Zord idő (1. kötet): Regény három részben

Míg a díjt számlálta, messzünnön dörgé valaki: – Dzsemil aga maga veszi át tőletek a rabot száz aranyon.

Pista bácsi ráismert a dörgő hangú egyénben a vitéz agára, kinek oldala mellett harczolt Kőszeg falainál, s kit csak imént a dombról látott a martalóczok rablása korlátozásán működni.

– Nemes aga! kegyelmed jó szívéről sok dicséretet hallottam minden nyomon. Kérem, hagyja nálam az árva fiút.

– Nekem tetszik a gyermek, – válaszolta röviden és tört magyarsággal a török.

– Vegye nagylelkűsége fejében e pisztolyt tőlem.

Pista bácsi ritka szépségű pisztolyt adott az agának.

– Fogadja barátságom jeléül kegyelmed az én kedvelt fegyveremet. De a gyermek nálam marad.

Az aga még szebb, még drágább pisztolyt nyujtott Deák Istvánnak.

– Nem elég, hogy a hatalmas császár «duló és perzselő» csapatai kiirtották az egész családot? hát még e gyermek is rabbá legyen?

– Hasonlóan bántak az én családommal is Török Bálint portyázói, – válaszolta Dzsemil. – Kegyelmed pedig ügyeljen huszáraira, mert különben legott összekoczczannak a hatalmas padisah seregeivel.

Pista bácsi látta, hogy nincs veszteni való idő, s katonáihoz akart menni; de útját kezdék a martalóczok állani, szidalmazva őt kutya gyaurnak és fenyegetve.

Az agán volt most a rend fentartásának sora.

Dzsemil a legvakmerőbb martalócz fejéhez úgy csapta az ajándékba nyert pisztolyt, hogy szédülten bukott földre.

Hökkenve vonultak vissza a többiek, Dzsemil pedig Pista bácsit a háborgó huszárokig kisérte.

– Oly fiatal és oly bátor voltam, mint rabom, midőn Török Bálint fogságba ejtett, – szólt most az aga. – Keserű a rabság kenyere, ha tiszta buzából sütik is. A szörbet nem ízlik és a rózsaolaj elveszti szagát, midőn lábunkon csörög a bilincs. A madárdal sem szól szívünkhöz, mihelyt tudjuk, hogy hazánk egéről csak a felhők repülnek börtönünkig. Bajnok atyám Karamániából jött a Szávához, midőn Török Bálint a várat, hová küldeténk, mély béke idején földúlta. Engem rabbá tőn. Jól ismerem, magyar urak! hogy néz ki tömlöczötök. Egyébiránt ha kegyelmed majd pénzhez jut, s annyi váltságot fizet e gyermekért, a mennyit érettem vett föl Török Bálint, számolhat, hogy szabadon fogom bocsátani, föltéve, hogy a fogságban nem kap jobb nevelést, mint én Török Bálintnál.

Dzsemil rabszolgája Elemér volt…

Barnabás diák története titokszerűebb s talán borzasztóbb is. Dorkának iszony villámlik sötét szeméből, s arczát minden vércsepp odahagyja, ha valaki csak távolról is czéloz bizonyos évekre, bizonyos körülményekre, s bizonyos névre. Midőn pedig Sylvester napja közelg s a marczona tél hóval födi a mezőt, jéggel a patakokat, megindulnak a vénasszony könnyei, s arczának barázdáin sűrűn omlanak le. Minél nagyobb a hideg, minél felhőtlenebb az ég, csikorgóbb a szánút, nyugodtabb a természet tündöklőbb a csillagok fénye, tünderibb a hold világa, hallgatabb az éj, ünnepíebb és szebb a korány: Dorka keblében annál erősebb vihar küzd, annál aléltabb és bánatosabb arczczal lép ki hálókamrájából a gyűlölt újév elébe. Ezt a napot nem állhatja. Ez a nap őt néha leveri és ágyba szegzi. Dani bácsi rég megjegyezte, hogy az öregség szembetünőbb jelei mindig Sylvester éjén mutatkoznak Dorkánál. Ősz fürtei tömegestől akkor mutatkoztak, sovány, fehér arcza akkor váltott sárgaviasz színt, csengő hangja akkor kapott rezgést, dereka ismeretlen terhek alatt akkor hajlott meg végkép, kezében a kulcscsomó azóta csörömpöl, és Sylvester éjén kezdődött Dorka mellén az a lidércznyomás is, mely álmából rövid időközökkel fölébreszti s alkalmasint a vízkór előhirnöke. Pista bácsi a karácsoni ünnepek körül már kezdi figyelmeztetni a családot és cselédeket, hogy hagyjanak békét Dorkának, ne bosszantsák őt, ne háborgassák szobájában, vegyék el tőle a kamara kulcsát, igazítsanak helyette minden dolgot. Majd rendbe jön úgyis a kedve és egészsége, s akkor kipótolja, a mit mulasztott.

Miért vannak a vén asszony életében válságos napok? E kérdésre egész pontossággal sem Pista, sem Dani bácsi nem felelhetnek.

A mit tudnak, ebből áll: Mielőtt nagy rokonuk Werbőczi István a szokásos törvényeket összegyüjtötte, rendezte és a kinövésektől megtisztította volna, sokkal zavarosabban folytak az ügyek, sokkal több önkény történt, mint azután. Még a királyi udvar birái sem figyelték jól meg az eljárási formák természetét, s néha úgy mondattak törvényt a vádlottakra, s úgy hajtották végre az itéletet, hogy az egész ország füle megcsendült bele, s vidékről-vidékre bizonyos nyugtalanság terjedt az ember fejének és vagyonának biztossága iránt. Az is előfordult, hogy a hatalmas úr vagy hadvezér, kivált ha az uralkodó gyönge volt, önkényesen hozott itéletet a királyi udvar birájának hatósága alá tartozó ügyekben is, s a mi hiba el volt követve, később jóvá sem lehetett tenni.

Isten tudja, mi része volt e visszaéléseknek azon homályos történetben, mely Barnabás diák atyját, mint honárulót, életétől és birtokaitól megfosztotta.

Pista sokat hallott a kivégzett úr gazdagsága felől.

Dani bácsi azt rebesgette, hogy Barnabás diák talán a Héderváryakkal is rokon. Mások ily magas összeköttetésünek nem képzelhették a szegény diákot; de kétségbe sem vonták előkelő származását. Azután arról sem volt meghasonló vélemény, hogy a kivégzett honáruló uradalmaiba előbb erőszakkal ült be a testvéröcs, s utóbb Ulászlótól új adományozást nyert.

