Egy Róza, Sugár Róza nevezetü leány volt alkalmazásban egy budapesti boltban. Kishirdetés révén jutott be. A kishirdetésben tudniillik az is állott, hogy: ajánlatok fényképpel kéretnek... s a lány harmadnapra már megkapta a czég levelét, hogy jöhet. Gyönyörü lány volt tudniillik. Nem mozgó szépség, hanem inkább kasszába való. Trónra. A kassza fekete márványlapja fölött s mögötte a tükörben méltóságosan érvényesültek gömbölyü vállai, lágy, alabástromos fehérségü nyaka s gömbölyü, a bluz alatt minden mozdulatára, még a lélekzetvételére is ingerlően ringó keblei. A haja fekete volt. Nem is fényes, hanem olyan komor fekete, mint a szén s rögtön a haj alatt befoglalva a hatalmas, nehéz, de puha keretbe—olyan fehér és tiszta volt az arcza, mint a frissen hullott hó. A szemei nyugalmas, mély pillantásuak voltak, szája kicsi, husos—s éppen csak a homloka kissé nyomott.—A szép lány jelenlétét határozottan észre lehetett venni a bolt forgalmán. Sok fiatal ur jött s nyakkendőket vásároltak, meg keztyüt s a pénztárra pislogva válogattak. Az is megesett, hogy a segédek elbámészkodtak rajta s este a két főnök egyformán törte magát azon, hogy ő számoljon le a lánynyal. Olyankor már vártak rájuk a feleségeik s gyönyörü kalapjuk alul gyilkos pillantásokat vetettek a lányra. Az üzlet azonban gyönyörüen ment, s ha volt benne része a lánynak, hát kár lett volna kiüldözni a boltból.

Ugyis elég hirtelen ment el, alig valamicskét több, mint egy esztendővel azután, hogy belépett. A pénztár mellett, a hosszu bolti asztal folytatásaképen magas iróasztal állott s e mellett délutánonként egy fiatal ember dolgozott. Rengeteg foliánsokban elkönyvezte a sok mindenféle üzleti tételt s pihenőnek egy-egy pillanatra lenézett a lányra. Az érezte, hogy valami átmelegíti a fejebubján a haját s előbb egy kis bosszusággal, azután meg mindig barátságosabban pillantott fel a fiatal emberre. Az tudniillik olyanforma ember volt, a kihez nőül lehet menni. Komoly, munkás, jó jövedelmü. Ha ez érdeklődik iránta, az nem afféle kedélyeskedés, a mit végbevisznek a kassza előtt más fiatal urak. Az efféle ember ugy szerelmes, hogy mindjárt jön a házassági ajánlattal is, hogy: kisasszony, ennyi a jövedelmem, nem vagyok gazdag, de a feleségemet tisztességgel el tudom tartani—és efféle.

Egy este a fiatal ember a magas asztalról egy sokrétbe összehajtogatott czédulát ejtett le a pénztár márványára s a könyvre hajolva, félszemmel nézte, hogy mit szól hozzá a lány. Az sokáig szorongatta a papirt s megilletődve, lassan bontotta ki. Az volt ráirva:—Kisasszony, kérem szépen, várjon reám a zárás után. Valamit szeretnék mondani, a mi talán mindkettőnkre nézve fontos.—A lány zsebretette a levelet s konokul elfordult az iróasztaltól. Később, a mikor már elment a kalapja után is és látta, hogy a fiatalember könyörögve pillant rá, odasúgta neki:—ma nem.

Kimenve a boltból, már megbánta, hogy elszalasztotta a mai napot, hanem aztán idegenkedve gondolt arra, hogy ennek az embernek legyen a felesége. Egy ilyen bolti embernek. Még valami államhivatalnok is akadhat, vagy orvos, vagy mérnök, azok közül, a kik az üzletbe járnak. Igen közönséges ember egy ilyen könyvvezető, a kit a multkor is csunyán összeszidott az egyik főnök. Hogy türheti ezt el egy férfi? A hogy lassan ment az utczán, megállapodott abban, hogy ő pofonvágta volna a főnököt, s ha egy falat kenyere sincs másnapra, hát akkor is pofonvágta volna. Erre az emberre pedig többé rá sem néz.—Másnap azonban az övé volt az első pillantása s a mikor egy pillanatra egyedül maradtak az ablak mellett, hirtelen rátámadt a fiatal emberre:

—Miért türi, hogy ugy bánjék önnel Frank? Hogy kivánja akkor a más becsülését?

A fiatal ember lassan, komolyan felelt:

—Magáért türöm. Nem akarom elveszíteni az állásomat, mert akkor nem mondhatom el magának azt, a mit mondani akarok.

—Ugy?

—Nem találta ki?

A lány halkan s egy kicsit bután felelt:—Nem.—Hát azért?—Este pedig egy pillanatra ráhajolt az asztalra s belesugta a nagy könyvbe:—várom.

