Zord idő (2. kötet): Regény három részben

IX.

A börtön csendes álommal ajándékozta meg vendégeit; de a királyi palota e részben fukar volt a legkecsesebb nő iránt, ki két koronát hordott: a szépségét és hatalomét.

Izabella a mult éjjel azért nem aludt, mert fiának a szultán sátorába kellett menni; ma épen azért van ébren, mert fia a sátorból még nem jött vissza.

Szíve mély aggodalmából délután öt órakor meghitt embereinek egyikét drága családi ékszerekkel a török táborban levő lengyel követhez küldé, kéretvén őt, vinné az ajándékot Rusztán basának, Szolimán kedvencz vejének és feleségének Mirmah szultánnőnek s venné rá a magyarok iránt különben sem rossz indulatú basát, hogy a csecsemő királynak mielőbbi visszaküldését sürgesse

Éjjeli egy órakor megérkezett a hintó a csecsemővel, a női személyzettel és a belső tanácsosok és a főrendűek közül Markossal, a legcsekélyebb igényű hivatalnokkal.

Az udvarmesternő merész képzelőtehetségét, melyet a renegát nejének ravasz hitegetései is tápláltak, teljességgel nem elégítette ki sem a szultán sátorának fénye, sem bőkezűségének mértéke. A keleti bibort és szöveteket sokkal szebbeknek, a keleti fényűzést és pazarlást sokkal általánosabbnak s a keleti gyémántokat sokkal nagyobbaknak hitte, mint a minőknek találta, kivált a szultántól nyert ajándékoknál. Épen azt szerette volna a királynénak bebizonyítani, hogy a madridi udvar egyetlen termében több látnivaló van, mint a császári sátorban és V. Károly nemcsak az illem szabályaiban, de a katonai erényekben is mestere lehetne Szolimánnak, kinek gyalogsága egyenes sort sem tud formálni, lovassága pedig apró lovakon nyargal szanaszét; épen azt akarta említeni, hogy az ebéd is leginkább juhhusból és rizsből állott, a nagy ezüst kannákban csupa víz vala s azon ötágú villával kellett enni, melyet az ember nem hagyhat el magától, ha feledékeny is; aztán berekesztésként, épen azt akarta megjegyezni, hogy Bajazid herczegfi Zsigmondot úgy csókolta meg, mintha harapna s hogy az asszonyok nadrágot viselnek s arczaik helyett körmeiket és szemöldeiket festik: de fájdalom! a királyné miután gyermekén szemeit legeltette, könnyezni kezdett s a szokás ellenére a szegény udvarmesternőt még szóhoz jutni sem engedte. Tudakolás és fecsegés helyett összeszedette a legszebb kelméket, miket csak valaha a külföldi udvaroktól kapott, előhozatta a fegyvertárból a legértékesebb dísz- és emlékfegyvereket, melyek annyi dúlás közt még el nem pusztúltak, kivéteté a szekrényekből ara-pártáján kívül a többi drága ékszereket s midőn egy csoport basa és háremhölgy számára fejedelmi ajándék volt egybehordva, érzékeny, de tapintatos és nyomatékkal teljes latin levelet írt a szultánhoz, melyben tanácsosai visszaküldését kivánta s a veszélyeket rajzolá, melyeknek az ország ki volna téve, ha a szultán igéreteibe vetett hit egyszerre megszünvén, a török véduralom gyűlöltebbé válnék a meghódíttatás és szolgaság legmegalázóbb nemeinél is.

E levél átadását, valamint az ajándékok kézbesítését Markosra bízta, ki korán reggel volt elindulandó.

Izabella tanácsosai neki többnyire csak keserűséget okoztak.

Eddig azt mondhatták, hogy politikájok a körülmények teljes ismeretére támaszkodik és biztos alapú s ennélfogva a királynénak a mindent koronázó sikerért föl kell áldoznia nemcsak nézeteit, hanem érdekeit is.

Most azonban e politika a kudarcz és meghazudtoltatás szélén állott.

A királyné ezért belső elégtételt érezhetett volna, mert ő a közelgő válságot előre látta és sokszor megjósolá.

Heves nő lévén, nemcsak gyakran neheztelt tanácsosaira, hanem bosszúvágygyal is telve volt, kivált Martinuzzi ellen. Azonban most, midőn zsarnokai bukását a haza nagy veszélye követte volna, nem tapasztalt keblében más érzést a szánalmon és segítési vágyon kívül.

Eddig gyakran mondá, hogy minden vércseppje lengyel és olasz s hogy a ráerőszakolt uralkodást a száműzetés egy nemének tartja; most azonban mélyen érzé a viszony erejét, mely a magyar hazához kapcsolja, érzé a szeretetet e véráztatott föld iránt s kezde becset tulajdonítani még a trónnak is, melyről lelépni hőbb óhajtásai közé tartozott.

Mi alakította kedélyét így át? talán csak nem az a könnycsepp, melyet a tegnap éji értekezlet alatt Frangepán Orbán szemében látott?

*

Turgovics Miklós, Buda város főbírája, nem tudta megmondani, hogy miért van a török táborban. Néha fogolynak képzelte magát: de a szomorú helyzetet meg látszott czáfolni az a tény, hogy míg az országtanácsosok és főurak fegyveres őrizettel vétettek körül, neki szabadon lehetett kimenni sátorából. Máskor hinni akarta, hogy ő szabad, de ezen édes reményt megint hamar eloszlatta a tapasztalat, mely, midőn sátorától messzebb akarna menni, valami janicsár vagy spahi alakjában előlépett s visszakergeté a tábor központján bizonyos szűk területre, melyből, mint megbűvölt az elébe írt varázskörből, sehogy sem bírt kimenekedni.

A csecsemő király visszautazása utáni reggel azonban a rejtelmes homály, mely Turgovics helyzetét körülfogta, oszlani kezdett, mint midőn végre a sűrű ködön egy sugár tör át. Vajon e sugár a megtért szerencse napjának hajnalpírjából, vagy alkonyának utolsó csillámából tévedt-e hozzá – elhatározni nehéz volt.

A csauz tudniillik reggel hat órakor sátorába lépve mondá: – A kegyelem mindig buzgó forrása szétáradott a te városodra is, oh kadi! A hatalmas padisah megkegyelmezett azon raboknak és rabnőknek, kik a német tábornokkal szőtt czimboráskodás miatt mint bűnösök vagy túszok a mi táborunkba küldettek.

– No tehát megvigasztalhatom Bornemiszát is, kinek nejét és leányát György frater ide hurczoltatta, gondolá Turgovics s gyorsan kezdett öltözni. Ha elvesztettem vagyonomat, legalább szabad vagyok és láthatom feleségemet s két kedves gyermekemet. A fecske, ha elrontják fészkét, újra építi. Iparkodom s megint vagyonossá leszek. Mint fog örvendeni az én kedves nőm, látom az elragadtatás könnyeit szemében.

Körülbelül ezeket gondolta Turgovics, míg szájával így szólott: – Nagy a világhódító szultán kegyelme s kiapadhatatlan, mint a tenger. Legyen Allah irgalma is oly mérhetetlen és határnélküli iránta.

A csauz hallgatott, várván, míg öltözködését Turgovics tovább folytatá, s azután így szólott: – A szultán kegyelme nagy és béketűrése hosszú ugyan mint az üstökös serénye; de a te eszed, érdemes kadi! oly rövid, mint a kutya elvágott farka.

– Miért hiszed ezt, igen tisztelt csauzom?

– Mert felöltél magadra egy mellértes dolmányt, melynek színe nem jól választott, s melyen hiányzik az arany zsinór és ékkő. Öved ruhaszekrényedben maradt, nem is említve süvegeden a kócsag-forgót, közepén a nagy smaragddal.

– Oh csauzom! az én kedves nőm szebbnek tartja ezen egyszerű dolmányt, ha rajtam látja, mint máson a királyi bíbort. Övem az ő átölelő karjai lesznek s ha szemembe tekint, nem fogja meglátni, hogy süveg forgóján kavics van-e vagy drágakő.

– Bölcs kadim! honnan tudod, hogy nőd ez életben valaha téged látni, s ha látand, örvendeni fog rajta?

– Hiszen te mondád, hogy szabadok vagyunk, – szólt Turgovics megütközéssel.

– Rólad nem beszéltem, kadi. Te öltözzél fényes ruhába, állj a táborpiacz közepére, várd, hogy mi történik ott veled.

Ezzel a csauz távozott, de a mint a sátorfüggönyt kinyitá, Turgovics két felállított őrt látott.

– Veszve vagyok! engem szemeltek ki áldozatul, s díszruhában kivánják, hogy meghaljak, – sóhajtá Turgovics, s dermesztő hideg nyargalt át teste minden ízén.

Őrei a piaczra vezették.

Itt voltak felállítva a Buda ostroma alatt a vezérek által a szultánnak ajándékozott foglyok, fegyveres janicsároktól körülfogva.

Turgovicsnak az anatoli basa mellett, ki mint látszott, parancsnoki szerepet visz, kellett helyet foglalnia.