Barnabás diák anyja a lakodalom után hat héttel őrülten vitetett férje holttestétől Dorkához, ki neki nénje és fiatal, de gyermektelen özvegy volt.

Majdnem kilencz hó telt el, midőn a tébolyodott nő örökre behunyta szemét, s csecsemője először látta a világosságot.

Dorka a koporsó és a bölcső közt állva, fölemelt három ujjal esküvé az Atya, Fiu és Szentlélek nevére, hogy utolsó fillérét is rákölti, és nem fog addig nyugodni, míg a csecsemő vagyonát, s az apa becsületét vissza nem szerzi. Bár ne esküdött volna! Pöre lőn elég, pénze is elfogyott; de az új adományozást megsemmisíteni és a honárulási bűn mocskát letöröltetni nem tudta. Az egyikben a bitor öcs hatalmas befolyása, a másikban egy nagy név varázsa gátlá. Dorka koldusbottal vette nyakába a világot, s Barnabás diák pennás ember lévén, itt-ott szerzett magának és mellékesen nagynénjének is kenyeret, könyörületből vagy munka után. Jobb sors csak akkor derült rájok, mikor Dorka a Deák István és Dániel úr vendégszerető várába telepedett le, s midőn kevéssel utóbb Barnabás a szomszéd kolostorban állandó foglalatosságra talált, s hogy több hányatásnak kitéve ne legyen, az egyházi életre akarta magát végkép szánni.

A múltból vett ennyi értesítés mellett ismét fölvehetjük történetünk fonalát.

*

Junius első napjainak egyike derülten virradt meg. A hajnal aranysugáraival az égen, gyémánt harmatcsöppjeivel a füvön, bimbóikból most fakadt rózsáival a kertben, s dalos madaraival a zöld lombok között oly bűbájos volt, hogy alig lehetett szépségeit élvezve, emlékezni az átvirrasztott éjre, s a lélek, mely a csüggedést, mint nehéz bilincset, hurczolta magával a hajnalszürkületig a friss, a balzsamos, a mosolygó tavaszreggelen egyszerre visszanyerte erélyét, tevékenységét mára, hitét a holnap iránt, hitét a gondviselésben.

Elemér eloltotta gyertyáját.

Forró homlokáról a hűvös szellő lecsalta a sötét merengés árnyait. Szemei és arczvonásai megint eleven, negédes, kalandori kifejezést nyertek. Ajkaira ismét megjött a mosoly, mely az örömet üdvözlé, a veszélyt megveté, s annyi gyöngéd és szilaj érzést fejezett ki, a mennyi csak egy merész, fogékony, mindent szeretettel átölelni, és magától büszkén eltaszítni egyaránt kész kedélyben támadhatott.

Pista és Dani bácsi, kik a reggeli harangozáskor találkoztak vele a tornáczon, a vár számos vendégei, kik csaknem éjfélig voltak víg szeszélyeinek bámulói, oly kellemes társalgónak találták őt, mint eddig soha. Pedig Elemér, egymás közt szólva, a török rabságból kiszabadulása óta a múlt éjjel érzé először, mi a bánat, mi a küzdés, mi a lemondás, mi a képzelet fellegvára romjaiban, mi a szív ízekre szakítva, mi a szerelem-remény, mi a dicsvágy, azt szentesítő magasabb érdek nélkül. Szerencsés a fiatal kor, mely a benyomásokat a mily gyorsan veszi át, oly hamar veti tovább.

Dorka nem volt fiatal.

Nála sem aludt ki a mécs egész virradtig.

Az orgonafa, mely az ő és a Dora szomszéd szobájának ablaka közt terjeszté ki ágait, a múlt éjjel érdekes vendéget fogadott galyai közé. Egy csalogány érkezett a holdsugártól vezetve oda. Nem tudom, hol hagyta és miért hagyta el párját? De kis kebele tele volt bánattal és dallal, s minthogy szívtitkainak elregélésében semmi illem vagy világi tekintet nem korlátolá, az egész kert meghallotta féltékenységének, csalódásainak és növekedő szerelmének történetét. Dora szóról-szóra újra elálmodá, a mit a madártól hallott; melle a szűzlepel alatt nyugtalanabbúl emelkedett, ajkára édes mosoly, szempilláira reszkető könny lopódzott, s midőn fölébredett, nem birta elhatározni: vánkosain szőjje-e tovább álmait, vagy nyilt szemekkel a kert rózsalugasaiban?

Ellenben Dorka a csevegő madárnak tulajdonította, hogy folyvást körüle ólálkodott a lázas aléltság mákonyával az álom; de midőn a behunyt szemhéjak a halál testvérének jótékony érintéseit várnák, visszarezzent, tova tünt az. Hasztalan oltá el Dorka a mécset, újra meg újra meg kellett gyujtania. A vén asszony ágyában hánykolódva, s a karszéken virrasztva, a lármás madarat vádolta vörös szeméért, még összébb fonnyadt, még színetlenebb arczáért. Pedig a csalogány nélkül is ébren töltötte volna az éjet, s csak annyiszor sóhajtották volna vékony, vászonfejér ajkai: – Szegény Dora, Oh, miért nem pótolhatom nála az anya helyét! Miért tart bohó nénikének! Miért fog holnap vagy holnapután vigasztalásom oly kevéssé hatni reá, mint tanácsom tegnap, vagy tegnapelőtt! Boldogtalan percz volt az, midőn az idegen közénk jött lantjával és kalandor szivével!

Dorka restelte a hajnal kora jöttét is.

Miért nem hosszú az éjtszaka, ha álma nincs? Miért nem feledi magát a földön addig, míg elménk a kedvelt arczoktól elszokik, míg a sötétségben hiába keressük és meg nem szoríthatjuk kezét annak, kit szereténk, hogy midőn végre fölvirrad, már nem is tudjuk, hányan voltunk s hány nincs többé közöttünk?

A vén asszony a szokottnál későbben lépett ki szobájából. A mint a kamrába ment, hogy a szakácsnak a szükségeseket kiadja, keze közt a kulcsok hangosabban reszkettek, és zörejökben valami megdöbbentő, valami óva intő volt… legalább ő úgy hitte. Le is tevé az áruló érczeket egy hombárra. Nézte, de nem látta a sok lisztet, tojást és szalonnát, a mit a szakács fürgén magához vett. Akart volna még többet időzni a kamrában, de nem talált rá okot, s midőn a tornáczhoz visszaérkezett, hol már Pista és Dani bácsi a tiszttel és jobbágyokkal komoly dolgokról vitáztak, boldog volt, hogy most az egyszer senki sem állott vele szóba, s hogy észre sem vették, midőn a lépcsőn saját köntösébe megbotlott.

