V.
Vörösmarty mint a Perczel-fiúk nevelője másod ízben, 1823–1825. Ügyvédi vizsgálatot tesz. A pesti irodalmi körök 1798–1825. Kármán. Révai. Horvát István, Szemere és Vitkovics. Kulcsár. A Marczibányi-intézet. Fehér György. Petrózai Trattner János. A gróf Teleki-ház. Auróra. Hébe. Kisfaludy Károly és Kazinczy. Kovacsóczy Aspasiája. Vörösmarty új barátjai: Toldy, Fábián, Zádor. Első találkozása Deák Ferenczczel. Zalán futása fogadtatása. Vörösmarty és Kazinczy.
Pesten újra átvette a Perczel-fiúk nevelését s egyszersmind fölesküdt a kir. táblára jegyzőnek. Ugyanekkor nagybátyjánál, Vörösmarty Ferencznél, egy évig gyakornokoskodott. Nevelői fizetése koszt és szállás mellett 300 váltóforint volt, melyből a mit megtakaríthatott, folyvást anyjának küldötte. Nappalait a tanítás, az ügyvédi censurára készülés és gyakornokoskodás foglalták el s inkább csak éjjeleit áldozhatta a múzsáknak. Zalán futásán dolgozott oly kitartóan, hogy már 1824 márcziusában, a mint Kazinczynak írta, igen kevés híja volt az egésznek. Közbe-közbe elővette egy még Görbőn kezdett drámáját, Zsigmond király czíműt, melyet 1823 telén Pesten be is végzett. E mellett néhány kisebb költeményt is írt, szorgalmasan olvasott, kivált szűnnapokon, midőn tanítványaival Börzsönybe rándúlt. 1824. dec. 20-án letette az ügyvédi vizsgálatot, de nem ügyvédkedett, hanem folyvást nevelő maradt. Úgy látszik, hogy mikor ügyvéddé lőn, már fölhagyott azzal a szándékkal, hogy valóban ügyvéd legyen. Legföljebb menedéknek tartotta fönn. Hamar megismerkedett az irodalmi körökkel, lassanként a nemzeti törekvésbe olvadt be minden egyéni törekvése s néhány év múlva egyedüli életczélja lőn a hazafi és író koszorújáért küzdeni. A szerelméről lemondó ifjú keblét csak a hazafiság nagy érzése volt képes betölteni.
Pest épen akkor kezdett válni irodalmunk központjává. Már a múlt század végén látunk egy pár férfiút erre törekedni, de siker nélkül. Kármán 1793-ban kimondotta, hogy míg Pest meg nem ragadja a kormányt, addig a tájszólások nem fognak beolvadni egységes irodalmi nyelvbe, addig a vidéki elszórt irányok nem termik meg az országos irodalmat, mely egyedűl egyenlítheti ki a nyelv, ízlés és egyének különbségeit. Írói estélyeket indítványozott b. Podmaniczky Anna, gr. Beleznay Miklós tábornok özvegye szalonjában a pesti magyar írók és tudósok központosítása végett, és szintén Beleznayné pártfogásával indította meg Uraniáját, melyet ugyane czélból alapított. Meg is nyílt ez újkori első magyar szalon, de a Martinovics-katasztrófa szétriasztotta s Kármán halálával megszűnt az Urania is, mely minden tekintetben annyi szép reményt ígért. Révai terve egy Pesten fölállítandó nyelvmívelő társaság ügyében az országgyűlés részvétlensége miatt nem létesűlhetett. Az írók szétszórva laktak az országban. Minden kis város, hol egy pár kitünő író lakott, vagy valamely nevezetesb irodalmi vállalat indúlt meg, fensőséget gyakorolt Pest fölött, hol a magyarok is németűl beszéltek, német művészet kezdett virágozni s oly lelkes magyar író is, mint Schedius, német folyóiratot adott ki. Bécset még leginkább lehetett a magyar irodalom központjának nevezni. A múlt század közepén itt szólaltatta meg ismét irodalmunkat a magyar testőrség, itt jelent meg a legolvasottabb hírlap, itt nyomattak a legszebb kiadású magyar könyvek s évtizedeken át soha sem hiányzott itt egy-egy oly írói kör, mely folyvást levelezésben állott az ország legkitünőbb íróival.
Pest fensőségének első lépcsője tulajdonkép Révai volt. Midőn e genialis férfiú 1802-ben mint a kir. egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanára, elkezdé hirdetni a magyar nyelvészet reformját, vagy jobban mondva, megalapítását, s összetűzve Verseghyvel, szokatlan mozgalmat idézett elő: a magyar írók nagyobb figyelemmel fordúltak Pest felé, mint valaha. Révai ugyan nem sokkal azután meghalt, de naponként szaporodó tanítványai lelkesűlten hirdették tanait. Köztök leginkább Horvát István tűnt ki, a ki már a Verseghy-polemiában is védelmezte mesterét, s kit mintegy fejének ismert az az irodalmi kis kör, melyet Szemere és Vitkovics alkottak s Kazinczy pesti triásznak nevezett el. E kör három eszmének volt képviselője: védte és terjesztette Révai nyelvészeti rendszerét, Kazinczy nyelvújítását és szintén a Kazinczy által megindított költői új iskolát. Horvát ehhez még egy nagy érzést csatolt, a nemzeti önérzetet, mely őt történelmünk nemzetiesb fölfogására vezette, lassanként egész a rajongásig.