Künn találkoztak. A fiatal ember szó nélkül a karját nyújtotta s szorosan összefogózkodva s hallgatagon élvezve az egymás közelségét, czéltalanul járták az utczákat. Észre se vették, hogy messze kimentek a külvárosba, csupa apró ház közé. Mintha valami vidéki városkában lettek volna. Porondos uton mentek, zizegő fák alatt s egy kis ház előtt leültek egy padra. A férfi itt kezdte elmondani azt, hogy mennyi a jövedelme, s hogy nem gazdag, s a leány belekapaszkodott a karjába s lassan a vállára hajtotta a fejét. Most már érezte, hogy ez az ember lesz az ura. Ugy kell ennek lenni és arravaló ember, derék ember, s lassan, lassan fölemelte a karját, hogy magához ölelje.—Ebben a pillanatban valaki kicsapta a fejük fölött belülről az ablakot s egy korsó viz ömlött a nyakukba. A hogy fölugrottak, benn iszonyu röhögés támadt. Többen is lehettek a szobában, férfiak, asszonyok vegyesen.

A fiatal ember éppen csak az arczát törülte végig a kezével s egy rántással lehuzva a válláról a leány kezét, az ajtó felé indult. A pár lépés alatt, mig elérte a kaput, gondja volt a lányra is.—Várjon csak itt, majd megtanítom a bitangokat.

A lány azonban nem maradt el mellőle. A kabátjába kapaszkodott s könyörgött neki:—Csak nem teszi ki magát effélének! Ki tudja, hogy hányan vannak. Ne kezdjen ki velük. Ha szeret, hát nem teszi koczkára az életét ezekkel a gyalázatosakkal szemben... Akkor már eléje került s elállotta a kaput. Fennről kiabáltak:—Hát gyere be! Gyere, ha mersz. A lány meg most már a férfi mellére dült, magába olvasztotta az ölelésével és sugdosott neki:

—Nem megy. Akasszák föl magukat! dehogy megy. Meg kellene engem verni, ha hagynám, hogy maga ezekkel kikezdjen. Az ilyennek kése is van. És aztán mi lesz velem? Az imént mondta, hogy feleségül akar venni, hát akkor beleszólhatok.... Jöjjön, jöjjön...—Huzta magával s a férfi megindult. Nagyon lihegett s kedvetlenül ment a lány mellett, a ki még mindig beszélt neki. Benn a városban, a ház előtt, a hova a lány fölment, kissé már megcsillapodva azt mondta, hogy csakugyan jobb igy. De mennyivel jobb.

Melegen, kissé elérzékenyülve szorongatta a lány kezét.

—Maga nélkül valami komisz verekedésbe kerültem volna. Az ember mérges, ha inzultálják...

A lány hosszan nézett végig rajta s aztán egy kis keserüséggel mondta:

—Azért nem ártott volna végigverni rajtuk. Ha az embert bántják...

—Akartam.

—Akart? Mi az? Azt is láthatta, hogy engem is bántottak. A ruhám csupa viz s azok a rongyosok még most is röhögnek. Bizonyosan röhögnek...

—Arról már nem tehetek.

—Nem? Hát mért nem forrasztotta a torkukra? Ha meghátrál előlük...

A fiu tátott szájjal bámult rá, s azután, mintha hirtelen megütötték volna. Hebegve beszélt, most már igazán nem tudva azt, hogy voltaképpen mit akar tőle a lány.

—Én? Hiszen nem bocsátott be a házba... Elhuzott. Ugy megölelt, hogy mozdulni se birtam. Azt hittem, hogy szeret, hogy attól fél, hogy valami bajom támad, s ha mentem magával, hát az csak azért volt, mert olyan nagyon kért...

A lány idegesen, gonoszul kaczagott:

—S ez persze jó volt magának. Megkimélte a a bőrét. Jó bőr, ha mindent eltűr...

—Ne bántson. Meg fogja bánni, ha igazságtalan. Belekapaszkodott a karomba. Nem igaz.

—Hát el kellett volna, hogy lökjön. Oda kellett volna vágni engem a falhoz s berohanni a házba.—Ilyen hősből nem kérek. S hogy ne is lásson többet, hogy ne legyek örökös szemrehányás magának azért, hogy ilyen gyáván viselte magát, hát nem maradok többé abban a boltban. Maga csak türje, hogy Frank lemarházza hölgyek jelenlétében, maga csak türjön mindent, maga arra való; hanem nékem ilyen ember nem kell.

A férfi a lányra bámult, s elkényszeredetten vont vállat. Bennről pedig hallatszott a csoszogás, hogy jön a házmester, kinyitni a kaput.

Klein Efraim rabbinus urhoz beszaladt a gyerek az udvarról s mondta, hogy uri asszonyság jön. Délután volt. A rabbi a vadszőllős verandán ült s hirtelen magára kapta a kabátját. Bor volt előtte az asztalon s egy másik üvegben talán még egy ujjnyi savanyuvíz. Az asztal körül három hosszulábu, magas gyerekszék is volt s ezeknek a székeknek a tájékán pecsétes, maszatos volt az abrosz. A vendéget végigkisérték az udvaron a gyerekek, de aztán, a mikor az apjuk eléje ment a veranda lépcsőjére, otthagyták. Az asszony fiatal volt, magas termetü, gömbölyü vállú, telt karu, fehér husos, lágy nyaku és szép asszony. Egy kicsit, alig észrevehető átsuhanásban hamiskásan mosolygott, a hogy körülnézett ezen az egészen idegen helyen s mintha ugy pillantott volna hátra a kapu felé, hogy visszafordulni volna kedve. Bár az egész megjelenése elárulta az asszonyt, a kinek az otthonában egész csomó gyereket sejt az ember, volt valami tartózkodás a fellépésében. Zavartan nézte a rabbit s ugy ült le az odakinált székre, mint a ki nem biztos abban, hogy vajjon helyesen cselekszik-e vagy nem. Sötét, nagy, egy kicsit bágyadt szemeibe az a nyugtalanság telepedett bele, a mivel a kézen vezetett gyerek bámul utánunk, ha hirtelen elbocsájtjuk s egyszerre csak egyedül marad az uton.

