Zord idő (2. kötet): Regény három részben

I.

Werbőczi István a Turgovicscsal folytatott beszéd és kivált a királyi teremből távozása óta új hivatását tartá a vezeklés legerősebb nemének, s mint lelkiismeretes férfiú és buzgó katholikus nem mulasztá el az önkínzás e próbáját egészen kimeríteni.

Turgovics után a második alkalmas egyén, kit a magyar magánjog megmentésére a használható jogtudósok nagy hiánya mellett megnyerni szükségesnek tartott, a vízivárosban lakó János diák volt.

Sietett tehát őt személyesen fölkeresni.

Soha oly magas helyzetű uraság még nem lépett abba a kis szobába, melynek csak egy utczára néző ablaka volt, s néhány festett faszékből, egy szerény nyoszolyából, egy széles és a körülmények szerint ágyat is helyettesítő lóczából, egy falfogasból, hol a nemesi kard és néhány ruhadarab függött, s az oklevél- és könyvtárnak alkalmazott alacsony és füstös padlásgerendákból állott minden ékessége.

János diák, a külváros legbelátóbb politikusa, nagyravágyása legbüszkébb perczeiben sem mert volna számítani ekkora megtiszteltetésre.

S midőn Werbőczi a lóczán helyet foglalt, elveszté minden keserűségét azon emlék, mely eddig János diákot nyugodni nem engedte, s mely a partis primae titulus nonusának az ő hátulsó részére alkalmazott égrekiáltó megsértésére vonatkozott.

Most már belátta, hogy vannak kivételes helyzetek, melyek benyomásait nem szükség zokon venni.

S mihelyt a nagy Werbőczi közölte terveit vele, nemcsak hálásan fogadta el a tett ajánlatot, de lelkét egészen megszállotta a kiengesztelődés szelleme is.

Elgondolá magában, hogy ha Buda városa keresztyén és zsidó népességét a magyar magán és büntető törvények kötelezik, akkor az osztó igazság szerint a város új polgárait, a törököket, szintén saját törvényeik szerint kell elitélni. Megtörténhetnék azonban, hogy midőn a magyar és a török közt verekedés támadna s ebből panasz, akkor az osztó igazság szerint vegyes bíróságnak vagy bizottságnak kellene a vizsgálatot megtenni, és a tényállást tisztába hozni. Miből viszont önként foly, hogy ha az óriás szerecsen, ki őt a janicsár aga sátora előtt megrugta, budai lakos találna lenni, s e rugdosási szenvedélyét valamely magyar polgáron gyakorolná, akkor alkalmasint János diák is a vizsgáló vegyes bizottság tagja volna. Kérdés tehát, – gondolá magában – vajon János diákot a kiállott szenvedés és szégyen eltántorítaná-e arra, hogy új polgártársa, a goromba szerecsen ellen, részrehajlással és bosszuvágygyal hajtsa végre a vizsgálatot? A felelet az volt: nem. S ezen eredmény meggyőzte őt, hogy Werbőczi István nála sem igazságosabb, sem szakértőbb birót nem választhatott volna.

Az önelégültség teljes mértéke a különben sem szótalan házigazdát őszintévé, beszédessé tette. Elmesélte tehát Elemér és Barnabás kalandját, még pedig a részrehajlatlan történetíró egész hűségével. Csak azon részletet tartá némi homályban, hogy a lábrugás az ő testének minő pontjára volt irányozva, mely egyébiránt sem bírt döntő fontossággal, legalább az előadásnál nem.

Werbőczinek könnyű volt meggyőződni, hogy a török fogságba hurczoltak egyike az általa kiváltott ifju. Mélyen felingerült az elkövetett erőszakoskodás miatt, de vigasztalá az, hogy a janicsárok néhány órával előbb ejtették rabul Elemért, mintsem ő, Werbőczi, a hódoltság főbirájává neveztetett volna ki, s ennélfogva a fenforgó eset a nemzetközi jogok goromba megsértése, sőt valódi rablás; azonban végtére is Izabella királynén, kitől egész tartomány raboltatott el, nem pedig rajta ejtett személyes bántalom.

Miből ismét lehetetlen volt azt nem következtetnie, hogy Elemér megmentésére nem a tiltakozás vezet, hanem a pénz.

De épen a pénzhiány volt Werbőczi háztartásának gyönge oldala. Jövedelmeivel annyira nem tudott gazdálkodni, hogy szerencsésebb körülményei közt is úgyszólván egy napról a másikra élt.

Azonban nem kételkedett, hogy ha Elemért visszakövetelni nem sikerülhet, akkor keresztyéni kötelességből is okvetetlenül ki kell váltania.

E kötelességet sürgető s minden áldozatokkal daczoló teendővé varázsolta át azon gondolat, hogy miután a törökkel neki folytonos viszonyt kell fentartani, okvetlenül oly titkárra van szüksége, ki az erre szükséges tulajdonok mellett még a török nyelvet is jól érti.

Minden mást hátratéve haza sietett tehát előintézkedések végett.

Midőn bérlakának, melyet még el nem hagyhatott, küszöbéhez ért, egy pórruhába öltözött agg férfiura talált, kinek ismeretes vonásai régi boldog időkre emlékeztették.

Mennyire nem hasonlítának e vén ember vonásai azon irsai délczeg fiatal nemeshez, ki a Rákos mezején tábort ütött, s a helyett, hogy, mint született törvényhozóhoz illik, tanácskoznék, Werbőczit kortestársaival együtt vállra emelte, s meghordozván a lealázott főurak előtt, nádorrá kiáltatá ki, s mindaddig tiltakozott a zsarnokság ellen, míg Báthori a közakaratnak engedni volt kénytelen, s hivataláról lemondott.

Werbőczi addig kereste a ragyogó mult egyik tényezője és a pórruhás közt a hasonlatosságot, míg ez megszólítá: Személyesen akartam átadni nagyságodnak Deák István és Dániel uraimék egy levelét, mely kézről-kézre vándorolván, tegnap érkezett hozzám, s hogy a kutya törökök föl ne tartóztassanak, paraszt subába kellett öltöznöm. S nem ismer-e rám, nagyságod?

Werbőczi egészen földerült arczczal nevezte meg őt. A vén kortes könnyei folytak, midőn a volt nádor szegényes bérszobájában egy ócska, de kényelmes karszékbe ült.

Sokat beszélgettek a tudós államférfiu és az együgyü nemes a régi jó időkről, mely már hátok mögött volt, s a jövendőről, mely sem Budán, sem Irsán nem látszik többé jót igérni.

A kortes elpanaszlá birtokai elzálogosításának történetét, s az államférfiu az ország zálog vagy örökvásár útján idegen kézbe szállásának eseteit. Az irsai történetből Werbőczi azt a tanuságot vonta, hogy az ő kortesvezére nem a leghelyesebben gazdálkodott. De hogy mit vont ki az országos történetekből az irsai nemes, az nem jött szóba. Azonban a hasonlatosság nem volt oly elütő, mint a mennyire Werbőczi óhajtaná, s nem lehetetlen, hogy a nagy férfiu vendége saját tönkrejutásának történetét vélte másodszor elbeszéltnek, s Buda helyett állandóan Irsára gondolt.