E kör volt a pesti s a Pesten átutazó írók központja; leginkább Vitkovics házánál gyűltek össze, kivált 1812 óta, a midőn Vitkovics megénekelt Theodorájához költözött. A szerb eredetű és görög vallású ügyvéd egyszerű háza mintegy temploma lőn a magyar nemzetiség s az új magyar költészet cultusának. Vitkovics a belvárosi Kereszt-utczában lakott, nem messze a szerb templomtól, egy még a hatvanas években is fennállott, franczia tetőzetű házban. Az egri jó bor mellett nem egyszer lepte meg a társaságot az éj. A széptani és nyelvészeti vitákat rendesen történelmi és politikai tárgyú beszélgetések váltották fel. Az új magyar könyvek megbíráltattak s némely polemia és irodalmi vállalat terve itt fogant meg. A komolyságot tréfa, élcz és néha dal mérsékelték. Vitkovics igen szépen tudott dalolni, rendesen népdalokat énekelt és saját dalait, sőt egy párszor a szerb guzliczát is bemutatta vendégeinek. Nemcsak a házi gazda, hanem a Virág Benedek és Kazinczy névnapjai is megünnepeltettek. Midőn 1813-ban Berzsenyi, 1815-ben Kazinczy meglátogatták Pestet, még zajosb ünnepet ült e kör. Az agg Virág itt találta magát legjobban s Theodora mindíg a ház küszöbéig kísérte ki és kézcsókkal vált meg tőle. Itt szavalta el Fáy András némely ifjúkori dévaj költeményeit, s nem bánta, ha azokat barátjai hevenyében leírták is, mert úgy sem kiadhatók s dicsőítette a censurát, mint védpaizsát jó hírének. Itt olvasta föl 1810 ben Kölcsey az első magyar románczot, itt 1815-ben a Mondolat ellen Szemerével együtt írt satiráját; e kör elébe terjesztette Helmeczy a nyelvújítás apologiáját, a melyhez aztán Horvát István, akkor a régi nyelv egyetlen ismerője, örömest szolgáltatott egy pár rögtönzött adalékot. Innen merített lelkesűlést 1809-ben az Erdélybe utazó Döbrentei s nyert szellemi támogatást ott megindított Erdélyi Muzeuma. 1818 óta Kisfaludy Károly is vendége volt Vitkovics házának s a nyelvészeti viták mellett a dramaturgiakat is divatba hozta. Midőn Vörösmarty 1823-ban Pestre jött, még nagy hírben állottak Vitkovics estélyei. De e kör még nem tehette Pestet irodalmi központtá. 1811-től majdnem 1822-ig a kis Széphalom uralkodott a magyar irodalmon. Kazinczy ismerte majd minden vidék íróit s épen úgy érezte hatását Bécs, mint Pest vagy Kolozsvár. A nyelvújítás mindennél mélyebbre ható eszme volt s Kazinczynak nemcsak munkái éleszték e mozgalmat, hanem levelei is, melyek majdnem pótolni tudtak egy egész központi folyóiratot.
A Kazinczy triásza mellett Pesten még egy más írói kör is alakult, melynek Kulcsár István volt a feje, az 1806-ban megindúlt Hazai és külföldi tudósítások szerkesztője. Kulcsár nem vallott határzott irányt se politikában, se irodalomban. Egyetlen eszméje és elve volt a nemzetiség. Magyar volt testestül lelkestül és régi szabású táblabíró. Szerette nemzete történelmét, irodalmát, zenéjét, színészetét s izgatott mindenik mellett szóval és tettel. Író és szerkesztő volt, az irodalom és művészet mæcenasa, ügyvéde és napszámosa a körülmények és erszénye szerint. Buzdította a fiatal írókat, dicsőítette az idősbeket, kiadót keresett munkáiknak, s ha más nem találkozott, maga adta ki. Lapja jövedelmét úgy tekintette, mint közpénzt, a melyet közczélra kell fordítani. A nyelvet és irodalmat illető kérdésekre jutalmakat tűzött; az ortholog Beregszászival egy magyar szóképzéstant íratott, Horvát Istvánt ő vette reá, hogy elkészítse őstörténelmi Rajzolatait, a melyeket aztán kiadott saját költségén s olvasóinak ajándékul küldött. Nyílt házat tartott, hova szívesen látott minden magyar írót és művészt; nem tett különbséget a neolog és ortholog között, bár maga az utóbbiakhoz tartozott. A vallás dolgában nem volt épen ily türelmes. A pártfogása alá vett vagy épen nála segédkező protestáns ifjakat örömest áttérítette a katholika hitre, ha lehetett, mint Ungvárnémeti Tóth Lászlót. Politikai lapszerkesztő létére nem igen beszélt politikáról, hanem annál örömestebb hallgatta, ha vendégei irodalmi dolgokról vitatkoztak, vagy ha Bihari egy szép nótát húzott. Az írók után a színészeket és czigány zenészeket becsülte legtöbbre, mint a nemzeti nyelv és érzésnek erős támaszait. Sokáig buzgólkodott, hogy Pestnek állandó magyar színháza legyen; leginkább az ő fáradozásai következtében vétetett meg e czélra a Hatvani-utczában saját háza mellett egy üres telek, de az építésre nem gyűlt elég pénz, a telek sokáig pusztán állott s végre eladatott gróf Czirákynak. Biharinak, a híres czigány zenésznek, nagy pártfogója volt; temetésére magával vitte vendégeit s a sírnál lelkes beszédet tartott. Kazinczy triásza rendes vendége volt nagyobb ebédjeinek s Horvát István itt is oly nagy szerepet játszott, mint Vitkovics házánál. Mily diadalt ült e két lelkes kör, midőn 1810-ben a Marczibányi intézet megalapíttatott, mely a Marczibányi István hagyományából évenként pályadíjt tűzött a nyelvmívelést illető értekezésekre s a legjobb magyar munkákat megjutalmazta. Az intézet a nádor pártfogása alatt állott, a ki igazgatását egy pestmegyei bizottságra ruházta, a nemzeti muzeum befolyása mellett. 1817-ben történt az első jutalmazás Pestmegye termében, a nádori biztos jelenlétében; Virág és Pethe munkái koszorúztattak meg s Teleki József gróf pályairatai. 1820-ban maga a nádor osztotta ki a jutalmakat, melyek elsőjét Kisfaludy Sándor Regéi nyerték. A jutalmazott írók, ha Pesten voltak, kardosan, magyar díszruhában jelentek meg s beszédeket tartottak. Majdnem oly pompával, zajjal ment véghez az ünnepély, mintha főispáni beigtatás lett volna. Valóban ez ünnepély emelni kezdte az írót Verbőczy népe szeme előtt. Az irodalom mintegy fölvétetett a rendi alkotmány sánczai közé, vagy legalább azok az írók, kik a Marczibányi-jutalmat nyerték. Itt is Horvát játszotta a főszerepet, ő volt a pályakérdések kitüzője, bírálója s kihirdetője a hírlapok útján. Mint az ország historikusa, a nemzeti becsület védője, egész országos tekintélyt vívott ki magának.
