Az egész bohém kompániában csak egy legénynek volt felesége, az igaz, hogy neki volt hozzá a legtöbb pénze is, mert rendes havi gázsit huzott az egyik gazdag nagybácsijától. Ez a kis punktum asszony egy nap alatt magába bolondított mindenkit s olyan kedves, olyan jó volt, hogy egy hét alatt már valamennyien azzal tiszteltük meg, hogy tegeződtünk vele. Mikor azután már igen nagy volt a barátság, a banda közé csapott a férj, rettenetesen veszekedett, hogy ő csak magának házasodott s megtiltja, hogy a feleségének udvaroljanak, meg hogy beveri a fejét akárkinek, a ki nem viseli magát jó társasághoz illően—de kinevette mindenki, még az asszony is.—Erre aztán ő sem tehetett egyebet, lelkéből kaczagott, leragyogott az arczáról a nagy öröm és büszkeség, hogy ilyen édes kedves kis felesége van, a kit egyszerre megszerettek a fiuk, ezek a szegény árva legények, a kiket egy idegen városba toborzott össze a sorsuk. Nagy áldás volt nekünk ez az örökké mosolygó, kedves, csinos, kicsi asszony, mellette a legfüstösebb, legnémetebb korcsmában is otthon kezdtük érezni magunkat. A bálványimádásig mentünk vele szemben. Minden ok nélkül csókoltuk a kezét, gyönyörüséggel türtük, ha nyakon teremtett érte és soha, de soha se tudtunk komolyak lenni, ha ő köztünk volt. Vele együtt mindnyájunkat elragadott valami gyermekes pajzánság, öntudatlan jókedv, a mit magával hozott. Különben szerette az asszonyságot játszani, szigorúan megintette az illetlenkedőket s mindennap megigérte, hogy nem jön többé ilyen szemtelen verébtársaságba, a hol az embernek folyton pirulnia kell, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi a társadalmi illendőség. Ezt a férje is megerősitette s hozzátette, hogy a felesége kitünő nevelésben részesült s ha egyebet nem is, de az ilyen vad ficzkóknak legalább a jó nevelést illenék respektálni. Az asszony sóhajtott s lemondással nézett végig rajtunk, javíthatatlanokon, miközben kereken kimondta a véleményét:

—Kutyából nem lesz szalonna.

Minthogy már benne volt a visszaemlékezésben, elszavalt egy franczia verset, éppen ugy, mint a hogy pisze orrán át egy kicsit dunnyogva beszélt az a franczia leány, a ki megtanította rá. Két karját olyanformán mozgatta a levegőben, mint a madár, ha repülni készül. Nagyon kedves volt. A ki legközelebb ült hozzá, kezet csókolt neki és semmi bünbánás nem mutatkozott megátalkodott arczán, mikor összeszidták érte. Ebből az alkalomból azt is elmesélte az asszonyság, hogy ő kitünő családból való s hogy náluk odahaza, a mig férjhez nem ment egy ilyen mihasznához, minden héten volt két három szoáré s hogy a mamájával bejárta Londont, Párist, Velenczét s hogy olyan kocsijuk is volt, a melynek a kerekei gummival vannak behuzva és a mamának sokszor volt migrénje. A férj türelmetlenül de büszkén nézett végig rajtunk s mint a ki kilőtte az utolsó argumentumot, lesujtott közénk.

—Ennyi, azt hiszem, elég; vagy talán van itt még valaki, a kinek migrénes mamája lenne?

Összenéztünk, néhányan elkényszeredve huzták föl a vállukat! Nem, nem, mi ilyen mamát nem tudunk felmutatni. Megilletődve fordult az asszony felé a közvélemény. Nagy, nagy vagy, ó Mari!—szavalta egy hosszú plebejus s hamarosan megszerkesztettünk egy hódoló feliratot, a mely igy kezdődött: Mi Királynőnk;—s telve vagy egy csomó haszontalansággal, a min azonban jól el lehet mulatni.

Egy este a férj kijelentette, hogy nemsokára hárman lesznek. Ugy összenevetett az egész társaság, mintha mindnyájunkat érdekelt volna a dolog. Az egyik elkiáltotta magát: Éljen!—Bizonyos megkülönböztetett tisztelettel nézett mindenki az elkomolyodott kis asszonykára s a nagy csendesség beszélt mindenki helyett; azt mondta: Ejnye, ejnye, kis játszópajtás, nem hittük, hogy ilyen komolyan fogod fel a dolgot.—Az asszony megértette a csendességet s félig hangosan felelt reá: Ugy, ugy, gyerekek. Körülnézett s a mikor ezt a sok megilletődött arczot látta, megtelt a szeme csillogó könnyel, a nélkül, hogy sírt volna. Végigmosolygott a fiukon, s szeretettel teljes, lágy tekintete megállapodott a férjén. Ölelkeztek a pillantásaik s a nélkül, hogy valakinek eszébe jutott volna észrevenni, olyan szép volt a pillanat, hogy belső meghatottságában nem merte megzavarni senki. Lassan-lassan bontakoztunk ki belőle, szokatlanul hosszura kezdett már nyulni a csend. Az egyik fiu gondolatait követve, önkénytelenül hangosan kérdezte meg:

—Félsz, Mari?

Az asszonyka megborzongott, mintha fázott volna. Látszott rajta, hogy ő is ezzel a kérdéssel foglalkozott s inkább csak magának felelt, mikor révedezve, csendesen válaszolt:

—Azt hiszem, igen, egy kicsit.—Sóhajtott és hozzátette: Én Istenem, hiszen olyan különös...

A férj nevetett s erre mintha egy karmester ütött volna le a pálczával, mosolyogni kezdett mindenki, erőszakosan, kelletlenül. Ez a nagy igyekezet még jobban meghatotta az asszonyt; visszamosolygott ránk, de sóhajtva, könnyein keresztül.

Az egyik valami nagyot akart mondani s összecsapta hozzá a bokáját.

—Én kilenczedik gyermeke vagyok az anyámnak.

A másik túlliczitálta:

—Mi az? Semmi, én tizennegyedik vagyok. Az én mamám csak ugy csinálta az effélét: hipp hopp, s megvolt egy gyerek.

Mari azonban már nem igen hallgatott reánk, valahol messze kalandozott az esze, ahová mi nem tudtuk követni. Különben is éreztük valamennyien, hogy olyan hétköznapiak vagyunk mellette, mint a templomos vasárnaphoz a kedd vagy a péntek. Csak bucsuzáskor elevenedtünk fel egy kissé. Az asszony derültebben mosolygott s bágyadt volt, mintha elálmosodott volna. Az egyik fiu végignézett kis gyermekes termetén, bizalmasan bólingatott s nevetve jegyezte meg:

—Milyen furcsa leszel, sehogyan sem tudlak elképzelni.

Erre mindenki alkotott magának valami képet a kis asszonykáról s az nagyon komikus lehetett, mert mindnyájan nevettek. Jóakaratu csengő kaczagás töltötte be a szobát s az asszonyka talán sohase érezte annyira a nagy szeretetet, a mely körülvette, mint most. Ezt lehetett leolvasni az arczáról s gyöngéd, jóságos pillantásából, a melybe mindnyájunkat beleölelt.

—Ha fiu lesz, Fridolinnak hivjuk! kiáltotta az egyik s nagyon tetszett neki az ötlet, mert hatalmasat kaczagott neki.

—András!

—Mihály!

—János!

Mindenki szavazott, össze-vissza kiabáltak. Még sehol sem volt az urfi s már keresztelni szerették volna és mindenki a maga izlése szerint. Akkor jutott eszébe az egyiknek az az eshetőség, amire eddig senki sem számított.

—Hátha leány lesz?

—Bedobjuk a vizbe, mint a kis macskát—kiáltott az egyik s ijedten nézett körül, hogy vajjon nem esik-e rosszul valakinek, talán éppen az anyának ez a banális megoldás, de megkönnyebbülve látta, hogy mindenki nevet.

Az asszonyka aztán kimaradt közülünk, de mi meglátogathattuk, szabad volt. Rendesen az ablakhoz huzott kényelmes nagy székben ült, majd elveszett benne. Valamit varrogatott, de legtöbbször térdeire fektette a munkáját s lustán maga elé nézett, mintha keresne valamit a padlón. Egy öreg tudós német asszony sürgött körülötte, örökké rendezett, takarított s látható ellenszenvvel fogadott minket. Sehogy sem akarta megérteni, hogy mint fogadhat egy ilyen állapotban.

S egy éjjel váratlanul közénk pottyant az uj ember. Templomi hangulatban vettük körül az ágyat, a melynek magas párnáira bágyadtan hajtotta le frissen fésült csinos fejét a kicsi asszonyság. Mellette széles, puha párnán, jóllakva szuszogott ez a követelő kis állat, a kit mi sokkal szebbnek képzeltünk el, mint a milyen volt a valóságban. Az asszony szeretetteljesen hordozta végig rajtunk tekintetét, de csak visszatért a fiához. Álmosan tiltakozott, mikor valaki Fridolinnak szólította a gyermeket s nem akarta megengedni, hogy tréfára vegyük a dolgot.

—Magatok látjátok, gyerekek—mondta nagy komolyan—hogy most már anya vagyok.—Olyan szokatlannak tünt föl előtte is ez a nagy komolyság, hogy mosolyogva folytatja:—Komoly kötelességeim vannak, értitek, gyerekek, komoly...

