I.

A Repcze-utcza künn van majdnem a város végén s csupa szegény ember lakik benne. Kicsi az egész, alig néhány ház, meg egypár üres telek, telve burjánnal, szeméttel, korhadt, félig bedőlt kerítésekkel a gyalogjáró mellett. Kiizzadt, kormos lakatosok, kovácsok, nyakig meszes kőművesek mennek végig rajta esténkint hazafelé, az asszonyok künn várják őket a kapu előtt, mezitlábos, gatyás gyerekek játszanak a porban s megbámulják a tisztességesen öltözött embert, mint a csodát. Szomszéd minden család. Átjárkálnak egymáshoz, a fiatalok összeölelkezve sétálnak vacsora után le és föl az utczán, a férfiak is együtt színak még el egy pipa dohányt s az asszonyok tereferéjét végighordja a szél az utczán egyik sarokháztól a másikig, mig az utolsó lámpással együtt csendes zsongással kialszik az élet. Még itt-ott elszomorkodik egy-egy legény a sipogó harmonika mellett, de azután legyőzi az álom s a munkás emberek nehéz szuszogásával alszik el az egész utcza.

Valósággal felfordult a csendes utcza egész rendje, a mikor hire ment, hogy egy igazi tekintetes asszony jön ide lakni. Egy hivatalnok ur özvegye fogadta ki az uj fertályra az egész Farkas-féle házat. Ez a ház eddig is bérbe volt adva, de néha két-három családnak is, mert négy szoba volt benne. Előbb csak homályos hirek keringtek az uj lakóról. Némelyek azt mondták, hogy nem is igaz az egészből semmi. Ezt maga Farkas ur czáfolta meg, mikor felmutatta a szerződést. A sok kíváncsi ember belebámult a papirosba, de nem igen lettek okosabbak ezután se, mindössze az uriasszonyság nevét tudták meg belőle : Szoboszlay Pálné. Némelyik ismert névről Szoboszlayakat. Az egyik valami irnok volt a megyénél és vagy tiz esztendő előtt halt meg, hanem azt talán mégis Károlynak hivták. A másik Pál volt, de szörnyen nagy ur, valami biró vagy mi,—bizonyosan idegenek lesznek. A Repce-utczában az uraság felől még mindég nagyon homályos fogalmuk van az embereknek—szóval, majd elválik, csak türelem.

Egy napon beköltöztek az uj lakók, Szoboszlayné és leánya, Berta. Két kocsin elfért minden holmijuk. Az asszony kissé megkopott fekete ternó-ruhát viselt, a leány pedig sima szürke köntöst. Hamarosan berendezkedtek s harmadnapra már megjelent a szobaur is. Magukkal hozták a korábbi szállásról, ugy mondták, hogy nagyon jó, ha két gyönge asszony mellett mindig van egy férfi. Ő is szivesen jött.

A kis utczának pedig semmi szenzácziója sem maradt a beköltözés nagy napja után. A Farkas-féle házban csendes, falusias életet éltek, az uj lakók kedvéért sohase fordult be az utczába valami uri hintó, a mit meg lehetett volna bámulni, ők se sokat járkáltak. Szóval olyan maradt az utcza, mint amilyen volt. A szobaurtól vártak még valamit, de itt is cserbenhagyta a remény az utczát. Gergely urat alig látták napjában kétszer. Reggel korán a kőmüvesekkel egyszerre szaladt be az egyetemre, délre vissza se jött, este azután éppen olyan szaladva, gyorsan jött haza, mint a hogy reggel elment. Az feltünt, hogy szép fiu. Az asszonyok beszéltek róla, néha s a lányok kileselkedtek utána az ablakon. Csak ne lett volna olyan nagyon ügyetlen. Nagyokat lépett, lóbázta a karját a levegőben s kevés gondot fordított magára. Sokat tanult; a kis hátsó szobában, amelyben lakott, néha reggelig is égett a lámpa. Szoboszlayné és Berta aggódtak is miatta, de birta, vasból volt az akarata és a teste. Kenyeret akart minél hamarább, mert szörnyen sokat nélkülözött már.

Szoboszlayékhoz még diák korában költözött, a leányt tanította s ezért adták a szállást és a kosztot. Mikor az idők változtak, Szoboszlay meghalt és a leány is kinőtt már a keze alól, ottmaradt továbbra is. A néhány év alatt belső, családias viszony fejlődött ki köztük. Az asszony sokszor mondta neki: kedves fiam s beavatta benső ügyeibe. A szegény diáknak jól esett ez a szivesség s tetszett neki ez a szerep, hogy ő a férfi a háznál. Pontosan fizetett, igyekezett kevéssé alkalmatlan lenni, tovább azonban nem merészkedett és nem is vágyott. Jó pajtása volt a lánynak. Néha, ha egy-egy félórára szabadságot adott magának s ott hagyta a könyveit, kaczagva, jókedvüen, pajtáskodtak el egymással. A fiu azonban még mindég nem tudta egészen elhinni, hogy a leány már nagy s nem gyermek többé; máskor félénk, kissé bizalmatlan természete bizonyos sajátságos erélylyel párosult, mikor komolyan beszélt vele és ez imponált a leánynak. Felnézett néha rá és elkomolyodott. Ha azonban a fiut nagyon elfoglalták a könyvei, napokig sem beszéltek egyebet, csak éppen, hogy köszöntötték egymást.

Egyszer a leány a maga kedves, kisleányos modorában utját is állotta, a mint ebéd után gyorsan szobájába akart menni, hogy tovább tanuljon.

—Tudja Gergely ur, hogy maga nagyon goromba?—kérdezte és kihivólag, valósággal vakmerően nézett fel a nagy emberre.

Gergely mosolygott, ki akart volna békülni, de a leány intett, hogy az nem megy olyan könnyen.

—Miért nem szólt hozzám már három nap óta?

—Tanulok.

—Kilyukad a feje. Nem fél?

—Még a vizsgáig kibirja, azután már ugy sincs szükség reá, lesz diploma.

Nem békültek ki. Mosolyogva váltak el, de Gergely hiába nyújtotta a kezét, a leány nem fogadta el. Mérgesen nézett utána, de ez a tekintet olyan rosszul sikerült, hogy egyszerre nevették el magukat reá mind a hárman. Még sokáig hallani lehetett, a mint a könyvből mormogva tanult odabenn a nagy diák. A lány és az anyja egymásra néztek, látszott a tekintetükön, hogy mindaketten Gergelyre gondolnak. Intettek egymásnak a fejükkel, mintha mondták volna: milyen derék fiu.

II.

Lehetett talán már éjfél is, amikor egyszerre éles sikoltást hallottak a Farkas-féle házból. A leány reszketve állott az ebédlőben s a két kis öklével verte a hátsó szoba ajtaját.

—Gergely ur, Gergely ur, az Istenre kérem, hamar, félek...

A nagy diák egyszerre talpon volt s rohant az ajtó felé. Talán fel is nyitja, ha akkor meg ujra könyörögni nem kezd a leány:

—Ne jőjjön, ne jőjjön...

—Mit tegyek hát, mi baj van?

—Ne jőjjön ki! Nem vagyok felöltözve, czipő sincs a lábamon. Nyissa ki az ajtót, hogy világosság legyen de ne jöjjön ki.—Hallani lehetett, hogy mint reszket szegény.—Gergely kinyitotta az ajtót s vissza ment a szobába. A leány csendesedni kezdett, már nem félt olyan nagyon. Nyitva hagyva minden ajtót, elbátorkodott a szobájáig, futva hozta vissza egyenkint a ruháit az ebédlőbe és ugy öltözködött. A diák pedig már nagyon türelmetlen volt, nagy botot forgatott a kezében s minden perczben kiszólott a másik szobából:

—Készen van?

—Még nem, csak egy kicsit még, mindjárt...

—Hát mi baj van, beszéljen már.

—Valaki van a szobában, mozgott...

—Ember?

—Nem tudom, mindjárt kiszaladtam. Költsük föl a mamát is.

—Hagyja majd megnézem, készen van?

—Jöhet már.

Gergely kijött, megfogta a leány reszkető kezét, együtt mentek el addig a szobáig, a hol az aludni szokott. A kis fehér szobában semmi különös jel nem mutatott arra, mintha betörők lettek volna benne. A leány csak az ajtóig mert menni, s ott is minden pillanatban készen volt arra, hogy visszafusson. Gergely összekeresgélt minden zugot, felnyitogatta a szekrényeket is és kijelentette, hogy itt semmi sincs.

—Pedig mozgott, halottam, erősitette a leány s megrázkódott, mikor eszébe jutott a hang, a melyet hallott.

Gergely csak nézte s mikor látta, hogy még mindig nagyon fél, fejére tette a kezét. A leány megnyugodott s nedves, siró szemeivel bizalommal nézett fel reá.

