I.
Vörösmarty születése. Atyja és anyja. Gyermekévei; tanulása Puszta-Nyéken és Székes-Fehérvárott 1816-ig. Öcscse János. A későbbi férfiú és költő jellemvonásai a gyermekben. Olvasmányai; verselgetni kezd.
Vörösmarty Mihály született 1800 decz. 1-jén, délután négy órakor, Puszta-Nyéken, Fehérmegyében; kereszteltetett a szomszéd Nadapon, mert szülei római katholikusok voltak és Nyék maig is tiszta helvét hitű község. Atyja, szintén Mihály, szegény, de nemes családból származott, valamint anyja is, Csáty Anna. Boldog házasságukat kilencz gyermekkel áldotta meg Isten: négy leánynyal és öt fiúval. A fiúk között Mihály volt a legidősb, s egyszersmind atyja és anyja képmása, nemcsak testben, hanem lélekben is: atyjától örökölte egyszerűen nemes jellemét, anyjától az élénk képzelődést és költői kedélyt.
Az atya, épen mint fia, külsőleg keveset mutatott, de annál többet ért belül. Az egyszerű magyar ruha nemes szivet takart s a közönséges gazdatiszt értelemben és míveltségben felülmúlt némely kevély földesurat. Mintegy harmincz éves korában lőn gróf Nádasdy Mihály nyéki gazdatisztje, s úgy látszik, nem sokkal azután történt házassága is. Sikeres gazdálkodása, ritka becsületessége a gróf méltánylatával találkozott, ki aztán később örömest adta neki haszonbérbe szomszéd velenczei birtokát. Máskülönben iskolákat végzett ember volt s egészen latin-magyar míveltségű. Írt és beszélt latinúl. Mihály fia születését és kereszteltetését is latinúl írta be egy Officium Rákóczianum czímű imakönyvbe. Magyar könyvei mellett ott állott nehány latin klasszikus író: Horatius, Cicero, Virgilius s egy pár magyar történelmi latin munka. Nem volt tudákos vagy különcz, de a dolgokról megvoltak saját nézetei. Gazdasági és családi bajain kívül a haza ügyére is gondolt. Ünnep- és névnapokon, vagy szüretek alkalmával, jó barátjai társaságában, bor mellett, bús magyarként emlegette az ország dolgait. Első ifjusága II. József korába esett, átélte az alkotmány visszaállítását, az 1790-ki országgyűlést, a nemzeti visszahatás zajos napjait. Ez események emléke élénken megmaradt lelkében, s örömest beszélt rólok az ifjabb nemzedéknek, egy sokkal zajtalanabb korban. Erős magyar volt, csendes, de elégedetlen hazafi. Vendégszerető házát látogatták a barátok, ismerősek, szomszédok, de nem a dáridó, a tivornya kedvéért. Szigorú erkölcsi elvei voltak; épen úgy kedvelte a tisztességes mulatozást, mint a nemes takarékosságot. Nem voltak ellenségei, barátokra nem igen szorult; nem vadászta, hanem kiérdemelni igyekezett mások barátságát. Nyájas, barátságos természete mellett sem volt nagyon közlékeny. Magába temette búját, s annál inkább, minél mélyebb volt. Őt sem kimélte a sors, vele is bántak méltatlanúl az emberek, de tudta mérsékelni magát s ritkán tört ki hevesen. Az élet minden keserűségeért családjában keresett kárpótlást; szerette nejét, a falusi gazda józanságával, a munkás férfiú áldozatkészségével, természetes gyöngéden, romlatlan szive szerint.