Az ura nem engedte, hogy tovább beszéljen, mert félt, hogy elfárad. Kikergetett valamennyiünket s azt mondta, hogy családtalan semmirekellők vagyunk, a kik nem tudnak az asszonynyal bánni s csak az ajtón keresztül kiabálhattunk vissza a szobába:—Szervusz, Mari, aludjál jót, gondolj reánk,—s ettől a naptól kezdve a mi kis asszonyságunk számunkra elveszett,—az a kis vörös jószág elkövetelte tőlünk.

Az ég egyik oldalán, ahol messze éppen rámutat egy hosszu, vékony fekete torony, haloványodni kezdett a hold. Tulfelől pedig előre küldte a tüzét a nap, valami párás vöröses gőzt, mintha lenn, a katlanban sustorogva izzana a tüztányér. A gomolygó fehér világosság belenyomult az éjszakába és a hold már csak olyan lett, mint egy sarlóforma halvány anyajegy az ég testén, mintha csak valami bárányfellegből szakadt volna le. És körül ébredni kezdett a világ. Előbb csak az állat... Valahol messze nyerített egy ló... Még azt is hallani lehetett a hüvös néma reggelben, hogy jó kedve van. Röhögött a sarjunak s aztán mintha harapott volna belőle. Aztán sürü vakkantással bulikutya veszekedett valami nagy döggel, a ki lustán böfögve ugatott vissza rá—és igazságot tett talán köztük egy tehén, mert hosszan bőgött... Ez is mind messze van valahol, inkább sejtés, mint a milyen körül a sok falu sürü kék füst alatt, a mit nem enged fölszállani a nehéz, vizes köd. Némelyik egészen beesett a hegyek közé, sok fa alá s csak egy két ház maradt fönn a gerinczen, másik valami kis templom köré, tisztásra telepedett... Ha ugy a kaptatóról nézi az ember, mintha sok kis fehér csibe ült volna le a porondra... Némelyiknek világít a szeme. Ott korán fejnek s voltaképpen az álmosan ődöngő leányok keltik föl a kakast. Az is belerikkant a csendbe, hogy minél nagyobb hitelességü legyen a hajnal s mintha a párák, ködök rétegein ököllel kellett volna utat törnie, diadalmasan belefogózkodik a föld szélébe a nap. Még csak a tüzes tar koponyája látszik, lassan, méltóságosan búvik elő, mig parázsgolyóbis lesz belőle, hogy ha valami arravaló legény megrugná, körül gurulna annak az erdő, mező, hegy, völgy tányérnak a szélén, a mi most már tiszta, világos és csillog, mintha csupa drágakő-harmattal lenne teleszórva. És hangos, füszinü fürjek csattognak valahol jól elbujva a még zöldes vetésben, fönn az éhes madarak lármáznak, csomóba gyülve csipog a veréb, a faluk mintha átszólanának egymásnak jó reggelt kivánni, zsonganak, élnek. Most már az ember kerekedett fölül. Vontatott tülökbőgés hallatszik fölváltva hol itt, hol ott; ostorpattogás, egy-egy kurjantás, a miről nem igen lehet tudni, hogy a jószágnak szól-e, vagy a szomszédnak; gyerekrikkantás, valami kondás-segítség torkában nem fér meg a hang, a mi egész éjjel meggyült benne s a nagy összevisszaságból lassan-lassan kiverekedi magát egy csomó fuvaros ember szava, a ki mind a lovat biztatja, csattog az állat hátán az ostor s csikorogva, nehezeket zökkenve a frissen kavicsozott uton hosszu sor kocsi bontakozik ki a lejtő alján a fák közül.

A kadarékiak jöttek káposztával. Kis zömök lovak huzták a kocsikat szomoruan bandukolva fölfelé a hegyre. A kocsik mellett kendőbe bónyált fejű asszonyok mentek s az idő meg a piacz felől tárgyaltak a fuvarosokkal. Mind gyalogoltak, hogy könnyebben huzzák a terüt a lovak, csak éppen egy kocsi tetején ült egy leány. Ennek a dolgát is megbeszélgette a többi. A kórházba vitték s mert az apja, a kovács nem akart külön fuvart fizetni, a Dombi fiu hajtott a műhely elé hajnalban. A káposzta már föl volt rakva. Gyönyörü haboslevelü, nagy kerek fejek, a minek a felső levelei kifoszlottak a nagy belső nyomás alatt, csupa óriási kőkemény káposzta, hogy tál legyen, a mibe befér belőle egy is. Recsegett, ropogott alatta a kocsi s igazán szép volt a Dombi fiutól, hogy még azzal a beteg lánnyal is bajoskodott. A kovács az ölébe hozta ki a leányt, fölhágott vele a ferhérczre s ugy adta oda a fiunak föl a kocsi tetejébe. Csupa nagykendő volt szegény, de azért reszketett. Vértelen, viasz kezeivel belefogózkodott az erős nagy fiuba, de lecsusztak az ujjai s kimerülten hagyta, hogy czepeljék. A fiu félrerakott néhány fej káposztát az oldalokra s a süppedésbe ültette a leányt. A kovács komoran bámult föl a halvány-sárga arczra s szó nélkül fordult be a mühelybe, mikor a leány kimerülten behunyta a szemeit s szenderegni kezdett. Aztán pálinkával jött ki s szó nélkül nyujtotta oda a fiunak az üveget. A legény még mindig a lánynyal foglalatoskodott. A háta mögül is kiszedte a káposztát, hogy ledülhessen s rátakarta a subáját, hogy ne dideregjen. A leány meg se mozdult. A vékony, vedlett rékli alatt rendetlenül pihegett a melle s a kezeivel fáradtan integetett, mintha álmodnék.

—Már alszik—mondta a Dombi fiu.

A kovács komoran felelt.

—Hogy abból kigyógyitanák legalább. Pár hét óta ugy van, hogy a mint leül, elalszik. Eldül, mint egy darab fa. Semmi hasznát se látom. Eddig még tett-vett valamit, látta a keze nyomát az ember.

Sóhajtott s ment befelé a pálinkás üveggel. Az ajtóból még visszaszólt:

—Hát aztán majd megköszönöm...

A fiu megsuhintotta az ostort s elindultak, jobbról-balról több kocsi fordult ki az udvarokról s egymás után sorjába zökögve kanyarodnak fölfelé a hegynek. Mintha fellegben lett volna a tető, letakarva egy pászma sürü köddel, a mi övig takarta el az Ur Jézust a feszületen. Azontul a dereka és a feje mintha maga lett volna a föltámadás, lebegett a rezgő hajnalban, a hogy a szél belefujt alatta a ködbe. A beteg leány föl-fölrezzent egy-egy pillanatra s fölmeresztette szemeit a feszületre és mosolygott. Ha véletlenül ugy fordult a kocsi a sok kanyarodón, hogy nem látta nyugtalan lett. Türelmetlenül leste, hogy mikor pillantja meg ujra s aztán ujra mosolyogva bágyadt el, ha megpihent a szeme a nagy szenvedőn.

A Dombi fiu néha fölkapaszkodott a kocsira s gondosan betakargatta a leányt, ha a zökögés lerázta róla a subát. Simogatta a lágy pillantásával s fátyolos lett a szeme, hogy ugy össze van törve.

—De kicsi helyen elférsz—mondta neki, a mikor ébren találta.

A leány mosolygott. Fáradtan gyöngén beszélt, a fiunak is a káposztára kellett fölmászni, hogy megértse a szavát.

—Fogja meg a kezem. Tartsa egy kicsit.

—Fázol még?

—Nem, csak jól esik. Szoritsa...

—Egészen kipirultál. Olyan vagy, mint az élet.

A leány hátraejtette a fejét s tágranyitott szemmel bámult föl az égre. Csak akkor fordult vissza, ha a a legény eleresztette a kezét. Nem ide gondolt, de valami meleg kapocs kellett neki a másik meg e között a világ között. Szórakozottan, fáradtan felelt a fiunak, ha kérdezett valamit s közben-közben el-elszunnyadt. Ha aludt, gyönyörü lett. Vér ömlött az ajkaiba, kipirult az arcza is és mintha mesét hallgatott volna, beszédesek, derültek lettek a vonásai. A fiu most már el se eresztette a kezét, hanem lázasan bámult reá. Mikor fölnyitotta a szemeit, ráhajolt s ugy beszélt hozzá, hogy majdnem csókolta az arczát.

—De szép vagy! Mint egy kisasszony, csak éppen uri gunyát kellene rád adni.

A leány most már a feje alá huzta a fiu karját s kipirulva, a szemeit is lehunyva hallgatta. A fiu meleg lehellete mintha életet adott volna bele. Gyönge szive rendkivüli erővel küldte szét a lábaiba, karjaiba a vért, egyszerre nagyon egészségesnek és boldognak érezte magát. Aztán nagy elbágyadás következett, vértelen, fehér lett az arcza, a keze s csak suttogni tudott.

A fiu ujra ráhajolt s beszélni kezdett neki.

—Csak gyógyulj meg hamar. Én nem tudom, hogy esett, de mindég a bátyámék mentek a lovakkal hozzátok. Nem is igen láttalak még, csak gyógyulj meg. Nekem nincs még senki szeretőm, nem is volt. Csak gyere haza, de hamar.

A leány alig tudta felemelni a karját. Kétszer-háromszor is visszaesett a keze, de aztán mégis sikerült átfogni a legény nyakát. Mintha el se akarta volna ereszteni többet, ugy fogta és sugdosott a fülébe:

—Csókoljon meg. A számat...

A fiu elrémült s a kocsik mellett ténfergő sok asszonyra mutatott.

—Meglátják. Hogy gondolod az istenért...

—Nem baj. Engem még soha se csókolt meg senki...

