III.
Vörösmarty mint a Perczel-fiak nevelője, első ízben 1817–1822. A Perczel-család. Jogi vizsgálatai az egyetemen. Olvasmányai Pesten. Barátjai Börzsönyben: Egyed Antal, Klivényi Jakab, Teslér László. Első drámai és epikai kisérletei: Zsigmond király, Ypsilon-háború, Hűség diadalma. Lyrai költemények.
Azonban midőn költőnk körülményeihez képest ily jelentékeny összeggel segítette anyját, már harmincz éves férfiú volt s az akadémia rendes tagja. Azon évben, mikor atyja meghalt, nem tehetett érte többet, mint hogy nem vált terhére s néhány forintocskát takarított meg számára. Magának is kevés volt, csak hogy élhetett és tanúlhatott. Szerencsére már 1817 novemberében a Perczel Sándor házához jutott, mint három kisebb fiának nevelője.
Az atyja halálán búsongó s anyja és testvérei sorsán aggódó ifjú idegennek és szerencsétlennek érezte magát az úri háznál. Atyja sírjához ez időtájt írt ódája nemcsak a kegyelet sóhajtása, hanem a búskomolyságé is. Nem dobogott feléje részvevő kebel, hideg arczokkal találkozott. Perczel Sándor katonaviselt ember, vagyonos és büszke nemes úr volt s kissé nyers modorú; fiai: Sándor, Móricz és Miklós tehetséges, de vásott úrficskák, kiket az atya útasítása szerint is kemény regulába kellett tartani. A fiatal és tapasztalatlan nevelő sokat bajlódott. Nem sok kedve volt nevelősködni s nagy fáradságába kerűlt a tanítás. Midőn 1848-ban b. Eötvös, mint vallás- és közoktatásügyi miniszter, a magyar nyelv és irodalom egyetemi tanszékével kinálta meg, visszautasította, azt mondván, hogy nem született tanárnak, ifjú korában eleget kínlódott, vén napjaiban hagyjanak neki békét. A tizenhét éves ifjú nem beszélhetett így. A szükség és becsület kívánták, hogy megfeleljen a szülék bizalmának. Megszokta és kibékült pályájával. Megszerette a család s ő is a családot, melynek lassanként mintegy tagjává lőn. Az öreg Perczel katonás modora mellett jószívű ember volt, és mit Vörösmarty nagyra becsült, részvétet tanúsított a magyar irodalom iránt, s mi akkor is most is kevés magyar nemesnek szokása, magyar tudományos folyóiratot is járatott, a Tudományos Gyüjteményt. Perczelné csakhamar különös szivességet mutatott Vörösmarty iránt, a melyet ez ragaszkodással viszonzott. A Kis gyermek halálára írt költeménye (1824) Perczelné vigasztalására készült, a ki egyik korán meghalt gyermekét siratta. A fiúk, ha sok gondot okoztak is a fiatal nevelőnek, becsűlték és ragaszkodtak hozzá, s e viszony még akkor is fenmaradt, midőn már kikerűltek keze alól. Híven látogatták vagy fölkeresték levelökkel kedves tanítójokat. Vörösmarty iratai közt nem egy levelet találhatni hajdani tanítványaitól. Sándor, ki katona lett, 1831-ben így ír neki Milanóból: «Kérem barátom uramat egynéhány sorral tudósítani régi tanítványát, kiben még azon magyar vér folyik, melyet barátom uram bele öntött». Móricz, ki 1848–49-ben a magyar forradalomban mint tábornok nevezetes szerepet játszott, viharos élete majd mindenik korszakából tudósítja kedves drága barátját. Hálát és tiszteletet lehelnek levelei; elismeri, hogy Vörösmarty adott először irányt hazafiúi tüzének s várva várja kedves barátja szívet és lelket tápláló levelét. Vörösmarty hasonló szeretettel viszonozta hajdani tanítványai hajlamát. Miklósnak 1849-ben úgyszólva életét menté meg, midőn ez Aradon mint katonatiszt Damjanichcsal, minden katonai fegyelmet sértve, szenvedélyesen összetüzött. Damjanich már kiadta az elfogató parancsot s katonai törvényszék elébe akarta állíttatni. Vörösmarty, meghallván ez eseményt, kérte Damjanich barátjait, hogy vessék közbe magokat s mentsék meg e derék, de meggondolatlan ifjú embert. Ezek azt tanácsolták, hogy tegye ezt ő maga; Damjanich tiszteli őt, mint költőt, s kérése sikeresebb lehet, mint bárkié. Vörösmarty csakugyan elment Damjanichhoz, ki nagy tisztelettel fogadta, tüstént teljesítette kérését s örűlt, hogy szolgálhat neki. Móriczért is mindent megtett, mit tehetett. Csillapítá, mérséklé őt, ki mindig a szélső baloldalon foglalt helyet, s bár politikai véleménykülönbség volt köztök, senki sem mentette, védte hívebben ez annyiszor megtámadott szónokot, mint a hajdani nevelő és barát.