—Parancsoljon nagyságos asszony—mondta a rabbi s maga is leült a vendéggel szemben.

Az asszony mosolygott. Azon mulatott, hogy idejött s most nem tudja elkezdeni a mondanivalóját. Egyszer aztán nekivágott.

—Hajdu Dávidné vagyok. Ugy berontottam tisztelendő urhoz, mint egy fergeteg.

—Dehogy, dehogy...

—Hanem egy kérdésem van s ma már nem akartam tovább halogatni... Hát hirtelen felkészültem s itt vagyok. Nyolcz éve vagyok asszony. Négy gyermekem van. Az uram hivatalnok s nem valami kényelmes államhivatalban, vagy a fővárosnál, a hova—a mint tetszik tudni—nem igen engedik be a zsidó embert, hanem magánvállalatnál s tessék elhinni, hogy reggeltől késő estig kell neki dolgozni, hogy azt a szerény, de tisztességes polgári megélhetést biztosítsa számunkra, a miben élünk. A drágaság nagy, a gyerekek nőnek, mindig több és több kell s mindig több és több szükségünk van az én szegény uramnak az erejére. Ebben a dologban jöttem...

A férfi nagyot nézett.

—Ebben? Én ilyen irányban nem igen lehetek segitségére...

Az asszony naiv, nagy bizalommal nézett rá.

—Dehogy nem! Sőt ebből az esetből kifolyólag segithet másokon is. Ilyenforma asszonyokon, a milyen én vagyok. Ugy áll tudniillik a dolog, hogy én, a mint itt lát tisztelendő ur, nagyon vallásos asszony vagyok. Tudom, hogy ez manapság szokatlan. Uri nő is, fiatal is, csinos is—nem igen szokott előállani ezzel. Nem teszi ki magát annak, hogy lemosolyogják. Én azonban nem sokat törődöm ezzel, hanem belekapaszkodom az Istenbe, hogy el ne hagyjon valahogy—mindenbe, mert gyámoltalan vagyok, nem tudok eléggé a magam lábán járni, hanem legkülönösebben az Istenbe. Az atheistáknak pedig, a kik körülvesznek, mert hiszen manapság jóformán az egész világ templomkerülő, hát azt mondom nekik, hogy csak hagyjanak meg engem a hitemben. Nekem az bizodalmat ad még az olyan nehéz órákban is, a mikor például anya lesz az asszony.

—Mindenesetre, mindenesetre...

—Csak azért mondom ezt el olyan hosszadalmasan, hogy tessék megismerni engem. Ilyen vagyok. Gondolkozás nélkül elfogadom mindnyájunk felett állónak az Istent s minden este imádkozom. Az ön könyvéből, a minek az a czime, hogy: Az áhitat könyve. Nagyon szép könyv. Kivülről tudom—s világért se higyje azt, hogy meg akarom kritizálni. Egyéb könyvet igen, hanem az imakönyv... Azt nem szabad... Éppen csak föl akarom hivni a figyelmét arra, hogy az én édes uramról, mert én csak a magam dolgát tudom, hát róla beszélek, hogy az én uramról igen kevés van beleirva a könyvbe. Kérem, ez az ember reggeltől késő estig fárad érettünk, néha utazik is üzletileg, vonatról le, vonatra föl, s mégis csak annyi van ez imádságban, hogy:—családunk fentartóját tartsa meg erőben érettünk küzdeni.

—Ne volna több?

—Nincs. Tessék megnézni, egy sor sincs több. Ez pedig csak kevés. Sokkal többel tartozunk neki. Nekem eleinte fel sem tünt a dolog. Elmondtam azt, a mi a könyvben van s azzal már aludtam is. Hanem egyszer hazahozzák az én uramat az irodából. Kocsin, mellette ül a könyvvezető, velük szemben egy gyakornok s támogatják fölfelé a lépcsőn. Nyolcz hétig feküdt betegen.—Hát ez mi?—gondoltam.—Az én uram beteg? Hát ez hogy lehet?—Azután rémitő sok átvirrasztott éjszaka után előveszem ujra a könyvet s olvasom s egyszerre látom, hogy ez az egy sor bizony kevés. Egy asszony, a ki a gyermekeit, az otthonát, az egész világát az urának köszönheti, hosszabban kell hogy imádkozzék érette.

A férfi mosolygott s ezen egy kicsit megbotránkozott az asszony.

—Ne tartson butábbnak, tisztelendő ur, mint a milyen vagyok. Tudom, hogy idegen világ az, a miben élek, de megmagyaráztam, hogy én a gyöngeségemben csak akkor kaphatok valami kis erőre, ha nem engedem kizavarni magamat a hitemből. S tessék elhinni, hogy hiányos a könyv. Nem mondom én azt, hogy azért lett beteg az uram, mert csak azt az egy sort imádkoztam érte, de talán azért is. S azóta én már ki is okoskodtam. A mikor ahhoz a fösvény sorhoz érek, leteszem a könyvet az ágyra, behunyom a szemem s elmondok én mindent az uramra nézve, a mi még benne kellene, hogy legyen a könyvben. Hanem hát mindenki nem jön rá erre s én is drágán tanultam ki, hogy mi a baj.

