Zord idő (1. kötet): Regény három részben

I.

A mióta Izabella királynét egész udvarostul a márványtermekből a pinczeboltokba költöztették s az öreg Roggendorf ágyúi és az éhség Buda város érdemes polgárait csak úgy tizedelték, mint a vitéz várőrséget, nem csoda, ha még az udvarmesternő is – kinek férje három versen szolgált Ferdinánd alatt s ki egy telet Madridban, egy mást pedig Nápolyban töltött – szívéből óhajtá, hogy Török Bálint, vagy ha ez szerét nem tehetné, tehát a pogány Mohamed pasa és Kazim bég verjék meg a németeket.

Tagadhatatlanúl az udvarmesternőknek szép hivatásuk van, a míg selyem, bíbor és arany közt figyelmeztethetik a deli palotahölgyeket az illem legfínomabb szertartásaira és a szolgálati hűség örve alatt kémlelhetik a királynék minden mozdulatát, titkait, vágyait.

De mit mondjunk oly állásról, melybe Roggendorf és György frater juttatá Izabella királyné háztartásának legfőbb nőhivatalnokát.

A vén német generális feledve a szépnem iránti gyöngédséget, szenvedélyesen lövette a királyi palotának még azon részét is, hol az udvarmesternő lakott s bombái és ágyúgolyói nemcsak a királyi gyermek, nemcsak az özvegy királyné, de azon érdemes úrnő életét is fenyegették, ki néhai férjével Bécsben, Madridban és Nápolyban mindig szívesen fogadta el a fiatal német bajnokokat… réges-régen.

A makacs bombázás miatt György frater – kit Némelyek Martinuzzinak, mások Utissenichnek hívnak s minden név alatt mogorva egyén – a pinczékbe szállítá az egész udvart és ott maga a királyné is, összehalmozott drága bútorok közt csak úgy teng, mint a ritkaságok raktárában a felügyelő nő, midőn roppant becsű tárgyakon ülve, reggeltől estig nélkülözéseire gondol.

Mert meg kell fontolnunk, mekkora baj eredhet abból, ha a német lelövi a cselédeket, kik a Dunára és a kutakhoz vízért lopóznak. Néha egy korsó víz egy életbe kerűl; nem is szólva a puttonokról, melyekért együtt ott marad az ember és marha.

Sokkal olcsóbb tehát a bor.

De a szegény udvarmesterné réműlve tapasztalja, hogy valahányszor a palotahölgyek égető szomjukat egy kisded pohár borral oltják el, mindannyiszor hegyesebbé lesz nyelvök s még az sem bizonyos, hogy a fohászkodás helyett, a zord napokat könnyelmű dalokkal nem fitymálják-e?

Ámbár jól felfogva a dolgokat, valóban kevés okuk volna ilyen szélsőségekre vetemedni, minthogy ha víz nincs, mivel főz a szakács? s ha poshadttal teszi ezt, kinek van kedve még a leveshez is?

És tüzelésre nem hordják-e el a fehércselédek nyoszolyáit is? Hány asztalláb, hány seprőnyél, hány szekrényfiók nem hiányzik s rövid időn még az udvarmesternő tiszafa-ágya is fenyegetve lesz… egy ebéd miatt.

Aztán a baromfiak elfogytak, a piaczon lóhúst árulnak s az is milyen!

S csak György frater ne volna oly kiméletlen! A minap az udvari kamarákból zsákokkal vitette ki a lisztet és tömlőkkel az olvasztott zsírt. Csak úgy kong helyök. E miatt az udvarmesternőig hatott fel a panasz.

– Az Isten szerelmeért! püspök uram, éhen akar-e minket elveszteni?

– Katonáim tegnap óta koplalnak s azokra most a királynénak több szüksége van, mint a vászoncselédekre, – válaszolá a goromba ember.

A kincstár is a frater kezében. Őrzi az aranyokat, mint a grifmadár. Azt mondja, hogy azok zsoldra kellenek.

Az ostrom óta e palotahölgyektől fölfelé senki sem kapta ki havi fizetését, s némelyiknek már a selyempapucsa is félig kifejlett a lábból.

Maga a fukar udvarmesternő is oly pénztelen, hogy midőn két rokonát, a németekkel czimborálás gyanúja miatt, György frater a vár kapuján kilökette, kénytelen volt gyémántos ékszerét nekik ajándékozni utiköltségül.

A királynét sem gyönyörködteti az ostrom.

S ha még csak páratlan metszetű sötétkék szemei, melyeket hosszú pillák árnyalnak, hogy a könnyet csillogó nagy keleti gyöngygyé gyüjtsék egybe, mielőtt a liliomfehér s mégis élet- és ingerdús arczra lepörgeni engednék; s ha még csak ajkai, melyek a visszatartóztatott fájdalom sóhaja és a kifejezésekben gazdag panaszok által egyenlően igéznek; s ha még csak naponként növekedő idegessége és az általános levertség, mely őt környezi, tennének bizonyságot arról, hogy palotája a gondok és nélkülözések tanyájává változott! De nem retteghet-e, hogy György frater váltig akadályozni fog minden békekötést Ferdinánddal; hogy Török Bálint elveri Buda alól a németeket; s hogy saját rokona, az öreg Petrovics is kényszeríteni fogja őt a trónon maradni: pedig nem nyilatkoztatta-e ki férfiúi erélylyel és asszonyi szeszélylyel, hogy inkább akar egy keresztyén király rabnője, mint a török kegyelméből Magyarország királynéja lenni?

Zord idők!

*

Végre fölvirradt augusztus huszonegyedike. A szakács a konyha ajtajába állott, s nézte a napot, mely szép haladást tett a láthatáron, s ragyogó arczával mindent látszott igérni, s pedig ő – a tapasztalt szakács – azt sejdíté, hogy megint csalni fog.

– Van is miért mosolyogni reám! Vagy tán kapok annyi sugárt tőled, hogy melegével csak egy tojást is megsüthessek? Könnyű engem az udvarmesternő ágyfájával, vagy a kisasszonyok hímző rámájával bíztatnod; de én tapasztalt ember vagyok s imerem a veszélyeket, melyeknek most a szakácsmesterség gyakorlata ki van téve. Ámításaidra tehát én csak azt felelem, hogy ma füstölt nyelven, penészes kenyeren és kőnél keményebb sajton kívül nem lesz más ebéd, hacsak a német bombája föl nem gyújtja valamelyik polgár házát; mert akkor magam is elfoglalhatok néhány megpörkölt léczet. Annyi auctoritása mindig van a királyné első szakácsának… Azután miért tetteted magadat, álnok égitest, mintha semmi rossz hírt nem tudnál! Hisz! a te első sugárod fedezte fel azon jámbor csatlós holttestét, kit a fejedelmek asztalára való tokajival csábítottunk rá, hogy az éjjel a várból kiszökjék vizet meríteni. Alkalmasint kis kuktám is úgy járt, ki a hajnalszürkület előtt kiosont a zsidó-kapun, a hegyek közt keresni oly kútfőt, melyre a német nem leskelődik. Szegény poronty! még föl sem serdült, s már meg kelle halnia, egy füles kannába való víz miatt!

A szakács előkötényének szalagába dugott hüvelykkel s gondolatokba merűlten indult a megégetendő bútor keresésére.

– Pál bátya, itt vagyok. Velem jött Anna, az ifjabbik szamár és Erzsók, az ő édesanyja, s meg az én tulajdon néném, Klára. Mindenik szamaron négy vizes putton van, de Klára néném csak egyet hoz.

E veséig ható örömhírre pereszlenként fordult meg a világhírű éhség ellenére is még mindig gömbölyű Pál, a szakács.

– S nem gyilkoltak meg a németek, kedves szolgám? – kiáltá, elragadtatással szorítván tág kebelére a kis suhanczot.