Nyolcz évig nevelősködött a Perczel-háznál, első ízben 1817 novemberétől 1822 novemberéig, másod ízben 1823 novemberétől 1826 augustusáig. Az első három évben Pesten lakott növendékeivel s egyszersmind elvégezte az egyetemen a philosophiai tanfolyamot. 1820 végén leköltözvén Perczel börzsönyi jószágára, ő is vele ment s magán szorgalommal két év s egy pár hónap alatt tanúlta meg a három évre szabott jogi tanúlmányokat, melyekből félévenként vizsgálatot állott ki a jogi kar előtt. Iratai közt talált bizonyítványai szerint mind a négy vizsgálaton kitünő osztályzatot vívott ki, kivévén az elsőt, melyen csak az észjogból nyert kitünőt, s a többiből első osztályt.
E két évet fiatalsága legvesződségesb éveinek nevezte mindíg, mert sok mindent kellett tanítnia és tanulnia, mindamellett szakított időt arra is, hogy költői hajlamának áldozhasson. Tulajdonkép ekkor kezdődik meg költői tehetségének fejlődése, mely mind nagyobb arányokat vesz. Míg 1820-ig Pesten lakott, úgy látszik, egyetlen íróval sem ismerkedett meg személyesen. Talán csak az öreg Virág Benedeket látogatta, ki örömmel fogadott s áldással bocsátott el magától minden írogatni kezdő lelkesb ifjút. Legalább ezt látszik mutatni az a bizalmas hang, mely Virághoz 1822-ben írt episztoláján elömlik. Tanulótársai közt sem volt senki, ki írogatott volna, vagy a kitől némi szellemi hatást vehet vala. Csak egy Maróthy nevű orvosnövendék volt reá hatással, ki keleti nyelveket tanúlt s keletre készűlt, a magyarok őshazája fölkeresésére. 1824-ben el is indúlt, azonban Törökországnál nem ment tovább, Konstantinápolyban mint orvos telepedett le. Vörösmarty maga is foglalkozott ez eszmével és sokáig sajnálta, hogy nem vándorolhatott ki barátjával. Volt a korban valami, a mi a sivár jelenből a múlt felé vonzotta az elméket: a fölébredt hazafi-fájdalom és büszkeség érzése, a búskomolyság és ábránd különös vegyülete, melyet a költészet táplált, a tudomány szentesített. Horvát István a magyar ős kérdés vizsgálatába merűlt s csodás fölfedezéseit lelkesűlve várta az egész nemzet. Kőrösi Csoma Sándor már elindúlt keresni az ős hazát, s a mint látszik, számos fiatal ember keblét dobogtatta hasonló vágy. Csaknem egyszerre négy költő ajkán zendűlt meg az ősi dicsőséget magasztaló eposz, s jellemző, hogy e költők legkitünőbbike, mielőtt nagy művéhez fogott volna, keletre akart bujdosni, mint Kőrösi Csoma, s miután megírta Zalán futását, Horvát István őstörténelmi vizsgálódásai nyomán, elméjében egy új eposz tervét forgatta, melynek az ősi haza lett volna színhelye. Máskülönben buzdítás, versenytárs nélkül, magára hagyva állott az ifjú költő a nagy városban s csak naponként szaporodó olvasmányai ébresztették munkásságra. Kisfaludy Sándor, Dayka és Berzsenyi munkái akadtak kezébe, s tanúja lőn Kisfaludy Károly drámai diadalainak a pesti szinpadon, melyek nagy hatást tettek reá. Többé nem Virág volt legkedvesebb költője, hanem Berzsenyi; s nem óhajtott semmit sovárabban, mint hogy drámákkal ajándékozhassa meg nemzetét. Ódákat írt s néhány kisebb szinműbe kezdett, melyeket nem végzett be. Ekkor kezdette meg Salamon király drámáját is. Úgy látszik, erről azt hitte, hogy főműve lesz. Elhatározta magában, hogy bevégzi s ha sikerűl, ezzel lép a közönség elébe.