Azonban mindezt csak előzménynek nevezhetni. A Tudományos Gyüjtemény és Auróra megalapításával kezd Pest irodalmunk központjává emelkedni. Amaz 1817-ben indúlt meg, Fejér György indítványára, Horvát sürgetésére, ez 1822-ben Kisfaludy Károly szerkesztése mellett; mind kettő a Kulcsár és Vitkovics estélyein született és tartatott keresztvíz alá. A Tudományos Gyüjtemény volt irodalmunkban az első nagyobbszerű tudományos vállalat. Az egész ország tudományos ereje összpontosúlt itt s a nyelvészeti, történelmi és irodalmi viták állandó tért nyertek. Nem volt pártközlöny, sőt némi határozottabb színezetre sem törekedett. Egykép írt bele ortholog, neolog, y-os és jottista s a szerkesztő Fejér György mellé adott bizottság csak arra ügyelt, hogy a czikk magában véve érdemes dolgozat legyen, legföljebb javított vagy rontott rajta valamit, a szerző tudta nélkül is, a mi ma is szokása szerkesztőinknek, Itt vívta ki Kazinczy nyelvújítási harczát Beregszászival és másokkal, itt jelentek meg Kölcsey első bírálatai, itt folytatta Horvát történeti nyomozásait. Ide küldé mindenki czikkeit, a ki valamely tudománynyal foglalkozott, akár mint szaktudós, akár mint műkedvelő. E mellett e folyóiratnak nemcsak az irodalom terén volt központosító ereje, hanem a társas téren is. A Tudományos Gyüjtemény kiadója, Petrózai Trattner János, az üzleti érdeken kívül, más szempontból is szerette a magyar irodalmat. Reá is ragadt valami író barátjai lelkesüléséből. Örömest látta házánál az írókat, kivált folyóirata dolgozótársait s a legtöbbször az ő estélyein vitatták meg nemcsak a szerkesztőségi ügyeket, hanem a magyar irodalom és tudomány nevezetesb kérdéseit is. Vitkovics, Kulcsár és Trattner házai voltak először Pesten a magyar irodalom szalonjai. A főuraknak minden egyébre, még a pesti német színházra is, több gondjok volt, mint nemzetök irodalmi törekvéseire. Leginkább gróf Teleki László viseltetett érdekkel az irodalom iránt s olykor meghívta házához a nevezetesb írókat. Maga is író volt s a Marczibányi-intézet elnöke, fia pedig, József, ekkortájt lépett az írói pályára s Thaisz alatt élénk részt vett a Tudományos Gyüjtemény szerkesztésében is.
A tudományos irodalom e központosítása hasonlóra ösztönözte a szépirodalmat is. Kisfaludy Károly, a ki 1817-ben Pesten telepedett le, már 1819-ben szándékozott megindítani egy zsebkönyvet, mint a szépirodalom állandó közlönyét. Azonban se kiadó, se pénz nem volt. Bátyja, Sándor, segített rajta, ki 1820-ban megnyervén a Marczibányi-intézet első jutalmát, az egész 400 forintot a zsebkönyv kiadására ajánlotta föl. Horvát izgatására még mások is tettek ajánlatokat s a vállalat egy pár évre biztosíttatott. Így indúlt meg az Aurora 1822-ben Kisfaludy Károlytól szerkesztve ugyan, de a részvényesek collegialis felügyelete alatt. Ugyanekkor Bécsben is megindúlt egy hasonló zsebkönyv, Hébe czímmel, Igaztól szerkesztve, de a Kisfaludyé csakhamar kivívta fölötte az elsőséget s rendkívüli befolyást kezdett gyakorolni szépirodalmunkra. Eleinte az Aurórának is oly kevéssé volt határozott színezete, mint a Tudományos Gyüjteménynek. Majd minden költői irány képviselője írt belé, sőt még nem-költők is, mint Kulcsár, Horvát és Teleki József gróf. Kisfaludy kényelmetlennek érezte a részvényesek felügyeletét, nem akart hódolni széptani nézeteiknek s csakhamar megvált tőlök. A Hébe Kazinczy befolyása alatt állott, az Aurórával Kisfaludy egész önállóan rendelkezett. A két zsebkönyv önkénytelen némi ellenzéke volt egymásnak. Kisfaludy a nyelvújítók pártjához tartozott, Helmeczy avatta be, a párt egyik legtúlzóbb embere, mértékben írta rímes verseit, kiválóan kedvelte a német költészetet s ennyiben a Kazinczy felekezetéhez tartozott, de költészetének szelleme egy pár lényeges pontban különbözött a Kazinczyétól. Kisfaludyt nem lelkesítette se a valódi görög eszmény, se az a német-görög, mely a Goethe és Schiller költészetének egyik feltünő oldala. Kisfaludy inkább a német romantikusok felé hajlott, más felől élményeinél, míveltségénél, sőt a műfajoknál fogva is, melyeket művelt, szeretett oly tárgyakhoz is nyulni, melyek meglehetős ellentétben állottak Kazinczy merev idealismusával. Mindez közelebb vezette Kisfaludyt