*

– Vajjon miért akar ma Dorka Óváriékhoz menni? – kérdé ebéd után Pista bácsi.

– Hát valóban akar? – tudakolta Dani bácsi.

– S öcsémuram nem hallá?

– Nekem nem jelentette.

– Hozzám fordult az engedelemért.

– Eh! s nem mondott kegyelmednek semmit szándéka felől?

– Úgy vélem, öcsémuramnak beszélte el.

– Igen nagy tévedésben van kegyelmed.

– Ej!

– Ej! hát min jártatja Dorka eszét? – pattant föl Dani bácsi.

– Házunkkal nincs barátságban Óvári uram.

– S a mi rokonunk, a nagy Werbőczi István ellen mindig torzsalkodott.

– Felesége meg azt mondta Doráról, hogy nincs elég ügyelet alatt.

– Ki ne volna ügyelet alatt? Óvári uram felesége Batthyányi Orbán úrfira kacsintgat.

– Azt mi nem tudjuk, kedves öcsém!

– Nem is rágalmazok én senkit; de az Óváriak Majláth czinkosai.

– Hazafiságukról magam sem dicsérem.

– Gritti elrabolt ékszereiből építtették az orrunk elébe a várat, a hol most laknak.

– Nincs az a mi orrunk előtt, öcsém. Egész mérföldre fekszik tőlünk.

– Minek töri hát roncsolt testét oly hosszas úton Dorka?

– Ne bizgasd, öcsém, nem tesz ő semmit helyes ok nélkül.

– Az igaz, Dorka jámbor, becsületes asszony.

– Tiszta színarany.

– Hej! valami bántja őt most.

– Én is szomorúnak találom. De mi baja lehet?

– Tudja, kegyelmed, némelyikünkön nehéz malomkőként fekszik az élet.

– S terhe némileg csak az oly víg kedély által könnyül, minő a derék Elemérünké.

– De hová is tünt e fiú közülünk?

– Vendégeinket tartja szép szóval. Már az igaz, mi nem is tudnánk Elemér nélkül lenni.

– Úgy hozzászoktunk.

– Csak ne parancsolná hamar magához a mi rokonunk, Werbőczi István.

– Remélem örökre nálunk feledte őt, – végzé a társalgást Dani bácsi.

Ez optimismus annyira tetszett Pista bácsinak, hogy nevettében majd kicsordult a könny szeméből.

*

Azalatt Dorka fölnyitá szekrényét s egy aranyat, nyolcz tallért és néhány denárt számlált össze.

Volt néhány halpénzvékony ezüstdarabja is, Zsigmond császár képével s olvashatatlan betűkkel.

Külön rongyba takarva talált még két zechinára, mely Törökországból vándorolhatott hozzánk Gritti rövid kormányzósága alatt.

Ennyiből állott vagyona s kevésnek hivé azt bizonyos tervnek, melyet elméjében forgat, létesítésére.

Most keze reszketni kezdett.

A mit akart, az ő szíve szerint, szentségtörés volt.

A mit akart, azzal félszázados emlék vesztené el zománczát, a kegyeletet s értékére nézve vásári árúvá sülyedne, melyet karátra venni, pontosan megbecsleni és kifizetni a kalmár dolga.

Elkövesse-e Dorka, saját kedélye ellen, az iszonyú merényt?

Megkisérlé, de ujjai vagy erőtlenek voltak, midőn a selyemzsinórt illeték; vagy pedig a jegygyűrűt, – mely a vén asszony keblében úgy el volt rejtve, mint a koporsóban a halott, kit egykor elragadtatással nevezett férjének, – látatlan kéz védte, míg lehetett, az idegen szemek elől.

Dorka csóválta fejét.

– Majd az úton… majd, ha a kocsin leszek… majd Óvári uram ő kegyelme előtt… midőn a tallérokat zörgeti… majd akkor kiveszem én a gyűrűt. Igaz, gondolá megint Dorka, szegény Barnabás számára nem lesz aztán semmi elzálogosítani valóm. Ha valaha az élet utain találkozni fogna a szerencsével, melyet nevéről sem ismer, s ha mondaná az neki: egy marék pénz árán bevezetlek a világba, hogy tanulj remélni, szeretni, megbocsátani, – oh, Istenem! hol van akkor az a marék pénz? Jegygyűrűmmel eltünt örökre! De minek is lépjen Barnabás valaha a világba? Lehet-e a megvetéssel szeretni, a kétségbeeséssel remélni, a gyűlölettel megbocsátani? A ki már őt a világba küldené, csak a bűnbe taszítaná. Maradjon ő az egyház védszárnya alatt. Ha valaha szerzetessé lehet, ha a kolostori magány egy-egy emlékkel egy bánatot, egy bosszútervet kiolt kebléből; ha a bőjt, ima, szeges öv és a fenyőhasábokból rakott ágyvánkos összetöri jellemét, hogy újra alkossa: akkor boldogabb lesz, mint eddig volt, mert kibékül az Istennel! Úgy van, nekem most csak Dorától kell a veszélyt eltávolítanom; Barnabás jó kezekbe került. Őt nem féltem. Jegygyűrűm árán Elemér fegyvert vásárolhat magának. Lovat nagyuraimtól kapott s az útiköltségre kijut az én készpénzemből.

Dorka a magyar aranyat, a zechinát, a tallérokat, Zsigmond császár apró pénzeit és a dénárokat még egyszer összeszámítván, úgy találta, hogy ennyi kincscsel könnyen lehet Budára és Werbőczi Istvánhoz érkezni. Csak ki kell az alkalmat lesni a várba surranásra. Azt majd eligazítja az idegen, a ki Dora szívébe is oly könnyen tudott lopódzni.

III.

A férfi szobája keveset bizonyít jelleméről s belélete történetét is ritkán árulja el.

De a nőt megitélheted abból, a mit lakása küszöbén belül látsz. Miként arczát a tükör, minden tárgy, melyet maga köré vont, hűn másolja le kedélyét.

A czella, hol Dora alszik, egykor talán oly édesen látta szenderegni a lemondó szerzetest, mintha a szigornak, melyet ez háromféle esküvel fogadott, csak kéje volna és semmi terhe. S viszont, hányszor nem voltak a néma falak a kötelesség elleni titkos harcz és a végzettel elégületlen szív kitöréseinek tanúi! Erény és gyöngeség fölváltva kerestek menedéket e keskeny, e mély ablakú, hűvös és homályos szobában.