Neje meg is érdemelte e szerelmet. Csinos nő volt s áldott jó lélek. Leánykorában mint élénk és dalos leányka vonta magára a figyelmet. Hunkár Antal, 1861-ben az országos képviselők nesztora, sokszor beszélte, hogy a barna-piros arczú, hollófekete hajú kedves leányka igen szépen tudott dalolni s a népdaloknak egy-egy újabb elmés fordulatot adott. Sok ismeretlen dalt lehetett tőle hallani, melyekről azt tartották, hogy mind ő maga gondolja. Azonban mint nő és anya csak gyermekei bölcsője fölött dalolt már. Hamar reá nehezűltek a terhes háztartás gondjai: mindig sürgős dolga volt, télen nyáron gazdasszonykodnia kellett. De itt is nyilatkozott költői kedélye. Megvoltak kedvencz majorságai, tehenei, kertészi és gazdasszonyi szokásai, melyekhez oly bensőséggel ragaszkodott, hogy később, midőn férje halála után egy pár év mulva Székes-Fehérvárra költözőtt, nem tudott el-lenni nélkülök és lelkibeteg lőn. Ha szabad ideje volt, szeretett a mezőn, erdőn bolyongani; többé nem mulatozni, bokrétát kötni járt oda, hanem gyógyfüveket, gyökereket keresett. Lassanként Nyéknek egész orvosa lőn. Férje, gyermekei és a cselédek betegsége nagyon hatott érzékeny szivére s élénken foglalkoztatta képzelődését. Abban telt legfőbb öröme, ha enyhíthette a testi és lelki szenvedést. A szegénynek alamizsnát adott, a szerencsétlent kenetes szavakkal vigasztalta, a beteget gyógyította. Gyógyszertárára épen annyi gondot fordított, mint élés-kamarájára. Ott állottak szép rendben a szárított gyógyfüvek, gyökerek, saját kezével készített tapaszok és kenőcsök. A vakokat különös szerencsével tudta gyógyítani, értett a csonttörések orvoslásához. A cselédek, ha kezöket elvágták, a dolgosok, ha sarlóval vagy kaszával megsebezték magokat, csak hozzá folyamodtak; az anyák beteg gyermeköket hozták föl a faluból; szóval majd minden nap állott valaki a tornáczon, ki kereste, várta és áldotta a nemzetes asszonyt. S ő jó szivvel szolgált mindenkinek, s oly adakozó, bőkezű volt, hogy épen nem látszott fölöslegesnek férje takarékossága. Férjén, gyermekein, orvosszerein és gazdasszonyi bajain kívül egyébre alig gondolt. Férjének semminemű dolgaiba nem elegyedett, csak a maga házi körében érezte magát jól. Se az embereket, se a viszonyokat nem ismerte; nem tudott számítani, könnyen hitt és könnyen megcsalták. Ez volt oka aztán annak, hogy midőn férje meghalt, gazdaságok pusztulásnak indúlt s nehány év mulva mindenök oda lőn. Azonban szenvedni, tűrni és megnyugodni senki sem tudott jobban nála. Már ifjú nő korában vallásosnak és buzgónak ismerte mindenki. Az imádságos könyv volt legkedvesb olvasmánya. Leánykori dalaival lassanként elszállottak szivéből a világi hiúság örömei, szenvedések látogatták, de egyszersmind a szerelem, jótékonyság és áhitat vigasztalása is.
Így élt a derék pár, midőn harmadik gyermekök és első fiok született. Egy régi, szűk és roskatag házban laktak, a mely helyett épen akkor építtetett a gróf egy szebbet és tágasabbat. A következő évben már e házba költöztek, mely maig is fennáll, s melyet mint költőnk szülőházát mutogatnak az idegeneknek. Annyi igaz, hogy itt élte le gyermeksége jó részét két nénjével és János öcscsével együtt, ki utána két évvel született. Mintegy hét éves lehetett, midőn atyja a lakásuktól nem messze eső helvét hitű népiskolába beadta. Nem sokára János öcscse is tanulótársa lőn; mindketten itt kezdtek olvasni és írni tanulni. Majd atyjok tanítót fogadott a házhoz, ki egyaránt tanítsa fiait és lányait. Tehetségéhez képest gondos nevelést akart adni gyermekeinek, és szorgalmasan utána látott, hogy mit és hogyan tanulnak. A gyermekek helyett a tanítókkal gyűlt meg a baja: egyik keveset tudott, másik korhely volt. Végre a harmadik évben egy derék fiatal emberre akadt, kiben megnyugodhatott.