– Még hajamat sem görbítették meg, Pál bátya! Becsületes, jámbor németek. Midőn történetből a korsót leejtettem, s az el is tört, láttak engem szépen a földre lapulva, azaz én láttam őket egyenes sorban Kelenföld felé menve. Sokan voltak, s mikor a lovasok is utánok jöttek, már tisztán ki lehetett venni mindenik fején a sisakot. Mihelyt pedig egy öreg ágyú kereke épen rajtam akart keresztül menni, felugrottam és a zsidó temetőbe nyargaltam. Ott egy sírkő mellé búva láttak engem, azaz én láttam őket a Gellért hegyének háta mögé czipeltetve. Legalább húsz öreg ágyú volt. A kik az ágyúk után ballagtak, folyvást mondották «szakarment», s azt értették rajta, hogy lassan halad az ágyú és virradni kezd. Hát egyszerre csak pitymallik is; de ekkor egy láb németet sem láttam a Sashegy dülőjén és a Gellérten. Így történt aztán, hogy Klára nénémhez betekinték, mondván: – Nosza; töltsék meg kendtek friss vízzel a puttonokat a felséges királyné számára.

Míg Pál mester nagyreményű tanítványának előadását hallgatta, a konyha népe ostrommal foglalta el Klára nénitől a puttonokat, s a drága víz nevezetes része már el volt harácsolva, és csak a legszigorúbb intézkedések állíthaták vissza a megbomlott rendet.

Az ellenség hadállásának változtatása a várőrség figyelmét sem kerülte ki, s hogy az alkalmat használni tudá, néhány foglyon kívül, a katonai fedezet alatt a királyi palotába bevont friss eleség is tanusítá.

S csakhamar teljes tevékenységben látjuk Pál mestert nagyobb és kisebb rangú segédeivel együtt.

E hetek óta nem tapasztalt sürgeség, s a kilátás hogy ha nem is fejedelmi, de legalább élvezhető lakomára lehet számítani, eseményszerű hatást gyakorol az egész udvari személyzetre, s különösen a nőnemre.

Előbb a leányzók és komornák kandisága ébredt föl, azután a palotahölgyeké, s a szolgálattevő tisztes matronáké. Egész csoportozat, s mind érdekesebb alakokból, fogta körül és részvétével a boszankodásig akadályozá Pált. Nézték a húsdarabokat és zöldségeket, mintha egy egészen más égalj alól hozott delicatesse-ok volnának. Bámulták a söreget és pontyot, mintha a Duna Budavártól száz mérföldre esnék. Mindeniknek saját nézete volt az elkészítés gyorsasága és ízletessége iránt, s Pál mester egész tekintélyére volt szükség, hogy kiki saját maga számára ne süsse, főzze és rántsa meg, a mire kezét ráteheté.

S a mi a királyi palotában csak rendetlenség volt, valóságos zendüléssé fajult a város többi részében. Az első fuvart, mely eleséget szállított, lefoglalta a tömeg; de az első foglalókat rögtön megtámadták a többiek. A másodkézből a harmadikba és így tovább ment át s mindig megújuló küzdelmek közt a tömött zsák, míg elszakadt, kilyukadt, s így a gyöngéknek, az éhségtől elkínzott és kisértetes alakoknak is a földön henteregve, tépelődve, dulakodva alkalmuk lőn egy marék lisztet az utczakövekről, az utczaporból fölszedni, vagy életkoczkáztatással néhány hagyma és sárgarépa tulajdonosává lenni.

A későbbi szállítások számos fedezet alatt történtek, s ekkor már az a derék várőrség, mely a védelemben oly vitézűl ontá vérét, ellenségnek tekintetett, mely a rablott és harácsolt marhákat és élelmiszereket drága áron akarja a pékek, mészárosok és zsidók kezére játszani.

Szidalmakkal halmozták el a fegyvereseket, s kövek is vegyültek az éles szavak közé.

Utóbb az a gyanu kapott lábra, hogy magában a városban is az uzsorásoknál, pékeknél és szatócsoknál van elrejtett gabona, páczolt hús, kétszersűlt kenyér, s csak azért nem bocsátják árúba, mert addig akarnak várni, míg a nép fele az éhhalál martalékául esvén, a másik fele kénytelen egy font eleséget egy font ezüsttel fizetni.

Épen a rég nélkülözött húsra és kenyérre vetett első tekintet, épen az éhség lecsillapíthatásának először fölvillant reménysugara vala a legalkalmasabb, hogy a gyanu által a gyűlöletet, a gyűlölet által a bosszút lángralobbantsa.

– Halál a pékekre! halál az uzsorásokra! irtsátok ki a zsidókat! – hangzék köröskörül.

A boltok bezárattak; s erre a tömeg a boltok ellen rohant.

György frater, a szerzetes, a kincstárnok, a tábornok, a szükségben egyedül segíteni tudó egyén, – míg a távolból tompán kezdettek bömbölni az ágyuk! – kénytelen volt fegyveres erővel tisztíttatni ki az utczákat.

E sötét képét az inségnek, elégületlenségnek és zavarnak hamar váltották föl a derültebbek és örömre hívók.

A marhákban és élelmiszerekben tett zsákmány nagyobb vala, mint a mennyire a legmerészebb remény is jogosíthatott volna.

Roggendorf tábora az elárult és ügyetlenül végrehajtott új hadállás miatt, utócsapatjának s élelmiszereinek jelentékeny részétől metszetett el, és a mindinkább elhangzó ágyúdörej az egybeköttetés helyreállítására tett sikertelen kísérlet hirdetője vala.

A gyéren látott tűz vidoran pattogott a pékeknél, a mészároslegények diadori ujjongással vittek ökröket a vágószék elébe, s a hanyatló nap annyi vidám arczra tekintett most, a mennyi daczost, kétségbeesett és fenyegetőzőt látott akkor, midőn pályája tetőpontjáról árasztá sugarait azon térre, honnan katonasággal kellett a népet a boltok feltörésétől és a vérengzéstől visszatartóztatni.

György frater az egész városban a szegénység közt ingyen osztatá a húst és kenyeret.

S midőn a hold megvilágítá a késő esti láthatárt, víg dalok hangzottak a máskor oly néma utczákon, s tömör csoportozatok bámulták a királyi palota felső emeleteinek ablakaiból egyszerre fölvillanó fényt.

Nem volt ez éjnek oly biztató csillaga, mely annyi elragadtatással, hittel és áhítattal árasztotta volna el a kebleket, mint az a gyertyavilág, mely Mátyás király lakostalan márványtermeiből ismét kisugárzott.

– Vége van az ostromnak, mert a királyné a sötét boltokból felköltözött. Holnap ki lesznek tárva a várkapuk, holnap minden templomban meg fog zendülni az «Isten téged dicsérünk», s holnap e rongált falak közől és e büzhödt légből, mely hullák párájából ragályt terjeszt, a vidám és mosolygó természetbe menekedhetünk. Éljen a felszabadított Budavár! éljen a szabad Magyarország!

Hány torok nem kiáltá e hatalmas éljent, s hányan nem voltak arról meggyőződve, hogy hazánk és Budavára kiállotta a legfenyegetőbb veszélyt, s most már bizton tekinthet egy szerencsés, bár talán még küzdelmes jövő felé!

*

A királyné más nézetben van. Ő, ki olasz anyjától fényhez volt szoktatva, s a természettől indulatos szívet és felötlő hajlamot nyert a szép, a művészi iránt, – ő, kinek ügyéért annyi hő kebel, annyi áldozati készséggel ontá vérét, pazarlá vagyonát, – ő, a szellemes, széles olvasottságú és ritka szépségű királyné, megdöbben, midőn jelentették, hogy a sötét, a komor és egészségtelen boltok közől minden veszély nélkül felköltözhetik Európa egyik legékesebb palotájába.

– Szegény gyermekem! – e sóhajjal viszonzá az örömhírt.

