Vörösmarty életrajza

VII.

Az Auróra-kör kritikai hajlamai. Xeniák. Vörösmarty munkássága a Tudományos Gyüjteményben. Nyelvészeti értekezései. Bajok a censorral. A conversations-lexikoni pör. A Kritikai Lapok, Jelenkor és Társalkodó terve. Széchenyi hatása az Auróra-körre. Kisfaludy Károly halála. Vállalatai sorsa. Vörösmarty anyagi helyzete, lakása, külsője és szokásai. Bártfay és neje. Estélyek. Br. Wesselényi Miklós. Vörösmarty anyjának halála.

Ilyen volt az Auróra-kör, mely annyira befolyt Vörösmarty fejlődésére. Azonban e kör nemcsak szépirodalmi, hanem kritikai közlönyre is vágyakozott. Nem elégedett meg, hogy önmagát mívelte kritikájával, hatni akart azzal az irodalomra is. Elégedetlen volt közönséggel és irodalommal egyaránt: a közönséggel azért, mert nem volt elég ízlése, s a nagy tömeg némi ellenzést tanúsított az új iskola iránt; az irodalommal azért, mert nem ellenőrzi kritika, az írók gondatlanok, s a nyelvújítási nagy harcz után egész nyugalomba kezd visszaesni minden. Szerették volna æsthetikai nézetöket kifejteni, ostromolni az ósdiak tartalékseregét, megtámadni a bitorolt tekintélyeket, s pártot alkotva és támasztva, küzdelmet idézni elő. Kisfaludy rég óta beszélte, mily szükség van kritikai közlönyre. Toldy 1826-ban egy egész tervvel állott elő. De a kör tagjai közűl senki sem merte elvállalni a szerkesztést, ezért Bajzát szólították fel, ki akkor Pozsonyban tartózkodott. Bajza visszautasította az ajánlatot, leginkább azért, mert mint minden pálya nélküli embernek szüksége volt az emberek kedvezésére, s még akkor nem szánván magát teljesen az irodalomra, félt, hogy el fogja temetni szerencséjét s úgy jár mint Kölcsey, ki kritikái miatt majdnem közmegvetésben részesűlt s csak a politikai pályán rehabilitálhatta magát. Egy kritikai lap megindítása valódi merénynek tetszett s a terv dugába dűlt. Azonban nem hagytak föl vele s addig is Schiller és Goethe példájára, egy csoport xeniát írtak, kivált Kisfaludy és Vörösmarty, melyek egy része később a Kritikai Lapokban Pályalombok czíme alatt, meg is jelent.

Vörösmarty kiadott xeniái közűl csak kettőt vett föl költeményei gyüjteményébe: a Hazafiak és Buksi (Döbrentei) czíműeket, a többit mellőzte, valamint a kiadatlanokat is, melyek csak 1885-ben jelentek meg összes műveinek harmadik teljes kiadásában.29) Az irodalmi polemiák és xeniák ritkán őrzik meg teljes érdekességöket a későbbi nemzedékekre nézve, sőt a bennök nyilvánuló szenvedélyes hang és kegyetlen gúny némi visszatetszést is kelt föl. Nem élhetjük bele magunkat annyira a korba, hogy szenvedélyeiben osztozhatnánk s nem ismerhetvén eléggé a körűlményeket, némely czélzatok és részletek homályosaknak, majdnem érthetetleneknek tűnnek föl. Néha még hírét sem hallottuk azon írónak, a ki a polemia vagy xenia tárgya, nem hogy munkáit vagy pályája részleteit ismernők. Így Vörösmarty némely xeniájában is feltünő a szenvedélyes hang és kegyetlen gúny, melyet itt-ott személyes ellenszenv is sugal. Úgy látszik maga is megsokalta, s talán azért nem adta ki ily fajta xeniái jó részét. De másfelől saját és társai műveit sem kimélvén, látszik, hogy komolyan vette föladatát. Mintegy négy csoportra oszthatók xeniái. Az első csoportot a nemzetiség hő szeretete sugalja. Megtámadja mindazokat, a kik hűtelenek a magyar nemzetiséghez: Pyrkert, a ki magyar létére híres német költő; Rumyt és Csaplovicsot, a kik folyvást német könyveket adnak ki és német lapokba írnak, s olykor még gúnyolódni is mernek a magyar törekvésekkel; Szepesi Ignácz pécsi püspököt, a ki 1830-ban a főrendi házban ellenezte a magyar nyelvű izenetváltást a rendekkel. A második csoport az Auróra-kör ellenségeit gúnyolja: Czinkét, a magyar nyelv és irodalom tanárát a pesti egyetemen, a ki Révait váltotta fel a tanszéken és Révai ellen tanított; Udvardyt, a ki ellensége volt a nyelvi purismusnak; Balogh Pált, a ki a conversations-lexiconi pörben az Auróra-kör ellen fordult; Döbrenteit, a ki elvi és személyes ellensége volt az Auróra-körnek; Szemere Pált, a ki többször meghasonlott az Auróra-körrel s különczségével mintegy kihívta a gúnyt; Fáyt, a ki mindig ingadozott az irodalmi pártok között s épen nem volt nagy barátja a kritikának. A harmadik csoport néhány tehetségtelen írót dorongol le, a kiknek munkái rég feledségbe sülyedtek; Kovacsóczyt, Bors Sámuelt, Vásárhelyi Jánost, Harsányi Pált, Náray Józsefet, Pap Ignáczot, Holéczy Mihályt, Kalmár Józsefet, Gödör Józsefet, Kis Sámuelt stb. De legkegyetlenebben bánik Ponori Thewrewk Józseffel, egy sok mindenbe fogó s csekély tehetségű íróval, a kinél senki sem gyűlölte jobban az Auróra-kört s a ki röpirataiban nemcsak maga támadta meg Bajzát és Vörösmartyt, hanem mindent fölvett, vagy lenyomatott, a mit ellenök írtak. A negyedik csoport magával az Auróra-körrel kötekedik: megcsipkedi Fábián Gábort, a ki Lafontaine egy rossz regényét fordította le; Helmeczyt, a legtúlságosabb neologust, a ki nagy szócsonkító; Bajzát, a ki versek helyett értekezést ír a versekről. Toldyt és Fenyéryt, a kik Handbuchjok kiadásával nagyra voltak, s végre saját eposzait és drámáit, melyeknek árnyoldalait jól ismerte.

