsogott, elhaltak az ágyúk utolsó dörgései közt, a nemzeti mély búskomolyság, mely Arany és Tompa néhány költeményéből sohajt, könnyeket facsart a nemzet szeméből, de letörölte s visszatért a Szózathoz, mert érezte életerejét, remélt jövőjében, hitte, hogy még előtte van a jobb kor vagy a nagyszerű halál. Valóban e költemény mindaddig nemzeti ének marad, míg a nemzeti küzdelem, melynek szüleménye, czélt nem ér s a magyar létele önmagához méltón nincs biztosítva.

A Szózaton kívül Vörösmarty még számos hazafiúi költeményt írt. Nagy változatosság tárul ki előttünk műfajban, eszmében, hangban, de 1831-től fogva majd mindenikben van valami a Szózat szelleméből. Mintegy chorust képeznek körűle. Az V-ik Ferdinándhoz írt óda kezdi meg a chorust. A még atyja életében megkoronázott trónörökös már első fölléptekor részvéttel fordul a magyar nemzetiséghez. Vörösmarty a jobb jövő reményében üdvözli e részvétet, a monarchikus és őszinte magyar szól belőle, ki a hódolat és öröm perczében sem titkolja fájdalmát. Ugyane hanggal találkozunk tizenhat évvel később István nádort üdvözlő epigrammáiban. A Liszt Ferenczhez írt ódában a nemzeti fájdalom és önérzet, emlék és remény olvadnak össze, épen mint a Szózatban. Honszerelemről zeng, mely a jelent ölelve tartja s a múlton csüngve jövőt teremt. Dalt kér Liszttől, a bánat altatóját, a szív háborgatóját, minőket maga szokott zengeni. A Sors és a magyar ember humoros allegoriájában a múlt századbeli magyart rajzolja; a gúny hangja lassanként a meghatottságig emelkedik, midőn a jelenre tér át. A megifjúlt magyar nem bízza többé a sors szeszélyére hazáját, szíve vérével esküszik megváltani: éljen vagy veszszen. A jövendő jobb kor vagy nagyszerű halál eszméje itt is átvillan. Az Uri hölgyhöz írt ódában bár erősb a költő felindulása a nemzetiségökből kivetkőzött magyar hölgyek ellen, mint az Elhagyott anyában, melynek szintén ez a tárgya, itt még sem mond le a reményről, mint amabban. A Gondolatok a könyvtárban bölcselmi óda, mely az emberiség ügyével foglalkozik. A költő sehol sem talál a világon teljes szabadságot, a nagyobb rész mindenütt boldogtalan, az ember jogai mindenütt eltapodvák, még Amerikában is, mely épen úgy a szabadság, mint a rabszolgaság földje. Kétségbeesett bölcsesége mégis megnyugszik, hisz az újabb szellem győzelmében, mely az emberiséget megragadta, hisz nemzete küzdelmében, hogy a sülyedésből kivívja magát.

