Köröskörül fekete korom volt a világ, egészen mozdulatlan a föld, az ég is csak annyiban nyugtalan, hogy az alján óriás fekete figurákképpen egymást taszigálták a csodálatos, soha nem látott állatok formájában gomolygó fellegek. Mikor tizenkettőt kongatott az óra az igazgatóság nagy zárdaszerü szürke házán, egy csomó fáklyás árnyék indult meg a mázsaépület felől s mintha a lábuk se érné a földet, a lépések minden lármája nélkül jöttek felénk. Egy-egy arczot néha megvilágított a fáklya, ha földhöz verték, hogy erőre kapjon, de különben a fenyőrud végén lobogott a szurok s szinte láthatatlan volt az a sok ködember, aki hozta a világosságot. A mi embereink elibük mentek, ezek közül már csak talán minden harmadiknak a kezében füstölgött egy-egy végigégett fáklyaüszök s a mikor fáradtan, csodálatos bamba nézéssel meg tántorgó járással elhaladtak mellettünk, egészen sötét lett. A másik sor ember fölváltani jött ezt a csapatot, de idő telt bele, mig hozzánk értek. Most már a mi fáklyásaink is elmentek, amazok is messze voltak még s a feketeségben, a mi körülvett, rettenetesen nyögtek és sóhajtottak az emberek a szalmán.

Alattunk pedig kezdett átmelegedni a föld, mintha valami óriás sütőkemencze tetején taposnók az agyagot. S mintha megmozdult volna, éreztük, hogy reszket. A fáklyások jöttek. Szabályos négyszögben fölállottak, minden kettő közé egy-egy katona jutott feltüzött bajonettel s kivül a kvadráton sok zsandár sétált. Ezek kiabáltak is és ha a nagy hang se használt, szidták az Istent és visszalökdöstek egy pár asszonyt, aki okvetlenül be akart rontani a fáklyások közé, mivelhogy kereste az urát, vagy a gyermekét, a kiről nem tudta, hogy él-e, hal-e?

—Azt kell előbb megvizsgálni, hogy ki melyik a sok között. Nem érti?

A felelet is eljutott hozzánk. Rekedtes, kongó hang volt, valami nem egészen öreg asszonyé, mert fiatalos volt benne az erő.

—Nem, nem értem. Oda akarok...

—Ha az megvan, kikapja mindenik a magáét.

A tárnaháznál tülköltek. Erre mélységes csend lett, s azt is hallani lehetett, hogy csikorog a kötél a felhuzó gép csigáján. Odameresztette mindenki a szemeit a nagy ajtóra, a mit a messze külső világítás feketén hagyott. Aztán hangos szó hallszott:—Fogd a fejénél! Emeld, jobbra—s négy ember lassan kiczepelt egy ajtódeszkára fektetett testet és lefektették a szalmára, ami hosszu vonalban el volt már készitve azoknak, akik még következnek. Másik négy jött, azok is hoztak valakit, a fáklyások tovább adták a hireket, a mint uj meg uj teherrel jöttek ki az emberek a kapun.—Ez még él, annak már vége, szuszog, ebben van még lélek s némelyik katona tátott szájjal előrehajolva bámult.

Lenn a föld megsokallotta, hogy mind kihordják a gyomrából, amit már megevett, nagyot bődült és vonaglott, a népek sápadtan bámultak egymásra, künn pedig, a hol a mindenféle közönséges ember állott, jajgatni kezdtek az asszonyok.

A tárnaház most már egyenletes lassu tempóban egymásután adta ki magából a sok fekete testet. Az emberek belejöttek a munkába, most már nem is csináltak nagy czeremóniát. A kiben semmi élet se volt már, azt csak lefordították az ajtódeszkáról a zsupra, ami éppen következett, gyorsan fordultak be a kapun, meg ujra ki, csak hang nem volt semerre semmi egészséges, emberi. Egy-egy láncz csikorgott vagy messze keservesen vonított egy kutya. Arra következett egy kis mozgás, hogy az igazgatósági házból lejöttek a direktorkisasszonyok, s dideregve, az egész fejüket bebónyálva a nagykendőkbe, végigjárták az egymás mellé fektetett emberek sorát s egy-egy czikk narancsot dugtak a nyitott szemü, még pihegő emberek szájába, vagy konyakot adtak annak, aki meg tudta inni. Az istenes munkába belefáradtak, egymást támogatták s némelyiket a cselédek vitték, csak éppen hogy a lábán járt. Az apjuk küldte őket; azt mondta, hogy ez jó vért szül a gyászos emberekben.

A tárnaházban megint csikorgott a láncz a felhuzó csigáján s most ujra megindult egymásután a négy-négy ember; ugylátszik egész rakást hozott fel egyszerre a bennrekedtekből a lift.

—Vannak még?—kérdezte valaki egészen a sor végén. A szalmán feküdt és a lábaira egy ócska zubbony volt terítve. Mellette lehorgasztott fejjel, komoran egy fáklyába bámulva, fiatal uri ember állott, valami hivatalnok az igazgatóságtól. Mikor a hangot hallotta, gépiesen hátrapillantott s aztán körülbámult a nagy feketeségbe czél nélkül, bizonytalanul. A lábainál megmozdult az ember. Rettenetes kínnal föltámaszkodott a könyökére, a zubbony alól pedig vékony, fekete csermelyben megindult s a fiatal ember csizmái alá folyt a vér. Az ember összeszorította az ajkait, hogy ne kiáltson, beledülledtek a szemei a fájdalomba s a mikor már egy kicsit hozzászokott a kínhoz, suttogva szólította meg ujra a hivatalnokot.

—Fülöp ur, meghalok?

A fiatal ember rábámult s olyan kábult volt, hogy nem értette meg egyszerre a kérdést. Csak ugy felelt az esze nélkül:

—Meg, meg, mind...—A mikor rápillantott az emberre, lehajolt hozzá és jól megnézte.—Maga az, Fábián!

—Mi a bajom? A lábamat nem érzem... Emelje fel a zubbonyt, nézze meg.

A fiatal ember irtózattal meredt rá s rémülten tiltakozott.

—Nem, azt nem teszem, nem tehetem...

—Mert én nem érek odáig.

Nagy csend lett, a két ember egymásra bámult. Az ur félelemmel, irtózattal, a paraszt nyugodtan, csak éppen hogy elfáradva. Ő is szólalt meg ujra először.

—Az baj, hogy reggelig se élek. Meg kellett volna még mondani egyet s mást az asszonynak. Ugy látszik, hogy nem engedik ide, mig a többi is ki nem kerül a tárnából. Hallom a zsandárt, azért mondom. Hát Fülöp ur, jó hogy itt van. Tessék beszélni vele, hogy menjen azután Sándor bátyámhoz Abonyba, a gyerekeket pedig küldje fel Pestre a Ferihez. A mi kis pénzt kap utánam, abból élhet valahogy. Miklós legyen asztalos, beadhatja a Sallay gyárba, Pistuka pedig majd az lesz, a mire kedve van. A nagy ládában jobra, lenn éppen a deszkán pénz is van. Tán irná fel Fülöp ur, elfelejti...

A hivatalnok rábámult elképpedve, de melegen és mikor vonaglott egyet a suttogó ember arczán a fájás, feje alá tette a karját s apás igyekezettel emelte a levegőbe... Az ember sziszegett s a szemeit lehunyva könyörgött:

—Velem ne törődjék...

—Fábián...

—Tessék?

—Hát aztán igy elmegy, ilyen könnyen...

Az ember lehunyta szemeit s most ugylátszik, eltompult benne a fájdalom, mert kisimult az arcza. A másik pedig töprengett felette. Ilyen közvetlen közelből látta a véget s meglepte az, hogy olyan könnyü a meghalás. Ráhajolt a sápadt arczra s belemeresztette a szemeit abba a kiolvashatatlan világba, a mi a kettő közt van, ott, a hol az élet végződik és kezdődik a nihil, a végtelen rejtelem, a mibe az ember beleőrül. Szerette volna megrázni ezt az embert s kifaggatni belőle azt, hogy mit lát, mit hall, mit érez, de arra is képtelen volt, csak bámult és motyogott, magában tépelődve.

—Ilyen könnyen Fábián, ilyen könnyen?... Igy megy el az ember?...

Az ember fölnyitotta a szemeit s mintha csendes mosolygás suhant volna végig az arczán.

—Ki igy, ki amugy...

—Borzasztó!

—Egyszer meg kell halni.

—De igy!

—Igy, vagy ugy, mindegy.

—Mondtam, hogy az István-folyosót be kell falazni. Mondtam, hogy emberpusztulás lesz a vége. Mondtam, mondtam, én nem vagyok a hibás, Fábián. Az igazgató ellenkezett...—Hogy erre gondolt, féktelen dühbe jött s tehetetlenségében a szalmába markolva sírni kezdett és egyre azt hajtotta:—Mondtam, én megmondtam nekik...