De bármint lett legyen, Werbőczi érzékenyen búcsúzott el a kortestől, sokáig olvasá és újra olvasta erdélyi rokonainak levelét, s midőn a levelet szekrényébe zárta, hideg borzadás futott át gerinczén, azon sejtelemtől gerjesztett félelem, hogy talán most zárult be a «holt városnak» utolsó egybeköttetése a világgal, s már ezentúl a nagy czinteremben neki egyedül kell lakni, sírkövek és azokra tűzött gyászlobogók közt.

*

A királyné az országtanács végső ülése után, félbeszakítva az utrakészülődést, órákig volt bezárkózva.

Senkit sem bocsátott magához, még a janicsár agát sem, ki a költözést különböző ürügyek alatt folyvást sürgetvén, most azt a hírt volt közlendő, hogy másnap a szultán Budára akar jönni, s a királyi palotába fog beszállani.

Miért volt Izabellának szüksége a magányra? ez iránt udvari személyzete két pártra oszlott.

A renegát neje, ki mióta férje budai főbasává emeltetett, az udvarmesternőnél is magasabb rangú és befolyású egyéniségnek tartatott, határozottan állítá, hogy ő felsége a sok virrasztás és feszített munka után pihen, mi nem is csoda, mert megfoghatatlan volt a rendkívüli élénkség és kitartás, melyet a költözködésre felügyelésnél napok óta tanusított.

Ellenben az udvarmesternő közbenjött kedvetlenségnek tulajdonítá a zárkózást.

Egyik fél fölhozta, hogy a királyné kimerültsége arczán még tegnap volt látható; a másik mély bánat nyomait vélte ez arczon borongani, kivált a mai értekezlet óta.

Voltak semleges palotahölgyek, kik sem a renegát nejét, sem az udvarmesternőt nem hitték czélszerűnek határozottan pártolni.

Ezek nem tagadták el a kimerültség jeleit Izabellánál, de a mély fájdalomét is megengedték, s ezt természetesnek állíták a fővárosból távozás s annyi hű tanácsostól vett búcsú miatt, míg amazt szintén önként érthetőnek tartották csak azon körülményből is, mert ők magok alig birnak lábokon állani, holott a királyné mind a virrasztásban, mind a foglalkozásban rajtok túltett.

A renegát neje saját nézetei mellett még fölhozta, hogy a legmélyebb csend van a királyné szobájában, de az udvarmesternő többször vélt oly hangokat hallani, melyek zokogáshoz hasonlítottak.

Mind a két értesítés egyezett a pártállást nem foglalt hölgyek nézetével, de azért nem szünt meg a renegát neje és az udvarmesternő felekezete közti versengés.

Látszik, hogy vannak nők, kik a fölkelő, s vannak, kik a lemenő napnak hódolnak. Egyik fejébe vette a válság közelségét, mely a renegát nejét emeli az udvar élére; a másik fél még biztosnak hitte a Madridban, Bécsben és Nápolyban szerepelt vén asszony helyzetét.

Midőn a királyné legalább négy órai visszavonulás után ismét látható lett, sápadt arczán sem kimerültség, sem bánat nem volt észrevehető, de vonásai élesebbek voltak, tekintete parancsolóbb, s a behatóbb szeműek ijedve vették észre, mintha egy kevéssé vénült, és virító szépsége közé a hervadás lehe tévedt volna be… egy őszi csipős szellő a tavasz rózsa- és liliomágyába.

– Kamarásunk adja tudtul az agának, hogy holnap reggel nyolcz órakor el fogunk indulni. Erről értesíttessenek tanácsosaink és többi kiséretünk is.

A királyné e rendelete volt az utolsó Mátyás király palotájában.

Martinuzzi, ki eddig mindig csekélységben rendező szerepet vitt, fontos dolgok miatt akart volna Izabellával értekezni, de nem fogadtatott el.

Petrovics szintén mellőzhetetlennek tartá ő felségével, a rokonnal, találkozni, azonban lehetetlen volt.

Minden kéz, minden fő, minden láb igénybe vétetett a költözködésnél, s Izabella figyelme a legcsekélyebbekre is kiterjedt.

Nem annyira munkának, mint önkínzásnak látszott az egész.

A budai polgárok szeretett uralkodónőjüktől óhajtottak volna búcsút venni; a magistratus küldöttség által meg is jelenhetett, s Turgovics családi fájdalma miatt – mert neje már a halállal küzd – Bornemisza szónokolt, a nagy megindulás következtében eléggé érthetetlenül és zavartan, de magát a polgárságot illetőleg, a budai basa gáncsoskodó modora lehetetlenné tett minden részvétnyilvánítást.

Most száguldoztak legelőbb az utczán török lovasok, még pedig kivont szablyával; most jelentek meg török rendőrök ostorral kezökben.

Minden ácsorgó számíthatott vagy ostorra, vagy kardlapra.

Kiki még szigorúbban zárkózott szobájába, s a kapukat is becsukta. Legfölebb a felső emeletekről merészelt egy-egy fő kitekinteni részvétből vagy ujságvágyból, de aztán hamar visszahuzódott, félvén a rakonczátlan spahiktól.

Korán reggel pedig az egész török várőrség föl volt állítva a Szent-György térre, a vízikapuhoz vezető kanyarulatra, s a külvárosnak a révhez vivő utczájára. Ez, mint a janicsár aga mondá, a hatalmas szultán szövetségesének, János Zsigmond királynak és a fölséges özvegynek tiszteletére történik.

Több basa jött be a táborból fényes ruhában, s a dísz és pompa nem hiányzott.

Ágyúdörejek jelezték az elindulás perczét. Egész hajóraj lepte el a Dunát.

A királyné számára kijelölt hajó egy kioszk minden kigondolható ékítményével tündökölt, s bár a szultáné volt, a friss reggeli szélben büszkén lengeté a magyar lobogót.

A matrózoknak utasításul volt adva bizonyos nagy távolság, a hová kikötni kelletett, s hogy ez a királynénak alkalmatlanságot ne okozzon, a hajó nemcsak bársony pamlagokkal, de süteményekkel, frissítőkkel s a legritkább gyümölcsökkel is el volt látva.

E díszes járműben az uralkodó családon kívül csak az udvarmesternek, a szolgálattevő kamarásnak, Petrovicsnak és a palotahölgyeknek volt hely rendelve.

A hajóraj pedig a tanácsosokat, a kiséretet, a pogyászokat, az udvari fogatokat vette föl, míg ötven magyar lovas, mely a fedezetet alkotá, a kijelölt első állomásra küldetett, hogy a gyors tovább utazhatásra minden szükségest rendezzen.