A Honszeretet és Honfi czímű költeményeiben a rendületlen hazafi hűséget énekli meg, a Deák Ferenczhez írtban pedig az önzés és nagyravágyás nélküli hazafi-erényt, melyet Deákban látott leginkább megtestesítve. Hymnuszában a királyok és nemzetek Istenéhez fohászkodik s áldást kér küzdő nemzetére. A Fóti dalt szintén a hazafiúi költemények közé sorozhatni. A költő poharazás közben sem feledkezik meg hazájáról, a haza reményei és aggodalmai elevenednek föl a jó kedv szeszélyében. Hány magyar táblabíró érzett és gondolkozott így bor mellett 1848 előtt. E verssor: «A legelső magyar ember a király» egész közmondássá lett, s «Éjszak rémes árnyai», melyeket egyik versszak emleget, mi hamar átnyultak a Kárpátokon. A Jóslat refrainje Kölcseynek e sora: de néked élni kell, o hon! A költő érzi a kedvezőtlen viszonyokat, de nem csügged. Mit csinálunk czímű költeményében a gúnyt önbizalom mérsékli s minden versszak serkentésen végződik. De vannak sötét pillanatai is. A leigázott lengyel nemzet árnya meg-meglepi képzelődését, többel viseltetik iránta, mint részvéttel; mintha a magyar jövőjét sejtené a föltámadt és leigázott lengyelben, mintha a nagyszerű halálról álmodoznék. A Hontalan, az Élő szobor, az Elveszett ország mind e hangulat szüleményei. Balsejtelem vonul át lelkén, a Szózat balsejtelme, mely hol csüggedéssé, hol haraggá válik. Az Emberek czímű költeménye legsötétebb. Az 1846-ki gallicziai lázadás hatása alatt írta. A nemesség és nép között kitört vérengzés iszonyú jelenetei Magyarország szomszédságában baljóslatú merengésbe sülyesztették. Hiú küzdelmet olvas le a világtörténelem lapjairól. A nép butasága, az ész és rossz akarat frigye, a testvérgyűlölési átok szárnyát szegik reményeinek. Az Országháza a kimerűlt türelem haragja. A Mi baj czímű gúnyba vegyült panasz, mely a nemzet sérelmeit, vágyait leplezi föl. Mintha Pestmegye 1847-ki követutasítását olvasnók, költői oldalról felfogva. E két utóbbi költemény egészen az ellenzék hangulata az 1846–7-ki években.

Vörösmarty az ellenzékhez tartozott, mint Magyarország valamennyi költője. A kormánypárt egyetlen költőt sem tudott felmutatni. E különösnek látszó jelenségnél semmi sem volt természetesebb. A magyar ellenzék nem egészen az volt, mi másutt, a nemzet egy töredéke, bár többségre jutott töredéke, mely némely kérdésben eltér a kormánytól vagy új kormányrendszert sürget. A magyar ellenzék maga volt a nemzet, mely lételeért küzd. A magyar kormánynak szintén ily sajátságos helyzete volt. Csak névben volt független és nemzeti, de tényleg idegen befolyás eszköze vagy mérséklője, hazafisága szerint. A valódi vagyis a birodalmi kormány, az ellenzék vagyis a nemzet között állott, egyiket sem tudta kielégíteni s a viszonyok kényszerűségénél fogva gyönge volt mindkettő irányában. A legjobb esetben nem volt más hivatása, mint a két elem közvetlen összeütközését föltartóztatni s rendszere alig lehetett több, mint küzdelem két különböző nemű követelés kielégíthetlenségével, eszmék és rendszabályok keveréke, mely nem költhetett rokonszenvet, még kevésbbé lelkesülést. Az ellenzék mindent egyesített magában, mi nemzeti és költői lelkesülés forrása. Épen úgy ragaszkodott a dynastiához, mint az alkotmányhoz. A sérelmek és reformok mezején mozogva, egyszerre volt legitim és szabadelvű, conservativ és reformer, s mindenek fölött s mindenben nemzeti, a veszély örvényéből kiragadott nemzetiség őre, kifejtője. A tényleges állapot nagy részt ellenkezvén a törvényessel, ez utóbbi mellett küzdött; a tespedésből ki akarván emelni nemzetét, a reform zászlaját lobogtatta: szóval a jelen nyomorát érezve, éreztetve és megtámadva, a múlt dicsőségének, a jövő reményeinek egyedűli képviselőjévé vált.