—Meghaltam volna, ha nem lett volna itt,—mondta hálás, megindult hangon, de ebben a pillanatban megint valami nesz halatszott. Erre mind a két kezével egyszerre ragadta meg a férfi karját s csak a fejével mutatott be a szobába, hogy: ugy-e mondtam, van itt valami. Szótlanul, lélegzetüket is visszafojtva várták, hogy mi lesz,

Egyszerre aztán elő is jött valami.

A kemencze mellől, erre-arra nézegetve, óvatosan mászott elő egy egér, Gergely erősen szorította a leány karját s intett, hogy hallgasson. A szürke kis állat pedig mind bátrabb lett, kijött már a szoba közepéig, szaglászott a földön, mintha valami kis ennivaló után keresgélne s kezdte otthon érezni magát.

—Milyen csinos—súgta Gergely a leánynak.

Borzasztó—felelte a leány, de nem tudott elég halkan beszélni, mert az egér is meghallotta s gyorsan vissza szaladt a kemencze mögé.

Lássa elkergette...

Gergely most már szépen jó éjszakát kivánt s vissza akart menni a szobájába. A leány azonban csak nem bocsátotta el a karját s rémülten kérdezte:

—Itt akar hagyni?

—De hát mit csináljak, látja, hogy nincs már baj.

—És az egér?

—Már visszament, szegény.

—Visszajön.

—Istenem, hát baj az? Egy kis egér...

—Nagyon utálatos! Maradjon még...

—Ha akarja, szivesen, de egy kicsit furcsa...

—Nem, nem, ne féljen,—összetette a kezeit és ugy kérte.—Meghalnék félelmemben, ha itt kellene hogy maradjak egyedül. Felszaladna a párnára is, fel... Beszélgessünk.

Gergely letette a lámpát az asztalra s leültek egymással szemben. A férfi lassan emelte föl tekintetét a leányra s azután olyan hosszasan nézte, hogy az lesütötte a szemeit. Nagyon kedves volt ez a kis borzas fej, a tiszta homlokkal és az őszinte nézésü, nagy fekete szemekkel. Gergely nem tudta levenni róla a szemeit s egyszerre elfelejtett mindent, amit ma tanult. A helyzet is nagyon különös volt számára. Ebben a lányszobában csak egyszer volt még, mikor a nagy, nehéz ruhaszekrényt egyik sarokból a másikba tolta s most éjjel egyedül van benne a leánynyal. Gondolatban meleg szeretettel vette körül a reszkető gyermeket s a szoba illata elkábította. Érezte, hogy szédül és lehunyta a szemeit. Hallgattak mindaketten, nem tudtak beszélni. A férfit egyszerre fogta el a varázs, ami megdöbbentette, érezte, hogy szerelmes. Félt már egyedül maradni a leánynyal s menni szeretett volna.

—Fél még?—kérdezte. Komoly, nyugodt akart lenni, de már ez a két semmit sem jelentő szó is lágyan, szerelmesen hangzott.

—Nagyon félek—felelte elkényszeredve a leány s megijedt attól a gondolattól, hogy egyedül marad.—Maradjon, majd beszélgetünk, hozza el a könyvét, tanuljon itt, csináljon valamit, majd én is dolgozom.

Gergely is ugy találta, hogy az lesz a legjobb, ha közöttük lesz a vaskos könyv. Tanulni kezdett, a leány kézimunkát vett elő és dolgozott. Néha szólottak egy-egy szót, de lopva sürün pillantottak egymásra. A hajnal is igy találta őket, s mikor az első napsugár besütött az ablakon, egymáshoz ölelte a könyvre és himzőrámára hajolt két fejet.

III.

A szürke kis vendég pedig állandóan megjelent. Ugy látszik, hogy több rendbeli kijárásokkal rendelkezett földalatti palotája, mert ha az egyik lyukat betömték, más oldalról sétált elő. Ha személyesen nem jelentkezett, akkor a falban rágcsált, s ez már magában is rettenetes. Szoboszlayné kétségbe volt esve, de segíteni nem tudott a bajon, csak jajgatott. Valamelyik szomszédtól kaptak egy öreg macskát, de az egér mindig gyorsabb volt, mint a macska. A fiatalok pedig észre se vették, hogy mennyire vágyakoznak már egymás után. Ha a férfi késett, a leány sokszor szaladt az ablakhoz, megnézni, hogy jön-e már, s olyan titokzatosan mosolyogtak néha össze, mintha mondani akarnának egymásnak valamit. A leány beállott jogásznak, hallgatta, nézte, a mint tanult Gergely. Néha órákig elültek egymással szemben, anélkül, hogy hangosan beszéltek volna, de a szemük sokszor összetalálkozott. Máskor meg elmondtak egymásnak mindent, ami csak eszükbe jutott, ilyenkor a férfi megfogta a leány kezét s el se eresztette, míg csak búcsúzni nem kezdtek egymástól. Ez tartott a leghosszabban, pedig csak pár lépésre váltak el egymástól.

—Megbukom a vizsgán, nem tudok tanulni—mondta egyszer a férfi.

—Tud már eleget,—mondta a leány s büszkén nézett rajta végig.

Sokáig tartott, mig annyira mentek, hogy a férfi beszélt is arról, a miről eddig csak gondolkozni mertek.

—De én nem tudok majd maga nélkül élni—tört ki egyszer belőle s megragadta a leány kezét.

A leány csak nézett és mosolygott a nagyon szerelmes szüzek tiszta, boldog mosolygásával s folydogálni kezdtek szeméből a könyek.

Eszembe jut egy öreg, bolond kocsis története, ugy a mint azt nekem az én müncheni barátom, Sipniewski Franck elbeszélte. A vén szolga addig mesterkedett, mig feljutott oda, a hol az igazi lengyel hazafi megtalálja végre az őt megillető tisztességet, felhuzták az akasztófára. Mert a lengyelnek olyan szent az akasztófa, mint nekünk a kereszt. A legkomolyabban beszélnek arról, hogy majd egyszer, tudja a jó Isten hogy mikor, ha majd szabadok lesznek, Varsó piaczán akasztófát állítanak föl az elnyomatás emlékére s egy márvány falba belevésik mindazok neveit, a kiket bitón fojtott meg a fehér czár nevében, a muszka igazság. Ha majd fölépítik azt a falat, a te neved se fog hiányozni róla, öreg Demeter.

Az öreg Sipniewski nagyon kompromittálva volt a hatvanharmadiki fölkelésben. Egyik éltető lelke volt az egész mozgalomnak. Nem volt politikus, csak hős. Elszánt és naiv, mint a felkelők nagy része. Megesküdött akár a szüz Máriára, hogy győzni fognak, de egyéb alapja nem volt a hitének, mint a nagy bátorsága, vagy az, hogy most már bizonyosan velük lesz az Isten. Elég sokáig volt ellenük.

Mikor már rendben volt minden, olyan titokban, hogy csak a vak nem látta, gyülekezni kezdett a tábor. Az öreg Sipniewski befogatott egy könnyü kocsiba, Demeter, a vén kocsis felült a bakra, ur kocsis nagyon elbúcsúzott hazulról, sirva kisérte ki őket a kapuig a háznép s a kis kocsi mögött gyorsan felporzott az ut, hogy aztán beálljon az az ijesztő csend, a minek okvetlenül el kell következni, ha olyan valaki hagy el bennünket, a kit nagyon szeretünk s egyszerre eltünik szemünk elől még a por is, a mit a kocsija fölvert. Az országút pora még ismerős, de a mi azután következik, ismeretlen, idegen világ.

A naiv katonában mégis volt annyi politika, hogy a meglepetés ellen biztosítani akarta magát. Hogy aztán gyerekes idea született meg becsületes agyában, az megint rávall a hősre, aki sehogy sem tud komédiázni.

Azt hitte, hogy valami nagyon furfangos cselt eszelt ki, megállította a kocsit s tanácsot tartott Demeterrel.

—Te öreg—mondta neki—ha kozákokkal találkozunk, rá se hederíts, hajts tovább. Ha megállítanak s kérdezik, hogy hova megyünk, azt feleljük, hogy Varsóba. Hogy honnan? Hát Kocinski urtól.

—Igen, Kocinski urtól.

Mindenki tudta, hogy Kocinski az oroszok részére dolgozott. A ki tőle jön, az csak nem lehet gyanus. Ur is, kocsis is jót mosolygott ezen a tréfán. Demeter még hátra is nézett, megbámulta az urát, hogy milyen okos ember. Összekacsintottak, két ilyen vén róka mindenkit lefőz. Majd megnyulik a kozákok orra ők meg vigan hajtanak tovább.

De nem igy esett.

A legközelebbi dülőnél három kozák nyargal a kocsihoz. Az altiszt elkérte az irásaikat s faggatni kezdte őket.