Ez időtájt még egy más és nevezetesb változás is történt a családban. A családfő lemondott tizenöt évig viselt gazdatiszti hivataláról, s haszonbérbe vette grófjának velenczei birtokrészét. Függetlenebb állást óhajtott, aztán úgy hitte, hogy mint haszonbérlő inkább biztosíthatja családja jövőjét. Szolgálati ideje alatt megtakarított pénze épen elég volt arra, hogy saját kezére kezdhessen gazdálkodni. Ismerte a kibérelt birtokot, valamint a vidéki viszonyokat is. Meg volt győződve, hogy nem csalódhatik. Az első években sikerült is haszonbérlete: vagyonosodni kezdett. Úgy látszik, hogy ekkor vette velenczei szőlőjét, egy házat és egy pár darab földet Fehérvárott. Még szorgalmasb, fáradhatlanabb gazda lett; szükség is volt reá, mert családja szaporodott, gyermekei nőttek. Két nagyobb fiát már Fehérvárott kellett taníttatnia. Mihály 1811 novemberében vált meg először a szülői háztól; a derék tanító keze alatt már annyira haladt, hogy Fehérvárott a gymnasium grammatikai első osztályába akadály nélkül bevehették. Öcscse is vele ment; nem egy osztályba jártak, de együtt voltak szállásban, még pedig oly családnál, hol németűl is tanulhattak. Atyjok tisztességesen gondoskodott rólok, de egyszersmind folyvást éreztette velök, hogy szegény fiúk s a magok erején kell megélniök. Otthon a szünnapokon sem engedte őket nyugodni, dolgot adott nekik a gazdaság körül. Általában semmit sem vont meg tőlök, a mit jövőjökre szükségesnek tartott, de tovább nem ment. Szerette s nem kényeztette őket. Nyájas szemmel nézte jó tulajdonaikat, de szigorú volt hibáik iránt. Fiai tisztelték, szerették és féltek tőle; anyjokat csak szerették. A jó asszony nem tekintett arra: vajon kedves gyermekei jól viselik-e magokat, szorgalmasan tanulnak-e; ha csak szerét tehette, örömest küldött nekik Fehérvárra néhány fillért, egy kis süteményt vagy gyümölcsöt, férje tudta nélkül is.
A két testvér sokban különbözött egymástól. Mihály méla, tartózkodó és érzékeny volt. János nyughatatlan, vásott és keményebb természetű. Mihály tisztán tartotta, kimélte ruháit; Jánost úgy ismerték, mintha soha sem lett volna új ruhája. A tanulásban sem voltak egyenlők. Már a szülői háznál feltünt e különbség. A házi tanítónak sokkal kevesebb baja volt a nagyobb, mint a kisebb fiúval. Fehérvárott is Mihály jobban tanult öcscsénél: otthon ugyan keveset tanult ő is, inkább olvasgatni szeretett, de a tanár magyarázatára figyelmesen hallgatott, s rendesen ebből tanulta meg a felhagyott leczkét. Majd mindig első eminens volt; írásbeli dolgozatai felülmulták társaiét. Ezért, de különösen szelid magaviseleteért, kiválóan kedvelték tanárai.
Midőn a két fiú a szünnapokra haza ment, atyjoknak az volt első szava hozzájok: «No, Miska fiam, hányadik vagy?» «Első, édes apám.» «Hát te, Jancsi?» «Ötödik.» «Szerettem volna, ha te is első lehettél volna» – mondá az atya. Egyszersmind lelkökre kötötte a szorgalmat és jó magaviseletet; majd a szünnapok elteltével bevivén őket Fehérvárra, meghagyta a koszt- és szállásadó gazdának, hogyha elsők lesznek, bőven zsinórozott ruhát csináltasson nekik és sarkantyús csizmát, ellenkező esetben pedig csak a legegyszerűbbet. Hiában volt minden ígéret és fenyegetés. Csak Mihály jött haza bőven zsinórozott dolmánynyal és sarkantyús csizmával; János nemhogy kivívta volna osztályában az elsőséget, hanem ötödikből tizenötödiknek esett le. Az atya haragját csak az csillapította, hogy másként János is jó fiú volt s a gazdaság körül sok hasznát vette. Valóban itt János volt az első. Annyi szorgalmat, belátást és életrevalóságot tanusított, a mennyi szigorú atyját is kielégítette. Mihály e részben távolról sem versenyzett vele; rendesen ügyetlenűl hajtotta végre, a mit reá biztak. A helyett, hogy parancsoljon a cselédeknek vagy dolgosoknak, inkább beszélgetni szeretett velök, sőt ha egy talpraesett tréfát, adomát, mesét vagy szép nótát hallott tőlök, borral, dohánynyal jutalmazgatta őket. A szüret és kukoricza-fosztás volt legkedvenczebb mulatsága, de ennek is csak költői oldalát fogta föl. Látván ezt atyja, nem igen bízott reá gazdasági dolgot s inkább csak Jánost küldötte ki a dolgosokkal. Azonban néha Mihály is utánok ballagott. Atyja könyvtárából egy-egy könyvet vitt magával, leült valamelyik fa árnyába, és olvasott; vagy kikereste a hely oly pontját, honnan legszebb kilátás esett a vidékre. Különösen a szőlőhegynek