Ime az okok, melyeknél fogva a magyar költőnek az ellenzékhez kellett tartoznia, akár a múlt hagyományain csüngött, akár az európai új eszmék győzelmébe vetette reményét, akár csak a nemzetiséghez ragaszkodott. Épen azért ellenzékisége nem hozta szükségeskép magával, hogy politikai vagy épen pártköltő legyen, megmaradhatott nemzeti álláspontján, nem látszhattak meg rajta a pártok önző szenvedélyei s a napi politika sara. A nemzet létele s jövője forgott kérdésben, az ellenzék legfőbb eszméi oly természetűek voltak, melyek más szerencsésebb országokban nem lehetnek pártkérdések. Vörösmartynak, mert nemzeti költő volt, az ellenzék költőjének kellett lennie, fölléptétől fogva egész végig. Mint költő úgy szólva együtt született az ellenzékkel, benne élt, együtt némultak el a forradalom zajában. Az ősi alkotmány védelme szülte Zalán futását, a Széchenyi által megindított reform-mozgalom a Szózatot, a Honszeretetet mintha Deák sugalmazta volna, az Országházán Kossuth heves szelleme érzik. Vörösmarty költészete huszonöt év alatt átélte az ellenzék minden phasisát, s e korszaknak úgyszólva költői megtestesülése. 1848-ban épen úgy elnémúl, mint a régi ellenzék. A politikában a forradalom hullámai emelkednek, a költészetben Petőfi szilaj múzsája uralkodik.

Vörösmarty hazafi lyrája nemcsak eszmékben különbözött elődeitől, hanem formában is. A múlt század végétől kezdve a klasszikai óda divatozott a magyar költészetben, melyet Berzsenyi a tökély magas fokára emelt. Már Kölcsey megkezdi ugyan a modern ódát, de Vörösmarty emeli uralkodóvá, ki ennek épen úgy képviselőjévé válik, mint Berzsenyi a klasszikainak. Berzsenyi specificusabb ódaköltő, mint Vörösmarty, de a különbség köztök mégis nem annyira tehetségökben, mint szellemökben rejlik. Mind kettőben megvan a tűz, erő és méltóság, de Berzsenyi köre szűkebb, mint általában a klasszicismusé. Vörösmarty romantikus szelleme gazdagabb, többet ölel fel, sokhoz hozzá nyúl, mitől Berzsenyi visszariadt volna. Berzsenyi a maga szűk körében összpontosítani bírja egész erejét s a klasszikai óda egyszerű tiszta formájában emelkedik föl. Tárgyai eszményiek, hangja a trombita összeszorított hangja. Egyszerűség és erő olvad össze nála; kevés szóval sokat fejez ki, sőt néha többet akar, mint a mennyire képes. Vörösmarty lelkesülése omlik, mint a hegyi patak árja szikláról sziklára s zúgása betölti a levegőt. Egyenetlen és csapongó, mint a szenvedély s olykor majdnem a szertelenig duzzad. Ódáiban egy vadregényes tájkép fönsége tűkröződik, melyben az ellentétek vegyülete és phantastikus alakzatok kiválón hatnak képzeletünkre. Mind ebből majd semmi sincs Berzsenyiben, e mellett egyhangúbb, míg Vörösmarty változatos. Vörösmarty inkább tárgyától veszi lelkesedését, Berzsenyi inkább önmagából árasztja tárgyára. Berzsenyiben több a benső hév, Vörösmartyban a jellemzetes fölfogás. A Liszt Ferenczhez írt ódában van valami Liszt viharos zongorajátékából, az Élő szoborban az elfojtott kín lázas kitörése épen megilleti Lengyelországot. Berzsenyi képein a plasticitás uralkodóbb, a Vörösmartyéin a ragyogó színezet. Mint erényeikben úgy hibáikban is különböznek egymástól. Berzsenyiben van valami merevség, midőn elhagyja ereje, Vörösmarty átcsap a szónokiasba. Berzsenyi néha igen is egyszerű, Vörösmarty túlterhelt, Berzsenyi részint mert küzd a nyelvvel, részint mert kevéssel sokat akar mondani, itt-ott homályossá, feszessé válik. Vörösmarty mindig uralkodik a nyelven, de képei nem mindig szabatosak. Például az Országháza czímű költemény első sora: «A hazának nincsen háza», a hazáról úgy szól, mint személyről s már a második sor: «Mert fiainak nem hazája» mint tárgyat emlegeti. Nem sokkal alább e sorokban: «Vaseszével, jégszivével fölmerűl a külfaj árja, a meleg vért általjárja, és a nemzet áll fagyottan» értjük mit akar mondani a költő, de az össze nem illő elemek zavarttá teszik képes kifejezését.