A férfi most már nem mosolygott, hanem olyan meglepetés rögzött meg a szemeiben, mintha valami más világrészből való asszony ülne előtte. Ugy látszik, hogy nem képzelte el, hogy igy is tudnak még imádkozni, s valami megmagyarázhatatlan belső ijedtség szállotta meg. Arra gondolt, hogy ha most valaki összeméri őt ezzel az asszonynyal, ha hirtelenében előkerülne valami olyan apparátus, a mivel összehasonlításokat lehet tenni a hit dolgában, hát az asszony mögött maradna. Mintha félt volna ettől az asszonytól, gondolatban önkénytelenül is elhuzódott tőle s türelmetlenül várta, hogy elmenjen már.

Az asszony békétlenkedni kezdett.

—Vagy kérem, jól esnék-e önnek, ha a felesége ezzel az egy sorral imádkoznék önért? Ezeknek a gyerekeknek az apja, az ő ura ettől a sortól várna mindent... Hát nem kevés ez? Nem?

—De igen, csakugyan...

—Ugy-e ir még hozzá?

—Igen, igen, nagyságos asszony, átdolgozom a könyvet.

Az asszony már fölállott, bucsuzott, s boldog nyugalomban indult hazafelé.

Tanár ur! Nem azért jöttem önhöz, hogy tréfálkozzék velem. A mit gondol, azt mondja ki nyiltan, őszintén, himezés-hámozás nélkül. Ha ép az eszem, hát ép, köszönöm, ha nem az, az se ejt kétségbe, el vagyok készülve rá. Majd elmegyek valamerre hidegvizre, kikuráltatom magam, mert valami nehéz nem lehet a betegségem. Soha maniatikus hajlamaim nem voltak... De igen, mégis egyszer, ez is inkább komikus, de ön előtt nem akarok elhallgatni semmit. Egyszer azt hittem, hogy üldöznek. Már nagy deák voltam, hetedik vagy nyolczadik osztályos... Különben mit tartozik ide az egész.

Hogy mondjam? Hát mondom, ha tetszik, de megzavart az, hogy a tanár ur olyan furcsán néz reám, mintha igazán kételkednék a józanságomban. Sohase iszom. Nehogy azt higyje, hogy kapatosan jöttem ide. Az a história, hát az ugy volt, hogy valami tömegbe keveredtem az utczán. Emlékszem, nagyon sokan voltak, tán ezeren, vagy még többen kiabáltak, hadonáztak botokkal, néha megzörgött egy-egy bevert ablak; hogy mit akartak, azt már nem is tudom. Aztán jött egy csomó rendőr, meg katonák is, lőttek, mi szétszaladtunk s ész nélkül rohantam be a gimnáziumba, hátra-hátra nézve, hogy vajjon nem csattog-e a hátam mögött a ló. Ott leestem, ugy szedtek fel a kapu alól, mint egy zsákot és folyton félre beszéltem. Nem is igaz, nem beszéltem mást, mint a mi az eszembe járt folyton, de mások persze azt nem tudták, azt hitték, hogy megzavarodtam. Én csak féltem, minek szégyeljem, féltem nagyon mindenkitől, a kinek kard van az oldalán, vagy puskát, revolvert hord. Mindig a katonákat láttam, a mint rohannak utánam és sokáig az édesanyám kisért el az iskolába s azután az egyetemre is. Mosolyog? Nem nevetni való ez pedig. Az embernek csak egy igazi bizalmasa van, az az anyja. Ő megérezte a bajom s ha élne, most se önhöz jöttem volna, tanár ur, hanem ő hozzá. Hogy tudott gyógyítani! Csak rám lehelt és megkönnyebbültem.

Rá is voltam szorulva nagyon. Roppant vékonyka, átlátszó bőrü szőke fiu voltam. Alig volt bennem valami kis vér, zörgött a csontom. Amellett mindég éhes az ismeretlenre, folyton a könyveket bujtam, tanultam, tudni akartam mindent, bosszantott a távolság, elkeserített a végtelen kupoláju ég, a mely erőszakosan bezárul az ember szeme előtt s egyszer se hasad meg csak egy pillanatra is, hogy beláthassunk. Betege voltam az epesztő kinnak, hogy nem tanulhatok meg mindent. Az édesanyám aggódott is értem. Azt mondták neki, hogy még az egészséges falusi kölyköt is megviselné az a mértéktelen tanulás, hát még egy ilyen gyönge ficzkót. Eldugta előlem a könyveimet, vizet töltetett a lámpába petróleum helyett s ha aztán elkezdtem éjszakánkint keservesen sirni, hozzám jött, mellém ült, megölelt, vigasztalt és elaltatott. Mikor éjjel felriadtam, akkor is ott találtam még az ágyam szélén, a mint suttogott:

—Uram Isten segíts meg, Uram Isten, ne vedd el az eszem.

