VIII.
Vörösmarty munkái első gyüjteménye 1833. Költészetének irodalomtörténeti jelentősége. Költői nyelve; a különbség közte és Kazinczy közt. A Vörösmarty előtti költői irányok és iskolák. A franczia, népies és klasszikai iskola. Német befolyás. Kazinczy német-görög klasszikai iránya. Kölcsey, Kisfaludy Sándor és Csokonai. Kisfaludy Károly; a nemzeti irány; Vörösmarty, mint ez irány legkiválóbb képviselője. A történeti, mondai és népies elem; a nemzeti és művészeti irány összeolvadása. Eposzai bírálata; Zalán futása, Cserhalom, Eger, Széplak, Rom, Két szomszédvár. Lyrai költeményei 1833-ig.
Vörösmarty munkáinak első gyüjteménye, mely ifjúkori kísérleteit s külön kiadásban megjelent drámáit kivéve, mindent magában foglal, a mit 1832 végéig írt, költői pályájának csak első felét teszi ugyan, de mégis majd mindent magában foglal, a mi költészetének lényege s hatásában korszakos. Pályája második felében emelkedni látjuk őt, sőt újabb oldalról is ragyogni, de szellemének az a hatása, mely költészetünk átalakúlását annyira előmozdította, már akkor teljes erejében nyilatkozott.
Nemcsak az államférfiak, hanem a költők megítélésében is mindíg igazságtalanság a történelmi szempont mellőzése. Vörösmartyra nézve kétszeresen igazságtalanság volna. Termékenysége a költészet mind a három főnemére kiterjedt, az eposzra, drámára, lyrára egyaránt. Nincs költő, ki mind e három főnemben egyenlő erejű lett volna. Vörösmartyban az epikus előtt elhalványúl a dramatikus, s az epikuson gyakran erőt vesz a lyrikus. Ugyanegy nemben írt főművei sem egyenlő értékűek. A mélyebb analysis tetemes fogyatkozásokat fedezhet föl bennök, bár kénytelen bevallani, hogy a hiányokat gyakran szépségek takarják. Azonban, ha szemügyre veszszük, mi volt előtte a magyar költészet, mivé lőn általa és utána, érezni fogjuk, hogy Vörösmarty sokkal nagyobb, mint a minőnek tisztán csak az æsthetikai szempont mutatja.
Valóban genialitása nemcsak legkitünőbb műveiben rejlik. Összes hatása képezi legfőbb dicsőségét, melyet aligha megközelíthet többé magyar költő. Ő szabadította föl költészetünket részint a klasszikai, részint a német költészet járma alól s a nemzeti szellemnek erőteljesb és költőibb kifejezést adván, egyszersmind szentesítette a képzelet szabadságát. Nemzeti szellemet és önérzetet lehelt költészetünkbe; hatása alatt mind nemzetibbé vált az s merni tanúlva, eredetibb és gazdagabb lőn. Petőfi és Arany költészete sokban különbözik a Vörösmartyétól, de mindenik az erősödő nemzeti szellemben gyökerezik s a fejlődésnek mintegy stádiumait jelöli. Ugyanegy korszak ez, melyet nagy elhajlásai mellett is épen oly bajos elválasztani egymástól a költészet, mint a nemzeti élet történelmében. A magyar költészet 1823–48-ig a legszorosb kapcsolatban van a kor politikai küzdelmeivel, melyek közvetve és közvetlenűl oly mélyen befolytak a nemzeti szellem fejlődésére. Kazinczy fejlődésbe indította a nemzetiségi eszmét s nyelvújításával felköltötte a reform vágyait. A politikai téren ugyanaz a harcz ismétlődött, mely az irodalomban alig végződött be. A politikai átalakulás küszöbén állottunk, mely egy nyomon haladt a költészetével. Mindkettő megújhodott, átalakúlt. Egymásból táplálkoztak; az irodalmi küzdelmek politikaiakká váltak és viszont. Az idegen befolyás elleni küzdelem s az alkotmány reformja együtt indúlt és fejlődött Vörösmarty romanticismusával, mely szintén idegen befolyás ellen küzdött s a klasszicismus romjain egy új világ felé nyitott útat. Mihelyt a politikai és társadalmi téren nagyobb arányokban kezdett fejlődni a nemzeti szellem s a democratia felé hajlott, megzendűlt Petőfi és Arany lantja. Ez irodalmi és politikai átalakulásnak megvoltak magokban a tényezői, de lényegileg egymást idézték elő s forrongó fejlődésökben mindazt magokba szívták az európai életből és irodalomból, a mi irányukkal rokon volt. Alig harmincz évi küzdelem s a nemzeti szellem teljes győzelmét ülte irodalomban, politikai és társadalmi életben egyaránt. Vörösmarty döntőleg folyt be ez irodalmi átalakulásra, mely tulajdonkép vele kezdődik; Kisfaludy Károly már előhírnöke volt ugyan, de Vörösmarty emelte nagyobbszerű mozgalommá. Költészetének diadala a nemzeti szellem és költői szabadság diadala volt. Ez lángelméjének legdicsőbb emléke, melyet se az ízlés változása, se a jövendő remekművei nem boríthatnak homályba, a míg csak nemzeti szellem lelkesíti a magyart.
