Fotiscus Ottót a bálványzásig szerették; az idegen lovagot merészségeért elveszettnek tartották.
Pengett a kard, élénk mozdulatok és ellenmozdulatok váltották föl egymást s az első menetből már kitetszik, hogy Ottó rég ismert ügyességét ragyogó fényben tünteti ki, de vetélytársa szintén művészi vívó.
Később a küzdő feleknek alapos oka lévén egymástól tartani, oly fogásokhoz nyúltak, melyek a híres vívómesterek saját titkai, hogy cselvágások által félrevezetve a figyelmet, biztosan megsebezhessék ellenfeleiket; de mind Ottó, mind Elemér hamar átlátták, mennyire nehéz titkos czéljaik iránt ámítani egymást. Mindenik kerülte tehát azon álczás mozzanatot, mely, ha sikerül, okvetlenül sebet ejt; de ha elháríttatik, kétségtelen előnyt ad a versenytársnak.
Midőn a második pihenés állott be, Ottó homlokát törölvén, megjegyzi: – Én Castruzzótól tanultam, ki a condottierik leghíresebbje és egész Olaszországban első vívómester volt; de azt képzelni sem tudom, honnan ismeri kedves, barátom, a nagy mæstro titkait?
– Engem Ben-Nusiremir gyakorolt be álczás mozzanataiba s ő egész keleten tekintély a kardhordozásban; de nem titkolhatom bámulatomat azon, hogy kedves barátom a keleti vívművészet rejtelmeibe is oly mélyen behathatott.
– Kezdjük meg a harmadik menetet, de cseréljük ki elébb neveinket, hogy emlékezetünkben maradjon.
Ez megtörténvén, folyt a küzdelem.
A nép feledve az életveszélyt, melynek bálványozott várnagya ki van téve, egyenlő rokonszenvvel és bámulattal kisérte a felek tusáját.
Barnabás diák számítgatván, hogy hány polgárt vert le lándzsájával, öklével és paizsával, melyet védelem helyett, mintha mosogató teknő volna, egyik végén megragadva, szintén ütlegekre használt, és számítgatva azt is, hogy ellenségei közül hánynak törhette be fejét, nyomorékíthatá meg karját, zúzhatta be mellét s ferdítheté el vállpereczét, meg volt győződve, miként Elemér ügyessége kevés gyakorlati érdemmel bír. Ezenkívül a diák nagy elégtételeül szolgált, hogy most először jutott a rég áhított szerencséhez: embertársainak jelentékeny kárt okozhatni és a gyűlölt világban az emelkedésre jogigényt formálni.
De a lélek csodálatos rejtélyei közé tartozott az is, hogy midőn a diák sötét kedélye a gyűlölet élvezetébe merült, ugyanakkor támadt keblében bizonyos, bár még elmosódott és határozatlan érzés Elemér iránt, mely némileg hasonlított a vonzalomhoz.
Fotiscus és vetélytársa a harmadik menetet is bevégezték s újra eredmény nélkül s már éppen a negyedikhez akartak fogni, midőn egyszerre hangzott: jön a török!
Félbehagyták a tusát s a várnagy menhelyébe készült vonulni; de elébb lelkiismeretes kötelességének tartotta Elemért és Barnabást megnyugtatni a pesti polgárok irányában.
– A város sajnálja a kellemetlen tévedést. A vértes katona úrnak testén és lován szenvedett kárát duplán fogja megtéríteni. Erről kezeskedik Fotiscus Ottó… Hejh! – kiáltott egy ácsorgóhoz, vidd e lovat a baromorvoshoz. Sajnálom, hogy kegyelmednek gyalog kell Budára menni, – mondá Barnabásnak – de a baromorvos lakása a Szent-Antal-utczában van, a legkisebb gyerek is megmutatja. Ha a ló döggé lesz is, az sem baj, okvetlenül duplán megtérül a kár.
– Kedves barátom, megengedi, hogy szintén itt hagyhassam lovamat, – szólt Elemér Barnabás iránti gyöngéd figyelemből.
– Vezesd e lovat a városbíró aklába, – rendelé Fotiscus annak, ki legelőször szemébe ötlött s ez bár a város mestere volt s hosszú talárt hordott, példás készséggel ragadta meg az almásszürke kantárszárát.
– S most Isten vezesse kegyelmedet, kedves barátom! – szólt a történelmi hírű várnagy, megölelve és megcsókolva Elemért. – Minél lejebb mennek a Dunaparton, annál könnyebben lehet csónakra vagy dereglyére találni. De tartok tőle, hogy pár mértföldet kell gyalogolniok.
– Jön a török! – hangzik megint.
Fotiscus eltűnt s utasaink is gyorsan távozának.
Mellékesen említjük, hogy a török Pestre most nem jött sem harácsért, sem rablás végett.
Czélja ugyanaz volt, mi a díszruhás csapatnak.
Kikutatta: vannak-e a vidékről urak, kik a hadjárat miatt, vagy egyéb okból ide csődültek s Budára szándékoznak. A kevés számú vendéget, kikre a nemesi osztályból akadt, összegyűjté, a Margit-szigetről levezett dereglyére rakatta s a budai partra szállítván, ideiglenesen a Mátyás király istállójába, arra a helyre, hol most az északkeleti vasút palotája van, záratá. A pesti polgárok a várból nagy rémüléssel nézték az idegenszerű jelenet s aggodalmuk még inkább fokozódott, midőn az istálló kapujához török őrök rendeltettek.
*
Barnabás diák elpotyolt testéhez képest elég fürgén, sőt majdnem jó kedvvel követé Elemért.
– Emlékszik-e a hortobágyi gulya bikájára, mely megrohanta? Akkor én távolból csendesen néztem, mi történik. Sem a bikát, sem kegyelmedet nem pártoltam. Igazságos, részrehajlatlan tanuja valék a szemem előtt lefolyt egész ügynek. Az úrfi, mint gondolom, ma irányomban más rendszert követett, és szájával, sőt karjával is támogatott. Nem akarom eldönteni, a két eljárás közül melyik jobb. Az ember egymást falva hízik s alkalmasint csak az nem keres mentül táplálóbb eledelt, a kinek gyomra elromlott és nem bír könnyen emészteni. De mint már említém, nincs szándékom különböző eljárásainkat becslés alá vetni. Egyedül azt akartam kijelenteni, hogy kölcsön fejében egyszer, de csak egyszer, én is határozottan fogok kegyelmed részére állani, ha veszély fenyegetné. Ezt fölírom a rovásra.
– Számolok is rá, – szólt nevetve Elemér.
– A mit állítottam, komoly.
– Annál jobb, – válaszolá Elemér, – de térjünk ki az útból, mert nem szeretném, ha még ma este kellene a kölcsönt kegyelmedtől megkérnem.