A fiu ráhajolt, mintha a kendőjét igazítaná s gyorsan csókolta meg. Sietett s aztán ijedten nézett előre. De a leány boldog volt. Fölnyitotta a szemeit s a hegytetőre bámult. Azzal oda is tapadt a nézése s lassan-lassan elszintelenedett az arcza.

Még egyszer a fiuhoz fordult s elküldte maga mellől.

—Takarjon be jól s aztán menjen.

—Ne fogjam már a kezed?

—Nem, hagyja... Köszönöm, hogy elhozott.

—Szeretnék melletted maradni.

—Most már ne.

Türelmetlenül intett a fejével, hogy menjen. A fiu erre leszállott és ment a kocsi mellett. Kábult volt, nem igen tudott gondolkozni se, csak az járt valahogy tompán a fejében, hogy mikor jön vissza a leány. Arra gondolt, hogy akkor is ő jön majd utána. Üres kocsin mennek haza, egymás mellé ülnek.

Mintha csendes sóhajtást hallott volna a kocsi tetején. Fölmászott és a mikor a leányra pillantott, rémülten kiabálni kezdett.

—Mit csinálsz? Mit csinálsz?

A kocsi mellé jött egy-két ember meg asszony s egy öreg felszólt hozzá:

—No fiam. Mi van?

A fiu üresen bámult végig rajtuk s nagyot rántott a gyeplőn, hogy egyszerre megálltak a lovak—és leszállott.

Lenn megint nógatták:

—Mi az, no?

Nem tudott mindjárt felelni. Egy kicsit pihent s aztán fölmutatott az ostorral a kocsi tetejére:

—Meghalt.

A reggeli kávé után kifelé tartottam már a kávéházból, amikor a tulsó sorokból a nevemet hallottam. Előbb egy férfi kiabált, azután egy nő is. Visszafordultam, áttörtem magamat a még tegnap estéről halomra rakott székek közt s amikor asztalukhoz értem, alig-alig tudtam megismerni őket. Egy régi házigazdám s az özvegyasszony nővére ült az asztal mellett. Előttük bor és ásványviz állott az asztalon, olyan érintetlenül, mint ahogy a pinczérleány odatette.

Mindaketten nagyon megváltoztak azóta, hogy utoljára láttuk egymást. A férfi sokkal tisztességesebben volt öltözve, mint azelőtt. Valami szabadalma volt, a mihez Nürnbergben kapott kompánistát, akkor váltunk el. Ugy látszik, hogy sikerrel dolgoznak, erre vallott a prémes téli kabát, drága ruha s a gyürüi, a melyek az ő osztályában első utmutatói annak, hogy valaki szegény emberből gazdagra változott. Az asszonynak komoly fekete ruhája volt, de jól megszabva és fényes atlaszbetéttel a mellén, a melyre végig feküdt a nyakából lecsüngő arany óraláncz. De nagyon komorak voltak mind a ketten, ugy vettem észre, mintha sírtak volna s talán még most is közel állanának hozzá. A férfi zsebkendőt szorongatott a kezében.

Megindult egy csomó szapora kérdés s erre egy kissé fölelevenedtek.

A találmány bevágott—mesélte a férfi s felvidult az arcza, a mint hosszasan elbeszélte, hogy mennyit küzdött, a mig idáig jutott.—A czéget Pohl et Comp.-nak hivják, de két társa van. A hitetlenek. Egyik se akart annyi pénzt fektetni a dologba, hogy magára lehessen. Most persze szivesen kiturnák egymást, de nem lehet. Csak Németországban hat ügynök utazik az üzlet részéről, s mindenütt képviselve vannak. Haj, haj, nagy dolog ez, a mig idáig jutottak, mennyi baja volt azzal a két bolonddal, azt csak ő tudná megmondani. Mindig nyereséget követeltek, már a második hónapban osztalékról álmodoztak. Minduntalan visszakövetelték a pénzt, soha még ilyen házsártos embereket nem látott. Egyszer az egyiket kidobta az üzletből, s a könyveket mindig a Wertheim-szekrénybe zárta, mert a társak, ha látják, hogy milyen töméntelen pénzt kellett kidobni az első időkben, összeverekedtek volna.

—Igy is volt elég skandalum!—mondta sóhajtva—erről csak annak lehet fogalma, a ki látta.

—Most ki maradt odahaza?

—A könyvelők meg ők. Most már rendben van minden, elmozdulhatok egy-egy perczre.

—Miért jött Münchenbe? Valami hivatalos dolog?

Szórakozottan felelt s olyan elkényszeredett tekintetet váltott a nővérével, hogy ijedten néztem rájuk.

—Nem... nem... nem hivatalos—mormogta s élénken figyelni kezdte az utczát. Egy kocsi zörgése keltette fel a figyelmét, a kalapját is a kezébe vette, hogy mindjárt kiszaladhasson, ha az a kocsi jönne, a melyet várt. De nem az volt. Megint visszafordult hozzám s most már könyei, a melyek rég utat kerestek maguknak, a szemébe szöktek s végigfolytak az arczán. Az asszony is sírni kezdett. A pinczérleány törülgetés közben rájuk bámult s intett a pénztáros asszonynak, hogy: nini, mit csinálnak ezek! A férfi csendesen sírva s hiába erőlködve azon, hogy felszárítsa a könyeit, végtelen szomorú arczczal kezdte elmondani, hogy miért jöttek.

—Ma operálják Marit. Itt fekszik a Schmidt tanár klinikáján. Nagy beteg, szegény...

Az asszony rámondta:

—Szegény, szegény...

—Mi baja?

—A gégéje, föl kell vágni. De most már harmadszor csinálják, én nem tudom, hogy mi lesz.

Mari a Pohl fiatalabb testvére volt. Mikor náluk laktam, még hajadon volt, azután férjhez ment egy népénekeshez, akire hat esztendeig várt; annyi kellett ahhoz, hogy törvényesen elváljon az első feleségétől az énekes. Azt ismertem. Derék, becsületes ember volt s a maga kis körében majdnem művész. A társaitól teljesen elütő rendes életmódot folytatott, elnöke lett a népénekesek társaságának, a mely arról gondoskodik, hogy tisztességesen eltemesse tagjait, s igy bizonyos külön tekintélyre tett szert nemcsak társai közt, hanem a publikumában is. Hozzám sokszor bejött, Herr Ungar-nak szólított, néha nekem mutatott be először egy-egy uj couplet-et s naiv bizalommal beszélt a szerelméről, meg a válópörről.

Róla gondolkodtam, meg az ő szerencsétlen boldogságáról, a mely bizonyosan nagyon tönkrement, ha beteg az asszony,—a mikor hátam mögött megszólalt a hangja:

—Á Herr Ungar!—Igyekezett örülni, de nem tudott, gyorsan kezet fogott velem, s azután rám sem nézett, a sógorához beszélt, leült, ujra felkelt, nem találta meg a helyét sehol, s azt mondta, hogy ujra kimegy az utczára és járkálva várja be a tanár kocsiját.

—Maradj itt a melegben, az ablakon át megláthatjuk.

Fészkelődött, forgatta kezében a kalapját és mégis csak kiment. Izgatottan topogott a gyaloguton és izzadt, pedig recsegett lábai alatt a hó, s metszőn, élesen fujt a szél. Egyszer megint jött egy kocsi, fehérczilinderes kocsis ült a bakján. Az énekes intett, hogy álljon meg, megismerte a kocsiban Schmidt tanárt. Fölnyitotta az ajtót, s most már teljesen elhagyta nyugalma. Hevesen beszélt, látszott, hogy könyörög. A doktor párszor félbeszakította, nyugalomra intette, ugy látszott, hogy biztatta. Egyszer a vállára ütött s a szeme közé beszélt valamit, bizonyosan azt mondta: legyen erős—azután szigoruan nézett reá s megvetőleg legyintett a kezével, talán azt kérte számon a szegény embertől, hogy miért olyan gyáva. Pohlék is fölugráltak, amikor megállani látták a kocsit, s kiszaladtak az utczára. Azután hárman beszéltek össze-vissza. Egyszer a tanár ur becsapta az ajtót s továbbhajtatott.

—Menjünk utána—mondta az asszony.

—Azt mondja, hogy nem ereszt be—felelte a szinész.

Pohl visszament a kávéházba fizetni, mi pedig járkálni kezdtünk az utczán. Az asszony izgatott volt, mindig előttünk járt s csuklott, mert erőszakkal el akarta fojtani a sírást. Az énekes kissé lecsendesült, erőszakolt megnyugvás ült az arczára. Mellettem haladt. Később hozzánk csatlakozott Pohl s beszélni kezdett.

—Mig nyomorogtunk, egészségesek voltunk. Most már mindenünk van s Mari beteg. Mit mondott a doktor?

—Biztatott—felelte vontatottan a szinész—de ez igy ment mindig. Nem hiszek én neki.

Pohl előre ment a nővéréhez s karonfogta. A szinész most már egyedül volt velem. Párszor rám nézett, mintha az után kutatott volna, hogy mit gondolok. Az én arczomon bizonyára nagy szomorúságot látott, mert igazán nagyon el voltam keseredve a sorsukon. Egyszerre csak azt kérdezte:

—Emlékszik még a: Was ich nicht sagen mag-ra.

Amint zavarosan elkalandoztak a gondolatai, ez a couplet-refrain jutott az eszébe. Csodálkozva bámultam rá, nem tudtam megérteni, hogyan gondolhat ilyesmire, de ő nem várta be a feleletet, hanem egyszerre hirtelen megállott, s fojtott hangon kezdett el beszélni, hogy az elülmenők meg ne hallják. Ez a küzködés még jobban elárulta a dühét, s mig lihegve, sebesen beszélt, ökölre fogta a kezeit, mintha valakit agyon akarna vágni.