Először is nyelve mutatja azt a nagy változást, melyet előidézett. Kazinczyt tartják a magyar újabb költői nyelv megalapítójának s ez igaz is, ha általános szempontból ítélünk, de tisztán nemzetiből Vörösmartyt illeti a dicsőség. Nem tagadhatni, hogy Kazinczy nélkül bajosan állhatott volna elő Vörösmarty, de az még bizonyosabb, hogy Kazinczy iránya a mily jótékonyan hatott egy ideig, épen oly kártékonyan hatott volna később, ha Vörösmarty a jól-rosszúl művészivé emelt költői nyelvet át nem változtatja egyszersmind magyarrá is, azaz nemzetileg művészivé. Kazinczy zagyva ellapúlt prózánkat, köznapi és emelkedés nélküli költői nyelvünket igyekezett kiemelni sülyedtségéből. A nyelv æsthetikai oldalát mívelte, annyira, hogy nyelvújítása is innen indúlt ki s a nyelvtani szempontot minden habozás nélkül feláldozta az æsthetikainak. Tudta, hogy a költői nyelv nem a köznapi beszédnek rímbe vagy mértékbe szedése, hogy minden költői nemnek, fajnak megvan a maga stilje s a báj nagy része a szók és kifejezések árnyalati gazdagságától s a szókötés egy csoport fordulata- és alakzatától függ, melyek épen úgy befolynak a költői gondolat kiemelésére, mint a rhythmus hangzatosságára. Ide járúlt még, hogy költészetünkben a klasszikai s európai modern versformák kezdettek míveltetni. E versformák, kivált a trochæus és jambus nem igen tűrték meg hosszú szavainkat, melyek nemzeti rhythmusunk choriambusi lejtésével nem állottak ellentétben, a művésziebb rímelést pedig nagyon nehezítették nyelvünk ragos természete, kiveszett gyökeink, s megnyúlósodott származékaink. Kazinczy egész erejét költői nyelvünk kül- és belformájának emelésére szentelte, eszmévé, elvvé, rendszerré emelvén mindazt, a mi eddig e tekintetben homályos ösztönből vagy tartózkodó kísérletkép történt. Gyökig vagdalta hosszú szavainkat, részint a mérték, részint a rím kedvéért, új szókat alkotott, régieket elevenített föl, tájszókat általánosított hasonló okból vagy azért, hogy költőibbel váltsa föl a kevésbbé költőit vagy épen idegent. Ismert szóknak új árnyalatokat kölcsönzött s a szókötés költői fordúlatait és alakzatait törekedett megalapítani. Költői nyelvünk művészi lőn, de egy s más részben idegenné vált; csín, választékos fordulatosság szállott belé, de az eredetiség és magyarság sokat szenvedett s annál inkább, mennél bátrabban haladt Kazinczy a maga választott útján s mennél több tanítványa akadt, kik irányát a legnagyobb túlságokig fejlesztették.
S ez nem lehetett máskép. Kazinczy nem annyira a magyar nyelv természetéből igyekezett kifejteni költői nyelvünket, mint inkább idegen nyelvek kifejtett költői szépségeit ültette át a magyarba. Úgy óhajtott szólni magyarúl, mint a régi és újabb klasszikusok s ez helyes volt, de abban tévedt, midőn azt hitte, hogy ezt latinismus és germanismus által is eszközölhetni. Valóban nála az idegen nyelvek költői fordúlatai, alakzatai nagyban szerepelnek s a hol a magyar nyelvből indúl is ki, olykor nagyobb a merészsége, mint a sikere. Archaismusait és soloecismusait ritkán tudja költőivé varázslani, sőt kevésbbé merész szólásmódjait sem mindíg. Keresettséget vagy erőltetést érzünk vagy legalább a szenvelgés némi árnyalatát. E mellett a válogatás és fínomítás fáradalmai meg-megbénítják önkéntességét. A művészi törekvést mindíg látjuk, de az a baj, hogy néha igen is látjuk. Kazinczy ízlést és formai érzéket költött föl költőinkben, de mesterkedést is; elválasztotta a költői nyelvet a köznapitól, de nem egy tekintetben a művészit is a magyarostól. Költői nyelvének e jellemző vonásait többé-kevésbbé megtaláljuk majd mindenik magyar költőben, kire nagyobb hatása volt. A magyarosság és idegenszerűség, a természetes és művészi küzdésben vannak egymással s nem tudnak egészen kibékűlni. A kik nyelv tekintetében magyarosb költők, mint Kisfaludy Sándor, sok tekintetben nem eléggé művésziek, a kik művésziebbek, mint Szemere, Kölcsey, Kisfaludy Károly, érzik rajtok némi idegenszerűség vagy erőltetés, vagy legalább is küzdés a nyelvvel, ha föntebb hangon akarnak szólani, s ezt észreveszszük még Berzsenyin is, kinek nyelve eredetibb mindeniknél s kire Kazinczynak csak félbefolyása volt.
E küzdelmet, ellentétet Vörösmarty békéltette ki. Magáévá tette Kazinczy czélját, de más eszközöket használt. Megtartotta mindazt küzdelme eredményeiből, a mi életrevaló volt, de egyszersmind hozzátett valamit – a magyar nyelv és saját költői geniuszát. Nyelvújító volt ő is, Kazinczy tanítványa, de legconservativabb a tanítványok között. Épen úgy gyűlölte az ósdiakat, mint megvetette az újítók túlságait. Épen oly előszeretettel fordúlt a megújított nyelv nyereményeihez, mint a régi, köznapi és népnyelv kincseihez. Kazinczytól eltanúlta a merészséget, de nem rendszerét. Ő is új vagy átvitt értelmet adott sok szónak, de nem lőn homályos vagy erőltetett, mi nemcsak Kazinczyn, hanem Berzsenyin is megtörtént néha. Ő is használta a szókötés költői fordúlatait, merész alakzatait, egész ornata syntaxist alapított meg, de a régi vagy népnyelv alapján s ha önmagából merített, akkor is ugyanazt látszott tenni. Elválasztotta a köznapi nyelvet a költőitől, de ezt csak amaz virágává fejlesztette s nem oltott belé idegen ágat. Merészsége fínom nyelvérzékkel párosúlt, ízlése alkotó erővel. Mindaz, mi nyelvében szokatlan vagy új, mintegy behízelgi magát az olvasó lelkébe, sőt néha a szokatlan úgy jelen meg, mint szokott, s a szokott mint szokatlan. Mindazt, a mivel a gondolat és érzés fínom árnyalatait, a rajz plasticitását, a festőiség színvegyűletét kifejezhetni, nem kereste, nem küzdött érte, mint nagy részt elődei, hanem megtalálta, sőt oly gazdagon ontotta, hogy néha visszaélt vele, túlterhelt lőn. Mily mindennapi szók vagy kifejezések válnak az elhelyezés, kapcsolat, kihagyás, bővítés, fordúlat vagy átvitt értelem útján az erő, méltóság, szenvedély, naivitás ezelőtt soha nem hallott hangjaivá. Mily kifogyhatlan a jellemző és új árnyalatú epithetonokban, mennyire nem szorúl meg soha, oly gazdagnak látszik kezei között a nyelv, mintha ő teremtené. A mondat értelme, az érzés hangulatja mily határozottan kiemelik az elavúlt, közdivatú, új vagy tájszavak árnyalatait. Nincs szükségünk szótárra, nyelvérzékünk vagy æsthetikai fogékonyságunk önkénytelen megfejt mindent. Sőt nyelvének ereje néha gondolatjai fogyatkozásait, képei hibáit is fedezni bírja, legalább hangulatba ringatja lelkünket, s valami rejtélyes bájjal hat képzeletünkre. S nyelvének szépségeit mennyire emeli hangzatossága. A nyelv zenéjét senki sem érti jobban nála. A gondolat nemcsak méltó kifejezését találja meg, hanem hangját, dallamát is s ezt nemcsak a rhythmus tényezői eszközlik. Valami bűbáj van nyelvében, melyet lehetetlen analysálni. Vörösmarty genialitása itt nyilatkozik a legrendkívülibb módon. Arról lehet vitázni, hogy mennyire múlja felűl őt egy pár magyar költő az epikai és lyrai költészet ez vagy amaz fajában, de azt gáncsolóinak is kell ismernie, hogy néhány oly lapja van, melyeknél hangzatosabbat se előtte, se utána nem írt a magyarban senki.