A mióta Dora lakása lett, derültebbé vált a nélkül, hogy szent komolyságából veszített volna. Az ablakba virágedények költöztek, a falon koszorúzva függ a lant, de a térdelő zsámolyán ott van az imakönyv, és az ágy felett az érczfeszület. Kis asztal és hímzőráma van helyezve azon fülkébe, melyet a könnyű, átlátszó és hófehér függönynyel el lehet zárni, s mely az ablakfal szélességeig terjed. Oly sugáralak, minő a Doráé, kényelmesen foglalhat helyet az asztal előtti széken, s munka, gyermekvágyak és a serdült leány álmodozása közt úgy töltheti el a gyors órákat, hogy külön szobában vélheti magát, míg Dorka a függönyön túl rakosgat, tisztogat és zsémbel a komornára.

Dorka szereti a rendet, s növendékénél is mindent saját helyére tesz le; de mikor a vén asszony eltávozott, Dora szelesen, könnyelműen egy kevés változtatáshoz fog, s míg egyet ide, mást oda mozdít, a széparányosság és nemes ízlés varázsa terül el mindenüvé, keresetlenül hódít mindenütt, s csak a gyakorlott szem veszi észre az eszközöket, melyekkel az összhangzás érzéke öntudatlanul érte el czélját. Dora alig volna képes számot adni arról is, hogy a bútorzatban a választékosság micsoda neme s a rendezés mily módjai takarják be sűrű fátyollal a szűkölködés jeleit, még pedig a nélkül, hogy a keresettség és fényűzés kétes benyomását költenék föl barátnőiben, kik néha meglátogatják, mint szokás, az ócsárlási vágyat magokkal hozva. Dora nem részesült az anyai nevelés szerencséjében. A fölügyelet hiánya nála egy-egy gyermeteg ötlet, egy-egy helytelen, de bájos sajátság által észrevehető, s Pista bácsi és Dani bácsi többször hallák már, hogy leányuk kiképzésére elég gondot nem fordítottak. De ha a háztűznéző Dora szobájába be találna lépni, a szűziesség, szemérem s az ártatlan kedély igézetével találkoznék, s eszébe sem jutna, hogy rég a sírban porlik az a vigyázó szem, s az égbe szállt az a szerető lélek, kit a leánygyermekeknél sem az apa, sem a legtökéletesebb idegen nő nem tud, még a leghűbb őrködéssel is, pótolni.

Dora szobáját jól fedezett s alig észrevehető falajtó választá el a Dorkáétól.

Ez nappal többnyire csukva, éjjelenként pedig, ha csak a vén asszony kivételes szeszélye nem jön közbe, mindig nyitva van.

*

Azon nap estéjén, midőn Óváriéktól hazatért, Dorka igen fáradtnak mondá magát, s a szokottnál sokkal korábban feküdt le.

Dorának kellett a vacsorakészítésnél a felügyelőnőt, s az asztalnál a háziasszonyt képviselni. S minthogy történetesen feleséges és leányos vendégek, még pedig az úri rendből, érkeztek, Pista bácsi köszvényes lábaira kitelhetően szűk és kényelmetlen csizmát huzatott, Dani bácsi majdnem úgy begombolta mentéjét, mint urabátyja, s mindketten, ha nem is új, de eléggé sujtásos ruhában, és ha nem is komoran, de eléggé összeszedetten vacsoráltak. A serleg lassabban ürült ugyan, azonban a társalgás mindig friss folyamatban volt; mert a háziúr kötelessége Pista bácsinál az alkalmatlan helyzetbe jutott láb keserű tiltakozásait elnémítani, s ugyan e kötelesség Dani bácsit érzéketlenné tevé még azon ujságvágy iránt is: vajon Óvári miről beszélt Dorkával és Óváriné mivel kivánt árnyékot vetni Dorára? Elemér az asztal végén szintén iparkodott környezetét, a mennyire csak lehet, mulattatni; de arczvonalain a szomorúság sajátságos játéka vegyült a szeszélylyel, s hangjában és modorán, midőn enyelgett is, volt valami megindító, majdnem csüggesztő. Dora figyelmét nem kerülte ki az ifjú magaviselete, s azon magyarázhatatlan hatásnál fogva, melyet a kedély gyakorol a kedélyre, a kedves leány mindig nyájasabb lett barátnőihez, alázatosabb a nénék, meg a vén urak iránt, s talán többet is beszélt, mint hajadon fővel – az akkori nézetek szerint – illendő volt; de minden jó kedvének, minden mosolyainak ellenére, keblében méla érzések támadtak, hasonlók az őszi levélhullás és az őszi szél halk zúgása miatt keletkezett hangulatunkhoz, mely a helyett, hogy sötét képekkel népesítené meg lelkünket, az enyészet, hervadás és halál szelid ábrándjait szövi örömeink közé, a helyett, hogy bánat volna, inkább csak határozatlan vágy a bánat után.

A vacsora, bár elég későn, de a nők kedvéért a szokottnál korábban végződött.

Pista és Dani bácsi most az egyszer meg valának e változással elégedve, s Dora, miután még a vendégek kényelmére vonatkozó intézkedések körül is a szükséges ellenőrködést végzé, kifáradtan tért, a komorna kiséretében, a hálószobába.

Mindjárt beléptekor szemébe kellett ötlenie, hogy a Dorkához vezető ajtó csukva van.

Gyöngén érinti kezével a kilincset, de eredmény nélkül.

A zár elő volt tolva.

– Talán rosszul lett Dorka néni? – kérdi a komornától. – Mikor vacsorára mentem, még nyitva volt az ajtó, és a néni egy kereveten igen csendesen szendergett.

– De később én a kisasszony szobájában találtam a térdelő előtt.

– Dorka néni, Dorka néni! nem beteg-e? – tudakolá aggódva Dora, a kulcslyukra téve ajkait.

– Csak pihenni akarok, kedvesem! Feküdjél le és aludjál te is.

A komorna hamar végzé kötelességét, s az ágy hófehér vánkosain a gyönyörű leány ébenfekete gazdag fürtei, csipkék közül félig kiemelkedett arczéle, a takaró által nem egészen befedett mellének kerek, ingerdús és tökélyes formái, meg a könyökig szabadon hagyott s csábító szépségű kar és mesésen parányi kéz, együtt oly szép képet rajzolhattak volna előmbe, hogy annak hű másolatával akkor sem ajándékozhatnám meg az olvasót, ha szavak helyett színekkel tudnék, és pedig művészileg, ecsetelni.

Dora nem húnyta még be egészen szempilláit, midőn úgy rémlett, hogy egy ajtó halk nyikorgását hallja.

– Dorka néni csakugyan beteg, – e gondolat elűzte a leány félszenderét.

Később a falajtón át suttogást vélt hallani.

Már ismét a kulcslyukon akart átszólani, hogy a néne állapotáról bizonyosságot nyerjen, midőn leírhatatlan csodálkozására Elemér hangját vélte a suttogásban fölismerni.