—S az én első feleségem hogy hizik! Hogy kövérebb legyen, négyszáz markot fizettetnek velem a kosztjára. Az a másik pedig meghal.—Majd lerántotta rólam a kabátomat, ugy megfogta.—No, Herr Ungar, van igazság?

Pohlék visszafordultak, fáztak. Ha kocsi jött, összenéztek s ujra lekapták a szemeiket egymásról. A két férfi komoran bámult maga elé, a szinész úgy kutatta a földet, mintha elvesztett volna valamit s azt keresné, az asszony pedig talán imádkozott magában, mert kissé mindig elmaradt s nem hallotta, hogyha valamit kérdeztem tőle.

A somorjai báró urfi nemrégiben egészen a bánatnak adta magát. A máskülönben is fura formáju fiut nagyon megviselte a mértéktelen szomoruság, mintha elrontotta volna vele a gyomrát. Hegyes madárfeje belezöldült a betegségbe, siralmasan elgyöngült, tántorogva botorkált, mintha örökösen részeg lett volna s lázas éjszakákon sírt, nyögött és egy egészen közönséges leánynevet suttogott bele az átizzadt párnába.

—Anna, Anna...

S akkortájban esett meg az, hogy a méltóságos asszony lehivatta magához a nevelő kisasszonyt s szokása ellenére ezuttal az irásos forma mellőzésével élőszóval tárgyalt vele. A méltóságos asszonynak ugyanis az volt a divatja, hogy a kisasszonynak napiparancsokban adta tudtára a mondanivalóit a kis kisasszonykák nevelésére vonatkozólag. A parancsokat cselédek hordták föl a második emeletre, a hol a komornyik és a parádés kocsis szobái között kis, két szobás lakása volt a kisasszonynak, fehér, tiszta, mint a pohár, de szigorúan egyszerü és kellemetlenül száraz és hideg... Ebből a leányból kellett bele valami, egy kis friss, üde uri leányillat, hogy ne legyen egész közönséges, mint tovább a folyóson a szobalányok szobái. A cselédek vigyorogva kézbesítették a parancsokat, amikben mindig foglaltatott egy csomó kellemetlenkedés, halk, ki-kitörő meg ujra lenyelt viczogással vették tudomásul azt, ha a kisasszony kilépett a gangra, a szemétből kiszórtak az ajtaja elé egy csöppet, csak annyit, ami a bosszantásra elég s lenn a nagy ebédlőben, a mikor a szegény cselédkisasszony is ott ült az urakkal az ebéd meg a vacsora mellett, olyanformán kinálták meg a tállal, mintha valaki közülük jutott volna ahhoz a tisztességhez, hogy az asztalához ültesse a báró és ez mulattatná őket, szórakozottan fitymálva, türelmetlenül. Egyszer egy lány a fülébe is pusmogott:

—Tessék már kivenni, nem állhatok itt estig.

Amint ebből látni méltóztatik, a méltóságos asszony teljességgel nem kényeztette el a nevelőkisasszonyt. Annál nagyobb feltünésre számíthatott tehát az az eset, hogy szokatlan időben, a mikor máskülönben a frizérnével szokott foglalatoskodni, fölizent hozzá, hogy jőjjön le. A nagy szalonban várta, a mi olyan szoba volt, hogy nem is érthetik meg benne egymást asszonynépek, nagy, csupa óriás méltóságos komor bútorral telve, eleve kizárva magából minden bizalmaskodást. A méltóságos asszony a szoba közepén állott meg egy nagy asztalra támaszkodva zsiros, gömbölyű öklével s még ebben a nagy térben is majd agyonnyomta méltóságával a kis nevelőkisasszonyt. A leány elveszett a sok nagyuri holmi között, szinte keresgélni kellett utána. A szomszéd ajtó függönye meglibbent kissé, a mikor belépett s tejfehér, nagyszemü és rőthajú gyermekfej kukucskált be a szobába. Aztán egy kis vihogás hallszott s a kis leány eltünt. Anna pedig még mindig az ajtóban állott. Most már összeszedte magát valamicskét s tőle telhetőleg keményen nézett vissza a nagy, kövér asszonyra.

—Hivatni méltóztatott.

A méltóságos asszony meg se mozdult, csak intett neki, hogy jőjjön közelebb. A leány előrejött, megállott az asztal másik oldalán s várta, hogy mi lesz. Most mintha megint libbent volna egyet a függöny s ujra kaczagott volna a gyermek, sejtve, hogy kikap a kisasszony. A leánynak ez a czérnaszál vékony hang arczába kergette a vért s igy esett meg az, hogy a köteles tisztelet daczára ő szólalt meg először:

—Méltóztassék növendékemet eltávolítani, méltóságos asszony. Ha valamelyik mindig tanuja annak, hogy méltóságod megaláz, képtelen vagyok a feladatra, amivel megbiztak.

—Honnan tudja, hogy miért hivattam?

—Rendesen az következik, hogyha lehivat méltóságod.

A méltóságos asszony mosolygott. Mintha a nagy hatalom tetszett volna neki, ami alatt összegörnyed az efféle népség. Gőgös és száraz maradt a hangja, pedig egy kis szívességet akart belevegyíteni. Sehogy se ment. Mikor azt mondta a leánynak, hogy üljön le, az is inkább parancs volt, mint szives kinálás.

—Nincs szó most ilyesmiről,—kezdte—egyebet akarok mondani. Valamire kérni... Egy kis szivességre, a mit megtehet azért a sok jóért, a mit tőlünk élvezett, a mióta itt van. A fiamról van szó.

A leány halványan bámult rá a nagy asszonyra s idegenkedve huzódott el tőle, amikor közelebb huzta hozzá a széket. A méltóságos asszonynak pedig tetszett az összegubbaszkodott, törékeny kis figura a másik széken s csak vontatottan, lassan folytatta a mondanivalóját, mintha ilyen semmiséggel szemben érdemes se lenne a sietség.

—A kisasszony egészen elvette ennek a fiunak az eszét. A kisasszony azzal köszönte meg azt a jóságot, hogy a házunkba fogadtuk, hogy hódított. Meghódította a bárót s most már meg a fiatal bárót is. Ez csunyaság a kisasszonytól.

A leány fölállott a székről s az ajtó felé indult. Az arcza előbb föllángolt, aztán halvány lett, kicsi, még gyermekforma teste reszketett s olyan megvetéssel nézett vissza a nagy asszonyra, hogy az is meghökkent kissé és nem ment utána. A szoba közepén azonban már elhagyta az ereje, megtántorodott s keserves, hosszú sóhajtás szakadt föl a melléből. Panaszosan, inkább nyögve szólott:

—Igy ne beszéljen velem, nem hallgatom...

A méltóságos asszony is észrevette, hogy ezzel a hanggal nem megy sokra s másképen próbált beszélni.

—Maradjon a kisasszony. Minek olyan érzékeny? Végre is én nemcsak a gazdája vagyok hanem asszony és anya is, akinek a kisasszonnyal számadása van. A kisasszony hódít... Azt hiszi, hogy nem vettem észre, hogy milyen melegen néz magára a báró... Félrehuzódik egy szögletbe s csak magára bámul, hogy majd beleolvad. Szereti a kisasszonyt.

A leány nyugodtan felelt:

—Talán fölfedezett bennem valamit, amit meg lehet becsülni.

A méltóságos asszony belevágott a leány szavába.

—Mindegy. Nem törődöm ezzel. A fő a fiam dolga. Nem türöm, hogy ez a fiu tönkremenjen a kisasszony miatt.

—Miattam?

—Persze, akármilyen ostobán is hangzik az, hogy a kisasszony szóljon bele a somorjai bárók élete sorába. Nem türöm, hallja, nem türöm. A fiam beteg, maga után vágyakozik, lázas. Különben is gyönge, regényes természet, afféle ábrándozó. A kisasszony büszke, nem tudom, hogy mire, de büszke s meg se hallgatta a fiam. Az én fiam... Elutasitotta, mint valami közönséges más fiut.

—Nem szeretem.

—Mindegy. Azért nem lett volna szabad a kisasszonynak olyan kurtán végezni az én gyermekemmel. Az nem az a fajta, akinek ajtót lehet mutatni. Mondhatott volna neki egy pár jó szót.

—Minek?

—Hogy a fiu el ne keseredjék. A sok jó után, amit ebben a házban kapott, ennyit megérdemeltünk volna a kisasszonytól.

A leány tétován bámult az asszonyra s huzódozott tőle. Félni kezdett attól, ami következik s torkán akadt a szó, a mint beszélni kezdett.

—Nem értem, nem tudom, hogy mit akar.

Most már gát nélkül tört ki a nagy, kövér asszonyból a gőg. Mintha meg se értette volna az akadékoskodást, amit ez a polgár sorsu szegény tanitókisasszony megenged magának, követelt, parancsolt s csak arra döbbent meg kissé, mikor mind magasabbra, nagyobbra egyenesedett ki előtte a leány és szép lett, ragyogott mint a napsugár, bevilágositotta a szobát.