Egy szóval Vörösmarty megalapította a valóban magyar költői nyelvet s a tökély magas fokára emelte. Kiegészítette, megjavította, sőt a nemzeti szellem melegén újjá szűlte Kazinczy törekvéseit. Összeolvasztotta a régi és új nyelvet, kibékítette a művészit és magyarost. Eldöntötte a költészetben a nyelvújítási harczot s megadta a jövő irányát. Meghódította mindazokat, kik féltették a magyar nyelv eredetiségét, valamint azokat is, kik azt az ízléstelenségből minden áron ki akarták emelni. Ezóta a nemzeti elem kerekedett felűl a költői nyelvünkben s Petőfi és Arany, kik utána jöttek, ez irányt fejlesztették tovább vagy más oldalról, költészetök tartalmához képest újabb forrásokat nyitva, újabb szépségeket emelve ki. Fájdalom, prózánk nem találta meg Vörösmartyát, nincs Petőfie, annál kevésbbé Aranyja. Itt többé-kevésbbé folyvást tart a művészi és magyaros közti küzdelem. Kitünő jelenségeket látunk ugyan, de a két elem még nem olvadt össze oly fokon, hogy a szó valódi értelmében klasszikai prózáról lehetne szó, mely versenyezhetne költői nyelvünkkel. Vörösmarty prózáját sem lehet egy sorba tenni költői nyelvével. Nem emelkedik felűl kora színvonalán, sőt művészi szempontból sokkal hátrább áll a Kazinczyénál és Kölcseyénél. Nem rossz próza, de bája csekély, s magyarossága is inkább csak tagadólagos, a mennyiben kerűli az idegenszerűséget. Elbeszélő prózája egy pár humoros beszélyében nyilatkozik több bájjal, értekezései és kritikái e tekintetben csekélyebb becsűek. Nem nagy baj oly íróban, ki munkái háromnegyed részét versben írta. Elég, hogy költői nyelvünk dicsősége örökre nevéhez van forrva.
Vörösmarty nyelvének e fejlődését nagyban elősegítette költészete. Többé-kevésbbé itt is hasonló átalakúlást indított meg vagy hajtott végre. A művészi és nemzeti elemet itt is magasb fokon egyesíti elődeinél. Segítségére van a kor irodalmi és politikai fejleménye és főleg saját tehetsége, mely eredetibb és gazdagabb, mint elődei- vagy kortársaié, s nem fér meg az akkor divatozott költői iskolákban.
A magyar költészet új életre ébredését az úgynevezett franczia iskola kezdte meg, de az tulajdonkép nem egyéb, mint a régi folytatása, a franczia bölcselmi költők hatása alatt. Míg a hagyományos nemzeti rhythmus zengett, a franczia iskola sem lépett ki köréből s újítása alig ment többre, mint hogy az alexandrint, melyet majdnem kizáróan használt, négy rímről kettőre szállította le. Azok, kik Gyöngyösi és Balassa nyomain jártak s a nemzeti elemet jól-rosszúl inkább csak föntartották mint fejlesztették, s azok, kik a franczia költészetből kölcsönözték lelkesülésöket, igen jól megfértek egymás mellett, annyira, hogy néha össze is olvadtak. A klasszikai iskola, mely a francziát nyomban követte, szakít mindkettővel. A nemzeti versformák helyét a klasszikaiak foglalják el, s eszmében és stilben leginkább a latin költők utánzása divatos, még akkor is, midőn a költő realis viszonyokat tárgyal és hazafi-érzéseket zeng. Ez iskola Berzsenyiben leli legköltőibb kifejezését, kinek néhány költeménye oly rendkívüli ódai erőt tanúsít, melyhez hasonlót később sem mutat föl a magyar költészet. Berzsenyi e holt formákba annyi életet öntött, Horatius hatása alatt oly eredeti, sőt nemzeti tudott maradni, hogy valóban bámulatos. De a klasszikai iskola már áthajlik a némethez, még pedig két irányban, melyek mindenikének Kazinczy legkiválóbb képviselője. Már Daykában látszik e vegyűlet, maga Berzsenyi a Salis és Mathisson befolyása alatt kezd írni, sőt Kazinczy is pályája elején a német dalformát és sonettet ülteti át költészetünkbe, de csakhamar átcsap ama német-görög klasszikai irányba, melyet Schiller és Goethe alapítottak meg fejlődésök egyik stadiumában. Kazinczy ez irányt tűzi ki a magyar költészet eszményének s az irodalomban annál nagyobb fogékonyságra talál, mert az írók nagy részt a német irodalom és æsthetika befolyása alatt állanak.