– Hányjátok kardra e hitvány gyaurokat – szólt a basa a foglyokra mutatva, s elkezdődött az irtózatos mészárlás az «allah!» kiáltásával, a sebesültek jajgatásával, a haldoklók nyöszörgésével, az elmetszett tagokkal, a gyilkosok bősz és a legyilkoltak szívszaggató arczkifejezésével, a földet megáztató s a vert sebekből messze kifecskendő vérrel. Néhány csepp Turgovics ruhájára, és egy égető, letörölhetetlen, az ő sápadt arczára esett.

A végrehajtott munka után a janicsárok fele a holtakat takarítá el, másik fele sorakozott.

Az anatoli basa magyarúl mondá: – A budai biró lépjen a sort formált janicsárok élére, vezesse őket a várba, s foglalja el számokra azt a szultán nevében. A janicsár aga a városbiró baloldalán megy vele.

Turgovics előbb megkisérté, hogy látja-e a janicsárokat? S csakugyan látott holmi phantastikus alakokat, mintha lebegnének megnyujtva, megrövidítve, foszlányokká osztva magokat. Aztán megkísértette: vajon mozognak-e lábai? S úgy találta, hogy mereven és előre lépnek, de mintha fából volnának készítve. Nagy mesterség volt figyelemmel kilesnie: vajjon a lábmozgatás vakmerész próbája közt, feje elő vagy hátra akar-e esni? azonban rendre sikerült az egyensúlyozást kitalálni. S ő valóban ment Buda felé, s ez nem lehetett csalódás, nem az érzékek káprázolása, nem a forró láz álma,… nem, az száraz és elvitathatlan tény volt. Mintha ittas volna, hozzá közelítettek a házak… azonban csalhatatlanul ő ment azok felé. Néha úgy rémlett, mintha a magas épületek levették volna fedeleiket, mint szokta az ember fejéről kalapját, ha nevezetes férfiúval találkozik; azonban Turgovics utóbb ennek is ellenkezőjéről győződött meg, tapasztalván, hogy az út fordulatai miatt tűnik el némely ház teteje. Az ő vizsgáló elméje, fájdalom! mindinkább kezdé jogait visszanyerni, mind gyérebbé lettek a tünetek, mind sivárabbá a való. Már nem kétkedett többé, hogy az emberek előle nyargalnak, zárják be kapuikat, és az ablakon véletlenűl kitekintő arczok őt látva válnak kővé. Még csak egy visiója volt, midőn a viziváros kapujának első lépcsőjére tette lábát, felesége halottas ágyban feküdt, kezét görcsösen szorítva szivéhez, mely egy nagy fájdalom miatt egyszerre megszakadt… Oh, de ez talán még sem puszta látomás, ez a meg nem hamisított való és oly tény, melyről kétkedni semmi tagadó bölcselet nem tud.

Turgovicsnak egy könny hullott ki szeméből, s arcza szögletére tévedve lemosott valamit azon vércseppből, mely vitriolként égette, midőn a török őt eszközévé avatá.

A mi ezentúl történt, röviden meg van írva a krónikában.

Turgovics Miklóstól vezetve, felmentek a janicsárok Budavárba, a vizivárosi kaputól a Szent-György teréig, hol hozzájok csatlakozának a Budára tegnap csak mulatni indult bajtársak is. Néhány percz mulva deli arab ménen s fényes törzstiszteitől kisérve megjelent az anatoli basa, a renegát Szolimán is. Ez Turgovicstól a szultán nevében átveszi a várost; midőn aztán a basa magasra emelvén a nagyúr zászlóját, janicsáraival minden utczát és kaput megszállat. S most egyszerre az utczákon kikiáltatik, hogy valaki a városban van, nemes, katona eltakarodjék. Estig végrehajtatott a parancs, s a meglepetett, vezérek nélkül bolygó őrség tétlenül nézte az ármányt. Most két sátor emelkedik a Szent-György téren; egyik Szolimán basáé, a másik a janicsár agáé.

A következő nap kihirdettetett, hogy a polgárok s a köznép fegyvereiket, bárminemüek legyenek, még a késeket is, fejök és jószágok vesztése alatt a Szent-György terére hozzák. A városi nép a szerint cselekedett. Izabellát fölhívta a janicsár aga, nyitná meg a királyi várlak kapuit Szolimán hadai előtt. A várlak a szultáné, válaszolá Izabella, kérve az agát, csak addig ne eresztene be senkit, míg belőle ki nem költözik.

A janicsárok egy álló hétig az utczán tanyáztak, s a lakosoknak meghagyatott, húznák meg magokat házaikban. Az anatoli basa ugyanis zendüléstől tartott, mely a féltett kincset megint kiüthetné kezéből. Még utóbb is, midőn úr szabású, nemes vagy szolgáló embert láttak az utczákon a janicsárok, nyomban kiűzték a városból, melyben csak polgárt, pórt és zsidót akartak tűrni.

A nándorfehérvári basa s az Izabellától elpártolt s most Szolimán császár táborába hurczolt erdélyi vajda, Majláth, régibb feladásaiból a török országnagyok még nem szüntek meg azon gyanút táplálni, hogy György frater, bár nyiltan a magyar-török szövetségnek nagy barátja, titkon muzulmán foglyokat sanyargat az állam börtöneiben. Ennélfogva az anatoli basa rendeletet kapott a budai fogházak feltörésére. Berontottak tehát a janicsárok a várpalota földalatti tömlöczébe, hol várakozásuk ellenére egyetlen török sem vala elzárva. Ezen kedvetlen tapasztalás boszantá a basát.

– Ki kell kutatni a városi börtönt is – parancsolá.

A porkoláb reszkető kezekkel nyitogatta a vaspántos ajtókat; de sehol egy láb török sem vala fölfedezhető.

– S nincs több fogház? – kérdé egy janicsár tiszt, ki két nappal előbb az Ötvös-utczában figyelmezteté renegát tizedesét, hogy szemen tartsa Barnabás diákot.

– Nincs, uram!

– Hogy merészelsz hazudni, gyaur? mintha nem kisértem volna tegnapelőtt a városházig néhány lázítót, kik korcsmákban izgattak a világhódító szultán ellen fegyveres fölkelésre.

– Van ugyan, de nem az igazi börtönben, három letartóztatott úr; de a kiket csak a közzavar miatt feledtünk ott, mert ma délben már szabadon kellett volna bocsátanunk.

– Hozzátok ide a rabokat! – parancsolá a tiszt.

Tizenkét janicsár fegyver közé fogva vezette el Elemért, Barnabást és a külváros legelőrelátóbb politikusát, János diákot.

A Szent-Györgytérre vitettek az anatoli basa sátora elébe.

A janicsár tiszt bement értekezni.

– Érdekessé kezd válni e kaland, – szólt Elemér azon nyugalommal, mely a veszélyek közt sajátja volt.

Barnabás diák szemei vadul forogtak, mintha ökölre akarná hívni a sorsot, mely kajánúl vetett ismét tőrt vagy az emelkedés vagy a bosszú elébe.

– Talán a szultán ő felsége katonái nem élnek azon balhiedelemben, mintha a magyar nemes fölött nekik törvényes biráskodási joguk volna? – kérdé és sóhajtá János diák nagy rettegéstől környezve.

A sátorba bement janicsár tiszt helyett kijött egy óriás szerecsen, hanzsárral övében s idomtalan termetéhez nem illő fürge mozdulatokkal.

Tetőtől talpig megnézte Elemért, s nógatta fejét, mi helybenhagyást jelentett.

– Ezek vásárra visznek minket, – mondá a sokat tapasztalt lantos.

Barnabás röffenő hangot adott száján, s arcza inkább dühöt, mint félelmet fejezett ki.

János diák térde reszketett.

Az óriás pedig valódi kéjjel legelteté szemeit a visszatetsző alakú, de erős alkotású Barnabáson, s ismét nógatá fejét.

Midőn pedig János diákhoz ért, látván, hogy az rövid is, vékony is, sovány is, tapsolt kezével.

Erre a rabkisérő janicsárok közűl egy nyakon ragadta János diákot, s lábát hátuljával oly erős érintkezésbe hozta, hogy a szegény előrelátó politikus bukfenczet vetve a földre esett, honnan halkan fölemelte fejét s körülnézett, mintha kérdené: látták-e ezt elégséges és szavabevehető tanuk, s miután, fájdalom, a nép bezárkózva vala, s a janicsárok hittel pecsételt vallomásaira sem sokat építhetett, nagy hirtelen fölszedve magát, s fövegét is ott feledve, hihetetlen gyorsasággal nyargalt ki a vizi kapun s meg sem állott saját lakásáig, hol rögtön magára zárta az ajtót.

Elemért és Barnabást pedig a janicsárok a török táborba vitték.

*

Másnap a diván arról tanácskozott: mit kelljen tenni a királynéval, annak fiával, s az őrizet alá helyezett urakkal. Az anatoli basának az volt véleménye, hogy mindnyájan Konstantinápolyba küldessenek s az ország egy Budán hagyandó basa kormánya alá tétessék. A belgrádi kormányzó ellenben méltatlannak mondá egy siró asszony kedvéért s védelmére minduntalan költséges hadjáratot intézni: küldje vissza a szultán a királynét atyjához Lengyelországba; a királyúrfit neveltesse Konstantinápolyban; az urakat ölesse meg, váraikat foglalja el, s az országot tegye török tartománynyá.

