Vörösmarty életrajza

II.

Vörösmarty 1816-ban a pesti gymnasiumban tanul s egyszersmind gyermekeket tanít. 1817-ben az egyetembe lép. Újabb olvasmányai s az egyetemi tanárok hatása. Sallay Imre tanulótársa. Atyja halála. Anyja özvegysége és utolsó évei. A szegény asszony könyve czímű költeményében anyját rajzolja.

Atyja 1816 novemberében Pestre vitte a gymnasium hatodik osztályába, az úgynevezett poetica classisba. Itt is keveset kellett költenie reá; csakhamar alkalmazást nyert egy özvegy örmény nőnél, kinek két fiát tanította koszt- és szállásért. Azonban az eddig első eminens fiút, itt már az utolsók között találjuk: az első félévben 21-ik, a másodikban 25-ik, sőt a következő évben, mint az egyetemen philosophiai tanfolyamot hallgató, már nem épen mindenből eminens, bár némely tantárgyból, minő a magyar irodalom és æsthetika, az elsőbb eminensek között foglal helyet, ebből mint 15-ik, amabból mint 6-ik. Nem csoda. Pesten több idejét vette igénybe a tanítás, mint Fehérvárott; nagyobb fiúkat tanított s némely tantárgyat magának is újra kellett tanulnia, hogy taníthassa. E mellett többet olvasott és verselgetett. Néhány jó könyvre tett szert: Baróti Szabó Aeneisére, Rájnis Eclogáira, Virág Odáira és Horatiusból fordított Leveleire. Ekkor ismerkedett meg Révai munkáival is, előbb verseivel, később nyelvtanával. Mind oly könyvek, melyek nyomot hagytak fejlődésében. Nemcsak a verselés folytatására buzdították, hanem látkörét is szélesítették, nemcsak a klasszikai formák, kivált a hexameter iránti előszeretetét táplálták, hanem sok tekintetben befolytak a leendő költő nyelvére is. Baróti Szabó újmódú inversiói, avult és tájszavai hasonló merészségre bátorították a gyermekköltőt, hogy aztán minden elődénél szokatlanabbúl és mégis magyarosabban és szebben szólalhasson meg. Virág műveinek főleg tisztasága és könnyűsége tetszett neki. Már korán megszokta a szokatlant a tisztaság és könnyűség bájával egyesíteni. Révait nagy örömmel olvasta és zászlója alá esküdt. Erre nézve sokat tett az is, hogy az egyetemen a philosophia tanára, Szücs István, kit kedvelt, Révai híve volt, a magyar nyelv és irodalom tanára pedig Czinke Ferencz, egy csekély tehetségű és tudományú ember, a kit ki nem állhatott, Révai ellen küzdött. Czinke éretlen fecsegései még inkább Révai hívévé tették, kinek munkái ébresztették föl aztán benne a nyelv körűli behatóbb tanulmányokat. Zádor így ír Kazinczynak 1825 nov. 7-ről: «Vörösmartyt Czinke oktatása tette jottistává, s ő a metricusok között legelőször Édes Gergelyt ismerte, ez után indúlt el azon pályán, melyen most sasszárnyakon repül. S Czinkének és Édesnek aligha ebből nem áll minden érdemök.»3)

Valóban Vörösmarty a nyelvet illetőleg szerencsés körülmények között fejlődött. Oly vidéken született, hol tisztán beszélik a magyar nyelvet, gyakorta érintkezett a néppel, nyelvérzéke élesedett s fogékony emléke az eredeti szólásmódnak egész kincstárával gazdagult. Korán megismerkedett nyelvünk tudományos rendszerével s a legnagyobb magyar nyelvész, Révai nyomán. Első olvasmánya is oly kevéssé volt Gvadányi, mint Kazinczy. A gyermekifjút nem tehette elfogulttá se amannak népies, de ízléstelen magyarsága, se emennek ízléses, de olykor idegenszerű stilusa. A két túlság között a középúton maradt, s már gyermekkori benyomásainál fogva hivatva volt, mintegy összeolvasztva az eddigi irányokat, oly költői nyelvet alkotni, mely ósdiakat és újítókat egyaránt magával ragadjon. Ifjúkori kísérletein már látszik ez irány, sőt Sok vész riaszt kezdetű költeményecskéjében is, mely fönmaradt kísérletei között a legrégibb, alig van nyoma akár a köznapi, akár a mesterkélt magyarságnak. E költemény 1817-ből való. Szücs előadása alatt írta a tanteremben, mi azt mutatja, hogy Pesten már nem figyelt annyit a magyarázatra, mint Fehérvárott. Ez időtájt leginkább epigrammákat és elegiákat írt, melyeknek nagy részét elégette, mert, a mint maga mondja, többnyire száraz verselés volt. Fönn említett költeménye is csak úgy maradt reánk, hogy egyik tanulótársa leírta magának s ereklyeként őrizte egész napjainkig. Sallay Imre neve e hű barátnak, ki majdnem oly szeretettel és bámulattal csüngött Vörösmartyn, mint Johnsonon Boswell. Szerette, bámulta, mindent megtett érte a mire kérte, sőt midőn Vörösmarty föllépett az irodalomban, szerencsésnek érezte magát, hogy kéziratát minden díj nélkül ő tisztázhatja. Hivatala miatt Budán kellett laknia, de minden héten átjött Pestre megkérdezni Vörösmartyt: irt e valami újat, van-e tisztázni valója. Jobban tudta Vörösmarty írását olvasni, mint ő maga; a gyors írás, a sok törlés és javítás miatt nehezen olvasható kéziratot oly könnyen olvasta, mintha saját szép írása lett volna. Kár, hogy e hű ember nem vitt naplót, mint Boswell; később ugyan, 1865-ben, emlékezetből összeírt egy pár ív jegyzetet Vörösmartyról, de nagyon hézagosan s nem oly érdekesen, mintha naplót visz vala.4) Mennyi adatunk volna most Vörösmarty ifjú- és férfikorára, míg így csak egy pár jegyzet, néhány levél és szóbeli hagyomány mindaz, a miből meríthetünk.