Vörösmarty mint ódaíró Virág és Berzsenyi hatása alatt lépett föl s néhány év alatt a modern óda megalapítója lett költészetünkben. Általában lyrája pályájának második felében mind eredetibb és folyvást emelkedőben. Egész 1833-ig humora csak egy pár népies genreképben nyilatkozik, azon túl megtaláljuk hazafiúi és szerelmi költeményeiben is. Mit csinálunk, Sors és a magyar ember, Hűség, Holdhoz, Unalomhoz, Pipiske a humornak mind új hangjai a magyar költészetben az enyelgés, gúny, szeszély hol erősb, hol gyöngébb árnyalatával. Legkitünőbb e fajta költeményei között a Tót deák dala. Ez egy kis remekmű. Az éhező deák nyomora és kimeríthetetlen jó kedve, eszményies bölcsesége s igen is gyakorlati vágyakozása jellemző humorrá olvadnak. A folyvást változatos emelkedést változatos refrain kíséri, míg végre a bezáró versszak mindent elmond, a mit még mondani lehet. A Fóti dal szintén nevezetes mozzanat lyránkban. Addig a valódi bordal hangját igazában senki sem találta el. Vörösmarty új húrt pendített meg s mintegy fölbátorította Petőfit, hogy a magyar bordalok legszebbjeit merje költeni. Csokonai bordalaiban sok a mámor, Bajza híres Borénekében nagy józanság s némi feszesség uralkodik. A Fóti dalban eltün a fesz, a mámor szeszélye ömlik el rajta, de emelkedett gondolatok s nemes érzések olvadnak belé. Igen kitünő részletek vannak benne, kár hogy kelletén túl hosszabbra nyúlik, s hol sorok, hol egész versszakok zavarják az egész hangulatának összhangját. Vörösmarty költészetének phantastikus hajlama, melyet már eposzaiban észrevehetni, mely Csongor és Tündéjében annyi bájjal jelen meg, most már lyrájában is több nyomot hagy. A Madárhangok, Mese a rózsabimbórul maig is majdnem versenytárs nélkül állanak költészetünkben. Szerelmi dalaiban is változást és emelkedést vehetni észre. A dalhang túlnyomóbb bennök, mint a régiebbekben s köztök a Kis leány baja a legszebb naiv dal, mely Vörösmarty lyráján valaha megzendűlt.

Azonban 1833–1841-ig se szivében, se költészetében nem lángol a szerelem valódi szenvedélye. Első szerelmének szomorú emléke egy pár bús dalra hangolja, mint az Elhaló szerelem, Késő vágy, de ritkán szól a maga nevében. A Kis leány baja, a Jegyes sírja, a Megcsalt leány, a női sziv ömledezései, nem a költőéi. A szerelemtől elzárkózott költő sehol sem adja át magát erősb szenvedélynek; vagy képzelődése ringatja, mint az Idához és Ő czímű költeményeiben, vagy egy-egy kedves benyomás vagy futó elragadtatás ébreszti dalra. A Szép hajadon, M. szemei, Magyartalan hölgyhöz, Gyász és remény mind ilynemű élmények szüleményei. A Melyik jobb, Búcsu, F. E. emlékkönyvébe csak a részvét vagy enyelgés hangjai. 1841-en kezdve érezzük újra lyráján a valódi szerelem lüktetéseit. Most ábránddal vegyül, majd szomjú vágyban ég, néha enyelgésre hajlik, máskor érzelmes meghatottsággá csendesűl, de mindig eleven és benső. E költemények mindenikét egy fiatal leányhoz, Csajághy Laurához írta, kit nemsokára nőűl vett. Nem mindenik fölibe írta oda kedvese nevét, de mindenikben hozzá szól. Férfiú korában szive, költészete épen úgy a Lauráé, mint ifjú korában az Etelkáé volt.