Midőn a királyné a neki mélyen tisztelgő török sorok közt a Duna révéhez érkezett, oly hideg és nyugodt kifejezésü volt, mintha a művész márványból véste volna ki; míg a palotahölgyek arczán a leeresztett fátyol az idegenek figyelme elől csak kisírt és síró szemeket takart el.

A hintóból leszálló magas úrnőt és fiát, a királyt, megint hizelgő kifejezésekkel fogadták a basák, kik közt a szultán tapintatos és gyöngéd intézkedésénél fogva nem volt jelen a budai főbasa.

Válaszolni kellett a török urak czifra és mézes szavaira, s ezt Izabella kimért és illedelmes modorban tevé, a nélkül, hogy a megindulás legcsekélyebb jelét is adta volna.

A basák távozása után még néhány percz kellett, míg a palotahölgyek fogataikról leszállva, a díszhajóba bemehetének.

S a renegát neje, ki a királyné rendeletéből őt legelől követte a hajóba, midőn a partról a padlóra lépett, halk sikoltást tett, mintha megbotlott volna. A királyné visszatekint.

– A férjem; – e suttogó szót hallá.

Szemei a renegát neje szemeinek irányát követték, s egy közönséges magyar ruhába öltözött, karcsú termetű, hosszúdad és ideges arczú férfiúra tévedtek, kinek göndör fekete szakálla már szürkülni kezd, s ki rendkívül kicsiny és finom kezében fegyver helyett vékony nádpálczát tartott.

Ez emberen látszott bizonyos határozatlanság és önmagával küzdés; látszott nagy fekete szemének összpontosított tüzében valami fenyegetés, vagy talán csak feszűlt figyelem.

A renegát neje most valósággal elbotlott a padlón, s alig bírt súlyegyenhez jutni.

Ellenben a királyné tekintete hidegen pihent régi, bár személyesen eddig nem ismert ellenségének, az anatoli s most budai basának és a magyar királyi palota új tulajdonosának küzdő vonásain.

Ez pedig kezét fövegéhez emelé, mélyen köszönt, s azzal megfordult és hátrahúzódott.

– Ne higyje felséged, hogy féltem, csak határtalan szemtelensége zavart meg. Még kész lett volna felséged útját föltartóztatni, – súgá a renegátné nyugtalan hangon.

– Nem látszott oly szándékkal lenni.

– A ki annyi feleséget tart, az nem fél sem az isteni, sem az emberi törvényektől, – válaszolta már most sírásra hajló arczczal a renegát neje, s minthogy a nagy gyász közt csekély küzdelmekre senki sem figyelt, fölemelte fátyolát s lopvást arra tekintgetett, hol egykori férje a Dunaparton fölfelé haladt, egyedül lassan, álruhában, s vékony pálczájával az utczaköveket ütögetve. Midőn pedig már a gyűlölt, a bűnös, a félelmet okozó alak eltünt, nagy könyekkel teltek el a renegátné szemei, s aztán nevetni akart, víg volt, s az udvarmesternőnek kellett figyelmeztetnie, hogy ily gyászos napon a királyné kiséretében senkinek sem szabad könnyelműnek lenni, s vihogni, mintha bálba készülődnének.

A hajó végre megindult, s midőn az evezőrudak csapdosni kezdték a hullámokat, Izabella hallá, hogy a szegény öreg Werbőczi szeretett volna a janicsárok során áttörni, de nem sikerült, s csak fövegét forgatta a levegőben, míg végtére a kamarás azt észrevevé s búcsuüdvözletét kendője lobogtatásával viszonzá.

A pesti parton sokáig lehetett egy alakot szemlélni, ki a hajó menetét követi, de a távolság miatt nehéz volt a ráismerés.

Egyik hölgy Kanisait gondolta, a másik Révait, bár nem foghatták meg, hogyan vetődhettek ide? Volt olyan is, ki az ifju vegliai és modrusi grófnak képzelte.

Izabella végpillantást vetett Buda kékellő hegyormaira s visszavonult a födélzetről.

II.

– Megérkeztünk egy állomásra, mely sem arra nem való, hogy benne kipihenjünk, sem arra, hogy egyenes utat mutasson oda, a hová meg kell érkeznünk. Sőt tulajdonkép hová törekszünk mi? Történtek-e előintézkedések ekkora kiséret eltartására? Harambasák rajlanak az ország alsóbb vidékein. Az utasok megtámadtatnak, kifosztatnak, még a kulcsos városok kapui előtt is. S felséged költözködésének híre hamar szét fog terjedni, és a vagyonszomjasoknak csalóka kilátást nyit már csak az a látvány is, hogy hetven vagy nyolczvan szekér húzódik felséged hintója után. Hát még ha tudnák: költözésünknél mennyire uralkodó szempont volt a finom arany- és ezüstművek, csodatevő ereklyék, becses emlékek és irígyelt műkincsek megmentése! Felségedet oly nagy mértékben tartá elfoglalva a rakosgatás, hogy nem méltóztatott kegyes engedélyt adni nekem az út iránti intézkedésekre. Most tehát van egy halmaz vinni valónk; de nem tudjuk, hogy hová vigyük. Van útban háromszáz száj, mely a beszélgetésre szükséges anyagokkal jól el van látva, de hogy étvágyát szintén ki fogja-e elégíteni, az homályos és az én csekély fölfogásommal át nem hatható talány. A mozaikművek és olajfestvények a szellemi ízlésnek adhatnak bő táplálékot; de még csak az én gyomromat sem elégítik ki, pedig szegény és asketa barát vagyok.

E zsémbes szavakba tört ki György fráter, midőn a hajók terhöket a partra rakták, s kevés szünet után tovább kelle utazni.

– A püspök uram, – szólt Izabella, – a zsiványok megtámadásától tart. Holnap már ki lehetünk erre téve. De hoztunk magunkkal fegyvereket. A veszély egyébiránt alig hasonlítható ahhoz, melyet Buda ostroma alatt kiállottunk, s ha kegyelmed akkor kardot kötött és vezérelt, reméllem most sem fog hittani vagy politikai elmélkedésekbe merülni, midőn magunkat védeni kell. Mondja püspök úr, hogy nem lesz enni valónk. Igaz, nem hozhatunk varázsvesszőt, mely a légben megforgatva, terített asztalokat állítson elő; de részemről inkább szeretek egy ízetlen étket, melyet a püspök úr által gúnyolt kellemes társalgás fűszerez, mint a finom lakomát, melyben mindent a szakácsmesterségnek köszönhetünk és semmit magunknak. Hogy hová megyünk? kérdi tőlem a püspök úr, mintha elfeledte volna a szultán óhajtását, mely Lippát jelölte ki.

– Nem hittem, felséges asszonyom, hogy Buda elfoglalójának óhajtása iránt akkora kegyelettel viseltessék.

– Miután tanácsosaim elémozdították Szolimán azon nagy és hő óhajtását, hogy Budára beülhessen, nem látom át, hogy egy csekély kívánságát miért tagadjam meg.