Előtte mindig gyöngébb és gyöngébb lett a sáppadt ember hangja.

—Mindegy az... A fába is beleüt a menykő. Meg nincsen olyan erős ház, a mi egyszer össze ne dülne... Száz esztendeig nem mindenki élhet, nem is lenne jó, nem... Miért legyek én nagyobb ur, mint más, mindenki meghal, mindenki... Jönnek mások, mennek, jönnek.

A fiatal ember fölállott és lázasan, mintha beteg lenne, motyogott magában:—Mennek, jönnek, mennek... Egyszerre gyorsan visszafordult az emberéhez s kiváncsiságban égve sürgette a szemeivel, hogy mondjon még valamit. Az összetört ember most már egészen mozdulatlanul, nyugodtan feküdt, csak a zubbony alul kicsergedező vér mutatta, hogy még nem aludt el benne az élet. Mosolygott; mintha mulatott volna azon az egészséges férfin, a ki mellette guggolt. Aztán eszébe jutott valami, de már olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett megérteni a hangját.

—Ne felejtse el Fülöp ur, a gyerek menjen a Sallay-gyárba, az asszony Sándorékhoz, aztán csak éljenek, a mig lehet.

Tulajdonképpen már szombaton kezdődött el a munka. A férfiak a földek közepe táján, hogy minden oldalról egyformán közel legyenek a keresztek, szérüt csináltak. Hig anyagot kentek szét a tarlón, akkora négyszögbe, mint egy pokrócz, bokáig bennetapostak eleintén, aztán mindig künnebb és künnebb húzódtak belőle, mig olyan sima lett, mint az asztal; körül azalatt megrakták kévével a szérüt, falat emeltek a kalászos zsupokból, mintha az a négyszög lenne a szegény gazdaember vára. A kévehordás nyomában verebek szedték a szemet s rá se hallgattak a kereplőre, mely a föld végén, az országut mellett lármázott. Épen ugy hozzászokott már a madár is ehhez a csatarához, mint az ember. Vasárnap nagy pihenő következett. A legénynép mulatott csak, meg a lányok. A férfi korán feküdt, hogy ereje legyen holnapra, a mikor az következik, hogy az ember kiveszi a termésből a szemet, hasznát látja a mult esztendőnek. Reggel kimentek a szérüre és a mikor az ég rámáján fölbukkant a nap, már puffogott mindenfelé a szalma kalászos felén a hadaró, ritmikusan, megczifrázva, mintha három-négy kovács verné az üllőn a lágyvasat. A férfiak különben komorak voltak s talán még nehézkesebbek, mint máskor. A termés nagyon rossz volt. Nagy polyvafellegek kavarogtak a levegőben a fejük fölött és alig-alig maradt valami kis szem a szérün, a mikor elkapták felőle a kivert fejü szalmát. Bennről a faluból leányének hallatszott ki időnkint: egyetlen hang, a mire ideges lett a sok paraszt. A mikor pihentek, némán bámultak a kis szemetes buzacsomókra a lábuk alatt, mindenik osztotta a szemével három-négy porczióba, számítgatta az adót s némelyik ugy verte földhöz a csépét, mintha nem is venné fel ujra. Azonközben dél lett. Leányok, asszonyok jöttek kifelé az uton az ebéddel s fáradtan, ellanyhulva érkezett ki a földekre a harangszó.

A falu üres volt. A nagy familiákból maradtak otthon néhányan, az asszony, a gyermekek, az egészen kicsik s egy-két cseléd. Ebéd után lassan, folyton törülközve mentek végig a posta felé az urak és békességesen utánuk bódorgott egy-két kutya, a ki éppen itthon maradt. Kocsinak hire se sehol, csak éppen a felső uton jött egy, de az is letért a malomhoz. Annál inkább kirítt a némaságból, a mibe csak messziről dongott bele a puffogás, a jajgatás, a mivel kiszaladt az utczára Varga Boldizsárné. A nehéz, nagytestü asszony sietve topogott át az uton egy másik kicsi házba, éppen a bolt mellett s a tornáczgerenda oszlopához támaszkodva jajgatott.

—Kata, Kata, jöjjön ki kománé lelkem...

Másik asszony jött ki a házból, de lomhán, mintha még mindig aludt volna. Ennek más volt már a formája is. Szikár, keményarczu asszony volt; a mi előlátszott a szoknyája meg az inge alól a bőréből, az sárga, mintha valami szintartó festékben fürdött volna s kis, alig ujjnyi vastag hajfonat csüngött le hátul a feje búbjáról. Szurósan nézte végig az asszonyt s ugy beszélt, mintha nem is akarná eltitkolni azt, hogy nem szereti ha zavarják.

—Mit akar?

—Jöjjön át hamar. Az isten megfizeti, jöjjön. A maga keresztfia, a Béni valamit csinált magának. Az elébb jött haza a szérüről, azt mondja, hogy kalászt vertek a szemébe. Meg is van dagadva a szeme, ugy hogy már alig látszik. És ordit... Jőjjön kománé...

Akkora már elevenebb lett a rideg asszony. Bezárta az ajtót és sietve ment át a másik házba, el is maradt mögötte a másik, az anya, aki jajgatott és az ut közepén megállott imádkozni.

—Édes istenem, édes teremtőm!...

A gyermek valami hat esztendős fickó, a pitvar közepén feküdt a földön és már belekábult a fájdalomba. Piszkos kendőt szorított a szemére és csak nyafogott, mig azt nem érezte, hogy valami beleszur a fejébe a szemén keresztül, ami áthasogatja a bőrt, meg a csontot, mindent... Ilyenkor visított, amig birta s aztán erőtlenül esett vissza a földre.

A két asszony megállott mellette és egymásra bámult. Az anya kétségbeesetten, mintha rögtön belebolondulna abba, hogy igy kínlódni látja a gyermekét, a sovány sárga szomszédné pedig inkább vizsgálódva, mintha orvos vagy valami afféle lenne. Végre is lehuzták a gyermek kezét a szeméről. Csunya vörös daganatot takart a piszkos kendő. Az anya elsáppadt és a falnak esett, ugy elrémült. A másik is megilletődve szólott.

—Ilyenkor megtesz az ember mindent. A gyermek mégis csak beteg, csúnya a szeme. Valamit be kellene talán adni neki.

—Vagy megkenni...

—Ugyan! Nem külső állapot ez... Különben én nem is ártom bele magam. Talán ha elszaladna a kapitánynéhoz, az tudna valamit mondani.

A nehéz kövér asszony már ment is. Porzott utána az ut, ahogy szaladt, lihegve s megállva egy-egy pillanatra, mig kifújta magát, mert már-már összeesett. A kapitányné lenn lakott a falu végén s mindenre tudott valami orvosságot. Nem drágát, rendesen olyant, ami mindjárt kitelt a háztól, de ha boltba kellett menni érte, akkor is sokkal olcsóbb volt, mint a patika. Varga Boldizsárnén is segített s a kövér asszony nemsokára visszafelé rohant az uton. Valósággal beesett a házba s rekedten nyögte ki, hogy mit tanácsolt a kapitányné.

—Anyatejet kell fejni a fájós szemébe. Honnan vegyem? Honnan?

Zavartan, tétovázva nézett a mellére s az ajtófélfához verte a fejét kétségbeesésében.

—Honnan, honnan?

A másik asszony elsuhant mellette s nem telt bele egy kis negyedóra, már visszajött a pakulárnéval, akinek éppen három hete adott az Isten egy leánygyermeket. A fiu akkor már az ágyban volt s az anyja mellette sírt most már csöndesebben, inkább reménykedve, mint vigasztalanul. A pakulárné becsületes nagy barna arcza sugárzott az örömtől. Boldogan hajolt a gyermek fölé s tele kebléből bőségesen ontotta a vörös daganatba a tejet. A gyermek visított s rugott, de a két asszony lefogta a kezét, lábát s az anyja fáradtan könyörgött a pakulárnénak:

—Még, még... A magáé is jóllakik, meghálálom...

Valamicskét mégis enyhitett a gyermek tüzén a friss tej. Végigfolyt az arczán s hütötte... Behunyta a másik szemét is, ami pedig már szintén dagadni kezdett és fájt... Mégis csendesebb lett s az asszony, aki a mellében hozta el az enyhülést, büszkén huzta össze a nyakán az inget és mosolyogva, boldogan ment vissza a szép egészséges kis leányához, aki azalatt egy szürön, a kutya mellett rugdalózott és nagyokat rikkantott.

