Zord idő (1. kötet): Regény három részben

IV.

Elemér a friss derült reggelen, mely fellegtelen, ragyogó napot igért, Gorbó felé vette útját. Paripája a legszaporább iramlók közé tartozott, s most először jött gazdájával ellenkezésbe. Máskor a mint távoztak, mind gyorsabbá vált haladásuk. Elemér szeretett hamar czélhoz jutni. A tér és idő közét, mely vágyát a teljesüléstől különválasztá, igyekezett minél keskenyebbre szorítani. Midőn hazaindult, a fecske szárnyaival kivánt a várba repülni; midőn onnan ismét elment, a madártól vagy gondolattól kölcsönzött volna gyorsaságot, ha csak azért is, hogy azután valamivel előbb térhessen vissza azon födél alá, hol Dora élt, s hol egy egész család fogadta oly örömmel, mintha idegen helyett rég ismert barát és szeretett rokon érkeznék meg. Most, oh, most a paripáról omlott a tajték a zabla miatt. Elemér, mihelyt az öreg várnagy a kaputól elvonult, csak lépésben akart haladni. Ellenben a tüzes vérű ló, a régi szokáshoz tartva magát, midőn tágulni érezte a zablát, azon reményben, hogy urának kivételes szeszélye megszünt, rögtön iramláshoz fogott; de mindannyiszor fájdalommal tapasztalá nagy csalatkozását. Pedig honnan képzelhette volna a szegény pára, hogy a fontolva haladás saját érdekével is összhangzik; hogy most már igazán messze kell utazniok, hogy aligha harap többé azon puha édes fűbe, mely a várkert lankáin oly gazdagon tenyészik, hogy aligha köszönti víg nyerítésével jászoltársait, Pista bácsi szürkéjét, és aligha csipkedi meg a másik szomszédnak, Dani bácsi pej kanczájának állát, midőn ez falánk szemtelenséggel akarja ő előle elhúzogatni az illatos szénát és a kövér vadlencsét. S ha az egyszerű fölfogású állat saját érdekeinek sejtelméig sem emelkedhetett, ki vehetné tőle rossz néven, ha nem tudta kitalálni, hogy Elemérnek most gyakran vissza kell nézni a vár födelére, a várkert gyümölcsfáira, a várkápolna keresztjére, a kereszt utolsó csillámára, s midőn ez is eltünt, a galambra, mely a vártól repül erre felé, a bárányfelhőre, mely könnyű ezüstszín testével a vár körül röpdös, és a menyboltozat azon részére, mely alatt a vár fekszik? Hát még arra az eszmére miként juthatott volna egy közönséges ló, hogy meg kell állania, mert Elemér előbb Dora keblén, most meg a fűben egy igen szép gyöngyvirágot látott, s mert oly alakú somfa néz alá a partról, a milyen Dani bácsi kertjében van, még pedig köröskörül paddal befoglalva, hogy a csendes alkonyokon leülni, beszélgetni, álmodozni, dalolni lehessen. Mennyi ok egyesült tehát, hogy a szegény paripa emberséges szándéka mellett is megbocsáthatatlan hibákat kövessen el. Szigorúan lakolt érettök. Egy mértföldig sem haladtak, midőn reszketegséget érzett testén, lábai fáradtabbak valának, mintha igát vont volna, kétszer megbotlott, többször kapta föl a fejét, s a sarkantyú miatt finom tiszta szőrén már vér serked, mi ismét a visszahatás törvényeinél fogva szemeit lángolóbbakká, szeszélyét bokrosabbá teszi, s egy-egy szilaj nyerítés hangzik ajkairól. Ez vala azon válságos időpont, midőn a paripa súlya után itélve, melyet hátán hord, még hinni akarta ugyan, hogy gazdáját viszi Gorbó felé; de a bánásmódot szemlélve, már kétkedni kezdett, vajon nem idegen zsarnok ül-e a nyeregben, kit a hegyi út mély árkába dobni hasznos is, törvényes is volna. Tervének kivitelére a lovag ügyessége miatt kevés kilátás mutatkozott ugyan, de mikor volt, kivált az oktalan állatoknál, a szenvedély pontos számító. Szerencséjére a szegény ló, épen midőn indulatai féket akartak veszteni, sorsán valami végzetszerű könnyítést érzett. Mi okból történt az? Igazán szólva, még távolról sem gyanítá. Pedig az ok igen egyszerű vala.

Elemér költői kedélye tudniillik a változó benyomásoknak nem állhatott sokáig ellene.

Oly szép délelőtt volt, mintha a természet megmutatni vágyott volna, mennyire tud, ha akar, kellemes és igéző lenni.

Az erdő minden lakosa érezte, hogy ünnepnapja van, hogy több örömre számíthat, mint máskor, s hálából a cser tetejéről a rigó legharsányabb dalait fütyölé, a galagonya ernyője közül a vadgalamb legkedélyesebben búgott, s még a jókedvű kakuk is minden favágónak és pásztorleánynak, ha meg sem kérdé, legalább száz évet jósolt. S mily fürgén ugrik a mókus Elemér szeme előtt egyik ágról a másikra, mily furcsán torzítja föl bóbitáját a banka, mily gyorsan kopogtat a fa kérgén a harkály, s mily nagyúri megvetéssel tekint a szirtdarabról e hóbortos nép tréfáira a varjú. A hegyi ér csattogott, zúgott, s aláhullva fehér foszlányaival verdeste a mészkövet és vörös agyagot, de midőn kitombolta magát, a simább hegytéren virágos partokat áztatott, ragyogó tükréhez csalta a szitakötőt, a kék lepkét és a tarka szárnyú pillangót, s miután a nap sugaraival eleget mulatott, megint a homályos erdőnek fordul, talán csak azért, hogy Elemérnek megmutassa a harasztot, honnan a dámvad kiugrik, s azokat a parton hagyott lábnyomokat, melyekről a vadász a szarvas közellétét gyanítaná. Elemér nem maradt érzéketlen a természet, a tájék, a környezet kellemei iránt. Annyi mosolygó arcz – s minden fűszál, minden falevél vidám tekintetű volt – rendre édes mélázattá olvasztotta föl az ifju bánatát. Ha az erdőben a vörösbegy, a rónán a pacsirta énekelt, ő is fütyölt valamit a madárdal közé, most egy görög halász románczából, melyet éjente hallott a Marmora-tengeren, majd egy régi magyar hegedűs lakodalmi danájából, majd pedig azon szerelmes versekből, melyeknek költésére, bármint tagadná, Dora tündéri termete, kis keze, piros ajka, mély tűzű szeme és igéző arczának beszédes vonásai lelkesítették.

Az erdős vidék szépségeit már gyakrabban szakították meg zöld vetések; csordától, ménesektől lepett mezők, magános házak, népes falvak. Sürgött, mozgott, pezsgett az élet mindenfelől. Munkások törülték homlokukról a verítéket, s ültek takarékos ebédhez, hangzott a kovács pőrölye a hegység szélén, deli katonák vágtattak el Elemér előtt, s az ablakok rostélya mögül csinos leánykák néztek lopvást azokra és még többet reá. Meg kell vallani, kevés harczosa volt Izabella királynénak, ki jobban ülné a lovat, mint a hogy a Dani bácsitól ajándékba kapott almásszürkét Elemér; de azután egész megyéket is föl lehetett volna kutatni, míg Elemérnél szebb daliát tudnának a mezei hadak számára toborzani. Nyulánk, de erős alkatú ifjú volt, a legnemesebb arczéllel, nyilt, magas homlokkal, vállain lobogó aranysárga hajjal, nagy sötétkék szemekkel, és szőke, de a naptól egy kevéssé megpirított arczán különös vegyületével az erélynek s a majdnem asszonyias kellemnek. Valószínű, hogy homályos születésű apa gyermeke, de modorában és kifejezésén annyi úri és leigéző volt, s oly szépen vegyült össze a vidám és könnyelmű szeszély az önérző, bátor s negédességig kalandori jellemmel, hogy egy régibb kor lovagjait juttatta azoknak eszébe, kik regéket hallottak a keresztes vitézekről s a vándor leventék felől, kik a választott úrnő színét mellökre tűzvén, a széles világba indultak fölkeresni a veszélyt és szivök bálványának kecseit dalokban halhatatlanítani.

De ezt talán fölösleges is volt most említenem, minthogy alig hihető, hogy a leánykák, kik Elemér közeledésekor bámuló arczaikat kidugták az ablakon, muló kiváncsiságnál egyébbel kisérték volna lovagunkat, s még kevésbbé lehet föltenni, hogy a Dorát imádó Elemér merengéseit e csába szemek, e csinos alakú fők és hamis arczok oszlatták volna el könnyű fellegként.

A mi őt földeríté, összes hatása volt a gyönyörű természetnek, a derűlt napnak, a mozgalmas és mosolygó életnek.