– S residentiáját, felséged, Lippára fogja áttenni?

– Egy gyarló asszonytól, ki a politikai tekintetekre nem emelkedhetik föl, ez a szándék is elég volna. Azonban Erdélybe fogok költözni.

Izabella a végszavakra oly súlyt helyezett, hogy Martinuzzi megdöbbenéssel kérdé: – Tehát az ország egy részét, a legtermékenyebb magyar megyéket föláldozzuk?

– Alkalmasint. De van eset, midőn a hajóból drága kincseket vetnek ki, az egész megmentéseért. Úgy hiszem, Erdély egy nagy védmű, melyet a természet azért alkotott, hogy tulajdonosa egyenetlen erő ellenében is sikerrel védelmezhesse magát. A történelem még csak ezentúl fogja e hitemet a legfényesebb tanuságaival megerősíteni.

– S a töröktől akarja felséged magát védelmezni?

– Nem. A váradi békétől.

– Ez egészen a vegliai és a modrusi gróf javaslata szerint hangzik, – szólt alig elfojtható dühvel Martinuzzi.

– Téved a püspök úr. Én kegyelmed politikájára tértem át.

– Felséged talán megfeledkezni méltóztatott arról, hogy Majláth egész Erdélyt Ferdinánd részére vonta, s a pártfőnök elfogatása még nem oltotta ki a pártszenvedélyeket.

– A lázadást vagy kegyelmünkkel fegyverezzük le, vagy győzedelmeinkkel. Rokonom Petrovics és püspök uram derék vezérek.

– Csak azt nem tudom bizonyosan, hogy negyvenkilenc vagy ötven emberből áll-e seregünk létszáma, – szólt gúnyosan Martinuzzi.

– Kiséretünk épen ötven lovasból áll, – válaszolá komolyan Izabella.

– Alkalmasint mind czentaurok, kiknek alakjok már páni félelmet okoz.

– Kettő közülök beteges, három, mint gyanítom, rosszul üli a lovat. A többi legfölebb kevés csatában forgott.

– Mind megannyi kecsegtető tulajdonok, – jegyzé meg Martinuzzi.

– Parancsomra a várak, a szászokén kívül, kinyitják kapuikat, s vannak a magyar megyéken számos hazafiak és lovagias jellemü bajnokok, kik egy szerencsétlen nőt védnének akkor is, ha az a nemzeti uralkodást nem képviselné. A székelyeket eszélyes bánásmóddal egészen részünkre lehet hajlítani, s ha elhagyatva volnék is, állapotom az Endre királyéhoz volna hasonló, ki egy vesszővel ment a lázadók táborába és győzött, épen az erő hiánya és a jog érzete által.

Oly határozott volt Izabella minden szava, hogy Martinuzzi az ámulás miatt alig tudott magához jönni.

– Felséged eddig unatkozott a trónon, – szólt.

– Most unatkoznám a trón nélkül, – válaszolá a királyné, erős hangnyomattal.

– S honnan e változás?

– És kegyelmed nem tapasztal magában semmi változást?

Martinuzzi a roppant változást, melyen átment, annyira érzé, hogy e téren nem merte a királynéval tovább folytatni a vitát. Egyszerűen tehát csak azt kérdé: – Miután felséged saját belátása szerint mindenről gondoskodott, nem volna-e kegyes nekem fölfedezni azon fontos titkot, hogy melyik várost jelölte ki az udvartartás helyéül?

– Gyulafehérvárt.

György barát belátta, hogy Izabella saját terveihez képest jobb választást nem tehetett volna. – Ez a nő démoni elmével bír! S nekem ma azt kell azt legelőbb észrevenni?

Benső gondolatát a fölindult püspök szemöldei összevonásával és ajkai mozgatásával követte, egészen öntudatlanul.

– Nem hallám, mit hozott föl ellenem kegyelmed, – szólt Izabella.

– Boldog Isten! hát felséged olykor puszta gondolataimat is meghallhatná? Én csak azt gondoltam, hogy Gyulafehérvár rongált kőfészek, mely némi védelemmel még szolgálhat ugyan, de a kényelmet hírből sem ismeri. Ha felséged Erdélyben lehetett volna, midőn boldogult emlékű férje haldoklott, most nem jutna eszébe Gyulafehérvárt Buda vagy Krakkó kisebb kiadásának képzelni.

– Erdély központjául elég alkalmas és jól megerősíthető.

– Ott lakása sem lesz felségednek.

– A püspöki residentia használható épület.

– Honnan gondolja azt felséged?

– Egyik apródommal, ki elevenen emlékezett rá, lerajzoltattam.

– S talán az tanácsolta is?

– Nem lehetetlen. Mert mióta a bölcsesség csak régi csalódásokat cserél föl újakkal, kezdem tisztelni az együgyűséget. Például fodrásznőm semmit sem ért az országos dolgokhoz, s mégis lehetetlen volt fejéből kiverni, hogy ha a szultán Ó-Budára jött, miért ne menne el Budára is, holott oly közel fekszik? Hiába hozták föl neki belső tanácsom alapos okoskodásait. Mindig csóválta rá a fejét s a mellett maradt, hogy a szultán, ha Stambulból Ó-Budára fáradott, csak megnézi Budát is.

– S az a jósoló sybilla, felséges asszonyom! talán a gyulafehérvári püspöki lakot is czélszerű királyi palotának tartja?

– Nem lehetetlen. Mert úgy vélekedik, hogy kincstárnokunk, kinek, mint halljuk, a számadásai Buda ostroma alatt megégtek, lelkiismeretesen kezeli a közjövedelmeket s kötelességének fogja tartani, eszélyes megtakarítások által elég pénzforrásról gondoskodni, oly építkezések gyors létesítése végett, melyek a szegényes püspöki lakot magas állásunknak megfelelő palotává varázsolják át.

– S nem nevezte meg, felséged fodrásznője a megtakarítások eddig igénybe nem vett valamelyik módját?

– Miért ne tehette volna? Például mondhatá, hogy azon kétértelmű s álnok politika, mely titkon Ferdinánddal alkudozott, s ugyanakkor legerősebb hűségi esküket küldött Stambulba, igen költséges volt, még pedig nemcsak a hadviseletekért, melyekben akármelyik fél győzött, okvetlenül mi voltunk a vesztesek, hanem főleg azért, mert a basáktól kezdve a szultán kutyapeczérjéig mindenik befolyásos török úr, árulkodó szolga és koldus renegát száját aranynyal kellett bedugni. Már ezentúl a botor és veszélyes kiadások el fognak maradni. S csak magok azon drága prémek, biborok s arany himzések, melyekkel Stambulban kétszinűségünket takartuk be, elégségesek lettek volna világi élvezeteink számára egy fényes királyi palota mellé babyloniai függő kerteket építeni, s poraink őrzése végett az Arthemisia művével vetélkedő mausoleumot emelni. S most elbocsátom kegyelmedet, kincstárnok úr, hogy a pénzkimélés általam említett rovata felől gondolkozzék.