Vörösmarty átvévén a Tudományos Gyüjtemény szerkesztését, némi tér nyílt a kör kritikai munkásságának, de nem ínye szerinti. A kiadó nem engedhette, hogy folyóirata túlnyomóan kritikai legyen, de másfelől Vörösmartynak sem volt kedve hozzá. Csendes természete nem kedvelte az erős polemiai küzdelmet, szívesen segítette későbben a Kritikai Lapokat, de nem kívánt élére állani. Általában őrízkedett maga ellen kihívni a szenvedélyeket, mert bár a bírálatot nyugodtan tűrte, de az iránt érzékeny volt, ha gúnyolták s nevetségessé igyekezték tenni. Az ő szerkesztése alatt javult a Tudományos Gyüjtemény, mert sok új dolgozótársat nyert meg, jobban megválogatta a munkákat, mint Thaisz, de æsthetikai tekintetben csak félig változtathatta át az Auróra-kör közlönyévé. Csak annyit tett, hogy a folyóirat irodalmi részének némi határozottabb színt kölcsönzött. Toldy és Zádor híven segítették, maga is írt bele bírálatokat, de rövideket és nem nevezetes művekről. A külirodalmi rovatba nagyobb kedvvel dolgozott s a német irodalom nyomán a keleti és franczia költészetet valódi előszeretettel ismertette. A költészeten kívül leginkább a nyelvészet foglalkoztatta. Mihelyt átvette a Tudományos Gyüjteményt, értekezést írt bele a magyar nyelv eredetéről; ez volt második nyelvészeti értekezése; az elsőt még 1826-ban írta ugyane folyóiratba, Révai mellett lépve föl a Verseghy életrajzi írója, Sághy ellen. Különösen a göcsei és palócz tájszólás érdekelte, mely a régi nyelvből legtöbbet tartott fenn; amazzal 1827-ben ismerkedett meg a dunán-túli megyékbe rándulásakor, emezzel 1829-ben. «Vörösmarty – írja Bajza Toldynak 1830. szept. 6-ról – a múlt héten ment útazni Bugáttal Heves-, Borsod- és Gömörmegyékbe. A palóczok igen interessalják. Három hétig fog künn maradni, addig a Tud. Gyüjt. redactióját én viszem.» Zádor szintén osztozott vele a szerkesztőségi gondokban, sőt egy darab ideig barátságból szerkesztősegédje volt. Nemcsak az Auróránál, hanem itt is sok bajok volt Drescherrel, a censorral. Ha lehetett, kikaptak rajta s a mit Drescher Pesten betiltott, Kassára küldötték, hol a censura engedékenyebb volt. Az Aurórából kitörült Mikes búja így jött ki más czím alatt a kassai Minervában. Vörösmartyt néha elhagyta türelme szemben censorával. Rumy egy magyarellenes czikket írván a Spiegelbe a tótokról, Vörösmarty felelt reá, de a censor kitörűlte. «Cseh, orosz, lengyel, tót nyelvharczra az ő nyelvökön kell felelni. Nem tudjátok, mit beszéltek. Miserere Domine! Non admittitur.» Máskor Vörösmarty egy régi nyelvemléket küldött hozzá, melyet Zádor Kresznericstől kapott közlés végett a Tudományos Gyüjteményben: «Ezt nem tartom oly régiségnek – írta reá Drescher – hogy méltó legyen közleni, talán más czélból akarja a közlő kiadatni. Non admittitur. «Ha ez velem történik – írja Bajza Toldynak – vagy a consiliumnak feladtam volna, hogy reá rezzentsék, mert elégtételt úgy sem nyer az ember, vagy pedig saját házánál úgy kiszidtam volna, hogy egy maroknyi becsület sem maradt volna rajta.»