– Hát a szultánt, ki a királynénak és János király trónutódjának védelmet, pártfogást igért, szószegéssel vádolhassák-e a keresztyének? – mondá Rusztán basa, kinél a királyné ajándékai által megnyert Mirmah szultánnőnek közbenjárása sem maradt hatás nélkül.

A padisah vejének véleményét felkarolta néhány a többinél szelidebb indulatú, s Izabellától lekötelezett basa.

S meg kell vallani, hogy a csauz-basa is, ki szavazattal nem, de annál jelentékenyebb befolyással bírt, s ki Izabella szépségének a rajongásig volt bámulója, minden követ megmozdított a paradicsom huriinál is tökéletesebb alakú lény megmentésére.

Szolimán császár, ki elébe a diván megoszló véleménye fölterjesztetett, vejének tanácsára hajlott, s kimondá akaratját, hogy Budavár s a Duna melletti vidék a Tiszáig török tartománynyá legyen; a királyné fiával és annak gyámjaival Lippára költözzék, s a Tiszán túl és Erdélyben uralkodjék; Török Bálint pedig, minthogy a míg Ferdinánd pártján volt, sok kárt tőn a töröknek, Konstantinápolyba fogságba vitessék; Werbőczi Budán maradjon, mint az új török tartomány főbírája.

Ezzel György frater s a többi urak, Török Bálintot kivéve, szabadon bocsáttattak, meghagyatván nekik, hogy a királynéval Lippára vonuljanak. A csauz-basa Izabellához küldetett, hogy megvigye neki az aranyos és kék betükkel arab nyelven írt okiratot, melyben a szultán esküvel igérte, hogy a királynét és fiát kijelelt országában védendi, s mihelyt ez nagykorúvá nő, neki Budát is visszaadja.

Az anatoli basa Szolimán pedig budai főbasává neveztetett ki, s hatalma alá rendeltetett az egész új tartomány.

X.

A kereskedő, kinek gazdag árúkkal terhelt hajói, melyektől házának fénye s nevének hitele függ, a tengervihar áldozatául estek, még vígasztalhatja magát azzal, hogy szegénysége és hitelvesztett neve a véletlen műve és az igazságos birák által bűnül nem rovathatik föl.

De a tönkre jutott államférfiak, kik ellen saját politikájok iránya lép föl, s kik épen a győzedelemben találják bukásukat, hasztalan remélnek elnézést akár a közvélemény, akár a történelem törvényszéke előtt; mert a mit mentségül hozhatnak föl, hogy ők ezt nem gondolták volna, s hogy a véletlen fordulattól meg vannak lepetve, tehetetlenségöket és botor elbizottságukat még élesebben tüntetné föl.

A szultán sátorából hazatért tanácsosok néhány nap alatt évek szenvedésein estek át, s bármiben kerestek volna vigasztalást vagy mentséget, s álokoskodásaiknak bármint hitt volna a közönség, az önbecsülésből, befolyásuk mértéke szerint, kellett veszteniök.

Petrovics duzzogott, György frater sötét és zárkozó vala, Werbőczi István pedig meggörbedt, és szemlátomást vénebbé lett.

De az iszonyu esemény a három vezéregyéniség kedélyhangulatát, a közös bukás mellett is, egészen másként hatotta át.

Petrovics oly formán neheztelt, mint fogna most egy kormányzó tábornok, ha elkövetett vétségért fontos állomásról csekélyebbre tétetnék át. Szívéből sajnálta ugyan a haza veszedelmét, azonban vigasztalásul gondolta magában, hogy neki soha szakja nem volt a politika, s katonai tekintetben semmi gáncs nem hárulhat rá, mert a török az új tartományt nem fegyverrel, hanem ravaszsággal nyerte. Hogy kipótolhatatlan kár Budavárnak idegen kézre jutása, erről ő, mint hű magyar és okos tábornok nem kétkedett; de ha Ferdinánd foglalta volna el, akkor szintén nem maradt volna az Izabella kezében, s még a magyar katonai dicsőség is új csorbát szenved vala. Mi végre kedves rokonának, a királynénak helyzetét illeti, erre nézve Petrovics bánatát enyhítette az, hogy Erdély és Magyarország a Tiszáig még elég nagy akár egy királyi trón számára, akár pedig arra, hogy a váradi béke kötményei szerint Zápolya magánbirtokaival, s az Izabellának igért többi várakkal és harminczadi jövedelmekkel kicseréltessék.

György barát rejtélyes czéljaira álutakat is kereső, de kimeríthetetlen segélyforrásokkal biró jelleme, azon percztől kezdve, midőn a tanácsosok a divánból kivitetvén, őrizet alá vettettek, romba dőlt politikai tervei helyébe új építményhez fogott. Ha egy földingás tönkre juttatta volna a várost, melyben neki háza volt: ő lenne az első, ki a közbódulás alatt sem vesztve el lélekjelenlétét, a düledékekből kiválasztaná a használható anyagokat, örvendene minden kődarabnak, melylyel a rögtön megkezdett munkásságot folytathatná s az alap letételekor már gyönyörködnék a vörös szalagú koszorúban, melyet a fedél bevégzésével ki fog tűzni. Ha mint tudós harmincz évig dolgozott volna egy munkán, mely a befejezéskor elégne: tüstént asztalához ülne, leírná az első sort, s kettőzött szorgalommal haladva tovább, a szerencse különös kedvezésének tekintené, ha a láng martalékává vált ivek közt találná néhány épebb lapra, melyből egész sorokat irhatna át. Ha a váradi püspökség helyett oly országban öltött vala szerzetes ruhát, melyben az izlám véres harczok közt irtotta ki a keresztyén hitet: ő volna az első, ki az utolsó katholikus vezeklésekor kezébe venné a keresztet, hogy e jel alá az átpártoltak közül visszatérítsen egyet, s midőn a kezdet sikere megtenné hatását, viszont ő volna, ki a katakombákba vonulva apostoli buzgósággal prédikálna, nem rettenve vissza hívei kevés számától, s nem hagyva föl a reménynyel, hogy idővel az egész országban visszaállíttatik a tan, s azon oltár, mely le volt rombolva.

Jelleme e szívósságát átvitte a politikába is.

Szent-István koronájának területét egy fő alatt egyesíteni: ez volt törekvése.

Ha a vallási villongások, ha a német birodalom zilált helyzete, s ha a franczia politika iránya nem tette volna aránylag gyengébbé Ferdinándot, mint Zápolyát, kit a nemzeti párt rokonszenve és a török császár véduralma támogatott: akkor György barát csalhatatlanul Ferdinánd részére állott volna.

Így azonban a Zápolya-család ügyét pártolta, s a törököt, melynek védhatalma alatt Magyarországot visszaállítani remélé. – Elhatározott lévén e czélra nézve, nem volt válogatós az eszközökben.

Az álút, a tettetés, a ravaszság, a jól játszott ingadozás bizonyos pontig csak annyi értékkel birtak az ő politikájában, mint e vétkekkel szembetett erények.

Az ó-budai sátorban Szolimán császár levetette álarczát, s a védúrból hódítóvá lett, még pedig az az álnokság oly fegyvereivel, melyeket a maga helyén Martinuzzi sem vetett volna meg.

Midőn tehát ő a szultán eljárását észrevette, azon érzés szállotta meg, a mit jól kifejez, az egyszeri katona fölkiáltása: Törököt fogtam, de visz magával.

Ezen segíteni kell: volt a közvetlen gondolat, mely György barátba fölébredt.

Buda és a Duna-köz idegen kézre jutása a legerősebb akadálya Magyarország egységének, s a török annyira bárgyu soha sem fog lenni, hogy igéretét teljesítve, a megszállt részeket visszaadja a teljes korra jutott Zápolya Zsigmondnak. Tehát le kell a trónról léptetni a Zápolya-családot a váradi szerződés végrehajtása által, s Ferdinándhoz vonva az egész nemzetet, kell Magyarország egységét létesíteni.

Ez volt az új politikai épület, melyet a földingása által ledöntött régi helyébe emelni akart Martinuzzi.

Látni való, hogy mostani, bár mélyen rejtett terve ugyanaz volt, melyért Budavár ostromakor a Ferdinánddal egyezkedni akaró Izabellát bezárással fenyegette, melyért Atádit kivégeztette, Bornemisza házát földúlatta, Turgovicsot megsarczoltatá, s melyért Podmaniczky jónak találtá a szultán ó-budai táborában meg nem jelenni és paraszt ruhában puttonnal hátán Palota várába menekülni.