Valóban lódobogás hallatszék a Dunaparton, s a háború alatt letaposott gabona közt hátrább húzódó vándoraink az alkony szürkületében is fölismerték a török portyázókat, kik a Duna révein a közlekedést gátlani jöttek.
– Ha ez így tart, megtörténhetik, hogy a budai oldalra Kalocsán, vagy talán épen a Fekete-tengernél kelhetünk át, – szólt Elemér helyzetökön nevetve.
Beszéd és gyaloglás közt már mélyen behaladtak az éjbe, s midőn Soroksárra érvén, a korcsma kemény padjaira heveredtek, eleget álmodozhattak arról, mily zamatos bort, mely derék pecsenyét, s mily puha ágyat hagytak Pesten, még pedig csupán azért, mert egyiköknek öltözéke hasonlított a Perényi-huszárokéhoz. De vigasztalásul szolgált, hogy az említett élvezetek közt a török meglephette és Mátyás király aklába zárhatta volna őket, mi a Budára költözés nem a legkellemesb nemei közé tartozhatik.
VI.
Még mielőtt pitymallott, csolnakkeresés után láttak, mert Elemér a Csepel-szigetet, melyet a Duna átkarol, nem vélte oly helynek, mely élénk közlekedést tartana rendes időben is.
Óvatosan haladtak fölfelé, s még nem voltak a szigetfoknál, midőn egy sajátságos jelenet tanuivá váltak.
Négy tisztességesen öltözött sajkás szállított a Duna balpartjára egy hosszú sárga hajú, kopott szűrű parasztot, ki hátán nagy puttont hord. A paraszttal öt koldus folytat élénk, de halk társalgást; az egyik kintornát tart kezével, a másik térdmankóval van ellátva, a harmadik koldus ronda hegedűjén, melyről a húr fele már lepattant, a szegény Lázárról szóló nótát próbálgatja; a negyedik drótos tótnak látszik, az ötödik pedig visító malaczot hoz, melyet talán a jobb parton fizetés nélkül szerzett meg, mert a testét fedő rongyok aligha vezették volna bíráit oly gyanura, hogy az még jogos tulajdona is lehet.
Midőn a naszád kikötött, a matrózok megcsókolták a puttonos kezét, a koldusok átölelték őt, s egyenként mondák: – Mihelyt dolgainkat intézzük, meglátogatunk Palotán.
Az öreg paraszt a partra lépve, ledobta a puttont s egy épen érkező hintóba ült.
Elemér Barnabást, ki röhögni kezdett, hátrább vonta a part fűzei közé.
Alig foglalták el meglehetősen fedett álláspontjokat, midőn lódobogás hallatszott, s egy huszár érkezett két fölnyergelt paripát kötőféken hozva.
Ekkor a drótos tótnak és a kintornás koldusnak kezét megcsókolták a matrózok, arczát pedig koldus pajtásai. A partra lépve a tót a drótot, s társa a kintornát a vízbe dobta, s lóra pattanván, a huszár kiséretében tova vágtattak.
Most jött egy öreg szolga, s jelenté: – Nagyságos uraim! a városbiró uram fogata a soroksári kapu előtt vár.
Ekkor a matrózok részéről megint nem maradt el a tiszteletteljes kézcsók. Az egyik koldus hegedűjét, a másik a malaczot átadá a matrózoknak, a harmadik pedig lábmankóját a Dunába dobta, s a parton vizsga szemeket vetve a környékre, gyors léptekkel útnak indultak.
Elemér csak azt várta, míg eltávoznak, hogy a sajkásokat megszólítsa; de ime! a parthoz vágtat egy fakó szekér, arra gyorsan fölugráltak a matrózok, s a kocsis szünet nélkül csapkodva lovait, elnyargalt épen azon soroksári úton, melyen Elemérék érkeztek a Csepel-sziget fokáig.
Most már van csolnakunk; de ki visz át? – kérdé szájtátva Barnabás diák.
– Magunk, – válaszolta Elemér.
– Párszor próbálkoztam ugyan a Szamoson; de nem igérhetek kegyelmednek sok segélyt.
– Valahová csak kikötünk, – buzdítá útitársát Elemér, megragadva az evezőt.
Valóban ki is kötöttek, de jóval alább, mint remélheték. A csolnakot azon gondviselésnek, mely a balpartra alkalmas perczben küldé, további oltalmába ajánlván, s Promontoron áthaladva, minden baj vagy kaland nélkül közelítének Budavárhoz.
A mint pedig utazásuk végczélja szemeik elébe lépett rombolt falaival, sérült homlokú márványpalotájával, magas, csorba épületeivel és templomaival: legott versenyzeni kezdének egymással a nagy Werbőczi lakása, háztartása és viszonyai iránt, mindenik saját fogalmai és érdekei szerint rajzolván le az ismeretlent, a még hírből sem hallottat.
Elemér tág, de egyszerű palotának képzelte Werbőczi lakását, melyben a bőség és kényelem pótolja a fényűzést. Szerinte a háziúr számos cselédsége hű szolgálatban megőszült férfiakból, s a műveltséget kedvelő magas családok gyermekeiből áll, kik szerencséjöknek tartják, hogy magzataik a bölcs és tapasztalt államférfiu szeme előtt, s oktató felügyelete alatt serdülnek fel. – Megvallom, nem hiszem, szólt Elemér, hogy szeretett pártfogónknak sok fegyverese legyen. Ő az eszmék, nem pedig a csatatér vezére. Igaz ugyan, hogy több pogány fogságba jutott ifjú az ő irgalmasságának köszönheti szabadságát; de nem merem remélni, hogy közülök a többség harczfiakból állana, s alkalmasint kevés kilátásuk van a katonai pályán tündöklésre. Azonban a tudománynak is kell időt szentelnünk, hogy majd midőn a Török Bálint és Petrovics zászlói alatt kell a haza ellenségeivel harczolnunk, ne csak a nyers erő vonja ránk előljáróink figyelmét.
– Nem szeretnék megint kezdőbetűket festeni, s oly tudományokra vetni fejemet, melyekben minden szerzetes barát legyőzhet. Werbőczi, mint Deák uraimék beszélték, nádorispán, s ennélfogva az ország főhadvezére is volt. Nem hihetem tehát, hogy lakása ne hasonlítson inkább egy várhoz, mint a rőfös kereskedők, vagy a pénzváltó Fuggerek, vagy a pernyúzó hivatalnokok épületeihez. Meg vagyok győződve, hogy ha sandalog is a lépcsőn föl egy-egy diák a hónalja alatt iratokkal, s egy-egy pap áhitatos pofával; de nagyjában mégis a vitézek sarkantyúja és kardja fog pengeni a tornácz-lépcsőkön, s a teremben a hosszú sorban felállított könyvekkel szemben még számosabb paizsok, pánczélok, alabárdok, buzogányok, szablyák és puskák lógnak a falakon. Vagy nem volt-e Deák uraiméknak is elég öldöklő eszközük, s miért hiányoznának azok Werbőczi ő nagyságánál, ki magas polczra emelkedett és oly hatalmas, hogy kedve szerint bánik el a világgal, s ha orrunk nem tetszik, azt is levághatja.