Bajza kritikaibb, polemikusabb irányra is izgatta Vörösmartyt, melybe maga mind inkább belé sodródott. Az epigramma elméletét írva a Tudományos Gyüjteménybe s megbírálván a magyar epigrammaírókat, oly gyűlöltséget vett magára, hogy elég erősnek érezte szívét még több elhordozására is; most már egészen az irodalmi pályára adván magát, nem volt többé szüksége világi előmenetelre, az emberek kedvezésére. Sürgetni kezdte a Kritikai Lapok megindítását, melyet siettetett az a körűlmény is, hogy az akadémia alakuló félben volt s Döbrentei, mint Széchenyinek a magyar irodalomba bevezetője s az úri körökben kedvelt ember, nagy befolyást kezdett gyakorolni az ügyekre, mi az Auróra-körnek nem tetszett, részint irodalmi, részint személyes indokokból. Gyöngíteni e befolyást, nyomást gyakorolni az akadémiára, vezetni a közvéleményt lett volna egyik feladata a Kritikai Lapoknak. Azonban a Döbrentei elleni harcz előbb kiütött, mintsem a Kritikai Lapok megindúlhattak volna. Döbrentei egy magyar Conversations-Lexikon kiadására bírta reá Wigand könyvárust, melynek előfizetési fölszólítása mellett mutatvány-íve is megjelenvén, az Auróra-körnek alkalmat szolgáltatott, hogy mind a vállalat tervének s mutatványszámának hibáit kimutassa, mind pedig a védelmökre kelő Döbrenteit megtámadja. Vörösmarty megengedte Zádornak és Bugátnak, hogy a Tudományos Gyüjteményben bírálat alá vegyék a Conversations-Lexikon tervét és mutatvány-ívét. A harczot Bajza folytatta tovább, mind Döbrentei, mind gr. Dessewffy ellen, hol Kassán, hol Székes-Fehérvárott, a hol a censura engedékenyebb volt. A harcz mind zajosabbá vált s mindkét részről mintegy hét író küzdött. Vörösmarty csak annyiban vett részt benne, hogy kezdetének megnyitotta a Tudományos Gyüjteményt s Kisfaludyval segítette Bugátot Balogh elleni polemiájában. Bugát ugyan mint orvos jól értette a vita tárgyát, az agyvelő kérdését, mihez az Auróra-kör keveset értett, de nem tudott eléggé ügyesen polemizálni, miben költő barátjai segítségére szorúlt. E polemiáknak leginkább Vörösmarty adta meg az árát, ki legkevesebb részt vett benne, a mennyiben később Döbrentei bosszúból oda dolgozott, hogy Vörösmartynak mind Vérnászát, mind munkái első gyüjteményét elejtse az akadémiai jutalomtól.

Bajzát polemiáinak sikere a Kritikai Lapok megindítására ösztönözte, melynek kiadására Kisfaludy 100 forintnyi kölcsönt szerzett Forgó és Rudics barátjaitól. Az egész kör támogatását ígérte s Vörösmarty már egy pár czikket is írt a vállalat számára. Azonban Kisfaludyt most nem érdekelte annyira e vállalat, mint régebben. Politikai becsvágy ébredt benne, mint journalista kívánt szerepelni s engedélyt kért egy irodalmi melléklappal összekötött politikai lapra, a Jelenkor- és Társalkodóra. Maga a kör is kezdett hajlani a politika felé. Vörösmartynak a megindulandó Jelenkor szerkesztésében jelentékeny szerep volt szánva, mire ő hajlott is, mert a Tudományos Gyüjtemény kiadójával nem egyszer volt surlódása s már kétszer le akart mondani szerkesztéséről. «Az oppositió és reform zászlóját tűzzük ki – mondá Kisfaludy halálos ágyán az őt meglátogató Szalaynak – minden ifjú írónak velünk kell tartani.» Sokat tett erre nézve Széchenyi Hitele, mely az Auróra-kört lelkesülésre ragadta, s maga Széchenyi is Pestre telepedve, Kisfaludyt gyakran látogatta, s a megindulandó lapot közlönyének szemelte ki. Pillanatra ugyan meg-meg hasonlottak egymással, mert Széchenyi hasztalanúl igyekezett őt és társait kibékíteni Döbrenteivel, kit aztán meg is választatott akadémiai titkárnak, holott az Auróra-körnek Toldy volt a jelöltje. Azonban a jó viszony hamar helyreállott köztök. Széchenyi egyénisége, hazafiúsága ellenállhatlan varázst gyakorlott reájok s ők voltak az országban az elsők, kik határozottan politikai eszméihez csatlakoztak.