—Hova mennek?

—Varsóba.

—Mit akarnak ott?

—Lovat venni.

—Nincs most vásár.

—Lesz a jövő héten.

—Honnan jönnek?

Sipniewski erősen a kozák szeme közé nézett s kivágta a feleletet.

—Kocinskitól.

A kozák megkérdezte Demetert is.

—Honnan jösztök?

—Kocinski urtól.

—Otthon volt az ur?

—Otthon.

—Hát az asszony?

—Az is.

Erre szó nélkül közrefogták a kocsit s a szegény Demeternek arra kellett hajtani, a merre ők parancsolták. Visszavitték őket az első katonai állomásra, átadták a tisztnek. Demeter behuzta vállai közé a fejét s nem szólott többé egy szót sem. A tiszt más kiséretet adott melléjük s tovább kisértette őket. Negyednapra már a hadbiróság előtt állottak. A nemes ur egyenesen, mint a ki helyt áll mindenért, Demeter pedig a lengyel paraszt csökönyös makacsságával, inkább csak rásandított az aranyos, czifra urakra. A hogy lesz, ugy lesz, de tőle ugyan nem hallanak egyebet, mint a mit a gazdája parancsolt.

Demetert kiküldték s a biróság elnöke vallatóra fogta Sipniewskit.

—Hol voltak?

—Kocinskinál.

—Nem igaz, Kocinski három hét óta Varsóban van; most újra kérdem, hogy hol voltak?

A szegény sarokba szoritott ember komoran maga elé bámult s nem felelt. Nem azon gondolkozott, hogy mit mondjon, de az suhant át egyszerre az agyán, hogy veszve van s ez elkeserítette. Még ki sem lőhette a pisztolyát s már is véget ért számára minden. Mig szótlanul ott állott, köny is gyült a szemébe s motyogni kezdett: szegények, szegények. A családjára gondolt, tudja a jó Isten, hogy mikor látja őket még egyszer. Talán soha. A tiszt érdeklődve nézett reá s gyöngédebben szólott hozzá:

—Olvassa itt maga, az ön neve is benne van a jegyzékben. A felkelőkhöz ment, igaz? Ne tegye még sulyosabbá a helyzetét.

Sipniewskinek eszébe se jutott, hogy tagadjon, elpirult, hebegett volna, ha megkisérti. Ugy érezte magát, mintha fojtogatnák, leesett egy székre s reszketett a hangja, a mint egy-egy szót kinyögött.

—Igaz.

Behivták Demetert. Az öreg ugy kullogott be az ajtón, mint a hogy egy ilyen furfangos emberhez illik s talán mert félt, hogy váratlanul végighuz valaki a hátán, még mindig vállai közé szedte be a fejét s csak ugy a gallérjából nézett a világba, mintha nem akarna künnebb jönni. Mikor egy pillanatig azt hitte, hogy senki se néz reá, odasandított a gazdájának: mi már értjük a dolgunkat, ugy-e uram?

—Hol voltatok?—kérdezte a tiszt.

—Kocinski urnál.

A tiszt Sipnievskihez fordult s intett neki hogy beszéljen a kocsisával. A szomoru ember könyes szemmel s fájdalmasan mosolyogva czáfolta meg a szegény Demetert.

—Nem ott voltunk, fiam. Hazulról jöttünk, mondd meg az igazat.

Demeter előbb meghökkent, de azután visszamosolygott a gazdájára.—Átlátok én a szitán mondta a szemeivel, mert hangosan nem szólhatott.—Neked ezt mondanod kell uram, de én nem vagyok olyan bolond, hogy utánad beszéljek.—A tiszthez fordult s bizonykodott az igazsága mellett.

—Kocinski urtól jöttünk bizony, Kocinski urtól.

A gazdája egy lépést tett feléje s beszélni akart vele, de a tiszt nem engedte meg. E helyett ő igyekezett kiszedni Demeterből az igazat.

—Van-e feleséged?—kérdezte tőle.

—Van.

—Gyermek is?

—Hát hála az istennek, mind fiu.

—Egyet se látsz többé közülük, ha hazudsz.

Demeter meg volt sértve. Végignézett a tiszten, azután a mellére tette mindkét kezét, mintha kérdezné, hogy csakugyan róla beszélnek-e? A tiszt türelmetlenkedni kezdett, mégegyszer rászólt a szegény ostoba kocsisra.

—Hol voltatok?

—Kocinski urnál.

A kozákok kilökdösték szegény Demetert az ajtón s lezárták egy sötét pinczébe. Az uri rab fenn, a hivatal mellett kapott börtönt, amig itt van, megbecsülik, azután vezesse a sorsa. A hadbiró este kártyázott vele s elnyert tőle vagy hetven rubelt. Ittak is, a fogoly sóhajtozott, haza gondolt, a biró vigasztalta s biztatta, hogy ne féljen, nem kötik fel. Sok az enyhitő körülmény, hanem az a szerencsétlen Demeter nagyon elrontotta a dolgát. Holnap próbálnak még vele.

Reggel felhozatták ujra.

—Hol voltatok?

—Kocinski urnál.

A gazdája megfogta a gallérját, a szemébe nézett s az izgalomban reszketve beszélt hozzá. Néha megrázta, hogy jobban megértse azt, amit mond neki s a fülébe kiabált, mintha süket volna a szegény ember.

—Demeter, ne légy bolond. Mindennek vége, most már ne légy szamár. Mondd meg az igazat.

—Azt mondom.

—Nem igaz. Nem voltunk Kocinskinál. Őrült! Vigyázz magadra. Beszélj igazat. Látod, hogy én már mindent elmondtam, nem kell, hogy tagadj. Honnan jöttünk?

—Kocinski urtól.

—Meg vagy veszve!

Demeter ránevetett a gazdájára és sehogy se tudott tisztába jönni a dologgal. Mit akarnak itt vele? Hanem az a másik ember, akiről tudta, hogy mind a kettejüknek ellensége, gyanusnak tünt föl neki s hamarosan elbirálva a helyzetet, rájött a szerencsétlenségére, hogy itt hazudni kell tovább is. Azt hitte, hogy ráparancsoltak a gazdájára, hogy előtte igy beszéljen. Nem, nem, rajta nem lehet kifogni.

—Kocinski urtól jöttünk.

A gazdája kétségbeesetten nézett reá és várta, hogy térjen magához. Sirt dühében s összeszoritotta az öklét, hogy agyonvágja a vén kocsist s lihegve alig birva magával, ujra elkezdett beszélni.

—Demeter! Édes öregem, szegény szolgám, fiam, mond meg az igazat. Hol voltunk? Ugy-e otthon, ugy-e?

Demeter még jobban beletemetkezett a gallérjába, nagy küzdelem folyt le a szegény paraszt lelkében, de azért nem hagyta magát elbolondítani.

—Nem, Kocinski urnál.

A hadbiró erre azt monta, hogy: elég. Demetert visszavitték a pinczébe s megmondták neki, hogy imádkozzék annyit, a mennyit csak tud, mert két óra mulva meghal. A szegény ember kimeresztette a szemeit erre a beszédre, nézett ide-oda, de azután azt mondta, hogy jól van, egyszer ugyis el kell menni, hát mindegy.

Két óra után felhozták. A szegény jó embert nagyon megviselte ez a kis idő, megtörpült, keserü vonás huzott barázdát az arczára, de azért nem hagyta magát. Élénken nézegetett körül, várta, hogy valaki segitsen rajta. Mikor az akasztófa alá állitották, felnézett, dörzsölni kezdte a homlokát, hirtelen szedte magába a lélegzetet s összemenve, reszketve várta, hogy mi lesz.

Pár perc mulva lejött néhány tiszt s köztük a hadbiró. Mikor meglátták ezt a szegény, bolond figurát, szorongva néztek össze. A biró valósággal dühbe jött, láza is volt, mert ugy ráordított a szegény öregre, hogy az majd leesett a lábáról.

—Hol voltatok te barom! Beszélj!

—Kocinski urnál.

A tisztek elfordultak. Demetert megragadták a kozákok s amig az ember százig elszámlál, Demeter már meg volt halva.

Csendesen ültünk a kávéházban, egy kis lengyel-magyar sziget a nagy német óceánban; csupa idegen gondolkozásmódu, előttünk épp olyan érthetetlen emberek között, mint ahogy ők képtelenek minket megérteni. Valósággal ostobák vagyunk egymásra nézve. Ők elképednek azon, hogy egy hevesvérü, hirtelenbeszédü lengyel "czudar"-nak nevezi Bismarckot, vagy keserüségében sírva beszél Szibériáról. Lehet más igazság is, mint a mit a történelem csinált? És ez a sápadt, villogó szemü ember képviseli ezt a másik igazságot? Hihetetlen, igazán hihetetlen. Néha valamelyik ismerős közülük leül a lengyel asztalhoz s ki is mondja a maga véleményét arra a kisebbségre, amely képtelen nyugton maradni három nagy birodalom nyomása alatt. Mit akarnak?—magyarázzák meg neki—és elkezdődik egy heves tüzzel, keserüséggel teli verekedés a szavakkal. Az asztal köré gyül a publikum, a pincérleánynak egész tömegen kell áttörnie magát, ha valaki vizért kiált. A billiárdozók leteszik a dákot s a nagy lármára kiváncsian néznek be az utcáról az emberek.