Vörösmarty már betöltötte negyvenedik évét, midőn Laurával megismerkedett. Nem volt fiatal, de a szív és vágya a boldogságra ifjabb marad az emberben, mint bármi. Első szerencsétlen szerelme óvakodóvá és zárkozottá tette. Tudta tapasztalásból hova viszi az embert az ábránd, a szenvedély, ha első csírájában el nem fojtja. Kedvezőtlen anyagi körülményei visszariasztották a házasságnak még gondolatától is. Lemondott róla, de a lemondás kérge alatt e gyöngéd és nemes szív föl-földobogott a boldogság nehány napjáért, mielőtt az élet elhanyatlanék. A szerelem és családéletből mintegy kitagadva, a barátságnak és hazának áldozta kedélye minden kincsét, de az a hű ragaszkodás, melylyel néhány kitünő férfiú csüngött rajta, a dicsőség, mely homlokát övezte, ki nem pótolta egy szerető női szív hiányát. Uralkodott magán, elnyomta szíve jogát, de a szerelem csak aludt szivében s nem aludt ki. Késő vágy czímű költeménye e hangulat kifejezése. Nehéznek tartja a reményt a kor alkonyában s úgy hiszi, az ész megtiltotta neki, hogy többé szeressen. De érzik az egész költeményen a szerelem eltitkolt, elnyomott vágya. Nyugodtan élte napjait, a mint maga mondja, az őszi szép napokat, melyeket a sors és ész adott, de egy soha be nem töltött űr érzetével szívében. Nem várta, nem kereste a szerelmet, de több volt, mint valószinű, hogy ha a körűlmények kedvezése vagy a véletlen szeszélye föllobbantja szívében, elhatározó lesz egész életére nézve. Csakugyan úgy történt. Vörösmarty utolsó szerelme épen oly kevéssé gazdag regényes részletekben, mint az első, de épen oly igaz és megható. Egy szenvedett és sokáig elzárkozott sziv megnyílása az, mely boldogságért eseng, mindenét fölajánlja, mit bírhat s elfogadva vagy visszautasítva többé nem tartja magáénak. Vörösmarty még egyszer megifjúlt, mintha visszatértek volna elveszett évei, mintha elfojtott érzései megtartották volna egész hevöket, de oly élmények által mérsékelve, melyek észrevétlen mélyebben érzeni tanítják az embert s képesebbé teszik boldoggá lenni és boldogítani.

Először 1841-ben látta Laurát, ki testvére Bajzáné látogatására jött Pestre Komárommegyéből. Vörösmarty egy házban lakott Bajzával s nála kosztozott. Úgy szólva a család tagja volt, kit nem köteleznek a szigorú illemszabályok. Rendesen viseltes kabátjában jött le ebédelni, melyben otthon szokott dolgozni. Egy nap, nem tudva semmit Laura megérkezéséről, szintén így jelent meg. A mint belépett, egy ifjú leányt látott a háziakkal beszélgetni, kit nem ismert és vendégnek gondolt. Gyorsan visszavonult, szobájába sietett s fekete attiláját vette föl. A leány megzavarodott, restelte, szégyelte, hogy Magyarország első költőjének, kit a távolból annyira tisztelt, alkalmatlanságot okozott. Egész ebéd alatt elfogult volt s alig mert Vörösmartyra tekinteni, kit már ez első órában elbájolt. Vörösmarty érezte, hogy minden találkozás növeli hajlamát, mely már-már szenvedélylyé vált. Laurának érdekes arcza volt, szép szeme, hollófekete haja, könnyed, karcsú termete. Bájait öltözetbeli jó ízlés emelte. De legfőbb bája mégis vidám szellemében nyilatkozott. Elméjének természetes fínomsága, kedélye könnyed, játszi hullámzása, mely épen oly távol volt a kaczérságtól és szeszélytől, mint a keresettségtől és szenvelgéstől, különösen jól hatottak Vörösmartyra, s érzelmes derültségre hangolták, valahányszor körébe lépett. Szívén és lantján egyszerre rezdült meg a szerelem húrja.

