Vörösmarty életrajza

IV.

Vörösmarty Görbőn mint patvarista. Az Elbúsult deák czímű drámája. Első föllépte a Koszorúban. Az 1823-ki politikai mozgalmak hatása. Zalán futásába kezd. Zrínyi, Gyöngyösi és a XVIII. század epikusai. Epikai mozgalmak a jelen század elején. Aranyos-rákosi Székely Sándor. Vörösmarty első szerelme. Perczel Etelka.

Vörösmarty 1822 novemberében egy évre elhagyta Börzsönyt s Görbőre ment Csehfalvay Ferenczhez, Tolnamegye egyik alispánjához, patvariára. Nem végkép mondott le nevelő pályájáról, csak ideiglenesen, s Perczel Sándor nem hogy rossz néven vette volna e lépését, sőt ellenkezőleg, helybenhagyta s maga ajánlotta őt Csehfalvaynak. Ügyvédi pályára készűlt, s az volt szándéka, hogy a patvaria végeztével fölesküdjék a királyi táblára, s Pesten ismét átvévén a Perczel-fiúk nevelését, ügyvédi vizsgálatra készüljön. Görbőn új barátokra talált, kik ugyan inkább csak vadász- és juratuspajtások voltak, de szintoly tárt karokkal fogadták, mint Bonyhádon írótársai. Vörösmarty, gyermeksége óta, talán itt töltheti legvidámabb napjait, ha anyja miatti aggodalma, a haza ügye, és titkos szerelmi búja meg nem zavarják vala éjét és nappalát. Azonban az ifjú szív sokat elbír, kivált ha költőé, kivált ha a fájdalom ihletté válva, enyhületkép szállhat vissza. Vörösmarty nemesűlve emelkedett ki fájdalmaiból s mintegy nekik köszönhette, hogy költői geniusza szárnyra kelhetett.

Mióta elhagyta a szülői házat, most lélekzelhetett először szabadabban. Nem tanított, kevés óráját foglalta el a patvaria, s élhetett valamit kedvére is. Az újság ingere, a szórakozás belé vonták néha a mulatságokba, de inkább vadászott és csónakázott a Kaposon, mint bálokba járt vagy kirándulásokat tett a vidék vendégszerető házaihoz. Leghűbb vadász és csónakos társa az alispán fia volt, Sándor, ki, a mint levelei bizonyítják, kiválón ragaszkodott hozzá. Midőn Vörösmarty odahagyta Görbőt, az ifjú barát híven tudósította őt, hogy mik történtek ott eltávozta óta. Sokszor emlegeti a csónakázást, vadászatot, s azt a «czifrán készült meleg hűselőt», melyre Vörösmarty gúnyverset írt. Elpanaszolja, hogy mindkettőjöket nagy veszteség érte, oly mulató társukat vesztették el, kit a nyáron Dárius kincséért sem adtak volna, – kedves kis csónakjokat ellopták a kert alól. Elmondja, hogy az a meleg hűselő most még jobban megérdemli Vörösmarty dícséretét, mert ő az őszszel még az ujjnyira árnyékvető zsinegeket is elpusztította róla, hogy annál hűsebb legyen s a benne hűselőket jobban érhesse a szél. Tréfásan dicsekszik, hogy most jobb fütőszolgájok van, mint taval, egészen olyan, mint Vörösmarty börzsönyi fütője, a ki egy hétre egyszerre szokott befűteni és Tollagi Jónásként a mit tesz, igazán teszi. «Ha reá gondolok – végzi egyik levelét – a múlt esztendőre, sóhajtással emlékezem meg azon barátságos és ártatlan mulatságainkról, melyekkel időnket minden unalom nélkül eltöltöttük, s örömest visszahoznám azon jó időket, ha lehetne.» A másik ifjú, ki nagyon ragaszkodott Vörösmartyhoz, Jeszenszky Miklós volt, egy lelkes és nagyreményű ifjú Csibrákról, ki közpályára készűlt s írogatott is, azonban kora halála sírba temeté a szülők és barátok reményeit. Vörösmarty buzdító verset írt hozzá s egy darabig levelezésben állott vele.

E két ifjún kívül, úgy látszik, a többi patvarista is rokonszenvvel viseltetett az új társhoz. Vörösmarty rendesen, ha nem is gyors, de annál erősb és tartósb rokonszenvet keltett maga iránt a férfiakban. Nem voltak külsőkép ragyogó tulajdonai, melyek sértsék a hiúk büszkeségét, és eszének és szívének belső gazdagsága, egyszerű nemes modora szeretetet és tiszteletet vívtak ki számára mindazok előtt, kik nem vesztették el minden fogékonyságukat a való érdem iránt. A nők irányában sokkal tartózkodóbb volt, sőt elfogult. Nem tánczolt, nem udvarolt s az édeskedést, bókolást, ki nem állhatta. Azonban szerény elvonultsága, komoly vidámsága, kellemes zavara való tiszteletet és gyöngédséget fejeztek ki a nők iránt. Nagyobb társaságban kevésbbé nyilatkozott szeretetreméltósága, mint a kisebben, ismerősök között. Soha sem rontotta el a mások jókedvét, ha magának nem a legjobb kedve volt is, sőt emelni igyekezett. Hamar otthon találta magát a patvarián is, hol víg élet folyt s a tréfa, elmésség egymást érte. Egy czifrán készült meleg hűselőre, Patvarista czímű költeményei s az Elbúsult deák czímű drámája mind e pajkos szeszély szüleményei s úgy látszik, juratus pajtásai kedvéért írta. Az Elbúsult deák hősei törvénytanuló ifjak, s alkalmasint patvarista pajtásait rajzolta bennök. Egy pár jó genreképi jelenetet találunk e különben gyönge műben; prózában van írva, melyet az érzelmesebb jelenetekben jámbusok váltanak fel, szebben hangzók az eddigieknél.