Ily hangulattal és törekvéssel utazott le 1820-ban tanítványaival Tolnamegyébe, egy Bonyháddal határos pusztára, Börzsönyre. E falusi magányban töltött két év nagy befolyással volt fejlődésére. Épen azt találta meg itt, mit Pesten hiában keresett: könyveket és írótársakat. Perczel Sándornak itt szép könyvtára volt s Bonyhádon két pap lakott, Egyed Antal, a plébános, és Teslér László, a káplán, kik mindketten irodalmi tanúlmányokkal foglalkoztak. Kissé távolabb élt egy másik barátja, Klivényi Jakab, kivel már régebben ismerős volt s ki szintén verselgetett. E három pap lett Vörösmartynak társasága, közönsége, barátja, bírálója, versenytársa, kikre mindig hálával emlékezett. Körükben találta magát legjobban, könyvtárokból tanúlta ismerni az újabb és régibb magyar irodalmat, általok ismerkedett meg a külföldi költőkkel, tőlük vett ösztönt költői pályája folytatására, s mert nevezetes költőt jósoltak belőle, önbizalomra ébredt félénk geniusza.
Mind a három pap különböző jellemű és tehetségű volt, de mindenik buzgó hazafi s testestül-lelkestül híve a nemzeti irodalomnak. Megható jelenet, hogy mily nevezetes szerepet játszott a magyar katholikus alsóbb klerus nemzeti irodalmunk újjá születése korszakában, sokkal nevezetesebbet, mint a protestáns. A szegény szerzetesek, plébánosok és káplánok főpapjaiknak hagyva a fényt s a protestánsokkal való torzsalkodást, az éledő nemzetiség a zsendülni kezdő irodalom nevében egyesűltek a világi protestánsokkal. Érezték, hogy van egy pont, hol főleg csak keresztyéneknek és magyaroknak kell lennünk s az egyházi irodalmon kívül is élhetni Isten dicsőségére, a nemzetiség, művészet és tudomány igaz érdekeit szolgálva. Faluditól Czuczorig hány nevezetes író állott elő e lelkes phalanxból; e mellett mindenütt ott találjuk őket, hol az irodalom ügye forog kérdésben. Berzsenyi versei kiadására néhány katholikus papnövendék gyűjt segélyt, Kazinczyt örömriadással fogadja Pannonhalma, Kisfaludy Károly Aurórajának legbuzgóbb terjesztői leginkább fiatal katholikus papokból telnek ki.
E derék férfiak közé tartoztak Vörösmarty barátjai is. Köztök a legfiatalabbik, Klivényi, Pécsen lakott, de 1822 óta folyvást levelezésben állottak egymással. Az ifjú pap mindent elpanaszolt barátjának, s bánta, hogy pappá lőn. Vörösmarty vigasztalta s egyszersmind megküldte neki nagyobb munkáit. Klivényi köszönte a vigaszt, köszönte a munkát, mely vigasztalóbb amannál. Ő is küldött viszonzásul egy pár verset, kivált római epigrammokat. Panaszolt püspökére, ki nem szereti a költőpapot, kivált ha drámát ír. Lassanként kibékült sorsával, felhagyott a panaszszal, fel a költészettel is, de annál inkább lelkesítette ifjú barátját, kinek halhatatlanságot jósolt.