Laura erről sokáig semmit sem tudott, oly kegyeletes tisztelettel viseltetett iránta, hogy nem is képzelte szerelmét. Vörösmarty maga is, bár akaratlan, megerősítette e tévedését. Nem mint udvarló közeledett hozzája, hanem mint szerelmes, ki rejti titkát. Laura csak annyit vett észre, hogy megkülönbözteti, részvéttel van iránta, de ezt csak nemes szíve jó indulatának tulajdonította, melyről annyit hallott a családban. Vörösmarty érezte ezt, visszadöbbent, de 1842-ben történetesen megnyílt Bajzának, kitől aztán Laura megtudta, hogy szerettetik. Szegény leánynak oly különösnek tetszett, Vörösmartyt látni lábainál, kit költői dicsőségében oly magasan képzelt maga fölött. A tisztelet erős alapja a szerelemnek, de nem változhatik egyszerre azzá s legkevésbbé egy oly fiatal leánynál, kinek csapongó képzelete határozatlan és regényes vágyakat táplál. Laura kétkedett magában, vajon képes-e boldogítani Vörösmartyt, nem mondott se igent, se nemet, de elhagyta vidám kedve, merengőbb lőn, mit Vörösmarty kétség és remény között szemlélt s a Merengőhöz czímű híres költeményét írta hozzá, mely épen úgy fölleplezi mély kedélyét, mint világot vet az egész viszonyra. Vörösmarty, mintegy kimélve érzelmeit, nem a szerelem dithyrambját intézi hozzá, hanem a boldogság bölcseletét fejti meg neki. Mint testvér, barát szólal meg, csak mintegy elrejtve érezteti szerelme fájdalmát, mely a költemény végén lágy esengéssé válik. Viszonyuk egymáshoz mind bensőbb lőn, s Laura mindinkább érezte kedélyén Vörösmarty szelleme uralmát. Ist Gehorsam im Gemüthe, wird die Liebe nicht fern sein – mondja Goethe. Vörösmarty nyilatkozott, Laura menyasszonya lőn. A költő nem adhatott gazdag nászajándékot menyasszonyának; a Merengőhöz czimű még ki nem adott és senkinek nem mutatott költeményét írta le számára, midőn 1843-ik márcziusában Csepen Komárommegyében meglátogatta.

A kézirat most is megvan, a papir elsárgult, mint a kéz, mely beírta, de a fölindulás, melyet felköltött, most is él a menyasszony, az özvegy szívében. «Kapott-e valaha menyasszony szebb nászajándékot?» – mondá nekem Vörösmartyné elmerengve, midőn a variansok kedveért a kéziratot összehasonlítottam a nyomtatványnyal. A merengő menyasszonyt a merengő özvegytől húsz évnél több – egy sír választotta el s leányai, kik mellette ültek, megindulva tekintettek föl anyjokra. A menyegző 1843 máj. 9-én ment véghez Pesten. Barátjai örvendve siettek üdvözlésére, de senki sem örült jobban mint Sallay, Vörösmarty e hű árnya, ki midőn kéziratért jött tisztázás végett, többé nem a régi szállásán s nem egyedűl találta az ő bálványzott tanulótársát. «Boldog házaséletének szemlélése – írja jegyzetei közt – ösztönt csepegtetett rideg életembe, annyira, hogy az év végén magam is, nyomdokát követve, megnősültem.»