– Kegyelmed, – szólt Elemér, a nagyságot úgy nem képzeli szelídséggel párosulva, mint a kigyót méregtartó hólyaggal ellátott fog nélkül.
Ily beszélgetés közt érkeztek a székesfehérvári kapun Budavárába, melynek első perczben romjai, a másodikban még fönmaradt szépségei hatottak Elemér kedélyére.
Barnabás némi elégtétellel nézte a díszes épületek homlokába fúrt lyukakat. – No! ennek is befizettek a golyók, röhögé. S ha nagy és pompás palotákra talált, vagy a Werbőcziének gondolta, vagy ronda őszinteséggel sóhajtá: Miért akkora akol egy disznó számára!
– Nem tetszik-e tudni, hol van a kanczellár úr ő nagysága háza? tudakolá Elemér egy gondolatokba merült kis férfiútól.
– Rossz jel, hogy még semmi hír nem jön! mondá János diák, a vízi-város legbelátóbb politikusa, mintegy gondolatait szőve tovább. Aztán bocsánatot kérvén szórakozottságáért, így szólt: – Kövessenek vitéz uraimék engemet csak húsz lépésre a várfalig, s ott megmutatom Werbőczi István házát, mely voltaképen nem a Werbőczi, hanem Istenben boldogult János király atyjáé, Zápolya Istváné, a bécsi helytartóé volt, s a kanczellár úr csak érdemei elismeréseül birja a felséges családtól, még pedig élethossziglan. A nagy Werbőczi úr bölcs és tudós férfiú, azonban Podmaniczky előrelátó. Nem tetszett nekem, hogy ő hiányzott a kis király kiséretében… Ime! – s ekkor a várfalról ujjával a külváros egy távoli pontjára mutatott, – íme! itt van a Zápolya- vagy respective Werbőczi-ház.
– A templommal szemben? – tudakolá Elemér.
– Igen, a mezítlábos barátok kolostorának átellenében.
Az épület tág, de ódon alakú volt, s csaknem kolostorszerű. A város ostroma alatt megrongálódott, s bár széles falain aránylag nem sok sérülés történt, de födele bomladozik és leroskadással fenyeget.
– Nem adnám érte Deák István uram refectoriumát, szólt mogorván Barnabás.
Elemér is fedezett fel a roncsolt épületben valami hasonlatosságot azon paradicsomhoz, melyből kiűzetett, s míg szívében megsajdult a rég néma fájdalom, ajkairól egy sohaj röppent el, és szemeiből egy köny szivárgott ki.
– Mennyi pusztulás! – sóhajtá hangosabban, hogy Barnabás elől palástolhassa fölindulásának valódi okát.
– E ház, – közbe szólt János diák, – tele volt cselédekkel s török rabságból megváltott úrfiakkal, mert Werbőczi abban keresi a fényűzést, hogy számos szolgával és védenczczel jelenjen meg a közhelyeken. E szokást a római szónokoktól tanulta, kiknek cliensei a forumot meglepték, hogy éljenezhessék pártfogójuk szép körmondatait. Most bezzeg nincs kivel magát kisértesse. Az ostrom kezdetekor cselédeit és pártfogoltjait mind elbocsátotta; mert a várban nem volt hová telepítse. Többnyire katonának szegődtek; a vénebbek pedig a vidéken tévelyegnek, mint pásztor nélküli juhok. Werbőczi uram még mindig egy ötvösnél lakik a várban, s csak három szobája és két cseléde van.
– Oda hát mi nem férünk be, – mormogá Barnabás diák.
– S kegyelmetek Werbőczi szolgálatában vannak? – kérdé János.
– Rokonaitól jövénk hozzá, – válaszolta kitérőleg Elemér.
– Nagy férfiú, valóban nagy férfiú ő, s tegnap meg is rendelte a ház kitatarozását, úgy, hogy két hét alatt minden kész legyen. Csak az ország sérveit is oly hamar reperáltathatná; de sehogy sem tetszik nekem a szultán táborába menetel. Podmaniczky okosabb volt, mert mint a borbélyától tudom, hosszú sárga vendéghajat készíttetett magának, hogy a basák ne a saját üstökén ragadhassák meg, s még e vendéghajjal sem ment Ó-Budára; hanem, ha nem lappang köztünk, akkor alkalmasint útban van Palotára.
– Puttonnal a hátán találtuk paraszt ruhában, – válaszolá János diáknak Elemér. – S több koldus ment vele Palotára. Alkalmasint Podmaniczky látott el minket is csolnakkal.
– A koldusok nem kétlem, főrendűek voltak, kik jobban gondoskodtak magokról, mint a nagy Werbőczi.
– S mi történt vele? – kérdé Elemér, ki semmit sem tudhatott arról, hogy míg ők Soroksárról Budára jöttek, a gyermek király tanácsosaitól kisérve a szultán táborába ment.
– Ha nincs ellenökre, Werbőczi szállására vezetem kegyelmeteket, s addig elbeszélem a mai nap örök emlékű eseményeit.
Midőn az ötvös kapujához értek, János diák elbucsúzott az idegenektől.
– Nekünk, míg pártfogónk saját házába beköltözhetnénk, okvetlenül szállást kell keresnünk, – mondá Barnabásnak Elemér. Most felfutok egy perczre, hogy jelentsem megérkezésünket, addig kegyelmed várjon rám e kőpadon.
Barnabás karon fogta Elemért, s aggódó gyanús arczczal szólt: – De ne feledkezzék meg az én nevemről is.
– A cselédnek nem szólhatok kegyelmedről, mert még Werbőczinek be nem jelenthettük; de becsületemet kötöm le, hogy ha urunk nem fogadja be, akkor én sem lépek szolgálatába, s együtt keresünk magunknak új gazdát.
– Úgy-e az adott szó szent? – kérdé Barnabás.
– Természetesen.
– Megnyugszom benne, – jegyezte meg Barnabás a kőpadra ülve.
Összefogott karral ült mereven, s maga elébe nézett.
– Nem csal meg! mormogá… De minek bízom az emberekbe? Miért gyűlölném kevésbbé most, mint régen?… Nem csal meg… S ha mégis kedve jönne szavát be nem váltani, ha befolyását arra használná, hogy Dorát bírja s engem a világba kidobjon!!… Hisz, csak úgy nem kaphatja meg Dorát, mint én. Mindkettőnket ebrúdon vetettek ki Deákék. Nem szegi meg esküjét.
Barnabás könnyült lélekkel emelte föl a porból szemeit s végig tekintett az utczán hullámzó tömegen, melyet valami ok erős mozgásba hozott.