E közben 1830 nov. 21-én Kisfaludy meghalt, épen akkor, midőn lapját meg akarta indítani. A hű társak könnyezve állták körűl szeretett barátjok és vezérök ravatalát, de egyszersmind fogadást tettek, hogy ezután is együtt tartanak s az elhúnyt vállalatait nem engedik elenyészni. Először is munkái kiadásával bízták meg Toldyt, aztán síremlékére pénzt gyüjtöttek s végre 1836-ban alapították a Kisfaludy-társaságot, mely az Auróra-kör folytatása vagy legalább is szellemi emléke lőn. Az Auróra szerkesztését Bajza vette át, a Jelenkorra nézve pedig abban állapodtak meg, hogy Vörösmarty szerkeszsze, de minthogy a lap technikai része oly ügyességet kíván, mely benne hiányzik, társul adták melléje Helmeczyt s rá bízták, hogy újíttassa meg e lap engedélyét a maga nevére, minthogy két névre nem lehet engedélyt kérni s neki több ismeretsége van a helytartótanácsnál. Helmeczy megnyervén az engedélyt, úgy kezdte viselni magát, mintha kívüle senkinek nem volna hozzá szólása a laphoz. Vörösmarty már az előfizetési fölhívások szétküldésekor visszavonúlt a laptól, melyből mintegy kijátszatott. Nem volt haragtartó, se bosszúálló természetű, de ezt nem tudta feledni és soha sem bocsátott meg Helmeczynek. A lovagiatlan eljáráson kívül az is bántotta, hogy e lap jövedelme kiemelte volna kedvezőtlen anyagi helyzetéből. Mindez igaz, de mégis az irodalomra nézve szerencse volt az ügy ily fordulata. Ha ő szerkeszti a Jelenkort, meglehetősen eltemeti magát mint költő, mert mi sem szokta inkább megrontani a költőket, mint a szerkesztés, kivált politikai lapé. Helmeczynek a Jelenkor szépen jövedelmezett; egész 1840-ig egyetlen nagyobb lap volt, s mint félig-meddig Széchenyi közlönye, népszerűségnek örvendett. Vörösmarty elesett e jövedelemtől, de az irodalom, a nemzet visszanyerte benne a költőt.

Mindamellett Vörösmarty anyagi helyzete ez időtájt sokat javult. Az akadémia 1830 nov. 17-én tartott alakító gyűlésén második rendes taggá választotta s néhány nappal utóbb, az elhúnyt Kisfaludy Károly helyébe, elsővé, 500 p. forint fizetéssel. 1832-ben munkái első gyüjteményét adta el Károlyi kiadónak 1100 forinton; 1833-ban Vérnászát az akadémia 100 aranynyal jutalmazta; 1834-ben az akadémiai nagy jutalom (200 arany) megosztatott közte és Kisfaludy Sándor közt; ugyanekkor a Marczibányi-intézettől Zalánjáért 400 v. forint pályadíjt nyert. Mindez oly állapotba helyezte, hogy segíthetett valamit mind magán, mind édes anyján. Ez ideig olykor a mindennapi szükséggel küzdött. A Mázsa-utczában egy kis szobában lakott, melyet nem volt módjában mindíg befűthetni. Néha nem is dolgozott otthon, hanem Zádor mészáros-utczai szállásán, legalább Eger nagy részét ott írta. Toldy 1827-ben egy hideg őszi napon meglátogatván őt, egy vörösgallérú fehér katonaköpenybe burkolózva találta, a mint pipafüstfellegben Eger utolsó énekén dolgozott. Ugyanez évben, mely legküzdelmesebb éve volt, egy délután Sallay, az ő hű embere, jött hozzá, hogy kéziratot kérjen tőle tisztázás végett. «Nincs – volt a válasz – s nem is lesz mostanság.» Sallay kérte, hogy írjon minél többet, ő mindíg kész a tisztázásra, még akkor is, ha Isten consiliariusságig vinné föl dolgát. Vörösmarty sóhajtva mondá, hogy mikor az ember holnapja miatt is aggódni kénytelen, nem igen van kedve verselgetni. Egy Fábiánhoz 1827 febr. 15-én írt levelében ezt olvassuk: «Már csak azt gondoltam, hogy a nagy Zrínyitől kölcsön vett Pegazusomat elcsalod alólam s vele a regék szabad tündérvilágában fogsz repdesni; de csakhamar elűzte e félelmemet azon magasztalás, a melyet reám halmozsz úgy annyira, hogy ha gyenge inú volnék, lebuknám alatta. Jól teszed, hogy dícsérsz, az is valamennyire felejteti velem, hogy rab vagyok, vagy inkább azt, hogy rabnak kell lennem. Megengedj azonban, hogy elragadtatásodat nem viszonozhatom. Oh az én muzsácskám nem igen pengeti a lantot, meghúzza magát a kályha megett téli bundájában a drága időt vagy elkáromkodja vagy ásitoz, mint a nyárban legyet fogó kutya. Ki szeressen egy ily kölletlen teremtést. De még is szeretnem kell őtet; mert mikor a mészáros leüti a marhát, azt mondja mentségül: mért nem lett püspökké! S mit mond a sors, a mikor engem inségekkel pofoz? Félfüllel hallottam, de tudom, hogy kapát emlegetett, talán csak a mellett kellett volna maradnom. Mit gondolsz Gábor, micsoda paraszt ember lett volna belőlem! Ha a helyett, hogy a földön is angyal után jártam, a legközelebbi kék kötényhez szegődtem volna; a helyett, hogy fejemet rövid s hosszú szótagokon törtem, a fonóban minden főtörés nélkül mesélgettem, vagy csáli hajszot ordítoztam volna, talán most is a Duna mellett csibéket árulnék s jó sorra vervén részeg fővel szurtos feleségemet, még a szentet is leütném lábáról, ha előmbe jőne. De ez magam előtt is igen sanyarú kép; jobb így mint van, csak az esik sajnosan, hogy mikor kedves, felhőntúli világomban örömest repdesnék, megkordúl a gyomor s ily nyomos kérdést tesz boldogtalan előlátással: mit eszünk esztendőre Marti? Akkor nincs az a tag, a mi merőn állna bennem, noha különben elég férfiú vagyok. Azonban elég ezen a húron, most más nótára kezdjünk. Meglehet, hogy holnap egészen mást írtam volna, de tudod, mit mondott Pilatus, én sem változtatok.»30)