Egyed leginkább a régi klasszikai irodalommal foglalkozott. Ovidiust fordította, elegiákat írt s egy nagy eposzhoz akart fogni. Szigorú erkölcsű, de vidám férfiú volt, ki örömest barátkozott a fiatal emberekkel. Vörösmarty gyakran átrándult hozzá s alkalmasint tőle kapta meg Zrínyit Kazinczy kiadásában, Homért Vályi Nagy fordításában, Tassót a Tanárkiéban; ez utóbbi annyira megnyerte szeretetét, hogy kedvéért megtanúlt olaszul s nem sokára az eredetiben olvasta. 1822-ben Paksra költözvén Egyed, leginkább levelezés által tartották fel a régi viszonyt. Versben leveleztek. Vörösmarty első levelében mélyen sajnálja barátja távoztát, az utolsóban kéri, hogy legyen tovább is buzdítója, ébresztője. Tulajdonkép egymást buzdították. Vörösmarty nemcsak hogy az ő szívességéből olvasta a három nagy epikus költőt, Homért, Tassót és Zrínyit, hanem tőle vette az első ösztönt az epikai költészetre is. Egyed az «Ősi hadak rendjét» akarta írni, eposzt majd Árpádról, majd Nádasdyról, a hét éves háború egyik hőséről. Vörösmarty folyvást tudakolta mennyire haladt már a munka. Fájdalom, volt reá a válasz, még meg sincs kezdve, mert helyzete nem adott hozzá könyveket. Valósággal ihlete hiányzott. Vörösmarty nem emlegette, hogy ő is akar írni, de már kész volt epikai első kísérletével, a Hűség diadalmával, bár ekkor még nem sejté, hogy egy év múlva ő fogja megénekelni Árpád csatáit, mire Egyedet annyira buzdította.
A mint Egyed eposzi tervekkel foglalkozott, melyeket ifjú barátja írt meg: úgy készült Teslér a drámai pályára, gazdagítva könyvtárát az újabb kor legnevezetesb drámaíróinak munkáival, melyeknek Vörösmarty vette leginkább hasznát. Ifjabb levén Egyednél, szorosabb baráti viszony fűződhetett közte s Vörösmarty között; e mellett Teslér leginkább az újabb kor irodalmát tanulta, melyből az ifjú költő majd semmit sem ismert. A két ifjú a fiatal szív lángolásával ragaszkodott egymáshoz. Teslér nemcsak idősb, hanem míveltebb is volt, mint ifjú barátja. Nem csak görögül tudott, hanem németül, francziául és olaszul is, szépen hegedűlt s már levelezésben állott Kazinczyval, kinek leveleit még a külalakban is utánozni igyekezett. Minden pénzét könyvre és hangjegyre költé; többet olvasott, mint írt. Készen állott ugyan már egy drámája, de csak egy pár kisebb költeményt bocsátott közre álnév alatt. Előbb Bonyhádon káplánkodott, majd Pinczehelyen, később székcsői plébános lett s végre bükkösdi. De bár hova ment, mindenünnen küldötte könyveit Vörösmartynak s híven fölkereste levelével. Tőle olvasta Vörösmarty Shakespearet, Schillert, Goethet, Kazinczyt s az Erdélyi muzeumot. Meglátogatták egymást, s ha távol voltak, egyik levél a másikat érte. «Édes örömmel voltam mindíg társaságodban – írja neki Teslér 1820 végén – mert beszédünk csak a haza, csak a literatura volt. Ha örömmel láthatnám kelni mindezeket, ha dicsőn lefizethetnők mi is adónkat.» Ösztönzék és bírálták egymást, még pedig ritka őszinteséggel. Néha összetűztek, de hamar megbékéltek. Teslér Vörösmarty Salamonjának első kidolgozását nem találta elég magyar jelleműnek, e mellett ismételte azt a tanácsot, melyet neki Kazinczy adott: «Tartsd meg a cothurnusi lépdelést». Még más hibákat is fedezett föl benne, melyek részint nem hibák, részint pedig nem a legfőbbek. Vörösmarty rossz néven vette a bírálatot s polemizálni kezdtek egymással levélben. Ifjú költő nem igen tűri a gáncsot, ha még oly csöndes, szerény természetű is, minő Vörösmarty volt. Teslér