A sok nép kivétel nélkül a Szent-Györgytér felé haladt, s a mint Barnabás e mozgó, eleven életet, e tolongást tekinté, szemei egy templomon akadtak meg. – Csodálatos! mintha már láttam volna! s hol? ah! tán azon iszonyatos álmokban, azon vérfagylaló jelenetek alkalmával, midőn a sír kiveti árnyait, hogy lelkemet elsötétítsék!… Hejh! nem mondhatná-e meg kend nekem, hogy hívják azt a templomot?
– A Boldogasszony német egyházának, – válaszolá a megszólított.
Barnabás visszahanyatlék a kőpadra.
S midőn Elemér Werbőczi lakásából kijött, útitársát halálsárgán, merev szemekkel, feldúlt vonásokkal, s reszketve találta.
– Az Istenért, mi baja! – kiálta, kezeivel rázva őt, hogy magához térjen merengéséből, mely ájuláshoz, vagy nehéz-kórhoz hasonlónak látszott.
– Semmi, épen semmi! nyöszörgé Barnabás dörzsölve szemeit. Győzedelmeskedtem a sátánon. Harczom erős volt. Ugy-e Elemér! ön nem hagy el engem?
S a durva, mogorva, bősz férfiú most könnyezni kezdett, és különben zárt, rideg vonásain olyan kinyomat látszott, mely a nemes eltökéléshez hasonlított, s fényével besugárzá és megszelidíté az egész arczot.
– Keressünk gazdánk átköltözéséig szállást magunknak, s aztán keressük együtt a szerencsét, s vívjunk együtt a rossz sors ellen.
– Amen! szólt Barnabás csaknem szertartásos hangon, csaknem kedélymelegséggel.
*
E közben a nép közé, melynek csődületét a királyi kiséret visszaérkezéséről terjesztett álhír okozá, janicsárok vegyültek, mintegy látni óhajtván a vár és város belsejét.
Eleinte alig vették észre, de csakhamar kisebb csoportozatokká alakultak s oly gyanús szemmel néztek az ötvösök, fegyverkovácsok s az olasz kereskedők selyem- és posztó-árúira, hogy a boltok egyszerre becsukattak, s a közönség egymást lökve s akadályozva, sietett volna házába zárkózni, ha a tömkelegből, mely ide-oda sodrá, kibontakozhatnék.
Nem telt el egy óranegyed, s már a Mindszent, az Olasz-, a Szentpál-, a Zsidó- s az Ötvös-utczán hemzsegett a janicsár, s a székesfehérvári, bécsi és vízivárosi kaput rajként lepte meg.
– Rosszul állnak itt a dolgok, – szólt Barnabás diák.
– Félek, szállásra nem lesz szükségünk.
– Csak ne váljunk el egymástól, védelmezzük elszántan magunkat, s a ki túléli a másikat, álljon érette boszút – sürgeté vad lelkesedéssel Barnabás.
– Megfoghatatlan, hogy a törököket a várba bebocsátják. Vak, a ki nem látja a veszélyt, mely ily meggondolatlan szívességből eredhet. A vezérek a szultán táborában vannak, s az őrség önfejűleg nem mer semmit tenni. És ha ezen janicsárok a kínálkozó alkalmat felhasználva, minden vérontás nélkül hatalmokba ejtenék a várost: vajon akkor a szultán kieresztené-e körmei közül e drága martalékot, ámbár előre megtudva, talán betiltani, sőt megbüntetni is kész lett volna a becsületét ekként sértő eljárást?
Elemér alig koczkáztatá e megjegyzést, s már Barnabás diák kész volt fegyverét a janicsárok ellen fordítani. – Szabadítsuk meg a várost, – mondá; – ez halhatatlan hírű tett lesz. Most alkalom nyílt a gyors emelkedésre.
– Ketten csak nem verhetünk ki ennyi embert.
– Szerezzünk társakat.
– Vezér nélkül nem megy.
– Legyünk hát vezérekké, – kiáltá Barnabás.
– Ezek minket akarnak megtámadni – szólt törökül egy renegát.
– Tartsd rajtok a szemedet, el ne téveszszed vonásaikat, – mondá, a kihez a jelentés intézve volt.
Csak a nép békétlensége nevekedhetett gyorsabban, mint a város szépségeit és gazdag boltjait bámuló janicsárok száma.
– A kis király még nem küldetett vissza.
– A tanácsosok a sátorban hevernek.
– Turgovics fogoly.
– Sem a városnak, sem az országnak nincs helyben az előljárósága.
S ezek a janicsárok utoljára mindnyájunkat kifosztogatnak.
– Már is legalább háromezren szivárogtak be.
A közingerültségnek ilyen nyilatkozatait hallá köröskörül Elemér és Barnabás, midőn a vizikapuhoz kanyarodtak, hogy a janicsárok sűrű falkáján át a külvárosba tolakodhassanak, hol szállást reméltek találhatni.
A Dunaparthoz érve Barnabás, kit a kitüntetési vágy folyvást ingerlett, a romokra mutatva szólt:
– Csak e kődarabokkal is minden más fegyver nélkül tönkre lehetne őket tenni!
– De Ó-Budáról százezer lép helyökbe. Vezér és parancs nélkül csak nehezítjük a helyzetet.
– Parancsoljunk mi. Fogadni mernék, annyi engedelmeskedőre találunk, mintha a királyné nevezett volna ki.
– De te, – jegyzé meg Elemér, most először használván a bizodalmas megszólítást, – te mindaddig nem tudtad elhatározni, hogy a némettel, a törökkel vagy királynénkkal tarts-e? Miként változtathattad meg nézeteid oly gyorsan?
Barnabás lesüté szemét, s merengőn szólt: – Iszonyú küzdést állottam ki a kőpadon. A sátán szemem elébe hozott egy tornyot, melyhez hasonlót láttam álmaimban, még akkor, midőn atyám árnyéka boszúra hívott föl. Mily dicső tett volna égő kanóczot vetni ez épület szentélyébe, hogy az oltárképekkel s papi öltözetekkel együtt minden kezdőbetűi megégjenek azon imádságoknak, melyekből az emberiség a közínség alatt vígasztalást, vagy a vezeklés által bűnbocsánatot merít, mondá nekem a kísértés lelke és folytatván csábításait, megint így szólt: Ne bízzál a boszun kívül más ösztönben! Senki sem támogathat az élet meredek ösvényén, csak a szívós gyűlölet! Ha a toronyra a kereszt helyébe tűzöd a félholdat, – e kulcs örökre bezárja a sírokat, s koporsójából egy halott sem vegyül álmaidhoz!… Mint láthatod, – folytatá Barnabás, Eleméren nyugtatva szemeit, – a kísértő szellem nagy ékesszólással bír. De nekem eszembe jutott, hogy te, ámbár érdekeddel és irántad tanusított közönyömmel ellenkezett, segítségemre jöttél, midőn életem veszélyben volt. Azt sem feledém, hogy Dora miatt, a családjokra büszke Deák-testvérek csak úgy űztek ki házukból, mint engemet, hogy a háborúban elpusztulj, s te mégis boszútervek nélkül haladsz a végzet ismeretlen útain. Gondolám, nem lesz-e jobb, ha az erkölcsi fogalmak szerint emelkedünk magasra, s boszúnk az írigyeltetés lesz… Ha! ha! ha! röhögött a gonosz szellem, téged el fog lökni magától Elemér s Dora karjain neveti ki hóbortjaidat!… Agyam megint meggyuladt, s hevétől szívem hajlani kezdett már a kísértés felé. Ekkor léptél ki Werbőczi szállásából, s elűzvén bősz álmaimat, szentül igéréd, hogy soha sem fogsz elhagyni; ekkor mondád meggyőző tekintettel, rábeszélő hangon: – keressük együtt a szerencsét, vívjunk együtt a rossz sors ellen. A kísértő szellem a levegőbe oszlott szét, én állhatatosan követlek téged s küzdök azon zászló mellett, melynek színét magadénak vallod.