Mindamellett legjobban találta magát szobájában, vagy a mezőn egyedűl bolyongva. Elmerűlt tanúlmányaiba, bújába, gondjaiba. Sokat, olvasott és írt, többet mint azelőtt; folyvást levelezett Teslér és Klivényi barátjaival s megküldötte nekik újabb munkáit. Mint író ekkor lépett föl először nyilvánosan a Tudományos Gyüjtemény mellékletében, a Koszorúban, Virág Benedekhez írt episztolájával s egy tankölteménynyel, melyet volt tanítványaihoz búcsúkép írt, Börzsönyből távoztakor. Innen küldött két költeményt Kisfaludy Károlynak is az Auróra számára, Toldy Csepelben és Juhász és bojtár czíműeket. Mindenik küldemény szerencsétlenűl járt. A Koszorú szerkesztője kegyeskedett ugyan kiadni mind két költeményt, de oly jegyzés kíséretében, mely megrója az interpunctiót, orthographiát s egy pár verssor hibás voltát. Vörösmarty rossz néven vette ez igazságtalan megrovást, mely a szedő és javító hibáját a szerző nyakára tolja, társai pedig, kivált Klivényi, egész fölindulással kelnek ki levelökben a szerkesztő ellen és vigasztalják barátjokat, kinek első fölléptével is méltatlanságot kellett szenvednie. Kisfaludy Károly épen visszautasította a küldött költeményeket.

«A munkák iránt – írja 1823. márcz. 19-én – köszönetem mellett őszinte választ adok. Toldit a jövő évre hagyom, minthogy ezenre több ilyetén tárgyak küldettek be s azoknak fölvételét igértem. A másik verset szívesen fölveszem, mindazáltal egy kérést bátorkodom tenni: nem lehetne-e e különben szép és lágyan irt idyllbe græcismust szőni? A juhász és bojtár nevezet (pedig képtelen) sok olvasót elijeszt. Én magam tapasztalám, kivált a szép nemnél ezen előitéletet, és egy almanak, mely gyönyörködtet s nem tanít, azt nem czáfolhatja meg. Azért, ha ezen költeményt általjában dialogisalni méltóztatnék, görög nevet adván czímerűl, több kedvelőt nyerhetne. Bár volna még benne több cselekedet (Handlung), mely az egészet meghosszabbítaná. A nyelv tiszta és szép s nem hizelkedem azon reménynyel, mely olvasásakor lepett meg, hogy tisztelt hazafim ezen pályán dicsőséget szerzend. Ha felebbi kérésem figyelmet érdemel, méltóztassék ezen idyllt hozzám küldeni; szintúgy köszönettel venném, ha még több metrumos és köztárgyra czélzó verseket vagy epigrammákat is átszolgáltatna, én nem mulasztom el nevét, mint nyelvünk ujabb hősét a hazának bemutatni»8) Vörösmarty nem görögösítette a gáncsolt Juhász és bojtárt, melyet ez különben sem tett volna jobbá, de a nem gáncsolt Toldit visszavette, ujra dolgozta, s 1829-ben ismét elküldötte Kisfaludyhoz, a ki azt ki is adta Aurórája 1830. évfolyamában. Az ifjú költő megértette Kisfaludy levelét, mely sok gyöngédséggel ugyan, de mégis eléggé érthetően fejezte ki, hogy jobbakat vár tőle. De mindez nem kedvetleníté el, más hangulatban volt, mintsem ily kicsinyes dolgokkal foglalkozzék. Lelkében eszmék forrtak, szívében a szerelem szenvedélye viharzott, s képzelmében a haza elmúlt dicsőségének, az elhanyatló jelen gyászának képei vonultak el. Eddig költészete inkább csak verselgetési gyakorlat volt, az eszmék és érzések játéka, mulatság és utánzás; most érezte, hogy költő, ki többé nem könyvekből, hanem lelkéből merít, rhythmusát a megáradt eszmék és érzelmek hullámzása emeli s költészete összeolvadt az élettel, saját és nemzete életével.

Az ifjú Vörösmarty költészetének e forduló pontját nagyban elősegíték az 1823-ki politikai mozgalmak. Zaj töltötte be az országot, bár az országgyűlés terme zárva volt s a kormány azt mintegy végkép bezárni szándékozta. A megyéken, a régi magyar alkotmány e védbástyáin, folyt a harcz; a nemzet jobbjai végső erejök megfeszítéséig védték az annyiszor mellőzött, kijátszott s most nyíltan s alapjában megtámadt alkotmányt. Valóban, Magyarország nagy válság felé közeledett s koczkán állott nemcsak alkotmánya, hanem nemzeti fejlődhetésének majd minden biztosítéka is. Mintegy harmincz év tölt el 1790 óta, midőn amaz örökké emlékezetes országgyűlésen az alkotmány visszaállítva, újabb törvényekkel biztosíttatott s a nemzetiséget fenyegető veszélyek elháríttattak. A lelkesűlést és erélyt lassanként lankadás és tétlenség váltották föl. A kormány többé nem németesített, de a nemzet majd semmit sem tett nemzetisége biztosítására. A nemzetiségből kivetkőzött aristocratia 1790-ben is nem annyira nemzetiségét védte, mint előjogait, s folyvást idegen maradt nyelvében és szokásaiban. A közép nemesség tüzesen szónokolt ugyan a nemzetiség mellett ország- és megyegyűléseken, de oly keveset volt képes kivívni érdekében, mint áldozni érte saját erején. Egy nyelvmívelő társulatocskát, egy kis állandó színházat sem tudott megalapítani Magyarország gazdag nemessége, s mindazt, mit egyesek a nemzeti míveltség fejlesztésére kezdeményeztek, közöny fogadta és temette el vagy legalább is tengődésre kárhoztatta. Nemzeti nyelvünk nemcsak az országos és iskolai életben nem foglalhatta el helyét, hanem a míveltebb társaságokban is folyvást csak vendégkép jelent meg.