Azonban néhány év alatt már magában az iskolában mutatkoznak a fölbomlás jelenségei. Berzsenyi néhány oly költeményt ír, melyeken sem klasszikai, sem német íz. Kölcsey inkább csak elvben, kiválóan eszményi irányánál fogva tartozott a német-görög iskolához. Borongó kedélye, önkínzó fájdalma nem fért össze a klasszikai nyugalommal és derűltséggel. A görögöket és Goethét kedvelte leginkább, s egyik sem hagyott nyomot rajta; kiválóan az érzelmi lyrának lőn képviselője, bizonyos klasszikai külsőségek kíséretében, melyeket lassanként elvetett. Nem találván föl eszményeit se a magán se a közéletben, sóvárgásba, fájdalomba veszett kedélye, meghasonlása néha erősb, sőt humoros hangokat is hallat, bár általában véve a szelid érzelmek és borongó ellágyulás költője. Leginkább a Kazinczy formáiban írta költeményeit, de midőn Bürger nyomán a balladát először megkísérlette a magyar költészetben, egészen kilépett a klasszicismus köréből s az újabb fejlődés útját egyengette. Kisfaludy Sándor és Csokonai nem tartoztak se a klasszikai, se a német iskolához. Önállóbbak voltak mindeniknél, hatott reájok ugyan az olasz, német és angol költészet is, sőt Csokonai részben a klasszicismus befolyását sem kerűlhette el, de eredetiségöket táplálta és kiemelte bizonyos nemzeti szellem, nemcsak érzésben és eszmében, mert ez többé-kevésbbé majd mindenik iskolával közös volt, hanem a módban is. A lenézett nemzeti rhythmust újra megzendítették, kivált Kisfaludy Sándor, ki mind a klasszikai, mind az európai modern versformákat megvetette. Azonban tehetségökkel nem volt arányban ízlésök s a művészi és nemzeti elem összeolvadását nem eszközölhették oly magas fokon, hogy mélyebbre ható mozgalmat indíthattak volna meg.
Az irányok e vegyületét és küzdelmét mutatja a magyar költészet e század két első tizedében, s jellemző, hogy e költők mindenike nem annyira az egész nemzetnek ír, mint inkább a nemzet valamelyik osztályához fordúl. A klasszikai iskola, élén Berzsenyivel, a nemzet latin míveltségű osztályához szólott, Kazinczyt és társait leginkább a német míveltségűek ünnepelték. Kisfaludy Sándor a nemesség költője volt, Csokonai félig-meddig a népé is. E különböző irányok érintették ugyan egymás körét, sőt egymásba is játszottak, de nem tudtak összeolvadni egy nemzetibb irányba. Ez majdnem lehetetlen is volt. A szunyadó nemzeti élet nem nyújtott elég táplálékot, a költők idegen eszményi világba menekűltek, de másfelől szükség volt az elhanyatlott magyar költészetnek átmenni e különböző iskolákon, hogy megnyerve az ízlést, műérzéket, annál biztosabban fejlődhessék saját erején. Majd minden műköltészet utánzáson kezdődik s kivált a klasszicismus az európai népek művészetében úgy jelen meg, mint termékenyítő elem. A keresztyén művészet a renaissance után vesz magasabb lendületet. Igaz, a klasszicismus bizonyos fokon túl egy darabig mindenütt elnyomta a keresztyén és nemzeti elemet, sőt egész betegségi korszakokat is jelöl, de egészben véve hatása jótékonyságát mindenütt kimutathatni. Az angol nemzeti dráma érintésétől virúl föl, s majd minden nemzet műköltészete járta iskoláját, bár szenvedte jármát is, melyet aztán szét kellett törnie, hogy kifejthesse nemzeti jellemét.
A magyar költészetben a klasszikai és német iskola egyaránt a kor kifejezése volt s a nemzetiség fölébredt eszméjének első nyilvánulása. Az írók érezték a nemzet sülyedését, veszendőben látszott minden, csak a nyelv maradt meg egyetlen nemzeti kincsként. Míveléséhez láttak s minthogy a latin és német míveltség nyomta a nemzetiséget, ezt igyekeztek legalább nyelvben magyarrá változtatni. Ily körűlmények között mi vala természetesb, mint hogy a költők a latin és német költészetet szólaltatták meg magyarúl, melynek, nemzetökkel együtt, magok is hatása alatt állottak. De ez uralkodó irány mellett a nemzeti elem lüktetését is lehetett érezni, mely Kisfaludy Károly fölléptével erősödést nyert. Neki nem volt klasszikai míveltsége és sokat hányódott az életben. Néhány színművel lépett föl, melyeknek æsthetikai értéke csekély ugyan, de annál nagyobb irodalom-történelmi fontossága. Tiltakozás volt ez a klasszicismus és abstract eszményiség ellen. Egyfelől a történelmi, másfelől a realis élet rajzai követelték jogukat a magyar költészetben. E pillanat óta megingott a klasszicismus, de a német költészet uralma még tartott, sőt magán Kisfaludyn is érzik a német költők befolyása, bár olyanoké, kik szakítottak a klasszicismussal. Az ifjú naturalistát drámai rögtönzései híres emberré tették, ekkor tanúlmányra adta magát, művészibb igyekezett lenni s az Aurórát alapította meg, mint a nemzetiesb művészi irány közlönyét.
Vörösmarty járta ez iskolákat, a klasszikait, a németet s az Aurórához csatlakozva, az új iránynak csakhamar legkiválóbb képviselőjévé emelkedett. Első kísérletei, melyekből alig adott ki valamit, a klasszikai iskola befolyása, különösen Virág és Berzsenyi hatása alatt születtek, de már különbözik tőlök, nem szedi a mythologiából képeit, kerűli a klasszikai reminiscentiákat és czélzatokat. A klasszikai iskola versformái, kivált a hexameter, megigézték; pályája első felében nem tud szabadúlni varázsok alól, de a klasszikai szellemtől eleitől fogva idegenkedett. Epikai költeményeit legnagyobb részt hexameterben írta. Senki sem írt szebb hexametert, nemcsak magyarúl, hanem más európai nyelven sem. Oly szép az, hogy kiállja a versenyt a göröggel és latinnal. Vörösmarty a klasszikai iskolát saját versformája pánczélában verte meg. A legromantikusabb költő szólal meg klasszikai versformában. Zalán futása, kisebb eposzai és költői beszélyei egészen lerombolták a klasszicismust, melyet Kisfaludy Károly csak megingatott. A klasszikai külső valamennyire enyhítette e forradalmi lépést, mégis Kazinczy, a klasszikai iskola feje, nem üdvözölte az ifjú költőt oly melegen, mint szokása volt, Berzsenyi pedig, ez iskola legnagyobb költője, iszonyodva fordúlt el a Két szomszédvártól. Azonban a nemzeti szellem fuvallatának nem állhatott ellent se a közönség, se az irodalom, s lassanként követte a költőt, a látnokot, ki új hazafiúi és æsthetikai evangeliumot hirdet.