Az elválás fájdalma állandóan zsongott kedélyében, de a tevékenység és dicsvágy érzete is fölébredt, hogy a lágy epedések közé erősebb hangokat vegyítsen. A mint nyiltabb lett a tájék, a láthatár is, melyet elméje bekalandozott, tágabbá vált. Ha az emlékezet Dorához vonta vissza, új és büszke remények ragadták pályáján tovább. Ha a szerelem hű ecsettel rajzolta elébe a leány kedves képét, a dicsvágy merész körvonalakkal vázolá a tábort sátraival, küzdő bajnokaival, s a kiérdemelt babérokkal. S az ifju ellentétes álmai közé beincselegte magát az élet is, az új benyomások ezer apró hatásaival együtt. Alig haladt az égen a legmagasabb pontig a nap, midőn Elemér, most ábrándozva, majd élvezve a percz örömeit, egészen meg volt elégedve sorsával, s csak azt sajnálta, hogy egy vén asszony s nem ő találta ki a módot, egy idegen, s nem saját maga szerezte össze az eszközöket, melyek által a hírrel, kincscsel, a közbecsültetéssel együtt lehet, még pedig a legrövidebb idő alatt Dora, kezét megnyerni.

– Gyakran láttam, hogy a vérengző állatokat leigézi az ember szeme, és visszadöbbenti, midőn támadásra készülnének. Ilyen megbabonázható fenevad a halál is. A ki bátran elébe lép, a ki szeme közé néz, az elől hunyászkodva vonul tovább. Az élet titka a koczkáztatás mesterségéből áll.

Épen midőn Elemér ily különcz nézetet választott jeligéül, lódobogást és kardzörejt hall háta mögött.

Visszatekintett.

Egy tökéletesen felszerelt lovag közeledett hozzá.

Aczélsisak volt fején áll-lánczczal leszorítva s hátratolt arczrostélylyal. Baljában a főtől kezdve egész törzsét fedő paizs. Oldalán török szablya, mely a ló hátulsóbb részeit folytonosan ütögeté. Kezében hosszú lándzsa kék selyemlobogóval. Mellén oly domború vért, mintha a rák hátáról leszedett teknő szolgált volna a fegyverkovácsnak mintául. Elemér a közelgőnek jobb karján vaslemezt, méne nyakán és szügyén vékony aczélhálót vett észre. Szóval, a mindig közelebb érkező úgy nézett ki, mint a török háborúk óta egy tökéletesen fölfegyverzett magyar lovas katona szokott. De a gyakorlatlan lovaglás, a nagy iparkodás, melyet a továbbhaladás eszközlésére kifejtett, eléggé tanusították, hogy újoncz még, s hogy oly osztályból lépett a haza védelmére, hol vagy az ekevassal, vagy a sineggel, vagy az irótollal foglalkoznak.

Elemér vállán puska volt, övében rövid, kétélű vadászkés.

– Jobb hasznát vehetném a koma fegyverzetének, mint ő valaha fogja, – gondolá az ifju, s megint előfordítván arczát, tovább lovagolt.

– Tengerkék dolmánya van, sárga, göndör haja, süvegén darútoll. Ki az ördög hozta épen az én utamba, s épen ma? – ezt gondolá ugyanakkor a pánczélos férfiu.

– Szeretném tudni, hány ezer ily rossz lovas verné szét Ferdinánd seregét Budavár alól? – ötlik Elemérnek eszébe.

– Ez a kujon már holnap reggel el fogja beszélni, mily állapotban talált engem. De itt két ágra szakad az út. Talán balra tér a czudar.

Míg a jól fölfegyverzett bajnok így elmélkedett, Elemér a jobb kézre eső útnak fordult.

– Nini, ez a kalandor jobbra megy. S már most mit tegyek én? De hát vádolhat-e az a vedlett róka, az a fogatlan várnagy, ha rám ismer valaki? Én nem igértem, hogy kiszúrom a szemét annak, a kit arczomra tekint. Miattam ugyan születhetett volna vakon az egész világ, sőt némán is; de úgy segéljen! arra nem vettem föl havi díjt, s nem ittam áldomást, hogy az utasok közül egyet is vakká vagy némává tegyek. Kötötte volna ki e pontot a vén róka világos szavakkal, akkor egészen más volna. De így mit bánom én, ha a titok világosságra jön, csak én hallgassak róla.

Ezzel a pánczélos férfiu szintén jobbra fordult.

– Hihetek-e szemeimnek? – gondolta most Elemér, ki történetesen visszatekintett. – Az a nagy száj, narancssárga arczbőr, vastag orr, nyírt bajusz, kiálló pofacsont és mészárosnak való termet, a megszólamlásig hasonlítanak hozzá. Nem… nem… az lehetetlen. Honnan kapta volna a lovat? Miért öltöznék pánczélba? Mit csinálna azzal a szablyával? Ej, hogy is tudok ilyen bolondságot képzelni!

Elemér többé vissza sem nézett.

– Nyelje el a föld! Úgy segéljen! Ez a Deákék lantosa! Valószínűleg nem törik ki holnapig a nyaka, s mindent el fog árulni. Bánja a manó!

Legalább tíz perczig haladtak egymástól egyenlő távolságban. Az út szélére csinos vendéglő könyökölt, oszlopos fatornáczczal, négy ablakkal, füstölgő kürtővel, hivogató tekintettel.

– Itt jól fogok lakni, s a kövér ürüczombra egy egész kupa vérpiros bort nyelek le, – vigyorgott a pánczélos bajnok, még szélesebbre vonva száját. – De mi a hé-kő! – folytatá, – hisz az a barázdabillegető is oda megy!

Elemér a vendéglő tornácza előtt egy darabont kezébe veté a zablaféket, hogy jártassa meg a lovat.

– A kehes, vézna várnagy, – okoskodott most a paizsos és karvasas férfiu – szerződésünkben nem kötötte ki határozottan, hogy inkább koplaljak, mintsem betérjek oly korcsmába, hol ismerős ül az asztalnál. Ha tehát a titok idő előtt kerülne nyilvánosságra, az ő lelkén szárad minden felelősség. Bánom is én!

Ily gondolat közt ügetett bajnokunk a kapuhoz.

– Csakugyan a hóbortos Barnabás diák! – mondá magában a tornáczról Elemér.

– Úgy segéljen! Ez a sehonnai lantos – mormogta a nyeregből Barnabás.

V.

Ritka háznál történik, hogy a titokba a főszemély legyen leginkább beavatott. Alig képzelhetni a vendéglátó várkastélyban is más szokást. A mennyit tehát Pista bácsi hallott Barnabás diák kacsintgatásairól a szép Dora felé, annyinak, hihetőleg, Elemér is tudomására jutott. Egy érett korú férfiu hajlama a serdülő leánykák iránt csak oly nevetséges volt a XVI-ik században, mint ma, bár Barnabás születése napját Dorkán kívül senki sem mondhatta volna meg, arcza 40-től 45 évig engedett az ember képzelődésének szabad tért. Ezenkívül a diák semmi jogczímet nem formálhatott volna a szépség és kellem adományára. Sőt a kedélyesség nemeslevelét, s a daliás jellem armalisát sem mutathatja elő. Születése volt, de megbélyegzett; ősi vagyona volt, de elharácsolt; tudományos ismeretekkel bírt, de hóbortos agyvelőbe zárva. Ennyi hátrány mellett több mint nevetséges, mert ingerlő is lehetett az a tény, hogy szemeit Dorára merészli vetni, kivált, miután különben is már inkább tartották, bár kielégítő ok nélkül, egyházi, mint világi személynek. Elemér valószínűleg nem féltékenységből, hanem e tekintetek összes hatásánál fogva volt iránta rossz elővéleménynyel.

Mi a diákot illeti, ő talán Dorkán kívül, kit megölelni és megfojtani egyaránt szeretett volna, és Dorán kívül, kit a vadállatok buja ösztönével vágynék magának tulajdonítani, minden halandót vagy gyűlölt, vagy megvetett. Kancsal szemmel nézett az egész világra, s nem kétlé, hogy minden öröm, minden boldogság, mely más arczán ragyog, tőle van ellopva. Bizonyos nagy összeesküvést vélt maga ellen forraltatni, melyben részes, ismerősein és a hazán kívül, a véletlen, a vakeset, a szerencse, a gondviselés, s minden erő és hatás, mely a szabad akaratot korlátolja, s kívül fekszik magán az egyénen. Barnabás, ha fáradságot vett volna, mit egyébiránt fölöslegesnek tartott, gyülölsége tárgyait osztályozni, Elemért nem teszi vala hátulsó helyre, mert Doránál szerencsés vetélytársnak képzelte. Általános gyűlölete mentségéül annyit előre is állíthatok, hogy kevély Tarquinnak kevesebb oka volt így fölkiáltani: «bár egyetlen feje volna az egész emberi nemnek, hogy egy kardcsapással vághatnám le!» Csordultig kóstolta Barnabás a keserűség, a méltatlanság ürömpoharát; de az emberek igazságtalansága és az Isten látogatásai a tisztát még tisztábbá, s csak a romlottat teszik gonoszszá.