a nemzeti elemhez, mint bárkit azok közűl, kik eddig az új iskolához számították magokat. Kisfaludy nem elvből, sem versenyből foglalta el ez álláspontot, oda ragadta szelleme s még inkább szépirodalmunknak az a fejlődése, melyet épen Aurórája eszközölt, kivált Vörösmarty feltüntével, kiben e kor írói közt legerőteljesben nyilatkozott a nemzeti szellem. Kazinczy írt az Aurórába, bár nem annyit, mint a Hébébe, szent körnek nevezte az Aurora-kört, Kisfaludy viszont őt mesterének vallotta, de nem szövődött köztök valami benső viszony, s maga a két zsebkönyv is irányuk egy pár lényeges különbségét mutatta. Az Auróra kizáróan csak a hazai történelemből vett rajzokat közlött, a Hébe is közlött ilyesmit, de inkább szerette az eszményies jeleneteket. Az Auróra kizárt minden élő személyhez írt alkalmi költeményt, minőket nemcsak Virág és Berzsenyi szoktak írni, a római klasszikusok példájára, hanem Kazinczy is. Kisfaludy nyiltan megírta minden dolgozótársának, magának Kazinczynak is, hogy a vers ne személyes, hanem köztárgyat foglaljon magában. Az Auróra oly költeményt fogadott szívesebben, mely nem a mythologiából szedte képeit s előszeretettel fordult az ősi dicsőség felé. A Hébébe leginkább a régibb költők írtak. Az Auróra lassankint az ifjú nemzedék közlönyévé vált, mely nemzetibb húrokat kezdett pengetni magánál Kisfaludynál is. Ez ifjú írók mindíg kifejezték részint őszinte, részint obligát tiszteletöket Kazinczy iránt, de Kisfaludyt ismerték fejöknek. Kazinczy örvendett, hogy az egész új nemzedék a nyelvújítás zászlójához szegődik, hogy a régi ízlés hívei apadnak, de az új ízlésben valami olyat is látott, a mi már nem az övé. Csakhamar nagyon is nemzetinek találta költészetünket, mely tulajdonkép csak kezdett nemzetivé válni. «Nem szeretem azt a neki dühödt nemzetiséget – írja Zádornak 1825 deczemberében – szeretném, ha a rein menschlich is szólana e mellett. Addig éneklik az Árpádiászokat, míg végre bele csömörlünk.»
Kisfaludy és társai hatását az öreg Virág Benedek is érezte, ki Budán lakott s kihez híven elvándoroltak az ifjú írók, hogy bemutassák tiszteletöket és áldását kérjék. Ő nem azon aggódott, a min Kazinczy, őt az bosszantotta, hogy igen elszerelmesedett, ellágyult költészetünk. Az öreg nyaranta, alkony felé, rendesen a budai hídfőnél sétált vagy üldögélt. Tisztelői tudták szokását s itt látogatták meg. Egy nap Szalay, a még gyermekifjú, itt tisztelgett az öreg úrnak. Nem sokkal azután jött Kisfaludy Károly is és beszédbe elegyedett velök. Midőn Kisfaludy eltávozott, Virág hosszan nézett utána s így szólott Szalayhoz: «Milyen szép magas ember ez a Kisfaludy, egész heros s mégis oly lágy szerelmes verseket ír». A Kisfaludy színművei- és beszélyeiben nyilatkozó realismus is bántotta a régibb írókat. Midőn a Kérők czímű vígjátéka előadatott, az ügyvédközönség Perföldyben Nagy István kir. alapítványügyi jogigazgató arczképére ismert s Vitkovics, nagy tisztelője a vélt megbántottnak, megtámadta Kisfaludyt, vendégeitől is támogatva, a kik ez aristophanesi szabadságot a magyar színházra és irodalomra nézve veszélyesnek látták. «No csak bántsatok, sorban színpadra hozlak benneteket» – mondá indulatosan Kisfaludy. Stibor vajdában szintén rossz néven vették tőle az író és nem író táblabírák a jobbágyság élés rajzát és izgatást éreztek ki belőle a nemesség előjogai ellen. Nemcsak az életben, hanem az irodalomban is néha épen az a sajátság teszi kedveltté az embert az ifjak előtt, a miért az öregek morognak. Kisfaludy Károly az ifjú írók egész bálványa lőn s nemcsak Aurórájával központosítá az ifjú erőket, hanem személyiségével is. Úri, gavallér ember volt, a nők kegyencze, ki oly társaságokba is járt, hova társai be nem juthattak. Sokat élt külföldön, nyelveket beszélt, festett. Viharos ifjúsága, kalandjai, tapasztalatai, modern míveltsége, irodalmunkban eddig hallatlan termékenysége, népszerűsége, melyet épen úgy meg tudott nyerni mint tartani, tekintélyt vívtak neki az öregek előtt s elbájolták az ifjúságot. A kezdő költő már nem csak Kazinczynak mutatta be zsengéjét, hanem Kisfaludynak is, sőt némelyik csak egyedűl Kisfaludynak. Egy egész ifjú irodalom képződött körűle, mely tőle vett buzdítást, irányt.