Környezete soká töré fejét, hogy értelmezhesse azon elragadtatást, mely ily visszás szavakat használ, és a fájdalom kifejezését a kellemes meglepetések jelzésére fordítja.

A márványoszlopok, az óriási rézszobrok, a széles lépcsőzet gyönyörü faragványai, a mozaik padlózat, az előcsarnok tánczoló, nevető istennői, kiket művészi ecset várázsolt a falra, a vert müvű ajtófelek, a titánok s amazonok harczaival, Diana és Venus versenyző diadalaival; – minden, a mivel Izabella szeme találkozott, a megdöbbenés s majdnem ijedelem árnyaival borítá el e bűbájos nő arczát, mely, a mint a nagybecsű és a képzelődést megragadó tárgyak száma szaporodott, folyvást élesebb kinyomatot nyert, s a belső termekben már remegéssé alakult át.

– Hagyjatok magamra! – szólt a királyné, s visszavonuló kísérete látta, hogy kimerűlten rogyott a karszékre.

– Riposo io bramo, e non lo trovo in trono! (nyugalmat óhajtok s nem találom a trónon) – sóhajtá, két kezével eltakarva arczát és sűrűn omló könnyeit.

– Oh! miért kényszerítetek a véres bibor hordozására! Ti nem tudjátok, hogy fejemet a korona nagyon nyomja! Ti nevettek, ha mondom, hogy keresztyén nő vagyok!

*

A késő éj irtózatos harcz tanuja volt. Roggendorf haditanácsa elhatározá, hogy a tábor, mihelyt besötétül, négy osztályban Pestre költözködik: elsőben az ágyúk, melyeknek megmentését Ferdinánd király Roggendorf lelkére kötötte, s a magyar hadak; aztán a cseh és német lovasság, harmadik és negyedik sorban pedig a gyalog zászlóaljak.

Midőn az ágyúk és a magyarok már túl voltak, néhány szökevény Budára szaladt, hírül hozni a tábor továbbkelését. Muhamed basa is idején értesült a szándékról, s a cseh és német lovasságnak átszállítása után a budai őrség a török sereggel együtt megrohanták az ágyúk nélkül maradt német gyalogságot. A kik ellenállottak, felmészároltattak; a kik futásban kerestek menedéket, többnyire a Dunába ölettek.

Roggendorf, a vén gyermek, sátorában várta a halált, megsebesítve, s e szavakat mormola: – Ő Felsége tönkretevé becsületemet, testemet, életemet! – Néhány híve őt naszádra vitte, mások is szerencsésen hajóra kaptak az éjfél után támadt szörnyü zivatarban.

De György frater felgyújtotta a Mátyás király csűrei mellett – a mai halászvárosban – a szénakazlakat, szövetnekűl Kazim bég naszádosainak, kik több hajót elsülyesztettek; néhány, köztök Roggendorfé, Komáromba menekült.

Másnap hajnalban a hadak Pestre szállíttattak, melynek őrsége, úgyszintén Roggendorf és Perényi összes lovassága, a boltok kifosztása után megszaladt vagy felkonczoltatott.

Az éji és reggeli ütközetben levágattak és Dunába fulladtak száma tizenhatezerre rugott, míg a foglyoké alig haladta meg a nyolczszázat.

II.

– Felséges asszonyom! – jelenté Turgovics Miklós, a budai bíró, ki Izabella királyné kegyeltjei közé tartozott, – Muhamed basa a Gellérthegy délkeleti lejtőjén fogott állást, ugyanazon módon, mint a tegnapi csata előtt Roggendorf. A jobb szárny Pestet tartja elfoglalva, a bal a hegyeken át majdnem a zsidó temetőig szállott alá. Ha városunk kapui nem volnának tárva, azt kellene gyanítni, hogy csak ellenséget cseréltünk, s új ostromra van kilátásunk.

– Új ostromra? – kérdé Izabella, ajkain finom, de fájó gúnynyal. – Kegyelmed rózsaszín világításban látja a helyzetet. Ostrom nincs ellenszegülés nélkül… S van-e még más vígasztaló híre számunkra?

– Kémeim Tolna és Paks közt látták a török császár hajóit.

– Országunk, azaz kincstárnokunk kémei, kétségkívül jól ismerik a Duna medrét, s reméljük, a hatalmas padisah egy hajója sem fog zátonyra jutni, – szólt a királyné.

– Ez esetben már holnapután számolhatnak városunk polgárai arra a rendkívüli szerencsére, melyben tizenöt évvel előbb részesültek, – jegyzé meg Turgovics.

– A szerencse most még bővebb mértékben áraszthatja a kellemes meglepetéseket önökre. 1526-ban, szeptember 11-én Szolimán császár a Herkules, Apollo és Diana rézszobrait vitette Budáról Stambulba; most talán élő szobrokra is lehet szüksége, kiknek csak szívök volt érczből, midőn a váradi békekötés megsemmisítésével a polgári háború lángját fölszították. S mit gondol ön, Turgovics uram, vajon a Boldogságos Szűz templomának nem adna-e új díszt a kereszt helyébe kitűzendő félhold? s vajon Buda hölgyei erkölcsiségökre nézve nem nyernének-e új biztosítékot a magasan bekerített és jól védelmezett háremek által? Ön buzgó katholikus és két fiatal leány atyja, méltó tehát, hogy e fontos javításokról előre gondolkozzék.

– Felséged – szólt Turgovics – a legfeketébb éj színébe mártott ecsettel rajzolja a bekövetkező eseményeket. Csekély erőm mértéke szerint én is kivántam hatni a háború eltávolítására, s e miatt üldöz is György frater, a váradi püspök ő nagysága. De noha a négy darabra vágott Atádi uram terveibe is, felséged parancsolatából némileg beavatva voltam; mégsem képzelhetem, hogy a török császár mostani és 1526-iki Budára jövetele közt bármi hasonlatosság legyen. Akkor Szolimán mint hódító érkezett Budára; most mint felséged szövetségese és védője jön.

– Térdre borulva kérem a Boldogságos Szűzet s egyedül igaz hitem minden szentjeit és vértanúit, hogy közbenjárásaik s imáik által mentsenek meg ezen utált védelemtől! – rebegé Izabella áthatva… Turgovics! – folytatá kegyes és tudakoló kifejezéssel arczán – Turgovics! a nagy idők képesek nagy elszánásokig fokozni még az ingadozók kedélyét is. Nem érez-e valamit azon lelkesedésből, mely által a közönséges halandó egyszerre hőssé, és majdnem félistenné magasúl?

– Felséges asszonyom, én csak Buda város birája vagyok. Forgottam ugyan háborúkban, de a közvitézekkel mindig együtt haladtam előre, vagy vonultam vissza. Úgy látszik, több hivatásom van a törvény szellemi pallosával, mint a katona szablyájával harczolni.

– Jól tudjuk, Turgovics, hogy kegyelmed nem ugrott volna le Nándorfehérvár tornyából azért, hogy a törököt is magával vonja. Jól tudjuk, kegyelmed tétovázása volt egyik oka Atádi összeesküvese meghiúsulásának. De a bátorság több nemét ismerjük. Például, udvarmesternőm, ki nem szereti, ha szemtől-szemben dicsérem, gyakran hagy engem magamra, pedig az ily elnézés miatt György frater, az én börtön- vagyis palotaőröm háromheti bőjttel és az ahhoz szükséges imákkal fenyegette. Nem egy neme-e a bátorságnak, ha udvarmesternőm, mint kegyelmed láthatja, épen most távozik a teremből?

A szegény vénasszony, ki kötelességénél és kiváncsiságánál fogva a nagy terem hátterében állott, a királyné e czélzatára meglehetős zavar közt osont ki.