Durva abroszszal terített fenyőasztal foglalta el a bormérő szoba közepét. Festett virágú faszékek vették körül.

Legalább tíz személyre volt terítve.

Elemér az asztal egyik szögletéhez ült, Barnabás a másikhoz, noha rajtok kívül más vendég nem volt.

A korcsmárosné, mert férje hetivásárra ment, lopott a konyhától egypár perczet, hogy a deli ifjúval trécselhessen.

A diák bagolyszemekkel meredezett a társalgókra.

Talán ez is volt oka, hogy a menyecske a fazekak és serpenyők közé hamar visszaosont s az étket konyhaszolgálójával vitette be.

Elemér közlékeny természetű levén, elhatározta, hogy a pánczélos úrral beszédbe ereszkedik.

– Alig ismertem kegyelmedre ez öltözetben.

– Miért? – kérdé durván a diák, majdnem félkaréj kenyeret tömve szájába.

– Mert előbb hittem csuklyában láthatni.

– S miért?

– Mert asszonynénjének óhajtása volt, hogy kegyelmedből egyházi személy legyen.

Ez a lurkó ki akar kémlelni, gondolá Barnabás és hallgatott.

– Ha szabad kérdeznem, – fogta föl ismét Elemér a társalgás fonalát, – merre tetszik utazni?

– S még ma visszatér-e az úrfi? – tudakolá felelet helyett a diák.

– Nem.

– Talán holnap?

– Akkor sem.

– Úgy bizonyosan holnapután.

– Az sem bizonyos, – válaszolá nevetve Elemér. – S hát a bajnok úr ma megy vissza?

– Nem.

– Talán holnap.

– Akkor sem.

– Úgy bizonyosan holnapután.

– Az sem bizonyos, – röhögött Barnabás.

– S merre veszi kegyelmed útját?

– No, majd meglátom. Alkalmasint arra, a merre a szél fúj. S hát az úrfi?

– Én is alkalmasint arra, a merre a szél fúj.

– E szerint csak én jöttem tisztába az úrfi útjáról, – szólt vigyorogva Barnabás diák.

– Nem tudnám, miért jött volna inkább, mint én a nemzetes úré felől?

– Mert előre megmondhatom, hogy merre fog az úrfi számára a szél fújni. Este Gorbóra megy és ott a várnagynénak, a ki maga is szépen hárfázik, dalol valamit azon nótákból, a melyekre holnap, midőn hazatért, Dora kisasszonyt fogja tanítani.

– Téved, barátom uram! Gorbóra betekintek ugyan, hogy egy kedvelt kardot megvásároljak, de Dora kisasszony láthatásának szerencséjével holnapra nem kecsegtethetem magamat.

– Minek az úrfinak a kard, hisz Deák uraimék várát tudtommal a tatár nem akarja ostromolni, s a tolvajok is csak ott szoktak alkalmatlankodni, a hol van harács.

– Igaz, hogy a kegyelmed zárdájában és az én uraim házánál nem tömné meg aranynyal zsebeit se a harambasa, se a nagyságos tatár khán; de azért még sem lehet csodálatosabb, ha én kardot vásárlok, mint az, hogy kegyelmed egyszerre oly pánczélos és sisakos bajnokká lett, mintha a szent sír váltságára zarándokolna.

– Nem ostromlom, Elemér úrfi, ez állítását, de engedjen meg, alig képzelhetem, hogy Dora kisasszonyt látni napokig elmulaszthassa, a kinek e gyönyörélvezet meg van engedve. Dorka néném nem szereti, ha a várban gyakran jelentkezem. A vén asszonynak tücsök bújt a fejébe. Mindig sápít, ha a kapu előtt sompolygok. S mégis gondolja, úrficskám, hogy én naponként órákat nem töltöttem el Dora kisasszony szemlélésében?

– Bátor vagyok a diák úr szavait nem tartani szentírásnak.

– Azaz kend nem hisz nekem!

– Alig tudom megfogni, hogy lelki szemein kívül mivel láthassa kegyelmed naponként Dorát.

– Saját testi szemeimmel. A kert mellett egy óriási szilfa van. Annak tetejére szoktam mászni, s onnan, ha az ablak nyitva, kényelmesen nézhetek még a kisasszony szobájába is. Láttam őt a himzőrámánál, s állhatatosan hiszem, hogy az a bokor, mely keze által olcsó fonalból készült, az úrfi nézete szerint is többet ér az édenkert minden fáinál.

– Nagy köszönettel tartoznám a bajnoknak, ha ömledezései közé többé nem vegyítené nevemet.

– Talán nem sértem az úrfi izlését, ha Dora kisasszonyt a világ legszebb teremtményének vallom. A tudomány minden fegyverével védelmezhetem e tételt. A kisasszony alkata hibátlan arányú, s épen azért minden részletére nézve biztos tájékozási pontokat nyujt. Alapos értekezést készítettem én már erről. Ha az úrfi egyszer hozzám jönne, szivesen fölolvasnám az érdekesebb helyeket. De találkozunk-e valaha együtt? hm!… Dora kisasszony szemeit, orrát, száját, állgödrét, nyakának hullámvonalait, kezének hosszát és átmérőjét az úrfi is választhatta szemlélődései tárgyául; azonban minő csekély s mily ingó alapokon nyugvó kegyelmed minden ismerete az én tárgyavatottságomhoz képest.

Elemérnek arczára vér szökelt, de mérséklé magát, gondolván, hogy hóbortossal van dolga.

– Az úrfi, – folytatta a diák, az utolsó hatalmas falatot villájára szúrva, – kétségkívül bámulta Dora kisasszony gazdag hajzatát, mely sűrű palástként takarhatná őt be; de megtudja-e pontosan határozni a haj hosszát?

– Jó lesz, ha a bajnok úr félbeszakítja beszédét, mert könnyen támaszthat oly félreértéseket, a melyeknek sajnos következményei lehetnek.

Barnabás a villán tartott húsdarabot lenyelte, s az ingerkedés és őszinteség különös vegyületével folytatta:

– Dora kisasszony haja öt hüvelykkel és három késfokkal ér térdhajlásán alul.

– Ez szemtelen beszéd! – kiáltá Elemér, a haragtól elkapatva.

– Kérem, csak tudományos, – válaszolt fanyar mosolylyal Barnabás. – Emlékszik, hogy a nemzetes és vitézlő Deák István úr husvét másodnapján nagy vitatkozásba keveredett tisztelt öcscseurával a miatt: melyik magasabb, Dora kisasszony-e, vagy egy más személyiség, ki akkor épen jelen volt, s a kinek neve nem érdekel minket. Ekkor István úr a refectorium ajtaján rovattal jegyezte meg azon két leánynak magasságát, a kik a czivakodás tárgyát tevék. Úgy-e ez tény? És az ajtóról suttyomban mértékét vettem Dora kisasszonynak, s a becses eredményt könyvembe igtattam. Később sikerült a kisasszony egy hajszálát Dorka néném szobájában a fésü mellett fölfedezni. Több adatra nem volt szükségem, mert minden tudományos criterium arra mutat, hogy zsákmányom a kisasszony feje lágya fölött díszlett. A tökéletes arány elve, az ajtóról vett mérték és a hajszál hosszúsága minden gyakorlott mérnököt vagy csillagászt, bár hosszas fáradság után, azon eredményre vezetett volna, melyet az úrfival közöltem. S ha valakinek kedve telik egy kopár hegylánczot megmérni, a hol a fa csak silány gyalogfenyőből, a virág csak mérges aconitból, a fű csak moszatból áll, miért ne szentelhessem én időmet és szorgalmamat egy remek leány, egy bámulatot gerjesztő szépség alakjának és idomainak tanulmányozására? Ha a csillagász éjeket tölt az állatkör kémlésével, s hosszas számításokba merül a hold nagysága és a Venus távolsága felől, ne hibáztasson engem az úrfi, ha számtani ismereteimet gyakorlatibb irányra alkalmazom. Dora kisasszony az Isten kezének legalább is oly felséges műve, mint az ég legtündöklőbb csillagzata. S kegyed rossz téren áll tiltakozásaival… Sikerült mult hó 13-án Dora selyemharisnyáját, melyet csak egyszer viselt, ellopnom. Véletlenül a harisnyakötő is, melyen a friss törés látszott, birtokomba jutott. E két irányzó segítségével tegnapelőtt bevégeztem a kisasszony lába hű mását. Minő élvezet volt rátekinteni, összefogott kézzel, odaszögzett szemmel, kényelmesen, hosszasan rátekinteni. De, fájdalom, a szellemi lakoma árát koplalással kellett lefizetnem, mert a szerzetesek észrevevén, hogy a tisztázásra adott kéziratból hetek óta csak egy kezdőbetűt rajzoltam, elvonták tőlem nemcsak az ebédet, de még a vacsorát is. Engem a sors mindig üldöz. Gorombasága hétköznapi; kegyelmére csupán egyszer emlékszem. Tudja-e mi történt?… Honnan tudná, hisz akkor a gorbói várnagynét mulattatá danáival. Dorka néni megbetegedett, s látogatására szabadságot nyertem tőle. A vén huhu mellett kellett virrasztanom, mert mást világért sem bocsátott volna magához. Szememre nehezült az álom. Ha a falajtó kulcslyukán csak egy sugárt lehetett volna azon gyertyafényből látni, mely mellett Dora kisasszony vetkőzött, ha nyoszolyája vánkosától lélekzése csak oly halkan átjöhetne, hogy képzelődésemmel tudnám kisérni tüdője lüktetését és emelkedő keblének hullámzását, akkor, higye Elemér úrfi, az álom soha el nem nyom vala. De így a karszékben oly mélyen aludtam, mint télen át barlangjában a medve. Midőn szemhéjaim fölpattantak, a nap Dorka néni arczredőin játszott, s úgy kiékesíté az öreg asszony képét, mint a tintafoltot a ráöntött rézpor. Ekkor jutott eszembe, hogy elfeledtem vacsorálni, s már Deák uraimék a refectoriumban a reggelit is megemészthették. Mit tegyek? Nagy léptekkel siettem az ajtóhoz, és az ebédlőbe. De sejti-e az úrfi, mit láttam ott? Dora kisasszony reggeli öltözékét, még pedig nem ruhatárban, hanem saját imádni való tagjain. Az öltözék bő volt, a kábításig bő. A kisasszony nemzetes és vitézlő Deák István uram fájó lábait kötözgeté, még pedig egészen lehajolva. Kiváncsilag néztem oda, hol Dora működött. E közben az öreg úr lába a kis székről aláhanyatlott, s a kisasszony utána nyult, hogy fölemelje, és ekkor… oh, Elemér úrfi, minő szerencse, ha a nyakon alul a nőruha kapcsai hirtelen fölnyilnak! Látott-e kegyed két tökéletes gránát-almát elefántcsontból kivésve, de a világ első művésze által? Elragadtatásomban térdre borultam volna, ha a vitézlő István úr kezében görcsös bot nincsen.