Voltak oly napjai is, midőn díszmagyar ruháját kellett eladnia, melyet juratussá fölesküvésekor csináltatott. Büszkébb volt, mintsem barátjainak is elpanaszolja anyagi bajait, kik ideig-óráig alkalmasint segíthettek volna rajta. Inkább csak Zádornak nyílt meg néha végszükség esetében, ki örömest megtett érte mindent, a mi keveset tehetett. Verseiben sem panaszolta nélkülözését, mint annyi újabb magyar lyrikus. Magyar költő elegiája e szomorú napok szüleménye ugyan, de nem hozza föl benne állapotja prózai részleteit, távol van minden szenvelgéstől s azt a mit ő érzett leginkább, általánosítni igyekszik s nemzeti fájdalomba olvasztja. 1830-tól fogva kényelmesebben élt, bár nem igen tudott gazdálkodni. Súlyos körűlményei néha adósságba keverték, mely sok gondot okozott neki, bár mindig pontosan megfizette. Nem pazarolta a pénzt, de nem tudott takarékoskodni. Ha valamit vett vagy csináltatott, nem szeretett alkudozni és gyakran megcsalták. Ha szolgáját valamit vásárolni küldötte, a visszahozott pénzt olvasatlan dugta zsebébe. «Meg kellene olvasni a pénzt» – mondá neki gyakran Sallay. – «Barátom – viszonzá Vörösmarty – egy pár garassal több vagy kevesebb, se én nem leszek szegényebb, se ő gazdagabb, legfeljebb egy meszelylyel többet ihatik.» Sallay a gazdasági dolgokban egész mentora akart lenni Vörösmartynak s kifogyhatatlan volt a jó tanácsban, ha szeretett barátja nagyobb összeget kapott munkáiból. «Ezzel jól helyre állíthatja magát s meg is takaríthat valamit jövőre» – mondogatá neki. «Igaz – felelt Vörösmarty mosolyogva – ha a gazdálkodás mesterségét úgy érteném, mint barátom.»

1828–30-ig a Lipót-utczában a Thuróczy-féle házban lakott, egy elég rideg szobában, mely búskomoran hatott kedélyére. Innen a Kalap-utczába költözött, a Jankovich-házba, Fáy András tőszomszédságába, honnan egész házasságáig ki sem mozdúlt. Csak a legszükségesebb bútorokra szorítkozott s azok is viseltesek voltak. Az üres konyha egy részét saját költségén kiadott drámáinak el nem kelt példányai foglalták el, a másikat szolgájának holmija. Mind két szobájában meglehetős rendetlenség uralkodott; a bútorokon, pallón könyvek és iratok hevertek szanaszét s maga a könyvszekrény is csak egyszer volt rendben, mikor a jó Sallay rendbe szedte és jegyzéket készített rólok. Ez 1836 körűl történt, midőn egy gróf bútorainak árverésén ugyancsak Sallay, az ő megbízásából, néhány díszesebb bútort vásárolt számára, a többek közt egy üveges könyvszekrényt s egy igazi íróasztalt, melyeket Vörösmarty gyermekies örömmel mutogatott barátjainak. De az igazi íróasztalon is csak úgy szétszórva hevert a könyv és irat, mint a nem igazin.