A mi a harmadik főszereplőnek, Werbőczi Istvánnak érzéseit illeti, azok igen egyszerűek és természetesek voltak. Kedélye össze volt zúzva, mert Szolimánban csalatkozott. Magáról sokat tartva, állhatatosan hitte, hogy az egyész török-magyar politika az ő vállain nyugodott, s ennélfogva a vallott kudarcz kizárólag őt terheli. Szégyellé Izabella színe elé lépni, s még inkább átallta volna e nőnek, ki az eredményt előre megjóslá, valaha tanácsot adni. Elfogadta tehát a György barátja által – ki tőle, mint ideologtól, menekülni akart – adott tanácsot, hogy vállaljon a török tartományban főbíróságot, s miután ott minden egyéb veszve van, tartsa fönn legalább a magánjogot, a magyar perrendszert és igazságszolgáltatást. Werbőczi talpig becsületes ember, s a rajongás határáig vallásos érzésű lévén, új hivatalát egyszersmind vezeklésnek tekintette, melylyel politikai tévedéseiért lakolni kész. E tévedései közé nem számította be a legnagyobbat, hogy a mohácsi veszedelem előtt, népszerűségének hosszú pályája alatt, mint az ország leghatásosabb szónoka és izgatója az elbizottság maszlagával tartotta jól a nemzetet, még pedig oly korszakban, midőn ezt nyomorúságának érzetére és bűnbánó magábaszállásra kellett volna birnia. Ő, mint egyik legkitünőbb történetírónk helyesen jegyzi meg, botor volt elhinni, hogy a nehézkedési súlyt kénye-kedve szerint a nemzet egyik osztályáról a másikra helyezheti, s hogy a kormányt az urak elkerülésével, az urak ellenére első sorban vagy épen kizárólag a nemességgel vitetheti, azon nemességgel, mely politikai erkölcsiség dolgában kevéssel volt tisztesebb az uraknál, s politikai belátás dolgában még valamivel rövidlátóbb volt, mint maga Werbőczi.

A csodálatos hatású szónok és nagy törvénytudós semmi vallásos megdöbbenést nem érzett azon, hogy a mohácsi vész előidézésében egyik főtényező volt; de Buda elfoglalásáért vezekleni akart.

Azt minden rossz következményeivel együtt fölfogta, hogy egy emberben, de azt már átérteni nem volt képes, hogy egy elvben csalódott.

Izabella királyné tanácsosai ily érzésektől áthatva érkeztek Budavárosába, mely már akkor a janicsárok kezében volt, s megaláztatásából csak a félhold hiányzott még.

Ott állott a kereszt a templomok tornyain; de a könnyekbe lábadt szemek máris ingadozni látták, s minden átmenő rettegett, hogy fejére hull.

*

A várban az útra készülődés nagyban foly; mert a budai basa a szultánt akarja elfogadni s az új birtokos kedvéért sürgeti a réginek kitakarodását.

A királyné mentül érzékenyebben volt sértve, annál több erélylyel intézte a drágább bútoroktól kezdve minden értékesebb, s kivált a művészi becscsel biró tárgyak tovább szállítását.

Kifáradhatatlan volt, mint az ideges nők szoktak lenni ily körülmények közt.

Leendő udvartartása iránt is szükség volt megállapodni.

A csekélyebb terjedelmű ország, mely még hatalma alatt volt, megtakarításokat sürgetett a kiadásokban; de Izabella nem akart cselédjeinek elbocsátásával pénzt kimélni.

Legtöbb ellenszenve volt udvarmesternője iránt, ki Martinuzzi által eszközül engedé magát használtatni, s néha majdnem a kém szerepéig sülyedt. Azonban Izabella nagylelkű volt, s maga szólítá föl az udvarmesternőt hivatala folytatására.

E nő megfukarkodott kevés tőkéjén kívül semmire sem támaszkodhatott; mert még egy nemesi várad tulajdonosa is nehezen fogadta volna szolgálatába. De ily tekintet nem tartóztatta vissza attól, hogy a madridi, nápolyi, lissaboni, s minden más udvarok fényéről ne tartson hosszas értekezést; megemlítve, hogy neki roppant egybeköttetései vannak, s hogy Mária II-dik Lajos özvegye, s most Németalföld regensnője többször szólította nénémasszonynak, Eleonora főherczegné pedig tőle tanulta meg a «királynévíz» titkát. Csak midőn eléggé kitünteté, hogy az ő személye mekkora nyereség Izabellára nézve, szállott le azon nyilatkozatra, hogy hűségének bebizonyításául kész ő felsége parancsának engedelmeskedni, s követni fogja királynéját a birodalom legtávolabbi várába is.

– Lehet, hogy az nem lesz vár vagy palota, – szólt méla mosolylyal a királyné.

– Az a város, melyet felséged királyi székhelylyé emel, kétségkívül fényes építményekkel fog birni, – válaszolá hüledezve az udvarmesternő.

– Megtörténhetik, hogy nem mindenik háza lesz fából vagy vályogból.

E nyilatkozat borzadással tölté el az udvarmesternőt, s a palotahölgyek közé menvén, titokban el is beszélte, hogy a királyné már vagy vályog- vagy faházban fog lakni; de a rémképek, melyek a jövendő ködéből fenyegetőleg tekintettek rá, mégsem birták az udvarmesternői állomástól visszariasztani, akkora volt – mint mondá – hűsége.

Izabella udvarának személyzete közül soknak birtoka most már a török hódoltságba esett és több palotahölgy, kamarás és apród lett volna kénytelen szüleitől, rokonaitól s minden viszonyaitól elszakadni, ha az udvarral tova költözik; de a magas szenvedő iránti részvét és szeretet akkora vala, hogy a férfiak közül, a ki kénytelen volt érdekeit vágyainak föl nem áldozni, oly levertnek mutatkozott, mintha ragaszkodása minden tárgyát egyszerre temetné el, s a következő napok számára a remény helyett csak a visszasovárgás maradna fenn.

Izabella, midőn a haza nagy vesztesége a kőszívűeket is megrendítheté, nem vala oly hiú, hogy az arczvonalokban mélyen fekvő bánatból valamit magának, valamit az elválás közelgő perczének, s a már-már szétszakadt viszonyok sajgásának tulajdonítson: de bár az egymásra következett csapások miatt érzései kifáradtak, s a fájdalmak iránt is kevés fogékonyságot mutattak, mégis lehetetlen volt megindulását titkolnia, midőn palotahölgyei és az egész nőszemélyzet a renegátné vezérlete alatt megjelentek s térdre borulva, könnyező szemekkel kérték: ne taszítaná el őket magától, s vinné el, a hová csak a viszontagságok fogják vezetni.

– Te is kísérni akarsz száműzetésemben? – kérdé a királyné a renegát nejét. Hisz egy szavadtól függ, hogy e márványpalota a tiéd legyen, s hogy a régi királyi udvar zárt kapui föltáruljanak számodra.

– Hogy mernék én, felséges asszonyom, én, a szegény nemes leány ott parancsolgatni, hol felséged, hol a Habsburg Mária és az aragoniai Beatrix lakott? Vagy tán Zsigmond császár palotájába vonuljak, hol nagy Lajos leánya töltötte fényben és bánatban napjait? Nem oly malacz orrára való, mint én, az arany perecz, – szólt a renegát neje könnyezve és nevetve. – Aztán – tevé hozzá csattanósabb hangon – az én férjem élemedett férfi létére is velem versenyzett a nyelvességben s nem hiszem, hogy a mióta elfogták s rendre törökké, basává és szerdárrá tették, sokat szelídült volna. Sem a szeráljt, sem a háremet nem képzelem a jámbor magaviselet iskolájának. S ha ő, ki felségedet üldözé, az által, hogy pogány lett, úgy megjavult is, mintha pogányból keresztelkedett volna ki, ugyan hogy tudnék én békességben élni öt vetélytárssal, kiknek minden körmömre egy kivájni való szemök van? Inkább maradok örökre szalma-özvegy, mint beszegődjem hatodik feleségnek. És vegye azt is felség kegyelmesen szívére, hogy ő budai basa ugyan és sok fegyveresnek parancsol, de ha a szultán vétségből csak akkora zsineget küldene neki, mint az én térdszalagom, már kénytelen volna magát azzal megfojtani. S mi történnék akkor a sok feleséggel? Az új basa még zsákba varratna minket, és minthogy tengerünk nincs, bevettetne a Dunába; már pedig én a halat megenni sem szeretem, s annál kevésbbé szívelném, ha a hal enne meg engemet.

– De a basa téged visszakövetelt.

– Úgy van. S az hízelgett is egy kevéssé hiúságomnak, meggondolván, hogy háremében az egész világból kiválogatott szépségek vannak; orrom körül pedig néhány nyári szeplő látható és termetem valamivel teltebb, mint óhajtanám. Azonban megizentem neki, hogy a nyolcz éves özvegység alatt borzasztó szeszélyekhez szoktam, hogy közel sem ereszteném, míg pogány maradna, hogy csak ötven éves asszonyokat tűrnék a várban, hogy különben, ha csak egy vaskanálnyi szénre tennék szert, fölgyújtanám a házat, s hogy távolléte alatt oly méreg készítését tanultam meg, melynek semmi tulajdon íze és színe sincs, s mégis csalhatatlanul öl, még pedig minden megismertető jel nélkül. Én ugyan nem azt értettem, felséges asszonyom! hogy ily méreg nálam, hanem hogy bennem van. De ő csalhatatlanul külső méregnek képzeli, s rettegni fog hozzám csak közelíteni is. Aztán, miután még a szultán itt van, nem fogna elég vakmerő lenni, hogy felséged kíséretét oly asszonyért megtámadja, kivel négy egész évig élt házasságban.