A közöny, tétlenség és léhaság e jelenségei, a mélyebben vizsgáló előtt veszélyesebbeknek mutatkoztak II. József rendszabályainál, melyek a nemzetiségnek nyílt harczot izentek ugyan, de egyszersmind erős ellenhatást is keltettek föl. Most tespedés állott be s újra a sülyedés napjai látszottak közeledni. Csak az irodalom mindinkább élénkülő mozgalmai vigasztalhatták az aggódó hazafiakat. A megújhodás fejleményének, mely itt megindúlt, előbb-utóbb át kellett hatni a társadalmi és politikai életet is, és szerencsére Kazinczy nyelvújítása, a régi és újabb eszmék s ízlés közti küzdelem, akkor kezdte vívni leghevesebb csatáit, midőn Magyarország közélete legzajtalanabb volt, 1812–1823-ig. Az alkotmány sem igen dicsekedhetett több szerencsével, mint a nemzetiség. Csak védelmére szorítkozott a nemzet s nem egyszersmind fejlesztésére, s a szabadság fogalma a rendi szabadalmakkal majdnem egynek tartatott. A védelem ugyan sokáig megakadályozta a nyilt erőszakot, de nem a leplezett támadást, a lassú sorvasztás kísérleteit. A reformok késtek, sőt ellenszenvvel is találkoztak, a mi öregbíté a veszélyeket. Az a reformtörekvés, mely az 1790-ki országgyűlésen mutatkozott, lassanként elpárolgott. Nemcsak az európai nagy háborúk hatottak e tekintetben kedvezőtlen, mert a külügyi bonyodalmak rendesen háttérbe szorítják a belügyeket, hanem a franczia forradalom szörnyűségei is, melyek épen a legnemesebb kedélyeket hangolták le. Midőn később, 1812 után, némi reformvágy mutatkozott, maga a kormány nem gondolt vele, mely épen oly elavultnak óhajtotta a magyar alkotmányt, mint félreteendőnek. 1811 óta nem tartatott országgyűlés s e lefolyt tizenkét év alatt minden elkövettetett, hogy a megyék bureaucratikus intézményekké váljanak. Végre részint 1821-ben, részint 1822-ben kiadattak az ujonczozó és adófölemelő rendeletek, melyek a nemzet legsarkalatosb jogait támadták meg. A megyék heves ellenállásra készűltek, országgyűlést sürgettek, melynek beleegyezése szükséges mind az adó fölemeléséhez, mind az ujonczozáshoz. Megkezdődött a küzdelem mindkét részről nagy erélylyel. Végeredménye nem lehetett más, mint vagy az alkotmány visszaállítása vagy az alkotmányos élet enyészete s vele együtt a nemzeti fejlődhetés, békés átalakulás reményeinek megsemmisülése, beláthatatlan bonyodalmak kíséretében.

Vörösmartyt a megyén találták e küzdelem legviharosb napjai, még pedig egyik megyei főtisztviselő oldalánál. Módja volt mindennel a legapróbb részletekig megismerkedni, egész figyelme ide fordult s nagy érdekkel kísérte az eseményeket. Már az atyai háznál megtanúlt hazafiasan érezni, a mit történelmi és költői olvasmányai még inkább kifejtettek. Berzsenyit nemcsak magas röptű ódáiért, erőteljes nyelvéért kedvelte kiválóan, hanem mert benne találta a legmélyebb hazafi-fájdalmat. A régi írók közt Zrínyi Miklós és Mikes Kelemen voltak legkedveltebb írói. Zrínyiben nemcsak a költőt bámulta, hanem a hőst és hazafit is, ki szóval, tollal és karddal nemzeti nagy érdekekért vívott. Mikes Kelemen könyve nemcsak hol humoros, hol elegiai hangulatával és szép nyelvével hatott reá, hanem ama nemzeti nagy katasztrófa emlékével is, melynek az író áldozata lőn.

E könyv, ez emlék hatása alatt írta 1820-ban Rákóczy Bercsényinél Lengyelországban czímű költeményét, mely a jelen fájdalmát a multéba olvasztja:

Közjogi tanúlmányai, a megyei gyakorlat, közel hozták a politikai élethez is. Nem abstract fogalom, költői phrasis volt előtte a haza, hanem valóság, élő fájdalom, mely egészen lelkébe olvadt. Mint író már egy pár év előtt azon irodalmi mozgalomhoz csatlakozott, mely a sülyedésnek indúlt napokban egyedül küzdött egy szebb jövőért; most azon politikai párt tagja lőn, mely védte az alkotmányt s egyszersmind előkészíté a regeneratio fejleményeit. A tolnamegyei alispán patvariájában homályban élt és fejlődött a fölébredt hazafiság, nemzeti regeneratio nagy költője, ki egy új korszakot jelöl, eszméit hirdeti lantján s romjai alá temetkezik. Néhány lyrai költeménynyel kezdődik költészetének e forduló pontja, melyek egyszersmind mutatják, hogy mily hatással voltak reá mindjárt kezdetben az 1823-iki politikai események. Fehérvár czímű ódája, egy kétségbeesett jaj, mely a nemzeti öngyilkosságot, a haza pusztulását siratja. Egy másik ugyanekkor írt czím nélküli költeménye még mélyebb fölindulást fejez ki, melyet semmi tekintet nem korlátol.