Dorka sokkal szigorúabban tartotta magát bizonyos illemi szabályokhoz, hogysem Elemért nappal is másként fogadta volna magánál, mint megbízások végett, vagy ha az öreg uraktól volt hozzá küldve. Különben sem látszott, legalább Dora nézete szerint, a néne elég előzékenységgel, sőt – ha a gyöngédségre a kiméletlenség vádja alkalmazható volna – elég elnézéssel viseltetni e derék ifjú iránt.

Mit jelenthet tehát a szokatlan látogatás e szokatlan időben.

Elütötte a tizenegyet, s a suttogás néhány percz óta tart.

– Istenem! talán Pista atyus beteg; szent ég! talán hirtelen valami baj érte édes atyámat! Ily gondolat elég volt arra, hogy Dora fölemelkedjék ágyából, s már feledve mindent, Dorkához akart átkiáltani, midőn Elemér ajkáról halkan, de érthetőleg hallá nevét.

Dora szíve erre oly erősen kezdett verni, mintha az ablak előtt az orgonafára, hol a csalogány tegnap dalolt, most a villám sujtott volna le.

Csakhamar Dorka elfojtott zokogásának töredékei érkeztek alig sejthető alakban a leány ágyáig. Aztán valószínűleg egy szekrény zára nyilt föl lassan s a másik perczben – a mennyire kivehető volt – Elemér és Dorka a folyosóra mentek. – Idő telt bele, míg a vén asszony visszatért, hogy sóhajok közt feküdjék nyoszolyájába.

Bármennyire fölizgatták a történtek a leány idegzetét, a fiatal évek és egészség megkívánták a pihenés adóját. Éjfél után nemsokára eljött az álom, s a leány szemei a hajnalsugarakkal egyszerre nyiltak meg.

Fölébredéskor elfogulva érzé szívét, mintha egy rossz sejtelem, vagy egy nyugtalan visszaemlékezés szorítaná azt összébb és mindig összébb.

Zavartan tünedeztek föl elméjében az éj rejtélyes történetei, s mikor épen külön akarta választani az álmot és valót, a kertben halk, de tisztán kivehető ének zendült meg.

Dora Elemér hangjára ismert.

Az ifjú nem lehetett messze a vár azon szögletétől, hol az orgonafa vendégein kívül csak Dora, Dorka és Dani meg Pista bácsi régi fegyverei laktak.

A rövid dal tartalma ez volt:

Dora, midőn az ének megszünt, az ágy vánkosába temette arczát.

Mintha egy láthatatlan kéz nyúlt volna szivéhez, hogy kiszakítsa ezt kebléből, a boldogsággal együtt!

Számára a bűvészet egész világot épített föl és döntött ugyanazon perczben rommá.

A gyermekből rögtön leány lett, s a leányból szerencsétlen hölgy.

Érzé, hogy szeret, s hogy szerelme külön vált a reménytől, mielőtt még vele találkozott volna.

Miként kapcsolatos annyi kin és kéj? nem tudta sejteni.

Könyei megindultak s elfojtott zokogása erősebben tört ki.

*

Elemér még egy röpke tekintetet vetett az ablakra, melynek függönye le volt eresztve, s azzal a kertből oly gyorsan távozott, mintha üldöznék, mintha nyomában volna a megbánás, hogy az első tétovát fölhasználva, örökre visszatartóztassa kitűzött czéljától.

Az udvaron Dorka várt reá.

A vén asszony ősz fürteit főkötővel sem takarta. Pongyola öltözéke, a virrasztás miatt még inkább elhalványult vonalai, a sovány összeesett test, a vékony kék ajak, a sietség és szorongatás által majdnem eszelősségig bizarr mozdulatok, a reszkető kéz és áll, a cserszínű hólyagos szemek szögleteiből az arczredők közé szivárgó nedv, mely talán a részvét könycseppje volt, de a hűvös reggeli lég miatt is támadhatott: mindez együtt oly hatást tett Elemérre, mintha a keresztúton boszorkány lépett volna elébe, hogy áldásával átkot, vagy átkával áldást kössön a hosszú, a kétes kimenetelű vándorúthoz, melyet a végzet akaratánál fogva most meg kell kezdenie.

A szegény agg nő figyelmét sem kerülhette ki e kellemetlen benyomás.

– Dorka néni, – szólt Elemér, – a pénzt, melyet kegyelmed adott, kölcsönnek fogom tekinteni, és százszor vetem koczkára életemet, csakhogy hamar visszafizethessem.

– Elemér, Elemér! – sopánkodék a nő, – nincs semmi bizodalmad irántam. Te azon is kételkedel, hogy Dora boldogságáért tanácsoltam távozásodat.

– Dorát megérdemelni lehetetlen, de kezét bírni, ha enyém volna…

– Akkor is lehetetlen, Elemér! A Deák-család tekintélyesebbjeink közé tartozik, s rokonságban áll azzal a nagy úrral, kinek te pénzen megváltott szolgája vagy. István és Dániel ő kegyelmök szeretetét háládatlansággal fizetnéd-e vissza? Évekig munkáltak megszabadításodon, s te azért akarsz várukban lenni, hogy legdrágább kincsöktől megfoszd? Gyújtsd inkább rájok az épületet!

– Ibrahim, a szultán barátja, az ozmán birodalom kormányának első embere, és a hadseregek fővezére, rabgyermek volt, szegény görög szülőktől származott. Tudom én ezt. Hallottam azt is, hogy Athinai Simonnak atyja Batthyány jobbágya, míg ő országnagy és főrangú családba házasodott. De, Dorka néni, milliók közül csak egyet emel a végzet ily csodálatosan.

– Könnyebb egy leány fejét elkábítani, mint nagy emberré lenni; ezt én is hiszem. De lásd, Elemér! István és Dániel nagyuraimék a te egyetlen jótevőid.

– Igaz, igaz, Dorka néni! – szólt az ifjú.

A lóakolhoz értek, s Elemér nyergelni kezdé az ajándékba kapott mént.

– Dorka néni! úgy-e kegyelmed nem fog engem Doránál leszólani?

– Koporsóm szélén állok, de még senki sem vádolt álnoksággal.

Elemér szorosabbra vonta a nyeregszíjakat. – Dorka néni! ha kérők jönnek a házhoz, mondani fogja-e: ez az ifjú gazdag, deli és régi család ivadéka! Mondja-e: Dora, a te édes apád s nagybátyád vén, beteges, s ha behúnyják szemöket, ki fog rólad gondoskodni?

Dorka megdöbbent és hallgatott.

Az ifjú pedig ismét a jászolhoz köté lovát.