Vörösmarty eposzai nagy átalakúlást indítottak meg, melyeket drámai és lyrai költeményei szintén elősegítettek. Mind a klasszikai, mind a német iskola csak a lyrai téren mozgott s itt is szűk körben. Vörösmarty egy nagy epopœiával lépett föl, melyet nyomban követtek epikai kisebb művei. Új tárgy és gondolat, költői új nem és törekvés jellemzi első föllépését is. A nemzet valamelyik osztálya helyett, az egész nemzethez szólott. Költészete nemcsak nyelvben, hanem más tekintetben is összeolvasztotta az eddigi törekvések vívmányait s a nemzeti elemet művészibbé s a művészit nemzetibbé igyekezett átvarázsolni. Eddigi költőink vagy az idegen költők egyoldalú befolyása alatt állottak vagy pedig a nemzeti elemnek nem elég ízléssel s inkább csak az alantabb körben voltak képviselői. Vörösmartyn nem igen érzett se a klasszikai, se az európai újabb költészet utánzása, pedig többé-kevésbbé az eredeti nyelven vagy fordításban mindkettőt ismerte, sőt keleti költőket is olvasott. A hatást, melyet tőlök vőn, eredetibben dolgozta föl mint elődei és kortársai. Eredetiségét táplálta a nemzeti szellem, mely a korban erősben kezdett nyilatkozni. A mondához és történelemhez fordúlt, mint a nemzeti költészet egyik főforrásához. Előtte már három kitünő költő tett kísérletet e téren. Kisfaludy Sándor szintén a múltba menekűlt a jelen elől, de Regéiben csak a háttér történelmi; nem annyira a nemzeti, mint a nemesi családélet rajzait veszszük, melyek egész lyrában olvadnak föl s mint elbeszélő költemények csekély becsűek. Katona Bánk bánja maig is legkitünőbb magyar történelmi tragédia, de megelőzte a kort, s csak Vörösmarty diadalai után tehette meg hatását. Kisfaludy Károly történelmi drámái már megjelenésökkor hatottak, de inkább csak külsőségeiben fogják föl a történelmet s nagy részt alig egyebek, mint magyar ruhába öltöztetett német melodrámák és vitézi játékok s általában Kisfaludy Károly nem a múltból, hanem a jelenből vett beszélyei és vígjátékai által tett nagyobb szolgálatot a fejlődő nemzeti költészetnek. Vörösmartynál úgy a mondai mint a történelmi elem korszakos hatással jelen meg mind az irodalomra, mind a közéletre nézve. Nála a múlt a nagy dolgoknak nemcsak emléke, hanem sejtelme is egyszersmind, s kivált epikai költeményei egyaránt jelölik a magyar közélet és költészet fordulópontját. A fölébredt hazafisággal, a fejlődő nemzetiséggel majdnem egyszerre változik át a költészet levegője egészen hazaivá s emelkedik a klasszicismus romjain a romanticismus, s az abstract eszményiségén a jellemzetességre való törekvés. Mint a közéletben, úgy vegyűlnek itt is a régi és új eszmék, formák egymással küzdve, minden átalakulóban. Klasszikai formák romantikus és nemzeti tartalommal, hexameterek, melyek semmit sem tudnak Olymp isteneiről s Hadúrról zengenek; klasszikai műgond jellemzetes vagy phantastikus alakokkal; nyugot-európai lovagiság keleti ragyogásban; a múlt dicsősége a jelen fájdalmát éreztetve s a jövőre lelkesítve.
Vörösmarty epikai költeményeinek e főbb vonásait megtalálhatni drámai és lyrai költeményeiben is. Salamon és a Bujdosók történelmünk egyik legháborgóbb korszakából emelkednek ki. Csongor és Tündében egy népmese mer betolakodni a nagyon is józan s minden naivság nélküli magyar költészetbe. Balladáiban hol a történelemből, hol pedig a régi magyar költészet hagyományaiból szedi tárgyait s egy-egy sovány adatkából avagy csak névből egész mondát igyekszik kiszőni. Lyrai epigrammái nemcsak nemzeti tartalmúak, hanem történelmünk majd minden nevezetesb eseményére írt emléksorok. Más nemű lyrai költeményeiben is a besülyedt múlt emlékét támasztja föl. Azonban mint lyrikus kevésbbé használja a klasszikai versformákat, a német iskola által meghonosított nyugot-európaiakhoz fordúl, kivált balladáiban és szerelmi költeményeiben. Mindamellett itt is sokat különbözik a német iskolától. Kerűli a német érzelmességet, férfiasb erélyben vagy phantastikus álmodozásban nyilatkoznak érzelmei, sőt annyira fél az érzelmesség örvényétől, hogy néha szívesebben merűl az ábránd alaktalan ködképeibe vagy válik szónokiasan ragyogóvá. Az érzelmes nála, ha mélyebben érzett, már hajlik a szenvedélyesség, a pathosz felé, de nem egyszer naivan meghatott vagy humorosan dévaj. Több húr rezdűl meg lantján és szívén, mint kortársainál s örömest fordúl a népköltészethez is.