Jeszenszky Miklóshoz írt költeményében így szól:

De Vörösmarty nem elégedett meg e lyrai költeményekkel, melyek akkor különben sem láthattak volna világot. Fejében egy nagy eposz terve forrott, mely a múltban játszik s a jelenhez szól, mely a múlt dicsőségét énekli, de a jelen sülyedésre emlékezteti nemzetét. Miért gátolnák egy oly könyv megjelenését, mely a poros krónikák lapjairól szedi tárgyát, személyeit s látszóan semmi köze a jelennel? De vajon ki nem fogja érteni a költő czélzatát, kiben még a hazafiság utolsó szikrája ki nem aludt? Vörösmarty hozzá fogott Zalán futásához, s írta a megyei küzdelmek zajában, e válságos napok kétségbeesése és reménye közt, hazafi lelkesülése, fájdalma egész erejéből.

Íme hogyan hatottak az országos események Zalán futása keletkezésére. Vörösmarty, épen mint nagy elődje Zrínyi, nemzetéhez kívánt szólani, s költői sugalmát az eszmék és események küzdelméből merítette. Zrínyi ugyanazt mondja a Szigeti veszedelemben, mit egyik politikai értekezésében, a Török áfium ellen való orvosság czíműben. Vörösmarty nem mást fejez ki, mint azt a nemzeti hangulatot, melyet a politikai események felköltöttek, s melyet megerősödött tisztább lelkesüléssé kíván emelni. Zrínyi a pártokra szakadt, szétdarabolt, részben török járom alatt nyögő s aljasodásnak indúlt hazát siratta. Azt hitte, hogy csak az ozmanok kiűzése mentheti meg egységét, adhatja vissza régi erejét s indíthatja meg újra alkotmányos és nemzeti fejlődhetését. S erre elég erősnek hitte a magyart, ha vallásos és politikai pártjai összeforrnak a közösen óhajtott czélra, ha összeszedi minden erkölcsi és anyagi erejét, és szíve egy önfeláldozó nagy elhatározás érzésében még feldoboghat. A mit az államférfiú értekezésében részletesen fejteget, ugyanazt hirdeti a költő eposza alapeszméjében, sőt egész cselekvényében. A Szigeti veszedelemben az Isten már elvégezte a magyar nemzet pusztulását bűnei büntetéseűl, s a török járom tulajdonkép nem egyéb, mint a büntetés végrehajtásának megkezdése. De találkozik egy hős, a költő egyik őse, ki a vallásos és hazafi erények megtestesülése, s kinek önfeláldozása megengeszteli a boszúló Istent. Ily erényre, elhatározásra, önfeláldozásra lelkesíti Zrínyi kortársait; a szigetvári hősnek óhajtja nemzetét, csak így reméli kiengesztelhetni a bűnök és viszonyok átkát, csak így hiszen Magyarország megmenthetésében. Vörösmarty szintén hanyatló nemzetét siratja, mely a béke ölén sülyedésnek indúlt, mely feledi múltját, nem hiszen jövőjében, megfosztja s megfosztatni engedi magát legdrágább kincseitől, s ha a veszélyre fel-felriad is néha, újra tétlenségbe merűl. A múlt nagyság képeit tünteti föl, hogy önérzetet költsön, ébreszsze a sülyedőket, bátorítsa a küzdőket. A jövő nevében dicsőíti a múltat, siratja a jelent. A honalapítás nagy tettét rajzolja, az unokáknak némán is kiáltva: hát ti elfogjátok-e veszteni e dicsőn szerzett hont? már elvesztettétek, de újra meg kell alapítanotok, nem karddal, hanem hazafiúi erénynyel és kitartással; lelkesüljetek őseitek nagy példáján, pirulva, szenvedve és soha ki nem fáradva; e napok épen oly elhatározók, ha nem is oly dicsők, mint Árpád csatái.

Ez eszmék és érzések közt fogant Zalán futása, ezeket fejezi ki az eposz, nem ugyan alapeszmében és cselekvényben, mint a Zrínyié, hanem magában tárgyában s a költő lelkesülésében, mely gyakran egy-egy elegiai felsóhajtásban tör ki. Vajon e tekintetben a kor és saját hangulatán kívül kölcsönzött-e valamit Zrínyiből? Némikép nagy elődjét utánozta-e, midőn ő is, mint ez, költeményével mintegy részt vesz a nemzet nagy küzdelmében? Bajos elhatározni, de annyi bizonyos, hogy a régibb költők közűl csak Zrínyi lelkesítette. «Zrínyi – úgy mond Zalán futása előfizetési felhívásában – kinél e nemben feleink között nagyobbat nem ismerek, kit minden magyarnak ösmerni kellene, a halhatatlan Zrínyi valamint hadi tetteiért, úgy írásaiért is figyelmet, hálát érdemel hazájától, s talán nincs nemzet, mely oly emberrel dicsekedhessék, ki a mellett, hogy főrendű vitéz volt, fő lenne azok között is, kik a vitézeket éneklik». Fábiánhoz írt egyik levelében úgy emlékszik meg Zrínyiről, mint a kinek pegasusát elkölcsönözte. Sokkal bizonyosabb az, maga Vörösmarty beszélte gyakran, hogy Zalánjára buzdítón, sőt példaadón hatott egy 1823 elején a Hebe czímű zsebkönyvben megjelent epikai kísérlet: a Székelyek Erdélyben. Ki emlékszik már erre, pedig e költemény nevezetes mozzanat volt s nemcsak Vörösmartyt lobbantá lángra, hanem Czuczort is s alkalmasint Horvát Endrére is volt némi befolyással.