– Turgovics uram! – szólt ekkor Izabella, – kegyelmed tökéletesen ismeri a magyar és török tábor mai elhelyezését. Nem találhatna-e módot, hogy gyermekemmel atyámhoz, a lengyel királyhoz távozhassam? E merész terv kivitele által engem a lealáztatástól, fiamat beláthatatlan veszélyektől, s az országot tán a polgárháború dühöngésétől mentené meg. A siker önt, az egyszerű polgárt, ha nem is herczegi rangra, de herczegi vagyon birtokosává emelné.

A budai biró mérlegelni látszott az ingert, melyet a kincs nyújt, s a veszélyt, mely egy koczkáztató lépés eredménye lehet.

– A vár eléggé körül van ugyan fogva, de rést mégis találhatni, a min egy nő kiférhessen, ha az egyszersmind nem a királyné. Azonban így is talán sikerülne. Csakhogy, felséges asszonyom! e szerencsésen megoldott föladat sokkal szerencsétlenebb eredményű volna, mintha árulás- vagy vigyázatlanságból meghiusul. Szolimán épen azért, mert uratlanúl maradt az ország, magáénak tekintené azt, s Ferdinánd nem adná vissza sem felséged hozományát, sem a Zápolya-család birtokát, mert ezt az ország átengedéseért igérte meg. Az én csekély vagyonom Budán feldúlatnék, s a herczegi ellátás, mely Krakkóban várna rám, hihetőleg abból a díjból állana, melyből a rossz tanácsadókat szokták kifizetni, ha az elkövetett tényből csak a bűn üti ki magát, s nem a hasznos is.

Izabella érzé, hogy Turgovicsnak igaza van.

Kitérőleg válaszolt tehát.

– Egyik áruló alattvalóm azt terjeszti Stambulban, hogy fiam nem az enyém, a másik, hogy nem a férjemé, a harmadik, hogy leány. Tanácsosaim a trónt nem a jogért védik, mert arról a váradi békében lemondtak, hanem mert uralkodni szeretnek. Gyermekemet féltem, Turgovics! s rémes alakban lép lelkem elébe a jövő. Egyébiránt nem fogok Budáról távozni, de jóslom nektek, hogy a töröknek lesztek szolgái és mostantól egy hétre már kevés fog közöttetek találtatni, ki ne veszítette volna el önbecsülését. Jegyezd föl augusztus 24-ikét; ekkor monda felőled is véleményt Izabella királyné.

A szolgálattevő kamarás, Török Bálint megbizásából jelenté, hogy Perényi hadának maradványa Eger felé tartva, a királyné csapatai által szétveretett, hogy Roggendorf, a német fővezér, Csallóközben meghalálozott, s hogy Szolimán császár hajóhada már Paksnál van és óriás táborának előcsapatai Székes-Fehérvárt érintik.

Mennyi örömhir fellegzi be Izabella arczát.

Turgovics, a mint szapora léptekkel halad a palota lépcsőzetén, Bornemiszába ütközik.

– Jaj nekünk tizenhármunknak, – kiáltá ez, hóbortos hévvel rángatva a városbiró ezüst mentegombjait. – Jaj nekünk tizenhármunknak, kik a királyné parancsolatából a Boldogasszony czintermén át a kis kapun…

– Pszt! ne lármázzon! – szólt Turgovics sápadozva.

– A kis kapun akartuk bebocsátani Roggendorf generálist, – kiáltá még emeltebb hangon Bornemisza.

– Az Istenért fogja meg a száját!

– Miért fognám meg? Jaj nekünk…

– Ereszszen legalább szabadon, – huzalkodék Turgovics, hogy menekülhessen.

– Jaj nekünk! – rikoltá egészen kivörösödött arczczal és szürke szakállára hulló könnyekkel – oh! jaj nekünk tizenhármaknak, kik a királyné parancsolatára és kegyelmed tanácsára…

Itt Turgovics tenyerével szorítá le Bornemisza száját.

– Szerencsétlen ember, nem látja-e, hogy az őrök már közelgenek! Hogy merészel a királyi palotában ordítozni?

– Ordítok én a templomban is, ordítunk tizenhárman, míg szájpadlásunkra nem ragad a nyelvünk. Mi csak azt cselekedtük, a mit kegyelmed tanácsolt, s tehetünk-e, hogy megváltozott szándékát velünk nem tudatá?

– Mit piszkálja föl Bornemisza uram azokat a régi dolgokat? Meglakolt már érte Atádin kívül Korcsolyás Péter és Bor Tamás. Adjon hálát, hogy nem lett semmi baja.

– Nekem semmi bajom? Hát mi történhetik még rajtam? Jaj nekünk tizenhármunknak, s a tizennegyediknek is, a kit Turgovics Miklósnak hívnak… Ereszszen, hogy menjek a királynéhoz… ereszszen.

Most Turgovics ragadá meg Bornemisza karját.

– Atyámfia, – szólt félig kérlelő, félig parancsoló hangon, – kend budai polgár és nekem engedelmességgel tartozik. Parancsolom tehát, beszéljen halkabban, s beszélje értelmesen el a baját, hogy akár magam segíthessek rajta, akár pedig ő felségének jelenthessem föl.

– Hát Turgovics uramnak épen semmi baja nincs?

– De hát mi bajom volna?

Bornemisza derekát előre hajtva, kezét csipőjére szegezve, torz vigyorgással mondá: – Van-e Turgovicsnak aranymedenczéje, ezüsttányéra, bogláros diszkardja, nehéz selyme, drága atlacza, vertművű billikoma, skofiumos nyeregtakarója, s nyereg alá való deli ménje? Menjen haza, s nézze meg; mert Bornemiszának már nincs. Van-e Turgovicsnak föl nem tört zárú pénzes ládája, mert Bornemiszának reggel óta nincs. Van-e Turgovicsnak fölserdült leánya, kit a pap áldása mellett akart férjhez adni? Menjen haza, nézze meg; mert Bornemiszának már nincs többé. Jaj a tizenhármaknak, kik Budavárát, királynéjok parancsából ezelőtt öt héttel Ferdinánd kezére akarták játszani. Ütött a bosszú rettenetes órája. S van-e még Turgovicsnak szeplőtlen életű jámbor neje? Ránduljon haza, nézze meg; mert Bornemiszának, ha jól emlékszem, már nincs. Oh ez irtózatos, irtózatos!

– Ember, megőrültél-e? vagy az éhgyomorra hörpintett bor vette el eszedet? – kérdé a budai bíró, kétkedve a hallottakon s mégis rettegve, hogy igaz lehet.

– Micsoda bor? A tizenháromnak borseprője sincs. S vizsgáld meg te is hordóidat, Buda városnak okos és körültekintő főbírája.

Turgovics félrelökve Bornemiszát, kettőzött lépéssel méregette a palota udvarát, de midőn már a hídhoz ért, mely a körülsánczolt és erődítményekkel ellátott királyi lakot a belváros többi részétől elválasztja, találkozik az öreg Podmaniczky Jánossal.

– Kegyelmednek, mint Buda első hivatalnokának részletesen kell tudni azokat az okokat, melyek miatt a Roggendorffal szőtt összeesküvés ügyét ismét fölmelegíteni szükség vala. Kérem, világosítson föl engemet.

Podmaniczky e szavára hüledezve, sápadozva kérdé Turgovics:

– Hát csakugyan igaz volna, hogy Bornemisza háza földúlatott?

– Előttem hurczolá el a katonaság a megkötözött Sziri Imrét; láttam a Müller Godofréd uram boltjának teljes kiüríttetését, hallottam, hogy Bornemiszát is nagy szerencsétlenség érte, s csak azon csodálkoztam, hogy kegyelmed, ki szintén némi gyanúval terheltetett…

– Rágalom volt, nagyságos uram! – szólt közbe növekedő nyugtalansággal Turgovics.

– Igen csodálkoztam, – folytatá Podmaniczky, – hogy kegyelmed is, ki, mint mondja, bűnrészességgel rágalmaztatik, kezet nyújthatott az üldözés művéhez.