Izabella a jó indulatú, de dévaj nőt, mint az udvari hideg szabályosság ellentétét, csak a változatosság kedvéért is szerette. Örömmel tartá tehát magánál. De bármely vigasztalásul szolgált, hogy az egész nőszemélyzet kész megválni családjától, összeköttetéseitől, s a viszontagságok útján követni őt; mégis érzé, hogy kötelességei vannak ez áldozatkész lények irányában, kik érette még szerencsétlenné is akarják magokat tenni.

Tudta, hogy egyik oly ifjú hajlamát birja, ki azért nem vehette el, mert a Ferdinánd pártjához ragaszkodó apa nem akart várába a Zápolyákhoz szító családból menyet fogadni be. E pártgyűlöleten, Izabella hite szerint, segített Szolimán mostani eljárása. Tudta, hogy vannak palotahölgyei közt kisasszonyok, kiknek szülei az új török tartományban laktak, de most Ferdinánd megyéibe fognak költözni, s nagy fájdalommal értesülnének arról, hogy leányaik tőlök elszakadnak. Erkölcsi rablásnak hitte Izabella ez eljárást. Kérte, parancsolta, hogy menjenek vissza az apai házba. Ellenállott a könnyeknek, a zokogásnak, a búcsúzás szívreható fájdalmainak, s első gondja volt, hogy biztos kíséretről intézkedjék hazaszállításukra.

A többieket pedig kivétel nélkül magánál tartotta.

Most már tanácsosait akarta elfogadni.

A mint a kitűzött óra közeledett, mind nyugtalanabbá lett.

Az éjjeli értekezlet óta a mai találkozásig roppant hézag támadt, melybe az események, a megaláztatások és a tönkre jutott remények egész tengere tódult be, s különválasztá Izabellát azoktól, kiknek véleményeit saját romlásával kellett követnie.

Szemrehányást nem akart tenni; erre el volt tökélve.

De tudta, hogy személye maga, némán is, szóló vád.

Érzé, miként tanácsosai közül némelynek már ezentúl idegenkednie kell tőle, mert a hallgatás nagylelkűségét rejtett neheztelésnek s az elnézést lenézésnek tekinthetnék.

S neki már kötelessége azon befolyás ellenében, mely kudarczczal végződik, korlátokat teremteni. Ámde Petrovics képtelen Martinuzzi szándékait ellensúlyozni. Ki legyen hát a hatalmas államférfi vetélytársa?

Izabella, midőn Frangepánra számít, őszintén hiszi, hogy ez a királyné gondolatja, kinek egyébiránt a trón nyugtot, a korona örömet nem ad – s nem az asszonyé, ki egy könnycseppre még mindig élénken emlékezik.

Ah! a jövő óra határozó fontossággal birhat.

S minden percz – bár nem tudja miért – nyugtalanabbá teszi Izabellát, a huszonkét éves és ragyogó szépségű nőt, kinek sok bámulója volt Krakkóban s egy férje Budán; de a szerelmet, Ariosto kalandos meséin kívül, leginkább csak Dido történetéből és Petrarca verseiből ismeri.

XI.

Werbőczi ma fog legutoljára kormánytanácsban megjelenni, s pár nap mulva új hivatalához kell fognia.

Ő a török tartomány keresztyén népességének főbírája.

De vajjon melyik megye vagy kulcsos város fogja hozzá felebbezni a pert?

Nem valószínübb-e, hogy még minden falu is maga intézi el ügyeit, a mint épen tudja?

S ha nem akad tárgy, melyről itéletet lehessen hozni, akkor mit használ az egész megmentett magyar törvénykönyv, mely leginkább az ő rendező kezének és tudományának köszöni létét?

És hol vannak az ügyvédek, hol a biráskodásra alkalmas emberek?

A janicsárok kihajtottak a városból minden főurat, minden nemest s általában minden fegyverviselő embert; tehát az akkori műveltség öszletét, igen kevés kivétellel.

Csak a polgári rend és a pórnép maradhatott Budán.

Ezek által kellett Werbőczinek megmenteni büszke művét.

A belvárosban két magyar, két német és két zsidó utcza volt.

Innen remélt a magyar igazságszolgáltatás számára néhány ujonczot toborzani; mert a vizivárosban alkalmas egyén nem vala az előrelátó János diákon kívül, ki a nemesek sorából egyetlen példánykint maradt fenn s kit a janicsárok, a római törvényben sem lévén jártasok, arczcsapás helyett lábrúgással manumittáltak a fogságból.

Tagadhatatlanul Buda legeszesebb polgára a Werbőczitől kedvelt Turgovics volt.

Még a kormánytanács összejövetele előtt tehát hozzá sietett.

Turgovics neje szobájában volt, a vendég érkezésére lábujjhegyen jött ki, vörös szemhéjai könnyek és virasztás nyomait árulták el.

Hidegen, hanyagul, apathikus közönynyel köszönt Werbőczinek, s kezével egy karszékre mutatva, maga leereszkedett a másikba s álmos őgyelgéssel nézett a padlózaton egy pontra, mintha ott valami levakarni, lesurolni, kiégetni való volna.

– Talán alkalmatlan időben jöttem, – szólt Werbőczi, bánatos arczát rosszul sikerült nyájasságra erőltetvén.

– Azt gondolom, hogy az idő alkalmatlan lesz nekem, míg egészen el nem fogy; belőle csak a végpercz érhet valamit. S nagyságod még mind él,… akarám mondani, mindig egészséges?

– Morzsolom a napokat, kedves barátom! Truditur dies die!… Talán beteg?

– A nőm az.

– Remélem csak egy kevés hülés miatt?

– Fagy miatt, nagyságos uram! Jéggé vált minden vércseppje, midőn engem meglátott. S hol van az a tudomány, mely a lélek betegségeit gyógyítani tudná? A hitet említi nagyságod! De ő nem akar többé hinni és imádkozni, mióta engem látott elől, s utánam a janicsárokat.

Werbőczi eltakarta szemeit.

Turgovics pedig folytatá: – Martinuzzi sarczul viteté el vagyonomat, mert a töröknek nem voltam eléggé hű szolgája. Ezentúl tehát hű és engedelmes leszek, miután szégyenlek koldulni, s hivatalomra szorultam: ezt gondolám. De van határa a szolgaiasságnak is, s tán nagysád sem ellenzi, ha állítom, hogy voltak vértanúk mindig, midőn az emberektől olyat követeltek, a mit teljesítve, ha nem oktalan állat, akkor ördög. Átok idegeimre! A borzasztó mészárlás, a fülsiketítő zaj és hörgés, az elmetszett reszkető tagok, a ruhámra fecskendett agyvelő és vér, nem az én izgékony képzelődésemnek való dolgok. Ha engem fenyegettek volna golyóval, úgy hiszem, ellen tudtam volna állani. De kétezer szétszakgatott test, kétezer halál szemem előtt! ez elbódított, s összezúzta lélekerőmet. S már késő bánkódni gyöngeségünkön.

Werbőczit nyilvesszőként sebzette Turgovics minden szava, mert kénytelen volt Buda elvesztésénél magát vétkesebbnek tartani, mint őt, ki csak eszköz volt.

– De Budát, kedves barátom! a törökök Turgovics Miklós nélkül csak úgy elfoglalhatták volna, – szólt Werbőczi vígasztalva.

– Kétségkívül, azonban, ha a halálra itéltet okvetlenül kivégzik is, következik-e belőle, hogy én legyek a bakó? S ha engem bakónak tartanak, mit használ, ha másokra hárítják az okot, melyért a pallos kezembe adatott?

– Mit tegyek én akkor, midőn barátom uram oly kegyetlenül itéli el magát? – szólt Werbőczi legmélyebb megindulással.

– Nagyságod eljárása nem fordult saját családja ellen; de az én nőm életveszélyben van az iszonyú hatás miatt, melyet visszajövetelem módja okozott. Ha terítőn látott volna, az emberi nem közsorsa vígasztalná; oh! midőn janicsárok élén szemlélt, egy tekintet elég volt, hogy szívét átszúrja. Nagyságod mondhatja, az Isten a mellet csontból és húsból alkotta átlátszó üveg helyett, s ennélfogva lehetetlen a kebel titkaiba tekinteni. S ki tudhatta volna, hogy a török császár okvetlenül csal, s nem hitte-e egy egész nagy párt épen az ellenkezőjét? Oly helyen, hol a nép golyvás, sánta vagy vak, nem szégyenli a pap, ha a prédikáczió közt vonít, a katona, ha a parádén biczeg, a pandur, ha rövidlátó s a zsiványt nem veszi észre. De én nem lehettem kétségben az iránt, a mit parancsoltak s a mit végrehajtottam.