Ez ifjú költőt, a magyar újabb eposz hírnökét, Aranyosrákosi Székely Sándornak hívták. Erdélyben, a Székelyföldön született, unitárius papjelölt volt, majd tordai lelkész, kolozsvári tanár s végre az unitáriusok püspöke. Nem sokat írt és hamar elnémult. Munkái közt a fönt említett epikai kísérlet a legnevezetesb. Tisztán æsthetikai szempontból csekély becsű ugyan, de annál becsesb irodalomtörténeti tekintetben, mert a zsendülni kezdő magyar újabb eposz szellemét és irányát jelöli. Zrínyi óta a magyar epikai költészet mind inkább sülyedett. Zrínyi nemcsak az európai ízlés színvonalán állott, hanem némikép Tassóval versenyző tehetség volt, a kinek befolyása alatt állott ugyan, a kitől kölcsönzött is s mégis eredeti tudott maradni. Egy nem rég múlt történeti eseményt epopoeiává emel, saját politikai irányát költői felséges eszmévé magasítja. Mily erő az alkotásban, mennyi eredetiség a kölcsönzésben, mennyi biztosság a jellemzésben! Gyöngyösiben majd semmit sem találunk e tulajdonokból; a mennyire felülmúlja elődjét a költői szólam magyarosságára és rhythmus bájaira nézve, épen annyira utána áll minden egyébben. Gyöngyösi tulajdonkép verses krónikákat, históriás énekeket írt, azonban nem törekedett hűségre, mint Tinódi; nemcsak krónikás, hanem költő is akar lenni, leleményekkel vegyíti krónikáját s épen nem veti meg az allegóriai és mythologiai elemeket sem. Használja a csodálatost is, de minden epikai magasb czél nélkül, megkísérti a bonyolítást, de távolról sem emelkedik egy kerek mese tervéig. Művei a krónika, eposz, és verses regény különös vegyületei, erős lyrai hangulatokba olvasztva. A XVIII. század eposzai még hátrább állanak. Horvát Ádám Hunniásza és Rudolfiásza, Kulcsár István Nándorfehérvári győzedelme, Gáti István II. Józsefe, Etédi Márton Magyar gyásza, Vályi Nagy Ferencz Hunyadi Lászlója és Pártos Jeruzsáleme epikai költészetünk tökéletes sülyedtségét mutatják. Nincs bennök semmi költői, se a tartalom, se a forma tekintetében, s a mi új volna, az nem egyéb, mint Voltaire Henriásának szerencsétlen hatása.

Így állott epikai költészetünk a XIX. század elején, pedig közönség és irodalom semmit sem ohajtott inkább, mint egy eposzt, a dicső múltat a sivár jelen kárpótlásáúl. Írók és közönség buzdítoták egymást s Árpád honfoglalásának megéneklését kívánták hallani. Már Ráday Gedeon készült egy Árpádiászt írni, Csokonai fölhagyott minden egyébbel, hogy – a mint maga mondja – «halála napjáig azon a heroica epopoeián dolgozhassék, melyet Árpádról vagyis a magyarok kijöveteléről akart a maradék számára Homerus és Tasso nyomdokain készíteni». Horvát István 1818-ban egész lelkesüléssel szólítja föl Horvát Endrét, hogy írjon egy epopoeiát Árpádról; Horvát Endre egy episztolában mentegetőzik, elmondja, mennyi az akadály, részint a tárgyban a monda hiánya s a történeti hézagok miatt, részint viszonyaiban, melyek nem engedik meg a költői csendes munkásságot, de azért őstörténelmi tanulmányokhoz kezd s már foglalkozik Árpádja tervével. S ím e vágyódás és vajudás közepett előáll Székely Sándor négy énekes eposzával. Az új korszak hajnala derengeni kezdett epikai költészetünkben is, s első sugara Székely Sándor kísérlete volt.

E kis mű egy pár vonásban már mutatja az új irányt, mely egészen szakítani akar a múlttal. Székely nem követi se Zrínyit, se Gyöngyösit, se pedig a XVIII. század epikusait. Nem a közel múltból veszi tárgyát, a szorosan vett történelmi korszakból sem, hanem az őstörténelmileg, a húnokig megy vissza, s a mondák földjét tapodja. Hősei nem a Zrínyi keresztyén Istenét imádják, az Olymp Istenei és allegoriai alakok sem szerepelnek, mint Gyöngyösinél s a XVIII. század epikusainál: a magyarok Istene őrködik népe fölött, kit önkényesen Hadúrnak nevez, egy rossz szellem ármánykodik ellene, a szélvésztámasztó Nemere, kit a székely hagyomány maig is emleget. Részint a már megindúlt őstörténelmi vizsgálódások, részint pedig Klopstock példája vezették Székelyt a magyar mythologia e fölélesztésére vagy jobban mondva fictiójára, mely oly mély nyomot hagyott maga után, hogy egész Aranyig minden epikus elfogadta Hadúrt, csak Nemere esett el, kit Vörösmarty Ármánynyal helyettesített, a persa Ahrimán példájára. A Zrínyi-féle fönséges conceptióra, erős compositióra Székelynek épen oly kevés tehetsége volt, mint törekvése; de a mese kerekdedsége iránt már több érzéke van, mint Gyöngyösinek. Gyöngyösi lyrai hangulata megvan Székelynél is, de pathetikusabb, ossiános, s tele az ős dicsőség iránti lelkesűléssel. A külformát illetőleg Székely egészen szakít a régivel, a hexametert veszi föl a hagyományos magyar alexandrin helyett. Ím rövidbe vonva az új magyar eposz, melynek e sajátságai egy évtized alatt egész erejökben kifejlettek. Nagy mozgalom volt ez: eposzunkba új lélek szállott, visszatért valódi forrásához, az ős mondákhoz, megteremtette a magyar mythologiát, mely nem levén erős ellentétben a keresztyén eszmékkel, visszatetszés nélkül táplálhatta a nemzeti érzelmeket, és végre, kivévén a külformát, mindenben nemzeti lőn, úgy tárgyban, mint fölfogásban. E mozgalom nélkül lehetetlen lett volna a legújabb fejlődés, mely a megnyert nemzeti tartalmat a hagyományos kül formával is kibékítni törekszik, a mondákat a népköltészet alapján naivabban fogja föl, s a lyrai hangulatból kibontakozva, az epikai compositióra veti a fősúlyt.