Az 1817-ik év más tekintetben is nevezetes volt a már egyetembe lépő ifjúra nézve. Nemcsak a tanulmányok érlelték, hanem a szenvedések is, s megkezdé küzdelmét az élettel. Atyja egy pár év óta elvesztette minden vidorságát. Gond nyomta, aggodalmak kínozták. Kilencz gyermeket kellett fölnevelnie s az 1814–1815-ki szűk termések nagyon megrontották haszonbérletét s csak a legnagyobb szorgalom és takarékosság menthették meg a bukástól. Ide járult még beteges állapotja is. 1816 őszén a fehérvári vásáron meghűlt, forró lázba esett, melyből kigyógyult ugyan, de annyira elgyöngűlt, hogy tavaszig nem léphetett ki a szobából. Tavaszra jobbra fordúlt egészsége, a termés is szépen mutatkozott, mi jobb kedvet öntött belé. Azonban egészsége még nem állott teljesen helyre. Unokaöcscse, Vörösmarty Ferencz, pesti ügyvéd, juliusban meglátogatván, azt tanácsolta neki, hogy jó volna, ha közölné baját jelesb orvossal, ezért ránduljon be vele Pestre. Elfogadta a tanácsot, a pesti orvosok egyik legjelesbikéhez folyamodott, kinek orvosságát még az nap bevette s másnap délután meghalt.

E halál az egész család pusztulását vonta maga után. A boldogult még betegeskedése idejében úgy rendelkezett, hogy ha meg találna halni, hagyjanak föl a falusi gazdálkodással; mindent, mi Velenczén van, tegyenek pénzzé, az adósságokat fizessék ki, a mi megmarad, adják be az árvapénztárba. Így ez összeg kamatjából s a fehérvári ház, föld és szőlő jövedelméből valahogy csak elélhetnek, különben bajosan. Az özvegy máskép cselekedett. Képzelődése és kedélye után indúlt, s reményét jó szándékával táplálta. Hogyan hagyja el Velenczét, hova annyi édes emlék köti, a jó szomszédokat, kik szeretik, betegeit, kik áldják, kedves teheneit, melyeknek tejéhez nincs fogható, a szőlőt, melyet férje ültetett, az erdőt mezőt, hol minden gyógyfüvet ismer; hogyan menjen Fehérvárra, idegenek közé, városba, melyet soha sem szokott meg? Aztán azt hitte, hogy mivel jó gazdasszony, jó gazda is lehet, képes lesz pótolni férjét s fentartani a családot eddigi állapotjában. Megtartotta a haszonbérletet s két nagyobb leányával gazdálkodni kezdett? Azonban nem sokáig folytathatta, minden év rosszabbul ütött ki, s minden évben kisebb-kisebb haszonbérletre szorult. De szegényedése mellett sem mondott le szokásairól. A ház egyben-másban, legalább külsőleg, most is a régi jobb állapotra emlékeztetett. Vendég nem igen járta már, de azért a gazdasszony serénykedett, konyhája folyvást jó hírben állott, s a koldus most sem léphette át vigasz nélkül küszöbét. Alig telt el öt év s már majd mindent el kellett adni, előbb a fehérvári házat és szőlőt s így tovább. A szegény özvegy nem hogy fiait segíthette volna, hanem maga is szükséget látott. Gyermekei szétszóródtak a világban. Mihályt a véletlen, vagy gyámja, Vörösmarty Ferencz, gondoskodása, a Perczel-családhoz juttatta nevelőnek; János, végezve a gymnasiumot, gazdasági szolgálatba lépett; a többiek a rokonsághoz vagy jó emberekhez vonták magokat, hogy ne legyenek anyjok terhére. Az özvegy egyedűl maradt bánatjával. Ott tengődött Velenczén, alig maradt valamije, leginkább azon csekély segítségből éldegélt, melyet két nagyobbik fia küldött neki koronként. Az önvád és elhagyottság szomorúvá és betegessé tették. Mindent elvesztett, csak imádságos könyve maradt meg, ebben keresett és talált vigasztalást. Imádkozva, betegeket gyógyítva töltötte napjait.