Azonban a pesti ifjú írók 1823 körűl magok között is alkottak egy kis kört, hol kényelmesebben érezték magokat, mint Kisfaludynál, kivel még nem voltak egyrangúak s ki még akkor inkább pártfogójok volt, mint társok. E kör feje annyiban Kovacsóczy volt, a mennyiben 1824-ben egy Aspasia czímű folyóiratot indított meg, mely tért nyitott oly költeményeknek is, melyeket az Auróra nem vett föl. Akadt pártfogója is, egy idősb és tekintélyes író, Szemere, ki szertelen nyugtalanságánál vagy hiúságánál fogva egész pályája végéig folyvást az újabb-újabb írói nemzedékhez csatlakozott. Kovacsóczy egy nyaláb kéziratot nyert Szemerétől, melyet ez egy általa szerkesztendő, de abbahagyott folyóirat számára gyűjtött. Így jelent meg az Aspasiában néhány költemény a régibb íróktól s egy pár széptani értekezés Szemerétől, álnév alatt. A többi író mind az új nemzedékhez tartozott. Bajza (Julius álnévvel), Fábián, Toldy (Schedel), Zádor (előbb Stettner, írói néven Fenyéry), Tewrewk, Bárány voltak a rendes dolgozótársak. A vállalat nem sokáig tartott s hamar semmivé lőn. Kovacsóczy könnyelmű ember volt s bőven szeretett költeni, ha nem volt is miből. «Kovacsóczy az előfizetési summákat nagy részt elpazarolta» – írja Zádor Kazinczynak 1825 októberében. A kör felbomlott, jobbjai elfordúltak Kovacsóczytól s kizáróan Kisfaludyhoz csatlakoztak.
Vörösmarty Pestre jőve, először is e körrel kötött szorosb viszonyt. Meglátogatta ugyan egy párszor Kisfaludyt is, ki az 1824-iki Aurórába fölvette két költeményét, de akkor ismeretségöknek még csak küszöbén állottak. Hamarább megbarátkozott az Aspasia dolgozótársaival, kik, mint ő, feltörekvő s hír nélküli írók voltak. Két költeményt adott az Aspasiába s egy episódot Zalán futása első énekéből. Fábián és Toldy el voltak ragadtatva a mutatványtól s csakhamar barátjai lettek az ifjú költőnek. Bajza még nem lakott állandóan Pesten s csak 1827-ben ismerkedett meg Vörösmartyval. Fábián épen Hafizt fordította, Tegnèr és Ossian tanúlmányával foglalkozott, s úgy látszik, a keleti és éjszaki költészet felé fordította ifjú barátja figyelmét. Toldy még csak verseket írt, s egy pár hírlapi czikket és Schiller Haramjáit fordította, tele germanismussal s a neologismus minden túlságával, de már feltünő jártassága volt mind a magyar, mind a külföldi irodalmakban s örömest szolgált az új társnak utasítással és könyvvel. Vörösmarty többször olvasott föl barátjainak töredékeket készülő eposzából, kik némely észrevételeket tettek reá, különösen Fábián arra ösztönözte, hogy mindjárt a cselekvényen kezdődő eposz elébe írjon egy kis bevezetést, mely mintegy előkészítse az olvasó hangulatát. Vörösmarty megfogadta a tanácsot s így készült Zalán futása bevezetése az első sortól a harminczadikig.11)
A jó barátok dícsérgetése s az Aspasiában közlött töredék várakozást keltett az írói körökben. A töredék tetszett ugyan, de kevesen bíztak a sikerben, maga Kisfaludy Károly is úgy nyilatkozott, hogy ily hosszú lélekzetű költemény nagyon megpróbálja az embert s féltette az ifjú költőt. Fábián nem kétkedett, hogy az eposz nagy hatást fog tenni s azt írta Zádornak, hogy egy rendkívüli költőnk állott elő. Zádor Vasból csak azért utazott le, hogy megismerkedhessék az új társsal. Ő is e körhöz tartozott s egy pár költeménynyel lépett föl az Aspasiában és Aurórában. Csakhamar szenvedélyes tisztelője, barátja lőn Vörösmartynak. Az ifjú költő pesti barátjai közt senkivel sem állott szorosb baráti viszonyban, mint Zádorral. A többi még akkor csak irodalmi barátság volt. A mint viszonyuk erősödött, Zádor előtt nem titkolt semmit, még szerelmét sem. Zádor hasonló érzülettel viszonozta e ragaszkodást. Dicsekedő örömmel nevezi barátjának, Kazinczyhoz írt leveleiben, e ritka szívű embert és szabad szellemű költőt, ki független és nemzeti modorban kezdi pályáját. De néha tüzesen vitatkoztak szóval és levélben, inkább nyelvészeti, mint æsthetikai dolgokon. «Ez így van jól – írja egyszer Zádornak – az etymologia, szokás, s az én akaratom szerént.» Akaratját, költői ízlését épen oly nyomós oknak tartja a nyelv dolgában, mint az etymologiát és szokást. Érzi, hogy a magyar nyelv geniusza souverain hatalommal ruházta föl s uralkodni van hivatva a magyar költői nyelven.