Mikor ez a katonahistória történt s hat hétig föl se keltem az ágyból és rettenetes dolgokat beszélhettem össze-vissza, visszaadta a könyveimet meg a lámpámat s akkor emlékszem, sokat pusmogtak a másik szobákban. Egy-egy hangból azt vettem ki, hogy a könyvekkel akarják kikergetni a fejemből a katonákat. Hanem hiába. Én akkor már tudtam, hogy ezek a rettenetes emberek üldöznek. Megpróbáltam mindent, hogy rám ne ismerjenek. Sokféle ruhát hordtam, különféleképpen nyirattam, beretváltattam magam, egyszer—emlékszem—sántítottam is a jobb lábamra, hogy majd talán nem ismernek meg, de hiába. Ha találkoztam egygyel, nagyon megnézett, átdöfött a szemével; tudtam, hogy, ha a föld tulsó oldalára megyek, akkor is rám találnak. A mikor ezzel tisztába jöttem, akkor éreztem az agyamba először valami olyas nyomást, mint most s óráról-órára azon tünődtem, hogy mi lesz belőlem, ha majd meg bolondulok. Akkor emlékszem, valami tervet is dolgoztam ki, hogy majd igy teszek, vagy ugy elmegyek anyámmal valamerre s ő mindig simogatni fogja a fejem.

Erre azonban csak kitértem, mert nem találom fontosnak az egészet. Azt hiszem, hogy valami egyéb bajom van. Nincs bennem rendben valami, valami egyéb. Azt kérem, ha megvizsgálná. Önnek, azt mondják, olyan szeme van, hogy belát az emberbe, mintha csak szétnyitná a mellen a bőrt meg a hust s fölfeszítené a csontot is. Hát nézzen ugy belém, mert elvégre elhiheti, hogy nekem csak fontos tudni, hogy bolond vagyok-e vagy sem. Most különösen. Diszkrét dolog, de hát önnek csak elmondom mégis. Különben most elhagyom, nagyon elfáradtam s aludni szeretnék. Nagyot, hosszut, tudja olyan mély álmot, amikor az ember nem érzi az eszét, meg semmit csak elzsibbad. Ha igy sokat beszélek, mindig ugy vagyok. Lássa, ilyenkor volt nekem nagyon drága az édes anyám. Egy nagy kopott divánunk volt a hátulsó szobában, azt nagyon szerettem. Ő leült az egyik végére, én meg végig feküdtem a divánon s az ölébe fektettem a fejem. Az csodálatos volt, meg a hangja, a hogy mondta:—aludj drágám, aludj drágám,—nohát erről ne is beszéljünk, mert felizgat... Hagyjuk, mondom, hagyjuk ezt. Tanár ur, ha faggat, itt hagyom... Hogy igyam sok tejet, meg sétáljak? Ezt teszem folyton s már nem is hiszek a tejben meg a friss levegőben, hanem ha ön mondja, Isten neki...

*

A multkor valami diszkrét dolgot emlegettem s azóta folyton ezen jár az eszem. Félek, hogy azt hiszi, hogy valami disznóságról van szó. Nohát ez nagyon bántana. Én bizom önben, megbecsülöm a tudományát, tetszik nekem önben az egész ember s boszantana, ha rosz véleménye lenne rólam. Az egész nem olyan fontos, hogy kázust lehetne belőle csinálni, hanem egy olyan embernek, a kinek kevés a barátja, mégis csak kellemetlen. No, ugye hogy igaz?

A mi diszkrét ebben a dologban, az csak annyi, hogy még nem nyilvános, hát nem igen illik fecsegni róla. Találtam egy leányt, a ki nagyon hasonlít az édes anyámhoz. Éppen olyan szabása van az arczának, a szeme is ugy néz; ha megöregszik, szakasztott olyan lesz, mint az én szegény jó öreg angyalkám. Nohát ezt a leányt én elfogom venni. Ha szegény, nem baj, ha gazdag, hát én is az vagyok, végre is ez nem fontos. Elveszem, és ez a fő.

Nyugalmat akarok. Most már túlságosan megviselt ez a sok üldözés. Belefáradna egy igazi bolond is. Hogy én egyszer behajítottam néhány ablakot, ez csak nem elég ok arra, hogy kiüldözzenek az emberek közül. S ezt már megsugom önnek, nem kell továbbadni. Azt hinnék, hogy önzés az egész szerelem, pedig nem igaz. A leánynak, ugy hallom, van egy őrnagy nagybátyja, valami tekintélyes katona, tudja, akinek adnak is valamit a szavára. Ez az ember is kell nekem. Ha ez egyszer bemegy a tiszti kaszinóba, összehivja a tiszteket s azt mondja nekik, hogy: nézzétek kamerádok, van itt egy szegény fiu, a kivel szemben ti nagyon igazságtalanok vagytok. Halálba kergetitek. Ez a szegény fiu elvette húgomat s most már azt mondom, hogy vége legyen a komiszkodásnak, mert a ki még ezután is üldözi, annak velem gyülik meg a baja.

Ennyit csak elvárhatok majd tőle, nem? Persze, tudtam, hogy igazat ad. Gondolkozzék mindég józanul az ember. Azért ne értsen félre. A lány szép, okos, jó... Hogy beszéltem e vele? Dehogy, hát hogyan beszéljek, addig csak nem járhatok ki az utczára, a mig rendben nincs ez a dolog.