Elemér szilárdul el volt tökélve, hogy a diák badar fecsegéseit tűrni fogja. Azonban bármily hajlékony kedélyünk, bizonyos súly alatt megtörik. Elemér eszményi magasságban látta maga előtt Dorát, s nem csoda, ha felbőszült, midőn Barnabás mint anatomiai tárgyat tanulmányozta, vagy mint az érzékiség ingerlő eszközét kémlé, vizsgálá.

– Hallja-e, diák uram, komolyan és ünnepélyesen megtiltom Dora kisasszony nevének említését, – szólt indulattól reszkető hangon s öklével az asztalra csapva.

– Mi joggal tiltja meg, úrficskám?

– A becsületesség, a lovagias szellem, az aljasság iránti undor jogánál fogva.

– S nincs semmi közvetlenebb jogczíme?

– Van.

– És szabad kérdenem, mi az?

– Akaratom. Kedvem hozza magával nem tűrni a kegyelmed ajkán a Dora nevét. Számadásunk lesz együtt, ha még csak álmában is említi.

Barnabás majdnem bazsarózsa pirossá lett, nyírt bajuszának minden szála külön mozgott, s tömött, rövid, vastag haja emelkedett, mint a fenevad sörénye. Szürke szeme oly konok, oly baljóslatú fénynyel és éllel tartott szemlét Elemér minden tagja fölött, hogy a két versenytárs élete fölött határzó percz elérkezettnek látszott.

Elemér az önvédelem ösztönénél fogva vadászkésén nyugtatá kezét, s oly formán kisérte a diák tekintetét, mozdulatait, a hogy a vadász a támadásra kész párduczét vagy hiénáét szokta. De Barnabás hirtelen tenyere közé szórítá fejét, s eltakarta. Ajkain tagozatlan hangok törtek ki, vegyesen hasonlítva a mormogáshoz és röfögéshez. Néhány másodpercz alatt e sajátszerű látvány véget ért. Levette ujjait pofájáról, s vértelen sárga arcza az őrjöngés tétovájával, s az érzéketlenség nyugalmával fordult Elemér felé.

– Nem rendelünk-e még egy kupa bort? Hejh, korcsmárosné, hozzon abból a vörösből!

Elemér megdöbbent e higgadtságon, e merev, benyomás nélküli közönyön.

A korcsmárosné elhozta a kért italt.

– Egészségére, asszonyom, s azon nőkre, kiket mindnyájan szerethetünk és senki sem vall magáénak!

Barnabás egy húzamban kiitta a kupát, s azután megfordítá, hogy körmére szivárogtassa az utolsó csöppet.

– Korcsmárosné, még egy kupát! Ez a mai nap nem olyan, mint a többi… Elemér úrfi! ha szorgalmasan tanulnék, mennyi idő alatt forgathatnám a kardot? Még soha sem vontam ki a hüvelyből.

– Na, arra, bajnok uram, bizony kell félév.

– A mennykőtől, midőn szele arczomat érinti, nem húnyom be szememet. Tavaly egy felbőszített bika rám rohant, fülön ragadtam, és szarvával nem öklelhetett meg. Most hat éve léptem át először a kolostor kapuján. Épen ragály uralkodott a videken, s az akkori gvardián az élet teljes megvetésével járt a betegekhez és halottakhoz. Én mindenüvé kisértem őt, míg buzgóságának áldozatává lett. Nyomdokába más kegyes férfiú lépett, hogy két hét alatt megtalálja sírját. Temetés után a harmadik jött, hogy temetkezzék, s végre én maradtam az egyedüli betegápoló. Nem szeretem sem az élő, sem a haldokló embert, de ételt és ruhát kaptam szorgalmamért. S mármost kérdem kegyelmedtől, mennyi idő alatt tanulom meg a katonai bátorságot, mely gyanításom szerint, lényegesen különbözik a merészség többi nemeitől?

– Úgy hiszem, velünk kell e bátorságnak születni.

– Úrfi, az rám nézve igen nevezetes baleset volna.

E közben a korcsmárosné ismét Barnabás diák elé tette a kupát.

Elemér csodálatos kiváncsisággal nézett a balga vetélytársra. Szive gyökeréig akart volna tekinteni, de nem sikerült.

Most a diák megszakítva a társalgás fonalát, csöppenként szürcsölte borát.

– Egy kevéssé eczetes, nem tesz semmit. Ha kristályból innók, megtörését is észrevehetnők, de az ólomkupa mindent szépen betakar. Jól teszi! A bor színét és érzéseinket el kell leplezni. Minden kamat, melyet az élettel magunknak fizettetünk, csakis ebből került ki. Korcsmárosné! Mennyivel tartozom kendnek?

A menyecske a konyhába vonult, hogy a szolgáló segítségével elkészítse számolatát.

E közben Barnabás a szoba agyag-padlozatán egy faágat talált. Fölvette s megtisztítván, faragni kezdte. Midőn a kérget lehántotta, a kezében maradt résznek négyszög alakot adott. Akkor beléje vágott, s a fadarabnak majdnem felét lehasítá, hogy eldobja. Mihelyt szórakozott arczczal, de munkás ujjakkal e fáradságon túlesett, a felső lapra késével mély jegyet rótt, s övébe dugta a fácskát.

Elemérnek lehetetlen volt észre nem vennie, hogy vetélytársa úgynevezett rovást készített, melylyel a parasztok szokták kölcsönös tartozásaikat emlékezetben tartani.

– Talán a korcsmai kiadásokat akarja a hóbortos ember hitelre felróni – gondolá, s előre mosolygott a pörpatvarnak, mely támadni fog.

Mihelyt a korcsmárosné az ebéd és ital árát a szolgáló által beizente, Barnabás ujjával kétszer vagy háromszor megcsipkedte a leány piros arczát, s azután kézpénzzel fizetett.

Ekkor, késével az üres tányért veregetve, szólt:

– Elemér úrfi, ököllel lesz-e?

Az úrfi nem is sejtve a kérdés értelmét, tudakolta:

– Mi lesz ököllel?

– A leszámolás, melyre kegyelmed czélzott.

– Vagy úgy!… Karddal.

– Ez esetben, – szólt Barnabás, – az alkalmas ideig csak rováson marad. Én, tisztelt úrfi, hogy hamar túlessünk, öklöt javaslanék.

– Hát kegyelmed nem katona? hát csak tréfából kapcsolt mellére pánczélt? hát szablyája fából van-e?

– Mind a három kérdésre pontosan megfelelek. Bizonyos okból katonává lettem; pánczélom komoly aczélból áll mellemen; kardomat csak dicsérni lehet, akár gránátkővel és türkizzel ékeskedő markolatját, akár bársonyos és bogláros hüvelyét, akár suhogó és hajlékony aczélát vegyük tekintetbe. Külsőleg tehát egészen lovag vagyok, születésemre is az; de eddig kezemben a tollat forgattam s nem a fegyvert. Ennélfogva igen hihető, hogy az úrfi, ki születés nélküli kalandor és kardatlan egyén, a Tihóról, Gorbóról vagy Szurdokról kölcsönzött goromba karddal is jó megszabdal, noha a sértő fél volt. Köszönöm szépen, de ily leszámolásra semmi kedvem. Vagy rováson marad tehát az úrfi által elkövetett bántalom, míg a megtorlás órája ütött, vagy pedig ököllel számolunk, s ekkor ketté fogom törni a rovást.