A mily keveset tartott Vörösmarty szobájában a rendre, épen oly gondos volt ruházatjára. Rendesen sötétszínű ruhát viselt, mely tiszta és tisztességes volt, még szűkös napjaiban is. Haját, szakálát, bajuszát a legjobb rendben tartotta. Semminemű különcz vagy feltünő móddal nem kívánta magára vonni az emberek figyelmét, sőt semmitől nem őrízkedett inkább, mint a nevetségessé válástól. Ezért nagyobb társaságban vagy idegenek között vigyázott minden szavára, mozdulatára s kissé elfogúltnak, merevnek tűnt föl. Közép termetű férfiú volt s harmincz éves korában még elég karcsú, de vállban izmos. Arczán az ifjúkori himlő nyomokat hagyott, de nem nagyon feltünőket. Vonásain rendesen komoly és mélázó kifejezés ült, csak ha vidult vagy fölmelegedett, játszott ajkai körűl egy kedves mosoly. Becsület és jóság sugárzott arczáról, melynek szépségét a magas homlok s a nagy barna szem alkotta. Erős fény lángolt e szemben, mely mintegy szikrázni látszott, ha szenvedély hevítette, de a legtöbbször csak méla ábrándban ragyogott, a magába sülyedt lélek visszfényeként. Egyenesen és lassan volt szokása járni, inkább földre szegzett szemmel, de azért fejét le nem görbesztve. Ha egyedűl sétált vagy valamelyik meghitt barátjával, gyakran suttogott magában, mintha énekelne. Félig kész vagy készülendő költeménye zsongott lelkében. Otthon lejegyezte a mit így gondolt, de addig, míg kiadta, sokat javított rajta, mert minden kézirata tele törléssel. Pályája első felében leginkább éjjel szokott dolgozni, erre czéloz Zalán futása bevezetésében is, később reggel, a délelőtti órákban, kivált midőn az estéket színház után a vendéglőkben vagy a Körben töltötte. Viasz és később stearin gyertyánál dolgozott; ezt a fényűzést nem tagadta meg magától még akkor sem, midőn szűkös állapotban élt. Az nem zavarta, hogy egész 1836-ig igazában íróasztala sem volt, ha rossz tollal rossz papírra kellett írnia, de a faggyúgyertyát vagy olajmécset ki nem állhatta. Hol egész, hol negyed- vagy nyolczadrét ívre írt, sőt papírdarabokra is. Eposzai- és drámáinak tervét a főbb pontokban prózában néha lejegyezte, de kisebb költeményeiét soha. Egy-egy óda- vagy dalnak legföljebb először eszébe ötlött versszakát írta le olykor, mely az egész alapeszméjét vagy hangulatját magában foglalta, s mely aztán hetekig, hónapokig hevert íróasztalán, míg kidolgozta. Szép Ilonkából a harmadik szakasz vég-versszakának e két sora volt először készen:

E sorok sokáig zsongottak Vörösmarty lelkében, a mint maga beszélte többeknek, míg lassanként az egész költemény kialakúlt. Nem könnyen dolgozott, mindegyre javított művén a dolgozás alatt és után egyaránt. Nem szerette, ha gyorsan kellett dolgoznia; a megerőltetés nagyon izgatón hatott idegeire, s ily esetben megjelent művein is javított valamit, midőn másodszor kiadta. Olykor a kritika nyilatkozatait is figyelembe vette. A Csermelyhez czímű költeménye végét a Toldy megrovása következtében dolgozta újra. Egyébiránt javításai nem annyira a compositiót illették, mint a kifejezést és rhythmust, s nem is voltak egyebek, mint az eszme küzdelme a formával, mely, mint a nyiladozó virág, csak lassanként fejlett ki egész színpompájában.