Tegnap is igy esett, nagyon összevesztek a lengyelek a németekkel, ökleikkel verték egymás előtt az asztalt s néha a nagy zürvavarban nem lehetett tudni, hogy ki beszél. Mikor legnagyobb volt a riadalom, egy kis, őszes ember erőszakolta át magát a publikumon, előbb kiköhögte magát, mert nagyon megszorongatták, mig az asztalig eljutott s németül kezdett beszélni.

—Lengyelek az urak?

Mikor megmondták, hogy igenis lengyelekkel van dolga, egyszerre lengyelül beszélt tovább s mi csak pár szót értettünk meg abból, amit mondott:—liberal, szoczial, egy lengyel ujság czimét és hogy oroszokról, lengyelekről, Varsóról beszélt. A lengyelek tágra nyitott szemekkel, csodálkozva hallgatták. Egy nagy pózeni fiu, akit a többiek tagbaszakadt volta s harczias bozontos bajusza miatt jenerál-nak hivnak maguk közt, nem tudott elfojtani egy-egy indulatos kifakadást s meghatottan méregette maga mellett a kis, szürke embert. Az egyik lengyel egyszerre felugrott az asztal mellől s elveszve a nagy indulatokban, szinte öntudatlanul, felállásra kényszeritette a kis jövevényt, s beszélni kezdett.

—Itt a bizonyság, nézzék ezt az urat, jól nézzék meg, lengyel regényiró, költő és ujságszerkesztő; jól nézzék meg. Most szökött meg Varsóból, a feleségét és gyermekét hozta magával, a harmadik gyermek, egy kis leány, ott maradt, mert nem tudták hamarosan előkeriteni. Az iskolában tanultam a verseit s most ... kell-e még több? Az önök poétái palotákban laknak, a mieink pedig egy valamivel liberálisabb czikk miatt, mint amilyen a mérték, futnak a rendőrség elől. Itt van ez az ur, ez az önök találmánya...

A kis szürke ember majdnem az asztal alá zsugorodott, mikor körülnézve, észrevette, hogy mindenki őt nézi. A lengyel fiatalember pedig szerette volna, ha az asztalra áll, hogy jobban lássák s fogta a kabátját, hogy el ne szaladjon. A jenerál szitkozódott és sírt, nagy, esetlen testében még mindig gyermek maradt az érzés, a körülállók pedig lábujjhegyre állva néztek át egymás vállán, csakhogy jobban láthassák ezt a nevezetes kis öreget. Egyszerre elhallgatott mindenki s lassan oszlani kezdett a publikum. Mikor egyedül maradt a társaság, a kis ember elmondta nagy szégyenkezve, hogy szörnyü nyomorban vannak, mindenük zálogban van már, az asszony és a gyermekek ki sem mozdulhatnak a szobából, mert egy-egy rongyon kivül nincs a mit magukra vegyenek. A hotelier pénzt kér s ha legalább tiz márkát nem fizetnek le a tartozásból, kidobja őket az utczára; ezért bátorkodott fölkeresni az urakat. Pirult, szégyenkezett, de valahogy kinyögte, a mit mondani akart s lesütött szemekkel várta, hogy mi következik most. A fiuk összenéztek. Az, aki előbb a leghangosabban veszekedett, dühös sietséggel kutatta ki a zsebeit, de nem talált bennük egy fillért sem s kényelmetlenül, szégyenkezve nézett az öregre, mintha bocsánatot kérne azért, hogy igen szegény. Mindenki hallgatott. Az öreg ember arczán látszott, hogy szörnyen megbánta már a kisérletet, végre is a jenerál törte meg a csendet, vette a kabátját s menni készült.

—Kérem, csak egy keveset várjon itt; azonnal jövök.—Mikor visszajött, nem volt már felsőkabátja. Karonfogta az öreget és vitte magával, ugy látszott, mintha a hóna alá vette volna, a kis ember majd eltünt mellette. Az uton megbeszélték a dolgot.

—Van egy márkám és ötven fillérem—kezdte a jenerál. Megosztozunk rajta. Hányan vannak?

—Négyen.

—Nyolcz kenyér: huszonnégy fillér, a többiért hideghust veszünk. Menjünk az én hentesemhez, udvarolok a leányának, majd sokat ad. Van gyertyájuk?

—Nincs.

—Akkor azt is kell venni, de gyertyát kapok hitelbe is, azért nem kell pénzt adni.

Hosszu lábaival akkorákat lépett, hogy a kis fáradt ember alig birta követni. Közben megvásárolta a gyertyát, hust, kenyeret s a hotel kapujában odaadott mindent a vendégnek. A kis szürke ember azonban nem akarta elbocsátani. Nagyon hálás volt, meg akarta neki mutatni a családját, meg talán arra is gondolt, hogy beigazolja a nyomoruságát, nehogy azt higyjék, hogy hazudott. A kapus kedvetlenül nézett végig rajtuk, kellemetlen, kopott embereken s kopogásukra egy csinos arczu, de beteges szinü asszony nyitotta fel a szoba ajtaját.

A gyermekek, mint valami éhes farkaskölykök, egyszerre nekiestek az ételnek, nem sokat törődve azzal, hogy ki vette. Az asszony nem tudott rendet tartani közöttük, az apjuk egy-egy szigoru pillantást váltott velük, de azok figyelembe se vették s a jenerál tanácstalanul, ügyetlenül állott még mindig a szoba közepén.

—Kenyeret még! Kolbászt, sok kolbászt!—kiáltották a gyermekek s ökleikkel taszigálták az apjukat.—Az odaadta nekik azt is, a mi éppen a kezében volt, csakhogy hallgassanak. Az asszonynak alig jutott valami, a kis éhes rablók mindent elvettek tőle. Egyszerre azonban elszégyenlették a kapzsiságukat, észrevették, hogy igazságtalanul osztották fel a vacsorát s visszaadtak egy-egy falatot az anyjuknak. Értelmes arczukat odadörzsölték a sovány karjához s kétfelől is nógatták nagy szeretettel:

—Egyél mama, egyél, édes!

A férfi csüggedt, sötét arczczal bámult rájuk s visszafojtotta a sóhajtását, hogy ne zavarja őket. A jenerál az ágy szegletére ült s ugy összehuzta magát, mintha nem akarná észrevétetni, hogy itt van. Nagy fejéhez mérten aránytalanul kis szemeivel a gyermekek felé pislantott néha s megijedt, amikor egyet nyikorgott sulyos teste alatt az ágy deszkája. Érezte, hogy alkalmatlan, de nem tudott hamar alkalmas okot találni arra, hogy elillanjon. Szerettek volna beszélni, de nem tudtak. Nagyon idegenek voltak egymásnak. A jenerál a maga naivságában is megérezte, hogy zavarná őket, ha kérdezősködnék; egy pillanatra azt hitte, hogy átlát a két előtte ülő alak koponyáján, s mint egy zsongó méhsereg, ugy tünt fel előtte a kis szomoru ember fejében a sok gond, baj, hozzá nem szólt volna a világért. Az asszony szótlanul ült az asztal mellett s hálásan nézett az idegenre, a miért nem háborgatta. A gyermekek egy durván összeszegezett ládára ültek le a sarokban s egymás között suttogtak valamit. Az asztalon füstölögve, unalmasan pislogott a hosszu, vastagbelü gyertya s ugy tánczoltatta a falon az árnyakat, mintha zsinegen rángatták volna a négy fekete foltot valami bábszinházban. Végre a férfi szólt, csak azért, hogy valamit mondjon.

—Egy nap megint a hátunk mögött van.

Az asszony sóhajtott és elfordult a gyermekek felé, mintha valami dolga lenne velük. A kisebbik fiu mosolyogva ránézett s bámulva kérdezte:

—Miért sirsz?

Az asszony zavarba jött, védekezett, de nem birta ki sokáig, egyszerre hangosan kezdett sírni. A jenerál, mintha csak engedelemre várt volna, hogy beszélhessen, hozzáment, ügyetlenül motyogott, hogy: nem lesz mindig igy és hogy megsegít az Isten, s mert nem tudta szóval elmondani, a mit gondolt, nagy tenyeres kezeivel ügyetlenül kalimpált a levegőben s azután már csak nyögött, erőlködött, hogy valamit mondjon.