– Ha Dora kisasszony nevét említeni meri, találok én módot, hogy tüstént kényszerítsem a fegyverrel leszámolásra. Az ökölhöz semmi közöm. Nem vagyok sóvágó paraszt, mészáros, vagy… molnárlegény.

Az utolsó szót Elemér különös hangoztatással ejté.

Barnabás diáknak a düh és kétségbeesés miatt reszketett, rángott minden tagja.

Pillanatnyi küzdés után, melyben józan értelme tusakodott az őrjöngés és gyűlölet ellen, izmos testének egész terhével rohant Elemérre, hogy a falhoz szorítsa s összetiporja.

Az ifjú könnyű, kellemes mozdulattal siklott ki előle, s miután látta, hogy hóbortos vetélytársa a lándzsát ellökte, a szablyát nem érinti, s csak erejével akar mindent végezni, ő is visszadugta vadászkését övébe, könnyű, majdnem tánczszerű lebbenéssel hátrált mindig az asztal körül. Ajkai mosolyogtak, vonásain kedv, derű, nyugalom honolt, minek bőszítő, észvesztő hatása volt a támadóra nézve. Barnabás egészen elvesztette szeme világát, s mint a vad bivaly semmire sem figyelve, rohant ellenségére. Ily helyzetben a szerencsének nem lehetett hozzá szegődni. Az üldözés az ajtó szögletéig tartott, s ekkor Barnabás véletlen, de erős lökést érzett, lábai tántorogtak, feje az ajtó táblájához csapódott, s egész testével hanyatt zuhant a földre.

Rövid szédülés fogta el. Visszatartá sisakját, mely homlokára vörhenyes rovatot nyomott; megrázta nyakacsigáját, mely erősen roppant, s fölállott. Ugyanazon széken látta ülni Elemért, honnan üldözte s ugyanazon higgadt vérmérséklettel. Az ifjú kezében megint vadászkés volt, s vállán a puska függött.

Barnabás határozatlan mozdulatot tett előre.

– Bocsánatot kérek, – szólt most nyájasan Elemér, – a molnárlegényre czélzásért. Indulatom ragadott el, tudtam, hogy kegyelmed egyszer gyanuban volt az uradalmi malom kerékfogainak letördeléséért. Hallottam, hogy idegeire a fürészmalom zúgása is izgatólag hat. A várnagy beszélte, mily gondosan kerüli a malomköveket, hogy szemébe ne tünjenek. Az ispán többször panaszolta a molnárlegények elszökését, kik kegyelmed folytonos öklezéseit ki nem állhatták. Szóval, minden arra mutatott, hogy a bajnok úr valami titkos okból esküdt ellensége annak, a mi a mindennapi kenyér lehetségesítésére befoly, kivévén a szántóvetőt, aratót és péket. Honnan támadt és hogy van indokolva e gyűlölet, nem is gyaníthatom. De miután magát a tényt ismertem, valódi gyöngédtelenség volt, a molnárlegényre czélzással keserű érzéseket izgatnom föl. Bocsánatot kérek könnyelműségemért. Mint győztes fél tehetem ezt… lealáztatás nélkül.

Barnabás diák orra és szeme közt egy ponton tartotta kezét, s azután nézdelé a vérfoltokat, melyek tenyerére ragadtak.

Elemér friss vizet hozatott, hogy vetélytársa a különben sem jelentékeny daganatot borogassa.

– Kitől tanulta az úrfi az öklezést?

– E testgyakorlatban még nem volt mesterem.

– Tudja mit? Levetem a pánczélt és kézlemezt. Birkózzunk.

– Hagyjuk el, bajnok uram, elég volt már egy sütetből egy lepény.

Barnabás kivette övéből a fadarabot, s a késsel megint egy nagy rovást tett reá.

Elemérnek lehetetlen volt el nem mosolyodni.

– Rég tudom én, – szólt sötét arczczal a diák, – hogy a világ egy nagy tüskedisznó, mely, akárhol érintem, sért. De az úrfi ez utálatos állat élesebb tüskéi közé tartozik.

– Valóban, a bajnoknak eredeti nézetei vannak, – jegyzé meg Elemér.

– Én pedig úgy hiszem, hogy minden szerencsétlen és üldözött reggeltől estig az enyéimhez hasonló gondolatokon vajúdik, s álmai sem különböznek eszméitől. Azonban bízzuk tudósokra a hosszú vitát. Csak azt akartam mondani, hogy mi valószinűleg hónapokig, s talán évekig sem találkozunk egymással; de én a rovást nem fogom elveszíteni s időmet okosan használom. A kard és puska szintoly engedelmes eszköze lesz kezemnek, mint most a toll. Ért-e engem az úrfi?

– Tökéletesen, – válaszolá vidám mosolylyal Elemér.

Barnabás diák a tornácz elébe hozatta lovát, s a nyeregbe fölkapaszkodván, útnak indult.

Elemér e fenyegetéseknek nagy fontosságot nem tulajdonított ugyan, de midőn magára maradt, s a történetekre visszagondolt, a lélekvádhoz hasonló érzés kezdett keblében éledezni. Kétségkívül bosszantó volt az arczátlanság, melyet Barnabás Dorának elorzott harisnya-kötőjéről s keble ingerteljes alakzatáról beszélt; kétségkívül a szerelmes ifjú szentségtöréshez hasonló vakmerőséget láthatott egy ártatlan, szende, tiszta névnek ily mosdatlan és kaján ajkakra vételében; de másrészről nem volt-e világos, hogy Barnabás fél észszel egész tulajdonítás alá nem jöhet, s hogy szerencsétlen helyzete, szenvedései, gyűlöltetése, ha nem is elnézést, legalább szelidebb bánásmódot igényelhettek volna. Igaz, hogy ingerkedő hangon szólott Elemérhez, de nem vegyül-e szintén némi gúny és kihívás Elemér válaszaiba is. Hihető, hogy a diák féltékenységből gyűlölte őt, azonban nem viseltetik-e iránta Elemér is elenszenvvel, mely szintén rejtélyes kútfőkből támadt? Mennyi ok a kiméletre! A könnyelműsége mellett is nemes indulatú és mély érzésű ifjú kénytelen volt arra is gondolni, hogy Barnabás nagynénjének pénzén utazik. De lehet-e hálával ezért? Ily kérdést Elemér e szerint döntött volna el különbözőleg, a mint szelleme vagy kedélye kerül fölül. Most azonban szíve által vezetve, nem tagadhatta, hogy az imádott Dora keze elnyerhetésére Dorka nyujtá neki az egyedül lehetséges módot.

– Gyöngédnek kellett volna lennem Barnabás iránt nagynénjeért, – e sóhaj emelkedett Elemér kebléből.

Később az önvád apróbb nemei a kiváncsisággal vegyülvén össze, más-más térre vitték az ifjú gondolatait. Eszébe jutott, hogy Barnabás egy titkolt, de óriási szerencsétlenség áldozatja, s közhit szerint előkelő, dúsgazdag családból származott.

– A ki annyit vesztett, jöhet-e vád alá, ha senkiben sem bízik, ha keserűségében sért, ha könnyen bántható, s ha azon, ki ellene vét, az élettől nyert sebekért is bosszút akar állni? Nem kellett volna megtámadnom a bukott, elhagyott s üldözött embert, kitől balsorsa, midőn egyéb kárt már nem okozhatott, a józan értelmet rabolta el. S vajjon hova vándorolt? Szavaiból látszik, hogy nincs szándéka a zárdába visszatérni. Elszakadt azoktól, kik táplálták és ruházták; attól, ki szerette, s el a hivatástól, a melyben talán boldog lehetett volna, míg a zajos élet csak rossz szenvedélyeit fogja viharosabbakká tenni. Szívemből sajnálom, hogy öklöm jelét arczán hordja. Fenyegetéseitől nem félek, de kibékülése inkább hízeleg büszkeségemnek, mintsem sértené azt. A világgyűlölő haragját minden dőre tudja följebb hevíteni, míg egy fokkal is alábbszállítani a bölcsek nehéz föladatai közé tartozik. Sajnálom, hogy ellenszenvemet fékezve, kedvében nem jártam Barnabás diáknak. Vajjon merre vette útját? Legújabb divatú hadi öltözete után itélve, talán a sarmasági táborba küldötték. Nevetnem kell e hóbortos ötleten. No, az is furcsa uraság lehet, ki az én vetélytársamban katonai szellemet födözött föl. Nem adnám sokért, ha e titok birtokába juthatnék. Bohóság, hisz a sarmasági táborunkhoz az egyenes út nincs erre. De szeretnék Barnabás diákkal ismét találkozni.