Vörösmarty házasságával épen oly szoros kapcsolatban áll szerelmi lyrája, mint hazafiúi költeményei a politikai viszonyokkal. Azonban költői pályája második felének nemcsak e kettő fénypontja. Van egy harmadik is: költői beszélykéi. Ide járul még egy pár kitünő genrekép, mint a Szegény asszony könyve, s egy balladanemű költeménye: a Hős sírja, melyben a hősiség fensége a dicsőség búskomolyságával oly sajátságos hangban olvad össze. Vörösmarty lemondva az eposzról a költői beszélykékhez fordult, e lyriko-epikai műfajhoz, mely annyira megegyezett epikai tehetsége lyrai hajlamaival. Számra nézve mintegy tizenkettőt írt, melyek nagy változatosságot mutatnak tárgy-, hang- és formában. Kemény Simon tárgya történelmi, az Ősz bajnoké mondai, az Özvegy a jelen életből van véve, a Rabló szintén, de idegen égalj alatt játszik s mind kettőn érzik a franczia romantika hatása. Csik Ferke és a Katona a magyar népélet rajzai, de mindenik más hang. A Hű lovagban a német romantikához hajlik, a mennyiben túlnyomó benne az érzelmesség. A sors és a magyar ember és az Árvízi hajós allegoriák, amaz humoros, ez ódai fölindulás szüleménye. A Szent ember erkölcs- és lélektani tanulmány, a Túlvilági kép phantastikus álmok rajza. Legkitünőbb köztök Szép Ilonka, mely épen úgy felülmulja társait, mint nagyobb költői beszélyeit és kisebb eposzait a Két szomszédvár. A többiek majd mindenikében találhatni fogyatkozást vagy épen hibát. Példáúl az Özvegy meséje kerek, menete drámai, de lélektani alapja nem elég erős; Kemény Simonban inkább a részletek szépek, mint az egész; Csik Ferke második részében a lelkiismeret furdalása művészien van festve, de első része kissé homályos; a Túlvilági képen talán igen is érzik a testi láz.

Szép Ilonka ment minden ilyesmitől. Az elbeszélés egyszerű elegiai bája összhangzik a részek széparányúságával. A költő művészien készíti elő és emeli ki a lélektani mozzanatokat. Sehol sem kapja feljebb a hangot, kerüli a fölösleges ragyogást, miből másutt nehezen tud menekülni. Minden természetes és költői. Mátyás királyt, Peterdit, Ilonkát néhány találó vonás egészen megeleveníti. Mátyás nem mint csábító jelen meg, kitől visszariadt volna Ilonka; egy sikeretlen vadászat unalmában mintegy önkénytelen adja át magát egy kellemes óra benyomásának, akaratlanúl csábítja el Ilonkát, ki csak így elcsábítható. Az öreg nemes, ki először királyáért iszik, boszús kifakadása, hogy Mátyás nem iszik vele, gyöngédsége leánya iránt, kinek nem tesz szemrehányást, de a kit baljóslatú aggodalommal vezet haza, mind oly jellemzetes és költői egyszersmind. A költő sokat hagy képzeletünkre, de mozgásba hozza czélja szerint. Egy pár vonás s már az egész alakot képzeljük, egy pár szó s már fölleplezve előttünk az egész lélektani mozzanat. Kiválón sikerűlt a beszélyke második és harmadik szakasza, mely Ilonka szerelmének fölébredését és elhervadását rajzolja. Az első szak is nagyon szép, de midőn Ilonka a lepkét kergetve így szól: «Vagy vezess el merre vagy szállandó, merre a nap nyugodóba száll», nem elég naiv, kissé mesterkélt. A második és harmadik szakaszban egyetlen szó sincs, mely ne volna helyén. A poharazó atya és vendég körűl forgolódó leány, ki meg-megáll, bámulva hallgatja az idegent s merengve kérdi magában: vaj ki ő és merre van hazája, ki a búcsuzó vendégnek csak annyit tud mondani: emlékezzél visszatérni, ha meg nem látogatnánk s azzal megvallja szerelmét, rendkívül bájos jelenet. S mi jellemző, hogy Ilonka megismerve a királyt, többé nem szól. E mély fájdalomnak csak a hallgatás lehet igaz kifejezése, s már érezzük az ártatlan szív hervadását, melyet a költő oly szépen hasonlít a liliomhulláshoz.

Vörösmarty kiválón kedvelte e költeményét. Nagyobbik leányát Ilonkának keresztelteté, hogy mintegy örökségűl hagyja neki költői dicsősége egyik sugarát, a legbájosb női eszményképet, melyről valaha álmodozott.