az a része, honnan a velenczei tóra láthatni, s az úgynevezett Meleghegy voltak kedvencz helyei. Órákig elálldogált itt, a táj nézésébe s öngondolatjaiba merűlve. A mire visszatért öcscséhez, a munka már javában folyt vagy épen vége felé járt. János sarkalta a dolgosokat, s a melyik rest volt, keményen reá is támadt. Mihály nem állhatta a szitkot és kemény bánásmódot. «Ne bántsd szegényt, beszélj vele becsületesen» – szólott közbe ilyenkor. Öcscse nem engedett, összetüztek. «Ne hetvenkedjél, mert földhöz váglak» – kiáltott Mihály, elvesztve türelmét. Ekkor a testvérek birokra állottak ki. Mihály erősebb volt, s a dolgosok nagy örömére földhöz vágta öcscsét. Különben ritkán versengtek s nagyon szerették egymást. János, egy pár ily eset után, legalább Mihály jelenlétében, jónak látta mérsékelni gazdai tüzét, mert félt bátyja rendkívüli fölindulásától. Csakugyan költőnknek a szegény nép iránti részvéte, gyöngédsége nem volt se szeszély, se szenvelgés. Gyermekségétől egész haláláig tartott, s részint érzékeny természetéből folyt, részint pedig erős fajszeretetéből. Becsülte az embert bármely sorsban, és szerette a nyílt, önérző, értelmes magyar népet, melyet különbnek hitt más népfajoknál. Később is, ha egy-egy értelmes béres vagy földmíves levelet vagy más küldeményt hozott neki, leültette őket s örömest eredt velök szóba. Szokása volt mindenkit részeltetni egy kis szivességben, a ki neki szolgálatot tett: egy pohár bor vagy egy pipa dohány nélkül senkit sem bocsátott el magától.
Az atya folyvást szigorú rendben tartotta fiait, de annál bensőbb szeretettel ragaszkodott hozzájok. Nagyjában meg volt velök elégedve; gondolta, hogy ha János nem lesz is valami kitünő diákos ember, azért megél a jég hátán is, Mihály pedig, ha nem életrevaló is, csak eltartja tudománya. Nem bánta már, ha János nem első is, ha Mihály gyönge gazda is, de azért sokáig haragudott, hogy a német nyelvben oly csekély előmenetelt tesznek. «Tudtok-e már, fiaim, valamit németűl?» – szokta kérdezni tőlök, midőn a szünnapokra haza jöttek. A fiúk hallgattak, atyjok elértette e hallgatást, többé nem vallatta őket, de mindannyiszor elmondotta, mily szükséges minél több nyelvet tudni. Lám Velencze magyar falu, mégis néha németűl vagy tótúl is kell beszélni a dolgosokkal, mert hol svábok, hol tótok; kivált a német nyelvre van szükség; hiszen már a magyar is németesedik, a nagyobb városokban alig hallhatni magyar szót, a főurak majd mind németűl beszélnek, a középrendű nemes is derekabb embernek hiszi magát, ha németűl galagyolhat. S ekkor a német nyelv mellett szónokló atya elkezdé szidni a korcsosodó magyarokat, kik megvetik nemzeti nyelvöket s nem gondolnak hazájokkal. Természetes, hogy a német nyelv ily ajánlgatása nem lehetett nagy hatással a fiúkra; nem akartak rosszabb hazafiak lenni atyjoknál. Minda mellett nagyon kaptak a pantalon- és kabáton, melyek ekkor kezdék mind nagyobb mértékben kiszorítani a magyar ruhát. Kérték atyjokat, hogy csináltasson nekik is ily ruhát, mert Fehérvárott az iskolában majd minden tanuló ebben jár. Az öreg keményen nézett reájok és boszúsan mondá: «Míg én varratok ruhát, az nem leszen se kaput, se pantalon; majd ha magatok szereztek, nem szólok belé, milyent varrassatok – rossz fattyak! nem azért buzdítottalak én benneteket a német nyelv tanulására, hogy németek legyetek – takarodjatok!» A fiúk szégyenkedve lopóztak ki a szobából s a kabát- és pantalonról többé nem vala szó.1)
Költőnk valóban csak atyja halála után vetkőzött ki magyar ruhájából, azonban egy-egy díszesb attilája soha sem hiányzott. Németűl is Pesten tanult meg. Jól értette e nyelvet, beszélte is, bár kissé gondolkozva, nehogy hibát ejtsen, sőt 1827 körűl német verset is írt, egy költői beszélykét, Tretter és Paziazzi német költő barátjai kérésére, kik aztán az ő kedvéért megpróbáltak valamit magyarúl írni. Jobban írt németűl, mint beszélt; kiejtése nem volt a legszabatosb. Nem állhatta a német nyelv kemény hangzású, telt szájat kívánó szavait, s egy-egy rossz hangzású új magyar szót a legtöbbször hasonló némettel gúnyolt ki. Egyik nyelvészünk 1850 körűl véleményét kérte egy általa szerkesztett új szó iránt. «Mit mond ön reá? civilisatióra e szót csináltam: polgárosultság». «Én is mondok egy hasonló német szót – felelt Vörösmarty – épen oly szépen hangzik, egészen megtölti az ember száját: Reichsschatzschein.»