Elemér e gondolatok közt Gorbóra érkezett.

VI.

Másnap a tehénpásztor kürtje még össze sem gyűjté a csordát, s a pacsirta a hajnalszürkületet üdvözlő dalt alig zengette el, midőn a pánczélos vitéz Turbuczáról, a hol meghált, kiindult. Arczán már alig látszott az öklözés nyoma, de szivében a harag és bosszu, mint a pók a falszögleten, szorgalmasan font és szőtt a legtarkább eszmékből oly hálót, melyen a darázs könnyen áttörhet ugyan, de a légy talán fönnakadna.

Barnabás, a mint izmos és északi vérű lován tovább döczögött, meglátta a falu bikáját.

– Széles homloka és erős zömök szarva van, – gondolá. – Ha én most elébe döfhetném Elemér úrfit, legalább két ölre hajítaná föl.

Turbucza közepén egy faház épült, melynek zsindelyzete hiányzott még.

Midőn bajnokunk mellette haladott el, így elmélkedett:

– Ha e házról most a legizmosabb gerenda földre hullana és a lantost találná, könnyen tehetné nyomorékká.

Néhány öllel tovább Barnabás diák cseréppel födött és ódon alakú épületekre veté szemét.

Arczán düh és sáppadtság ült. Megállította lovát, mormogva mondá:

– Kürtőiden éjente kisértetek járjanak be, s háborítsák a földesúr és a nagyasszony álmát; a fekete kandur szőre szikrázzék s félelmében kapjon nehéznyavalyát a fölébredt csecsemő; a bagoly röpüljön az ablakrostélyra s huhogjon oly rémségesen, hogy eszét veszítse a serdülő leány, ki épen akkor szerelemről és boldogságról álmodott; a vén komondort, Kormost, mely Dorka néni ruháját tépte le, midőn alamizsnát kértünk, harapja meg a veszett farkas, s üsse agyon a család tagjai közül az, kinek testébe utoljára oltá be a dühödés mérgét, a halál legiszonyúbb nemének előérzetét.

A pánczélos bajnok elvégezvén átkát, tovább lovagolt.

A zöld vetés közül nyúl ugrott föl.

– Mi szép látvány lenne, ha a hegyke Elemér az ellenség elől még gyávábban szaladna, mint e bohó állat!

Az útszélen esett marhára szállongtak a hollók.

– Szeretném, – gondolá ekkor Barnabás diák, – igen szeretném, ha a kalandor úrfi helyettem a sarmasági táborba menne, s a többi katonákkal együtt úgy megéheznék, hogy a büzhödt húst a hollók előtt fölemésztené.

Még tovább kisérhetnők a pánczélba öltözött diák bősz eszméit, ha Zsibó határán görnyedt vén asszony nem lépett volna elébe, reszkető ajkakkal, ősz fürttel, esdő tekintettel.

– Oh, Istenem, hisz ez Dorkához hasonlít, – mormogá Barnabás, s erszényét kivonva, egy ezüstpénzt dobott az útra.

Hálálkodva emelte föl a gazdag ajándékot a vén asszony; de midőn áldással akarta kezét a lovag felé terjeszteni, már csak hátát látta.

Barnabás bátorságot vett sarkantyúja használatára, s az ügető paripa a nyeregben oly magasra dobálta őt, hogy majd az egyik, majd a másik lába elveszté a kengyelt, s kezével hol a nyeregkápát, hol a ló sörényét kellett megmarkolnia. Végre a válságos percz lejárt. A ló lassúságát, a pánczélos úr a súlyegyent visszanyerte.

– Mint fog búsúlni néném, ha értesül eltünésemről, – töprenkedik most Barnabás diák. – Talán a sírba is viszi bánata. De miért is ragaszkodik hozzám? Anyám a karjai közt halt meg. Szemem még jól ki sem nyitottam, midőn miattam örökre behunyta szemeit. Akaratom ellen gyilkosa lettem. Ilyen kaján a sors! Akkor terheli leginkább vállunkat, midőn tudja, hogy kölönben is összeroskadnánk. Ej, vajjon miért ragaszkodik hozzám Dorka? Enni adtam neki, midőn éhezett; de ő is adott nekem, ha éheztem. Pontosan lefizettük tartozásainkat és semmi fölösleges adomány nem maradt a hála számára. Dorka szeretete végtére is ostobaság, mert nem alapul semmi tényen, nem mozgatják semmi látható rúgók. De hát okosabb-e nálánál a bagoly, mely saját rekedt hangú családját szereti a szép énekű csalogány mellőzésével? jobb ízlésű-e a banka, mely ronda atyafiságával társalkodik, a helyett, hogy a csinos vörösbegy és a finom alkatú csíz barátságát keresné? Ösztöneink vakok s Dorka szeret engem. No ugyan szépen megcsaltam szegényt? Deák uraimék kedvéért távozásommal nagy bánatot okoztam a vén asszonynak. Ezért nem tanácslom senkinek, hogy más iránt jó indulattal viseltessék. Miért szedetné rá magát? Gyűlöljön, utáljon! Ez a két indulat nem kötelez le senkit. Bánom, hogy csak egyszer is Dorára, a hitvány dalnok szeretőjére néztem. Kevés az a méreg, mely a darázs fullánkján van. A skorpió jelesebb állat.

A hóbortos Barnabás diák szemében könny csillogott, s hatalmasan kezdett fütyörészni, hogy meneküljön azon jobb érzésektől, melyeknek maradványait még eddig nem tudta kebléből kiírtani.

Midőn Szamos-Udvarhelyre ért, első, a mi a szemébe tünt, az egyház új tornya volt, melyre az ács épen akkor akarta föltenni a keresztet. Ily alkalommal a népcsődületet merészségével szereti az illető egyén mulattatni, s a fiatal ács testi ügyességére hiú levén, oly hajlásokat tett, oly kétséges pontokra támasztotta lábát, oly bohóczhoz méltó bókok közt forgatta kezében az érmellékivel telt serleget, hogy a nők ijedtökben kötényök szegletét vagy tenyeröket vonták szemök elé, a gyermekek sikoltoztak, s az öreg kőmívesek is kárhoztatva mondák: – Menten nyakát töri e ficzkó, ha az imádság fönn nem tartja.

Barnabás diák feszült figyelemmel kisérte a suhancz minden mozdulatát.

– Ha a mesterlegény a lantos volna, most, midőn féllábát fölemelte, elsiklanék, orra czimpáját a kúperesz párkányához csapná, s bukfenczet vetve úgy zuhanna a földre, hogy agyveleje épen azon az éles kövön fröcscsenne szét, melyre egy kék dolmányú öreg úr a botját támasztja. Tömött sárga haját mint elundokítaná az aludt vér, szájából, melylyel engem fenyegetett s Dorát csábítgatta, mint kitörnének a szép fogak! A felcser a helyszinére érkezne, aczéltűjét bedugná a sebekbe, s tudós arczczal mondaná: hogy ez az egyén nem vízkórban, nem tüdővészben, nem hólyagos himlő következtében halt meg, de a mint a contusiók és sebek mutatják, magas helyről bukott vagy taszíttatott alá. Erről ő kész hivatalos nyilatkozatot is írni. A kupaktanács pedig összegyűlne a fölött tanakodni, vajjon az ismeretlen úr halála nem fog-e nagy veszélyt hozni a helységre? nem fogják-e rokonai a balesetért a templom tornyát hibáztatni és a jámbor lakosokat, kik magas tornyot mertek építtetni, nem gondolván meg, hogy még nyaka törhetik annak, ki a korcsmaasztal helyett a torony tetején iszsza le magát, ha! ha! ha!

Barnabás diák bősz hahotája a nézők örömrivalgásába vegyült, kik a létrán leszálló ácslegényt üdvözlék.

Nem volt miért tovább mulatnia Szamos-Udvarhelyen.

Szilágy-Cseh felé vette útját.

Borongó kedélyét kellemetlenül érintette egy falka sátoros czigány. A vén asszony hátán két kis poronty ült. A kiséret előtt az idősebb rajkó muzsikált, a malaczok visítottak, a serdülő leányok az út szélén czigánykereket vetettek, s az öreg dádé az üsttel, szitával, pemetével, sátorfával, bögrével s hosszú rongyos vászondarabokkal együtt a hét sovány esztendőnél nyomorultabb szürke gebén czammogott, meleg báránybőr süvegben, szakadozott zöld ködmönben és sárga foltos karmazsin nadrágban.

Ah, Barnabás ilyen társaságban is utazott már Dorkával! Régen történt, de a kiállott nyomor emléke még friss, mintha tegnapi volna.

A szemtelen had körülfogta őt, kérve, rimánkodva, s mihelyt fillért adott, gyanus mozdulatokkal nyomultak hozzá. Csak a lándzsa, mely kézügyben volt, okozá, hogy nem húzták le a nyeregből.

Midőn közülök kibontakozott, ijesztgették lovát, hamar észrevéve, hogy azt gyarlón üli meg.