Ifjabb korában gyakran kirándúlt tanítványaival és Sallayval a Zugligetbe s ott, a honnan szép kilátás esett a vidékre, örömest és sokáig andalgott. Néha elragadtatva kiáltott föl, mint Sallay beszéli: «Beh gyönyörű vagy természet, bár mi emberek volnánk benned jók?» Máskor: «Barátom, ha a mennyország csak ilyen is, mint e virággal hímzett mezők, erdőkoszorúzta bérczek, s az az érzés, melyet látásuk fölkelt, a halál nem lehet félelmes.» Midőn Sallay vagy tanítványai egy-egy virágot akartak szakítani: «Ne bántsátok – mondá – itt van igazi helyök a természet anyakeblén.» Később is sokszor meglátogatta a Zugligetet és Svábhegyet barátjaival, de már kevésbbé érdekelte a természet; a vidám társalgás, az irodalmi vita, s az adomák, melyeket jó kedvében örömest beszélt, nem engedték, hogy magába sülyedhessen. Nyári holdvilágos este szintén nem egyszer sétált Kisfaludyval vagy másokkal a Duna hajóhídján, mely 1828 körűl kedvencz sétahelye volt a pestieknek. Nagybátyjához és testvéréhez vagy másokhoz kirándúlt néha falura vadászni. Midőn Fehérvárra ment munkái nyomatása, vagy anyja látogatása végett, vadászva bolyongta be a szomszéd falvakat, gyermekévei színhelyét.

Általában igen szeretett vadászni s feltünő, hogy vadászképet mégis csak egy pár költeményében találunk. Álljon itt egy pár vadászkalandja, egy szerencsés s egy szerencsétlen: amazt Gaál József beszélte, ezt b. Kemény Zsigmond. Vörösmarty 1838–1840 közt egyszer kirándúlt vadászni egyik testvéréhez, a ki, mint gazdatiszt, nem messze lakott Pesttől. A mint egy malom felé közeledik, kacsát lát fölrebbenni, reá lő, eltalálja és siet fölvenni a zsákmányt. Azonban a molnárné reá támad, pöröl vele, hogy miért lőtte meg kacsáját. Vad kacsa helyett szelíd kacsát lőtt. Egy pár huszast adott a molnárnénak kárpótlásúl s kérte, hogy ne szóljon senkinek. De maga, ha jó kedve volt, el-elbeszélte barátjainak. Zsibón ellenkezőleg nagy szerencse érte. 1845-ben, midőn Deákkal együtt meglátogatta Wesselényi Miklóst, egy napon Wesselényi vadászatot adott vadaskertjében. Vörösmarty egy lövésre két vaddisznót ejtett el, a mi csaknem hallatlan a vadászati krónikákban.

Ez időtájt leginkább férfitársaságokba járt. Mióta Fáy szomszédságába költözött, a szíves házi gazda gyakran meghítta vacsorára. E vacsorákon egy egész akadémiai clubb alakúlt. Vörösmarty és társai itt vitatták és alapították meg magoktartása tervét az akadémiai ügyekre nézve. Nőkkel leginkább a Bártfay estélyein találkozott, a melyeknek 1826 óta, a midőn Bártfay megnősült, az Auróra-kör tagjai rendes vendégei voltak. Kulcsár meghalt, Vitkovics társasága még halála előtt fölbomlott, Kisfaludy mint nőtlen ember nem tartott házat s így Bártfay vidám és mívelt házi köre épen arra való volt, hogy központja legyen a pesti és Pestre utazó íróknak. Bártfay a gróf Károlyi-család, majd gróf Károlyi György titkára volt s az Üllői úton levő Károlyi-házban lakott. Bár fiatal korában egy pár költeményt írt, s egy történelmi nagyobb elbeszélést az Aurórába, tulajdonkép nem volt író, de nagy tisztelője Kazinczynak és Kisfaludy Károlynak, barátja Kölcseynek, s egész lelkesedéssel csüngött a kor irodalmi és politikai törekvésein. Mívelt lelke és jó szíve vonzotta és lebilincselte barátait s örömest megbocsátották neki egy kissé fontoskodó természetét; nem adott nekik irányt, de híven szolgálta őket s dicsőségöket a magáénak tekintette. Ifjúkori kísérletei után alig írt valamit, bár sokat olvasott, de a tanúlmány reá nézve csak önmívelés és pihenés volt. Neje Mauks Josephina, egy szepesmegyei nemesház leánya, még vonzóbb és szeretetre méltóbb egyéniség volt. Szellem, szív, irodalmi míveltség a legszebb összhangban egyesűltek benne, s a mi szellemes nőknél ritka, jósága, gondossága, áldozatkészsége felűlmúlta kellemeit. Vörösmarty egy hozzá írt epigrammjában különösen szelídségét és szívbeli jóságát magasztalja.31) A Kazinczy és gr. Dessewffy József családjához baráti kötelékkel fűzve, az irodalom és írók iránt hagyományos tisztelettel viseltetett. Örömest látta házánál a kor legkitünőbb íróit, barátnőjekké lett, hitveseiket testvéreivé, gyermekeiket gyermekeivé fogadta. Kisfaludy Károly, Bajza, Vörösmarty nem egyszer olvasták föl a társaságnak újabb és jobb műveiket. «Bártfay neje volt – úgy mond Toldy – az az őrszellem, a ki az Auróra-kör érzései és tevékenysége fölött észrevétlenűl és mindíg nemesítőleg lebegett. Nem-tudva jobbak lettünk általa, ítéleteink méltányosabbak, kifejezésünk melegebb, a költők alakjai mindinkább közelítők az erkölcsi eszmény felé. A Bártfay-estélyek fűszere, sőt nemcsak fűszere, hanem komoly tanácskozások tárgyai, költőink művei voltak úgy, mint a külföld nagy szellemeinek alkotásai, melyek olvastattak, melyek fölött eszmecsere folytattatott. Nemcsak: hanem irodalmi actióink és polémiáink is itt határoztattak el, itt bíráltattak meg, mielőtt a közönség elé léptünk velök; de ha philippikáinkban a pezsgő vér, Bajza vitatkozási művészete a férfiak javalását többnyire kivívta: a női szépérzék és biztos ösztön igénytelenűl ellenőrízte a túlságokat, s ez volt mindíg a helyes, s midőn mégis a makacsság és szeszély nem engedett, megjött többnyire a nap, a mely őt igazolta.»32)