*

A miket eddig összebeszéltem, most már vegye ugy, mintha nem mondtam volna. Haszontalanság az egész, volt, nincs. Azóta nagyot változott a dolog. Most már bizonyosan tudom, hogy bolond vagyok. Egy barátom azt mondta, hogy beszél az őrnagygyal. Ennek van már vagy két hete, és még sem változott semmi. Ugy látszik, hogy már ő se tud segíteni rajtam. Ostobaság olyan nagyon törődni vele, hiszen az embernek egyszer úgyis meg kell halni, hanem azért mégis bánt, hogy annyira haragszanak reám.

A leányról már ne beszéljünk. Hagyja, annak vége... Ennyit legalább vártam a familiájától. Anélkül nem alkuszom, Azt szeretném, hogy én járjak erre, arra, ahová én akarok, nyugodtan, hogy ne bántson senki, szeressenek. Gondoltam, hogy talán így megérem. No hát ez bolondság, ez semmi, ennek már vége. Majd beszélünk még róla, ha egészen elmulik. Most még bánt, fáj, ha hozzá érnek. Ha enyém lehetett volna a leány, meg a major! Akkor én ma nem igy beszélnék önnel, hanem hagyjuk az egészet, mert sajog bennem minden, ha ez a megszabadulás az eszembe jut. Majd talán még egyszer beszélünk erről, addig hagyjuk.

*

Tanár ur, én elmenekültem önhöz. Meg akarnak ölni. Ülök az ablakban, arra jönnek sokan, csupa katona, sor sor után, egyik haragosabb, mint a másik, rám néznek s most láttam, egyszerre mind rám fogja a puskát, mind, mind. A tiszt volt az első... Hogy a tisztnek nincs puskája?... Azt ön nem tudja, van, van, mindkét vállán egy-egy. Előbb jobbról vette le, lőtt, aztán balról, azután mind, mind lőttek be az ablakon s kiabáltak; majd megbolondultam, rettenetes volt, ebbe belehalok. Csakhogy elszaladtam, ez segített. Én élni akarok, élni. Tanár ur, ön tisztességes ember, ide jöttem, dugjon el valahova, beszéljen velük, mondja meg nekik, hogy én nem bántok senkit, hagyjanak engem élni. Mondja meg nekik, mondja meg.—Az őrnagy, mit beszél az őrnagyról, abban már nem lehet bizni, ha akart volna valamit tenni, nem jutottam volna ide a rettenetességbe.

Egyszer, még a messze időben valaha régen volt egy nagy ország. Csupa okos, tudományos ember állott az élén. A király csak ugy ott szolgált mellettük, aláirta az irásokat, meg leragasztotta a sok pecsétes levelet, hanem azonkivül aztán nem is adtak neki semmi dolgot, mert nagyon furcsa ember volt. Egy kicsit hóbortos, bolond is, vagy mi, mert bár nem volt rá semmi szüksége, minden ott termett előtte, a mit a szeme, szája megkivánt, mégis folyton olyasmin törte a fejét, a mihez az ilyen jobbmódu embernek semmi köze. Ha néha beszabadult abba a szobába, a hol a bölcsek azon tanácskoztak, hogy a hajókon kétszer, vagy háromszor kiáltson-e hurrát a legénység, a mikor a szomszédból a másik király megérkezik, vagy hogy egy vagy két soros gombu frakkban tisztelegjen ő eminenciájának a kadarikai érseknek a deputáció, olyan hiábavalóságokkal állott elő, hogy a népnek nincs kenyere, egymásután hullanak el a falukban a gyermekek, mert a föld még korpát se ad és sírva ődöng a főváros felé a sok paraszt. Segíteni kell, még akkor is, ha az utolsó kabátunk adjuk oda.

A bölcsek nagyon megbotránkoztak ezen a kellemetlenkedésen. Az egyik föl is állott s illendő tisztességtudással, amugy tessék-lássék, a mint hogy hát ez kijár az ilyen mindenbe belekotnyeleskedő czimzetes királyoknak, elmondta a maga véleményét.

—Kérem szépen, itt most fontos politikai érdekekről beszélünk...

—Mi az, semmi. Már tanulhattatok volna annyit, hogy az első az ember. Mentsétek meg először az itthont, azután menjetek a szomszédba söpörni. Ez csak világos...

—Ugyan kérem.

Az egyik bölcs odavágott a másiknak a szemével s azután meg az okvetetlenkedő urra és súgva mondta:

—Bolond, ugy-e bolond?

A másik szomoruan felelt.

—Az, tisztára az, most már egészen vége.

Egy lakáj, a ki az ilyen kényes helyzetekben feltalálja magát, karonfogta a királyt s gyöngéden kivezette a teremből. A király csak az ajtóban vette észre, hogy ő voltaképpen nem akar még elmenni, de akkor már későn volt, mert a lakáj ismerte a gyönge oldalát s a fülébe súgta:

—Jöjjön felség, jöjjön, várja a pipacs.

A királynak kiderült az arcza, fénylett a szeme, amint körülnézett.

—Hol, hol?

—Otthon, csak menjen hozzá, felség.

—Kiengednek a kapun?

—Ki, ki, csak mondja meg a portásnak, hogy én megengedtem, hogy kimenjen...

—Te, te engeded meg, te pimasz!