mentegetőzött s egy pár bókkal igyekezett szelidíteni kritikáját. «Vedd föl azt – írja neki 1823 márcziusában – hogy mi közönségesen a magunk szüleményeit nem tudjuk azzal a birói szemmel nézni, melylyel kellene, vagy ha tudjuk is azt, úgy bánunk vele mégis, mint ama lágy atya, ki fiainak mindeneket megenged. Az én első drámám, tudom azt jól, hogy egy pipa dohánynál többet nem ér, mégis szeretem; az pedig nagyobb ördögség, hogy a mint azt először csináltuk, ha kész, már segíteni nem tudunk rajta, még csak sokat változtatni sem. Így vagyok én Pákozdymmal; tudom, hogy rossz s hogy hol a hiba, s azt változtatni még sem tudom… Én azt hiszem és tudom, hogy te hazánknak nagyobb embere fogsz lenni, mint Racine és Corneille, ennek pedig első darabja gyönge volt s azé meg rossz.» Így bírálta és szerette egymást a két barát. Teslér érezte, hogy nem költőnek született, fájdalmas resignatióval felhagyott a költészettel, de mindig oly részvéttel kísérte barátja munkásságát, mintha saját jövőjéről volna szó. A Vörösmarty dicsőségében kereste a magáét s midőn Zalán futása megjelent, a betelt vágy lelkesült örömével írta neki: «A haza nevében köszönöm neked, az egeknek pedig hála Zalánodért, s érte ezerszer csókollak, ezerszer ölellek és áldalak. Horváttól régen vártuk s te adtad azt előbb, melynek híjával valánk; vedd érte köszönetemet. Értsd pedig röviden: Cserhalmod a kritikát jobban kiállja, de szíveink jobban Zalánhoz nyulnak. Köszönöm, köszönöm barátom, s hidd el, azt volna kedvem eldallani szent Simeonnal: Domine, nunc dimittis servum tuum in pace.»5)
Így fejlődött a huszonkét éves Vörösmarty a magányban, önerején, a barátság virrasztó gondjai alatt. Szabad idejét a költészetnek, barátságnak és természetnek áldozta. A hajnal vagy alkony gyakran találta őt, puskával vállán, a bonyhádi erdőben. Inkább bolyongott, mint vadászott s andalgott a gyönyörű tájon, a mely, mint Egyednek írta, épen megegyezett csendes örömű lelkével. Klivényihez írott költői levelében is emlékszik ez álmodozó bolyongásokról. Mélyen emlékébe nyomultak e szép tájképek s még hat év múlva is, Széplak gyönyörű bevezetésében, hozzájok sóhajtoz vissza. Változó érzések között hánykodva, egyszer a világba vágyott, a puszta magányosság bús fiának nevezte magát, máskor megnyugodva írta Egyednek: «Munkára virradok, avval nyugszom el: szünetem igen kevés. Ha fogynak dolgaim, újjakat keresek, mert ezek elszórják némely aggodalmimat. Csüggesztő kedvetlenség ritkán hat szivemre: mert tudok bízni jó Istenemben, s míg ez így marad, nem tartok semmitől. Az unalom ellen csak egy rendű foglalatosságom is elég oltalom, változó érzéseim pedig, melyeket a költészet (szabad legyen mondanom) lelke még tündériebbekké tesz, azt egészen ösmeretlenné teszik előttem.»6)
Azonban folyvást dolgozott s mindinkább ébredezett írói becsvágya. 1821 őszén egy kirándulás tanítványaival Baranyába és Somogyba, a Perczelekkel atyafias Somsich-családhoz, szintén táplálta költői lelkesülését. Baranyában Siklós várának szemlélete egy egész drámai trilogia eszméjét ébreszté benne, a melynek első részét, Zsigmondot, 1823-ban be is végezte, a másodikat, a Bujdosókat, 1825-ben írta meg, a harmadik egészen elmaradt. Somogyban Zrínyi várának romja egy Szigetvár czímű ódára lelkesítette.7) 1822 novemberéig már jókora füzet lyrai költeményt írt össze, ezenkívül két drámát, Salamont s az Ypsilon-háborút, mindkettőt 1821-ben, s egy költői beszélyt, a Hűség diadalmát 1822-ben. Meglátszanak