A gyermekek elkomolyodtak, kutatólag néztek körül s a nagyobbik visszatolta öcscsét a sarokba, a mikor kiváncsian előre tolakodott.

Nagyon rosszul érezték már magukat valamenynyien. Örültek, mikor a jenerál hirtelen elhatározással a kalapja után nyult s elment: legalább egyedül maradhatnak. A kis szürke ember lekisérte a vendéget. Szótalanul, lassan haladtak le egymás mellett a rossz lépcsőn s csak az első emeletnél állottak meg egy szóra.

A jenerál akart valamit mondani, de nagyon nehezen ment a beszéd. Százszor bocsánatot kért és még se mondott még semmit, végre előkereste mellényzsebéből a maradékpénzt s a kis ember markába nyomta. Ujra hadonázott lapátkezeivel a levegőben, mert anélkül nem lehet értekezni.

—Holnapra, reggelire, délelőtt majd dolog után látunk...

A szegény ember szégyenkezve huzta be vállai közé a fejét s elkényszeredve kinálgatta vissza a pénzt. A jenerál azonban nagy esküdözéssel fogadkozott, hogy neki kimeríthetetlen hitele van, annyit ehetik felirásra, amennyit akar s voltaképpen nagy teher rá nézve, ha pénze van. Nem tud vele mit csinálni.

A miniszter a napokban levelet kapott egy hajdani iskolás társától, Szüts Tamástól. A levéliró igy kezdte a mondanivalóját: "Mélyen tisztelt Kegyelmes Barátom Ur"—s elmondta, hogy addig is, mig a hivatalos irást megrajzolná az ottani polgári iskola rajztanára, értesíti, hogy a város megválasztotta diszpolgárának, és egy hét lefolyása alatt jönnek a deputáczióval. Ő mint polgármester, szintén fölrándul ez alkalomra s örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy kegyelmes barátját tiszteletteljesen üdvözölhesse. Hiszi, hogy nem méltóztatott még teljesen elfelejteni a várost, melyben született, amelyben együtt iskoláztak s amely most a díszpolgársággal leróni igyekezett háládatosságának egy kis porczióját.

A kegyelmes ur egy perczig azon gondolkozott, hogy mi is hát voltaképpen érdeme a díszpolgárságra—és rájött, hogy semmi. Szégyenlette magát a levél elolvasása után, mert bizony igazán elfeledkezett erről a kis fészekről, Szüts Tamásról, meg a többiekről. Mosolygott, ujra elolvasta a levelet s hátradülve székében, teljesen átengedte magát az emlékeinek. Lassankint megformálta magának az egész kis várost, a milyen most lehet, Szüts Tamást, a ki nyurga, a sok tanulástól meggörnyedt diák volt s most bizonyosan még hosszabb s még görnyedtebbé tette hátát a sok városi gond. Kellemes meleg töltötte el a visszaemlékezésben s pajkos örömet érzett a Szüts Tamás látogatásán, mig arra gondolt, hogy nagyon kellemes lesz össze-vissza kérdezősködni a deputáczióban. E perczben annyira megszerette ezeket a régi jó, becsületes embereket, hogy türelmetlen lett s szerette volna, ha mindjárt benyitnak az ajtón.

Nem kellett sokáig várni rájuk, a másik hét szombatján már megjelentek. A kegyelmes ur kiment eléjük az előszobába és Szüts Tamást rajta kapta azon, hogy még utoljára elolvasta a beszédét, melyet hozzá akart intézni. Erre azonban nem volt idő. A kegyelmes ur karonfogta, boldogan megveregette a hátát egy öreg urnak, aki szintén a deputáczióhoz tartozott s vitte őket befelé. Utánuk ment egy harmadik ur is, aki a diplomát szorongatta a kezében. A miniszter csak akkor vette észre, hogy ezt is a város küldte fel, mikor már be akarta csukni előtte az ajtót s szeme a polgármester kétségbeesett tekintetével találkozott.—Aha! Tehát háromtagu a küldöttség, gondolta magában s mosolyogva, kézen fogva vezette be a künnrekedt szalonkabátos urat.

Szüts Tamás hozzá akart fogni a beszédhez, de a kegyelmes ur útját állotta a jó szándéknak. Elvette az oklevelet s maga se értette, hogy miért olyan boldog, de ugy érezte, hogy össze-vissza csókolná Szüts Tamást, ha egyedül volnának. Hasonlított egy ismeretlen boldogságba cseppent diákhoz, végigömlött rajta az öröm, kisugárzott a szemeiből, az arczából. Aki a diplomát hozta, szerényen hátrahuzódott. A miniszternek nagy jó kedvében pajkos, diákos ötlete támadt, s hozzáment és bemutatta magát, megmondta a nevét és hozzátette azt is, hogy mi a foglalkozása: magyar királyi miniszter.

A meglepett uri ember kapkodott, ijedten nézett két társára, mintha tanácsot kérne s szintén bemutatta magát.

—Becski Samu igazgató-tanító.

De már másfelé járt a kegyelmes ur, a Szüts Tamás kezét szorongatta s nevetve mérte végig.

—Jó husban vagy, öreg...

—Hál' istennek, hát igazán nem kegyeskedtél megfeledkezni...

—Dehogy, dehogy.—Van-e feleséged?

—Van.

—Hát gyerek?

—Az is.

—Hány?

Hogy hány a gyerek, azt már nem hallotta, mert a mint a mellette feszengő öregre nézett, egyszerre eszébe jutott, hogy ki is voltaképpen ez az úr. Elkomolyodott, kedves emlékek támadtak föl a lelkében, könyek gyültek a szemeibe és sóhajtott.

—Alig, alig ismertem meg, Babarczy bátyám. Jól tette, hogy eljött. Él-e még a néni?

—Csak betegeskedik szegény feje.

—Hát a műhely?

—A fiamnak adtam, én már penzióba tettem magamat.

—Jól megy a munka?

—Nincs panasz rá.

Elhallgattak. Az igazgató-tanító keveset értett az egészből, ő később származott be a városkába A másik három ember boldogan mosolygott, egyszerre összeomlott közöttük minden korlát, meghatva, könyes szemekkel nézegették egymást. Az öreg Babarczy asztalosmester a szemeit törölgette s apránkint eldicsekedett mindazzal, mire az uton elkészült.

—Megvan még a gyalupad, kegyelmes ur, amin gyalulni tetszett. A gyalut, mindjárt hogy el tetszett kerülni tőlünk, a fiókba tette a feleségem emlékbe. Nagyon szerette a kegyelmes urat...

—Hát szilvaizes pánkó van-e még a világon, Babarczy bátyám?

A kegyelmes ur kis diák korában mindennap átjárt az öreg Babarczy műhelyébe alkalmatlankodni. Gyalult, furt, faragott, elfáradt a nagy munkában s jóllakott a mesterné asszony hires lekváros pánkójából. Most egyszerre az ötlött az eszébe s az a gyermekes reménye támadt, hogy talán hozott magával vagy egyet a zsebében. Egy lekváros pánkóért a régiek közül örömest lemondott volna egy udvari ebédről.

Az öregnek felragyogott az arcza s boldogan hadart.

—Meg, meg, megmondom az asszonynak, hogy még emlékezni kegyeskedik a pánkójára. Nagyon boldog lesz. Ha tudná, hogy mi itt most miről beszélünk!

Az igazgató-tanító kelletlenül szorongott. A kegyelmes ur észrevette ezt s hamarosan pár kérdést intézett hozzá.

—Hány iskolaköteles van a városban?

—Háromszáznyolczvannégy.

—Sok a mulasztás?

—Szigoruan járunk el, kegyelmes uram.

—Nagyon helyesen.

Az idegennel szemben egyszerre miniszteri sablon lett belőle s ujra felderült az arcza, mikor visszafordult a két régi ismerőshöz.

—Nálam ebédeltek ma, öregem, ugy-e Babarczy bátyám.

A két ismerős majdnem ujjongott örömében, nem tartottak már meg semmi formát, csak a régi jó barátok voltak. Kényelmetlenül néztek össze, mikor eszükbe jutott az igazgató-tanító, de a miniszter egyszerre kisegítette őket zavarukból.

—Igazgató urat is szivesen látom.

Mindjárt át is vezette az urakat a lakásába s négynek teríttetett. A Kaszinóból hozatta át az ebédet s a három régi ismerős pillantásai összeölelkeztek az ételek gőzében. Mosolyogva kinálgatták egymást, sokat koczintottak s az öreg asztalosnak sokszor eszébe jutott a felesége. A miniszter kiolvasta a szemeiből, hogy mire gondol s olyan falusias jó kedvében volt, hogy elérzékenyült s egy pohár pezsgővel felköszöntötte Babarczyné asszonyt. Áthajoltak az asztalon s ugy beszéltek egymáshoz. A házigazdát minden érdekelte, a mi ujságot csak mondtak. A református templomot újra fedték, az öreg kántor helyett uj énekli már a zsoltárokat, a Zsoldos-utcza most már hosszu, kinyulik egész a határba, tavaly fölépült az első kétemeletes ház, a vén városi mérnök leánya férjhez ment a járásbiróhoz, mind, mind nagyon érdekes dolog. Egy-egy perczre elhallgattak, máskor meg, hiába integetett az igazgató-tanító, egyszerre beszélt a két vendég s a miniszter hátradőlve a székén, nedves szemekkel hallgatta őket.