Világosabban nem lehetett volna körvonalazni az új politikát, melyet Martinuzzinak, ha vagy visszavonulni vagy Izabella ellen fellépni nem akar, mint látszik, okvetlenül végre kell hajtani.

«Most elbocsátom kegyelmedet», e büszke szó nyomta leginkább az alázatos György fráter szívét.

Hisz alig két hónapja, hogy ő a miniszter, mondá a királynénak: ha felséged titkon Ferdinánddal czimborál, kénytelenek leszünk a haza érdekében őrizet alá vettetni. S mit tett akkor Izabella? Könnyezett, bár nem a trón elveszthetése, de a kíméletlen kifejezések miatt.

S most tulajdonkép mi e gőgös királyné? fontolgatá Martinuzzi. Lealázó hasonlatosságokat gondolt a bujdosó hölgy állapotának jellemzésére, s ha akkor, midőn ő élt, a sátoros czigányokon kívül még mások is barangolnak az országban, akkor vándor szinésztársaság igazgatónőjének mondta volna, ki midőn a szerepet eljátszotta s arczáról a festéket lemosni és válláról a czifra palástot le kelle vetni, hiúságból nem akar újra öltözködni, s a királyné jelmezében vezeti kiséretét egy helységből a másikba.

Valóban Izabella helyzete nyomorúságos volt.

De bármely hasonlításokon törte fejét a püspök, lehetetlen nem éreznie, hogy a nő van fölényben s nem ő, a hatalmas államférfiú.

Mert Martinuzzi Budán népszerű politika és magát életre-halálra védni akaró hadsereg élén állott; ellenben a királyné a váradi béke végrehajtását sürgetve, a közérzületet támadta meg, s a fővárost, az ország szemefényét veszélyeztetni látszott.

Most Martinuzzi és az egész belső tanács politikája silányul megbukott, s nemcsak a féltett Budát, hanem az ország legszebb részét juttatta idegen hódító kezébe, még pedig úgy, hogy a korlátolt eszűség vádját veté a fő tekintélyekre, kik álokokkal lelkesíték a népet oly törekvések iránt, melyek józan felfogás szerint mással nem végződhettek, mint kiáltó kudarczczal.

Az eredményből ítélve Izabella szeszélye magasabb bölcseség volt, mint az őt környezett államférfiak ravasz s minden körülményt hasznosító tervei.

S a főpap, bármint mérgelődött, kénytelen volt elismerni, hogy a külszin a királyné mellett van, s hogy ez, a nőket is odaértve, most csak háromszáz személy felett parancsol, de a parányi tömegből ő – a hatalmas miniszter – egyetlen védelmezőre, sőt, ha lábbal tapostatnék is, egyetlen sajnálkozóra sem talál.

S vajon más hangulatban van-e az ország?

Budának és a Duna mellékének elvesztése, akár szándékból, akár együgyűségből történt, alkalmas arra, hogy a szerepvivőket a nép széttépje; de arra nem, hogy vállra emelje és megkoszorúzza.

Ha tehát őt Izabella nyilvánosan vádolná, megsemmisülése alá van írva. Ellenben, ha ő mondaná a királynét bűnösnek, mert Budát Ferdinánd kezére vala játszandó, legfellebb azt válaszolnák rá: – Ő felsége a két rossz közül bölcsen választotta a kisebbiket.

– De én, gondolá magában Martinuzzi, Magyarország területi épségét akartam visszaszerezni, még pedig egy magyar uralkodóház alatt. Most, midőn tervem az eddigi úton lehetetlenné vált, s a viszonyok kényszerűsége tőlem áldozatot kíván, inkább dobom el a Zápolya-ház koronáját, hogy kivívhassam az ép és egész Magyarországot. Nem az én politikám-e a valódi hazafias, az igazán magyar? Mi becscsel birhat előttem az a czél, hogy a szétdarabolt és a szomszéd hatalmak közt felosztott országból egy hulladék tizenöt vagy húsz megyéből összeférczeltessék magyar születésű herczeg számára, s hogy kegyelemből tengjen addig, míg valamelyik szomszéd a kezét rátenni veszélytelennek nem tartja! Hozzám szegődhetik a siker, legalább oly bizonyosan, mint a másik félhez; s ha nem, akkor legalább részemre áll az igazságos utókor… Ellenben, mit akar ez a királyné? Midőn talán a török segély nélkül is védhettük volna Budát, a szepesi herczegségért, s holmi silány kamara-jövedelmekért le akart a koronáról mondani. S most, midőn ha előbbi terve mellett marad, európai keresztes háborút szervezhetnénk a török ellen, a keserűség minden magyart Ferdinánd zászlóihoz csődíthetne; most, midőn eddigi gyöngesége, a legmagasztosabb önfeláldozás dicssugarában ragyoghatna,… most hirtelen megváltoztatja politikáját, s többé nem kell neki a szepesi herczegség mint hűbér, nem kell a váradi béke… neki a török védhatalom kell… a korona kell… s miért? Mert a nőnek oly szükséges a szeszély, mint a tüdőnek a lélekzés. S miért? Mert Frangepán odadobott egy eszmét, melyet ellenem táplált gyűlöletének kielégítésére használhat. És én tűrjem-e ezt?

Martinuzzi gondolatban sem mert ily kérdésre felelni; mert szenvedélyes szíve mellett is elég esze volt, hogy belássa, miként most csak a királynéhoz csatlakozás, a királyné kivánságainak betöltése mentheti meg a bukástól.

Bizonyos vala az iránt, hogy ha a királynénál említésbe hozza tervét, ez szédelgésnek fogja nyilatkoztatni, s válaszát azon mesére hivatkozás fejezné ki, melyben a róka a hollónak tanácsolta, hogy ejtse ki a sajtot a vízből visszatükröző hold karimájáért.

De ha a királyné ellenére kisértené meg tervét?

Martinuzzi belátta, hogy ez a törvényes térről lelépésnek volna mondható.

S nincs-e erős pártra szüksége a lázítónak, hogy a vérpadot kikerülje?

És ő a gyám, a püspök, a mindenható miniszter odajutott-e, hol a vakmerőség e neme és veszélye felmerülhet?

– Heves, követelő s kiállhatatlan gőgű volt Török Bálint, s én nem segítém őt ki a hálóból, melybe könnyelműleg bonyolódott, – mormogá Martinuzzi. – Ez hiba volt tőlem. Ő a csekélységekben hegykén szegült ellenem; de a nagy kérdésekben többnyire pártolt, a királyné szeszélyei ellenében is. Most Izabella több mint szeszélyes; mert kész tervei vannak, s a magas belátás adományát a legveszélyesebb mértékig megszerezte, s Isten tudná hogyan? Aztán kárhoztassa valaki egyházunkat az ördögűzésért! Nem szállotta-e meg őt a kisértő lélek? Lehet-e ekkora átalakulás a sátánon kívül másnak műve? Némuljanak el a természetbuvárok és lélekismerők! Ők a tévedések hitét terjesztik! A rendkivülit csak rendkívüli hatás magyarázhatja ki.