Összesen öt évet töltött a fehérvári gymnasiumban 1811–1816-ig, s atyja nagy örömére, már mint ötödik osztályú tanuló, kisebb gyermekek tanítgatásából szerezte élelmét és ruházatját. A leendő férfiú és költő már fejledezett a gyermek-ifjúban. Semminemű féktelenség, dacz, szertelen tűz nem hirdették a benne szunyadó lángészt, mint nem jelölték később az ifjú és férfiú pályáját regényes kalandok, fenhéjázó szenvedélyek, s mindaz, mit rendesen költői életnek neveznek, s mi a legtöbbször nem egyéb, mint a képzelődés féktelen uralma, az erkölcsi érzés gyöngesége, a hiúság kaczérkodása, megaranyozva a költői dicsőség viszfényétől. A serdülő gyermek mély tüzű szemében, szemérmes arczán, s már-már borongani kezdő homlokán, csak a figyelmes vizsgáló vehette volna észre a nem mindennapi szellemet. Nem szembeszökőn nyilatkozott rendkívülisége, hanem mintegy bensőkép, nem gyorsan fejlett, hanem lassan, de folyvást mélyebben. Az andalgó gyermek többet gondolkozott, mint beszélt; félénk, ügyetlen volt idegenek között s csak ismerős helyen tünt föl szeretetreméltósága. Megválogatta barátjait, de aztán ragaszkodott is hozzájok. Nem volt benne semmi büszkeség, szenvelgés, oly egyszerű, őszinte gyermek volt, mint később férfiú, de bizonyos nemes önérzet, erkölcsi finomság jelenségei már korán mutatkoztak benne. Sokat tartott becsületére, s annak, kit nem becsült, kerűlte társaságát. A rossz erkölcsű gyermekeket nem tűrte maga körűl, miattok inkább összezördűlt jó barátjaival is, míg ezek végre is belátva jó szándékát, elidegenedtek amazoktól s visszaédesedtek hozzá. Kedvelte a csendes mulatozást, tisztességes tréfát, vidám beszélgetést; örömest hallgatta a mesét, éneket és zenét, de tánczolni nem szeretett, s a mint maga megvallá Czuczornak, soha életében nem tánczolt. A mije volt, szivesen megosztotta mással, pénzecskéjével nem épen takarékosan bánt, nem is igen búsult utána, mert kevéssel beérte. Nem könnyen lehetett fölingerelni, rendesen némán tűrt, belűl emésztődött, de ha valami mélyebben hatott reá, kitört szenvedélyesen s nem bánta, bármi történik is vele.