—Nem érti? Hát értse meg. Ketten vagyunk, nem hallja senki, hát mondok magának valamit. A fiam azzal fenyegetőzik, hogy agyonlövi magát, ha maga nem lesz az övé. Az övé... Azt a gyerek másképpen gondolja, mint én. Ő ostobán, szerelmesen, én meg ugy, hogy mindannyian meglehetünk vele elégedve. Ő is, aki szerelmes maga is, aki nem szerelmes és én is, akinek gyermekem életére vigyázni kell. Azt mondom magának, hogy az én gyermekem nem a senki fia. Hallgassa meg s nem lesz belőle kára. Ne adja a büszkét és a szentet, hanem türje el, ha közeledik magához. Az a fiu somorjai báró, nincs hozzászokva ahhoz, hogyha szerelemről van szó, kiadják az utját. Ha magának ez áldozat, hát én megfizetem, de nem türöm, hogy egy ilyen magaforma leány miatt elpusztuljon a fiam. Értette? Most már tudja, hogy mit akarok. Ha egy kicsit nyersen mondtam el, hát nem tehetek róla. Nem vagyok olyan kedvemben, hogy a kisasszonyt kiméljem a magam rovására.

A leány egy nagy bőrösszéknek vetette a hátát s olyan rémülettel nézett az asszonyra, mintha vad előtt állana, aki most mindjárt ráveti magát. Majd elesett, jobbra-balra ingott s keményen megmarkolta az asztal szélét, hogy le ne roskadjon. Agyában zavarosan gomolygott minden, amit most hallott, behunyta a szemeit, hogy egyedül legyen s összeszedje a gondolatait, de csak mégse értette az egészet. Czafatok váltak ki a zürzavarból, egy-egy szó, durvaságok, utálatos dolgok, amik elrémítették s arra nógatták, hogy szaladjon, de lábait megmozditani se tudta. Végre valamicskét tisztán látott. Megrázta magát, mintha leakarta volna dobni a testéről mindazt a sarat, amit rádobáltak s kiegyenesedett.

—Elmegyek innen.

Az asszonyból most már féktelenül dült ki a düh. Az asztalt rázta s durván kiabált:

—Azt nem! Itt marad. Ha kell, magukra csukom az ajtót, majd megszelidül. A fiam nem hagyom elpusztulni egy rongyos leány miatt, aki nálam öltözött ki kisasszonynak. Az én pénzemen. Ha bolondítani tud, hát bolonduljon is...

A leány már oda se hallgatott, csak ismételte:

—Elmegyek.

—Itt marad!

—Elmegyek.—Aztán, mintha magához beszélne, indulat nélkül, szomoruan szólott.—Nem tudja, hogy mit csinál, nem tudja, hogy mit mondott.

Az asszony mintha ráfeküdt volna, egészen melléje ment, hogy összefolyt a szájukból a lehellet s tulkiáltotta a csendes beszédet.

—Tudom, de nekem a gyermekem drága, nem maga, maga semmi... Maga senki... Ha a fiam a maga szeméért meg találna halni...

A nagy hangra bejött a báró. Kicsi, értelmes képü öreg ur, kis, szurós nézésü szemekkel, amikkel mintha egyszerre mindent látott volna... Hosszu, meleg pillantással mérte végig a leányt s szárazan szólott rá az asszonyra:—Mi a baj?

A leány felelt.

—Elmegyek innen.

Az öreg ember egy kicsit gondolkozott s bólintott a fejével.

—Jól teszi.

A méltóságos asszony beleszólott a beszédbe:

—A kisasszonynak szerződése van. Azt be kell tartani...

Az öreg ur ugy tett, mint a karmester, aki leinti a fölösleges lármát s csak annyit mondott:

—A kisasszony elmegy.

Aztán megfogta a leány kezét s elhomályosodott a nézése, amint beszélt:

—És magával együtt elmegy a tisztesség is innen, leányom. Elmegy...

Alig egy esztendeje, hogy a falum határán átvezették a vasuti vonalat. Egy nagy legelőt szeltek ketté a töltéssel s éppen szemben a község házával, a rét közepére építeni kezdték az állomást. Idegenekkel telt meg a falu. Az olaszok esténkint tulordították a korcsmában a benszülötteket s meghonosult nálunk is a harmónika, a mitől veszettül vonítottak a kutyák s káromkodtak a zsandárok, mert ahol megszólalt, ott bizonyosan verekedés lett a nagy mulatság vége. Az uraknál szétszórva laktak a mérnökök, a megye adott melléjük hajdukat s ezek a czifrazsinóros hivatalos emberek bizonyos elitet képeztek a többi cselédség és a parasztok közt, külön asztalhoz ültek a korcsmában, a munkáról beszéltek s bort ittak és nem pálinkát. Reggelenkint megindult a bucsujárás a vasuti vonalhoz, a hajduk hátukon vitték a háromlábu magas asztalokat, lánczot, vonalzókat; a gyermekek tágra nyitott szemmel-szájjal bámulták meg a sok furcsa holmit, a parasztok pedig komoran mentek be házaikba, hogy ne kelljen köszönteniök a mérnököket, a kiket urasági fogatokon vittek ki a vonalhoz.

Erre a szerencsétlen falura végzetes volt ez a vasuti vonal. Két város közt fekszik és kis határában alig terem meg a kenyérre való buza. Vannak nagybirtokos uraik, de ennek nem látja hasznát a paraszt. Fuvaros itt minden ember, aki csak összekuporgatott két lóra és egy ócska kocsira valót. Mindig van valami szállítani való, tavasztól a másik tavaszig. Kezdődik a zöldségen, azután következik a gabona, gyümölcs, káposzta s a szállítmányhoz tartoznak mellesleg a kis diákok is, akiket tizenöt-húsz krajczárért meg egy kis üveg pálinkáért ültetnek föl a zsákok tetejére. Azután következik télire a kő. Hosszu vonalon ők hordják be kavicscsal az országutat, nem is ért ahhoz más igazán. És mindehhez nem kell egyéb, mint két lovacska, amely koplalni tud s nem veszti el a fejét a nagy hágón, hanem belefekszik a hámba és huz négy helyett, egy goromba lőcsös szekér és egy jó, mogyorónyi bogokra kötött kurtanyelü ostor.

Mikor megérkezett az első mérnök s a szögmérőjével kiment a határba, elindult a suttogás és kérdezték az emberek egymástól, hogy: mi lesz? A felelettől féltek, fogalmuk se volt még arról, hogy mi következik, de érezték, hogy valami rossz; s amikor a mérnök egyedül sétálva hazafelé tartott, nem merte megkérdezni senki, hogy mit akar a határban. Azután rájöttek maguktól, amikor mind több-több idegen ur érkezett s hosszú városi kocsikon elhozták a sineket s egy kijelölt vonal mellé falat raktak belőlük. Lassan-lassan közeledett a munka, mind közelebb-közelebb hallották az olasz munkáshad nótáját:

mintha bizony valami érdeme lett volna Garibaldinak, hogy kiépült a szárnyvonal. Egyszer azután elkészült az egész. Olyan egyenes volt a vonal, mint egy lénia. Az állomás épületébe beköltözött egy czifra, aranysipkás ur s egy napon bőgve, megvadulva szaladtak szét a töltés mellett legelő barmok, végig ment a vonalon az első masina. Kigyült a csodára az egész falu, mikor visszajőve megállott a pályaudvaron: körülvették, tapogatták s eloldalogtak, mikor a tréfás gépész egy csomó gőzt bocsátott reájuk az egyik csapból. Néhány öregasszony rögtön összedugta a fejét s nagy sápítozással állapodtak meg abban, hogy: elvész a világ, most már bizonyosan elpusztítja az Isten.

A világnak nem sok bántódása lett a vasut miatt, mindössze abba a nagy hálóba, amely körülöleli, behimeztek egy uj kis szálacskát, hanem a mi embereink nagyon pórul jártak vele. Nem kellett már ezután senkinek se a kocsi, se a ló, hetekig a szegen lógott az ostor, éhesen őgyelegtek a gyerekek az utczán s tele lett a kocsma. Ha még kétakkora lett volna is, akkor se jutott volna hely mindenkinek. A ki eddig feléje se nézett, most már az is itt tanyázott, mohón ette, a mit a többiek beszéltek s ütötte az asztalt és ivott éppen mint a többi.

—A keservét a kormányának! kihuzták a lábunk alul az országutat... igy beszéltek.

Mikor egyszer a Vajda Tamás kis fia benyitott közéjük s az apjához fordulva elmondta hogy az anyja azt üzente: menjen haza vacsorára s vigyen szalonnát és turót: a durva, félig részeg ember kilökte a gyermeket az ajtón s utána kiáltotta:

—Mondd meg anyádnak, hogy keressen más embert magának, hagyjon nekem békét.

A gyerek pityeregve sántikált végig az utczán, a kocsmabeliek pedig eszelősen a sok pálinkától azt mondták, hogy jól van ez igy, meg kell mutatni a kormánynak, hogy ur marad a paraszt azért, a portáján, ha ide hozták is a vasutat. Vajda ordította a legjobban, hogy megmutatja ő, csakhogy már egyszer lássa azt a vasutat. Csak félig volt részeg, az indulat tette vaddá. Arra gondolt, hogy a lovai ugy lesoványodtak, mintha agarak volnának s mikor hazament s elébe nyerítettek a szegény párák, a szivét járta át ez a hang. Ugy összeszokott ezzel a két vén állattal, hogy sírt keserüségében a mikor már az istálló tetejéről a szalmát is megetette velük, s most már igazán semmit se tudott nekik adni. Háromszor is behajtotta őket a szomszéd hetivásárra, de ugyan ki vesz télire lovat, ugyis porczióba kell kötni a takarmányt s csak kóstoltatni az állattal, hogy kijussanak vele tavaszig. A lovacskák mindig visszajöttek s Vajdában, ha az ágyban feküdt, vagy a kocsmában duhajkodott, egyformán gyült napról-napra a méreg.

Az első kocsikkal a miniszter ment végig a vonalon.