Elemér szeméből könny csordult ki, de fölindulásába önvád is vegyült.
Érzé, mennyire kötelessége hallgatni arról, hogy eltávolítása nem Deákék, hanem Dorka műve volt. Tisztán látta, mikép e titok Barnabás irányában még fonák helyzetbe hozhatja, s ennél fogva nem kellett volna naponként szorosabbra fűznie oly egybeköttetést, melynek egyik főindoka hamis feltevésre épült.
Kedvetlen hangulatából a víziváros legelőrelátóbb politikusa, János diák emelte ki.
– Már öt óra és Zsigmond János ő felsége minden országtanácsossal, minden hadvezérrel együtt a szultán sátorában mulat; míg a várost janicsárok sáskahada szállotta meg. Csak Podmaniczky ismeri a töröknek még a fehér máját is, mintha üvegen át vizsgálta volna. Werbőczi esküdözött, hogy az nem fogja hitét megszegni és szabadságunkat tiszteletben tartandja. Szép jövendölés! Látjuk, hogyan teljesedik.
– Talán a császár nem is tudja, mi történik itt, – menté Elemér leendő védurát, Werbőczit.
– Emlékszik-e kegyelmed a jól öltözött ismeretlen úrra, ki a reggeli díszmenet alatt hátunk megett állott, s Török Bálint felől tudakozódott?
E kérdést János diák régi ismerőse, a borbély intézé hozzá.
– Emlékszem, – válaszolta János úr. – Egy kissé idegen kiejtése volt.
– Ráczos, – mondá a borbély. – Épen most láttam őt török ruhában.
– Hogyan? Tehát csakugyan kém volt.
– Az ám. Most úgy néz ki, mintha három lófarkas basa volna. A janicsárok mind az ő szemjárását lesik.
– Oda Buda, veszve vagyunk! – sóhajta János diák.
– De ne hagyjuk el magunkat! – szólt nógatólag Barnabás.
– Én egyszerű borbély vagyok, s mesterségem csak nyerhetne azzal, ha a magyar szakálla helyett a török fejét beretválnám. Nem önérdekből, de hazaszeretetből és városunk iránti részvétből tanácslom tehát, hogy az érdemes magistratust szólítsuk fel a janicsárok eltávolítása végett.
– Szólítsuk fel! – viszhangozták a körülállók.
– Annál is szükségesebb a felszólítás, mert az éjjelre is kell gondolnunk. Nőink, leányaink, különféle portékáink vannak. S mire nem lehet kitéve városunk, ha a janicsárok közöttünk alszanak. Mi örömmel prédikáltunk volna a törökök ellen kereszteshadat… azaz prédikálták volna előljáróim, mert én csak sekrestyés vagyok, de a főurak a félholddal czimboráltak, s most szövetségeseik a mi polgári nyakunkra hágnak. Menjünk tehát a magistratushoz, s közakarattal bízzuk meg ő kegyelmeket városunknak a janicsároktól gyors kitisztítására.
A csoportozat, mindig gyarapodva új egyénekkel, a városháznak tartott.
Az előrelátó János diák Elemért, minden tiltakozása mellett, karon fogva vitte, Barnabás diák pedig önként csatlakozott a sekrestyéshez.
A helyhez, hol tanakodtak, valamivel közelebb esvén a bécsi kapu, azon mentek be, a janicsárok sűrű, de nem fenyegető csődülete közt hatolván tovább.
A tanácsházban, épen a rendkívüli helyzet miatt, állandó gyűlés tartatott.
János diák hatalmas szónoklattal tolmácsolá a polgárság érzületét.
Bornemisza Tamás, mint ideiglenes elnök, tudatá a rögtönzött deputatióval, hogy épen e fontos kérdés foglalkoztatja az eszélyes és körültekintő várostanács figyelmét, s egyszersmind a balkonra lépvén, inté a népet türelemre, higgadtságra és szétoszlásra.
A tanács, mint az egész város, két pártból állott. Egyik rész befolyt a török szövetség előidézésére, a másik pedig Ferdinándhoz szított.
A törökbarátok nem merték védeni, a Bécs felé tekintők pedig nem merték megtámadni a janicsárok eljárását, mert mindkét fél félreértéstől tartott.
Nagy volt tehát a határozatlanság, a tétova és kapkodás.
Végre Bornemisza harmadmagával kiküldetett, kérdezze meg, miért lepték el a város kapuit a janicsárok, s miért nem térnek vissza már a táborba.
Bornemisza mindenik kapunál ugyanezen választ hallá: ide vagyunk rendelve, miglen a magyar király visszatér.
Ily homályos és kétértelmű válasz nagy ijedséget okozott. Mert nem értelmeztetheték-e úgy, hogy a királyt a szultán Konstantinápolyba viszi s janicsárait Budán hagyja? s viszont nem lehet-e arra magyarázni, hogy a janicsárok néhány óráig a rend fentartására, s az érkező királynak, mint a fényes kapu szövetségesének tiszteletére vannak fölállítva, s mihelyt e parancsot teljesítik, a táborba visszatérnek.
Mindkét esetben a tanács szükségesnek tartá, hogy a lakosok részéről rendetlenség, ingerkedés ne tegye nehezebbé a különben is nehéz helyzetet.
A kapitány tehát utasíttatott, hogy egész erélylyel gátoljon minden féktelenséget és zavargást.
Ha a gyors föllépés miatt a városi hatóság alá nem tartozó egyén is elfogatnék, vagy sérelmet szenvedne, ezért a tanács a kivételes helyzetre támaszkodva, a felelősséget, bárminő teher lesz, nem vonakodik elvállalni.
VII.
Míg Budán a lakosok ingerültsége fokonként emelkedett; míg a hivatalhatóság régi aggodalmakból újakba sodortatott; míg a janicsárok, kik csak mulatni mentek, jól szervezett összeköttetésbe hozzák magokat egymással: addig a szultán főhadiszállásán szintén elbeszélni való dolgok történtek.