—Édes jó parasztjaim—gondolta magában s hagyta, hogy beszéljenek, ő csak hallgatott s ha az igazgató-tanító ur nem lett volna ott, egyszerre ölelte volna magához mindakettőt. Becsületesség, jóság, egyszerüség sugárzott le az arczaikról, ez ugy hatott reá, mint egy pohár kristálytiszta forrásviz.—Édes jó embereim—ismételte magában sokszor áradozva.

Az inas zavarta meg őket. Belépett és komolyan, mint a ki elítéli az ilyen kirugásokat, jelentette:

—A miniszterelnök ur ő excellencziája várja a kis szalonban a kegyelmes urat.

A kegyelmes ur átment a kis szalonba s komolyan néztek össze a vendégek. Suttogva szólott az igazgató-tanító:

—Lehet, hogy áthozza és bemutat neki.

—Már hogy gondol ilyent—utasította rendre a polgármester.

—Valami nagy baj lehet az országban, ha még az ebédnél sem hagyják szegényt nyugodni—mondta az asztalos.

A többiek ráhagyták, hogy bizony meglehet, komor idők járnak.

Mikor visszajött a kegyelmes ur, szerették volna leolvasni az arczáról, hogy baj van az országban, de éppen ugy mosolygott, mint előbb, csupa megelégedés, öröm öntötte el, mikor ujra megpillantotta a vendégeit.

A polgármester mindjárt el is mesélte, hogy egyszer-másszor vele is megesik, hogy a főispán megzavarja az ebédet, pedig hát az embernek egyéb nyugalma sincs, csak éppen amig eszik.

—Legjobb az iparos dolga, senki se parancsol neki—véleményezte az öreg Babarczy s nem tudott elfojtani egy sajnálkozó mosolygást, a mint végignézett a hivatalnokokon. Az igazgató-tanító meg előhozakodott, hogy neki is vannak néha kellemetlenségei a tanfelügyelővel, de ezt már nem hallgatta senki, a vendégek és a gazda hallgatva gyönyörködtek egymásban a jó ebéd után s csak egy kézszorítással mondták el egymásnak a jó kivánságot, hogy: egészségére adja Isten, a mit megevett.

Az igazgató-tanító aztán odahaza ilyenformán adta elő a dolgot:

—A miniszter látta, hogy bennem tanult emberrel van dolga, meghívott ebédre, a másik kettővel nem tudott mit csinálni, hát azokat is meghivta, pedig mondhatom, hogy igazán illetlenül viselték magukat, különösen az öreg Babarczy. Előre megmondtam, hogy nem kell mesterembert küldeni föl a kegyelmes úrhoz.

Egy kis szünet után—talán pár hét lehetett mindössze—ujra láttuk, hogy a Veressék háza előtt megjelenik az öreg Bojth doktor ócska batárja. Az öreg ur besántikál a házba, a vén lovak bóbiskolva dőlnek neki a rudnak s a nemkevésbbé kiszolgált fehérhaju, ősz bajuszu kocsis pipára gyujt a bakon. A kik arra mentek, részvéttel jegyezték meg, hogy: Veresséknek ujra betegük van.—Félóra mulva kijött az öreg Bojth, Veress elkisérte a kocsiig s türelmesen hallgatta, a mint motyogva magyarázott valamit: kávéskanállal kétóránkint, azután jön a por ostyában, erős leves, csirkehus, a többit aztán elvégzi az Isten. Veress ráintett a fejével, hogy: igen, a többit majd elvégzi az Isten, s azzal visszament a házba. Az öreg doktor fölkapaszkodott a kocsiba, a kocsis hátrafordult, de nem azt kérdezte meg, hogy hova mennek, hanem az indulás előtt még bizalmasan, öregesen elbeszélgettek egy keveset. Az egyik ló hátrafordult s megnézte, hogy fölült-e a gazda s amikor látta, hogy csakugyan benn van már a kocsiban, odakoczintotta a fejét a másik koponyájához, mintha mondta volna, hogy: no már most induljunk, öreg czimborám—s el is indultak. A kocsis meg kérdezősködni kezdett:

—Melyik beteg?

—Most a Jenőke.

—Mi baja van? meghal?

—Meg.

—Ez lesz a hatodik halál náluk mostanában.

Az öreg doktor előbb mintha számítgatott volna magában, de aztán intett, hogy igen ez lesz a hatodik. A kocsis előrefordult, rászólott a lovakra: gyí hé!—s tovább mentek.

Most, sok év után, ha visszaemlékezem a Veressék házára, hiányos, zavaros kép áll elém. Nem igen emlékezem már, hogy hány szobájuk volt s négy-e vagy öt ablakon át világított be hozzájuk az utcza felől a nap, de amint rájuk gondolok, rögtön az orromba csap a házuk szaga, az az orvosságszag, mely beleette magát a falba, butorokba, szőnyegbe, függönybe s a mely elkisérte Veresséket mindenhova. A gyerekek elvitték az iskolába, Veress a hivatalba s az asszony a piaczra, boltba, soha ki nem fogytak belőle. Szük előszobán át kellett belépni a lakásukba. Mióta csak emlékezem, mindig ott állott egy nagy zöld függönyös szekrény, ebbe hordták ki az üvegeket, skatulyákat, amiből már kiitták, kiették az orvosságot. Volt ott kék, vörös, zöld, sárga üveg, kétóránkint, óránkint, félóránkint felirattal s lassankint tele lett velük minden polcz. Ha félrerebbent a függöny, végigfutott az ember hátán a hideg. A patikárius, jólelkü öreg ur, egyszer majdnem kidobta a Veressék cselédjét.

—Vigyetek már a henteshez is valamit a pénzetekből!—kiáltotta reá és majdnem elsirta magát, mikor a cseléd elmesélte, hogy ilyen unalmas szolgálata soh'se volt. Inkább menne a kórházba, mert ott legalább tudná, hogy hol van.

Akkor az öreg asszony volt beteg. Napjában tizszer is át kellett emelni egyik ágyból a másikba, vele volt elfoglalva az egész család. A gyerekek lábujjhegyen jártak, suttogva beszéltek s a félesztendő alatt, mig nagyanyjuk a halállal küzködött, megránczosodott a képük s elfeledték azt, hogy gyermekek. Veress megpróbálta kivinni őket a mezőre, hogy ugrálják, kiabálják ki kedvükre magukat, de ezek a kis öregek nem éltek a szabadsággal. Az apjuk sóhajtott, nem erőszakolta a dolgot.

Aztán beteg volt ott mindenki. Alig vitték ki az öreg anyót, az ujra áthuzott ágyba lefeküdt Veressné. Az öreg Bojth doktor kocsija megint megállott a ház előtt, az öreg ur rendelt valamit, ujra jött, ujra ment s a lovak ugy beletanultak már a mesterségükbe, hogy maguktól megállottak a Veressék háza előtt akkor is, a mikor véletlenül odabenn nem is volt beteg. Sokszor megesett, hogy ketten is nyomták az ágyat, ilyenkor nem kellett társaságról gondoskodni a beteg számára, átbeszéltek egymáshoz. Közben ki-kiszegezték a kapura a fekete posztót, feltüztek rá gombostüvel egy gyászszegélyü czédulát, délután megjött a városi, megyei tisztikar, kirukkolt a tüzoltóbanda s mint valami keserves sírás, felhangzott az udvaron a Beethoven-induló. Ez volt az egyetlen jajszó. A család már beleszokott a gyászába, nem tudtak sírni. Veress mindig összébb esett, a gyerekek tekintetébe pedig a korai komolysághoz töprengés, bámulás vegyült, kezdték nem érteni a dolgot. Az öreg asszony után elment Veressné, egy pár gyerek, valami unokahug, s szép csendesen egészen megtelt a zöld függönyös szekrény az előszobában.

Most Jenőke lett beteg, dagadni kezdett a torka s azt mondta, hogy bajosan tud nyelni. A nagynéni, akit az anyát helyettesíteni hozott magához Veress, tapintatos, gyöngéd módot keresett, amivel tudtára adja a dolgot, de erre nem volt szükség.