Bártfayné gyermektelen lévén, mindíg volt a háznál egy pár felnőtt vagy növendék leány rokona, kik örömest hallgatták a szép verseket. A női báj és gyöngédség varázsa, a költészet, hazafiság és barátság szelleme olvadt össze ez estélyeken, melyek valódi ünnepélyekké váltak, ha Kazinczy vagy Kölcsey feljöttek a vidékről. Rendesen Bártfayhoz szállottak s ilyenkor nemcsak a rendes vendégek gyűltek össze, hanem majd minden nevezetesb író. Kölcsey egy pár Pesten mulató szónokot is oda vonzott. Wesselényi Miklós báró szintén megjelent itt egy párszor. Vörösmarty itt ismerkedett meg vele, kinek hazafisága, lovagias, majdnem hősies jelleme mély benyomást tettek reá. Nemcsak az Árvízi hajósban énekelte meg őt, az 1838-ki árvíz hősét, hanem Árpád ébredésében is; reá czéloz, mint a ki a jobbágyság felszabadítása érdekében mondott beszédeért fogságban szenvedett, midőn a költővel ezt mondatja Árpádnak:

Egyetlen pesti szalon sem tudott fölmutatni annyi irodalmi és politikai nevezetességet, mint gr. Károlyi György titkárának szerény laka. Vörösmarty itt rendkívül jól találta magát. Nemcsak az estélyekben vett részt, hanem majd minden héten egy párszor ott is ebédelt vagy vacsorált.33) Örömest társalgott a derék háziasszonynyal, kit igen tisztelt, örömest tréfált, enyelgett a lyánkákkal, kik közűl a még gyermek Klobusitzky Matildot, később Sztáray grófnét, leginkább kedvelte. Költeményt is írt számára, egy kedves naiv dalt, melyet Matild dalának czímezett. E derék család körében, e kedves lyánkák között megenyhűlt kedélye, melyben szerelem, családi érzelmek mintegy elfojtva, eltemetve nyugodtak. Első szerelmének szomorú emléke, anyagi helyzete visszariasztották minden komolyabb viszonytól. A házasságra nem is gondolt. Egyhangúan folytak napjai, de a dolgok és emberek annál nagyobb benyomást tettek reá, mennél zajtalanabb életet élt. A nagy világ örömei nem tehették blazirttá, képzelme ifjú erőben lángolt s kedélye megtartotta egész fogékonyságát.

E mellett jó egészségnek örvendett s éveken át csak egy pár napig volt beteg. Ezt leginkább mértékletes életmódjának köszönhette, bár ő a homeopathiának tulajdonította, melynek később annyira híve lőn, hogy egy kis gyógyszertárt szerezve, másokat is gyógyítgatott. Nagyobb csapás sem érte, kivéve anyja halálát, mely 1834 szept. 15-én történt. A hű fiú nem búcsúzhatott el tőle, nem foghatta be szemét, mert szobrász Ferenczy barátjával az alföldön utazott, de bánatba sülyeszté e szomorú hír s anyja szenvedésteljes élete megújult emlékében. Epigrammái egyik legszebbikében siratta meg. Jellemző, hogy Vörösmarty, valahányszor anyjáról ír, mindíg megrezdűl vallásos érzése, melyet más költeményében alig érezhetni. Anyjáról írt két költeményén kívül csak egy van olyan, melyben a fájdalom a szíve mélyén nyugvó vallásos érzelemig hat, bár dúló kézzel, mintha ki akarná tépni hitét. Ezt 1849-ben írta, midőn második anyját, a hazát hitte halottnak, s üldözött vadként bolyongott Szathmármegyében. A legmélyebb érzelmek Istenhez emelik az emberi szívet s a hit olykor még akkor is, midőn a kétségbeesés rohamában megrendűlni látszik, csak mélyebb gyökeret ver.