Estére se harangoztak még s már nyilvánvaló lett a két asszony előtt, hogy az anyatej nem sokat használt. Talán még ártott is. A gyermek szeme mind nagyobbra dagadt s véresebb lett és most már folyton hasonlatosabb lett hozzá a másik is, mintha valami utálatos, borzalmas nyavalya el akarta volna lepni az egész fejét. Néha a homlokához kapott s még élesebben visított. A száraz, sovány asszony ilyenkor elfordult. Nem birta nézni, hogy hogyan kinlódik a gyerek, s belelágyult, valósággal elolvadt a szánalomban. Azon töprengett, hogy hova kellene menni orvosságért. A gyermek most már egészen az ő kezében volt, az anyjának nem vehette semmi hasznát. A nagy, erős asszony az ágy szélére dülve hangtalanul vonaglott; azt se érezte volna, ha ütik, ha rúgják... Semmi lett belőle.

A sovány asszony egyszerre fölkapta magát és elment. Az ajtócsapásra fölrezzent a gyermek anyja, de rögtön visszaejtette a fejét az ágy fájára. A gyermek utána nyult, kereste a kezét és rimánkodni kezdett neki:

—Nem látok semmit se, magát se. Gyujtson lámpást.

A szomszédné egy másik asszonnyal jött vissza. Éppen az uton találta, amint a szérüről jött vissza s mindjárt hozta is. A magáéból igért neki lisztet és darát s tolta maga előtt, mintha valami állatot hajtana. Az asszonynak az volt a hire, hogy nagyon jó doktor. Tömlöczben is volt már s mostanság már csak akkor hajlandó megosztani a tudományt a szenvedőkkel, ha semmi gyanus ember nincs a közelben, teszem fel kisbiró, zsandár, vagy valami ur. A házba sompolyogva elgondolkozva állott meg a gyermek fejénél. Nem tudott rögtön tisztába jönni magával; ilyen esete nem igen lehetett.

—Talán egy kis porczukrot kellene a szemébe fujni szegénykének—mondta—vagy hogy eczetes tormával borogatni. Talán kámforos pálinka se volna rossz.

—Csak egyet mondjon, ne annyit. Megbódul az ember.

—Hát az eczet, az való neki. Csak rá kell tenni. Ha nem használ, akkor már az Isten ő szent felsége se akar segíteni.

Maga is letelepedett az ágy mellé s a szakajtó rongyba gyömöszölt eczetes tormát ő szorította le a saját két nagy vörös kezével a gyermek szemeire. A gyermek magasra dobta magát az ágyon s hörgött perczekig, mig össze tudta szedni magában azt a hangot, ami végtelen fájdalmának megfelelt. Akkor borzasztót kiáltott, mint egy férfi, akit fejbevágnak s felült az ágyban. Piczi karjaival hadonászott, megmarkolta az ágy deszkáját és rázta, hogy majd leszakadt alatta a nyoszolya s lassan-lassan halt ki belőle a hang. A doktorasszony vállat vont s némileg aggodalmasan suttogott a másiknak.

—Nem tűri, nem hogy használjon.

A szegény asszony szemeiből kicsordult a könny, a földhöz csapta és az agyagba taposta a szakajtórongyot. Azután a két száraz keze közé fogta a gyermek fejét s beszélni kezdett hozzá, mig könnyeivel az arczát mosta.

—Buksi, te kicsi, no fáj...

A gyermek elalélt. Valami kicsi megkönnyebbülés látszott rajta. Feje visszaesett a párnára, kis szintelen kezecskéivel belefogózkodott a szikár, csontos karba, a melyre ránehezedett forró, lázas teste s inkább csak egészen magában, hogy csak kitalálni lehetett, de hallani nem a szavát, az anyját szólította. Az összetört asszony erre fölnyitotta a szemeit s mereven bámult rá a gyermekre.

—A magáé no! Mit nézi!—mondta az idegen asszony s dühösen rázta meg, a mikor erre se akart életre ébredni.

A másik asszony szórakozottan állott föl az ágy mellől, kétszer-háromszor végigjárt a szobán, látszott az arczán, hogy valamin töpreng s aztán egyszerre föllódította a helyéről a doktornét.

—Nem tud maga semmit, de azért megkapja a lisztet meg a darát, ha hamarosan fuvart kerít.

—Honnan lelkem? mind a szérün vannak.

—Józan Sándor itthon van, oda menjen. Mondja neki, hogy négy pengőt adok Mária-Büdig. Legyen itt mindjárt.

Az asszony elment s a szomszédné letérdelt a másik mellé a földre és a fülébe kiabált, hogy hátha megérti.

—Vargáné, elmegyünk a szent Szüzhöz, Büdre. Annak segíteni kell. Nekem nem vérem itt ez a gyerek, de azért ugy imádkozom, hogy tán jobban mint maga.

Az asszony intett, hogy érti. Fölállott s szép rendesen kezdett készülődni. A gyermeket lepedőbe hengergették, mielőtt elmentek volna, a Mária-kép alatt meggyujtottak egy mécsest s a tornácz padkájára egymás mellé ülve, szó nélkül várták a kocsit. A mikor megjött, fölültek, az egyik asszony a gyermek fejét, a másik a lábait szorította magához s mind a ketten elkezdtek halkan a fogaik között imádkozni. Már alkonyodott. A gyermek testén néha, mintha a hideg futott volna végig, ugy megreszketett. Az anyja jobban a fejére huzta a lepedőt s a mikor rápillantott, megragadta a másik asszony karját és nyögve beszélt.

—Nézze, mintha feketednék.

Az is belenézett a lepedő tölcsérébe s halványan meredt reá a mozdulatlan gyerekre. A fiúcska halántéka igazán feketedni kezdett, előbb csak egy karikában, aztán mindig sötétebb lett a folt. De élt. Mintha vigasztalni akarta volna a két asszonyt, egyet-egyet rugott rajtuk, vagy a kezével bökött beléjük, de gyengén, alig-alig hogy észrevették.

Hallgattak aztán az egész uton. A sovány asszony átfonta még a szomszédját is az egyik karjával, nehogy kiessék a kocsiból s ugy kiabált a lovakra: gyihé! gyihé!—A hangja rikácsolt s a kis lovacskák igazán megijedtek tőle, mert galoppban iramodtak neki a büdi kaptatónak.

A csodatevő szüz asszony képe a templomban volt Büdön. A két asszony nyitva találta az ajtót. Akkor már csak az anyja karjában volt a gyerek s a nehéz nagy asszony végig esett a kövön s a feje fölé tartva a hideg, most már csak alig pihegő kis testet, rikoltva követelőzött.

—Itt van, no most! Lássam, hát lássam! Mária, add vissza, Mária, ne vedd el.

A sovány szomszédné hátrább huzódott és ugy imádkozott, hogy egy pillanatra meg nem állott a szája. Gyors, sietséges motyogása volt a kiséret ahhoz az őrjöngéshez, a mivel a másik asszony sikongott a szeliden mosolygós asszonykép előtt.

És lassan egészen fekete este lett.

Kérem szépen, az a baj nem ott kezdődik, a hol mondani méltóztatik, hogy az asszony bejött a kávéházba, hanem előbb, messze, a hova visszamenni nem is volna eléggé fontos a nagyságos uraknak. Ha ugy parancsolják, hogy mondjam, hát mondom, csak éppen hogy az ügyvéd urral szeretnék pár szót váltani, mert nem akarnék csak ugy a magam jószántából valami olyast mondani, a mi megnehezítené az ügyemet. Elég sulyos az már ugy is.

Ott kezdtem, hogy sokkal hamarabb születtem meg, mint a hogy apám elvette az anyámat. Csak ugy együtt éltek s én kilencz esztendős voltam, a mikorra anyám addig kunyorált, hogy az oltár elé mentek. Apám ácspallér volt s elejétől kezdve nagyon dühös volt rám, hogy csak én voltam az oka a házasodásának. A hol csak előkapott, megpofozott, fölrugdalt s rám kiabált, hogy egy ilyen ostoba béka miatt sok előnyös pártit elmulasztott. Tehettem én arról? Egyszer ugy megütött, hogy belesántultam, azóta biczegek a ballábamra. Most még nem annyira, mert jó meleg idő van, de ha változik a temperatura, bizony nagyon észre venni, akár mekkora sarkot rakatok is a csizmám alá. Félénk beteges gyermek lettem az apám miatt s tán a fejemben is volt valami baj, mert biz én még ma sem vagyok valami értelmes ember; csak éppen hogy dolgozom, a mihez éppen értek s a mihez nem kell olyan nagy tudomány, mint teszem fel a betüvetéshez, meg a rajzhoz s több afféle uri munkához.

Anyámnak volt egy bácsija Oláhországban. Timár, meg finomabb dolgot is elkészít, szattyánt ilyesmit olyan puhára, mint a bársony. Annak irt, hogy vegyen magához, aztán fizet értem tiz pengőt a kosztra, meg a kvártélyra s tanuljam ki a mesterséget. Igy kerültem oda le. Nem volt kedvem a timársághoz, de hát láttam, hogy végre is valamit meg kell tanulni. Mig rendesen megérkeztek a tiz forintok, nem is volt semmi bajom, de egyszer anyám betegeskedni kezdett, akkor azt irta, hogy legyenek egy kicsit türelemmel, aztán meghalt, hát egészen egyedül maradtam s most már ott kezdtek verni. Egészen belebutultam, még gyávább és siránkozóbb fiu lettem s egyszer aztán nekiindultam a világnak.