György fráter olvasójáról fölemelte ujjait és keresztet vetett.

– Ez az asszony félelmes! kiáltá, s aztán körültekinte a magános paraszt gunyhóban, hová egyedül vonult be, az úti készületek miatt zajgó, sürgő világ elől. – S kinek kerülhet életébe az elkerülhetetlen küzdés? e gondolat, e talány, e bősz sejdítés, e nevetséges ötlet – s mit tudná ő, melyik? – villanyként hatott agyidegein át, megrezzentve annak minden szállait… Most hogy állunk? tudakolá magától. A királynén és magamon kívül Petrovics bír befolyással. S kinek részére nyilatkoznék e korlátolt eszű katona? Rokonát és a külső törvényességet pártolná. Török Bálintért nagy politikai bűn nyomja lelkiismeretemet. A ballépésekből támad a megtorlás. A bűnt az Isten megbocsáthatja a gyónónak és a bánkodónak, de a félreismert politikai érdekek kegyetlenek, s természetökben fekszik a kérlelhetetlen bosszúállás. Mit tegyek? Meg kell nyernem a királyné bizodalmát, – míg erőhez jutok.

A kocsik és hátaslovak készen állottak; a karaván útnak indult.

*

Szolimán császár, a királyné elindulásáról értesítve, elég udvarias volt egy török csapatot fedezetül utána küldeni, hallván, hogy az Alföldön erős harambandák fosztogatnak és eléggé merészek mezővárosokat megtámadni, sőt palánkákra is sarczot vetni.

Természetes volt azonban, hogy a roppant kincs és pogyász gyulasztó hatást gyakorolt minden útonálló képzelődésére, és a roppant rónaság számos kalandorait és rabló csapatait egyesíté egy nagy merénynek közerővel végrehajtására.

Szalonta körül történt a megtámadás. A küzdés a résztvevők jelentékeny száma miatt valódi harczczá vált, mely hosszú csatázás után a támadók teljes megveretésével végződött, noha, fájdalom! a társzekerek nevezetes része még kezdetben elszakittatott a kisérettől és veszendőbe ment.

Nem tudjuk, hogy az ifjú vegliai s modrusi gróf mint theatinai szerzetes mily gonddal járt el a betegek ápolásában; de Izabella királyné a sebesültek körül annyi figyelemmel és áldozatkészséggel sürgött, mintha a «szürke nénék» még akkor ismeretlen társaságába tartoznék. Pár veszélyesen megsebesültet kénytelen volt Szalontán hagyni ápolás végett, de annyi pénzzel ellátva, hogy mind gyógyíttatásokról gondoskodhattak, mind pedig későbbi pályájokról.

A többieket saját kezével kötözé, s udvari orvosával együtt folyvást intézkedett minden kényelmökről.

Palotahölgyei látván e kitartást, e nagy szorgalmat, magok is eszményképül tűzték ki a női erények közül főleg a könyörületet; minden koldusnak alamizsnát adtak, a kiséret egészsége után rendszeresen leskelődtek, a kinek csak a foga fájdult is meg, már tíz orvosra és ápolóra akadt, s még a vén udvarmesternő sem mulasztá el a megbántott hiúság egész szenvedélyével kelni ki az álnok és alattomos renegátné ellen, ki addig ólálkodott egy kamarás körül, míg az váltólázat kapott, s ekkor megragadva az alkalmat, ápolás alá vevé, s így az egyetlen valódi beteget, ki még rendelkezés alatt állott, monopolizálta a többiek jogának világos sérelmével.

Izabellát a szenvedők feletti őrködése a karavánnál oly népszerűvé tevé, hogy ha Erdélyt is, melynek határához már közel voltak, úgy le fogja igézhetni, akkor a váradi püspök tökéletesen megbukva kolostorba vonulhat.

De az előjelek rosszak voltak, s az utasok, kik Erdélyből jöttek, egyértelműleg ingerültnek festék a hangulatot. Egész vidékek fosztatnak ki, egész falvak égettettek hamuvá. A Zápolya-család hívei is a török gazdálkodás miatt megbosszankodva, Ferdinánd részére kezdettek hajlani, s az elkeseredés és bosszú alig elfojtott lángját könnyen szíthatja nagy gyuladássá azon hír, hogy Budát a török véglegesen megszállotta.

A királyné e híreket hallva, rögtön visszaküldé a török kiséretet, bár a haramják új megtámadásától még tartani lehetett volna.

Kincstárnokát pedig figyelmeztette, hogy sem az ékesszólásban, sem az igéretekben fösvény ne legyen, miután úgyis nehéz leend az erdélyi közvéleményt rábirni, hogy a haza nagy gyászát ne neki tulajdonítsák.

A végszavakat erős hangnyomattal ejté ki Izabella.

– Látszik, gondolá Martinuzzi magában, hogy ez a démon, ha az erdélyiek vonakodnának őt befogadni, a kiegyezkedésért engem nézett ki áldozatul. Csalhatatlanul ellenem tanuskodik az eredmény, s arra felesleges számítanom, hogy a sátánka elég szépséggel, elég ékesszólással és bátorsággal nem bír az esélyeket sikeresen felhasználni. Részére fogok állani, s talán nézeteimhez, melyek eredetileg az övéi voltak, lassanként visszatéríthetem, s ha csalódni fognék, ha czélt nem érek, ám! akkor küzdjünk meg életre-halálra.

Ily eszmék nem rajzoltak kellemes kinyomatot, a tettetéshez különben értő György fráter vonásaira.

– Mindig szemmel kell tartanom őt! gondolá Izabella a barátra tekintve. Figyelnem kell rá, mert nincs percz, melyben valami gonoszságot nem forralhat ellenem. Ha fiam koronáját el akarná rabolni, akkor küzdjünk meg életre-halálra. Szegény Izabella, mennyiről kelletett lemondanod, hogy a koronát egyetlen kincsnek tekinthesd! Régen többet ért volna egy virágfüzér, melyet kedves kezek nyujtanak át. Régen fiamat is inkább szerettem boldognak, mint hatalmasnak képzelni. Az idők megváltoztak. Szívem eladta jogait a hideg és gyűlölt értelemnek, az önző uzsorásnak, ki oly érzéketlen, mint a tárgyak magok, melyekkel üzletet folytat. Küzdjünk tehát, verjük le az akadályokat.

Erdély határszélén a karaván fegyveres csapatokkal találkozott, melyek a keskeny bejáratot elállották, s kijelenték, hogy a királynét nem engedik az országba lépni.

Izabella az alattvalói hűségről beszélt. Martinuzzi élénk színekkel rajzolta a veszélyeket, melyek e vakmerő lépés miatt Erdélyre háramlanak. Ferdinánd ereje semmivé van téve, és Szolimán megszámlálhatatlan hadait tüstént Erdély ellen fogja zúdítni: ezt állítá György barát, s erősíté, hogy ily eshetőségre már Budán a szükséges szabályok rendezve voltak, s a mongolok berontása IV. Béla alatt gyerekjáték volt ahhoz képest, mi az erdélyiek párthuzása miatt be fog következni.