—El kell hivni Bojthot—mondta Veress s egy kanállal leszorítva a gyermek nyelvét, belenézett a torkába. Nem is volt nagyon megilletődve, egy karosszéket hozott az ágy mellé, s szótalanul várta az orvost. Sovány, fehér kezét rátapasztotta a gyermek homlokára, nézte maga előtt a földet. Azon gondolkozott, hogy mi lesz most már belőle, ha az utolsó gyermeke is meghal, miután teljesen elfogyott körülötte a család. Hogy másként is végződhetnék a betegség, arra nem is gondolt, már megszokta, hogy az ő betegei meghalnak. Rendbeszedte emlékében a halottait s mikor a végére jutott, odasorozta már a beteg gyermeket is. A temetkezési társaságokról ugy beszélt, mint akik szivesek voltak elkezelni mellőle a familiát, s most a beteg gyermek mellett állva, nézve a vergődő kis lázas testet, csak az bántotta, hogy ezt is azok az idegen emberek fogják elkezelni. Miért? Olyan szépen elvinné ő maga az ölében, megásná a sirt, addig lefektetné a pázsitra, beszélne hozzá:—mindjárt készen leszünk, csak egy kicsit várj még, rögtön, rögtön, aztán odaadná a földnek, legyen az övé. Az eszébe se jutott, hogy talán életben marad a fia. Hogyan lehessen azt elképzelni, hiszen a többi is mind meghalt. Az ő agyában egészen más filozófia fejlődött ki, mint a milyen a mienk, a kiknél még mindig ujság s valami rendkivüli dolog a temetés,—teljes megnyugvás a kényszerüségben s tagadása mindennek, a mi segíthetne.

A mikor az öreg doktor megirta a reczeptet s adott egy csomó utasítást és a többit az Istenre bizta—mosolygott és kicsufolta magában az öreget:

—Ilyen öreg lettél s mégsem tudod, hogy ez mind nem segít. Nem szégyenled magad?—gondolta s szeretett volna a szemébe kaczagni.—Vén ostoba! mondta, amikor becsapta mögötte az ajtót s komikusnak találta a lovát, kocsiját, minden tudományát. Mikor másnap ujra eljött, azért elébe ment, hallgatta amit mondott, mert ebbe is ugy beleszokott, mint a hivatalba, vagy abba, hogy a nap bizonyos időszakaiban enni kell, de magában kinevette s nem hitt neki egy szót se.

Amikor megint eljött a megyei és a városi tisztikar s a tüzoltó-banda, bizonyos megkönnyebbüléssel adta át nekik a kis halottat eltemetni. Arra gondolt, hogy már nem alkalmatlankodnak többet, nincs kit elvinni s mikor arra a jó tréfára gondolt, hogy a doktor lovait ujra nógatni kell, hogy tovább menjenek a kapu elől, behunyta a szemeit és mosolygott.

I.

Az ezredes éppen gyakorlatra készült, atilláját gombolta össze és kinézegetett az ablakon, hogy elővezetik-e már a lovat. Kissé türelmetlen is volt s már maga akart lemenni az istállóba, mikor az előszobában beszédet hallott. Inasa igyekezett visszatartani valakit, aki be akarta küldeni a névjegyét.

—Az ezredes ur éppen ki akar lovagolni, nem hiszem, hogy fogadna.

—Kisértse meg.

—Amint parancsolja uraságod—s a szolga befelé indult a névjegygyel.

Az ezredest zavarta volna a látogatás. Olyan izgatott volt a nagyobb gyakorlatok előtt, mint egy kis hadnagy, aki először vezényel. Fölnyitotta az előszoba ajtaját. Maga akarta megkérni látogatóját, hogy jőjjön máskor, mikor azonban meglátta az előszobában álló fiatal embert, egyszerre földerült az arcza s szives örömmel szólott hozzá:

—Ön az, jőjjön, jőjjön. Ferencz nem ismeri még, különben nem csinált volna annyi czeremóniát.

—Kissé korán jöttem...

—Mindegy, mindegy... Adj konyakot.

A fiatal emberre kellemesen, de kényelmetlenül is hatott a nagy szivesség. Az ezredes önkéntes korában szerette meg, mert jó katona volt és kitünő lovas, de az olyan természetesnek tünt föl előtte, hogy valaki jó katona és jó lovas, hogy nem tartotta ezt elég érdemnek arra a megkülönböztetett jóságra, a mivel elhalmozta az öreg katona. Érezte, hogy ügyetlen, amint karöltve vezette be a szobába ez a nagy tiszt s ez bosszantotta. Igyekezett fesztelenül viselni magát, mintha ez a nagy közelség egészen természetes lenne, de nem tudott erőt venni tartózkodásán és hamarosan átgondolva a helyzetet, észrevette, hogy igy van ez legjobban, Ez a nagy tiszt nem azért tünteti ki, hogy komázzék vele. Szerényen állott meg előtte és alig akart leülni.

Az inas behozta a konyakos üveget. Az ezredes szembeült a fiatal emberrel, mosolyogva nézegette az egészséges, piros arczát és türelemmel várta, hogy mit akar. Mikor látta, hogy kényelmetlenül feszeng, s nem tudja elkezdeni a mondanivalóját, segíteni próbált neki.

—No, mit hozott Kadar barátom a faluból? Lovat? Van eladó lova?

—Nincs, ezredes ur, a mi arra való volna, még fiatal; volna egy, de az az anyám kedvencze, nem adhatom el.

—Egészséges ő nagysága?

—Az, igen...

—Hallottam, hogy gyöngélkedett.

—Meghütötte magát, de most már jobban van.

Akadozva beszéltek. Csak az arczára kellett nézni a fiatal Kadarnak s rögtön látni lehetett, hogy nem azért jött, hogy az anyjáról és a lovairól beszéljen. Az ezredes megint töltött az üvegből, s a mint poharát a másikhoz koczintotta, mélyen belenézett a fiatal ember szemébe és megadta neki azt a komoly teketóriát nem ismerő hangot, melyet ide-oda nézegetve keresett a szobában, mintha a falakról akarná leolvasni.

—Miért jött, valami mondanivalója van talán?

—Van, sok mondani valóm van, ezredes ur. Másnak talán könnyü lenne előállani vele, de nekem nagy dolog. Egy nagyon jó embert keresek, hogy tanácsot adjon s azért jöttem ide. Magam ugy el vagyok kényszerülve, hogy már gondolkozni sem tudok.

—Mi baj van?

—Voltaképpen semmi, ugy van minden, a mint eddig volt, csak én lettem más. Olyan haszontalan életet élek, hogy önmagam előtt szégyenlem magamat, ha meggondolom, hogy mi is vagyok voltaképpen. Semmi, igazán semmi. Ez az üresség rettenetesen hat az emberre, ha egyszer rájön.

—Gazdálkodik.

—Dehogy, ezredes ur, ez csak tévedés. Én is hittem ezt egy darabig, de már látom, hogy nem igaz. Ha ott vagyok, akkor is az az én gazdaságom, mint ha nélkülem csinálják. Ha dolgozom, az is haszontalan, mert érzem, hogy az ispán mosolyog a hátam mögött s alig-alig várja, hogy tovább menjek és helyrehozza, a mit én elrontottam. Az ember! Érti a dolgát. Mindenkit bámulok, a ki valami tud lenni legalább, magamat pedig unom. Ne méltóztassék azt hinni, hogy egy rossz hangulat s rögtön ide szaladtam panaszkodni. Már régen magamban hordozom azt, a mit most elmondani szeretnék, hogy utálom ezt az örökös urfiéletet, szeretnék valami lenni, valami olyas, aki nem ingyen eszi a kenyeret, akit meg kell becsülni...

Az ezredes fölállott s gondolkozva ment el az ablakig. A többit már kitalálta s azon a formán töprengett, a hogyan majd felelnie kell. Kadar nem akarta zavarni, elhallgatott, de a szemeivel élénken, lépésről-lépésre kisérte az ezredest. Mikor a válasz késett, mintha jobban meg akarta volna győzni, ujra beszélni kezdett, de most már halkabban, tartózkodóbban...

—Valami olyas foglalkozás után akarok nézni, ahol hasznomat vehetik, nem leszek terhére magamnak se, másnak se...

Az ezredes gyorsan visszafordult s szárazon kérdezte:

—Katona akar lenni?

Kadar fölállott és most már határozottabban felelt:

—Az.

Mindaketten elhallgattak. Mikor már hosszu és igen kinos lett a szünet, Kadar azt hitte, hogy nem beszélt elég világosan, nem lehetett a szavaiból mindent ugy megérteni, a milyen igazán ő érzi a dolgot s ujra mondani akart még valamit. Az ezredes azonban félbeszakította s másfelé nézve, kérdezősködött.

—A mi ezredünkben... Tényleges tiszt?...

—Ugy szeretném, nagyon szeretném.