—Meglátom én azt a minisztert!—mondta Vajda s a szomszédokkal kiment az állomáshoz, hogy lássa. A perronra nem engedték be, telve volt a pályaudvar urakkal és zsandárokkal. A vonalhoz se lehetett férni a határ mentén. A csendőrök puskatussal fenyegetőztek, s hivatalos komolysággal posztoltak le és föl a vonat mentén. A parancsnokság informálva volt már a nép hangulatáról s megijesztette a sok csákóval, puskával. A parasztok a réten csoportosultak s csak messziről látták a fellobogózott kocsisort s a lokomotiv kéményére akasztott óriás koszorut, amelyről két felől széles szalag uszott a levegőben. Csendesen, inkább a földet nézve állottak ott, alig egy-két száj mormogott valamit s a többi csak rá intett, hogy ugy van.

—A mi pénzünkön az adóból koldussá tesznek.

—Mehetünk legelni, ha már megdöglöttek a lovak.

Vajda nem szólott egy szót se, elkényszeredve, szomoruan bámult maga elé s mikor már érezte, hogy nem birja tovább, hanem legalább egy zsandárt leüt, lefeküdt a földre s bepörzsölte az arczát a harmatba. Keservesen sóhajtott, aztán messze magasra követte szemeivel a gép füstjét, mintha ott keresne valami kárpótlást, azután megrázta magát a ruhában s odaszólott az asszonynak, meg a gyereknek:

—Gyerünk, nó!

Az uton arról beszélt, hogy ha mindenki olyan buta lenne, mint a többi paraszt, soha se lenne igazság a világon. Azután hallgatott hazáig. Délben sokat ivott s délután főbeverte a lovakat. Az asszony jajgatott és szidta: te bolond, te haramia—az ember azonban vissza sem felelt, hanem átment a kocsmába. Délután végigsétált a falun szép asszony feleségével az állomásfőnök. Az asszony fölfogta ruháját a sárban, megmutogatta hófehér csipkés szoknyáját s czukrot akart adni egy gyereknek, a ki a száraz árokban halászott. Mikor a gyerekhez közeledett, a házból mérgesen kiáltott ki egy paraszt menyecske:

—Józsi! Gyere be!

A gyerek félve kotródott be a házba.

Mikor a főnök a kocsma előtt haladt el, néhány dühös megjegyzést hallott és sietve vonta magával a csodálkozó, ijedt arczu asszonyt. Mikor már a réten voltak, meg is magyarázta, hogy mi a baj.

Leesett a hó. Az első fagy után csilingelve suhogtak végig az uton az urasági szánkók, a parasztok pedig tömeges falopást rendeztek az erdőben. Eddig becsületes uton szerezték meg a tüzrevalót, telt a fuvarukból, most már nem volt mivel kifizetni a fa árát. A kerülő egymásután csukatta be őket, az asszonyok jajgattak, be-be szaladtak az urakhoz a városba s mindig kedvetlenebbül jöttek haza. Ha fütyölt a masina és lassu méltósággal begurult az állomásra, átkozódtak s olyan szemet meresztettek a csinos, kaczér állomási épület felé, mintha föl akarnák gyujtani egy pillantásal. Némelyek már mondogatták, hogy majd megmutatják ők a kormánynak, hogy mi az, kivenni az ember szájából a falatot s hogy lesz még követválasztás ... de ezeket megvetette a többség. Mindenki látta, hogy csak a szájuk jár s ha ezután öt forint helyett tizért adják el a szavazatukat, azzal ugyan nem bukik meg a vasut. Pedig ide az kellene. Felszántani a töltést, bevetni a helyét luczernával, hogy meg se lehessen ismerni többet, felégetni azt a czifra házat s belefektetni a hunczut kormányt, az isten verje meg az egész vasutat!

Kezdtek inkább azokban megbizni, a kik nem kiabálták tele a falut. Közben megesett egy-egy kis temetés. A gyerekek unták meg leghamarabb a dolgot, költözködtek a másik világra. Vajdát is azzal fogadta egy este az asszony, hogy félrebeszél a gyerek. Két napig virrasztottak mellette, egymás karjába adták a forró kis testet s a férfi feléje se nézett a kocsmának. Csak magában átkozódott, intett az asszonynak, mikor fütyölt a vonat, hogy hallod, hallod s az asszony ráintett a fejével: hallom. Akkor tört ki az emberből először hangosan a düh, mikor meghalt a gyerek. Lecsapta az ágyra a kis élettelen testet s kiment a ház elé szitkozódni. Dült a szájából a szó, szidta a kormányt és vasutat, mindennek ez az oka s a ki hallotta, mind ráhagyta, mert ez már vallássá lett a szegény emberek között s meszsziről megfenyegették a prüszkölve rohanó gépet. Az ember pedig visszament a házba, hangosan szuszogott, nézte, hogy mint mossák, öltöztetik az asszonyok a gyermeket. Este leakasztotta a szegről a pisztolyt, félrelökte az asszonyt, mikor kérdezősködött, hogy mit akar, s elment. Kiment az állomásra. Itt járkált még egy keveset a perronon, bután hallgatta a táviró-gép kopogását. Mikor benézett az iroda ajtaján, a czifrasapkás főnök éppen nagyot nevetett. Ez a fejébe kergette a vérét, felszakította az ajtót s rásütötte a pisztolyt a főnökre.

—Nem kell ide gőzös!—kiáltotta.

A főnök kapkodott a levegőben, nem érte a golyó, de nagyon megijedt. A szoba tele lett csipős füsttel, minden lámpa elaludt, a szomszéd szobából sikoltva szaladt be az asszony, s esszeveszettül kezdett berregni a táviró-gép, talán a golyó érte. A pénztáros a bakter és a raktáros után kiabált s megkönnyebbülve lélegzett föl, mikor a sinek mellett két csendőrt látott szaladni az állomás felé. Az egyik csendőr rettenetes pofont adott a szegény embernek, csupa szokásból, mert szükség igazán nem volt reá, megvasalták, hogy jajgatott bele, észak felől pedig nagy sipolva érkezett meg a vonat. A fuvaros behunyta a szemét, hogy ne lássa.

Dél felé kezdett el esni az eső, de csak permetezett s ugy tréfázott, hogy abbanhagyta, meg ujra kezdte. Nem volt valami komolyan nagy idő, bár fekete volt az ég, mint valami sötétbarna posztó, a mire piszkos kék tintafoltokat mázoltak el fellegnek. Inkább a dörgés volt ijesztő. Valami messze búgással kezdődött el, mindig közeledett a hangja s olyan rémséges hangos lett, mintha valami ennél a világnál nagyobb vadállat ordítana le messzi magasról s ugy hallgatott el, mint Urnapján a rossz sortüz, a mit a rekrutákkal vegyes század puffant a levegőbe a templom előtt. Még elpukkant utána egy-egy láthatatlan röppentyü, a minek a nyomában aztán egyszerre lángba borult az ég és fölváltva vörös, sárga meg fehér szinekben égett az egész óriás kupola, mintha elképzelhetetlen nagy rémek csapdosták volna egymásba az ember feje fölött a fáklyákat. Szinte sziporkázott a mindenféle nehéz szagokkal telített sürü levegő, a mely pedig tunyán mozgott erre-arra egy-egy libbenéssel s még a füstöt is a földön hagyta, a helyett, hogy játszott volna vele, mint máskor, jobb kedvében. És az egészben az a legnevezetesebb, hogy a réten egyszerre megbolondult a csorda. Az ökör föltartotta az orrát a levegőbe s szagolt mint a kopó, aztán meg ideges lett a buta nagy állat, elkezdett remegni, döfölte egymást, nagyokat bőgött s vad rohanással haza indult, be a faluba. A tanyafészerre rá se néztek, amikor bőgve eliramodtak mellette s negyedórával később értek nyomukba a gulyások. Akkor már benn a faluban, emberek között huzta meg magát a sok barom, és elcsendesedett a pajtákban, lihegve a nagy futás után, körül pedig még feketébb lett az ég, tisztára éjszaka s künn a falu körül szomoruan hajtotta le a fejét az istenitélet előtt a buza meg a rozs.

Estefelé érkezett meg a patak. Még messze volt, a mikor már hallani lehetett a szavát. Zugott s a mint leszakadt a hegyek közül, egyszerre háborgó, piszkos szürke tenger lett a határ. Percz alatt megteltek a kubikgödrök, aztán nagy viztábla lett az egész rétség, jobbra is, balra is elkezdtek kongani a harangok a szomszéd falvakban s az ember a végtelen viz közepén tanácstalanul, bambán bámulta az eget. Olyan beláthatatlan volt a veszedelem, hogy haszontalan gyerekjátéknak látszott ellenében minden. Csak kiabáltak: uram segíts s most már itt is rángatták a harangot, a kicsit is, meg a nagyot is, de nem ugy, mint vasárnap, hanem mintha belebolondult volna a bajba a harangozó is.

Az öreg Rettegi Sándor a szép, régi kőház tornáczán állott s onnan kiabált le a béreseknek az udvarra. Mellette az asszony gyapotkendőbe bujva reszketett s egy kis cseléd a kisasszony után jajgatott. A gazda is halvány volt és aggodalmas, hanem keménykedett s gorombán leszidta a siránkozó gyermeket:

—Eredj pokolba: mit nyávogsz itt a nyakamon. Majd megjön, ne félj.

A kisasszony még reggel bement a városba. Négylovas kocsira pakkolták föl egy csomó komisszióval, a mik külön-külön czédulákra voltak irva. Azonkivül neki magának is volt elég dolga. Vitt magával vagy husz forintot, hárászra, selyemre... Az anyja most már hangosan sírt az ura mellett és kunyorált neki:

—Csinálj valamit... küldjél valakit eléje Sándor, ez nem tréfa, nem tréfa...