A szónoklatot magánértekezletek váltották fel egyes főnökökkel, melyek más húrokat pengettek, s a félelemhez a reményt, s a pusztítások rémképeihez az önzésnek kedvező kilátásokat csatoltak.

Rövid idő mulva ki volt egyenlítve az egész kérdés és az ellenséges indulatú csapatok tisztelgő küldöttségekké alakultak, melyek ünnepi pompával s tömeget lelkesítő ovatiók közt vezették a királynét Gyulafehérvárra, hol az üres püspöki residentiát tüstént elfoglalá, s kincstárnokának legsürgetőbb foglalatossága volt a pénzt szüntelen ontani, mígnem a nagy igényű épületet tág s aránylag eléggé kényelmes királyi palotává varázsolhatta.

III.

A Duna felsőbb vidékeire indított «dúlók és perzselők» hatalmasan folytaták a pusztítás művét. Esztergom vidéke lángbaborúlt, Nyitramegye lakosai tömegestől hagyva el falvaikat, a hegyek közt kerestek menedéket. – Szolimán főtáborhelyére, Ó-Budára már érkezett egy falka rab, s midőn a janicsárok Elemért és Barnabás diákot egy fogházzá alakított magtárba zárták, már ott egész társaság volt a polgári helyzet különböző fokaiból összehozva. Nemsokára új szállítmány érkezett, miáltal az árverezésre szánt tárgyak száma úgy megszaporodott, hogy új helyiségek jelöltettek ki, és előállott az értékesebb árúk osztályozásának szüksége.

Elemér, ki a török szokásokat jól ismerte, és szerencsés természeténél fogva elszánással tudott ott tűrni, hol a bajon nem segíthet, mosolyogva súgta Barnabás diáknak: – Úgylátszik, hamar elválik, hogy a török ízlése szerint drága vagy olcsó portékák vagyunk-e?

Barnabás diák szemei valamivel kijebb tolódtak üregeikből, mintha eszét akarnák segíteni azon gondolat megragadásában, mely utitársa víg kedvének magyarázatát adhatná. – Talán, ha a törökök drága portékának fognak minket tartani, akkor könnyebben emelkedhetünk? – kérdé halk és szaggatott hangon.

– Díjunk csalhatatlanul emelkedni fog, csakhogy akadjon aztán, a ki kifizeti.

– Úgy hát jobb lesz, ha lim-lomnak tartanak.

– Annak szintén megvan a rossz oldala.

– Hogyan?

– Hát csak úgy, mihelyt kevésre becsülnek, vagy a szárazon hegyi ágyú-, vagy a tengeren gályavonásra alkalmaznak.

– De legalább hamar kiválthat Werbőczi.

– Feltéve, hogy a gálya, melyhez minket fűznek, nem küldetik Tunisba, s a hegyes vidék, melyre ágyúkat kell vonni, nincs az Araráthoz közel, – jegyzé meg Elemér.

Barnabás oly csodálatosan vigyorgott, mint a szelindek, midőn fogának mind a két sorát mutatja. – Állapotunkat Deák uraiméknak köszönjük – szólt száját helyre- és homlokát összevonva. – Ha ők lóra nem ültetnek, akkor nem volnánk török rabok. Barátom! a míg mi éhgyomorral a gályát vonjuk, addig a falánk vendégek Dora kisasszony lakodalmán torkig öltöznek.

– Hagyjuk ezt a kérdést érintetlenül, ha együtt akarunk maradni.

– Vajjon Werbőczi tudja-e szerencsétlenségünket? – kérdé Barnabás az intésnek engedve.

– Attól függ, jut-e valakinek eszébe annyi nagy csapás közt a mi csekély szenvedéseinkre emlékezni?

– A borbély szeret beszélni, s ha a fontosabb hírekből kifogy, okvetlenül kifecsegi a mi történetünket is.

– De a sor akkor kerülhet ránk, midőn már a szultán fölszedette a sátorfákat. Egyébiránt – folytatá Elemér biztatólag – az embernek minden eshetőségre kell gondolni, s csak azért említém a rosszabb kilátásokat, hogy azok se találjanak készületlenül.

– Csakhogy együtt maradunk, annyi a bizonyos – szólt Barnabás nála szokatlan higgadtsággal. – Minden egyéb, mi velünk történhetik vagy mit nekünk meg kell tenni, oly kétséges, mint egy jóslat a jövő heti eső vagy verőfény felől.

– Szeretem az ilyen hangulatot, – mondá Elemér, kezét nyujtva Barnabásnak.

A volt magtár árúi csakugyan gondos kiválasztás alá vétettek s Elemér minden tétova nélkül soroztatott a gazdagabb vagy külsőleg kitünőbb osztályba, mely vagy a rabbal kereskedők zsebét fogja megtömni, vagy a renegátok számát szaporítani.

Barnabás az ő nagy ingerültségére vita tárgyává lett, de midőn Elemér látta, hogy alkalmasint a magtárban hagyják, török nyelven említé, mikép ha kiváltásról lehet szó, akkor ugyanazon ember fogja mindkettőjüket szabadokká tenni.

E nyilatkozat tüstént eldönté a kérdést, de fájdalom, túlságosan kedvező irányban.

Elemér oly tisztelettel kisértetett egy még üres terembe, mintha zászlós úr vagy legalább valamely végvár elfogott főparancsnoka volna. Érette Barnabás is hasonló figyelem tárgyává lőn.

Egészen megborzadva a kitüntetésen, melynek vége, a roppant díj miatt, hosszabb rabság lehete, Elemér nem mulasztá el megjegyezni: hogy védurok, ha sajnálkoznék is szerencsétlenségökön, nem határozhatná el magát szertelen váltságra.

– Annál jobb, – felelte a janicsár aga, ki épen akkor lépett be.

– De mi hasznunkat veszik nagyságtok, ha minket árvereznek? Ki adna érettünk közönséges díjnál többet?

– Árverezésről szó sem lehet, – szólt az aga – mert a budai főbasaság felállítása óta a zászlós uraknál is keresetebb tárgy az oly ember, ki magyarul és törökül jól beszél.

Barnabás tudakolá Elemért, hogy a török főúr mit mondott.

– Béketűrésre intett, s reméli állapotunk jobbra fordulását.

– Csak ezt mondta?

– Sok szóval csak ezt, – erősíté Elemér, nem mervén oly dolgot közleni, mely a diák gyanakodó jellemére ingerlőleg hatna.

A «dúlók és perzselők» újabb szállítmánya pár főrangú fiatallal szaporítá fogházukat. Ezek nővéreiket siratták, kik szintén rabságba estek, s hihetőleg a háremeket a ritkaságuknál fogva is keresett magyar odaliszkokkal gazdagítják.