Vörösmartynál a népi elem már úgy kezd megjelenni, mint a nemzeti költészet ifjító forrása. A klasszikai és német iskola lenézte, megvetette ezt, s ha hébe-korba hozzá fordúlt, csak curiosumkép tárgyalta, legföljebb gúnyra használta föl az ósdiak és ízléstelenek ellen írt satiráiban. Magánál Csokonainál is leginkább az alsó vagy naiv komikumban nyilatkozik erőteljesebben. Vitkovics néha eltalálja a hangot, de nincs sem elég kedélye, sem elég phantasiája. Kisfaludy Károlynál többé kevésbbé a német érzelmesség öltözik magyar népdalformába vagy ha nem, naivsága ritkán önkéntes. E mellett mindkettő inkább csak népdalokat írt. Vörösmarty is írt népdalokat, de a népi elemet egyszersmind fejleszteni is törekedett. Balladáit, románczait nem innen fejlesztette ugyan, de innen humoros genreképeit s néhány lyrai költeményét, mint Párja nincs, Váró ifjú, melyek többek egyszerű népdaloknál s a magyar és művészi lyra felé törnek útat. Később nem ír népdalt, de használja formáit s kivált szerelmi és humoros lyrája nem egyszer táplálkozik a népköltészetből. Epikai költeményeire sem volt hatás nélkül ez elem. Már a monda és hagyomány iránti előszeretetében nyilatkozik némi népies szellem s csakhamar a monda édes testvérét, a népmesét is felöleli. Nemcsak Csongor és Tünde alapszik népmesén, hanem a Tündérvölgy is, melyben a népi- és régies mintegy összeolvad. Mióta az idegen iskolák válaszfalat emeltek a régi és újabb magyar költészet közé, Vörösmarty volt az első, kit a régibb költészet, kivált Zrínyi, lelkesíteni bírt; mióta a klasszikai eszményiség uralomra vergődött, szintén ő oltotta be először költészetünkbe a népi elemet, nemcsak mint feldolgozandó anyagot, hanem mint fejlesztő eszmét. A magyar költészet újra érintkezik mindazzal, a mitől elszakadott, de művészi vívmányok kíséretében, nemzetivé válva, lerázza a klasszikai és német költészet jármát, de megnyílik az európai összes költészet behatásainak. Önállóságra jutva, szabadságot hirdet, a költői gondolat szabadságát s inkább megérti az európai nagy szellemeket, kik ily úton lettek nagygyá. A nemzeti és európai szellem egymást áthatva kezd összeolvadni itt is, mint a közéletben.
Íme az átalakúlás, melyet Vörösmarty részint végrehajtott, részint előkészített. E küzdelem költészetének fő dicsősége, de a fényt árnyoldalok kísérik. A nagy mozgalmat inkább megindítja, mint uralkodik rajta s a fölidézett új eszmék és elemeknek nem mindenike fejlődik ki teljesen vagy találja meg benső formáját. Költői ere kifogyhatatlan, nemes ízlése megőrzi a kicsapongástól, lelkesülése nem lankad, de alakító ereje nincs arányban szelleme gazdagságával. Mindíg és mindenütt költő, árad belőle a költészet, mint izzó érczfolyam, de olykor nem találja meg formáját, vagy széttöri s inkább a részekben bámúljuk a művészt, mint az egészben. Epikai költeményeiben a nyelv tökélyétől nagy részt hátra marad a tartalom.
Zalán futásának majd mindenik része kitünőbb, mint az egész. Vörösmarty ifjú lelkesülését megragadta a honalapítás nagy eszméje, Árpád dicső emléke szemben a sűlyedő jelennel, de az anyag eszmei nagyszerűségét nem táplálta a mondák és hagyományok költői gazdagsága, mi nélkül alig állhat elő valódi epopœia. Az Árpád mondaköre, épen oly szegény, mint gazdag aránylag az Attiláé; emezt összeköthetni a germán, sőt román mondákkal is, amazt csak egy pár történelmi sovány adat támogatja. A mondák és történelem Attilája egyéni vonásokban emelkedik ki, az Árpád alakja ködbe vész s egy nagy hős abstract eszméjévé válik. Ide járúlt még a mythosz hiánya. Cornides és Horvát István parsismusa és Székely Sándor Hadúrja volt minden, a mit talált; se mythologiai behatóbb vizsgálódások, se népköltési hagyományok gyüjteményei nem támogatták. Phantasiájából volt kénytelen megteremteni mindazt, minek századok művének kell vala lenni. Nagy lépést tőn a nemzeti epopœia felé s nemcsak rajta múlt, hogy nem koronázta teljes siker fáradozásait. Visszavezette a magyar eposzt a mondához, de az nem nyújtott elég anyagot, allegoria helyett a mythoszhoz fordúlt, de anyag helyett még csak neveket is alig talált. Egy mondával vegyülő történelmi nagy tény állott előtte, melyben a költői lelkesülésnek sok eleme rejlett, de a mi fő, az hiányzott belőle, egy kerek mesének bár elmosódott váza. Már az anyag magával hozta a mű egy pár fő hiányát. Vörösmarty költői szelleme mindent összeolvaszt: eget, földet, mondát, történelmet, phantastikust és valót, hősiest és idyllit, egyénit és eszményit; a hangok és színek egész új világát nyitja meg a magyar költészetben; megzendíti a legkülönbözőbb szenvedélyek húrjait; hősei az őskor levegőjében tűnnek föl s meglátszanak rajtok a nemzeti és egyéni vonások: de mindez nem egy erős szervezetből nő ki, hanem inkább egymáshoz tapad, rakodik. Az események nem emelkednek kerek cselekvénynyé, mi megbénítja a jellemek fejlődését, a fő hős nem kelt elég költői érdeket, mi gátolja a fő cselekvény szilárd megalakúlását. Nem az a baj, mint állítják, hogy episodokkal terhelt, hanem hogy fő cselekvénye nincs megalkotva. Az sem alapos vád, hogy mythologiai leleményeiben nincs elég rendszer; a mi van, elég volna, ha maga a cselekvény tevékenyebb és plastikaibb alakban emelné ki Hadúrt és Ármányt. Egy szóval, Zalán futása genialis, de elhibázott mű, megvannak benne egy nemzeti epopœia elemei, sőt részletei is, de mint egész nem válhatott azzá.