– Oh, szerencse, te ledér hölgy, ki a festett arczú és üres szívű rimaként mindennel kaczérkodol, akadj csak egyszer kezeim közé, úgy fogok kedvezéseddel visszaélni, s úgy meggyalázom nevedet, hogy szégyenpír borítja a becsület arczát, midőn hozzá közelítesz, és a szemérem kétrétű fátyolt vet szeme elé, félvén, nehogy meglásson téged! Hát csak én nem bosszulhatom meg családomat? Hát csak hozzám jár-e föl sírjából hasztalanul atyám lelke, és bátorít czél nélkül a viszatorlásra?

Barnabás e veszélyes eszméinek fonala is hamar megszakadt.

Mutós, Széplak, Solymos és Szilágy-Cseh felől több lovag szállingózik az országútra. A diák fegyverzörejt és patkócsengést hall háta mögül is. Élénkebbé vált az egész környék. Itt-ott tárogató sírt, dob perdült meg s egész huszárszázad festői csoportja tünt föl a láthatár előterén, egy dombélen.

– Hova megy? – kérdék az áthaladók.

Barnabás diák a közelebbi helységet említé.

– Honnan jön?

– Most Szamos-Udvarhelyről

– Mi járatban van?

– Kiszellőztetem magamat.

– Hogy hívják?

– Futkosinak.

– Nem ismerjük családját.

– Pedig széles családom van.

Ily furcsa társalgás közt talált rá Elemér.

Barnabás arcza elsötétült.

– Ezt a lantos kopót – gondolá, – bizonyosan Deák István és Deák Dániel uraimék azért küldték utánam, mert félnek, hogy a zsoldot zsebemre rakva, lovastul, pánczélostul elszököm. Csakugyan kedvem volna valami ilyesre, hogy őket hitvány gyanakodásaikért megbüntessem. Talán egy haramia-bandához is beszegődném, ha tudnám, hogy sokáig fognak jajveszékelni. Ni-ni! kardot övezett tomporára az átkozott lantos! Csalhatatlanul a Deákék kémje. E praktikáknak még rossz végök lesz.

Elemér, ki valóban örvendett, hogy a diákkal találkozott, szíves szavakkal és tekintettel üdvözlé.

– S nyomomra akadt az úrfi? Ez nagy ügyesség volt, miután magam sem tudtam, merre fogok csavarogni.

Annyi lenéző gúny rejlett Barnabás száraz, hideg észrevételében, hogy Elemér tegnapi szelid töltételei, melyeket reggel is megujított, tűzpróbát állottak ki.

– Uram! – szólt, magán erőt véve, – én egyenesen Budára utazom, s bár kedves meglepetésemre szolgál, hogy kegyelmedet ismét láthatom, e szerencsére nem számíthattam, miután a bajnok úr utazási czélja előttem oly ismeretlen volt, mint az enyém kegyelmed előtt.

Barnabás a csodálkozás miatt száját nyitva hagyta, s kereste a hangokat, melyeket fogai között kibocsásson.

– Hu, hu, hát ki lesz már a Dora kisasszony udvarlója?

– Azzal nem szolgálhatok, ha csak kegyelmed vissza nem tér.

– Én? Hisz én a sarmasági táborba megyek, s onnan Budára. De mit is beszélek? – tevé hozzá Barnabás arra az ötletre jőve, hogy Elemér csak ámítja, s titkát fondorkodva kicsalta, – az úrfi sokkal nemesebb, hogysem hitelt adjon szavaimnak. Szilágy-Csehen megvasaltatom lovamat, ebédelek, s aztán visszautazom.

– Ma nem érkezhetnék haza.

– Fecskeszárnyakkal igen. Különben aligha.

– Gondolom, csak holnap délután látogathatná meg Deák nagyuraimékat?

– Ha tudniillik kedvem volna rá.

– Természetesen. S csak ez esetben kérném a bajnok urat egy szivességre.

– Engem és szívességre? – hüledezett Barnabás diák.

– Értesíteni akarom Deák Dániel uramat utazásomról, s igen lekötelezne kegyelmed, ha levelemet kézbesítené.

– Úgy-e, az apákhoz írt levélbe nem szokás egy pár szerelmes sort a kisasszonykák számára becsempészni?

– Legalább igen ritkán kerülhet elő ily eset, – válaszolta Elemér, a diák bárgyúságán mosolyogva.

– S a büszke Deákéknál, kiknél az úrfi szolgál, úgy hiszem, soha.

Ekkor Barnabás nagy hahotával kezdett kaczagni.

– A levelet nem vihetem el, úrfi, ha, ha, ha! Küldje mástól, ha, ha, ha! Én a sarmasági táborba megyek, ha, ha, ha! Az úrfi Budára, hi, hi, hi! Két bolond összetalálkozott, hajtsuk meg magunkat egymásnak, s gratuláljunk.

Ekkor Barnabás a mély tisztelet minden jelével háromszor borult a nyeregkápáig.

– No, kár volt rovást készítenem az úrfiról. Tüstént ki is vetem a zsebemből. Előkereste a fadarabot, s a porba dobta.

– Vegyünk közköltségen egy csörgő sipkát, s hordozzuk fölváltva.

– Megvallom, e kiadásra nem számítottam, – válaszolá Elemér.

– No, az úrfinak külön sipka kell, s én másutt keresek felezőt.

– De hát miért tart a bajnok mindkettőnket őrültnek?

– Tüstént megmagyarázom. Az öreg Deákok orrolták Dora kisasszony iránti vonzalmunkat, s hogy föl nem ötlő módon túladhassanak rajtunk, háborúba küldnek. Míg minket az ellenség lekaszabol, összeaprít, lánzsára szúr, buzogánynyal ver agyon, pisztolylyal, mordálylyal, karabélylyal, mozsárral, petárdával, kartácscsal, szakállas ágyúval és bombával a levegőbe röpít, ízekre lődöz, porrá tör, addig majd akad Dora kisasszonynak szemenszedett udvarlója, kivel a dölyfös várban senki sem szégyelheti meg magát, s a kit Dániel és István őkegyelmék hetykén fognak fiauramnak nevezni. Úrfi, ez az oka a mi katonáskodásunknak. Kikaptak rajtunk, megcsúfoltak bennünket, de azért, mint látom, büszkén, negédesen billegünk odább, mintha nem is rajtunk történt volna ily pironság.

A diák gyanakvó természete még a felhőtlen és tiszta kedélyű Elemérre sem tévesztette el hatását. Egy perczig lehetségesnek tartotta, hogy Dorka nem a maga fejéből tette, a mit tett, de józan értelme és nemes szive hamar visszautasítá e méltatlan elővéleményt.

– Volna csak az úrfi, – szólt Barnabás, arczán a bosszu és ábránd kifejezésével, – volna csak oly indulatú mint én, akkor tudnék valami czélszerűt javasolni. Menjünk vissza, raboljuk el Dorát, s midőn az erdők rengetegében többé senki sem kisérheti nyomunkat, küzdjünk meg egymással, míg valamelyikünk elhull, s az élő vegye el nőül a rableányt.

Elemér megborzadt.

Barnabás, mintha feleletet várt volna, egy hosszú perczig hallgatott, s azután folytatta.

– Kegyelmed lágy nevelést kapott, de nekem még a bölcsőm is tüskékkel volt kirakva. Míg te a henye törököknél szőnyegen heverészve pengetted a lantot s ittad a sorbetet, én házról-házra jártam az alamizsnáért, s az út szélein aludtam el, verőfényen, zivatarban; pedig apámnak várai voltak. Neked kerítőnő ez élet, ki élvekre csábít, nekem hóhér, ki naponként keresztfára feszít. Én mielőtt a táborba mennék, bejártam azokat a helyeket, hol legtöbb igazságtalanságot szenvedtem; te ez alatt hihetőleg a mosolygó szerencse számára üdvözlő dalt készítettél. Mi közünk lehetne tehát egymáshoz? Ne vegye az úrfi komolynak javaslatomat. Barnabás diák nem ad és nem fogad el tanácsot. Szilágy-Csehen túl különválik útunk, s nem fogjuk vitatkozásainkat tovább folytathatni. Az úrfit kiűzték házokból Deák uraimék, mint az ölebet, engem mint a komondort, s ha az egyik a megszégyenítésen mosolyog, a másik pedig a fogát vicsorítja, csak saját természetét követi; legrosszabb volna, ha a két kutya bosszúságában egymást marná meg. Ezt, kedves úrfi, ne tegyük mi.

– A kegyelmed hasonlítása rám nézve kevéssé hizelgő ugyan, de a mi a kérdés lényegét illeti, az ellen semmi kifogásom.

Elemér alig birta már fékezni indulatait, midőn udvarias hangon e megjegyzést koczkáztatta.

Ha a diák hóbortosságáról nem lett volna meggyőződve, ha nem nyomná az a tudat, hogy titoktartása miatt kénytelen Barnabást valódi helyzete felől ámításban tartani, akkor hajótörést szenvedne a szelidség és kimélet, melyre magát elszánta, akkor utitársa goromba és ingerlő modorán haragra gyúlna.