– Kegyelmed, – szólt az istálló küszöbén, – úgy-e azt a mesét sem regéli el, hogy Budán, vagy az operenczián túl valahol szép arát vezettem oltárhoz? Vannak szelid, holdas éjtszakák, midőn az egész természet reszket a kéj és boldogság mámorától; midőn a virágos tavasz illatának legbódítóbb részeit adja át a szellőnek, hogy maga a lélekzés legyen idegeink csábítója, s midőn a madárdal beszéddé válik és az álmodó szívet az élvezet titkairól világosítja föl. Ilyenkor az eltemetett szerelem sírhantjai is egyszerre a vágyak virágágyaivá válnak; akkora termékenyítő ereje van az érzékiség langy-meleg légkörének. Talán csak perczekig tart a bűvölet; de határozhat az élet sorsáról. Dorka néni mindig Dora mellett van, s mondani fogja-e valaha neki: Elemér könnyelmű, ma szeret, holnap feled?

– Soha sem! – zokogá a vén asszony, egyaránt félvén, hogy igen sokat igér, s hogy ha nem igér mindent, Elemér megmásítja szándékát és nem távozik.

– Néném! – mondá most az ifjú, az akolból kivezetve paripáját, – a várnagytól hallottam, hogy Barnabás diák volna kegyelmed bálványa, fogadott fia, kényeztetett beczéje. Igaz-e?

– Miért kérded, fiam?

– Kegyelmed, mint hallom, minden asszonynál többet szenvedett, s így vallásosabb is. Tudni akarom tehát, kivánja-e, hogy tegye az Isten Barnabás diákot százszor szerencsétlenebbé, mint engemet, ha igéretét néném valaha megszegné?

Dorka nyárlevélként reszketett.

– Mit válaszol, néném?

Dorka az ifjú határozott tekintetére veté könyes szemeit.

– Legyen, mint te mondád! – rebegte alélt, elfojtott hangon.

Elemér a kengyelbe tevé fél lábát, s kezét a nyeregkápára.

– Én, – szólt ekkor, – jó uraimék előtt nem akarnék hitvány szökevényként tünni föl. Értesíteni fogom tehát őket Budára menetelem felől.

– Csak négy vagy öt napig ne! – esdeklett Dorka.

– Nem nyargalnának utánam, ha ma vennék is levelemet, de, Isten őrizzen, hogy kegyelmed akaratját megszegjem.

Gyorsan a nyeregbe veté magát.

– Az ég áraszsza malasztját Dorka nénémre! – mondá most Elemér. – Kegyelmednek sokat köszönök. Nem mertem volna hinni, hogy Dora szeret; nem mertem volna remélleni, hogy még a világon oly helyzetet foglalhassak el, mely biztosíthassa számomra az imádott leány kezét! Néném mindkettőről felvilágosított. Köszönet ezért a szerelem és dicsvágy nevében!

Elemér sarkantyút adott lovának, s egy pillanatra a várkapu leeresztett dobogója előtt volt, s a várnagy időt sem vehetett megkérdeni: ifjú úr, mikor jön vissza?

Dorka tőrszúrást érzett szivében e búcsúvétel minden szavára.

A szegény nő nagy veszélyt akart a háztól elhárítani, s most rémülten hallotta, hogy a veszély csekély volt; de az ő segítségével aligha nem fog utóbb óriássá nőni. Tehát ő födözte föl Dora szerelmét az ifjúnak! Ő buzdítá a bátortalant a leány kezéért küzdésre, s midőn el akart szakítani egy erősnek vélt viszonyt, akkor szilárdítá meg. Jóltevőit keserűségtől törekedett megóvni, s beavatkozása fog a családnak, melyet életénél is inkább szeret, igazi keserűséget okozni. Föláldozta testvére gyermekének, az ő fogadott fiának, utolsó filléreit; föláldozta az egyetlen ereklyét, a néhai, a mindig siratott férj jegygyűrűjét, s miért?… hogy egy kalandornak alkalmat szerezzen Dora kezéhez közelebb jutni, s a Deák-nemzetség büszkeségén mélyebb és mélyebb sebeket ejteni!

Elemér nyilatkozata ily gondolatokat ébresztett a vén asszonyban.

Sejtelmes félelem környékezte, s mintha a földbe gyökereztek volna lábai, alig tudott tovább mozdulni a helyről, honnan Elemér elvágtatott.

*

Míg künn ez történt, azon leeresztett függönyű ablakon belül, melyen a vándor ifjú tekintete egy órával előbb annyi éddel és fájdalommal csüggött, a jámbor Dorka, ha benyit, szintén elég alkalmat talált volna aggodalmakra, bánatra s talán önvádra is.

Dora, midőn kisírta könnyeit, midőn az ágyvánkosok közül fölemelte arczát, mindjárt magára ölté reggeli pongyoláját, óva hárította félre az ablak leplét, s szemeivel az ér mellett, a kis pallón, a kert távolabbi részein, a hegyek magaslatain, a fellegek közt, a hol csak a madár jár s a képzelet, keresett valakit, kiről bizonyos volt, hogy nem fogja többé meglátni. Halottainkkal is így vagyunk. Tudjuk, hogy kétségtelenül megszüntek élni. Látjuk a koporsó bezárását, hallottuk a temetési éneket, ismerjük a friss hantot, mely alatt nyugszanak, s mégis a gyászmenetből visszatérve, a mely fájdalom feledékenységével nyitunk a szobába, hol annyiszor találkoztunk velök, s megdöbbenünk, hogy miért nincsenek most ott, miért nem ülnek a karszékben, nem nyujtanak kezet nekünk, nem mosolyganak felénk.

– Csakugyan elment Elemér! – sóhajtá a leány.

Mellén összefogta kezét, gondolkodott, mintha az élet legmélyebb titkaiból akarna talányokat lehüvelyezni.

Rendre eszébe jutott minden czélzás, a mit időközönként Dorkától hallott, s a minek akkor elég értelme nem volt, most mély jelentésűvé vált.

– Elemér soha sem fog visszajönni! – rebegék ajkai.

Ekkor érzésein győzedelmeskedve, szempilláiról letörlé az utolsó könnyet, egy ezüst-kapcsos imakönyvet nyitott ki, s hosszasan imádkozott.

De megint kételyek támadtak keblében; elméjét megint talányok ostromolták.

Dorkához sietett. Nyitva találta az ajtót, üresen a szobát.

– Ezt így képzeltem! – mondá magában.

A fegyvertár előtt elhaladva, csigalépcsőn szállott le a kertbe, hogy rövidebb úton érhessen az épület másik szárnyához, hol Elemér szobája volt.