Zádor megismertette Fáyval s elvitte hozzá a 21 éves Deák Ferenczet, ki 1824-ben valami pörös dologban több ideig mulatott Pesten. Vörösmarty a Kishid-utczában a Vadászkürt 10. számú szobáiban lakott növendékeivel. Itt találkozott először a két férfiú, kikre oly nagy szerep várt a megifjuló Magyarország történetében. A költő olvasott Zalánjából a leendő államférfiúnak, kit épen úgy meghatott a csodás bájú nyelv, mint a nemzeti fenkölt érzés. Az ősi dicsőség költője s az ősi jog védője a rokonszenv dobbanását érezték szívökben, mely később oly nemes és ritka barátsággá fejlődött. Nemcsak tehetségök és hírök varázsa vonzotta egymáshoz e két férfiút, hanem jellemök és kedélyök összhangzata is több pontban. Mind kettőben ugyanazon erkölcsi és nemzeti mély érzés, ugyanazon erős, de titkolt vagy elnyomott szenvedélyesség, ugyanazon csöndes komolyság és magyaros humor. Mind kettő a néppel összeolvadó magyar nemesség kifejezése, az ősi nemzeti typusz kinyomata, a korszellem hatása alatt mintegy megifjodva. Vörösmarty épen annyira különbözött Kisfaludy Sándortól, mint Deák Nagy Páltól. Kisfaludy Sándornak a nemesség volt a nemzet, mint Nagy Pálnak. Vörösmarty az egész nemzethez szólott, s folyvást viszhangoztak lantján azon politikai eszmék, melyekért ifjuló nemzete küzdött, Deák is mint a nemzet államférfia szerepelt s a Széchenyi felköltötte reformeszméket oltva be az ősi alkotmányba, a nemesi jogoknak nemzetivé átváltozását segítette elő. Vörösmarty hatása bevégződött e korszakkal s csak a forradalomig terjedt. A Deáké átnyúlt a másik korszakba is, hogy megvédje a jövőnek mindazt, a mi a múltban egyedűl drága. Vörösmarty 1825–1845-ig állott hatása legmagasb fokán, Deák 1861–1867-ben érte azt el. A két korszakot a forradalom árja és romok választják el egymástól, de felettök az ősi dicsőség és az ősi jog csillaga dereng, egy-egy fénysugárt vetve a homályos jövőbe. E fényben a két barát szelleme ismét találkozott.
1825 elején már készen és kijavítva állott Zalán futása s Vörösmarty előfizetési íveket bocsátott ki. Társai bátorították s izgatták az előfizetés ügyében, kivévén Bajzát, ki Orosziból 1825 máj. 30-ról így ír Toldynak: «Vörösmartynak ohajtanám, hogy előfizetője ne legyen. Kár oly nagy munkával sietni, egy nagy eposzt nem lehet úgy venni, mint 10–12 sorból álló kisded dalt, melynek hibáját, szépségét gyakorlott fej azonnal kitalálhatja. Igen sokat monda az a soha meg nem vetendő kritikus, ki azt mondá, hogy nonum prematur in annum, csak hogy jól meg kell őt érteni s nem oly félszegűl magyarázni, mint szokták közönségesen magyar íróink és nem-íróink. Én a derék ifjút tisztelem s nálam senki őt jobban nem tisztelheti. A ki oly darabot ada, mint a Tünődő, méltó a tiszteletre, a nemzeti tapsra. Ez s az ő Fellegekhez rosszúl czímzett darabja az ez évi Aurórának becsesb darabjai közé fognak számláltatni. Hogy neve ragyogjon, úgy ohajtom, mintha saját nevem volna, ennek okáért féltem, mert Zalánjáról az én jóslatom az, hogy ha most hamarjában kijövend, el fog feledtetni!» Bajza még ekkor nem ismerte Vörösmartyt személyesen és Zalán futásából nem olvasott egyebet az Aspasiában megjelent mutatványnál. Se a baráti rokonszenv, se a mű szépségei nem enyhíthették kritikai szigorát, mely mint levelei bizonyítják, már fiatal korában nyilatkozott benne, nemcsak mások, hanem önmaga iránt is. Azonban e nyilatkozat, úgy látszik, nem az eposz természetének mélyebb vizsgálatából származott. Ő csak féltette pályatársát, de nem arra gondolt, hogy egy nagy tehetségű fiatal költő írhat a költészet nem egy fajában remekművet, sőt egy s más tekintetben genialis eposzt is, de olyat nehezen, mely az elsőrendű eposzok mellett foglalhasson helyet, mert az ily eposzokat a népköltészetben századok teremtik, a műköltészetben pedig hosszú évek, sőt egy egész élet.
A várt mű 1825 augusztusában megjelent, csinos kiadásban, a czímlapon rézmetszettel, a melyet Kisfaludy Károly rajzolt. Úgy látszik a censura keveset vagy épen semmit sem törült ki belőle. A politikai viszonyok egy kissé enyhűltek, a kormány visszadöbbenve a heves és kitartó ellenállástól, hajlandónak mutatkozott visszavonni törvénytelen rendeleteit. Az országgyűlés majdnem bizonyos volt, a censorok engedtek valamit szigorukból. Legalább Zádor 1825-ben Kazinczyhoz írt egyik levelében dicséri Dreschert, a budai censort, hogy szép szabadelvűséget tanusított Vörösmarty Zalánja s az 1825-ki Auróra iránt. Vörösmarty a maga költségén adta ki művét és előfizetés útján. Nem sok előfizető gyűlt reá, a könyvárusoknál is lassan kelt, de hatása mind az irodalmi körökre, mind a míveltebb közönségre rendkívüli nagy volt. A politikában a kihirdetett országgyűlés, az irodalomban Zalán futása volt a beszéd főtárgya. Természetesen a politikai érdek volt a hatalmasabb, de az ősi jogok védői s az ősi dicsőség dalnoka közti rokonságot mindenki érezte, magok az illetők legjobban. Az ország jogait visszakövetelő s a nemzeti fájdalom hangját hallató szónokok beszédeihez jól illett az eposznak mind tárgya, mind hangja. Vörösmarty egy politikai nagy pillanatban lépett föl, mintegy a kor kifejezése volt s költői tehetsége s az országos hangulat egyaránt a nemzet költőjévé avatták. Az irodalmi körök is tapsoltak a sikernek, bár különböző okokból. Az Auróra-kör a rég várt epikust üdvözölte benne, a nemzetit és romantikust, ki elhagyja a klasszikai példányokat, de az újabbakat sem igen követi, s valami eredetit vegyít költészetünkbe. E mellett e kör örvendett, hogy saját kebléből emelkedik ki e rendkívüli tehetség, ki egy még eddig betöltetlen helyet foglal el. A drámában Kisfaludy K. volt a koszorús, a lyrában többen osztoztak a babéron: Kisfaludy S., Virág, Berzsenyi, Kisfaludy Károly, az epikus koszorújáért még egyetlen kitünő költő sem versenyzett. Senkinek sem esett nehezen, hogy Vörösmarty elfoglalta az üres helyet, sőt Kisfaludy K. benne ismervén föl epikai költészetünk első rangú tehetségét, leginkább ilynemű dolgozatokra buzdította. Kulcsár és ortholog társainak az tetszett, hogy Vörösmarty, bár a neologokhoz tartozik, mégis kevésbbé az, mint a többiek s van benne valami régies is. Fáyt elbájolta a színek és képek gazdagsága s nem egyszer mondotta tréfásan, hogy Vörösmarty költészete hasonlít a nehéz szövetű aranyhímes magyar szoknyához, mely akkor is teltnek látszik s megáll a földön, ha hiányzik belőle a szép termetű hölgy. Szemere csodálkozott az egészen új nyelven, mely sem a régi, sem a megújított, és szokása szerint egy csoport paradoxonban fakadt ki. Horvát István az ősi dicsőség dalnokát üdvözölte benne, mintegy testvérét, ki az a költészetben, a mi ő a történelemben.