A kit annyi basa kísért a nagy sátorba, a csecsemő király, meg látszott elégedve a fogadtatással; mert vígan kiáltozott, midőn a császár a tisztelet miatt reszkető dajka kezéből kivette és megszemlélé, hogy rágalmazóknak bélyegezhesse azokat, kik a csauz-basa ellenében leánynak állíták. Ezután ismételten megcsókolá, hogy kegyelméről biztosítván, védhatalma jelét homlokára nyomja, az udvarmesternőnek, mint tisztes matrónának, karjaiba tevé, s bekísérte legbelsőbb sátorába, hol Szelim és Bajazeth fiainak is megmutatá, mondván nekik: öleljék és csókolják meg fogadott testvéröket: mit ezek oly illedelmes modorban teljesítettek, hogy az udvarmesternő nézete szerint e czeremoniát még a spanyol király fia sem hajthatta volna végre nagyobb szabatossággal és illemmel, noha korosabb lévén, több eszének is kell lennie. Egyébiránt az udvarmesternőre a nyájas öreg úr – érté Szolimán császárt – szintén jó benyomást tett, úgyannyira, hogy ámbár rettenetes hatalmú potentator és szeme hunyorítására három földrész reszket, ő mégis az udvari bálban el merne vele járni egy csendes palotást, a félelem vagy ájuldozás minden veszélye nélkül.
A basák, kik János Zsigmond elhozatalától más eredményt vártak, nem mulaszták el alázatos meghajlással fogadni azon rájok nézve keserű örömhírt, hogy a világbiró szultán a királyi gyermek arczát meglepőleg hasonlónak találja a Zápolya Jánoséhoz, az ő védenczéhez, ki iránti kegyelmét most már a törvényes fiúra és trónutódra is kiterjeszteni hajlandó.
Természetesen a legfelsőbb nyilatkozat Magyarországnak török tartományokká darabolásáról táplált reményeket meghiúsítá ugyan, de azért nem zárt el minden kilátást arra, hogy a mit a leigázást áhító basák a vámon elvesztettek, azt a harminczadon vissza ne nyerhessék. Eltökélék tehát, hogy Izabella tanácsosain töltik ki boszújokat.
E tanácsosok fényben a nagyvezérét is felülmuló sátorba voltak beszállítva, s tekintélyök emelésére rendkívül hatott az, hogy számos őrizet rendeltetett melléjök.
A császár az ünnepélyes fogadtatáson leereszkedő nyájassággal társalgott velök, s midőn Werbőczy István kézalatt arról értesülést szerze, hogy a híres jogtudor és városbíró Turgovics Mihály rabbilincs helyett kitüntetésekkel terheltetik, meg volt győződve azon gyanúk alaptalanságáról, jogtalanságáról és esztelenségéről, melyekkel a szultán szándékai a mult éjjeli értekezlet alatt behomályosíttattak.
A nyájas fogadtatást díszebéd követte, hol a császár személyét Rusztán basa, Szolimán kegyelt veje képviselte, s a török főméltóságúak a túlságig osztogatták még Török Bálintnak is, ki őket gyakran megkergette vala, a tömjént s bókot.
Az aranytálakban fölhordott étkek pompásan néztek ki ugyan, de végre is kiérzett belőlök a fagygyú. S hasonlóan idegen, émelyítő ízet fedezett föl György frater s Frangepán Orbán a basák udvariasságában is. Azonban nem akarák a többiek gustusát elrontani.
Délután a táborban diván tartatott, melybe a magyar urak is meghivattak. Tudtokra adatott, hogy a szultán elhatározta Budavárát egyenesen a maga hatalma alá venni, s török kapitány és őrség védelmére bízni, mert ily várost nem lehet női kézen hagyni: a nők változékonyok, mint a szél, s majd egy-, majd másfelé hajolnak. Egyébiránt – tevé hozzá Rusztán basa enyhítőleg – a legyőzhetetlen padisah, mihelyt kipihente magát, egyenesen Bécs ellen indul, azt megvívja s tüstént átadja János Zsigmond ő felségének Budavárával együtt. Tehát a főváros megszállása csak ideiglenes természetű, s a hadviselet tervével áll összefüggésben.
György frater ez áruláson mélyen megindulva, előadá, hogy a vár biztonsága végett nem szükséges abba török őrség. Eddig magok is megtettek mindent, mit tőlök a hatalmas császár szolgálata kívánt; ezt szándékuk tenni a jövőben is. De ellenzeniök kell, hogy a várba török kapitány hozassék; mert ez által Ferdinánd pártja a haza sorsa miatt kétségbeesett magyarok átszegődése által óriás erőt nyerne.
Werbőczi a rögtöni kiábrándulás terhe alatt összezúzott kedélylyel sem megható eszmékhez, sem gondolatit kellőn kifejező szavakhoz jutni nem; birt. Csak azt ismétlé, hogy ily roppant horderejű kérdésben nincsenek jogosítva határozatot hozni, mert Magyarország alkotmányos állam s a szultán maga sem tekinté soha meghódítottnak. Hívassék tehát egybe az országgyűlés, terjesztessék elébe a kérdés, s ha elfogadtatik, készíttessék arról a maga rendje szerint megerősített, szentesített, kihirdetett és beczikkelyezett törvény.
Frangepán Orbán élénken ecsetelé a veszélyt, mely Buda elfoglalásával az ozmán birodalmat fenyegetné. Ferdinánddal és V-dik Károlylyal egyesülne az egész keresztyén világ, fegyvert ragadna Európa a Szent-Vinczent foktól kezdve a meggyalázott Magyarország legszélső végváráig, s a keresztes háborúk hosszú sora örökké megújuló, s végre győzedelmes harczot vívna Budáért Buda falainál.
A török basák erre megjegyzék, hogy a szultán a magyarokat, ha lázonganak, meg fogja fékezni, az európai hatalmasságoktól együttvéve sem fél, s azután ezek Buda miatt egyesülni nem fognak, mert a sokkal nagyobb Konstantinápolyért sem tették, s mert közöttük is olyan vallásos szakadás van, minő a szunnitáké és siitáké, mi elfoglalja minden idejöket.
Frangepán után Török Bálint akart szót emelni; de ekkor Rustán basa a tanácsosoknak értésül adá, hogy időpazarlás volna minden további vita, miután a szultán változhatlan akarata Budát elfoglalni.
Az urak ezután a divánból kivezettetvén, őrizet alá vétettek.
A basák pedig folytatták a tanácskozást.
*
Budán a janicsárok sátort emeltek a Szent-György terére, s onnan rendes őrjáratok küldettek az utczákra, s a három várkapu egészen megszállatott általok.
Különben a közlekedést nem gátolták, senkit sem támadtak meg, és az apró ingerkedést, sőt a szenvedélyes nyilatkozatokat is békével tűrték.