– Én kezet? Száradjon el jobban, ha csak sejtelmem is volt a történendőkről.

– Lám, lám! s pedig városbíró.

– Ugyan ki kérdezi most a városbírót a város ügyeiről? Intézkednek nagyságtok vérünkről és pénzünkről úgy, a mint kedvök tartja. Hanem hisz nagyságod a királyné ő felsége titkos tanácsosa, minisztere, s így bizonyosan tudhatja a magasabb politika érdekeit és irányait. Remélem tehát, nem veszi tolakodásnak, ha alázatosan kérdeni bátorkodom, hogy micsoda okok bírták a titkos tanácsot épen a jelen körülmények közt, midőn egyetértésre, és kölcsönös kiméletre volna szükség, oly gyűlöletes szabályokat, minőket nagyságod szavai gyaníttatnak?

– Bah, bah! hogyan lehet valaki oly tapasztalatlan, hogy titkos tanácsról beszéljen nálunk! A titkos tanács, drága barátom! legalább egy órával később szokta megtudni a királyné akaratját, mint az utczagyerekek, és a királyné egy órával későbbre, mint a titkos tanács. Zivataros időket élünk, jó atyámfia, s az embernek gyakrabban kell meggyőződést változtatni, mint ruháját, ha azt akarja, hogy megázás miatt egészsége ne szenvedjen. S kegyelmed, Turgovics uram, micsoda ruhát akar most magának szabatni? Török szoknyát-e, vagy feszes német kabátot? Én szőrruhát ajánlanék.

– Mit méltóztatik nagyságod a szőrruha alatt érteni?

– Valóságos barátöltözéket, s ezt három okból ajánlanám kegyelmednek. Először, mert a mi uralkodónk, György frater is olyant hord; másodszor, mert a szőrruha a bűnbánás jelmezének is tekintik; s mert egy világi úr, ha érzi a sáfrányillatot, még aránylag legkönnyebben szökhetik el szőrruhában remetének, vagy kolduló barátnak öltözve… Egyébiránt ajánlom magamat kegyelmed tapasztalt jóindulatába, sietnem kell, ő felsége parancsolni méltóztatik velem. Szerencsés utat, jámbor remetém!

– Remete… és szerencsés út! tehát csakugyan veszve vagyok. Szent Isten! Bornemiszának igaza lehet, házam földúlatott, földönfutó koldussá lettem.

Turgovics háza a Szentháromság-téren feküdt, nem messze a királyi palotától. Pár perczbe került tehát, hogy rémítő szorongatásaitól meneküljön. Az épület csak azon sebeket hordá, melyeket Roggendorf ágyúi ejtettek rajta, s neje és egyik leánya épen az ablakból tekintettek ki.

– Tehát csak kötekedett velem az a gúnyos Podmaniczky! – sóhajta egészen megkönnyült kebellel. Az övével átellenben feküdt Bornemisza laka, melyet sok nép vett körül. Mégis nem olyan tiszta a helyzetem, mint az első tekintet mutatta. Bornemisza vagyonát alkalmasint földulták. Ha! a nép is beszéli!… hm! e szót hallám: hazaáruló. Valaki nevemet is említi. Gyalázatos uralkodók! Majd számolok veletek! Ime! nőm s gyermekem egyszerre visszavonultak az ablakból, mintha kellemetlenűl érintettek volna. Szétoszlattatom e csürhe népet. Menjenek vissza a pőrölyhöz, a sütőkemenczéhez és kaptafához. Nem rájok bízták az ország dolgait.

Turgovics sokáig tartá átölelve feleségét és leányát, kik szintén föl voltak indulva.

– Mi lesz belőlünk! a nép háládatlan, ismerőseink idegenkednek tőlünk, jön a török: ezt a panaszt, ezeket az aggodalmakat emlegették különböző változatokban a nő és a leány.

Turgovics éles elméjű, sok tapasztalású, de hajlékony jellemű férfiú volt. Hazáját szerette vértanuskodási vágy nélkül. Családjához ragaszkodott; házi és hivatalos kötelességeit teljesítette. Nem irigylé mások boldogságát; de nem mulasztá el – a mennyire aljasság nélkül lehetett – saját érdekeit előtérbe tolni. Kedélyes ember volt, mély érzések nélkül, s takarékosságát csak azok nevezték fukarságnak, kik őt rendkívül gazdagnak vélték, bár minden alapos ok nélkül.

– Atyám! sokan távoztak már el a városból.

– Elég balul tették, leányom!

– Lippainé is elment, a mi szomszédunk, – jegyzé meg a nő.

– Meg Stemmer uram mind a hat leányával, – hozá föl Turgovics növendék, de kecses és sokat igérő magzata.

– E könnyelműségök veszélybe ejtheti őket, kedves leányom. Villongós időkben legtanácsosabb szép csendesen otthon ülni.

– De hátha hozzánk jön a rabló török. Ellenségeid kincses Turgovicsnak neveznek, s gondold meg, hogy neked nőd és fölserdült leányod van, – mondá Turgovicsné.

– Kecses és még mindig szép nőm van – válaszolta a férj – s leányom is meg tudná babonázni még a szultán kisebbik fiát is, ha azt bábjaival együtt a háremben nem feledték volna. De aggodalmaid eloszlatására meg kell említenem, hogy a török nem mint ellenség, de mint szövetséges jön. Aztán nem is a városban, hanem künn a táborban fog tartózkodni; mígnem rövid pihenés után Bécsnek indul.

– De ki fogja megtiltani, hogy a várba föl ne tévedjen?

– A katonai fegyelem, kedves nőm!

– S tudod-e, atyuskám! bizonyosan, hogy egy sem tekint be sem az ablakunkon, sem az ajtónkon. Én talán elájulnék, ha egyet is látnék, kivált a szerecsenek és a kutyafejű tatárok közül.

– Tudja Isten, miért, de én iszonyodom a közelebbi napoktól, – szólt a nő. – Minket gyanuba vettek, s az árulkodók száma sohasem volt nagyobb, mint most. Hát csakugyan nem lehet attól tartani, hogy a hitetlen, a rabló és száz feleségű pogányok várkapuinkon belül jöhessenek? Nem vezetheti-e be őket egy alávaló és áruló ember, a ki kegyelmet vagy zsoldot remél.

– Emberi számítás szerint, kedvesem, attól épen semmit sem lehet tartani.

Még nem végződött be a vita, midőn a városszolga levelet hoz.

– Ki küldi?

– A kincstárnok ő nagysága, – válaszolta a távozó cseléd.

Turgovics vére szívére tódult, s palástolhatlan nyugtalansággal törte fel a pecsétet.

A mint olvasott, arcza sápadtabb lőn, utóbb szemei elvérmesedtek, keze reszketett, s a levelet a földre ejté.

– Koldusok vagyunk! – szólt halk és töredezett hangon, s a karszékbe dőlve, kezeivel arczát eltakarta.

A levél tartama a következő volt:

«Városbíró uram!

Rendeljük, hogy holnap reggel pontban nyolcz órakor az egész városi magistratussal induljon a legyőzhetetlen török császár elébe, s egyenlő, de mérsékelt léptekkel haladva mindig előre, midőn a főtáborhoz érkezik, a magistratussal együtt a lovakról leszállva, gyalog és fedetlen fővel menjenek a magas sátorig, mely kegyelmes védelmezőnknek, a fővezérnek, kit Isten soká tartson meg, külön jegygyel, három lófarkas zászlóval és aranyból vert félholddal ellátott fényes sátora. Itt földig borulva esedezzenek, hogy engedtessék meg kegyelmednek a fölszabadított Budaváros nevében a világhódító császár palástjának szegélyét megcsókolni. Secus non facturi.