Szóval majd minden nevezetesb írónak tetszett valami e műben s legalább magán körben hallatta róla ítéletét. Csak Kazinczy hallgatott, ki mint kritikus Kovacsóczyt is bámulni tudta s kivált leveleiben általában nem igen sajnálta a bókot egyetlen hozzá folyamodó írótól sem. Sajátságos jelenség, de nem épen érthetetlen. Vörösmartyra már Teslér figyelmeztette Kazinczyt, ki 1824-ben Kovacsóczyhoz írt levelében üdvözölte is a tehetséges ifjút, mint szokott minden ifjú írót, ki a neologismushoz csatlakozott. Vörösmarty megköszönte a figyelmet egy kis levélkében, mely tele őszinte tisztelettel, de nincs benne holmi lelkesülésbe oltott hízelgés, melyhez annyira hozzá szoktatták Kazinczyt barátjai és tisztelői. Kazinczy felelt e levélre, biztatta, mert jó jel – úgy mond – mikor a kezdő nem félig érettet nyújt s kéri, hogy írja meg neki életadatait. Vörösmarty teljesítette e kérelmet, s egyszersmind mutatványt küldött Zsigmond czímű drámájából. Itt megszakadt levelezésök egész 1827-ig.12) Lehet, hogy Kazinczy száraznak találta Vörösmarty modorát, ki nem értett a levélírás mesterségéhez, se magáról, se másról nem tudott szellemesen csevegni vagy ódai lelkesüléssel ömledezni. Valóban Vörösmarty épen oly rest levélíró volt, mint kevés szavú, s leveleiben rendesen csak a szükségesekre szorítkozott. Ritkán nyílt meg, vagy engedte át magát fölindulásának s épen nem kedvelte se a szívből jövő, se a mesterkélt bókokat. Kazinczy levélírónak született, annyira, hogy leveleiben nemcsak mint stilista a legkitünőbb, hanem jellemének szeretetreméltósága és gyöngesége is itt nyilatkozik leghívebben. A levélírásban épen oly kevés érintkezési pont volt köztök, mint a költészetben. Midőn Zalán futása megjelent, Széphalomról nem repült hozzá üdvözlet, midőn Kazinczy Minervában az 1825-ki Aurórát bírálta, melyben épen akkor látott világot Cserhalom, csak érinti Vörösmarty e második nagyobb művét. Toldy, ki mindinkább bámulta Vörösmartyt, egész nehezteléssel írta neki, hogy ez valóságos részrehajlás. «Jól mondod – viszonzá Kazinczy 1826 nov. 6-án – hogy részrehajlással vagyok Vörösmarty iránt. Hogy azt ismerd, jer, lásd, mint tanúlja fiam scandálni a hexametert Zalánon, mint tudja érteni a poetai szólást Zalánon s midőn vele olvasom Zalánt, mint tanúlja ellágyult, elváltozott hangomon ismerni a nemzet nagy díszét. Cserhalom nekem annyi, mint egy egész poema s nem számlálom a kisebb dalok számába. Zalán és Cserhalom felől én is egyedül akarok szólani s ha eddig hallgaték, nem hidegségre mutat.»13)
Toldy kapva kapott e kicsikart nyilatkozaton s örömmel igtatta be a Vörösmarty eposzairól írt æsthetikai értekezésébe, azzal mentegetve magát Kazinczy előtt, hogy ezzel tartozott mind neki, mind Vörösmartynak; Vörösmartynak azért, mert a mellőztetés nehezebben esik bármely megtámadásnál, neki azért, hogy az olvasó olyast ne higyen felőle, mi bizonyosan nincs szándékában. Kazinczy helybenhagyta levele fölhasználását, de nem tartotta meg ígéretét és soha sem írt se Zalánról, se Cserhalomról. A helyett elpanaszolta Guzmicsnak, mily rossz néven vette tőle Toldy, hogy Zalánt és Cserhalmot nem magasztalta, s egész elkeseredve kiált föl: «Föltettem magamban, hogy magamba zárom örömömet és boszúságomat s többé semmit sem recensealok. Igaza van gr. Majláthnak, noha nem ily baj miatt mondá a szót: Unsere Schriftsteller sind doch schreckliche Pedanten.»14) Guzmicsnak is ígéri, hogy írni fog e két műről, s egyszersmind egy későbbi levelében oda vet egy pár megjegyzést, a melyekben őszintébb a gáncs, mint a méltánylat. «Zalánnak ossiani kezdete – úgy mond – engem igen kedvesen lepe meg; csodálom, írigylem azt, valamint könnyűségét. De azt is csodálom, hogy ez a lelkes ifjú a maga eposzával ily hamar elkészülhete, hogy azt ily hamar kieresztheté… Én azt szerettem volna, hogy Zalánjában leltem volna több nyomait Homérnak, nevezetesen azokat a Homérban oly szép hasonlatokat. Lehet e nemben szép a mi nem homéri is, de engem igen gyönyörködtet, midőn a Homér nemében homérit lelek. Zalánban sok sürgés-mozgás (actio) van s ő a hadi dolgokat szépen és szép mértékben egyesítette az emberi szív érzéseivel. Zalánnal literaturánk és korunk kevélykedhetik, de Zalán is sokat nyert volna mint minden egyéb munka, ha Vörösmarty követte volna Horácz intését… Salamont tegnap vevém. Ime epicus és dramaticus azon egy személyben. Melyik lesz nagyobb, melyik kisebb. Még eddig a dráma nem vala íróinknak a legszerencsésebb pálya.»15)