Azóta aztán csavargok. Nem loptam, nem csaltam, csak legföllebb koldultam, ha már nagyon éhes voltam, de azért senki világtolvaját annyiszor be nem zárták, mint engem. Mintha csak arra lett volna mindenfelé a zsandár meg a policzia, hogy engem lökdössön be a tömlöczbe, ki a tömlöczből, meg utaztattak, kikergettek a városokból, elküldtek a határra, lefotografáltak egy numerussal a kezemben, rámfogták, hogy valamibe töröm a fejem, pedig sohase akartam egyebet, mint megszerezni egy darab kenyeret. Nem kellettem senkinek. Egyszer, a mikor már nagyon el voltam keseredve, azt hiszem Brüsszelben vagy Lyonban—eljutottam én kérem szépen mindenfelé—egy korcsmába ténferegtem. Sok szocziálista munkást találtam ott, a kik éppen arról szónokoltak, hogy milyen lesz a jövő társadalma, meg hogy minden ember egyenlő.—Ezek az én barátaim,—gondoltam,—de aztán kicsufoltak és kidobtak. Nekik se kellettem. Megpróbáltam mindent, de hát nem ment. Akkor aztán mondta valaki, hogy legyek pinczér. Valami első nem leszek ott se, de hát megélhetek valahogy. Azóta egészen jó dolgom van, hogy soha jobbat ne is adjon az Isten. Egész jól elbiczeghettem volna odáig, a hol aztán már többet nem biczeg az ember...

Akkor aztán közbejött az, hogy megházasodtam. No, ez nagy eset volt az én szegény életemben. Sohase is mertem volna gondolni arra, hogy nekem valaha saját ágyam legyen, meg éves lakásom, rendes kosztom, a mit az asszony tálal fel... Mégis megesett... Most már elég baj lett belőle, hanem akkor nem birtam magammal az örömtől. Lágy természetü ember vagyok, minden megríkat; akkortájban sokat sírtam; magam se tudtam, hogy miért, csak potyogott a könnyem s csendes megelégedés töltött el.

—No öreg fiu, mondtam magamnak—hát csak neked is megvirrad. Egy kicsit kevesebbet iszol ezután, mert akkor tetszik tudni, ugy éltem, mint a többi pinczér; aztán hozzá se nyulsz a krajczárokhoz, a mi összegyülekezik a zsebedben, aztán jól lesz... Nem is értettem egészen a dolgot. Furcsállottam... Mivel érdemeltem meg? Hát mindegy, megtörtént, akadt párom nekem is.

Nem volt szép, öreg is már egy kicsit... A nyári lokalitásban ismerkedtünk meg. Egy másik leánnyal vetődött ki oda, meg egy rendőr is jött velök, a ki meg a bátyja volt. Szivesen beszélt... Aztán mondta, hogy tegyek forró fokhagymát és ineresztő pópiumot a lábamra, arra kinyulik. Ez nekem jól esett... Lám, lám... gondoskodik rólam... Ott maradtam egy-egy perczre az asztalnál... Beszélgettünk... A másik leány kaczagott; azt hiszem azon mulatott, hogy hogyan tánczolnak a kezemben a sörös poharak, a mig járok; ő leszidta, hogy viselje becsületesen magát; ezt mondta a rendőr is, aztán jöttek máskor is és hamar rendbehoztunk mindent. A főnököm adott negyven forintot, azzal vettünk butort, asztalt, székeket, szekrényt, lámpát, már a mi kell; ő is ide adta, a mije volt, azzal fizettük meg a papot s éltünk szép csendesen, boldogan; hogy milyen boldogan, azt nem is tudja az, a ki csak ugy könnyen jut a családhoz, a szép ember, meg a ki ép, egészséges. A mikor tellett az időmből, hazaszaladtam, néha még délután is, három és öt óra között... Később diványt is vettünk... Ott hevertem, a mig az asszony a tüz mellett elmosta az edényt s dudorászott... A szekrényben egyszer ezüst forintokat is láttam egymásra rakva. Nem szóltam egy szót se, csak egyszerre ugy éreztem, hogy ur vagyok s arról kezdtem gondolkozni, hogy hol nyitom meg majd a kávéházat.

Akkor már kávéházban voltam. Ott több ember megfordul. Mégis csak jobban összeszedi magát az ember. Sokat kell eltürni; ugy beszélnek az emberrel a vendégek, mint a kutyával, hanem hát nem az a fődolog, hogy czirógassanak, hanem, hogy éljünk.

Igen, erről akartam beszélni...

Nincs annak terminusa, hogy mikor, nem is ment egyszerre, hanem lassan-lassan, nagyon büszke ember lettem. Nem a vendéghez, hanem csak ugy magamban, meg az asszony előtt. Gondoltam, hogy nem vagyok éppen hányt-vetett ember, éves lakásom van, családom, becsületes keresetem, minek engedjem meg, hogy minden lump belém törülje a lábát. A kávéházban nem szóltam semmit, a vállaim közé húztam a fejem, hanem otthon kezdtem nagyobbnak mutatni magam, mint a milyen voltam. Gondoltam, hogy az asszony előtt csak megmentem a becsületet. Lassan kezdtem, aztán mindig többre bátorkodtam, mert láttam, hogy jól esik neki, de meg hát legfőképpen nagyon jól esett egy kicsit kiegyenesedni. Mondtam neki:

—No te asszony, a pinczérnek ugy általában nem igen megy jól a sora az üzletben. Nem igen bánik vele valami tisztességesen se a kávés, se a vendég, hanem nekem semmi bajom. Ugy megbecsülnek, hogy szinte csoda. A multkor is egy társaság megkinált sörrel, kávét meg annyit ihatom, a mennyi belém fér.

Aztán azt mondtam egyszer, vagy nem is éppen azt, hanem olyasformát:

—Az ember igazán nem is érzi, hogy ki kell szolgálnia a vendéget. Azt mondják: kérek szépen egy kapuczinert, egy sört, meg-megköszönik; ilyen helyen csak jól érzi magát az ember. Müvelt emberekkel van dolga, nem érzi, hogy fárad.

Aztán meg olyast is mondtam, hogy majdnem ugy vesznek a vendégek, mintha én volnék a gazda. Még a főnök is. Olyan társforma vagyok, mintha nekem is lenne pénzem az üzletbe fektetve. A tüzlegény a multkor is mondta:—Hej Ferencz ur, csak nagy becsülete is van itt magának. Azelőtt még pofon is csapták minálunk a pinczért...

Az asszony ugy nézett rám, hogy aztán már egészen beleszoktam a hazudozásba. A mint betettem magam után a kávéház ajtaját, mintha kicseréltek volna. Ugy mentem haza, mint valami hivatalnok az irodából, pedig hát egyszer-másszor ugyancsak bajos volt már lehazudni, hogy milyen keserves volt a dolgom a kávéházban. Én voltam a viccz, tetszik tudni. Volt egy vendég, aki mindig ugy jött be, mint a hogy én biczegek a ballábamra; figurát csináltak belőlem, lökdöstek az asztalok között, a kávés tegezett és kiabált reám:—szedd a lábad te sánta lidércz! odább te göthös!—A vendégek kaczagtak, egyszer a konyhából bekérték a kalapomat, teleöntötték sörrel s a fejembe csapták; én voltam a kávéház komédiása. De nem szóltam egy szót se. Most már gyerek is volt odahaza, fiu, a kiből ugy határoztam, hogy tanult embert nevelek, meg az asszony, aki mosott reám, meg ugy gondoskodott rólam, mintha az édes anyám lett volna, hát csak elnéztem mindent. Bánja a fene, gondoltam, szenvedek, legalább van miért. Leginkább a mészáros legények jártak hozzánk a vágóhidról. Mit kezdjek ki velük. Elcsapnának, aztán a gyerek, meg az asszony... ördög vigye... Nagyobb szerencsétlenség is megesett már sok emberrel, mint hogy röhögtek rajta.

Otthon pedig azt mondtam, hogy a kávés megkinált, hogy álljak be melléje kompánistának. Pénz nem kell semmi, csak éppen hogy részesedem a haszonból, meg hogy felügyelek a személyzetre...

És itt ütött be aztán a baj. Innen kezdve már ismerik a dolgot a nagyságos urak. Nem védelmezni akarom én magam azzal, a mit elmondtam idáig, csak éppen azt akartam elérni, hogy tudja meg a törvény, miről van szó.