Minthogy pedig a török nemzetnél szokásban van, hogy az esdeklők a nagyságos basák s a szultán ő felsége szine elébe csak illő ajándékok bemutatásával járulhatnak: miután az igazság hozza magával, hogy azok, kik az ellenséggel tartott titkos egybeköttetéseik által a törököt nyakunkra hozták, egyszersmind magok viseljék a sarczot, melyet a szerencsétlen városnak leginkább hűtlenségök miatt kell fizetnie; ennélfogva, a nélkül, hogy kegyelmedet legtávolabbról is gyanúba venni akarnám, csupán csak atyafiságos indulatból és keresztyéni szeretetből javaslom, miként ne terheltessék saját vagyonából tízezer tallért délután öt órakor ő felsége pénztárába, mint önkéntes ajándékot, pontosan beszolgáltatni. Secus non facturus. Ki egyébiránt maradtam Kegyelmednek, jó uram, stb. lekötelezett szolgája a szegény György frater.»

Turgovics leánya, ki csak a fájdalmat érezé ki e jelenetből, szenvedélyesen karolta át atyját, hogy könnyeit könnyével vegyítse, azonban Turgovicsné, bár szerető nő, de szintoly, vagy talán nagyobb mértékben gazdasszony is lévén, az irat után nyujtá kezét, hogy a családját fenyegető veszély terjedelméről értesülhessen.

A férj indulatosan ragadta meg neje karját, s életében most először volt iránta gyöngédtelen.

– Rögtön ide add e levelet, – mondá szokatlan ingerültséggel, majdnem dühhel.

A nő csodálkozásában nem bírt szóhoz, gondolathoz jutni. Gépileg engedelmeskedett. Mereven, mozdulatlanul várta be, míg férje darabokra szakítá a kincstárnok sorait, s hogy még inkább megsemmisíthesse, elhamvasztá.

– Jer, leányom, – szólt az anya szelid, nyugodt hangon, s a még mindig zokogót kivezeté a szobából.

Rendkívüli változáson kellett átesni Turgovicsnak, hogy eszébe sem jutott nejét követni és kiengesztelni.

A helyett elméje a következő tekinteteket mérlegelé: Tízezer tallér a többi adósságaimhoz toldva, talán még egészen nem nyelné el vagyonomat; de azért tönkre jutok okvetlenül, mert uzsorásokhoz kell folyamodnom, még pedig többekhez, hogy a nagy összeg ne vezesse őket az indok fürkészéséhez. Húsz éve egy pintlivel jöttem ide a végvidékről, midőn atyámat a törökök kirabolták s megölték. S most hogy állok? Megvan még a pintlim, de hozzá feleségem, leányom és egy csecsemő járul. Ezek nem árverezhető tárgyak. Utoljára is csak hivatalomtól függ családom elélhetése. De hát hivatalom mitől függ? Ha tovább nem terjed az a hír, melyre Bornemisza és Podmaniczky czélzottak, s melyről a nép, mint gyanítom, ma már hangosabban suttog. Ez Martinuzzi műve, s figyelmeztetés arra, hogy a tízezer tallérral siessek. Gyűlölöm e papot és a törököt, de ha a kósza hír a basák fülébe hatna, a vezérletem alatt megjelent magistratus szemeláttára fölakasztanának… A haza saját kezével ássa sírját, s úgy hiszem, Izabella királynénak van igaza, midőn Szolimántól jobban fél, mint Ferdinándtól. De betöltheti-e az én kicsiny és sovány testem azon mély és tág üreget, melybe egy ország vágy lázas sietséggel temetkezni? Bizonyára nem… A budai főbíró teljesíti a mit parancsolnak, azért is, mert csekély helyzetében nem illeti őt meg a dacz, s azért is, mert családját ruházni, táplálni kell. Ah! voltak nekem szebb álmaim az emberi s honfiui hivatás felől, mint a minőt az életgondokkal kialkuvás eltűrhet!… Hiú ábránd! Szolimán segítségére jött országunknak, illő tehát, hogy az ország fővárosa tisztelkedjék nála. Ez tény. S ki szónokolhat más a város nevében, mint annak első hivatalnoka. És az én vagyok. Szónoklok hát, s a mi őszinteségemből hiányzik, kipótolja a tízezer tallér. S ha megcsókolom György frater kezét és Szolimán lába porát, és ha nem háríthatom el a veszélyt, melyet nem én idéztem elő, s ha kedvem nincs eljátszott rokonszenvek vértanujául ajánlkozni: vádolhatnak-e azok, kik Catónál kevesebb erkölcsi szigorral és Aristidesnél kevesebb igazságérzettel bírnak? Bizonyára nem… Megyek előbb nőmet megnyugtatni, s azután a zsidókkal alkudni és a magistratust lóra ültetni.

*

A György frater által kitűzött idő előtt már a Turgovicsra vetett harács kifizettetett, s a kellő perczben a teljes számú városi küldöttség a bíró vezetése alatt fényes ruhában, de aggódó, komor arczczal indult a padisah elébe.

A budai tisztes polgárok, kik Ferdinánd ellen vitézül küzdöttek, s kik szivökből örvendettek, midőn a legnagyobb veszély pillanatában a törököktől segély érkezett; most már sokalni kezdték a szultán jóakaratát s midőn a székesfehérvári kapun az egész előljáróság eltávozott, hosszú sorban kisérte a nép, szerencsét kivánva nékik, kivánva fölindulással, könnyek közt, s azon elborult, sejtelmektől terhelt hangulattal, mely legkevésbbé sem tett volna kedvező benyomást a felszabadítóknál a megszabadítottak iránt.

A küldöttség hamarabb érkezett vissza, mint gondolni lehetett, de hiányzott közülök egy… a városbiró.

Őt visszatartóztatták. Miért? Senki sem mondhatta meg. E hír nagy rémületet okozott.

Lehettek neki ellenségei, azonban tevékenysége, belátása és részrehajlatlan igazságszolgáltatása oly tulajdonok voltak, melyek Budán és mindenütt a világon nagy tekintélyt s nem csekély ragaszkodást szoktak a hivatalnokoknak szerezni.

Politikai rokonszenvei nem mindig hangzottak ugyan össze a közvéleménynyel, mely egy nemzeti uralkodót, a török védhatalom gyűlölt istápolása mellett is inkább szeretett a trónon látni, mint Ferdinándot, ha ez által a polgárháború és az ország kétfelé szakítása is megszüntethetnék, de Turgovicsnak a bécsi udvarhoz szítása csak azért sem látszott a nép előtt veszélyesnek, mert köztudomás szerint Izabella királyné kegyeltebb emberei közé tartozott. Hizelgett a polgárok hiuságának az is, hogy oly férfiu, ki nemesi levéllel nincs ellátva, s egy fillér nélkül jött Budára, a fontosabb kérdésekben csak úgy kihallgattatik az udvarban, mint országzászlós. Megnyerte az önérzőbbek szivét az is, hogy Turgovics nem követi a régi példát, mely szerint minden magát csak valamennyire kitüntetett polgár nemesség és czimer után vágyik.