Még a kemény szívű Barnabás is komorrá lőn. Dora jutott eszébe. Ezt képzelte rabvásáron, a mint szemtelen kezek érintik mellét, derekát, s a mint vén és gazdag törökök vetnek buja vágyaktól szikrázó tekintetet azon bájos termetre, mely most egész szépségével lebegett a szerencsétlen diák szeme előtt, s azon elleplezett idomokra, melyeknek arányát ő még a zárdában egy térdszalag után tudományos pontossággal határozta meg.

Az erős és kiválóan érzékies képzelődés játékának eredménye volt, hogy Barnabás összeszorítá ujjait, fenyegető állást vett a léggel szemben, s öklelődzni kezdett, mintha látatlan egyénekre intézne kemény csapásokat, s közülök némelyik már földre is bukott volna, s heverő helyzetében a lábrúgásokra kedvező pontokat szolgáltatna.

Midőn Barnabás, börtöntársainak nagy meglepetésére, a harczot erélyesen folytatá, s azon vén törököket, kiket Dora felett alkuvásban képzelt, döntögetvén, arczvonásain a düh teljes kinyomata ült, Elemér megragadta karját. – Mit csinálsz? súgá fülébe élesen, s csaknem sivítva.

E figyelmeztetésre Barnabás első mozzanatban metsző tekintetét és öklét ellene fordítá, de a másodikban már szégyenpirral arczán s lesütött szemekkel húzódék hátra, s egy falócza szélére ülvén, meghunyászkodva guggolt, mintha oly csínyen kapták volna, melyet titkolni és szégyelleni kell.

– Nagyon ingerel e fogság, szólt később emeltebb hangon, mintha az idegen lakók előtt akarná magát menteni.

Igen megfogható vala a diák mentsége azok előtt, kik szintén dühben voltak: de Elemér attól tarta, hogy ismét egyike kerül elő ama jeleneteknek, melyek Barnabást őrjöngés felé sodorják, s vad képzelődését badar és iszonyú alakokkal terhelik meg.

Beszédbe elegyedett vele, hogy kiragadja bősz álmai közül. De Barnabás szégyenkedő zavarral húzódott távolabb tőle, s esetlen, ravasz mozdulatai hasonlítottak azon idomított házi ebéhez, ki csínyen kapatván, fogait mutatja a nyájasság, harag és átallás sajátságos vegyületével.

E közben a többi fogoly egymásnak beszélé el családja kiraboltatásának történetét, s minthogy a véres küzdésben, melynek martalékává lettek, egyes mozzanatok Elemért saját szerencsétlenségére emlékeztették, figyelme egészen arra vonult, s észre sem vette, midőn Barnabás ülőhelyét odahagyva, mohó tudvágygyal fogott fel minden szót, s a behatások szerint arczának színe és kinyomata lázas gyorsasággal változott.

– Szegény nővérem! – sóhajtja az egyik fogoly, ki társánál több balesetnek volt kitéve.

– Úgy hallom, a múlt héten váltott jegyet Devecserivel.

– Szüret után lett volna menyegzője, s most a török rabja, s ha rabdíja ma vagy holnap nem érkezik meg, el fog adatni.

E megrázó hír befejezte a panaszok sorát.

Kiki hallgatott, tudván, hogy minden vigasztalás csak sérthet.

– Úgy hallom, az erdélyi vajda mint fogoly hurczoltatott a szultán táborába, – mondá utóbb Barnabás Elemérhez fordulva.

– Nekem is beszélték, – válaszolta ez röviden.

– A vajdák hatalmasok, s egész tartomány ereje rendelkezésök alatt van.

– Kétségkívül.

– Tehát a szultán nem küldhetett két vagy három embert ellene, mintha engem vagy téged akarna elfogatni.

– Alkalmasint nem, – jegyzé meg Elemér.

– S mik azok a «perzselők és dúlók»?

– Oly csapatok, melyek, míg a rendes sereg csatázik, égetnek és fosztogatnak.

– Hm! – dörmögé Barnabás sötét tekíntettel. – S a zsákmányt és foglyokat magok közt osztják-e ki?

– Úgy járnak el, mint most velünk a janicsárok. A díj egy része a pénztárba megy, a más része pedig nekik marad.

– Hát minden hadjárathoz vannak «perzselők és dúlók» csatolva?

– Természetesen.

Barnabás szava megtört és reszketeg volt, midőn tudakolá: – Hiszed-e, hogy a «dúlók és perzselők» nem tévedtek be Dobokamegyébe?

Elemér arcza halálsápadt lett.

– Csak a refectoriumban levő ősképekért kérdem, – mentegetőzék Barnabás lesütött szemekkel.

Elemér meg volt semmisülve. Ő, ki a szép Dorát szerette, s mint hive, a viszonzott szerelem édes kínjainak martalékja; ő, ki a vén Dorka ajánlatát a Deák-család iránti tekintetek mellett sem fogadta volna el, ha szívét nem feszíti hősies tettek után törekvésre az a hit, hogy a dicsőség fénye, az emelkedés kilátásai, a nyert babérok hamar áthidalhatják a távolságot, mely közte és a régi, bár vagyonban megfogyatkozott Deák-család közt, a világ fogalma szerint, választófalként létezik; ő, ki életét, a lemondás külszíne mellett is, a Doráéval oldhatatlan összeköttetésben képzelé, a Majláth fogságáról értesülve, még arra sem gondolt, hogy keblének bálványa veszélynek lehetett kitéve: míg a félőrült, a kitaszított, a Deákék által feláldozott Barnabás oly aggódó, oly eleven képzelődéssel függ Dorán, kitől megvettetik, s oly lázas érzésekkel rajzolja lelke elébe a veszélyeket, melyeknek ki lehet téve az, ki rája vagy sohasem, vagy csak undorral gondol: oh! ez a párhuzam mélyen sértette Elemért, mert megalázá, s mert saját maga előtt a könnyelműségvádjával terhelé.

E kedvetlen benyomás közt még jól esett neki, – mert keserű eszméktől szabadítá föl, – hogy a börtön ajtaja megnyilt, s néhány tekintélyes török lépett be.

– Ezek minket akarnak megvásárolni! – gondolá, s e gondolat most vigasztaló volt, mert legalább a többieket elűzte.

Barnabás a turbán drágaköveire veté szemét, onnan pedig a czifra hüvelyű kardra vezette le, s midőn a vendégek magas helyzetéről meggyőződött, azon kérdést veté föl: vajjon ezeket a nagy urakat, kik kényök s kedvök szerint emelkedtek, s hatalmasoknak tartatnak, nem volna-e képes tönkre verni? Miután e tételt határozott igennel oldotta meg, mosolyogni akart, s nagy, sárga fogainak egész sorát kitünteté, olyformán, mint a ketreczbe zárt vadállat, ha pénzért mutogatják, és rossz kedvében szeretné a kiváncsi közönséget oly közelben látni, a meddig talpának körmei kiérnek.