Egy délután,—ott meg is van irva az irásokban, hogy mikor, én már nem emlékszem tisztán vissza,—éppen nagyon tréfás kedvökben voltak a mészáros legények. Azzal mulattak, hogy egyik is meg a másik is kinyujtotta elém a lábát s nem engedett tovább, hacsak át nem ugrom, ami egy ilyen csámpás embernek nehéz dolog. Az alatt elől az üveges ajtón bejött az asszony. Nézte az egészet s a mikor előre jöttem, ijedten rám szólott:

—Mit csinálsz?

Nagyon megzavarodtam, de azért valahogy csak kivágtam magam.

—Tréfálkozom az urakkal. Igy napközben eljátszunk egy kicsit.

—...A fájós lábaddal...—ezt már ugy mondta, hogy láttam a szemében a tájékozatlanságot, a hogy körülnézett, meg elrémült. Hanem azért, ha akkor mindjárt vége szakadt volna a dolognak, nem lett volna semmi baj. Otthon majd csak beszéltünk volna valahogy... Hanem a vendégek garázdák lettek. A mikor nem mentem vissza, kiabáltak utánam.

—Jösz-e már te sánta majom?

—Hol maradsz te Luczifer?

Az asszony bámult ide-oda, elképedt, sírt; egyszerre vége lett mindennek, amit szépen megépítettem otthon. Mondani akartam, hogy:—hát bizony édes fiam, a te urad nagyon keservesen vájja ki a garast keresetnek, hogy kutyája mindenkinek, de azért mink csak mink vagyunk, éves lakás meg... Hanem akkor előre jöttek a vendégek, elől az, aki mindig kifigurázott a járásomban, s most pedig kiabált, hogy:—te biczegő majom—és több efféle. Elfutott a düh, ami nálam olyan hirtelen jött, mintha egy pohár nagyon erős pálinkától egyszerre részeg lesz a gyengefejü ember, mellettem volt az a dákó, ott a tekintetes törvény asztalán, a fejébe csaptam s aztán vége lett.

Igy áll a dolog, könyörgöm alázatosan.

I.

Kevesen látták a dolgot, de az a kevés tovább beszélte a sokaknak, s mára már kész a világra szóló skandalum. Tegnap délben a legelevenebb uton, ott a hol a nagy emeletes kávéház és vendéglő kaczérkodik a komoly, csupa oszlop Operával, megállott egy kocsi. Egy öreg ur ült benne és egy szép fiatal, barna leány, tizenhat-tizenhét esztendős, nem is egészen hosszú ruhában, csak olyanban, a mi bokáig ér. Az inas leugrott, föltárta az ajtót s lesegítette a gyermeket, a ki egy kicsit körülnézett, keresett valakit. A lámpa mellett egy kopottas fiatal ember állott. Bátor nézésű, jó vidéki fiu, bizonyosan valami egyetemi hallgató, vagy még inkább valami teknikus, a ki az apróhirdetések között nagyon szerény feltételek mellett olyan haszontalan kölyköket keres, a kiket szekundába ponáltak a professzorok s most valahogyan ki kell rántani a sárból. Mikor a leány meglátta a fiut, merészen hozzálépett, mondott neki pár szót s megfontoltan, komolyan, minden sietség nélkül megcsókolta az arczát. Akkorra már néhány kiváncsi ember állott meg körülöttük s ügetve jött egy lovasrendőr, hogy lássa, mi a baj. Az öreg ur végignézte az egészet a kocsiból; mikor a leány visszafordult, eléje nyujtotta a kezét, bevonta maga mellé, az inas becsapta az ajtót s a nyugtalan, ideges két nagy nyulánk ló megindult. A fiatalember tovább ment s valami jegyzetekért betért egy antikváriushoz. A kiváncsiak is eloszlottak százfelé kolportálni a hirt, a mi az estilapokról már lekésett, bár egy éppen arra lézengő riporter nagyon utána vetette magát a dolognak.

Hogy ne tessék valami nagyon rosszat gondolni arról a kis leányról, ime, elmondom a történetről azt is, a mi az eleje volt.

II.

Körülbelül egy hete Rácz Lajos teknikus ur, a kinek még csak éppen egy szigorlata hiányzik ahhoz, hogy gépészmérnök legyen, fölmászott egy omnibusz tetejébe s kiment a ligetbe tanulni. Ilyenkor ott nagy csend van, még a verebek is hangtalanul gubbaszkodnak össze a hidegben. Ha végigjárkál az utakon, nyugodtan gondolkozhatik az ilyen diákember, a kit nem bánt a fagy meg a dér. A nagy kocsi lassan döczögött előre a sima uton, a diák fölállott a kocsi korlátja mellé s azon mulatott, hogy benézett a földszintes lakásokba s egy szép ebédlő berendezést keresett magának arra az időre, a mikor majd ebédlője lesz.

Könnyü, nagy kosárforma kocsi közeledett gyors ügetésben az ut végén. Gyönyörü, könnyü lábu, karcsu lovak voltak elébe fogva. Fiatal ember tartotta a gyeplőt s nem ült mellette más, mint egy őszes bajuszu, pörge kalapos kocsis. A diáknak megakadt rajtuk a szeme, kihajolt a korláton s ugy nézte, hogy hogyan jönnek s hogy suhannak el majd az omnibusz ablakai alatt, gyorsan, tünemenyszerüen, mint a gondolat, a mi csak átfut az ember agyán. Mosolygott s egyszerre följajdult és az arczához kapott. Bal fülétől a szájáig hosszú vörös vonal egy szempillantás alatt, mintha késsel hasították volna végig. Az urfi, a ki a lovakat hajtotta, végighuzott rajta az ostorral. A szegény fiut előbb megbénította az éles fájdalom s mikor jajgatni kezdtek körülötte az emberek, hogy—gazság, aljasság, ha tanu kell, hát ők itt vannak valamennyien...—neki pirult az egész arcza, hogy elveszett benne a vörös vonal s lebotorkált a lépcsőn s futni kezdett a kocsi után. Mire néhány lépést tett, már eltünt a fogat s a diák tehetetlen dühvel állott meg az utczán. Azalatt végigfolyt a kabátján a vér s gyülekezni kezdtek körülötte a jó emberek, hogy megvigasztalják. Rettenetes volt a szép nagy fiu. Szemeiből csurgott a könny, fáradtan lihegett a nagy indulatban, a mi majd szétvetette, fuldoklott. Tisztelettel bámult rá a tömeg s jött egy rendőr is, a ki azt mondta, hogy menjen be a kerületi kapitánysághoz, ott majd kinyomozzák, hogy ki volt az a betyár...

A fiu menekült előlük. Zsebkendőjét folyton az arczára szorítva indult el az utczákon kóborolni. Egy-két óra alatt lehült egy kicsit, nyugodtabban gondolkozhatott a módokon, a hogy utána járhatna az ostorosnak. Végre is nem tudott egyebet kiokoskodni, mint hogy néhány lapban apróhirdetést adott ki, a miben felszólította azt az urfikocsist, a ki megütötte, hogy jelentkezzék, különben gyáva kölyöknek tartja.

A hirdetések árát a házi asszonya adta kölcsön s ő borogatta éjjel az arczát is jeges ruhával, mig a fiu lázasan s izgatottan elaludt egy-egy negyedórára.

III.

Három nap is elmúlt s az urfi még mindig nem jelentkezett. A negyedik napon másik házba, sokkal szebbe és előkelőbbe költözött át a történet. Báró Tomahidy Ferencz urnak az öregebb kocsisa, a ki szintén Ferencz, de csak az egészen közönségesek közül, elfogta a lépcsőn a kisasszonyt és alázatosan megkérte, hogy szólhasson egy pár szót, mert már nem birja tovább magában tartani, ha kocsis is az ember. Van benne becsület, különösen, ha annyi derék urat szolgált, a milyen a fiatalok között már nem igen akad...

—No hát mi baj?

—Nagyon megköszönném, ha a méltóságos báró urfival ezután a Gábor menne kocsizni. Fiatal mind a kettő... Én meg megmaradnék a kisasszonynak meg az öreg báró urnak...

—Miért?...

—Hát mert ha véletlenül ugy előfognák az ifju urat, hogy elrakják, hát én már nem igen volnék melléje való. Nem tudom, hogy ugy feledékenységből, mert nem ismerném meg benne hirtelenében a gazdámat, nem-e ütnék én is rajta egyet-kettőt...

A kisasszony bámulva meresztette a szemeit a vén emberre.

—De hát mi történt?...

—Benne áll már az újságban is, itt hátul... Elől ugy látszik szégyelték kiirni.

Egy gyürött lapot huzott elő a zsebéből. A leány sápadtan kapott utána, de a kocsis nem adta mindjárt oda. Előbb körülvonalozta a körmével a helyet, a mit el kellett olvasni s méltatlankodva dörmögött:

—Nagyon keresi az a fiatal ember. Én se hagynám annyiba.