Az érdemes városbiró tekintélye kétségkivül nagy csorbát szenvedett akkor, midőn fölfedezték azon összeesküvést, mely a Boldogasszony templomának czintermén át késő éjjel a várba vezetett kétszáz német katonát, kik a békétlenekkel egyesültek volna, ha egy őr a merényt észre nem veszi és zajt nem üt. György frater tüstént befogatott minden gyanus egyént. Ezek közül a kisbíró, Palczán Péter, az összeesküvés indítójának Turgovicsot állította; de minthogy a királynét is vallomásában emlegeté, ez okból őt György frater, mint istentelen rágalmazót, rögtön kivégeztette. A hadi törvényszék Turgovicsot sem foghatta tehát kereset alá oly vádért, mely egy rágalom miatt elitélt egyén szájából eredt. Történetesen Atádin kívül, kit tetten értek, s ki még a kínpadon sem akart senkit fölfedezni, Bornemisza is, néhány tekintélyes polgárral együtt, csak Palczán vallomásai által voltak terhelve. Turgovics a többi gyanuba vetteknél még annyiban is szerencsésebb volt, mert az egész város tudta, hogy az elkövetett árulás előtt már egy héttel ágyban fekvő beteg volt. Igaz ugyan, hogy Bornemisza tegnapi megsarczoltatása alatt a csőcselék nép ismét föl volt izgatva a város főbírája, mint a németekhez szitó egyén ellen; de miután kiki látta, hogy mily nyugodt arczczal lovagol a küldöttség élén, s miután kiki azt képzelte, hogy ha vétkezett is Turgovics, a magistratusból többen voltak százszor inkább bemártva, mint épen ő, nem lehetett csodálkozni azon, ha a részvét és szánalom, mely iránta mutatkozott, mindinkább a török elleni gyülölettel kezdett összeolvadni.

Eleget mondták a magistratus tagjai, hogy ők nem tudják, miért tartóztatták le a főbíró ő kegyelmét; de azt látták, hogy senki vasra nem verte, s hogy még a basák is majdnem túlságos tisztelettel beszélgettek vele.

A nép csóválta fejét az ily nyilatkozatokra, képtelenségnek tartotta Turgovics barátságát a kontyosokkal, inkább hitt azon rebesgetni kezdett hírben, hogy a basák Magyarország fővárosának első hivatalnokát zsineggel végzik ki. S midőn Szolimán császár hadainak előcsapatjai a budai határt átlépték, midőn hajós serege a pesti partoknál horgonyt kezdett vetni, már akkor minden vagyonos budai polgár a koldusbotot a kezében tartani vélte, minden anya fölserdült leányát elrejté szem elől, minden kereskedő a legértékesebb kelméket boltjából eltávolította, minden bűnös fogadást tett Istenhez térni, s minden ártatlan, tiszta lelkiismerete mellett sem hitte szükségfölöttinek, magát és szeretetének többi tárgyait az általa ismert nevű szentek és vértanuk különösebb pártfogásába ajánlani.

III.

György barát és Török Bálint rendeletéből szünni nem akaró ágyudörejek üdvözlék Szolimánt, a nagy szövetségest, midőn a Duna jobb partján vezeté óriás seregét az ó-budai magaslatokra, honnan Esztergom és Nyitra vidékének földulására tüstént csapatokat indított.

A királyi udvarba pedig megérkezett a csauz-basa, ki már egyszer Izabella férje halála után, nyilvánosan Szolimán sajnálkozásának kifejezése, de titkon a végett volt küldve, hogy pontos tudósítást szerezzen, vajjon Zápolya özvegye csakugyan anya-e, vagy pedig egy becsempészett gyereket ad ki saját magzatának. Mert az Erdélyből Stambulba szökött elégületlenek ezt erősítették, s a hódító párt, melynek élén a belgrádi és anatoliai basa állottak, a váradi békekötés miatt neheztelő szultánt már félig rá is bírta, hogy a Zápolya-családot kihaltnak, a magyar trónt megürültnek, s az országot fegyverrel szerzett török tartománynak hirdesse ki.

A csauz-basa titkon nyomozott, kutatott s vizsgált, s minthogy az elégületlenekhez volt utasítva, hamar meggyőződött arról, hogy János Zsigmond, a csecsemő magyar király, csakugyan fölvett gyermek.

E közben valaki Izabellának elárulta a csauz-basa által szőtt ármányt s ő valami ürügy alatt magához hivatta a csauzt.

A királyné rendkívüli szépségét talán soha annyira ingerlővé nem tette a finomabb érzéssel választott, de egy kevéssé kaczér öltözék, melylyel a renegát törököt fogadta, beszélgetvén vele olasz nyelven, mert a csauz-basa születésére nézve dalmata volt, fontos és igen bonyolult politikai kérdésekről. A csauzt elbódította a szellem és bűbáj, melyet sovár szemei szívtak be a csodaszép alak minden vonásairól, minden mozdulatáról. Fonák feleleteket adott, összecserélte a szavakat, a királyné zengzetes hangját hallá csak, s a gondolatok, mielőtt értelmöket fölfogta volna, elpárologtak meggyuladt képzelődése hevénél. Oly állapotban volt, mintha mákonytól ittasan, a földi élet és a paradicsom jelenetei szeszélyes káprázatokban egyesülnének körüle, hogy mámoros érzékeit a valódi tárgyak és a képzelődés csalódásai közt ringassák.

A csöngetyű hangja idézé vissza merengő elfogultságából.

E jelre a dajka behozta a csecsemőt és távozott.

A királyné folytatva beszélgetését, kibontotta mellfátyolát, s mintha senki sem volna a teremben, szoptatni kezdé gyermekét.

– Allahnak hatalma nagy, – kiáltott a csauz-basa elragadtatással. – Allah elméje teremté a mennyet és a földet; de csodatevő hatalmát akkor emelte legmagasabbra, midőn szépségedet gondolta ki. Engedd meg, felséges királyné, hogy lábait csókolhassam meg Zápolya utódjának, a győzhetetlen padisah fogadott fiának és Magyarország királyának.

E jelenet mentette meg Buda ostroma előtt néhány hónappal Magyarországot, s most ugyanazon csauz-basa vezettetett be számos kisérettől környezve az ünnepélyes elfogadásokra szánt nagy terembe, épen midőn a hanyatló nap végsugarai a halottakkal födött mezőkön és a palota festett ablaküvegeinek csataképein csillogtak.

A kiséret átadta a gazdag ajándékot, a csauz-basa pedig jól betanult beszédben fejezte ki a szultán sajnálkozását azon, hogy az ozmánok régi hagyományai tiltják a fejedelmeknek idegen nőkhöz tett látogatását, neki sem szabad a királynét személyesen fölkeresni. A magas helyzetű nők legféltékenyebben őrzendő kincse a szemérem s ezért lehetetlen a szultánnak kivánnia, hogy ő felsége a táborba hozzá menve, annyi férfi szemének legyen kitéve. A legszigorúbb rabnő érzése is sértve van, ha arczfátyolára idegen tekintet téved, kémlelvén az eltakart vonásokat. A szultán tehát csak arra kéri a királynét, küldje el hozzá az ő jó barátja örökösét, a kis Zsigmondot, az ország tanácsosainak kiséretében, hogy szíve óhajtása szerint láthassa, megölelhesse, megcsókolhassa, s fiainak, Szelimnek és Bajazetnek bemutatván, azok testvéri szeretetébe ajánlhassa.

Izabella a váratlan kivánsággal zavarba hozatva s nagy szerencsétlenséget sejtve, haladékot kért, míg minisztereit tanácskozásra egybegyűjtheti.

*

Közelgett az éjfél, s még a királyné nem jelent meg, pedig már egy órája, hogy tanácsosai várnak reá.

– Udvarmesternője könnyekbe borulva találta, – szólt a késést magyarázólag Petrovics, egy zömök, s már hajlott korú államférfi és hadvezér, kinél a személyes bátorságon kívül csak a becsületes jellem s az uralkodó családdal való rokonság volt a magas polczra emelkedésre jogczím.

– S vajon mi hozhatta ő felségét ily megindulásba? – tudakolá Podmaniczky aggódó kiváncsisággal.

Petrovics vállat vont.

– Annyit hallottam, – tevé hozzá, – hogy ő felsége a csauz-basát kegyeskedett zárt audientián fogadni. De mi járatban van a csauz-basa? arról, valamint uralkodónőnk könnyeiről, talán a váradi püspök, kincstárnok és kormányzó úr adhatna fölvilágosítást.