Egyszerre fölállottak mindaketten. Az ezredes a fiatal ember vállára tette kezét s nagyon rosszul esett neki, hogy kellemetlent kell mondania.

—Az nem lehet. Gyöngéden visszaerőszakolta a székére Kadart s közel ülve hozzá, komolyan, részvéttel beszélt.—Valamit ön is érezett ebből, különben nem fordult volna hozzám igy. A ki legjobban sajnálja a dolgot, az én vagyok, de nem tehetek semmit. Volt szó róla, tavaly is emlegették, hogy Kadart be kellene hivni, hanem azután mégsem lehetett belőle semmi. Ez már olyan dolog, hogy én nem is beszélhetek róla, csak ugy mondom, hogy mégis tájékozva legyen.

Kadar lecsüggesztett fejjel, komoran nézett maga elé. Ajkain volt a kérdés—hogy miért?—de nem merte kimondani. Erős melle nehezen lélegzett, egyszerre gyorsan pislogni kezdett, mert kihullott volna szeméből a köny. Az ezredes igazán szánta, aggodalmas jósággal nézett reá, de most már, ha benne volt a beszédben, el akart mondani mindent.—Jobb igy, ugy gondolta, azután egyszerre vége lesz s hamarabb megnyugszik ez a szegény fiu is.

—Lássa, fiam—megfogta a Kadar kezét és ugy beszélt tovább—az a baj, hogy ez az ostoba világ mindent a szájára vesz, mint valami kofa. Piaczra viszi a családi titkokat, a mihez csak annak van köze, a kit illet. Ez voltaképpen nagyon kényes dolog, de mi beszélhetünk róla itt, a négy fal között. Az én véleményemen semmit se változtat az, a mit a világ beszél, de hát a tisztikar. A mikor önről volt szó, ő nagysága is szóba került.

—Anyám...

—Igen, azután ez is mondott valamit, az is... Hogy régen igy volt, meg ugy volt. Ő nagyságáról sokat mesélnek itt is, ott is, kényes dolgot. Szóval, nem lehet, nem lehet...

Ez az ősz katonafej olyan lenyügöző hatással volt a szegény fiatalemberre, hogy bár forrott a vére s minden keserüsége egyszerre nagy indulatba gyült össze azok ellen, a kik kirekesztik maguk közül, felállani sem tudott, csak nézett maga elé olyan kétségbeeséssel, hogy csak most lehetett igazán látni, milyen nagy a vesztesége. Akart volna mondani még valamit, olyas gondolata támadt, hogy: hiszen az anyám előbb élt, mint én, mit tehetek róla,—de még elég korán elhallgatott.

Szó nélkül bucsuzott s az ajtóban még megállott egy pillanatra, mert reszkettek a lábai s össze akarta szedni magát. Az ezredes valami vigasztalót keresett számára s végre is kitört az öreg katonából az őszinte szó.

—Szamarak vagyunk, fiam, azok, az egész menázs!...

Kadar már ezt nem hallotta. Kocsija a kapu előtt várta, felült s rögtön hazaindult a faluba.

II.

A félúton rákiáltott a kocsisra:—fordulj vissza! Az jutott eszébe s ebben az eredményben összpontosult minden, a mit zavarosan összegondolt az uton, hogy visszamegy, együtt vacsorázik a tisztekkel és mond nekik valamit. Maga se tudta, hogy mit, de valami rettenetesen gorombát, sértőt, hogy ugy szökjék az arcukba a vér tőle, mint a hogy pirulnia kellett neki ma. Hogy azután mi lesz, az mindegy.

Alig mentek pár lépést visszafelé, ujra egyebet gondolt. Kivette a kocsis kezéből a gyeplőt s megint hazafelé fordította a lovakat. Hajtani próbált, de unta. Összezsugorodott a hátsó ülésen, mintha beteg lett volna s behunyta a szemét, hogy ne figyelje a távolságot, a mi még a házától elválasztja. Látta, hogy már gyorsabban nem győzik a lovak s mégis néha ki akart ugrani a kocsiból, hogy eléjük vágjon. Otthon akart már lenni s megnyugodott kissé, a mikor egyszer hátranézve, semmit, egy kéményt se látott többé a városból. Valamire készült, kegyetlen, durva tervekkel volt tele. Meg nem állapodott semmiben, de beszélni akart még ma az anyjával. Vad, állatias düh fogta el s kéjelgett abban a gondolatban, hogy el fog mondani mindent, meg fogja mondani, hogy:—Miért mentél férjhez?—Miért lettél anya?—Mindent, mindent megmond, különben megölné a belső láz, a kinlódás. A lejtőn nem engedte megkötni a kocsi kerekeit, majd leverték a lovakat s galoppban mentek föl a hegyre.

Este volt mégis, mire hazaértek. Otthon azzal fogadták, hogy a legkedvesebb lovát megnyilazta a kovács, talán komolyabb baja is van, mert a szegény állat sokat nyerít és nem akar enni. Az ispán elhivatta az állatorvost s most kalaplevéve várta, hogy mi legyen a kovácscsal.

—Mondja meg neki, hogy még ma kotródjék ki az udvarból.

Az ispán intett, hogy ugy lesz. Élelmes ember a kovács, holnap ugy is visszakunyorálja magát.

—Levelek is jöttek.

—Majd holnap.

—Sürgősek.

Kadar annyira megszokta már ráhagyni mindent erre a józan egyszerü emberre, hogy még a mostani lelki állapotában is gépiesen engedelmeskedett neki s együtt mentek fel a szobába. Az iróasztalon meglátott egy szivarskatulyát s erről eszébe jutott, hogy reggel óta nem szivarozott. Most sem kivánta, de rágyujtott s oda sem hallgatva a levelekre, intett mindenre, hogy jól van. Egyszerre a fojtott levegőben érezte hogy szédül. Fölnyitotta az ablakot, erősen kihajolt, át meg átjárta a fejét a szél. Még mindig zsongott az agya, de már valamivel rendesebben gondolkozott. Lenn a csurgóról jöve, parasztleányok mentek végig az utczán és dudorásztak majdnem magukban. Az ég megnépesült, a nyugaton, a fákon átszürve fényét, elindult utjára a hold és innen-onnan mindenünnen előjöttek a csillagok. Fehér, hullámos felleg takarta el néhol a kék végtelenséget s a forró nap után mintha föllélegzettek volna a mezők, kertek, friss illatot hozott magával a levegő.

Sokáig ülhetett a fiatal ember az ablakban, míg föl tudta adni magának a kérdést, hogy mit is akar hát? Nem tudott felelni reá. Valamit, de hogy mit, a jó Isten tudja.

A szobalány vacsorára hivta. Lement.

A nagy asztal egyik sarkára volt fölterítve kettőjük részére s az egyik teríték mellett már ott ült az anyja: vézna, sáppadt arczu, kicsi öreg asszony. Csupa gondoskodás volt szegény, maga szolgálta ki a fiát s kérdezősködött mindenről. Vékony, majdnem áttetsző, gyönge kezei erőtlenül bántak a villával és a késsel, ugy evett, mint egy kis öreg madár s mikor egyszer megnyomta a villamos gombot, nem szólott utána a csengetyü, még ebben is segítségre volt szüksége, olyan ügyefogyott, gyámoltalan öreg asszony volt már.

A fia előbb nem tudott ránézni. Ha fölemelte a szemét, hogy az anyjára tekintsen, egyszerre erőt vett rajta az indulat. Komoran, szemeit a tányérra szegezve, felelt egy-egy szóval a sok kérdésre s ugy gyült benne lassankint a keserüség, hogy már nem tudta volna kiállani sokáig. Azon töprengett, hogy miért eszik ő voltaképpen egy asztalnál ezzel az idegen asszonynyal.

Az öreg pedig csak tovább faggatta.

—Eligazítottál mindent?

—El.

—Nagyon komor vagy.

—Az.

—Valami kellemetlenséged volt?

—Volt... sok.

Felpillantott s ez a nézés elárulhatott valamit abból, a mit érzett, mert az öreg asszony egyszerre letette a villát s mintha valami világosodni kezdett volna az agyában, sápadtan, hebegve kérdezte:

—Rám haragszol?

Az erős, nagy férfi fölállott s az öregasszony is lecsuszott a székről. Mikor igy egymás mellett állottak, a férfi elmosolygott. Nevetségesnek tünt fel neki a sok zavaros gondolat között, hogy ez a cseppnyi asszony ilyen nagy fájdalmat tudott neki okozni. Ha mellé áll, akkora, mint egy árbocz. Semmit sem érezett iránta, csak végtelen szánalmat, a miért olyan kicsi. Ha más volna, talán összetörné.

Az öreg asszony még egyszer kérdezte, de most még halkabban s félve, reszketve emelte föl a szemeit a fiára.

—Reám haragszol?

A férfi kurtán felelt s visszaült a helyére.

—Nem.