Vörösmarty már régebben költői inspiratiók között olvasta Béla király Névtelen Jegyzője krónikáját, már forrott fejében az ősi dicsőség eposza, midőn 1823 elején kezébe akadt Székely kísérlete. Ösztönt, buzdítást, termékenyítő eszméket merített e kis műből nagy művéhez. Ő is épen az ős mondákkal foglalkozott, magyar mythologiai alakokat keresett, politikai eseményektől táplált hazafiúi lelkesedés égett szívében, s a magyar hexametert akarta megszólaltatni, méltóan nagy tárgyához. Kapva kapott a kísérleten, kivált a magyar mythologiai kezdeményen, melyet annyira alkalmasnak talált tovább képezni és kiegészíteni. Soha sem feledte el, mily nagy befolyással volt reá e mű, s midőn az ő ragyogó híre mellett rég elfeledte a hálátlan közönség és irodalom Székelyt, őszinte hálával vallotta be barátjainak, hogy mily sokat köszön Székelynek, mert nélküle később, vagy talán soha sem írta volna Zalán futását avagy mindenesetre máskép.

Azonban az irodalmi és politikai hatáson kívül volt egy harmadik is, mely nagyban befolyt Zalán futására, s ez Vörösmarty első szerelme. Majdnem tíz évig e szerelem egyik főforrása költészetének. Nemcsak mint lyrai költő énekli meg kedvesét, mert 1830-ig majd minden szerelmi dalát ehhez intézi, hanem mint epikus is. A deli Hajna, a szöghajú nyájas Etelka, szép Zenedő, szelíd Enikő, bús Ida, mind a költő eszményített kedvese. Zalán futásában a délszaki tündér panasza tulajdonkép a Vörösmartyé, Cserhalomban a kún ifjak énekeiben kedvesét dicsőíti, Egerben a haldokló Omár búcsúja saját szerencsétlen szerelmének hattyúdala. Lyrai és epikai költeményeiben egyaránt többször emlegeti a déli tájt, a Völgységet; amaz általában Tolnamegye, ez Bonyhád vidéke, mely a völgységi járásban fekszik. Néha meg-megszakítja az elbeszélés nyugodt folyamát és szerelmi ömledezéssel sóhajt fel. Így Zalán futása kilenczedik énekében, midőn Hajnáról így ír:

Így Széplak bevezetésében:

Ez első szerelem aranyozta meg s föllegezte be Vörösmarty ifjuságát, ennek emlékéből táplálkozott költészete még férfiú napjaiban is. 1830–1842-ig aránylag kevés szerelmi költeményt ír, inkább csak ez emlék visszhangzik szive és lantja húrjain; vegyűl közé ugyan egy-egy újabb benyomás is, de nem mély, sem tartós; csak 1842-ben érzik újabb lyráján az erősb szenvedély, midőn ismerni kezdi azt a leányt, kit aztán nőül vesz. Két nő folyt be elhatározóan költőnk sorsára és költészetére. Az elsőt az ifjú képzelődés, az érezni kezdő szív ábrándjával szerette, a másodikat, a férfiú szenvedély egész mélységével és hevével. Az első szerencsétlenné tette mind őt, mind saját magát; a második egészen boldogítá e hű szívet, mely vesztesége fájdalmával magába vonúlt s tizenöt évig többé nem nyílt meg senkinek. Első szerelme együtt ébredt hazafi-fájdalmával, majd a hazafi-remények enyhítették a szerelem veszteségét; második szerelme a haza jobb napjaiban lángolt föl, de boldogságát nem sokára a legmélyebb hazafi-fájdalomnak kellett megzavarnia. E csöndes, hallgatag férfiú a hazafiúság és szerelem mennyi örömét és kínját élte át! Nem ok nélkül zengett lantján e két érzés oly elragadóan; emléke méltán szent a férfiak és hölgyek szívében.

Vörösmarty első szerelmi viszonyáról az adat kevés s némi homály borong rajtok. Annyi bizonyos, hogy a szeretett leány Perczel Adél vagy magyarosan Etelka volt, Perczel Sándor legidősb leánya.9) Vörösmarty mindig Etelkának nevezte, így Zádor György barátjához írt leveleiben, s néhány költeményben is. Úgy látszik, hogy 1821–22-ben kezdődött e szerelem, midőn az ifjú költő már Tolnamegyében lakott. Az is világosan kitetszik a Zádorhoz írt levelekből, hogy Vörösmarty titkon és reménytelenűl szeretett, s minden erkölcsi erejét össze kellett szednie, hogy elfojtsa évekig táplált szenvedélyét, visszariadjon a vallomástól s ne kösse minden világi kilátás nélküli pályájához azt, kit annyira boldognak óhajtott. Lehet, sőt valószínű, hogy e szerelem eleinte csak költői ábránd volt, a szív első határozatlan izgalma, a költő fölhevűlt képzelődése, mely tárgyat keresett álmainak. Maga mondja egyik levelében Zádorhoz: «Áldom őt, mert általa fejlett ki bennem minden érzemény». Egy másikban: «Hogy Szép leányom tetszik, örülök. Tudod, kit gondoltam, ennek köszönhetek én mindent». Azonban a költői ábrándot részint a magány, részint a szeretett leány bájai lassanként szenvedélylyé érlelték. Vörösmarty, mint testvérei nevelője, sokszor megfordúlt társaságában, mind mélyebb hatást tőn reá szépsége, mind inkább tanulta ismerni, tisztelni, szeretni szelíd, tiszta lelkét. Hogy mily benyomást tett reá, mutatják eposzainak nőalakjai, kik majd mindig a szűzi szemérem, a naiv kedvesség s csendes mély érzelmek bájaiban jelennek meg.