A kire Petrovics nem minden fullánk nélkül czélzott, épen lefüggő al-ajakkal s majdnem egészen behunyt szemekkel nézte olvasóját, szőrruhájának egyetlen ékességét, s míg ujjaival a hosszú füzér sötét gránátgyöngyeit számlálni látszott, erős vonalai, magas s domború homloka és sötétsárga arczszíne épen semmi érzést, semmi gondolatot nem fejeztek ki.

– Kegyelmes uram! – szólt Podmaniczky, a karszékhez, melyben György frater ült, tisztelettel közeledvén. – Nem sziveskednék-e urasága minket fölvilágosítani összegyülésünk okáról?

– A királyné parancsolt velünk, ez az oka.

– Hallom, a csauz-basa itt volt.

– Magam is láttam… a lovászát, – jegyzé meg szárazon György barát.

– Ezzel nincs mit beszélni, – gondolá Podmaniczky, s Werbőczihez fordult, az ország kanczellárjához, ki egy asztalon heverő breviariumban lapozgatott.

– Tisztelt barátom, hivatalánál fogva leginkább lehet azon tárgy mivoltára nézve avatott, mely iránt ő felsége véleményünket fogja megkérdezni. Nem volna-e szives egy kevés inviatiót adni iránta, hogy előre megállapíthassuk nézeteinket?

A kanczellár sebten fölkelt ülőhelyéről, s barátságosan szorongatva Podmaniczky kezét, így szólott:

– Régen a kanczellárok, mint az udvar első iródeákjai, minden elfogadáskor jelen voltak, hogy alázatos véleményeiket közölhessék és a netalán szükségelt okiratokat fogalmazván, aláírás alá terjeszthessék. E jó szokásnak az a hasznos oldala volt, hogy az uralkodó, midőn tenni vagy vélekednie kellett, sohasem hagyatott magára, s mindig volt oldala mellett egy alkotmányos tanácsadó, ki a nemzet óhajtásaira és érdekeire figyelmeztesse. Most én csak alkalom szerint vagyok kanczellár, mert valódi hivatalom, mint tudni méltóztatik, csak a belső tanácsosság. Egyedül magánvéleményemet fejezem ki tehát, ha azt mondom, hogy a ma éjjeli értekezlet valószínüleg a hatalmas szultánnak küldendő ajándékokért hivatott össze.

– De miért könnyez tehát a királyné, ha csak ajándékoznia kell?

– Oly érzékeny szív, a minő ő felségeé, hogyan ne volna megindulva, – válaszolta Werbőczi, a szónoklatba átcsapó hangon, – hogyan ne volna az öröm és fájdalomtól áthatva e dicső és gyászos pillanatokban, midőn az ellenség legyőzetett, s midőn azok, a kik le vannak győzve, legalább egy részben a haza eltévedt, de azért ki nem tagadott gyermekei, kiket mi teljes bűnbocsánat mellett fogadánk vala sorainkba, ámbár átalkodottságukban imádott édes anyánk, a közös haza ellen fordíták gyilkoló fegyvereiket. Azután, drága barátom, oly buzgó katholikus nőnek, minőt mi Magyarország trónján üdvözlünk, a diadal örömrivalgásai közt is a megöletett ellenségben sajnálni kell a szerencsétlenül kimult keresztyént. Mi a felséges szultán védszárnyai alatt megtartottuk nemzeti királyainkat és alkotmányos szabadságunkat; de csodálkozhatunk-e, ha királynénk, ki gyöngéd nő és szive sugallatait követi, némi irtózással gondol arra, hogy tőle, ki a kereszt előtt imádkozik, alig háromezer lépésnyi távolságra százötvenezer pogány vakbuzgósággal említi Allah nevét. Mert mi tagadás, tisztelt barátom, a mi hatalmas védelmezőnk, a dicső Szolimán császár, minden nagy tudománya s mély belátása mellett is, egész népestül a pogány hit mocsarában fetreng.

Podmaniczky e csinos szónoklatból sem tájékozhatta magát. Azonban megköszönte a nagyhírű férfiu fölvilágosításait, mintha azok hihetetlen tisztasággal derítették volna föl Izabella könnyeinek és az éjjeli értekezletnek tárgyait.

– Én azt gondolom, – említé szerényen Frangepán Orbán, – hogy ő felségét talán az is aggasztá, vajon nem fog-e országunknak az a része, mely a német megtámadásoknak leginkább ki van téve, török tartománynyá alakíttatni, s ez által hazánk három részre daraboltatni?

György frater e szavakra nyugtalanul vakarta tonsuráját és elkomorodott.

Frangepán eddig az udvartól távol élt, s épen most lépett be a belső tanácsba, vagyis most soroztatott azok közé, kiktől a korona a magas politikához s főleg a diplomatiához tartozó kérdésekben véleményt szokott kérni.

A széles műveltségű és hódító külsejü ifjunak első föllépése kedvezőtlen benyomást tett Werbőczire.

– S nagyságod esküszegőnek és közönséges birtokrablónak tartja-e Szolimán császárt? – kérdé ez őszinte csodálkozással.

– Én mint újoncz, csak találgatni akartam értekezletünk tárgyát, a nélkül, hogy legkevesebb súlyt is helyezzek nézeteimre, – mentegetődzék Frangepán.

Török Bálint, a fővezér, egy élet- és erőteljes férfiu, valódi typusa a magyar huszártisztnek, kit a szám nem ijeszt el, s a lehetetlenség gondolkozóvá nem tesz; a vakmerő harczok és regényes vállalatok által hiressé vált Török Bálint, kezét Frangepán vállára tevén, kétes mosolylyal tudakolá:

– Hiszed-e öcsém, hogy Szolimán, kinek vezéri tehetségét nem vonom kétségbe, a keztyűt a magyar nemzeten kívül még az egész keresztyén világ szemébe is merné dobni, az által, hogy a félholdat például Budavárra kitüzetné?

– Konstantinápoly elfoglalása után kétségkívül ez volna a legrémítőbb tény, mely beláthatatlan küzdelmek korszakát nyitná meg s talán az ozmán hatalom megtörésével végződnék. De én mégsem tudnám kiczirkalmazni a vonalat, melyen túl nem terjeszkedhetnék egy három földrészen nagy győzedelmeket nyert uralkodó dicsszomja, – válaszolá Frangepán szerény hangon s méla borongással.

– Épen ez a kérdés! – sohajtá egy halk s mégis kiható hang. – De a német elfoglalta volna Budát, a török csak elfoglalhatja.

A kik a tanácsosok közül e sohajt és a kisérő suttogást hallák, megrezzenve tekintettek a karszék felé, melyen György frater ült behúnyt szemekkel és hosszú száraz ujjaival még mindig számlálva olvasójának gyöngyeit.

Ekkor lépett a terembe Izabella királyné mély gyászba öltözve.

Gondolatait az eshetőségek felől ruhájának színével fejezte ki, s a leküzdött fájdalom után nem maradt arczán más, mint a méltóság és szépségnek, a bánat által megszentelt s leírhatlan varázsa.

Előadta a csauz-basa küldetésének tartalmát. – Midőn a szultán, tevé hozzá, gyermekemet és az ország tanácsát parancsolja magához, egyenlő veszélyben látszik lenni a haza és az uralkodó család. Határozzatok, uraim, a király és saját sorsotok fölött. Nincs most ideje a kölcsönös szemrehányásoknak. Én semmi áron sem akartam nyakunkra hozni a törököt, de a ti nézetetek más volt. A szultán táborostul kapunk előtt van. Vigyétek, ha tetszik, gyermekemet és uralkodótokat hozzá; de legyetek arról meggyőződve, hogy ha őt baj éri, semmi rábeszélés, semmi tekintet, semmi erőszak nem tartóztat vissza attól, hogy a trónról tüstént ne lépjek a legelső kolostorba, melynek egy oltára van, hol imádkozzam, egy czellája, melyben fáradt tagjaimat nyugalomnak engedhessem át, s egy kriptája, mely koporsómnak helyt adjon.