A nap már elég magasra emelkedett, s bizonyosan a vendégek közül már többen fölébredtek. De ez eszébe sem jutott Dorának. Elemér ajtója elébe lép, s kezét a kilincshez nyujtja. Ekkor remény, a szemérem, a női félénkség alakjában siet hozzá, s rezzenti őt vissza.

– Hátha nem ment el! – e gondolat Dorát megfosztá erejétől.

Az akkori nevelés szerint a házvezetés kötelességeihez gyermekkorában kezdett a leány szokni, s Dora az Elemér szobájában, mikor ez távol volt, ablakokat igazíttatott ki, butorokat rendezett, súroltatott és Dorkával együtt mindenről intézkedett, a mi a csínra és kényelemre tartozik. E gazdaasszonyi tiszt, úgy hiszem, egy leányt sem tesz bátrabbá, mint a minő különben volna.

Ő ismerte Elemér szállását, a nélkül, hogy ott valaha együtt találkoztak volna.

S ha most mégis Elemér benn lenne.

Az hihetetlen!

Azonban reszkető kézzel nyitá ki az ajtót.

A lant az üres szobában volt, s azon kevés könyv is, mely az ifjú minden kincsét tevé.

Dora egy ismeretlen betűkkel írt nagy kötetet nyitott föl, s az öröm sikoltása tört ki ajkain.

Három elszáradt ibolya volt a könyvben, s most nem találta ott.

Hogy miért őrizte Elemér a tavasznak még a hó alól szakított első zsengéit, azt Dora a mult napokban nem értette; de hogy miért vitte el magával, oh! ezt ma már tökéletesen tudta.

– Az én ajándékom! – sóhajtá a bú fellegei közül is ragyogó tekintettel.

Pista bácsi, ki a tornáczon a gazdasági ügyeket bevégezte, tudván, hogy a nők hosszasan öltözködnek, időt vett magának egy száradni kezdő, de igen ritka szépségű baraczkfa megnézésére. Fejét nógatva sajnálkozik a haldokló növényen, s talán ajkán zsémb is csuszszant ki a hanyag cselédekre. Mikor épen rossz kedvének javában volt, meglátta az Elemér szobájából kilépő Dorát, s ujjával magához inté.

– Hát te mit kerestél ott?

– Elemér elutazott, – szólt Dora szokott őszinteségével.

– Mit? – riadt föl az öreg úr, botjával ütögetve a köveket. – Megint elbarangol. Alig pihent meg nálunk, s újra nyakába vette a világot. Hüm! már látom, hogy unja magát közöttünk. Fiatal czimborákra akadt, s miatta a két öreg ásíthat ebben a bagolyfészekben, a mennyit tetszik. Nem oda Buda, Elemér öcsém! – puffogott Pista bácsi, – más táncz is van, mint a melyre kegyelmed a nótát fújja. Meglásd, leányom, Dora, kifogok én ezen a kóbor ficzkón kapni. Még ma titkos parancsot adok a várnagynak, hogy midőn legközelebb Elemér útra készül, várja be szépen, míg a kapu előtt van, s akkor hirtelen vonassa föl a dobogót. He-he! majd kaczagunk azután a várnagy humorán és Elemér fogságán. Ha pedig a mi lantos barátunk ismét útra akar kerekedni, az udvari kovácsnak majd fülébe súgja Dorka, hogy nyilazza jól meg a ló lábát. Beszélek én erről Dorkával, ha! ha! ha!

Az öregnek nevettében könny csordult ki szeméből, s e miatt nem vehette észre, hogy Dora pilláin is csillog valami.

– De nehogy eláruld tervemet, leányom! – szólt ujjával fenyegetőzve az öreg. – Mert Elemér félreérthetné a tréfát, ha tudná, hogy tőlünk kerül. Azt hinné, hogy erőszakoskodunk. Zsarnoknak képzelhetne, kik jogunkkal és helyzetével visszaélünk. Pedig mi szeretjük őt. S eszünkbe sem jut, hogy szolgánk… de nem is a miénk. Nagy rokonunk, Werbőczi István sok pénzen váltotta magához.

Pista bácsi nevetve távozott.

– Szüleim szolgának tartják őt! Minden úgy van, a hogy képzeltem. De Pista atyus nem folyt be eltávolítására. S vajon édes apám vett-e abban részt? Mit gyaníthattak? Istenem, hisz én is csak most gyanítom szivünk egész titkát! Erőt, erőt, mennyei atyám!

Dora komor, összeszedett tekintettel ért szobájába.

Az ablakmélyedésben foglalt helyet, s mintha templomban volna, meghajlott fővel ült, ajkait majdnem észrevétlenül mozgatá, arcza perczenként fehérebb lett, s vonásai a merengés fátyolán át mindig bágyadtabbak, szebbek, átszellemültebbek valának.

Dani bácsi jött nagy zajjal.

Sarka után erősebben csapódott be az ajtó, mint máskor.

– Az átkozott garabonczás diák! Alig penget el egy nótát a mi hajlékunkban, s tüstént idegenekhez megy lantolni. Hát micsoda ez a vár, hogy nyargalva fut ki belőle, mintha sülyedéstől féltené? Megrepedt-e alapja, roskadnak-e falai, vagy párkányáról a halálmadár visít-e álmaink közé? Mi nem tetszik Elemér úrfinak a mi becsületes házunknál? Talán nem is tudod, Dora, hogy megint elment.

– Tudom, édes atyám, – szólt a leány, nyugodtan emelve föl szemeit.

– Tudom, tudom. Nem kell azt így mondani, leányom. Vagy te, vagy Dorka a hibás. Nem jártatok eléggé kedvében. Dorka bizonyosan gyöngédtelenül bánik vele, te pedig keveset tanulsz tőle. Ha a háznál nem becsüljük eléggé, ne csodáljuk, ha idegen helyen keresi, a mi nálunk hiányzik. Még a vendégszeretetre nézve is rossz hírbe jövünk. Majd azt fogja mondani a mi rokonunknak, a nagy Werbőczinek, hogy Deákék gőgösek, lenézők. Ne mondd előttem, Dora, egyszer se mondd, Elemért szolgának. Affélével ne mentsd magad. Szolga! Mit szolga? Nem prédikálta-e a mult karácsoni ünnepeken a kolozsvári tisztelendő úr, hogy Aesopus és Empedocles szolgák voltak ugyan, de megértek tíz urat. Jelen voltál te is. Hallhattad. Én azt mondom, Elemér megér tizenegy urat.

Dani bácsi atyai intéseit és dorgálásait végezve, sarkon fordult, s mint rendesen, midőn kedvetlent kénytelen mondani, választ sem várva, gyorsan távozott.

Bezzeg nem volt gyors a Dorka bejövetele!