Egyetlen egyszer büntették meg tanuló korában, akkor sem vásottsága miatt. A csendes és hallgatag gyermekre oly mélyen hatott tanárának képzelt vagy valódi igazságtalansága, hogy egész forradalmat támasztott osztályában. Fehérvárott cisterciták tanítottak; a tanárok egyike kissé túlszigorú volt s kivált délutánonként nagyon ingerlékeny. Egyik délután valamelyik tanítványát, kit Vörösmarty szeretett, nem épen nagy hibáért vesszővel akarta megbüntetni. Vörösmarty s utána többen kérték a tanárt, büntesse máskép szegény barátjokat, ne tegye rajta s az egész osztályon ezt a szégyent. A tanár most már azért sem engedett. Vörösmarty fölkelt s utána az egész osztály; mindnyájan odahagyták az iskolát s a várostól egy óranegyedre eső füzesbe vették magokat. A tanár városi hajdúkkal ment utánok. A diákok ellentállásra készűltek. Ki botot vágott, ki követ ragadott fel, ki pedig elhozta hazunnan atyja puskáját. Hajigálni, lődözni kezdtek a közelgő hajdúkra. Majd egy kis fegyverszünet állott be. Követek jártak-keltek egyik táborból a másikba. A diákok kijelentették, hogy készek visszamenni, ha a tanár a hajdúkat eltávolítja. Kívánságok teljesíttetett, s félgyőzelmökben egész diadallal vonultak be az iskolába. A fegyelem ily botrányos megsértését az igazgató-tanár nem hagyhatta példás büntetés nélkül s mind Vörösmartyt, mind társait megverette. Azonban a vessző oly kevéssé szelidítette meg e részben, mint később a hatalmasok tekintete. Szabad és független véleményét senkinek sem rendelte alá, bár nem szerette fitogtatni. Senkinek sem kereste kegyét, s csak ahhoz közeledett, ki iránta némi előzékenységet mutatott. Szivéből gyűlölte a hizelgést, igazságtalanságot és cselszövényt. Mindamellett kevés összeütközése volt mind a magán-, mind a közéletben. Visszavonult életet élvén, költői munkásságba merűlve, nem örömest vegyűlt az irodalmi és politikai küzdelmek közé. Határozott párt-ember volt ugyan, de elégnek tartotta pártját közlegényként szolgálni. Vezéri szerepre nem vágyott, szólani is csak akkor szólt, ha mások hallgattak, s mintegy kényszerűlt föllépni. Az akadémiai ülésekben nem egyszer történt ily föllépése s egy Széchenyi és Teleki gróf ellenében is bátran kimondotta véleményét.
A költői tehetségnek némi jelensége már 1813-ban mutatkozott benne. A mily csekély tehetsége volt a zenére, épen oly élénk érzéket tanusított a költői rhythmus iránt, mielőtt még szabályait ismerte volna. Atyja egy évig tanittatta hegedűlni; az öreg Patikárius volt mestere, de semmire sem mehetett vele, épen azért az egész tanulás abban maradt. Nem volt hallása, épen mint Goethenek, de a nyelv zenéjét korán s épen oly jól értette, mint a nagy német költő. Még nem töltötte volt be tizenharmadik évét, midőn az első hangzatosb vers fülébe csengett. Nem költemény volt, csak vers, latin nyelvtani szabályok, latin hexameter-sorokba foglalva, melyeket, mint iskolai leczkét, könyv nélkül kellett betanulnia. Tetszett neki a dactylusok lejtése, kiérezte a metszetek lüktetéseit. Csak puszta hang után, maga is próbált latin hexametert írni hol falra, hol papirdarabokra, de mindjárt letörölte vagy szétszaggatta a mit írt, nehogy valaki elolvashassa. A következő évben már magyar rímes verseket írt, két soruakat, alkalmasint magyar alexandrint. Legelső ily versével egyik barátját gúnyolta ki; alkalmasint ily szellemi tréfával még többször is megboszulta magát tanulótársain. Ifjú, sőt férfikorában is megvolt ez a szokása: 1820–1823 körűl egy pár pajkos költői levelet küldött jogász és juratus barátjainak; 1830–1837 néhány ív gúnyos epigrammot írt össze, nemcsak irodalmi ellenségeire, hanem barátjaira, sőt önmagára is, azonban alig adott ki belőlök egy párt. Baráti körben, ha jó kedve volt, örömest tett egy-egy gúnyoros megjegyzést, mondott adomát, egyszerű, magyaros humorral. Úgy látszik, hogy fehérvári tanulótársai közt ilynemű ötletek versbe szedésével alapította meg költői hírét. A gyermekek bámulták és haragudtak reája, épen mint a hogy nagy világban a vén gyermekek közönsége szokott. Néha labdázáskor állott elő egy-egy verssel. Elszavalta, aztán meg szaladt, mert barátjai kérték, üldözték, hogy adja át nekik versét olvasás vagy leírás végett. Soha sem adta át. Történt, hogy elfogták s erővel akarták elvenni tőle, de ő minden erejét megfeszítette s addig küzdött, míg vagy megszabadult üldözőitől, vagy legalább széttéphette kéziratát.