Elvégre Vörösmartynak is írt, midőn ez neki 1827-ben Salamonból ajándék példányt küldött. «A művészt akkor dícsérjük – így szól a levél – midőn munkája csodálatában felejtjük dícséretét, ezt mondja Emilia Galottiban a herczeg. Halld tehát, miért nem szólék én Zalánról, a szép Cserhalomról és most miért nem Salamonról. De halld azt is, hogy soha nekem kedvesebb tömjény nem gyujtatott, mint a melyet bodrogi barna leánykától vettem.»16) Általános bókok minden eszmei tartalom nélkül s az, hogy Salamont egy sorba teszi az eposzokkal, kétkednünk kényszerít őszinteségében, mert Zádorhoz írt egyik levelében kedvezőtlenűl nyilatkozik Salamonról, s különös, hogy drámában épen egy lyrai költeményt emel ki, Jolánka dalát, a melyet magára czélzónak tart, mert Jolánka a széphalmi pusztát emlegeti. Egyébiránt később Toldyhoz írt leveleiben többször üdvözli és magasztalja Vörösmartyt, de mindig egy rangban a többi tehetségesb ifjú költővel, ide értve Kovacsóczyt is. Ez szerfölött boszantotta Toldyt: «Mint hüledezünk – kiált föl – midőn látjuk, hogy némelyek iránt mily rettentő tévedésben vagy.»17)
Valóban Kazinczy Vörösmartyban s a többi ifjú költőben inkább csak azt dícsérte, a mi irányával összhangzó volt, tudniillik, hogy a neologismus zászlójához csatlakoztak, mértékben írják a rímes verseket. De az visszatetszett, hogy némelyek, különösen Vörösmarty, elhajlanak a német-görög classicismustól. E mellett Vörösmartyt a szokottnál nagyobb költői tehetségnek soha sem ismerte el. Csak félig-meddig telt öröme az új nemzedékben s leginkább abban nyugodt meg, hogy általában költészetünk fölzsendül. «Én ősz fővel – írja Guzmicsnak az Aspasiáról – s Döbrentei a férfikor erejében nem írigyli-e Vörösmartynak, Kovacsóczynak, Juliusznak, Emilnek némely itt állott verseiket?»18) Kis Jánosnak az Auróra-körre czélozva így ír: «Az az út, melyet nekünk kelle irtani, ime törve van s lelkes ifjúink futnak, a hol nekünk mászni kelle. Mint örvendek, hogy nyilni látom a szép tavaszt.» Később: «Mi lehet idővel ebből a Kovacsóczyból, Bajzából és Vörösmartyból».19) Folyvást egy sorba teszi Vörösmartyt Kovacsóczyval. Valami kiválóbbat nem talált benne, s úgy látszik, nem csüggött költészetén bensőbb szeretettel. Kazinczy valóban sok mindent megtámadhatott volna Zalánban, a compositiót és jellemrajzot egyaránt, de azt el kellett volna ismernie, hogy e fiatal költő új világot nyit költészetünkben s oly nyelven szólal meg, a minőn még egyetlen magyar költő sem. De épen e kettő tetszhetett legkevésbbé Kazinczynak. Ő Toldyhoz írt egyik levelében20) (1827) önérzetbe vegyült mély meggyőződéssel mondja, hogy egy magyar író dolgozatán sem ismer annyi classicitást, mint a magáén, nem szépséget ért alatta, hanem klasszikai ismeretséget s ez alatt nemcsak a reminiscentiákat, allusiókat, hanem a színt, még pedig ott is, hol új vagy régi klasszikai példány nem lebegett szeme előtt. Kazinczynak igaza volt s épen ezért nem tetszhetett neki eléggé Vörösmarty, kiben a hexameteren kívül semmi sem emlékeztetett a német-görög classicismusra. Kazinczy a nyelvújítás halhatatlan hőse volt s a művészibb próza és költőibb szólam megalapítója. Vörösmarty elfogadta a nyelvújítást, de bizonyos határnál megállapodott s a magyar költői nyelv szépségeit más úton kereste, oly úton, mely inkább megegyezett a nyelv géniuszával. Nem írigység, hiúság választák el egymástól az agg és fiatal koszorúst, hanem ízlés és eszmék, melyek néha erősb válaszfalak magoknál a szenvedélyeknél is. Tisztelték egymást, de lehetetlen volt egymás költészetét őszintén szeretniök.