Úgy látszott, mintha magokénak tekintenék a holnapi napot, s elnézésök csak az előkészületek bevégzetlenségét árulná el.
Minden percz gyarapíthatá erejöket, s a mi most talán csak a közvélemény kikémlésére tett kisérlet, utóbb a siker kezességeivel ellátva, megállapított szándékká változnék át.
Valamint Gritti megöletésekor Szolimán elfoglalja Erdélyt, ha János király 80,000 emberrel védelemre készen nem áll: úgy Buda szenvedőleges magatartása felbátorításúl szolgálhat oly merényre, mely különben vagy meg sem kisértetett, vagy elnapoltatott volna.
Így okoskodtak a bátrabbak.
A kevésbbé harczias hajlamúakat is szertelen ingerültségbe hozták a török táborból elterjedt álhírek, melyek a gyermek-király Konstantinápolyba vitetéséről és a tanácsosok legyilkoltatásáról regéltek.
Nem csoda tehát, ha a polgárság dühét a magistratus csillapító törekvései sem bírták biztos határok közé szorítani.
Ide járult még, hogy az ostrom alatt számos magyar katona hozatott be őrizetül, s a vidék földbirtokosai közül a legtöbb családostul itt keresett menedéket és nagy részben még most sem tartá czélszerűnek falura költözni.
Ennélfogva tehát pezsgőbb, mozgékonyabb elemek is vegyültek a városi lakosok közé.
Volt azonban a vízi-város legdíszesebb pontján, majdnem egyenlő távolságra a bécsi s vízikaputól egy történeti nevezetességű vendégfogadó, mely alapkövének letételétől kezdve két nagy pártra szakította a polgárokat, s nevezetes villongásokra szolgáltatott jelszavakat.
A város tudniillik a regálék jövedelmének emelésével akart üres pénztárán segíteni. E végett a tervkészítők sokat törték fejöket és sok szép megoldást gondoltak ki. A többek közt egy ide telepedett nürnbergi kereskedő nagy hátránynak tekinté, hogy mind a bel-, mind pedig a külvárosban léteznek ugyan számos csapszékek, melyek az utasok kényelmére elegendő szobákkal s istállókkal vannak ellátva; de nincs egyetlen helyiség is, melyben az üzlet és foglalkozás közt kifáradt valódi polgárság pihenést és mulatságot találhasson, akár ünnepnapokon, akár pedig a hétköznap azon részében, midőn már dolgát elvégezte, s óhajtana beszélgetni, mulatni, társaival eszmét cserélni, s aztán lámpás mellett magát hazakisértetni.
A városbíró, ki sor szerint magyar s hajlamainál fogva az újítások barátja volt, megragadta e jó gondolatot, vásárlott egy telket, melynek régi s kis épülete, de csinos kertje volt.
Tüstént lerontatá a házat, s annyira föllelkesíté a közönséget, hogy egy tág és kényelmes vendéglő alapjaihoz a követ és meszet ingyen adták a vagyonos polgárok, s ingyen hordották s rakták a napszámosok, kik valószinűleg a kész épületben nem sok bort és pecsenyét reméltek fogyasztani.
Fájdalom, a példás összhangzást megzavarta a vendéglő elnevezése fölötti kora vita.
A németek Vörösbegyű pintynek, Tüskés disznónak, Liliomos kertnek, Fiait vérével tápláló pelikánnak, vagy Hét svábnak akarták nevezni.
A Pelikán, mint eretnekségre szóló eszme, általok is hamar elvettetett. Hasonló sorsban részesült a Tüskés disznó is; de a Pintyet kedvelték az idősebb német polgárok, a Liliomos kertet fiatal feleségeik, a Hét svábnak pedig hatalmas felekezete volt a vegyes közönségben.
Ellenben a magyar polgárok egyértelműleg nyilatkoztak a Hét vezér mellett; mi a másik pártot hosszas vita után szintén egyértelműségre birta, s elvetvén a többi neveket, megállapodtak a Hét svábban.
A vita kényessé vált a két hét szembetételével.
A magyar kinyilatkoztatta, hogy oda nem megyen, a hová a hét svábot lefestik; a német hasonlólag nyilatkozott a hét vezér ellen.
De az erélyes városbiró nem törődve a pörpatvarral, kölcsön vett pénzen is gyorsan építtette a vendégfogadót. Azonban az erőfeszítésnek, bár mekkora, szintén van határa. S így történt, hogy midőn az épület fedeléhez kezdettek, az év lejárt, s a sor szerint német városbiró választatott.
Hogy döntse el a nagy pört az új előljáró? Ez vala a főkérdés, melynek azért volt politikai fontossága, mert minden befolyását fenyegette a közönség fele része.
Általában az új városbiró mérsékelt indulatú és leleményes eszű férfiúnak tartatott, s e dicséretes tulajdonai most tűzpróbára tétettek.
Gyorsan fölemelteté a házfödelet, bevakoltatta, kimeszelteté a falakat, s a két párt interpellátióira ugyanezen szavakkal válaszolt: – Kérem alásan, legyenek türelemmel, mert kivánságok teljesül.
Egy szép reggelen pedig a czég-képre szánt fülkébe befesteté a nagy tableau-t, s az ünnepélyes lakomára meghívta a város minden tekintélyét.
Az aggódóknak mondá: – Jőjjenek csak el, mert mind a hét ott van.
– Melyik hét?
– A kegyelmed hétje, – válaszolta.
Ily kétszínü biztatás felingerlé a kiváncsiságot, s a vendégek siettek azon helyiség megtekintésére, hol lakomázni fognak.
A kik pedig legelőbb oda érkeztek, láttak a fülkében hét szép és férfias alakot egészen eszményi öltözékben. A festvény alá pedig nagy betűkkel ez vala írva: A hét magyar vezérhez és a hét német electorhoz:
– Ni, ni! mondá az egyik, – csakugyan ott van az úr hét svábja!
– És az úr hét vezére, – válaszolta a másik.
– Remek ötlet, – jegyzé meg a magyar.
– Okos megoldás, – szólt a német.
A később érkezők kikeresték a rajzon saját embereiket. Így példáúl, a kit a német saxoniai electornak tartott, azt a magyar Örsnek hitte; a ki pedig a német képzelődés szerint a brandenburgi elector volt, abban a magyar Tuhutumot fedezte fel.
A nevek mind a két részről hagyományi hűséggel őriztettek és szállottak át a régi vendégekről az újakra.
– Menjünk a Hét vezérhez egy pohár borra! – szólt János diák, kinek Elemér, míg szállást szerezhet, vendége volt, tudniillik azon egyetlen szobában, melyet a legelőrelátóbb, de fájdalom, lapos erszényü politikus lakásának mondhatott.