—Hazahozza az a négy ló, ha már utban vannak. Ha pedig még nem indultak el, csak van eszük s nem jönnek.

—Honnan tudjam én azt? Fogass be, én megyek eléje. Sándor, ha baj éri... Tudod, hogy kettő már meghalt... Ha ez az egy is meghal, akkor elvesztem az eszem...

A gazda megfogta az asszony kezét, magához vonta s most már szorongva bámult bele a viharba maga is. Lenn a cselédek a pinczét üritették ki. Közéjük kiáltott:

—Pista! Nyergelj!...

Az asszony erre még jobban megijedt.

—Nem te! nem engedlek...

A férfi kibontakozott s indult lefelé a lépcsőn:

—Menni akarok.

Lenn a vizben állva várta meg, mig elővezették a lovat, fölkapaszkodott a nyeregbe s nekivágott a tengernek. Az asszony pedig végig esett a kis cseléd mellett a kövön s nyitott szemmel és hangtalanul lihegett. A kis leány az ölébe vette a fejét és dörzsölni kezdte a homlokát, hogy térjen magához. És nagy nyomasztó csend lett a házban. A többi cseléd is eltátotta a száját s bámulták a kapu nyilását, a melyen kilovagolt az ur. Mig hallották, hogy hogyan csapja be ütemesen a vizbe a lábait a ló, még suttogtak, azután pedig megvette őket a rejtelem, a mibe eltünt a ló meg a lovas, meg az egész nagy kép körös-körül és csak néztek erre-arra s várták, hogy leessék a vállukról a gond. A kastély lépcsője volt a legmagasabb, arra gyültek föl tanácsba s összedugva a fejüket, reszketve pusmogtak.

Azalatt pedig már régen elakadt az uton a kisasszony.

Gerend táján érte el a kocsit a viz. Akkor már az ut töltésére is fölhágott az ár és a kavicsrakások mutatták még egy darabig, hogy merre van az ut. Visszafordulni már nem lehetett, mert hátul még veszedelmesebb volt a világ... A lejtőn nagyon ömlött le a viz s a mikor a lány egyszer hátrafordult ijedten kapta vissza a fejét. A város tornyai feketén meredtek bele az égbe, mint valami magas, szimmetrikusra formált árnyak s mintha ugy inogtak volna jobbra-balra, mint a jegenye, ha szél fuj. Ettől megijedt s remegve szólott a kocsisnak, hogy gyorsabban hajtson.

A vén kocsis kibontotta az ostort s nagyot kongatott a lovak feje fölött, de azért csak lassan, a lábaikat óvatosan rakva küzködtek az állatok az árral s némelyik hátranézett néha, a nagy értelmes szemeit a kocsisra meresztve, mintha mondani akart volna valamit. De azért csak mentek s csak akkor bicsaklott meg bennük az erő, mikor egy kis lejtőre kerültek s a bordáikat kezdte mosni a viz. A kocsis pokróczokat dobált hátra a kisasszonynak, hogy csak takaródzzék be jól és káromkodva dörmögött:

—Itt pusztulunk, kisasszony.

A leány fölhuzta a lábait az ülésre s fehérre válva várta, hogy mi lesz. Mikor apadt a viz s reménykedett, hogy még se vész el ebben a szürke lében, a mi beláthatatlanul körülölelte, haza gondolt s ő kiabált ki a lovakra, hogy siessenek, mintha ez használt volna. Aztán meg, a mikor újra ellepte a viz a kocsit, imádkozni próbált. Valahogy rendetlenül összeszedte magában a miatyánkot és mondta, mint a gép. Mozdulni se mert, mert a kocsit jobbról-balról lökdöstek a hullámok. A kocsis is eleresztette a gyeplőt, belefogózkodott az ülésbe és ő is motyogott csendesen valamit, a mihez megemelintette a kalapot. Aztán sokszor hátrafordult, mondani akart valamit, de mindig csak lenyelte. Mikor uj kaptatóra értek s megint előttük állott a lejtő, amin uszik majd a ló is, meg a kocsi is, végig törülgette az arczát egy nagy vörös kendővel s csendesen beszélni kezdett a leánynak.

—A kisasszony fiatal s ha veszni kell, az a rendje, hogy én pusztuljak, a vén. Az már ugy lesz. Azért kérem alázatosan, hogy ha itt maradnék, tessék gondot viselni a kis unokámra. Ugy áldja meg az én Istenem a kisasszonyt, mert én se voltam soha rossz cseléd.

A leány fölbámult a bakra, a hol a vén ember beszélt, de nem is igen tudta megérteni, hogy mit mond. Összezavarodott az agyában minden arra a gondolatra, hogy nem kerül haza. Érezte, hogy fulladozik, pedig még csak a félelem fojtogatta. Nem az a végtelen piszkos viz, amely a kocsi oldalait nyalja és utána nyulkál. Pihegett s egyszerre fölugrott a kocsiban és megragadta a kocsis karját:

—Hajts!

—Nem lehet, kisasszony.

—Verd véresre a lovat, szakadjon ki a lelke, csak menjen...

Mikor a vén ember csendesen intett, hogy nem lehet erőszakoskodni, visszarogyott az ülésre s tompa elfásulásba esett. Behunyta a szemeit és várta, hogy mi lesz. Most már nem is imádkozott. Úgyis mindegy... Arra riadt föl, hogy a bakon rémülten kiabálni kezdett a vén ember.

—Végünk van.

—Mi baj?

A kocsis szakadozott szürke tömegre mutatott jobbra, ahonnan az ár jött. Nagy csomó tuskót hozott rohanásban a viz, egyenesen neki a lovaknak. A fa tompán koppant, amint egymáshoz ütődött és rohant lefelé. Nyihogva igyekeztek félreugrani a lovak, de a szerszám összetartotta őket s egymást rugdosta és marta a négy állat. Aztán panaszosak lettek. Özönnel jöttek a tuskók bele a szügyükbe, meg az oldalukba. A szögletes hasábok fölhasították bőrüket, a mi utánuk jött, az már a húsba vágta be magát. Az első két ló lefeküdt a vizbe s tölcsért fujtak maguk előtt a sürü zagyvalékba. A második kettő még állotta egy darabig a veszedelmet s aztán az egyik ezek közül is elbukott, egészen be a viz alá. Esésében oszlopot fecskendezett föl a vizből és sárgás lével lett tele a kocsi. A negyedik reszketve állott. Patakzott belőle a vér... Homályos szemeivel néha hátranézett nagy szomorúan, a vén kocsis pedig leeresztette a karját s elkezdett keservesen sirni:

Hirtelen hátrafordult s rekedten, egészen belelágyulva a fájdalmába, szólott a kisasszonyhoz:

—Ne felejtse el, a mit a gyerekekről mondtam.—Aztán előre mutatott a lovakra:—Ezeknek már vége.

Messziről hangos szó hallatszott:

—Eszter! Eszter!

A lány fölugrott és egy füzfa mögött messze, hogy alig ismert rá, az apját látta. Az öreg Rettegi lóháton küzködött az árral, de nem tudott előbbre jutni s a füzfa alatt megállott. Megint kiáltott a leánynak:

—Ülj fel egy lóra és jer ide.

A leány összeszedte minden erejét és visszakiáltott az öregnek:

—Nincs ló!

Az öreg olyant szorított maga alatt a lovon, hogy az állat nyivogni kezdett s nekiindult a viznek. Az ár azonban visszasodorta a fa alá. Azalatt a kocsit döngették a hasábok. Már majdnem szétmállott az öble is. Kerekei már összetörtek s most már igazán a viz himbálta az egészet, mint valami ladikot. A leány ujra visszaesett az ülésre s azon gondolkozott, hogy mi az, ha az ember megfullad a vizben. Eláll a lélegzete... Fog-e nagyon fájni? Befogta a száját és próbálta, hogy mi lesz majd. Rémülten kapkodott a levegő után, a mikor belemeredtek szemei a próbába s meghült benne a vér.

És akkor valaki a kocsi mellé állott. Erős nagy paraszt került oda valahonnan, mintha a vizből bujt volna ki s szó nélkül kiemelte a lányt a kocsiból s ugy az ölébe fektetve, mint a hogy a gyermeket szokás, megindult vele keresztül a réten. Pár lépés után visszafordult s kiabálni kezdett a füzfa felé, a hol az öreg Rettegi kínozta a lovát.

—Csak menjen haza az ur. Akkorra mi is ott leszünk.

Azzal megint nekiindult a viznek. Derékig ment benne, de birta. A leány remegett a karjaiban s egyszer, mikor nyakig belemerült a szürke vizbe, körülfonta karjaival a nyakát. A nagy paraszt pedig rámordult:

—Csendesen legyen a kisasszony... Itt maradunk mindaketten.

Mikor pedig elért a régi kőházig, fölvitte a leányt a tornáczra, maga pedig nehezen lihegve leült a küszöbre pihenni. Fenn zavaros nagy lárma lett. Az asszony nagyot sikoltott s mind a kettejüket egyszerre ölelte magához a férfi. És sírtak, fuldokolva, ujjongva, lenn pedig térdig vizben éljenzett a cselédség. Végre eszükbe jutott a nagy paraszt is.

A vén Rettegi lejött hozzá s kezet nyújtott neki. A paraszt azonban visszavonta a magáét. A gazda meg volt bántva s mérgesen szólott reá.

—Mi baja Kovács Ferencz? Nem jó kéz tán ez magának?

Csendesen felelt a paraszt.