A gyermekköltő e makacsságából maradt valami a férfiúban is. Híres költő korában is maga szerette fölolvasni másoknak költeményeit s ki nem állhatta ha kéziratát előtte más olvasta, akár némán, akár hangosan. E gyöngeség, szeszély vagy elv egyébiránt sok költőnek sajátsága. Saját fölolvasásukat nagyobb hatásúnak tartják; azt hiszik, hogy mások, kik akkor olvassák először a művet, nem ismervén eléggé se alapeszméjét, se hangulatát, távolról sem emelhetik ki úgy a főbb mozzanatokat, mint magok a szerzők, kiknek lelkében még viszhangzik minden verssor. Ez magában igaz is, csak az a baj, hogy valamely költeményt jól érteni, mélyen érzeni szükséges ugyan a jó előadáshoz, de még nem maga a jó előadás. A tapasztalás azt bizonyítja, hogy nagy részt épen a költők leggyöngébb fölolvasói saját műveiknek. Egyik a rhythmus erős érzékénél fogva éneklésbe viszi át a szavalatot; másik a kitörő érzés és hév miatt képtelen az önmérsékletre; a harmadiknak árt a nevetséges arcz- vagy tagjáték, melyet talán költés közben szokott meg. Vörösmarty nem volt költeményeinek legkitünőbb fölolvasója vagy szavalója. Kissé egyhangúan szavalt, de nem szokott meg holmi nevetséges fogásokat, s lelkesűlt arczán, fölindúlt hangjában volt valami megható.
Rhetor korában (1815) még nagyobb kedvet kapott a költéshez. Édes Gergely Keservei kerűltek kezébe. Ez volt az első úgynevezett metrumos magyar költő, a kivel megismerkedett. A mint maga mondja, nagyon megörűlt, hogy a magyar nyelv oly könnyen perdűl a római rend szerint s egy Udvardy nevű barátjával versenyezve kezdte írni a magyar hexametert.2) Nem csoda, hogy a hexametert kedvelte leginkább a klasszikai versmértékek között. Ebben írta első versét, ebben nyilatkozott először előtte nyelvünk zengzetessége, ezen csalta ki nyelvünkből maga is a legdallamosabb hangot s oly sok addig ismeretlen bájt. A verselgetésen kívül szabad idejét leginkább olvasmányok töltötték be. Hogy miféle könyveket olvasott, s azok mily hatással voltak fejlődésére, inkább csak sejtenünk lehet. Öcscse János beszéli, hogy atyjok könyvtárából szorgalmasan hordotta ki a könyveket s a többek közt latin klasszikusokat is. De vajon érthette-e már ekkor Horatius és Virgilius műveit, s hathattak-e e nagy költők szelleme fejlődésére? A magyar történelmet tárgyazó munkákat alkalmasint több kedvvel olvasta. Kár, hogy nem tudjuk: vajon foglalkozott-e lelke a magyar történelem ama nevezetes mozzanataival, melyekből később költői műveket alkotott? Annyi bizonyos, hogy a fogékony gyermek lelkében már ébredezett a részvét nemzete multja, az ősi dicsőség iránt, s erre maga a város is befolyhatott, hol épen tanult. Az elpusztult Fehérvár, a szent királyok széke, dicső helye s bús sírja – a mint maga mondja egyik ifjúkori költeményében – összehasonlítást kelthetett föl benne a mult és jelen között. Fehérvár czímű költeményét ugyan 1823-ban írta, az akkori politikai viszonyok hatása alatt, de jó részt a gyermekkori benyomások töredékeiből. A sírjokból fölkelő s a nemzet pusztulását sirató királyok látomása már átvonulhatott a tizenöt éves gyermek álmodó lelkén.
Úgy látszik, hogy 1816 juliusában, midőn bevégezte Fehérvárott tanulmányait, már el volt határozva jövendője. Ugyan mi pálya várhatott volna egy gyermekifjúra, ki teljesíti ugyan kötelességeit, de nem mutat kiváló hajlamot semmi kenyér-tudomány iránt, csak olvasgat és verseket firkál, a természet szépségein mereng s az ősi dicsőség napjairól álmadozik? Mi más pálya, mint az írói? Távolról sem sejthette senki, maga legkevésbbé, hogy tíz év mulva mint nagy költő vonja magára nemzete figyelmét, de az már bizonyos volt, hogy sikerrel vagy siker nélkül, küzdeni, szenvedni fog nemzete dicsőségeért.