Átellenben a borbély saját ideiglenes vendégének, Barnabás diáknak azon ajánlatot tevé: – Menjünk a Hét electorhoz, együnk meg frissiben egy rántott csibét, aztán egy darab sertéshúst hajdúkáposztával, igyunk rá egy pint vörös bort, szedjünk fel egy nyaláb friss hírt, elmélkedjünk egy parányit a haza sorsáról, aztán keljünk fel frissiben, menjünk haza, s feküdjünk le frissiben a puha ágyba, s holnap aztán friss erővel fölkelve, verjük szét, ha lehet, a janicsárokat, kik ellen egyébiránt nekem semmi kifogásom sincs, mert fejöket borotváltatják, a nagyasszonyomat el nem rabolják, s a köpölyözésre és érvágásra csak annyi szükségök van, mint kegyelmednek s más becsületes hazafinak. Én tehát szívemből gyűlölöm őket; de nem haszonlesésből, hanem tiszta magyar jóindulatból.
– A janicsárokat, – válaszolá Barnabás, – előbb kellene kiverni, s aztán rá lakomázni; azonban megfordítva sem árt. Szóljunk be János diák uramhoz, s hívjuk el őket is vacsorára.
A különböző név alatt egy czélra törekvők az utczán találkoztak, s csakhamar a híres vendéglő kertjében alkalmok lőn nevezetes adatokkal szaporítani mind tapasztalásaikat, mind pedig élettörténetöket.
VIII.
A Hét vezér közönsége most nem a régi józan, komoly és hallgatag polgárokból állott, kik egy meszely bor mellett az ágostai ötvösek műveiről, a nürnbergi posztóról, a linczi hamar foszló kelmékről, a török szattyánról, a novográdi prémekről, az erdélyi szűrt mézről, a nagybányai aszalt szilváról, a Fuggerek üzérkedéseiről, a Thurzók pénzcsikarásairól, a felső vidéki várurak rablásairól, a marhavásárról, a hús limitatiójáról, a czéhmesterek szabadalmairól, az eretnekek vakmerő prédikáczióiról, a magistratus választásáról, a Ferdinánd és Izabella közt kiütött háború indokairól, folyamáról, s az a miatt támadt éhségről, döghalálról, jövedelmező szállítmányokról és irtózatos harácsolásokról beszélgettek.
Ezek a derék, rendszerető polgárok ma naplementekor már bezárták boltjaikat, műhelyeiket, raktáraikat és irodáikat. Kitelhető pontossággal állították össze vagyonaik és adósságaik mérlegét, mintha tüstént számot kellene adniok, az örökkévaló birószéke előtt, hol semmi igazságtalan fillért nem lehet zsebre dugni, semmi csalfa csődöt nem lehet elpalástolni. Miután pedig vagyonukkal s lelkiismeretökkel tisztába jöttek, s ha az arkangyal trombitájától rettegtek is, semmit többé jóvá nem tehetének, gondolkodó arczczal vonultak lakásaikba, megparancsolták leányaiknak, hogy az ablakon, ha megvirrad is, ki ne nézzenek, megcsókolták nejeiket, kiket idegen ölelésektől már nem féltettek, s karszékeikre leülve, mint a római senatorok a gallusokat, nagy elszántsággal várták azt, a mit török-tatár rablásnak neveznek, csakhogy bereteszelt ajtókkal.
A Hét electornál vagy Vezérnél üres helyeiket részint fiatal polgárok, kik az óvatosság és körültekintés mesterségét ezután tanulják meg, részint katonaviselt egyének, részint pattogó megyei nemesek, részint hírterjesztő és hírszomjas egyéniségek, részint pedig kémek s megvásárlott izgatók foglalták el.
János diák, mint a külváros legnagyobb politikusa, a közönség közt hamar tért tudott nyitni, s épen a kert kellő közepébe vezette tisztelt vendégeit s egy kis külön asztalt diadalmasan el is foglalt.
A nagyszámú közönség nem működtette oly szorgalommal a kést és villát, mint életerős kinézésétől várni lehetett volna. A helyett csupa rossz hírekkel táplálkozott, s egyik a másiknak látszott étvágyát elrontani akarni.
Ellenben a borbély, ki mióta princzipálisának özvegyét nőül vette, s az officinát tulajdonának vallja, mindig kötelességének tartá a tekintélyes polgár szerepét játszani, ha tudniillik elég nézőközönsége volt, most nagy lármával szólítá magához a vendéglő szolgáit, s frissiben megrendelt minden kész ételt, minden drágább bort, s az asztal csakhamar terhelve lőn tányérokkal, poharakkal, tálakkal és kupákkal.
Barnabás hatalmasan ivott; Elemér a reggeli gyaloglás és elmulasztott ebéd miatt éhes volt; János diák, ismert mértékletessége mellett sem akará megbántani a borbélyt, ki mind evésben, mind az ivásban jó példával járt elől. E miatt nem is kisérhetik figyelemmel a nagy napi kérdéseket, a melyek a szomszéd asztalok borozó közönségét szellemi eledellel táplálták.
De egyszerre az éktelen zaj közt megpendült a lant.
Elemér arra tekintett, s egy külön kis asztalnál látá a szikár, öreg egyént, kinek ajkai s hihetetlen sokaságú vékony arczredői élénken mozogtak a költői lelkesedés miatt.
A lant pengett, a dalnok vékony hangját kísérve; de a közönség érzéketlen maradt s folytatá vitatkozásait.
– Ki ez a szegény vén ember? – kérdé Elemér részvéttel.
– Csak annyit tudok róla, – szólt János diák, – hogy még az ostrom előtt jött Egerből ide, s kedvelt lantos vala; de egyszer eszébe jutott a török ellen dúdolni, s minthogy épen akkor Szolimán császár nekünk segítséget igért, a közönség kidobta a korcsmákból, s végre György fráter ő nagysága börtönbe záratta, honnan alkalmasint nem rég menekült ki, mert két hó óta ma látom először.
Míg Elemér szivéből sajnálta a dalnokot, mind a szenvedett fogságért, mind a tapasztalt részvétlenségért, ez új nótához kezd, mely Lehel kürtjének történetéről regél, de minden siker nélkül.
Elemér a Dorka néne még megmaradt kevés pénzdarabjai közül egyet kivett, s a lantos asztalára tevé, ki azt könnybe lábadt szemmel köszöné meg.
János deák, a külváros legelőrelátóbb politikusa, a lantoshoz sompolygott, s fülébe sugá: – Most kell a török nótákkal előállani.
– Lovagok, vitézlő várőrök, tekintetes rendek, különösen tisztelt polgárok! – szólt a lantos, agg kora ellenére is élénken pattanva fel az asztalra. – Jó uraim! már a török rabságba hurczolt magyar fogoly bús nótájára került a sor. Hallgassák meg, a kiknek kezökön még nincs bilincs, a kik azt hiszik, hogy ma csendesen fogják fejeiket ágyvánkosaikra hajtani, ámbár a holnap már többé nem biztos.
A lantos le sem szállott az asztalról, midőn mély csend lett.