Vajon szerette-e őt a leány? Nincs reá biztos adat. Vörösmarty leveleiben hallgat róla, se ezt, se azt nem említi. Úgy látszik, kedvelte társaságát, s a Vörösmartyéhoz hasonló tekintetek korlátolták érzéseit. Titkos, néma szerelmi viszony lehetett köztök, melyet egyik fél sem szegett meg soha. Vörösmarty mélyen magába zárta titkát s egész 1825-ig legkedvesebb barátjai előtt sem nyílott meg, egyetlen levelében sem érintette. Csak akkor kezdett szólani felőle, midőn már hajlama szenvedélylyé erősödött s mintegy enyhületet keresett barátjai részvétében. Gondolatban százszor széttépte e viszonyt s mégsem téphette szét, menekűlni kívánt tőle és szenvedélye visszavonta, hogy legalább még csak egyszer láthassa őt. Küzdött egész erejéből s erőtlen volt, de az elhatározó perczben mégis legyőzte magát. Tulajdonkép a szeretett leány boldogságáért mondott le szerelméről, s az általa annyira tisztelt család nyugalmát többre becsülte, mint saját szenvedélyét.

1825 augustusában még egyszer le akart rándulni Tolnamegyébe, hogy végbúcsút mondjon ifjúsága tündérországának. Zádor, ki, úgy látszik, egyedül volt beavatva barátja szerelmi titkába, aggódva kérdi levelében: «Hát csakugyan lementél-e?» «Nem, barátom – feleli Vörösmarty Pestről 1825 augustus 27-ről – itt maradok (sept.) 8-ig munkám miatt, s azután sem sietek igen, mert nincs nekem ott számomra semmi is. Ha a sötétség országába mennék, nem esnék nehezen, mert mondhatnám: uram, te sötétnek teremtetted ezt és szép nem is volt soha; de én láttam a déli völgy virágát s most ő nincsen ott. Nem is kérdettem meddig marad el, vagy még visszajő-e? mert mit használ, a valóságot úgy is elég korán lesz megtudnom. Gyermeki könnyűséggel azt gondoltam, tán látom még egyszer, s ezt gondolnom is oly kedves vala. Most kegyetlenűl vége lesz mindennek. Iszonyú ürességet találok majd ott, hol mindenem volt, borzasztó csendet, hol az ábrándozás kedves alakjai bájosan zengettek körömben. Vergődő kedvem egészen oda van. A bánat és évődő fájdalom egész táborával általment lelkemen: olyan az, mint az eldúlt mező. Meggyilkolva fetrengenek rajta az élet örömei, s a mely még csak haldokol közöttök, jajgatással borzaszt. Így vagyok most, nem tudom, hogy’ lesz tovább; tán gyógyít az üdő, de úgy vélem, hogy az a gondolat, mely képzelt boldogságomban szőve volt, pótolhatlan hiányt fog hagyni egész életemben. Attól, kit mindenek felett hatalmasnak hiszek, lehetetlenséget nem akarok kérni, a mi pedig azonkívül lehetséges, az mind csekély nekem. Ha visszatértemben látni találsz, keresztűl látsz rajtam, mert előre képzelem, hogy le leszek sújtva. Mily boldog Maróthy, miért nem tanúltam az ő mesterségét, nyelveit, elmennék a Jegekhez, hogy fagyaszszanak meg, el Kaukazushoz, hogy temessen el, itt megholt testemnek fájni fog a föld is; nem hiszem, hogy szűnhetik a fájdalmam, mert csontom, velőm, s talán minden hajam szála el van foglalva általa.»

E levél híven festi Vörösmarty hangulatát, s egyszersmind azt is mutatja, hogy mily erőt vett rajta eltitkolt szenvedélye. Vörösmarty nem kedvelte a költői szárnyalást prózában, s leveleiben nem szokott érzésekben áradozni, s ím e levelében egész szenvedélyességgel tör ki. Óhajt és fél találkozni a szeretett leánynyal, barátja vigasza nem hat reá s még egyszer átéli boldogtalan szerelme minden örömét s kínját. «Itt vagyok – írja Zádornak 1825 szept. 28-ról – s itt van elválhatlan társam a reménytelenség. Minden, a mi sanyarú s lesújtó lehet, megvan e mondásban; elgondolhatod, hogyan voltam, mikor ezt éreztem. Ő nem örökre távozott el innen, s mikor megjöttem, már itt volt. Oh barátom, micsoda szárazság, micsoda üresség ez ahhoz képest, a mi bennem forr, de nem keresem a szavakat, leírom, a mint tollamra jőnek. S ha csak század része lesz is a valóságnak bennök, elég ez arra, hogy szánakodjál rajtam. Látom leveledben, mindent elővettél, a mi vigasztalásomra lehetne: részvétedet, hazámfiai szeretetét fáradozásaimért. Mind igaz lehet ez, de én nem hallok semmit is. Ha Isten angyalai az üdvösség csengetyűjével csengetnének is fülembe, ha a paradicsom legékesb madara repkedne is körűlem édes dalával, de bár maga a testesült öröm biztatna is, nem hallanám őket. Siket vagyok mindenre, mint a nehéz föld, csak fájdalmamra nem. Ne gondold, hogy önként kerestem csüggedésemet, a mit csak képes voltam megtenni, megtettem előre, hogy annak idejében könnyebben tűrhessek, de halljad mindenestül, s talán utolszor, veszendő ügyemet. Meglett korú vagyok és semmi kilátásom. Ennek méltó meggondolása arra határozott, és szinte megkeményített lejövetelem előtt annyira, hogy akármi hideg elfogadást, sőt tán megvetést is képes lettem volna elszenvedni. Nem is csalatkozám, a legérzéketlenebbűl és szinte megfásúlva állottam előtte első pillanatban, s ő azon szelíd mosolygással, melylyel mindenkit fogad, fogadott engemet is. Alkony volt; ifjúsága legszebb biborában állott, szülei és testvérei körében, hasonlíthatlan szépségű sugár termete nem mutatott földi származásra, mint az örömnek angyala, úgy fogadott tiszta, bútlan tekintetével. Én, a ki kevesebbet vártam, olvadozni érzém elfásult szívemet, s hálát adtam Istenemnek, hogy még egyszer láthatom. Nem is kívántam többet, de tudod, gyarlók az emberek. Én holmi apróságokkal foglalatoskodtam, s ő ismét hozzám jött, hogylétemről kérdezősködvén. Ha egy kézmorzsoló hitvány kérdezne így, fülem sem csendülne, de midőn a kérdés szép hangjai ezüstként hangzanak oly ajakról, melyen még csak ily csekély kérdésért is a szemérem harczol, oh akkor barátom, ne legyek-e oda? Láttam, nem a szerelem szólamlik meg belőle, de még egyszer megáldám Istenemet, hogy őtet láthattam, s erősen fogadtam, őtet holtig emlékezetemben éltem angyalának tartani… De mily erőtlen vagyok feltételemben! Akármit beszéltem ezelőtt felőle, tudd meg, hogy az mind hiba volt. Oh csak valami kivetőt találhatnék benne! Nem találok s a mit bennem iránta most már csak tiszteletnek véltem, minden képtelenségek belátása mellett is, szerelemmé vált. Itthon van, de már majd bizonyos jelensége van, hogy nem soká marad. Kimélnek jelenlétemben, de mégis úgy vagyok, mint a mely hajót az örvény több mérföldről besodor, nem hirtelen vész, de minél későbben, annál szörnyebben és bizonyosabban. Így a rossz jövendő tárva áll előttem s ha Pesten más életet nem választok, rövid idő után bizvást vess keresztet reám… Hajh, csak tizenhat esztendős koromtól fogva nevelhettem volna mostani észszel magamat: Maróthy most nem menne maga s én nem tépelődném gyávaságomon.»