rajta újabb olvasmányai s fejledezni kezd eredetisége is. Salamonjáról itt nem lehet ítélnünk, mert újra dolgozva adta ki később, de 1823-ban írt, át nem dolgozott s ki nem adott Zsigmondjából úgy látszik, hogy nem ismerte még a színpadot és Shakespeare olvasása nem a tragikai conceptió, a gyors cselekvény, az éles jellemzés iránti érzéket fejté ki benne, hanem csak a nemzeti történelem dramatizálásának hajlamát. Shakespearet inkább csak a külsőségekben utánozta, egészen a színek gyakori változásáig. Azonban a dictió méltóságára, a jambusok hangzatosságára nézve már ekkor felülmúlt minden magyar drámaírót. A mi Ypsilon-háború czímű nyelvészeti bohózatát illeti, az annak, a minek írta, eléggé sikerűlt, minden esetre sikerűltebb, mint ifjúkori drámai kísérleteinek bármelyike. A mű személyei betűk, a Verseghy y-na és Révai j-je versenyeznek egymással, a míg végre Révai szerint dől el a dolog. Még akkor nem volt eldöntve helyesírásunk legfőbb kérdése: vajon egészen a kiejtés szerint írjunk-e, mint Verseghy hirdette, vagy pedig feltüntessük a szóképzés és ragozás betűit, a mint Révai tanította vajon láttyá-t, hallyá-t írjunk-e, vagy látjá-t, halljá-t. Vörösmarty, mint Révai buzgó híve, azt hitte, hogy a komikai tárgyalás csak használhat a komolyan már eléggé megvitatott kérdésnek. Valóban a száraz nyelvészeti kérdést oly élénken, oly komikain tárgyalja, hogy figyelmünk, jó kedvünk egy perczig sem lankad. Majdnem cselekvénynyé emelkedik a vita s a betűk egész szenvedélylyel küzdenek. Már magának az eszmének különössége fölébreszti kíváncsiságunkat s nem remélvén, hogy valami derekas válhassék belőle, annál kellemesebben élvezzük a sikert.
Lyrai költeményei nagyrészt csekély becsű kísérletek, a melyeken előbb Virág, aztán Berzsenyi hatása érzik. Messze marad mindkettőtől, kivált ez utóbbitól, bár később is eszébe jut néha Berzsenyi koszorújáért versenyezni. Csodálatos, ez inkább költői gyakorlatokban, mint költeményekben nem érezhetni Vörösmarty szellemét, sőt nyelvének erejét sem mindenütt. Mintha a klasszikai óda egészen ellenkeznék modern szellemével s geniusza elhagyná e téren. Klasszikai modorban írt ez ifjúkori ódáiban csak abban mutatkozik eredetisége, hogy egészen szakít a mythologiával, sőt a klasszikai eszménynyel is. Dalaiban már több eredetiség nyilatkozik. A Völgyi lakosban és Szánakozóban új hang csendűl fülünkbe. De nyelvének erejét leginkább hexametereiben érezzük, melyek már akkor is a legjobb magyar hexameterekkel versenyeznek, míg végre a Hűség diadalma czímű epikai kísérletében, mind tárgyra, mind szellemre nézve előttünk áll a romantikus költő, kit az ó-világhoz csak a külső forma köt, s egész arczával az új világ felé fordúlt.
Íme ez ifjúkori kísérletek néhány jellemvonása, melyek a későbbi Vörösmartyra emlékeztetnek! Mindamellett a legélesebb szemű kritikus sem jósolhatta volna belőlök, hogy az ifjú, ki ezeket írja, egy pár év múlva forradalmat idéz elő a magyar irodalomban: kiveszi Kazinczy kezéből a magyar költői nyelv megalapítását, s a mit a Kisfaludyak csak megmozgattak, a képzelet szabadsága s a nemzetiesb irány nagy eszméinek teljesebb diadalához tör útat. Honnan e gyors fejlődés? Ki mondja meg? De annyi bizonyos, hogy Vörösmarty geniusza még ekkor nem találta meg se tárgyait, se formáját. Két erős szenvedélynek kellett ide ragadnia, a hazafi-fájdalomnak és a szerelemnek: a következő 1823. évben e két érzés tölti be egész lényét és hozzá fog Zalán futásához.