– Borzasztó vigasztalás, – sóhajta Werbőczi.

– Nagyságod, ha politikájáért akkora vádsúlyt hordana is kebelében mint én, hozzám képest szerencsésnek mondhatja magát, mert buzgó katholikus, s imádság, gyónás és vezeklés által folyvást közelebb juthat e földön a léleknyugalomhoz, a mennyekben az üdvességhez. De reám korunk vallásos kételyei befolyást gyakoroltak. Küzdöttem az eszmékkel, hol Rómára függesztve szememet, hol Wittenbergre, s míg a régi tanok iránt ellenvéleményeim támadtak, az újból épen azt rosszallom, a mire egyedül volna szükségem, hogy tudniillik a hit csak magában üdvezít, s nem a jó cselekedetek által.

– Az Istenért, – esdeklék Werbőczi, – irtsa ki kebléből az eretnekség csiráit. Velem szemben a legjámborabb szerzetesek laknak; én is ott szoktam imádkozni és tisztulni lelki szennyeimtől. Tartsunk együtt a bűnbánat gyakorlatában és a mi időnk fenmarad, fordítsuk annak, a mi megmenthető, a magyar magánjognak életben tartására. Ezzel vívjuk ki hazafi társaink közbecsülését.

– Megtehetem, nagyságos uram, mihelyt parancsolja, szólt Turgovics vállát vonítva – ha boldogtalan nőm áldozatul esik is, leányaimnak ruha és táplálék kell, mit nem lehet csak úgy szedni, mint a földről az epret, vagy a fáról a bogyót. De meg kell jegyeznem, hogy ez esetben szintén nagyságod lesz a szerencsés, nem pedig én. Mert nagyságod kedélyét termékenyítni fogja az áhítat, mint a szántóföldet az eső; de attól tartok, hogy én szikla vagyok, melyről a fellegszakadás is nyom nélkül csorog le. Nagyságod, ha minden százezer rab helyett, melyet hivékenyen a török kezére játszott, megtakarított filléreivel kiválthatna a héttoronyból egy foglyot, legalább néhány napig boldognak fogná magát érezni; ellenben én oly rossz természettel birok, hogy mikor házam elégne, nem tudnék azon örvendeni, ha egyik ablakrámát megmenthetném. Nagyságodnak vígasztalásul szolgálna a magyar magánjog megmentése, de én e vívmánynak sem fontosságát, sem lehetőségét nem látom át. Meg vagyok győződve, mi leszünk a meghódított tartomány utolsó magyar bírái, s nyomunkba lép a kadi, az erőszak, a fejetlenség. Nagyságod még kivívni reméli hazafi társai közbecsülését bölcs itéletei s talán meleg szónoklatai által is. De én úgy hiszem, hogy mi a török hódoltságban annyira el vagyunk különítve a magyar nemzettől, mintha egy puszta szigeten laknánk, melynek partjaihoz a mi igazi hazánkból egy ladik sem téved, hogy nagyságod beszédeinek s tetteinek hírét elvihesse, akár Izabella, akár Ferdinánd országaiba. Minden jó és rossz vélemény tehát csak Budavárára szorítkozik, s határain túl elhal. Megengedem, hogy nagyságod egy város kedvező véleményében is elég kárpótlást talál. De én azt hiszem, hogy a ki nem gyalázhat, az nem is dícsérhet. Nőm rosszúlléte miatt orvos után kellett mennem. Megvallom, reméllettem, hogy a nép szét fog tépni. Iszonyú csalódás vala ez is. A vizivároson át majdnem Hévizig mentem, hol egy tapasztalt zsidó orvos lakik s onnan szintén vissza kellett jönnöm. A hosszú út alatt a nép még csak görbe tekintetet sem vetett rám. Az utczán lézengők – mint a bogarak, ha a falrepedésből a szobába találtak kimászni és neszt hallanak – élénken siettek rejtekeikbe vissza, hogy észre se vétessenek. Ily város, mely magát őrzi a láttatástól, nem fogja észrevenni még nagyságod érdemeit sem. Budának lelkét, életét kiűzték a janicsárok. Mi egy holt tetemben élünk. A rothadás táplál minket egy darabig, de annak is végtére kiszáradnak nedvadó részei, s egész éléstárunk száraz porrá omlik össze, melyet csak a bibliai kígyó ehet meg.

A kétségbeesett városbíró e zord eszméi, mint az őszi köd a ruhát, egészen átjárták Werbőczit.

Soha oly szerencsétlennek, oly elhagyottnak, oly zavartnak nem érezte magát. Alig lelte meg az ajtót, melyen bejött és szemei könynyel teltek, midőn – a mit eddig észre sem vett – a máskor népes utczákon alig talált élő lényre. Nem csak a kard, a csótáros mén, a gazdag úri kocsik, s a törvény és tudomány embereinek sürge, élénk hullámzása hiányzottak; hanem a kereskedés, üzlet, a henye kiváncsiság, s a napokba kényelmes beleélés sem mutatkozott sehol. A vidék nem hozott be semmit eladni, s nem jött semmit bevásárolni. Az iskolák és a nagyobb tanintézetek pusztán állottak.

A gyerekek már haza oszlának még az ostrom előtt, s a tanítók, midőn a janicsár a piaczon sátort vert, kezökbe vették a vándorbotot.

A halott város még csak a kiköltözni akaró udvar és a bevont török katonaság által folytatá látszatos életét, minden szívdobogás, minden vérkeringés, mozgás, érzés és törekvés nélkül.

Kikkel Werbőczi találkozott, kórházból kibuvó betegként, féltek a légtől, a szabadtól, az észrevétetéstől, s arczokat lesütve, ruháikat összevonva kerültek fedél és védhely alá.

Senki sem köszönt neki, senki se látszott ismerni, tisztelni vagy gyűlölni őt.

– Boldog Isten! gondolá, hisz e város hasonlít a beszakadt bányához, melynek munkásai a nyílást fedő kövek és a föld által örökre el vannak zárva a világtól, s bizonyosan tudják, hogy a pislogó mécscsel együtt életök ki fog aludni és senki sem fogja megmondhatni: meddig szenvedtek, mikor haltak meg?

Werbőczi még azt is meggondolhatta volna, hogy ha Budán többé az államférfiú nem hathat, s a bíró igazságos itélete nem kelendő; akkor még kevésbbé van szükség a szónoklatra, mely sem oly hasznos, mint a belátás, sem oly igaz, mint a részrehajlatlan itélet.

Budán ezentúl csak a dervis szónokol, midőn a toronyban az órát harang helyett elkiáltja, és az őrült, ki a törökök közt szentnek tartatván, jövendölési szabadítékkal bir.

Werbőczinek, midőn a királyi palotába ért, még akkor se jutott eszébe új helyzetének e hátránya; pedig épen a királynétól kellett egy megható szónoklattal örökre elbúcsúznia. S ime, az, kinek legkönnyebb volt szépen és kedélyrázólag beszélni, most először tapasztalja, hogy gondolatai elapadtak, s a szavak hiánya miatt nehéz a közönséges eszméket összefűznie.

– Felséges asszonyom! – rebegé könynyel áztatott arczczal, – nem tudom, az elválás búcsúperczeit bocsánatkéréssel kezdjem-e, esdekelve, hogy ne itéljen felséged szigorúan a ballépések felett, melyekre Szolimán becsületessége iránti kába hitem vett rá; vagy pedig emlékeztessem János király özvegyét, hogy a szerencsétlen öreg Werbőczi volt az, ki míg fiatal erejét meg nem törték a viszontagságok s míg mellette egy lelkes és eszmeinek diadalában bizó párt küzdött, a Zápolya-család ügyét nem csak felkarolta, hanem az idegen uralkodók zsoldjába szegődött pártütők ellenére keresztül is tudta vinni, hogy a magyar trónra magyar üljön, kit a nemzet bizodalma szabadválasztás által emel a polgári társaság élére. Nem tudom, felséges asszonyom, hogy midőn számüzetve, tönkre jutva és a halál közelségén kívül minden más reménytől megfosztva a Zápolya-családtól örökre el kell válnom, mentegetőzzem-e közelebbi nagy botlásomért, vagy régi, bár tartozó hűségből folyó érdemeimet hozzam emlékezetbe, mely szintén a mentegetőzésnek egy másik neme volna?

Itt a bevezetéssel küzdő szónokot zokogása gátolá a tovább folytatásban.