E levél leghosszabb Zádorhoz írt levelei közt; még jól esik beszélnie szerelméről, még nem jött el az elhatározó percz, még nem jutott szenvedélye legyőzéséhez. Későbbi leveleiben már inkább csak érinti szerelmét; megtörtént, a mire rég készült, s az eltemetett szerelem fájdalma csak néha nyilallik át sorain. «Hallád, hogy itt vagyok – írja Pestről 1825 november 6-ról – képzelheted, hogy el is kellett jőnöm. Oh barátom ez az eljövetel legalább csak keserves lett volna. Nem volt. Nyomorult szavakkal tudtam elbúcsúzni s a fájdalom bennem gúnykaczajjá vált… Képzelheted, hogy lehet annak dolga, a kit végtelen pusztában kezd megvenni az Isten hidege; úgy vagyok én az élet pusztájában, fázni kezdek s a boldogtalan emlékezet nem melegít többé. Legalább csak új lelket vehetnék, felöltöztethetném a remény és szerelem bibor köntösében s ifjúságát a képzelődés gazdag virágaival ékesíthetném föl, de el vagyok temetve s a remény és szerelem hervadtan áll jó kedvem sírjánál. Ezt olvasom, ha mélyen szívembe tekintek, de talán annál kevesebb gondomat foglalja el ezután az ábrándozás s hideg észszel a külső jobblétért tán többet tehetek.» Egy Zádorhoz írt másik levelében már nyugodtabb, üdvözli házasulandó barátját és széttépett boldogságára gondol: «Adja Isten oly boldog légy, a mint azt érdemeled: boldogságom úgy is abból fog állani, ha hazám és ti boldogok lehettek. Én is lehettem volna, de hajh mily véghetlen nagy lépés van a lehetéstől az azzá lételig, s mégis hány van, a ki az sem lehetett volna, mert szívén kívül kereste a boldogság forrását.» Néha gúnyosan fordul maga ellen. «Lásd én – írja szintén Zádornak – lassanként beleszokom a jókedvbe, ki tudja, bele halok-e? Azt gondoltam, hogy majd se nem ehetem, se nem ihatom, pedig dehogy nem. Csak elfásulok lassanként s magam sem bánom, legalább faraghat a sors belőlem a mit akar, bálványt vagy bitót.» Évek multával is sajogni kezd a behegedt seb. «A napokban – írja Zádornak Pestről 1827 aug. 28-ról – itt lesz Etelka, nem tudom megláthatom-e? Talán fogom látni, de mért nem oly szemmel, mint öt évvel ezelőtt, akkor egy tekintet hónapokig elálmodoztatott volna, most talán meg sem indíthat, annyira sem vihet, hogy a multra visszanézvén, borzadjak magamtól.»10)

Ím lassanként kialvó szenvedélye, de a melynek emléke folyvást termékenyíti költészetét. Nemcsak Vörösmarty nem lett boldog, de az sem, kit annyira boldognak óhajtott s kinek épen boldogságáért győzte le szenvedélyét. Etelka később férjhez ment ugyan, de a mint Vörösmarty maga mondá egykor Zádornak, nem volt boldog és sokat szenvedett. Azonban mindez későbbi dolog. Midőn 1823-ban Vörösmarty Zalán futásába kezdett, Etelka a fejlődő ifjúság bájaiban virult, s az ifjú költő ébredő szenvedélye hevével szerette. Hazafi és szerelmi lelkesülés melege alatt született a magyar új eposz s azzal költője, úgy látszik, nemcsak hazája, hanem szerelme oltárán is áldozni kívánt. 1823 őszén már kész volt belőle néhány ének s Vörösmarty félművel, de egész lelkesüléssel sietett Pestre.