E mellett Vörösmarty inkább hol ódai, hol elégiai hangulatból indúlt ki, mint tisztán epikaiból; ez legszebb sorait sugalmazza ugyan, kivált bevezetései, Zalánban, Egerben, Széplakban, rendkívül szépek, de az ódai szárnyalás, áradó hév az elbeszélés folyamában meg-megzavarja az epikai nyugalmat. Nyelvének bája, a ragyogó színezet, a hexameterek hangzatossága épen úgy elvarázsolják az olvasót, mint magokkal ragadták a költőt. Lyrai erének e gazdag áradozása el-elborítja az epikai elemek cselekvénynyé alakúlását. Rajza jellemzetes, a legtöbbször nem maga beszél személyei ajkával, sőt jellemök szerint beszélteti őket, de gyakran a helyzet lyrájába vesz a fejlődés, a jellemek nem mindíg domborodhatnak ki, s erős cselekvény nem alakúlhat. A kerek mesét, az erős szerkezetet nemcsak Zalánban, hanem Cserhalomban, Egerben sem találjuk meg. Mi szép Etelka rajza, a kún ifjak szerelmi ömlengése, mi jellemző Árbocz haragja, Ozul megjelenése, de egyik sem oly mozzanat, melyből elhatározások, tettek születnének. Az egészből a csatakép emelkedik ki, a szenvedélyek harcza háttérbe vonúl s csak lyrai hangulatokban nyilatkozik. Egerben a szikszói gyűlés elragadó jelenet, drámai elevenségű, segíti a főcselekvényt, sőt kezdete annak, de a kezdet elevenségével nincs arányban a fő cselekvénynek inkább történeti rendje, mint költői bonyodalma. Omár és Ida találkozása a legszebb lapok egyike, melyeket a magyar költészet fölmutathat, de csak episod, valamint a Leila és Zoltaié is s a főhős Dobó, épen mint Árpád és Szent László, nem kelt annyi érdeket, kevésbbé költői alak, mint az episodok egyik vagy másik hőse. De mindezt Vörösmarty takarni, sőt olykor feledtetni bírja. Legkevésbbé erős alkatú költeménye is tele szépséggel s oly benyomást tesz reánk, mint az őserdőkben az óriás folyondárokkal elborított fa, melyet kiszáraszt a gazdag teher s mégis dús lombokat hajtani, virágozni látszik. Ily benyomást tesz kivált két phantastikus költeménye: Tündérvölgy és Délsziget, melyekben a phantasia czél és határ nélkűl csapong, de mindenütt szórja költői gazdagságát.
Azonban az ifjú epikus fejlődésében némi forduló pont áll be, mérsékli ódai tüzét s erősb compositióra törekszik. Széplak szép részletekben távolról sem oly gazdag, mint Eger, de kerekebb. Romot, e szép álomképet, szintén ilynemű érdem tűnteti ki. Toldy azt jegyzi meg e költeményről, hogy benne e tan: mérsékeld vágyaidat, gyönyörűen van ugyan jelezve, de Romisten helytelenűl tétetik az emberi sors intézőjévé. E megjegyzésnek nincs elég alapja. Nem annyira vágyaink mérsékletét tanítja e költemény, mint inkább az emberi vágyak hívságát rajzolja. A vágyai tárgyát megnyert szív hamar betelik s új vágyban ég, míglen bele hal. E mű, úgy látszik, egy nagy eposz, Magyarvár önálló töredéke; a Romisten, hogy mily szerepet játszik ott, nem tudjuk, de itt e részletben nem intézi az emberek sorsát, csak három álmát teljesíti egy vándor vitéznek, mit a népmondák és mesék szerint akármely tündér, sőt varázsló is megtehet. Másfelől Romisten szemben az emberi vágyak romlandóságával nem épen benső szükségesség nélkül vétetett föl. Magyarvár, mint kezdet töredéke, szintén sokat ígér compositió tekintetében is.
De mindent felülmúl, mit Vörösmarty az epikai nemben írt, a Két szomszédvár, alapeszmére, szerkezetre, jellemrajzra egyaránt. Csodálatos, e művet legkevésbbé méltányolta a kritika egész az újabb időig, midőn Erdélyi és Kemény magasztalásokkal üdvözlék.34) Régebben Cserhalmot tartották Vörösmarty legkitünőbb művének, sőt Toldy később is e nézetben volt s a magyar irodalom történelméről írt utolsó munkájában35) hibáztatta a Két szomszédvárt, részint szertelenségeért, részint pedig zordon s egy nyájas sugár által sem enyhített örömtelen tartalmáért. Ha Tihamér elkeseredett jelleme s a boszú dühében lángoló szenvedélye szertelenség: akkor Homér Achillese is már a szertelennel érintkezik, a Nibelungenlied Kriemhildje pedig épen szörny; ha a zordon tartalom, sötét színezet sokat levon a költői művek becséből: akkor a görög tragédiák egy része, Shakespeare Macbetje, Richardja csekélyebb méltánylatra számíthatnak, a Nibelungenlied második része pedig az örömtelenségnek épen netovábbja. Ha valamihez, leginkább a Nibelungenlied második részéhez hasonlíthatni a Két szomszédvárt. A gyűlölet, a boszú költészete ez is, s a gyűlöletben égő szív, midőn boszúját kielégítette, önmagát teszi semmivé itt is, csak hogy Kriemhild boszúja befejezése egy nagy eposznak, a Tihaméré pedig kezdete és egész tartalma egy költői beszélynek. Vörösmarty nem ismerte a Nibelungenliedet, nem innen vette alapeszméjét és sem indokolásban, sem leleményben, sem előadásmódban nincs rokonság a két mű között, de rokonok a romanticismus lényegében. Vörösmarty romantikus iránya itt nyilatkozik a legmerészebben és legművésziebben egyszersmind. A szenvedélyek egész erejökben, sőt vadságukban tombolnak, de küzdelmökben mély bensőség, az örök emberi nyilvánúl s a katasztrófon az erkölcsi eszme fönsége uralkodik. A lyrai elem háttérbe szorúl az epikai elől, csak kíséri, bele olvad és ritkán csap a szónokiasba; a cselekvény teljesen kifejezi az alapeszmét, s minden részlet, minden személy az egész szervezetéből nő ki. Alakjain feltünik a rajz biztossága, a rokon szenvedélyek egyéni sugarakban törnek meg, s a párbajok egyhangúságát leleményesség mérsékli. A mű nem lyrai ömlengésen kezdődik, néhány vonásban egy vihar utáni alkony tájképe tárúl ki előttünk. A Sámson-családra is vihar csapott le, s az alkony szelíd nyugalma, az elpusztúlt vár csendje még inkább kiemelik a boszút esküvő fiú félelmes alakját. Tihamér mindjárt első megjelenésekor nem csak mély részvétet ébreszt, hanem némi megdöbbenést is kelt; ez utóbbi az elbeszélés folyamában a mint emelkedik, úgy enyhűl ellenszenvünk a Káldorok iránt, kiket Tihamér boszúja belsőleg is megront, fiút atya, testvért testvér ellen lázasztva. Végre Enikő teljes részvétre hangolja szívünket, mely épen úgy Tihamér ellen fordúl, mint a szerencsétlen leány kísértő alakja. Mily megrendítő a két ellenséges család végivadékának találkozása. Tihamérban a gyűlölet önváddá lágyúl, a kielégített boszú szilaj kéje kétségbeesésbe vesz. Enikő erkölcsi tisztasága, elhervasztott ifjúsága megtörik a boszú munkájában elvadúlt szívet s a haldokló végsóhaja Tihamérnak épen oly nemesisévé válik, mint a minő ő volt a Káldoroknak. Vörösmarty egyetlen művében sincs ily tragikai erős összeütközés, ily fönséges költői igazságszolgáltatás s a tárgy szokatlansága, a szenvedélyek merész rajza mellett is ily tiszta benső forma. Eddig többé-kevésbbé küzdött az általa fölidézett chaotikus elemekkel s most midőn az ifjú phantasia háborgó napjai múltak s biztosabb erőt érzett, egyszerre csak elfordúlt és örökre az epikai nemtől. Az írói körök közvéleménye hatott-e reá, mely felületes egyoldalúsággal az eposzt korszerűtlennek nyilatkoztatta, vagy a politikai hangulat, mely csak a jövőn csüngött, s mely Vörösmarty lyráját is új lelkesülésre éleszté, vagy pedig a fejlődő magyar színészet, mely a drámához csábította? Bizonyára egyik sem külön, hanem mindenik összevéve. Vörösmarty, az epikus, elhallgatott, hogy a drámai téren küzdjön hasztalan s a lyrain szedjen új babérokat.