Izabella pedig e szünetet felhasználva, kegyteljesen mondá: – Uram! nem volna igazságtalanabb, mint a bekövetkezett nagy és leverő fordulat miatt vádat emelni, s nem volna feleslegesebb, mint mentegetőzni. Mindnyájan hibáztunk, s hogy kinek volt a tévedése veszélyesebb, azt csak az eredmények kifejlődése után fogja a részrehajlatlan történetírás eldönteni. Egyébiránt úgy hiszem, hogy olykor a dolgok erősebbek mint az egyének, s ennélfogva feloldozzák a vád alól azt, ki bűnösnek, s megfosztják a babértól azt, ki dicsőnek képzeli magát. Én csak annyit tudok, hogy a Zápolya-család legtöbbet Werbőczi Istvánnak köszönhet, s legyünk bár körülvéve a hatalom dicskörével, vagy takarjon el a világ szeme elől a szenvedés és lemondás magánya, mind a két esetben én és fiam hálásan fogunk emlékezni kegyelmedre, s örömeink és bánataink közt mindig fog imádságainkba vegyülni egy fohász a jámbor s nemes lelkű öreg iránt, kitől midőn a végzet a Zápolya-családot elszakította, úgy látszik, mintha jövendője ellen nyilatkoznék. Megvallom, számomra rosszabb előjel nem lehet, mint az, hogy kegyelmed nélkül indulok a vándorútra és a kegyetlen sorsot, mely házunktól arczát elfordítá, az által remélleném leginkább kiengesztelhetőnek, ha alkalmam nyilnék oly szolgálatot tehetni uraságodnak, mely az elfogadót nagy haszonban részelteti, az adományozónak pedig nagy, de örömmel elvállalt áldozatba kerülne. Hajlamom jeléül és készségemre emlékeztetésül fogadja el egy szerencsétlen, de a halhatatlan érdemek iránti lelkesedésről soha le nem mondó nő arczképét.

A vén Werbőczi reszketett a megindulástól, midőn a királyné mellfátyola alól arczképét kivonta s átadá.

Megfoghatatlan volt előtte a bántottnak vélt asszony e rendkívüli kegye, s midőn kezét megcsókolta, gyorsan omlottak könnyei.

Izabella maga sem tudna számot adni a rögtönzött szónoklat okáról; mert azt csak nem teheté föl, hogy Frangepán Orbán rá függesztett szemei delejes befolyással birhattak volna. Kevés szünet után többi tanácsosaihoz fordulva, ekként szólott:

– A királyi árva két gyámja – mert a harmadikat a török császár letartóztatta – kísérni fog Lippára, hol addig szándékszom mulatni, míg tanácsom az ország leendő fővárosa iránt határozni fog. Szívem leghőbb vágya teljesednék, ha azok, kiknek tapasztalt hűségére és ritka belátására eddig támaszkodni szerencsém volt, közreműködésöket továbbra sem vonnák meg; de kénytelen vagyok a körülmények parancsoló befolyását elismerni, s nem érzem jogosultnak követelni, hogy azok, kiknek birtokai a szultán foglalása következtében országomon kívül fekszenek, rendkívüli áldozatot hozzanak ügyemért. Midőn tehát a tőlem távozni akarókat esküjök alól föloldom s kijelentem, hogy azon viszony emléke, mely hozzájok csatolt, örökre kedves leend előttem, – egyszersmind nem hallgathatom el az elismerés és lekötelezettség legmagasb fokát, melylyel viseltetnem kellene azok iránt, kik szolgálataikkal II. Zsigmondnak, Zápolya fiának, a magyar nemzet gyermekének érdekeit pártolni és elősegíteni önérdekeik hátratételével is hajlandók volnának. Egy bujdosó királyné fényes igéretekkel, uradalmak adományozásával nem hathat a képzelődésre, hogy az ingadozó meggyőződésnek kilátások által nyujtson támaszt; de van a helyzetnek is olykor rábeszélő ereje, mely habár a nagyravágyást csodálatos álmokba nem ringathatja, mély hatást gyakorolhat a kedélyre. Midőn tehát Budavárát talán egy névtelen várdával vagy mezővárossal cserélem föl; midőn Mátyás király márvány palotájából talán egy elhagyott kolostorba menekülök, melyet ezentúl kell előbb lakhatóvá, s aztán királyi lakká tennem, legyen szabad, uraim! kérdezni kegyelmetektől: kik szánták rá magokat a Zápolya-családot követni a megaláztatás vagy dicsőség bizonytalan útján, mely csak egyről biztosíthat mindenkit… a sorstól most üldözött Izabella hálájáról?

A királyné indulattól hév arczczal beszélt, és szépsége soha igézőbb nem vala.

Werbőczi ámultan csüngött szemeivel a szózatos ajkakon, melyek eddig az ország dolgait inkább csak társalgási modorban és mellékesen szokták volt tárgyalni; ellenben György frater többször felvonta s leereszté vastag szemöldeit, mintha próbálgatná, melyik arczfintorítás vezethetné őt azon talányhoz, hogy a királyné miért akarja a megapadt kincstárt a hivatalnokok marasztgatásával kimeríteni.

A bel- és kültanácsosok közül kettő Podmaniczky naszádján menekült a «török világból»; kettőt pedig a janicsárok a többi urakkal együtt üztek ki Budáról.

A kik a királynénál megjelentek, nem számítottak ugyan a marasztalásra, sőt a nagy részének érdeke ellen is volt; de a magyar nemzet lelkesedési hajlamától ragadtatva, fölkiáltának, hogy a királynéval együtt akarnak élni és halni. Némelyike ugyan pár heti haladékot kért a készülődésre; de inkább birtokairól, mint a távozásról mondott volna le.

Csak Frangepán Orbán hallgatott.

A királyné arcza sápatag lőn, s feszült vonalain sajátságos figyelem összpontosult, vegyülve a döbbenéshez hasonlító kinyomattal.

Ha György frater most reá tekintett volna, a találgatások széles tere nyilnék föl előtte.

S viszont ha a királyné kincstárnokára fordítná szemeit, azon boszus hüledezést fedezné fel rajta, mely akkor szokott nála jelentkezni, midőn véletlenül nagy pénzösszegtől kell megválni, vagy biztosan várt bevételek kimaradoznak, s e miatt tetemes zavar állhat be.

– Hát az ifjú segniai, vegliai és modrusi gróf nem határozta még el magát? – kérdé Martinuzzi, tudtán kívül mentve meg a királynét a legalkalmatlanabb helyzetből.

– Felséges asszonyom! szólt Frangepán lesütött szemmel és hangján észrevehető reszketegséggel. Életem legbüszkébb percze volt, midőn felséged szine elébe bocsátani kegyeskedett, s legszerencsétlenebb a mostani. A Zápolyák trónjáért küzdve reméltem dicsőséget kötni nevemhez, s felséged színét hordva még a homály és feledtetés is több varázszsal birt volna, mint más zászló alatt a diadalmenet s a köztaps. De azon négy nap, melyet a szultán táborában tölték, levíhatlan undort gerjesztett bennem. A kegyetlenség és álnokság vérfagylaló jelenetei képtelenné tettek arra, hogy a törökök iránt a gyűlöleten kívül más érzést keblembe befogadhassak, mint a megvetést és csömört, mely minden idegembe bevette magát, s lelkemet beteggé teszi. Ha felséged parancsolná, tétovázás nélkül fognám felölteni azt a koldusruhát, melyet egy pestisben meghalt emberről a halálra itélt gonosztevő sem merne levonni; de hogy a szultán védpalástjának csak árnyéka is közelítsen hozzám, azt nemcsak a halálnál tartanám rosszabbnak, hanem a kínpad minden kigondolható eszközeinél is.

Izabella ajkairól sóhaj röppent el: György frater pedig kedvetlen arczkifejezés nélkül kérdé: – Tehát nagyságod Ferdinánd táborában fogja keresni az alkalmat, hogy törökgyűlöletét kielégíthesse?

– Uraim! én a királynénak vagyok alattvalója, – szólt Frangepán fönséggel arczán.

– Hűségi esküje alól a gróf föl van oldva, – mondá Izabella elnyomott s a suttogáshoz hasonló hangon.

Frangepán szemében társa csillant fel azon könnynek, mely rejtelmes és bodító hatású lehetett, s most is összeszorítá Izabella szívét, mint egykor.

– Engedje felséged, – szólt kérőleg Frangepán, hogy hűségi esküm siromig kisérhessen.

– Tehát a gróf, – jegyzé meg György frater, kit az ifjú politikai iránya különösen látszott érdekelni, – tehát a gróf nálunk marad, s csak arra kivánna hatni, hogy eljárásunk egészen megváltozzék és a váradi béke alapján Ferdinánddal egyesüljünk a török ellen?

– A királyné ő felsége érdekében nem állhat ez egyesülés, s Magyarországot sem mentené meg a fenyegető veszélytől, – sóhajta Frangepán.

György frater indulatosan kérdé:

– Mit akar hát tulajdonkép?

– Szőrruhát akarok ölteni, s a theatiniak szigorú rendjébe lépni, melyet Thiene Kajetán és a csüggedetlen jellemű Caraffa Péter állítottak fel.

Izabella tőrszuráshoz hasonló fájdalmat érzett szívében; ellenben Werbőczi feledve saját szerencsétlenségét, bátorító, lelkesítő tekintetet vetett a magyar birodalom csaknem leghatalmasabb családjának tagjára, ki Olaszországban szándékozik betegeket ápolni, és az utczán prédikálni.