A leány nekidült a karfának, egy darabig szótlanul maga elé bámult, sirni szeretett volna, valamit megsiratni, a keserüség összeszorította a torkát s erősen összenyomta az ajkait, hogy valahogy ki ne szaladjon a száján valami keserves nagy hang.

—Ő volt?...—kérdezte halkan.

—Igenis, kérem szépen. A mikor ki akartam rántani a kezéből az ostort, még rám is kiabált, hogy: marha, barom!... Nem szoktak igy beszélni az emberrel... Kérdeztem, hogy minek bántotta azt a fiatal embert; azt mondta, hogy csak ugy, mert tetszett neki... Bizott a lóban, az elvágtat majd vele... De az a fiatal ur utána jött, itt van ni...

—Jól van.

A kisasszony alatt megingott a föld. A kocsis lármázta elő a szobalányokat. De mégse volt szükség rájuk, a maga erején ment fel a második emeletre, a hol a bátyja lakott. Az inas utját állotta s azt mondta, hogy a gazdája még alszik.

—Keltsd föl rögtön.

IV.

Mikor bejutott a rendetlen szobába, ráesett egy székre. A bátyja álmosan kérdezte meg:

—Mi bajod?

A leánynak reszketett a hangja, a mig csendesen, visszafojtott indulattal beszélt:

—Küldd ki Tónit az előszobából, mert kiabálni fogok.

—Nem baj.

A leány kiszólott az ajtón:

—Hivja fel a papát!

A bátyja nagyot nézett erre.

—Minek?

—Legyen itt. Ismerje meg a fiát.

—Mit akarsz?

A gyönge gyermekleány hangosan zokogni kezdett és jajgatott, mintha ütnék.

—Kiabálni, kiabálni...

A bátyja most már csakugyan megijedt s hozzá akart menni, hogy segítsen rajta.

—No mi bajod?

A leány most már fölállott, nekitámaszkodott az asztalnak, hogy erősebb legyen s most már keményen, olyan érdesen beszélt, a milyen hangot ebből a szép, piros, üde gyermekszájból nem várhatott az ember.

—Mit akarsz? Azt akarod, hogy belehaljunk mind a szégyenbe, a mit ránk hozol? Meddig megy a hitványságod? Te férfi, te ur, hát a kocsisok tanítsanak meg becsületre, arra vársz?

Oda dobta neki az ujságot, kicsi öklével rácsapott arra a helyre, a mit a Ferencz vastag, paraszt körme körülvonalozott.

—Láttad?

Most már a bátyja is elsápadt és hebegett, mint a megfenyegetett gyermek.

—Igen.

—És nem mentél oda megmondani, hogy te voltál?

—Nem... Valami ripők...

—Rossz ember! A mama már meghalt bánatában, hogy ilyen semmi a fia, a papa megőszült és meggörnyedt, mintha százéves lenne, én tönkre komolyodtam, elvetted tőlem a gyermekségemet... Te ember vagy? Milliomszorta emberebb vagyok...

Az öreg báró jött be s tétovázva állott meg az ajtóban. A leány hozzá szaladt s a kabátját rángatva, huzta be a szoba közepébe.

—Papa, ez az ember itt a te kocsidon, a te lovaidat hajtva, a te ostoroddal arczul csapott egy fiatal embert, a kit először látott életében. Most az keresi az újságban, hogy ki volt a bántalmazója. A te fiad tudta ezt és nem mer oda menni, hogy azt mondja: engedj meg uram, én egy hülye urfi-gyerek vagyok, sajnálom, hogy bántottalak, vagy hogy kiálljon vele kardra, vagy nem tudom én mire. Itt hever, mint egy lusta állat és hozzám jön panaszra a kocsis, hogy ő szégyenli ilyen ficzkóval egy uton járni...

Az öreg ember szó nélkül várt, hogy talán mond valamit a fia és a mikor látta, hogy hiába várakozik, elfordult és indult kifelé... A leány azonban utána kiáltott.

—Papa! Még valamit akarok mondani. Itt halljátok mind a ketten... Ugy nyugodjék sirjában a mama, ugy légy boldog te, ugy szeress engem, a hogy megteszem, a mit mondok. Elégtételt akarok adni annak a fiatal embernek. Rögtön irok neki s ha az utczán bántották, hát az utczán teszem jóvá a bátyám aljasságát. Velem jösz holnap és én megcsókolom azt az embert ott, a hol ez a ficzkó megütötte. Megmondom neki, hogy egy gyáva sihedernek vagyok a húga, ne panaszoljon ránk, mi nem vagyunk az okai annak, hogy ez lett belőle. Megcsókolom...

—De fiam...

—Papa velem jösz. Esküdtem... A mama nyugalma...

V.

Ez a botrány története. Ne méltóztassék nagyon szigorúan megkritizálni azt a drága barna kis leányt.

A fiatalabb Glubovitz jóformán suhanczkorában került fel a fővárosba, de már akkor se igen látszott meg rajta, hogy vidéki. Roppant finoman öltözködött s a modora is olyan előkelő volt, mint valami hivatalnoké. E miatt valami megkülönböztetett szivességgel bántak vele a boltosok, a kiknél segédkedett. Csak ugy szóltak hozzá: Szabad kérnem Glubovitz ur, kérem, sziveskedjék Glubovitz ur... És különösen kitüntették az asszonyok, a vevők. Órákig elültek az áruasztal előtt a törpe zsöllyéken s várták, a mig Glubovitz ur mással végzett, hogy rájuk került a sor, mint a patikában. A többi segéd azalatt a pudli körül ácsorgott s jóformán csak a keze alá adtak holmit, a mint parancsolta. Azalatt pedig alattomosan pislogtak reá és névtelen levelekkel igyekeztek bemártani a főnöknél. Glubovitz mindennel szemben érzéketlen maradt. Azzal az elegancziával szolgálta ki a hölgyeknek a csipkét, szalagot, fodrot, mint a bankár a grófokat a büróban; szó nélkül jött, ment, pontosan, mint valami óramű, senkit se engedett közel magához, hozzáférhetlen, hideg, mindig frissen vasalt uri ember volt, a kinek csak akkor villant meg a szeme, ha sok pénzt olvasott. Ilyenkor lázas, mohó vágygyal tüzelt le a pillantása a bankókra és reszketett a keze. Különben egy viczeházmesternél volt hónapos ágya s retket, vagy ha éppen pazar kedvében volt, turót vacsorázott. Ebből a vizes lyukból, a mosókonyha mellől indult ki minden reggel a sok nagy ház közé, a mik közül néhányat már kiválogatott magának akkorra, a mikor sok pénze lesz s a kiéhezett ember végtelen étvágyával nézte a sok boltot, a mit majd mind fölfal, ha egyszer elég pénze lesz ahhoz, hogy a maga kezére kezdjen üzletet.

Igy élt ugy tiz esztendeig s akkor aztán fölmondott a főnökének s a szomszédban bérelt egy kétakkora boltot, mint a milyenben eddig szolgált s bevonult belé, mint egy fejedelem. Sok ládával, szövettekercscsel megrakott kocsi kisérte s hátul egy egylovas szekér hozta a nagy, kétajtós kasszát, a mit nyolcz legény czepelt be rudakon a sarokba mindjárt a gázóra mellé. Oda készitették el az irodát is csupa üvegfalból s beállitottak két iróasztalt is. Egy tekintélyeset a főnök urnak s egy kicsi szerényet a fal mellé valami hivatalnoknak, a ki majd a könyveket vezeti.

Akkor irta az öreg Glubovitzné levélben, hogy jó volna talán a nagyobbik fiunak is Budapestre jönni. Csinálja be valahová az öcscse, vagy adjon neki egy kis állást vagy valamit, szerényet. Nem sok kell neki, csak éppen hogy éljen. A fiatalabb Glubovitz erre irt, hogy csak jöjjön a bátyja. Azt gondolta, hogy ugy is szüksége lesz valami megbizható emberre, fölhozta tehát Adolfot és beültette maga mellé az üvegirodába.

A bátyja azonban falusi volt, nem igen ismerte ki magát itt az urak között. Esetlenül, a nagy testü emberek tempós lassuságával mozgott, dörmögve, nagyokat nyelve beszélt s a mikor már néhányszor kegyetlenül leszidta az öcscse, óvatosan vigyázott, hogy ne mondjon valami olyast, a mire az megint ostobának meg marhának mondja el. Különben egészen jól elvégezte a dolgát a sok üzleti könyv között, a melyeket mintha egytől-egyig hozzámértek volna; dolgozott három ember helyett. A fiatal Glubovitz különben alul tejüveget vágatott az iroda falába s ilyenformán a vásárló nagy uri közönség szemét se zavarta a nagy falusi zsidó, a mint neki dülve a könyveknek, széles háta kifeszült a zsiros, kopott barna kabátból.