Így érkeztek Szilágy-Csehbe.

A korcsmában alig volt hely, hová lovaikat kössék.

Hangyabolyként nyüzsgött az udvaron a sok kardos és tarsolyos egyén.

Egyik a táborba siet, a másik haza.

– Nincs többé tábor, – erősíték többen.

– Mi oda megyünk, minket oda küldöttek, – kiabálták szintén számosan.

Elemér, mint élénk és nyugtalan kedélyű ifjú, tudakozódni kezdett; Barnabás, mint a világra keveset hajtó férfiú, meglesve az alkalmat, egy üléséből fölkelő huszár helyét a bormérő-szobában gyorsan elfoglalta és irigykedő kitartással evett, ivott.

– Csakugyan igaznak látszik, – súgá neki a mindenről értesült Elemér, – hogy a szultán már Belgrádon van.

– Mi közöm hozzá. Legyen, a hol neki tetszik, – szólt Barnabás félvállról.

– De attól tartok, hogy a sarmasági tábornak kegyelmed hült helyét fogja találni.

– A mennykőbe! hát még erről is lehet szó? Hát én egész életemben kezdőbetüket fessek és a kolostor konyhaköltségeit jegyezgessem? Most először kaptam állapotomhoz méltó ruhát s visszaadjam-e Deák uraiméknak? Most először van ezüst tallér és arany forint zsebemben s megfoszszam-e magamat azoktól? Hombárral volt atyámnak kincse és lábatlan marhája. Koldus legyek-e örökre, csak azért, hogy Sarmaság környékén a magyar urak nem gyújtanak tábortüzet, nem feszítik ki többé a sátrakat? Az úrfi természetesen ajánlani fogja, hogy menjek haza henyélni, mert a mely tett engem árnyékba helyez, az kegyelmedet emeli! Úgy-e, takarodjam haza?

– Épen ellenkezőleg, a lovag úrnak Budára kell velem jönni.

Barnabás gyanakodó tekintetet vetett Elemérre, s már úgy rémlett előtte, mintha mégis czélszerűbb volna Dorka néni és a kolostor védszárnyai alá visszatérni.

E közben az ivószobában és az udvaron oly zaj és tolongás támadt, hogy egyik a másik szavát többé nem érthette, s a korcsmáros ijedten tekintett hol az asztalra, honnan a vendégek tünedeztek, hol az eresz felé, hol a jászol mellől a lovak kötőfékét kezdték oldozgatni.

– Jemini! mi lesz belőlem? Fele fizetés nélkül megy el? Azt gondolják, az ellenség földén vannak. Itt a sok étel! Uram Krisztus! ki fogyasztja már el? Verte volna meg az Isten a beste fiát, hogy miért nem jött egy órával később! Leölettem a tulkot, egészséges volt, csak a nyelve töve fájdult meg, s most a nyakamon marad, mintha esett marha volna. Fizessenek kendtek legalább két polturát fejenként, azután szerencsés útat kivánok. Nem adtam én csigert, hallják kendtek, s nem is kútból merítik a bort; több kell hozzá, mint vályu, veder és kútágas. Jemini! már szállingóznak ki a kapun! Hallják, atyafiak! kik nem tartoznak a mezei hadakhoz, személyenként fizessék meg a két polturát. No, hát nem világos, a mit mondok? Adjon a kezembe minden ember két polturát, aztán szerencsésen utazzék tovább.

Barnabás diák csipőire tett kezekkel hurrogott és röhögött a korcsmáros rimánkodásain.

Elemér a közbejött zavar okát, a hírnököt kereste föl.

Ez ugyanazon vékony termetű és hosszú bajuszú egyéniség, a kit a vendéglátó várban már alkalmunk volt megismerni.

Hivatalos készséggel, s majdnem a közkikiáltó magatartásával értesíté Elemért, hogy Jahja-oghli, a szemendriai basa és Ulama, a boszniai vezér, nagy haddal érkeztek Buda alá; Ferdinánd fővezére, Roggendorf, már tökéletesen elvesztette a fejét, s azt sem tudja, merre fusson. A sarmasági táborra tehát nincs többé szükség, s annyival inkább, mert Szolimán császár tengernyi erővel közelít Nándor-Fehérvárhoz, és rövidebb idő alatt mehet, ha kegyelmes szándoka az volna, Bécs kapuihoz, mintsem az erdélyi sereg, melynek még csak igen csekély része gyűlt össze, derekas haddá gyarapodhatnék.

– S most kegyelmed a táborba sietőket visszatéríteni küldetett? – kérdé Elemér.

– Nem fáradnék el ily munkában tizedrésznyire is így, mint midőn a vitézlő urakat részvételre kellett nógatnom; de most a Zsibóra, Egregyre és Drágra menetelen kívül más megbizásom nincs. Drágból betekintek a derék Deák István és Dániel nagyuraimékhoz is, mert a multkor szívesen fogadtak, s tudom, hogy a várkaput most sem csukják be az orrom előtt.

– Ez esetben, kérem, adjon át egy levelet Deák Dániel uramnak.

– Szívesen; de majd csak a jövő szombaton mehetnék hozzájok.

– Négy vagy öt nap nem okozna semmi hátramaradást. S mikor indul innen kegyelmed?

– Mihelyt abrakoltattam.

Elemér leoldá a nyeregkápáról táskáját. Egy papirdarabot göngyölgetett ki, s késével ketté vágta.

Barnabás diák találgató figyelemmel méri az ablakból a künn történteket. Arczán hol gyanu, hol fájdalom látszik. – Mindennek számára, gondolá talált a véletlen egy lényt, a ki osztozzék örömeiben, bánatában. Még a hiábavaló lantos is, ámbár a várból csak úgy távoztatták el, mint engemet, levelet akar írni. Vajjon kinek?… Én senkit sem értesíthetek állapotom felől. Csak egy vén banya könnyezne, ha meghalnék, s annak is a szeme nem szebb a fülesbagolyénál, s testének rútságából csak az hiányzik, hogy tolla nincs.

– Bajnok uram! – szólt a belépő Elemér, – a hírnök fel akarja Deákékat keresni, hoztam kegyelmed számára papirost, ha levelet akarna írni.

– Kinek, lantos uram, ugyan kinek? – kérdezte nehezteléssel Barnabás. – Talán Dorának? de fogad-e el az titkon kegyelmedtől vagy tőlem szerelmes leveleket?… Deák uraiméknak? Hisz ha azt jelentem, hogy még nem tört ki a nyakam, sajnálni fogják. Dorkának? hisz a szegény balgatag asszonyt már eddig alkalmasint értesítették a zárdából elszökésem felől s a várnagy kikötötte, hogy én ne firkáljak neki. Ha meghal szomorúságában, Deák uraimék lelkén ragad. Bánom is én.

– Hát Dorka nem tudta a bajnok távozását?

– Alig képzelem, ha valamelyik czigány nő meg nem jósolta.

– S Deákék kivánsága volt az eltitkolás?

– Ezért kaptam tőlök lovat, pénzt, pánczélt.

Elemért kellemetlenül lepte meg Barnabás fölvilágosítása. Oldhatatlan rejtélynek látszott, hogy őt Dorka, és a Dorka rokonát Deákék titkon küldötték a táborba. Tudta, hogy a vén asszony csak nagy áldozatokkal vihette ki tervét, s a Deák-család sincs oly fényes vagyoni helyzetben, mely könnyűvé tehetné egy önkéntes gazdag fölszerelését. S ha a hazafiság ösztönzé István és Dániel urat ily erőfeszítésre, mi szükség volt azt Dorkától titkolni? S ha Dorka ellenezte az unokaöcs katonáskodását, nem volt-e gyöngédtelenség őt rászedni? S nem bizonyos-e, hogy a fegyverhordásban járatlan Barnabás helyett félannyi költséggel sokkal alkalmasabb egyént lehetett vala szerezni?

E gondolatok Elemért a féltékenység örvényébe sodornák, ha szeme előtt nem állna Barnabás mindazon tulajdonokkal, melyek a szeretetreméltósághoz legkevésbbé hasonlítanak. De minthogy önhízelgés nélkül is hinnie kellett a nagy különbséget, mely őket egymástól elválasztja, fölhagyva a rejtély hüvelyezésével, néhány sorral értesíté Deák Dánielt távozása felől, bocsánatot kér tőle és István úrtól, hogy engedelmök nélkül ment a zászló alá, s megnyugtatásukra becsületszavát adá, hogy Izabella királyné jogainak védelmére semmi veszélytől visszadöbbenni nem fog, s minden törekvése Buda várába jutni, hogy Werbőczi Istvánnak, ki őt a török rabságból kiváltá, hű szolgálatára szentelhesse egész életét.

A levelet térden írta meg s kardmarkolatának gombjával pecsételte le.

Midőn a hírnök az iratot tőle átvette, Barnabás diák a sisakot fejére tevé és a vállrojttal leszorítá.