György frater ujjait olvasóján élénken jártatva, szólt:

– Gróf uram, vajjon mit mondana erre Frangepán Kristóf, Magyarország főkapitánya s Slavonia és Horvátország bánja? mit mondanának a koporsójokban nyugvó többi Frangepánok, kik annyi fényes győzedelmeket vívtak ki? S vajjon gróf úr, Anicius, kitől kegyelmetek családja ered, haruspex volt-e, vagy tán a régi Róma harczias patriciusainak egyike?

Izabella erős felindulása mellett is különösnek találta, hogy Martinuzzi ekkora hévvel törekszik visszatartóztatni Frangepánt. Minő czéljai lehetnek vele? E kérdés benne, a nőn kívül már a királynét is kezdé érdekelni.

– Családom őse Anicius kétségkívül nem pazarlá idejét a madarak röptéből vagy föltagolt belsejéből jóslásra; azonban szabad hinnem, hogy a váradi püspök egy keresztyén szerzet tagjának vallásos kötelességeit nem fogja egyenlőnek tartani azon szereppel, melyet Anicius mint haruspex vihetett volna.

– Magam is szerzetes vagyok, – szólt Martinuzzi, – s vallásom iránti buzgóságomat az egész ország ismeri. Ellenségeim fegyverül használják azt ellenem, s ő szentsége III-ik Pál nem tartotta méltatlannak a megdicsérésre. De a gróf úr, midőn hősi bátorsággal tört át a német táboron, vajjon hol talált engemet? Tán a czellában elmélkedtem az eredendő bűn természete és az igazolás vitakérdései felől? Nem, gróf úr! kard volt a kezemben, golyók fütyöltek el fülem mellett, s egy bombaforgács lovamat verte le. Az ellenség már fogolynak képzelt, s én a pap, sebeket osztva, vitézségemmel hárítám el magamról a veszélyt, s vezérszavam futamíttatá meg a vakmerész ellenséget. S gondolja-e a gróf, hogy a magyar főpapságba én hoztam be először e szokást? Nem, uram! a püspöki zászlók a haza minden csatáin magason lobogtak, s a nagy ütközetek évnapjait a megürült püspöki székek nyomták legmélyebben a nép emlékezetébe. A magyar királyok gazdag adományozásait a papság buzgó imájával és derék kardjával érdemelte meg. No, már gróf uram, ha minket, az oltár embereit birtokaink nemcsak a szellem, hanem a harcz mezején is küzdésre szólítnak fel, s ha szolgáljuk a közügyet mint gyóntatók, mint misemondók, mint prédikátorok, mint országtanácsosok, mint birák, mint főispánok, mint csapatvezérek s a királyi adományozások összekötik nálunk a szellemi tér minden foglalkozásait, a fegyverviselés minden terhével és veszélyeivel: vajjon akkor nem kell-e eszembe jutni, hogy III-ik Béla Frangepán Bertalannak Modrus megyét adományozta, II-ik András Frangepán Jerindónak a vinodoli grófságot, IV-ik Béla Frangepán Bertalan roppant birtokait a segninai grófsággal toldotta meg, és Mátyás király Frangepán Dömének régi uradalmaihoz még Stunyát, Ostroviczát, Novigrádot és Ledeniczát csatolta? S vajjon ezen adományozások emléke nem jogosít-e fel engem azt hinni, hogy a Frangepán-család is köteles e meghasonlott hazában pártállást foglalni, midőn most véráldozatra van szükség, vagy Ferdinánd vagy Izabella ügyét karddal és életkoczkáztatással védeni? Ha kegyelmed, gróf uram, gyűlöli a törököt, küzdjön ellene; ha pedig törökgyűlöletét a Zápolya-család jogai iránti meggyőződés ellensúlyozhatja, akkor tartsa kötelességének királynénkat követni Lippára s védelmezni a trónt Magyarország legutolsó falvában szintúgy, mint midőn Budán volt felállítva.

– Ah! Martinuzzi számított Frangepánra, szintúgy mint én – gondolá Izabella. Alkalmasint ellenem akarta őt felhasználni szintúgy, mint én ő ellene.

S ebben a királynénak igaza lehet, de azon különbséggel, hogy a mi nála Frangepán visszatartóztatására csak ürügy, az Martinuzzinál valóságos politikai ok vala.

– A püspök úr, – szólt Frangepán, – családom uradalmait hozza fel ellenem, ki a szegénység esküje által a világi javaknak hasznát úgy sem fognám venni. A püspök úr azt mondja, hogy e meghasonlott hazában mindenkinek pártállást kell foglalnia. Igaza van. De helyzetemben a válságot nem épen az idézi-e elő, hogy ha becsülettel lehetne is, hajlamom szerint soha sem tudnék más mint a királyné ő felsége zászlója alatt szolgálni; míg ellenben a királyné Magyarország megsemmisítése nélkül nem léphet föl a török ellen, s épen a keresztyénség érdekében kénytelen a szultán véduralma alatt élni?

György barát gúnyosan mosolygott, de óvakodott politikája új irányát feleselgetés által leleplezni.

– Felséges asszonyom! – folytatá Frangepán, – lehetnek, kik a török hitszegő eljárása után a váradi béke pontjainak végrehajtását tanácsolhatnák. Nem hiszem, hogy felséged a legmagasabb polczon, a trónon ne érezte volna azt, mit minden utas tapasztal, hogy tudniillik a fény nem melegít eléggé, mihelyt igen emelkedett pontra árasztja világítását. A hegy, melyen a nap sugara égni látszik, hidegebb, mint a homályos völgy. Alkalmasint nincs Európa uralkodói között egy is, ki oly könnyen mondhatna le a hatalomról, mint felséged, kivált ha szívének vonzása a szétszaggatott Magyarország egyesítésének eszméjét elősegíthetné. De e században fájdalom! épen hazánk egysége lehetetlen, s minden kisérlet csak új török hódításokra vezetne. Nem az a baj, mert a török rendkívül erős, hanem mert Európa rendkívül gyönge. Vallási villongások apasztják erejét, nincs összetartó eszméje, az érdekközösség mély érzése nem törhet magának utat, a régi alá van ásva, az új készületlen, s inkább csak homályos törekvés mint kitűzött czél. V-ik Károly roppant birodalom ura, s mégis képtelen volna Szolimán ellen komoly háborut folytatni; néhány hitújító pap és tudós vitája igénybe veszi minden idejét, s Németországot már csak egy kérdés bonyolíthatja a véres és évekig tartó küzdelmekbe; azonban e kérdés nem az ozmán hatalom, hanem a római szent birodalom erejének megtörésére vonatkozik. Ferdinánd király aligha lehet mostanság oly állapotban, hogy Budát elfoglalhassa és Magyarországot királyi pálczája alatt egyesíthesse. Nemzedékek fognak sírba szállani a nélkül, hogy a váradi béke végrehajtathassék, s a nélkül, hogy minden erre czélzó kisérlet egyebet idézne elő, mint a török hódítás terjedését hazánkban. A végzet tehát mintegy maga írja felséged elébe a török védelem alatti maradást, még pedig utógondolatok nélkül. Ha felséged oly szilárdul ragaszkodik fia jogaihoz, mint a legmakacsabb pörlekedő nemes aviticalis igényeihez: akkor szerencsétlen viszonyaink közt az egyedül lehető politikát követte, mely egyszersmind bölcsebb a lángeszű államférfiak bármely indítványánál. Igaz, majdnem szét kell szakadni a magyar szívének, látva, hogy hazája szét van darabolva, s lesz talán századokig. De a gondviselés kegyelme gyakran rejt a keserűbe is valami vigasztalót, hogy ne szokjunk el sem a reménytől, sem a szeretettől, s a szétdarabolt magyar föld részei teljesíthetnek külön oly hivatást, melyet együtt bizonyos korszakban képtelenek volnának betölteni. Buda és a török hódoltság folyvást izgatni fogja a nemzetet a törökgyűlölet erélyére, az egyesülés vágyára, az elpuhulástól való félelemre, s készülődésre az idővel bekövetkező nagy csatákra. Ferdinánd királysága Nyugat-Európával szorosb összeköttetéseinket tarthatja fönn, s a katholikus hit megoltalmazására vezethet. Felséged országrésze pedig, ha a török udvart pártütések vagy titkos szövetkezések által gyanakodóvá nem teszi, s ha Ferdinánddal oly háborúkba nem keveredik, melyek török segélyt vonjanak be, sokáig lehet a nemzetiség védelmezője s a magyar alkotmányos élet egyedüli föntartója… Most engedje felséged, – szólt Frangepán kitörő könnyekkel, – örökre búcsút venni felségedtől, s mindazon szerencsétől és boldogságtól, mely a világtól végkép elszakadt és a szenvedő emberiség lelki és testi sebeinek gyógyításáért élő, de önmagát halottnak tekinthető theatinai szerzetest többé nem illetheti meg. Virágozzék felséged családja, s kerülje ki mind a nagyravágyás merész álmait, mind a tétlen elégültség és a viszonyokba hallgatag beleélés satnyító álomkórságát. Védje felséged a földi koronát mindazon eszközökkel, melyekkel az élet koronáját nem koczkáztatja, s hű maradhat szívéhez, mely páratlanul nemes, s uralkodói kötelességéhez, mely páratlanul nehéz.