Azonközben hire ment a fiatal Glubovitz szép nagy üzletének otthon is, és felkivánkoztak az öregek. A vén Glubovitz sétálva pipázni akart a szép boltban, a mama pedig csak nézni a sok csipkeholmit és simogatni a szemeivel a selyem és bársonyfélét. Különben azt is irta, hogy szeretné valami jó tanárral megvizsgáltatni magát, mivelhogy napról-napra nehezebbnek érzi a gyomrát meg a lábait s azt hiszi, hogy vizkórsága van. Az idősebb Glubovitz, az Adolf megijedt erre. Nagy keze reszketve ügyetlenkedett a könyvekben, sürüen törülte a szemeit egy nagy kék keszkenővel.

—A mama, a mama,—motyogott s idegessé tette az ifjabb Gluboviczot, a ki már nem volt ennyire naiv. Rákiabált a nagy aggodalomba egészen belebutult emberre, hogy ne marháskodjék s fogja be a száját. Azt mondta, hogy ő tovább lát az orránál. A mama föl akar jönni a nyakára, annyi az egész. A vén fiu, az Adolf belebujt a könyvekbe és rázta a fejét.

—Nem igaz, nem igaz.

Hogy mennyire igaza volt az Adolfnak, az hamarosan kisült. Az öreg asszony állapotát veszedelmesnek tartotta a tanár s azt mondta, hogy jó lesz mindjárt ott tartani a szanatóriumban. A három Glubovitz visszament a boltba s az öreg, a falusi mindjárt meg is engedte magának azt a gyönyörűséget, hogy sétálva pipált ott, a hol az uri dámák alkudtak a sok czifra semmiségre. Rémülten lökdöste be az üvegketreczbe a kisebbik fia. Mig maga előtt taszigálta, azt mondta neki:

—Parancsoljon beljebb kerülni, tessék...

Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy az a nagy csizmás, falusi zsidó az apja. Az Adolf tájékozatlanul, bután bámult reá s csak akkor jött méregbe, a mikor az öcscse már künn tárgyalt a dámákkal a boltban. Az apja azonban keményen lehordta:

—Te mindig olyan nagy barom voltál, hogy megijedtek tőled a népek. Igaza van neki. Finom ember kell az üzlethez, finom...

Különben a vénebb Glubovitz fiunak anyai részről is kijárt a maga porcziója, a mikor befőttet meg narancsot vitt a szanatóriumba. A nyögős, mindig panaszos öreg asszony se igen válogatta meg a szót, ha ezzel a nagy, esetlen ficzkóval beszélt. Sírt, ha megforgatta a feje alatt a párnát s a térdével meglökte az ágyat s azzal aludt el, hogy leszedett a vén fiuról minden becsületet, mig mind nagyobbakat és nagyobbakat pislantott s fáradtan, inkább nyögve tudtára adta a véleményét.

...—Gyula más... Abban örömöm telik... Finom szép üzlete van. Ő maga is urfi... Te utálatos bivaly, ugy lökdösöl, de ugy...—Ilyenkor már nehéz lélekzettel, erősen szuszogva elaludt s a nagy bivaly Adolf, sóhajtva járta körül az ágyat, hogy betakarja a fölfuvódott formátlan testet.

A tanár különben nagyon hallgatagon viselte magát, mint a tudósok általában, hanem egyszer mégis megmondta az Adolfnak, hogy a vén asszonyra már ne igen sokáig számítsanak, mert egyszer csak elmegy. Máskülönben nagyon nehézkes, de ha eljön az órája, akkor olyan fürgén kilibben ebből a világból, mint egy kis lepe. Csak a szivére kell, hogy menjen a viz,—mondta némileg népiesen a tanár ur, hogy az Adolf is megértse—s akkor aztán vége.—Akkor nap erőszakkal kellett eltávolítani Adolfot a kis üvegirodából, mert kihallatszott a görcsös, csuklós zokogása a boltba. És ekkor történt meg az, hogy a mikor az öcscse már nagyon durván szidta, a vén fiu fölkapta az egyik nagy könyvet s agyon akarta csapni a finom uri boltost. Szerencsére nem sok uri dáma volt az üzletben éppen abban az órában.

A vége pedig az lett a dolognak, hogy egyszer csakugyan a szivére ment az öreg asszonynak a viz. Az öreg Glubovitz már vagy három nap óta mellette volt a szanatóriumban. A két fiu pedig éppen fenn volt a raktárban, a mikor lenn a kis üvegbüróban csengett a telefon s a tanár beszélni akart valamelyikkel a testvérek közül. Egy kis szőke segéd szaladt a telefonhoz s aztán meg fel a raktárba elmondani, hogy mi az izenet; ő maga is izgatott volt egy kicsit s a mikor lejött, kocsiért rohant.

Az öregebbik Glubovitz ugy rohant le a kis csigalépcsőn, hogy majd összetörte magát, hátul pedig erélyesen rákiabált a másik.

—Micsoda buta szaladás... senki se kerget...

—A mama, a mama.

—Azzal nem segitsz rajta, ha kitöröd a nyakad.

Akkor már leérkeztek a boltba s a gazda intézkedni kezdett.

—Krausz! Üljön a pénztárhoz. A Liza kisasszony menjen le a pinczébe s mig visszajönnénk, nézze meg a japán selymeket. A mi csak egy kicsit nyirkos, azt külön kell tenni. Majd én aztán gondoskodom róla. Fekete ur menjen a vámházhoz. Hol van Fekete ur?...

Fekete urat előbb elő kellett keresni, mert nem volt a boltban. A vénebb Glubovitz ész nélkül szaladgált künn az udvaron, meg benn a pinczében, mig előkereste valahol. Ugy hozta, mintha rabot sürgetne a biró elé s izgatottan pusmogott az öcscsének.

—Siess kérlek. Menni kell már.

Mérgesen felelt a fiatalabb Glubovitz:

—Csak intézkedni kell előbb, vagy mi?

A vénebb igazat adott neki, de szorongva leste, hogy vége legyen már a beszédnek.

A mikor még egyre halmozta egymásra a sok utasítást az öcscse, szembe került vele a pudli mögé s lihegve, kinban könyörgött neki a szemével, hogy siessen. Az ifjabb Glubovitz pillantása párszor bosszankodva siklott rajta végig, de végre is méregbe jött a gazda s csunyán lehordta az okvetetlenkedő vén fiút.

—Eredj a pokolba! Hagyj nekem békét! Ugy hagynád itt az üzletet, mint a kocsis az istállót, hogy pusztuljon benne minden. Szégyeld magad!

—Szégyenlem, de gyere, kérlek szépen. Talán már nem is találjuk életben.

—Hogyne, mert olyan könnyen megy az.

—Elég könnyen, gyere Gyula, gyere.

A fiatalabb most már igazán dühbe jött.

—Hallgass! Nem vagyok kiváncsi az óbégatásodra. Én nem vagyok magadfajta vén szamár, fogd be a szádat. Kérem a Gizi kisasszonyt.

A kisasszony nem igen sietett, s az öregebb Glubovitz a sorsába beletörődve, csendes megadással várt hátul, nekivetve a hátát egy oszlop batiszt kelmének.

—Gizi kisasszony, ne mulassa el a napot az inasokkal!

—Nem, kérem.

—De igen, kérem. Ha szüksége van rá az embernek, sehol se találják. Tartsa itt az orrát! Menjen fel a raktárba s a nyári holmiban csináljon egy kis rendet.

Hátul csendes, rekedtes hang szólott bele a beszédbe.

—Gyere már.

Mérgesen riadt rá a vén vidékire a fiatal Glubovitz.

—Intézkedni csak kell! Hívják ide a Ferenczet!

Mindenfelé kiabáltak:

—Ferencz! Ferencz!—Hátul pedig sötéten bámult a sok ember közé az öregebb Glubovitz.

Végre elindultak. A fiatalabb testvér az egész uton szidta az öreget. Azt mondta, hogy még ez se jutott az eszébe, az se, ilyen hajszában az ember mindent elfelejt... A vén fiu pedig nyögött mellette:

—A mama, a mama...

A szanatóriumban szomoru csend fogadta őket. Mikor az öregasszony szobájához értek, éppen kifelé jött a tanár.

—Már késő kérem. Meghalt.

Az öregebb testvér neki vágta magát az ajtónak... Lihegett a melle s ordítani kezdett mint egy nagy állat.

—Mama, mama!

Az öcscse csitította.

—Ugyan hallgass! Ne bolondulj meg... Összeszalad a ház...

Az egyenesre szabott rekettye-bokrok közül frissen kavicsozott rázós utra ért a kocsi s belülről idegesen zörgette meg a kocsis háta mögötti ablakot az egyik utas.

—Lassan! kirázod a velőt a fejemből.