A lakáj okos ember volt, nem ellenkezett. Azzal vágta el a dolgot, hogy csak tessék menni, fölnyitják a kaput. Ez a fő. Az csak mindegy, hogy kinek az engedelmére. Még együtt mentek át egy udvaron. Ezt az időt fölhasználta a király arra, hogy mondjon egy két szót a lakájnak azokból, a mi éppen az eszében járt.

Mert tudod, fiam, ugy kell annak lenni, hogy mert az ország a népé, hát a nép legyen az uralkodó. Ők milliók s hogy mi lesz a sorsuk, az csak fontosabb, minthogy lehull-e egy-két korona. Én nem sajnálnám az enyémet, hidd el. Utálatos ember az, a ki mindig a maga hasznát nézi. Jó lehet dolgozni, szép lehet, de nem ilyen hiábavaló munkát, hanem okosat, a mibe belefárad, megizzad az ember, hogy estére tudjon beszámolni magának az életének egy napjáról. Hiába volt-e vagy nem. Érted?

A lakáj rábámult és megrázta a fejét, hogy nem érti.

—Nekem megvan a kenyerem. Igen, igen. Te nem értesz. Arról van szó, hogy mindenkinek meglegyen a magáé, meg hogy az egyik ne legyen állat, a kivel ugy bánnak a kocsisok, a hogy nekik tetszik, a másik meg az ur, csak ur s egyéb semmi...

A lakáj bambán bámult a királyra s minthogy már elvált az utjuk, befejezte a vitát a maga módja szerint.

—Mindenkinek megvan a hivatala.—Én meg vagyok elégedve, mit törődöm mással.

A pipacs szilaj, vad leány volt. Ez a csufneve volt, valahogy másképpen is hivták. Künn lakott a város végén egy kis házban, ahonnan nem is volt szabad bejönnie soha, mert mindjárt elfogták és tömlöczbe dobták a zsandárok. Szép tiszta kis szobája volt, tele irással, könyvvel, a melyekhez visszatért, a mikor már elfáradott erdőn-mezőn a kóborlásban. Azt tartották róla, hogy bolond s azért csatangol annyit a fák közt, meg a rögös mezei utakon, ő azonban nem sokat törődött ezzel. Szerette a fáit, a füveit, lobogó magas vetést éppen ugy, mint a kiszáradt, sárgára aszott rétet. Azt mondta, hogy mindenből lehet tanulni valamit, csak nézni kell, hallgatni, figyelni, okoskodni s az ilyen eszelős leány még a mérföldes tarlón sincsen egyedül, mert vele van az Isten.

Mikor a király bekopogott a friss zöldre mázolt salugáteren, eléje szaladt a leány, vonta be maga után a szobába s annyi mondani valója volt, hogy a beszédében ide-oda kapkodott s elállott a lélekzete is, ugy igyekezett megértetni magát ezzel a komor emberrel, a kinek az arczárói leolvasta, hogy nem hoz számára semmi vigasztalást.

—Nézd csak! mondjuk igy, hogy én vagyok a nép, én egyedül, vagy nem is másként. Én vagyok a szellem, a melybe beleköltözött minden, a mit erre-arra mindenfelé összeszedett a szegény emberek között. Egy csomó panasz, szemrehányás, keserüség, düh és elmondom elejétől végig. Te pedig ur vagy, olyan nagy ur, a kinek nem parancsol senki. Az se áll a jó lelked utjába, hogy talán nem értene meg az eszed, hát hallgass meg. Nem lassan, hanem egyszerre tönkre megy az országod, mert rájár a csapás, tüz, viz, szárazság, dögvész, minden egyszerre. Az emberek már káromkodva mennek el a templom mellett, mert hiába imádkoznak, nem jön eső s nem születik az elhullott helyébe uj barom. Az ég sem kék már arra kifelé, hanem fekete. Eredj haza, csinálj rendet. Segíts népeden, mert ha az elpusztul, elveszett az ország.

A király leült egy ládára, a két összeszorított öklére hajtotta a fejét s ugy érezte, hogy egy csomó tüzes vasmarok nekiment a szivének és tépi, tépi mindenfelől. Rettenetesen fájt benne minden, az agya elkábult, szemei nekimeredtek annak a semminek, a mibe összeszaladt előtte a világ, a torka kiszáradt, érezte, hogy szomjas és annyira gyönge, hogy ha csak az Isten keze meg nem fogja, lefordul a szegény leány ládájáról és meghal, az agyagos földre ejtve a koronás fejét. Künn pedig őrült tánczba kezdett a ház körül a nyomor és a kétségbeesés. Más nem látta, csak ők ketten, de majd belebolondultak ebbe a látományba. Kisértetnek öltözött minden nyomoruságba fulladt paraszt, férfiak, asszonyok, leányok és összefogózkodva, őrjöngve körültánczolták a házat. Bezörgettek az ablakon, mintha a vihar rázta volna meg a kis üvegtáblákat, döngették a falat s néha ugy megingott az egész kis gyönge házikó, mintha belekapaszkodott volna a szél s el akarta volna vinni a negyedik határba. A király mellé húzódott a lány is és suttogott a fülébe rettenetes dolgokat.