Írja róla költőnk 1847-ben egyik költeményében, melynek czíme Szegény asszony könyve. Mi mélyen hathatott a jó fiúra anyja szenvedése. Huszonöt év múlva sem feledi e kegyes, szomorú arczot s oly élénken, oly bensőséggel rajzolja, mintha épen akkor jött volna látogatásából. Valóban e költemény nemcsak Vörösmarty legszebb költeményeinek egyike, hanem kedélyre, bensőségre, s a mi ezzel együtt jár, egyszerűségre nézve, majdnem mindent felülmúl, a mit valaha írt. Ha nem volna más adatunk arra, hogy Vörösmarty nagyon szerette anyját, e költemény is elég bizonyság lenne reá; ha nem írt volna semmi mást, ez talán magára is föntartaná nevét költészetünk történetében, mert a valóság és eszmény, a kedély és phantasia szerencsés vegyületének oly szüleménye, mely más irodalmakban is a ritkább jelenségek közé tartozik.

Fiai jobb sorsával az özvegyre is jobb napok derültek. Mihály- és Jánosnak első gondjok volt anyjokat kiemelni a nyomorból s bevinni Fehérvárra, hol közelebb lehet gyermekeihez, mert közűlök négy ott lakott. János itt tisztességes lakást fogadott számára, sőt közköltségen tehenet is vettek neki, hasonlót a régihez, mert a jó tej kedves eledele volt. Mindamellett nem maradt Fehérváron sokáig; nem tetszett a város, faluhoz szokott s ismét oda kívánkozott vissza. Ekkor János, Mihály tanácsára, Gárdonyba vitte ki, hol egy nemes úr adósuk volt s ennek fejében örömest adott az özvegynek lakást és földet. Azonban itt sem találta magát jól. Velenczét, a jó szomszédokat, férje kedves szőlőjét nem tudta felejteni. Rosszabb kedve volt, mint a nélkülözés napjaiban, s mintegy hervadni látszott. Végre sírva vallotta meg fiainak, hogy ő csak Velenczén lehet egészséges, közel a szőlőhez, hova mindennap kijárhat sétálni, mint régen, bárcsak ezt a szőlőt ne kellett volna eladni, bárcsak élne édes-atyátok – Istenem, hova juttattalak benneteket! És keservesen sírt, siratta férjét, magát és fiait. A fiúk nem nyughattak, míg a szőlőt vissza nem szerezték s anyjoknak közel hozzá lakást nem béreltek. Boldoggá tették. A jó özvegy megelégedve élte le utolsó éveit. Otthon volt újra s úgy tetszett neki, mintha a régi jó idők visszatérnének. A magáéból élhet, férje szőlőjébe járhat, ismét aszalhat, befőzhet, gyógyfüveket száríthat, tapaszokat, kenőcsöket készíthet, s fiait egy kis vendégségre várhatja. A fiúkra is jól hatott, hogy midőn anyjokat látogatják, egyszersmind gyermekségök emlékhelyéhez vándorolhatnak. Rájok is elragadt anyjok boldog csalódása. Jól ismert hegyek, fák és arczok köszöntötték, a kapuban anyjok fogadta, s mert hatvan éves korában is alig volt ősz hajszála, majdnem az az alak állott előttök, ki régen iskolás gyermekkorukban. Úgy tetszett nekik pillanatra, mintha még virágoznék az atyai ház vendégszeretete, jólléte. Anyjok megvont magától a mit lehetett, csakhogy látogató fiait jól fogadhassa. Bőségben úszott az asztal, s kivált Mihály kedvencz ételei soha sem hiányoztak. Mihály épen azért, mert nem akarta anyját szegényíteni, ritkábban látogatta, egy évben kétszer; az anya viszont épen azért, mert fia ritkán látogatta, még inkább kitett gazdasszonyi becsületeért. Mihály mindig hozott neki Pestről valamit, ha egyebet nem, legújabban kijött munkájának csinosan bekötött példányát. A jó asszony örűlt fia hírének, könnyezve nézegette a szép könyvet, el is olvasott belőle néhány lapot, de nagyon elszokott már a világi olvasmányoktól, a fellengős nyelvet sem értette eléggé, hamar félretette és ismét imádságos könyvét vette elő. És imádkozott, hálát adott Istennek, hogy fiai jól-rosszul, de elhelyezvék; János épen oly jeles gazdatiszt, mint Mihály író; Mihály már olyan állapotban van, hogy évenként kétszáz váltó forinttal segítheti, a mennyi épen elég néki, s még a szegényeknek is juttathat belőle valamit.