Hátul mind inkább homályba veszett a palafedelü nagy ház. Egybefolytak rajta az ablakok s szürkült a falában a vörös tégla; mikor fölértek egy kis kaptatóra, már geometriai vonalakból egymásba görbülő czifra figura lett a ház körül kiczirkalmazott nagy kert is és az orvosságszagot legyürte a friss széna meg a páfrány meg levendula meg rezeda, a mi a földekről és körös-körül a szegény zöldséges asszonyok kertjeiből kiáradt. S hogy egyszerre vége legyen még az emléknek is, csendes permeteg indult meg, föllocsolta a port s nedves, esővizes meleget lehelt be a kocsiba. Az urak megállottak, leeresztették a kocsi fedelét és az egyik, a betegebb forma levette még a kalapját is.

—Meghülsz, minek gyerekeskedel?

—Dehogy. Nem is képzeled, hogy milyen jól esik. Érzem, hogy hogyan melegedik át a koponyám és eláll benne a fájás. Azok odalenn soha se bántak velem ilyen gyöngéden.—Valamin gondolkozott, de ugy megerőltette a munka, hogy könnybe lábadtak a szemei.

—Min töröd a fejed?—kérdezte a másik.

—Valami hasonlaton és nem jut az eszembe semmi. Pedig minden munkám tele van hasonlatokkal és micsoda friss és találó valamennyi. Ugy voltam azzal mindig, hogy a kép mellett rögtön ott láttam a másikat is, a mit ha nekem ugy tetszett, melléállítottam. Hát egészen elbutultam ott lenn? No nézd csak...

—Ne erőlködj. Minek?

—Akarok, akarok...

—Hiszen nem fontos az, hogy most képeket keresgélj. A miket összeirtál, abban se az volt a lényeg.

—Nem, de sokat magyaráztam vele. Iskolát csináltam abból, hogy nem sokat beszéltem, hanem az ismeretlent megvilágítottam az ismeretessel. Most is irnak még igy? Mióta nem olvastam, Istenem, Istenem, mióta...

—Majd minden megjön idővel...

—Megvan! Ez az eső mosolygás, gyermekmosolygás, ártatlan, jótékony. A hogy pedig odalenn azok a hóhérok szapultak, az röhögés, durva, utálatos, állatias, a mit a lótól tanult el a goromba lelkü ember... Aztán hová megyünk most?

—Anyádhoz. Vár már. Nagy lesz az öröme szegénynek, hogy ilyen szépen meggyógyultál.

—Igen, igen.

Lassan zökögött rá egyik kavicsról a másikra a kocsi s mire leértek a város alá, elállott az eső. A beteg ember egy kicsit elszunnyadt; társa plédet terített a térdére, összegombolta mellén a kabátot s gyér, szőke szakállát lesimította egy könnyű legyintéssel. A közben olyan szomorúan nézett reá, hogy belelágyult a bánatba az arcza. Mikor egy nagyobb zökkenésnél fölriadt, már mosolygott.

—Aludtál egy kicsit.

—Fáradt vagyok, pedig az, hogy itt ülök a kocsiban, csak nem munka.

—Majd megerősödöl.

—Meg, meg, csak egy kicsi tintát lássak, mindjárt jobban érzem majd magam. Annyi mondanivalóm van... Tervezek egy nagy regényt, nagyot, széles, szocziális alapokon, ugy épül föl majd, mintha csupa mázsás kőből raknál össze egy nagy házat, a minek a tetején amorettek csókolóznak. Mert egy idill lesz a mellett az egész. Gyermekszerelem... Különben nem tudom még, nem tudom, nem is egészen tiszta még a dolog... Ez a nagy büzös verestéglaház is benne lesz a sok üvegcsével, a min mind apró czédula van, és a tusok, meg a lepedők... Majd megírjuk... Az lesz a kegyelemdöfés a szanatóriumoknak. Azután már nem létezik több. Szétveri a fundamentumát a tömeg, ha meghallja, hogy mit akarnak építeni föléje azok a rablók... Kérlek, most, hogy egy pillanatra elszunnyadtam, már róluk álmodtam. Borzasztó, hogy mit csinálnak ott az emberekkel. Egész csomó volt ott olyan, a ki már alig volt néha-néha észnél. Egy öreg muzsikus, valami komponista, a ki ugy látszik igen sokat komponált, egész nap egy roppant nagy zsölyében ült s a padlót bámulta. Egy szó nem sok, de annyit sem szólott. Ha fölnyitotta a száját, üvöltött, mint az állat s aztán kimerülten hátraesett. Én segítettem néha rajta, mig meg nem borzadtam tőle, de azután be sem tudtam menni hozzá. Kérlek szépen, nem csoda. Én elvégre a könyörület embere vagyok, hanem a könyörület egy bizonyos pontnál megszünik vagy pedig másképpen nyilvánul, mint a hogy ezek a gazemberek csinálják a dolgukat. Egy golyó... jól irányozva, éppen a vakszemnél be, azután az agyvelőn keresztül ki a tulsó oldalon.

Valamicskét kiegyenesedett az ülésen. A barátja támogatta. Mikor erőre kapott, ujra beszélt, kinosan lihegve, nagy pauzákkal, a mialatt begyült a tüdejébe a levegő, a mi a következő mondat elmondására szükséges volt, az agyába pedig az a kis logika, a mi nélkül szertebeszélt volna, éppen mint a hogy nézett kifelé, mindenfelé, mintha örökké keresne valamit.

—Te persze nem érted. Nem igen sok bajod van az eszeddel. A hivatalt el lehet látni a nélkül is. De az a komponista megijesztett. Tudod, én is komponálok, nem muzsikát, de engem meg a betü zavar össze... Például, hogy a b-nek jobbra van a hasa, a d-nek pedig balra, meg ilyen szamárságok.

Indulatosan rákiáltott a kocsisra.—Álljon meg!

Mikor már állottak, keservesen panaszkodni kezdett:

—Ugy zug, zug minden.

—Szedd össze magad egy kicsit.

—Igen, hát mit mondtam?

—Ne törődj vele.

—De igen fontos. Gyere le, járni akarok.

Nyögve szállott le a kocsiról s a barátjára támaszkodva megindult a gyepen, az árok mellett. Mikor pár lépést mentek már, fáradtan megállott s halkan, titkolózva beszélt.

—A kocsis ne hallja, a mit mondok. Az ilyen barom nép nem érti meg mélyebben az embert.

—Beszélhettél volna francziául.

A beteg ember fáradtan tépelődött valamin, a mit nem értett meg s szorongva ismételte: francziául, francziául, ugy már nem tudok. De hát ez mindegy. Arról van szó, kérlek, hogy az a komponista megijesztett. Néha, ha hosszasan néztem, lassan-lassan átváltozott a feje éppen olyanra, a milyen az enyém. Akárcsak a tükörbe néztem volna. Hátha egyszer ilyen leszek én is. Ugy mozog a fejem a nyakamon, mintha dróthoz lenne füzve és ugy bámulok majd a világba, hogy semmit se látok. Akkor aztán ujra a te dolgod következik. Állj meg. Esküdj.

—Mire?

—A mit én kérek tőled, azt meg kell tenned. Én nagyon, de nagyon megijedtem a komponistától, nem akarok olyan lenni. Ha egyszer látod, hogy olyan bután bámulok rád, mint a hogy ő meredt reám, lőjj agyon. Szó nélkül... Csókolj meg előbb, vagy még azt se, utálatos az olyan fej, a miben megbomlott a velő; csak lőjj agyon. Én talán félnék, vagy nem tudnám felfogni a dolgokat... Esküdj...

—Fiam, ne beszélj ilyet.

—Addig nem megyek tovább.

Kimerülten roskadt le a gyepre s bágyadt könyörgéssel nézett föl a szép szál emberre, a ki lehajolt utána.

—Elpusztulok itt, de nem megyek. Esküdj meg...

—De ez bolondság. Értsd meg.

—Nem igaz. Te nem láttad azt az embert. Nem akarok olyan lenni.

—Meggyógyulsz.

—Akkor ugyis mindegy. Veszed a revolvert s elvégzed helyettem a dolgot s aztán ledobod mellém a földre. Biztosítani akarom magam. Esküdj meg...

—Majd beszélünk róla.

—Nem megyek tovább. Nem... Vakon nem mehetek bele a világba. Igérd meg. Mondd, hogy becsületedre...

—Ne kivánj ilyent, őrültség.

—Csak annyit mondj, hogy igéred.

—Gyerünk.

—Nem megyek.

Az egészséges ember elkényszeredve nézett le a betegre, tanácstalanul állott s annyira meggyötörte a kinos állapot, hogy beleizzadt. Végre is intett a fejével, hogy jól van. Erre föltápászkodott a földről a beteg s megindultak a kocsihoz vissza. Mig odaértek, folyton bizonykodott.

—Férfi vagy, bizom benned, férfi vagy...

A párnán ujra elaludt. Szaggatottan lélegzett s ritkás szakálla lobogott. Mikor a barátja egyszer föléje hajolt, hogy kisimítsa szeméből a haját, halálos rémülettel riadt fel s fuldokolva nyögött:

—Még ne, még ne...