Nem halaszthatta tovább, különben lappangása felötlenék, s ez az ok, a miért most végre megjelent.

– Hova küldötted Elemért? – kérdé Dora, hideg, kimért, fölindulás nélküli hangon.

– Ő akart, szívem, menni… de hallgass erről, gyöngyalakom, ez titok!… Az Istenért, ne mondd meg senkinek!… Ő akart menni Budavár védelmezésére és a haza szolgálatára.

– Olyan vén asszony s egy fiatal leány előtt hazud! – szólt Dora csodálkozással csapva össze kezét. – Bocsánat, néném, – tevé rögtön hozzá, látva a mély hatást, melyet kiméletlen bánása az öregre gyakorolt. – Ne haragudjál illetlen szavaim miatt. Én a világgal ismeretlen vagyok; de talán rövidebb idő alatt, mint képzelnéd, meg fogom érteni a rúgókat, melyek a férfiak cselekedeteit vezetik, s melyek a mi akaratunkat kormányozzák. Szeretném tudni, édes Dorka, hogy micsoda nézeted van Elemér sorsa felől? A mult őszszel még török rabságban szenvedett. Gyermekkora óta az inség kenyerét ette. Egész családját valami nagy és vérengző háború alatt Pista atyus szemeláttára irtották ki. Apjának, testvéreinek, nagyatyjának más királya volt, mint nekünk… ugyanazon király, ki, a mint hallám, a mi királynénktól el akarja Budavárát foglalni. Elemér ellenünk nem harczolhat, azt jól tudom. De hát miért akar az ő atyja, nagyapja és testvérei királya ellen harczolni? Ha távozni kivánt tőlünk, s erre lehetett elég oka, miért ment épen a táborba? Miért nem várta valahová megvonulva azt az órát, midőn szabadon mehetett volna Werbőczi bátyánkhoz, a ki az ő ura, a ki iránt kötelességei vannak?

A vén Dorka ilyen kérdéseket nem várt a gyermek Dorától, s nem is lehetett a felelettel hamar kész.

De szemei merőn és tudakolón függöttek rajta s kénytelen volt válaszra gondolni.

– Szívem! – mondá végtére, sokkal igazabban, mintsem eléggé óvatosan, – szívem, Dora! Elemérnek ki kell magát tüntetni, hogy neve legyen!

– Neve! – ismétlé a leány, gondolkodó arczczal, – neve?

– Igen, Dora, neki hírre, névre van szüksége. Becsültetni akar, tekintetet kiván magának szerezni.

– Hogy nyájas, előzékeny, szíves, nemes érzésű, hogy retteg a bűntől, szereti az erényt: azért, úgy-e, nem becsülnék őt? Elemér, ha korona volna is a fején, alázattal hajlanék meg az oltár, a vén ember és a szenvedő előtt. Ő ha az országút porában egy elalélt nyomorékra találna, tüstént leszakítaná királyi palástjának bársonyát, hogy bekösse a vérző sebet; de úgy-e, se a felsőbb dolgok iránti tisztelet, se a könyörület nem szerez valóságos hírt és nevet? Úgy-e, a kinek név kell, az a halál torkába megy? S ezért volt Elemérnek szüksége Budavár alá sietni?

– Istenem! te most mindent oly különös színben látsz! – sóhajtá Dorka, koczkás kék kendőjével szorgalmasan törülgetve szemeit.

– S végtére is, mi az a név? Szólj Dorka, ha te jobban tudod. Talán épen ez a keleti gyöngy, melyet ujjaim közt tartok. Egy vakmerő ellopta a tengertől. De hányan maradtak a mélységben, a kik hasztalan keresték? Láttad-e kápolnánkban azt az oroszlán-vermet, hol a vadállatok Dániel kezét nyalják? Vajon hányat téptek szét azelőtt? Vajon hányat pusztítának el, míg egy csodatevőnek ismét hizelegni fognak? Dorka, mondd meg, nem oroszlán-veremből hozzák ki a nevet azok, a kiknek nincs? S Elemér csakugyan Budavár alá ment? Neked bizonyosan kell tudni. Hisz magad küldéd őt… De Istenem! mennyit fecsegünk mi most együtt, s azalatt vendégeink békétlenül várnak a reggelire és társaságra. Kérlek, vedd ki a ruhatartóból a búzavirágkék bársony-vállat, s azt a világos selyem rokolyát, mely, mint mondád, rajtam legszebben áll. Fürteim közé a gyöngysorokhoz virágokat tűzünk. Kellemes akarok lenni. Még eddig nem jutott eszembe, hogy nekünk is van fegyverünk, melylyel, ha jól forgatjuk, nevet szerezhetünk. Oh, az a név kiegyenlíti a születés közti különbséget is. Úgy-e, Dorka? De hisz én jó házból születtem! Bölcsőmet te ringattad, Dorka néni. Úgy-e, ez nem volt közönséges bölcső? Csak a tegnapi öltözetemet add hát ki… azt az egyszerűt. Istenem, mennyit fecsegtünk! Még a fejem is megfájult bele. Ne félj, Dorka, nem beszélem én el atyuséknak, hogy te küldötted Elemért Budára. Őt vissza nem hozhatnák; téged elhajtanának. Maradjon a mi titkunk a tréfa, a mely eszedbe jutott. A várban most egy szolgával kevesebb van, mint eddig volt. Semmi baj. Nemde, te is azt hiszed, hogy Elemér szolga? Lehetett volna fejedelem, ha szépség, erő, szív és ész trón volna, melyről, mint magasságról, a kisebb helyekre alátekinthetnénk; de mit tehetünk róla, ha Elemér… szolga? Szúrj egy tőrt… csak a hajam közé, Dorka, hogy ne bomoljék szét. Neked gyönge kezed van, nem sérthetsz meg. Mindig szerettél. Tudom, zokogva sírnál, ha meghalnék. No de én egészséges vagyok… fiatal és egészséges. Úgy-e, Dorka, csak az évek vénítik az embert, s a szív tele csak akkor kezdődik, ha az idő keze az utolsó virágot már letépte arczainkról?… Szólj! Én tapasztalatlan leány vagyok, s ezentúl kell tanulnom… még a szenvedést is; de azért nyugton lehetsz, nem árullak el tégedet… S mily hamar öltöztem föl a kellemes társalgás közt. Sietek a vendégekhez. Mosolyogj, Dorka, légy nyugodt.

A leány megdöbbenésig derült arczczal távozott.

Dorka a térdelő elébe borult, s összefogott kézzel zokogott:

– Istenem! engedd, hogy még az éjjel meghaljak, ha annak, mit jó szándékból tettem, rossz következései lesznek!