—Pörösködünk. Mig az a négy hold ide nem megy, vagy oda nem megy, nem barátkozom.

Az öreg Rettegi gondolt egyet s megint nyujtotta a kezét.

—Hát menjen oda. Maga haza hozta a leányomat, én megköszönöm.

—Köszönje meg az ur, de ne igy.

—Hát hogy?

—Ugy, hogy: köszönöm. Arról pedig majd tesz a törvény. Annak a dolognak nincsen semmi köze ehhez a dologhoz. Igazságot itél majd nekem a biró.

Estefelére fordult már az idő; némely ablakokban, a melyeken belül hivatalos emberek dolgoztak meg nagy asszonytársaságok kávéztak, megjelent a magas négyszögbe kivágott sárga esti fény, a mi fehér foltban esett le a gyalogjáró szürkeségére. A világosság-koczkákba néhol egy-egy, a lámpa meg az ablak közé helyezkedett otromba nagy fej hullott bele az ablakból, másutt hosszú vékony karrikatura emberek mozogtak s mindenen végiglaposodott az utcza népe jövet-menet lökdösve egymást fázósan, sietve... Az égből lomha ólmos eső hullott alá. Eredetileg hó akart lenni, de útközben fölolvadt a mindenféle füstben meg párában s hideg izzadtsággal vonta be a göröngyös utat. És szürkeséget, vigasztalan komor ködöt vert le az utakra, a miből mintha torlaszszal küzdene, nehezen bontakozott ki messze az ut végén a villamos kocsi... Azután is ugy jött, mintha tapogatódznék és csengetett s eldöczögött a házak között egy sor homályos, zörgős ablakkal, a melyek alatt szürke iszappárába vesztek el a kerekek. Ki a köztemető felé hosszu magas kőfal szaladt az ut mellett bele a levegőtengerbe s annak is a végén átküzdve magát a homályon, piczi gombostűhegyni csillag ragyogott már vagy negyedóra óta...

A fal alatt pedig egy férfi ment, meg egy asszony. Nem egymás mellett, hanem sorjában. Elől az ember meggörnyedve, mintha nagy terhet czipelne s nehézkesen topogva a vizes porondon. Nagy csizmaszárak lötyögtek a lábain. Szikár, öreges legény volt, ugy negyvenöt esztendős, de a hogy nagyon szuszogva baktatott, ötvenötnek is látszott. Hátul az asszony sokkal fiatalabb volt. Nagy kendőbe bónyált arcza nem is olyan régen szép volt, rajta maradtak mostanáig is a kedves szelid vonások, a mikben a becsületesség tükrözik vissza. Nehezen ért az ura nyomába. Kis, leányos, a sok munkában félbemaradt testét formátlanná tette az, hogy közel szállongott a feje fölött valahol a szürke párában az anyaság. Sirt is. Nem hangosan, csak ugy, hogy néha fölcsuklott s azután nyögött: Jaj Istenem, jaj Istenem, elvetted, elvetted...

Az ember elöl fülére húzta a sipkát, hogy ne hallja s bosszankodott. Egyszer aztán az asszonyt se hallotta már, elmaradt. Hátranézett, kereste s mikor visszament és a kőkerítéshez dülve, zokogva találta, méregbe jött.

—Hagyd már abba! Ugy siratod, mint valami uri asszony siratná, ha csak egy volna neki. Van még otthon elég s jön még több is. Mert a szegény emberhez jön az is, a minek a gazdaghoz kellene menni...

—Az isten adta.

—Az, de a költséget nem adja hozzá.

Letette maga elé a földre a pakkját, egy kis kék koporsót, a minek a fedelén egybefolyt a sötétségben a durván rámázolt fehér virág és lábra segítette az asszonyt. Messze az utcza végén a város felől ujra belefúrta magát a sötétbe egy vörös lámpás villamos kocsi s mig jött, az asszony gondolt valamit.

—Tán fölvenne. Próbáld meg.

—Hogy próbáljam? mit próbáljak rajta? Muszáj neki. Személyszállítás ez, rá van irva. Gyere csak.

—De hát ez ni.

—Személy, halott személy...—Lassankint méregbe jött, a mint arra gondolt, hogy talán nem veszik fel a kocsira és káromkodott.—A fejibe verem neki, ha akadékoskodik. Mert az urnak jó dolga van még ebben is. Előáll a batár a fehér lovakkal, a kék batár, a mi gyermeknek való, aztán beülnek az uri népek, elől az üveg ferslógba beteszik a kis koporsót s kocsikáznak még a bánattal is. Az urnak még a temetés is mulatság.

—Ne mondjál ilyet! Rosszul esik az embernek.

—Nem bántalak én téged.

—Sirnak ők is, nekik is fáj...

—Igen a batárban mégis csak más az, mintha itt czipelem még a testet is. Gyere nó...

Indulatosan fogta meg az asszony kezét, hogy magával huzza a legközelebbi lámpáig, a hol megáll a kocsi. Még idejében odaértek. A hosszu sor vizes ablak épen előttük állott meg s az ember előbb a kocsi fölugrójára tette a kis koporsót s aztán fölkapaszkodott ő maga is. Lenn az asszony várta, hogy mehet-e utána. Nem mehetett. A kalauz éppen akkor jött ki a kocsiból s előbb nagyot bámult, aztán meg szitkozódni kezdett.

—Elment tán az esze? Na még mire gondol.

Az asszony hátul rémülten rángatta az urát.

—Vedd el, még lelöki...

—Majd lelököm én őtet.

—Vedd el, János, ne erőszakoskodj.

A kalauz csengetett s a kocsi megindult. Az ember ugy kapta róla le a koporsót, hogy utána ment vagy két nagy lépéssel és fenyegetett utána az öklével.

Az asszony csitította:

—Mindjárt mondtam, hogy ne is próbáld...

A kis mérges ember még mindig kiabált:

—Vesszen meg a fajtád,—s csak akkor csendesedett meg, a mikor már elkanyarodott a kocsi és a csengettyüje is alig hallszott. Már csak sötéten bámult bele a tüzvonalba, a mit a vörös lámpa nyomán még mindig maga előtt látott az alkonyatban s magában dörmögött:

—Ha tiszt ül fel vagy valami dáma, vele engedik még a kutyát is. A szegényt nem, pedig ez a kicsi kutya itt már nem ugat meg senkit.

—Gyerünk szép lassan.

Megint nekivágtak az utnak a kerítés mellett. Minden lépésnél sötétebb lett már s az asszony néha megbotlott egy-egy kőben. A férfi is megállott ilyenkor egy pillanatra és korholta. Valami olyan paraszt gyöngédséggel szólott hozzá, a miben benne van a nembánomság is, de még az is kitetszett a szavából, hogy rosszul esnék neki, ha baj érné az asszonyt.

—Elbukdácsolsz. Nem tudsz a lábad alá vigyázni. Mindjárt ott hagyhatjuk aztán ezt is a másik mellett.

—Az isten őrizzen.

—Nehéz ez a gyermek, megfekszi a karom.

—Viszem én egy kicsit.

—Már csak elbirom odáig. Vissza ugy is könnyebben jövünk majd.

Az asszonyból megint kitört a sirás. Megállott az uton olyan szomoruan, mint egy esőverte szürke kis madár s görcsösen fuldoklott.

—Ott marad szegényke... ott marad—ezt hajtogatta, de ugy, hogy félbemaradt a szájában a szó s mig a másik fele következett volna, egy csomó keserves jaj, jaj, jaj tört ki belőle.

A férfi is meghatottan fordult hátra, miután előbb konokul meg se akarta hallani a sirást, remélve hogy majd csak utána megy amugy is az asszony. Mig nézte, megtelt a szeme könynyel s még jobban rálöttyent kis szikár teste a nagy csizmaszárra. Akkor szégyenlette el magát, mikor észrevette az asszony arczán, hogy annak is jól esik az ellágyulása. Kemény szóval ment neki s aztán dörmögve indult el ujra előre.

—Ott marad? Hát hol maradna? Vissza csak nem hozzuk. Ott kell neki maradni.

Már nem volt messze a kapu. Széles utcza két magas oszlop között, a min hatlovas szekeren mennek át az urak s még hely is marad a lovak meg a kerekek mellett minisztránsnak, fáklyásnak, effélének. A szegény emberek ugy lopták be magukat, mintha tilosban járnának. Az egyik oszlop tövében osontak el s indultak befelé a széles egyenes uton, a minek az egyik kis sikátorában már készen várta a kis kék koporsót a gödör. Azért mégis meglátta őket egy hivatalnok s rájuk is szólott, a mikor már elmentek:

—Késő van hej. Máskor korábban kell jönni.

Rémület fagyott az asszony arczára, amint visszapillantott. Egyszerre az otthonmaradottak sorsa hasította végig a szivét, meg azé a cseppé, aki még meg se született, az, hogy miért jöjjön ő még máskor is ide? De az ember sietve ment elől és nógatta:

—Gyere már.

Az este már egész rátelepedett a kertre. Inkább csak tapogatóztak s az ember egyszer gyufát is gyujtott, hogy megnézze a numerust egy léczen az ut mellett. Végre rátaláltak a maguk ösvényére s azután csupa kis sirok közt jártak, néha a lábukkal tapogatva jobbra-balra, hogy tájékozzák magukat a csupa egyforma felosztásban, amiből egy csöppel se jutott ki nagyobb egyik gyermeknek, mint a másnak. Idáig mindig csak halmok voltak, azután jöttek a gödrök.

Azok közül egybe beletette az ember a koporsót s nagyot szusszant.

—Csakhogy itt vagyunk már. Kifáradtam, a teremtésit...

—János!