Valóban Vörösmarty pályája első korszakában kiválóan mint epikus szerepelt s mint lyrikust se a kritika, se a közönség nem igen sorozta az első rendűek közé. Annyi igaz, hogy 1833 után jelen meg lyrai teljes erejében, azonban addig is egyben-másban fölűlmúlta kortársait s ez oldalról is előkészítette költészetünk átalakúlását. Klasszikai ódái nagy részt messze maradnak a Berzsenyiétől, de lyrai epigrammái nemcsak hogy versenyeznek a Kazinczyéival, ki a klasszikai iskola legkitünőbb epigramma-írója, hanem lyrai mélységre, nyelvbeli bájra nézve felűl is múlják. A Kazinczyéi formában talán görögösebbek, de inkább az esprit, mint az érzés szüleményei. Vörösmarty itt lépett ki legkevésbbé a klasszicismus köréből, de a tisztán nemzeti tartalom és szabadabb képzelet e műveire is saját bélyeget nyomott. Valódi remekekre találhatni köztök. Nem csoda, hogy egész haláláig nem szűnt meg epigrammát írni, midőn más annyi műfajnak örökre búcsút mondott. E dallamos párversek, a naiv érzelmesség, elegiai borongás s ódai szárnyalás egy-egy mozzanatának oly találó kifejezései, a kellem, báj és fönség oly szikráit lövelik, hogy a világirodalom legkitünőbbjeivel versenyeznek. A római epigrammban már nem ily kitünő, de az a humoros genreképben, mely annyira ellentéte a klasszicismusnak. A magyar humor tulajdonkép nála nyilatkozik először és népi alapon. Nincs benne német íz, mely kortársai kísérletein érzik, sem angol, melyet csak később vett magába irodalmunk, s mely először is nem költőben nyilatkozott, hanem egy politikai íróban, Széchenyiben. Laboda kedve, Gábor diák, Becskereki kitünő művek, kivált a két első. Mint humor, mint genrekép, egyaránt új dolgok voltak s épen úgy tanúskodtak Vörösmarty sokoldalúsága, mint eredetisége mellett.
Mi tisztán dalait illeti, Kemény helyesen jegyzi meg, hogy a dalnak az a faja, melyben az érzések bensőségét nem zavarja semmi idegen elem, melyben a képzelődés úgy beolvadt a kedélyhangba, hogy attól külön nem válhatik, s egyetlen hasonlatosság vagy cziráda által sem árulja el magát, legnehezebben egyezett meg Vörösmarty geniuszával. Mindamellett már első korszakában írt e fajban egy pár jeles művet. Azonban ekkor bizonyos lyrai vegyületet kedvelt leginkább, valami közép fajt a dal, óda és elegia között. Néhol a dal magasabb hangba csap át, vagy túlterhelt. Másutt megvan az ódai szárnyalás, de az eszme és érzés nincs eléggé összpontosítva s kelleténél több leíró vagy elbeszélő elem vegyűl belé. Oly tiszta elegiát alig írt, minő a Kis gyermek halálára czímű; Zrínyi már vegyűltebb, a Magyar költő épen elbeszélő alakot ölt. Ily fajta költeményeit nehéz szigorúan osztályozni, de van köztök olyan, mely élénken érezteti az eszme és forma egységét, azaz, hogy a gondolat épen ily középformát kívánt. Ilyenek épen most említett költeményei is.
Szilágyi és Hajmásit kivéve, a tiszta balladai formát sem sajátíthatta el. A lyrai, epikai és drámai elemek közűl, melyeknek a ballada csodás bájú összeolvadása, Vörösmartynál majd mindíg előtérbe lép a két első valamelyike s az utolsó elpárolog. Kiváló példa az elsőre az Éjféli ház, melyben csak lyrai hangulatok váltakoznak, a másodikra Toldi, mely epikai szélességre tör. Szorosan véve Salamon sem ballada, de becses költői mű. Két ellentétes lelki állapot mily szépen olvad össze s békűl ki itt egy képben. Átkot hallunk, mely áldássá válik, büszke királyt látunk, ki ájtatos remete lesz. Az átalakulás fejlődését igen helyesen nem részletezi a költő, de annál művésziebben rajzolja egy pár vonásban a sors sújtó kezét, az idő enyhítő folyamát, a természet nyugalmas csendjét s veti lelkünkbe mintegy olvasztó hangulatkép, mely sejtetve mindent kimagyaráz. Hedvigben a legendát honosítja meg, s nemcsak kortársait múlja felűl, hanem utódait is. Egy pár műfajban már ekkor a legkitünőbb helyet foglalja el, de vagy a klasszikai lyra befolyásával küzd vagy az új elemeken nem tud teljesen uralkodni. Pályája második korszakában, mint lyrai költőnek nemcsak látköre tágúl, nemcsak eszmékben gazdagodik, hanem tiszta műformákban is. Dalai egyszerűebbekké válnak, a lyrai középnemből mint modern ódaköltő emelkedik ki, a balladát elhagyja s a szellemével rokonabb költői beszélykét míveli, szebbnél szebbeket ír s köztök egy valódi remekművet: Szép Ilonkát.