—Igy lesz, mondom neked. Egyszerre csak mind eljönnek, oda be hozzátok. Hidd el. Én mondom, megtanított reá a mező, az erdő, a törvény, a mi ezekbe a könyvekbe meg van irva, az élet, a kenyér törvénye, a mi csak ideig-óráig türi meg az igazságtalanságot. Rendszerbe szedik egyszer ezt a tánczot s azt le nem győzi aztán semmi erő, mert itt aztán vagy az általános, mindenséges elzüllés következik, vagy a diadal. Menj, menj, szaladj haza, csinálj rendet az embereid között.

A szegény király kirohant az éjszakába, be a városba, föl a palotába, egyenesen a bölcsekhez, a kik még mindig tanácskoztak s most már arról, hogy az ágyulövések száma és a szines, zászlós vitorlák között milyen legyen az arány, hogy se sok ne legyen, se kevés.—A király berontott a szobába és nagyot csapott az asztal közepébe.

—Emberek, elpusztítjátok az országomat, egyenesen beleteszitek a sirba. Térjetek észre. Itt a veszedelem, nem a holdban...

Az urak kelletlenül néztek össze s az egyik fölállott és illendőség- és tisztességtudással szólott:

—De felség, hiszen most a külpolitikáról van szó.

A többi rámondta:

—Persze, persze, nem lehet megbontani a rendet.

A lakáj megint bejött és karonfogta a rendetlenkedő urat.

—De felség, hát modor ez? Pihenje ki magát, jöjjön, jöjjön...

A király ment, mint egy masina, végig a sok udvaron. Nem látott, nem hallott, inkább csak megsejtett egy aranyos czifra padot valamelyik sarokban. Erre leesett s megvigasztalhatatlanul, kimerülten hunyta le a szemét.

Vendég voltam a falun s végigjártunk már minden uri szomszédot. Elvittek mutogatni erre-arra, messzebb is, mikor egyszerre kifogytak a vendéglátóim minden uri ismerősből. Akkor nagy tanakodás következett, hogy kit lehetne még meglátogatni a környéken. Sokszor hallottam, hogy valami öreg Halmágyiról beszélnek, hogy ahoz még el lehetne menni, de aztán mindig halogatták ezt a látogatást.

—Vén bolond az, mondta a házigazdám—nem érezné jól magát nála.

—Fura ember... Meg aztán hátha kiszabadulnak a farkasai.

—Micsoda farkasokról beszélnek?

—Az a vén eszelős egész csomót tart ketreczben, mint más ember a ludat. Néha éjszakánként, ha csendes idő van, idáig elhallszik az ordítozásuk. Van neki már vagy negyven. Ez a szenvedélye...

—Hát aztán miért?

—Mert bolond.

—S megengedik a hatóságok az ilyen passziót?

—Miért ne. Nem bánt senkit. Még hasznunkra van a bolondsága. Jobb nekünk, ha nála ordít az a sok vadállat, mint ha a környéken csatangol. Aztán, ha jól bezárja őket, kinek mi köze hozzá. Ur az, nem lehet neki olyan könnyen parancsolni.

—Gyerünk el hozzá.

Egy kicsit huzták, halasztották még a látogatást, hanem már nem hagytam nekik nyugtot. Látnom kellett azt a furcsa embert. Egy reggel aztán felkészültünk, revolverekkel dugdostuk tele a zsebeinket, nem tudhatja az ember, hogy mi minden történhetik, előállott a kis kocsi két fürge hegyi lóval s elindultunk Halmágyihoz. Hajnalban már előrelovagolt egy legény, hogy bejelentsen bennünket nála. Igy is attól féltek a gazdáim, hogy kiizen elénk valami hazugságot s nem fogad el.

—Nem igen szereti az embereket. Kevés szavu, gyülölködő, zárkózott lélek s lehet, hogy éppen a lajstromon dolgozik.

—Micsoda lajstromon?

—Azt mondják, hogy a vadállatait tartja számban. Összeir róluk, toronyát-boronyát, az isten tudná, hogy mivel van tele egy ilyen bolondnak az esze.

Mikor fölkapaszkodtunk a hegyre, nagy lejtő következett s a hegy alatt, sok fa között a hol már ritkásan, mogyoróbokrokkal, alacsony, félbenmaradt tölgygyel, juharral, cserrel elkezdődött az erdő, ott volt a vén Halmágyi háza. Magas, foszlott vakolatú, falkerítés vette körül az egészet, csak a hegy tetejéről láthattuk a ház tetején a zsindelyt, melyet buján nőtt be a moha, azután, amint lennebb ereszkedtünk, elveszett előlünk a ház. Egy csomóban sok fekete fa lengett lomhán jobbra, balra, a mint északról, vagy délről fujt a szél s a nagy csendbe néha egy-egy hosszu vonítás, veszedelmes ismeretlen hang üvöltött bele. Félelmes kezdett lenni a vidék. Hallgatva éreztük mi is, a lovak pedig nyihogva, nagyokat fujva rohantak lefelé az uton s néhány erős ostorcsapással kellett észretéríteni őket, mert a legszivesebben inkább visszafordultak volna. Különösen az egyik remegett s néha magasra fölkapta a fejét, ugy szaglászva, mint a vadászkutya.

A nehéz kapu előtt egy kis öreg ember topogott a hideg őszi sárban. Mikor odakanyarodtunk a kocsival, élénken elénk szaladt s mig kibontott a takarókból, folyton beszélt, megtapogatta a lovakat és segített mindenkinek a leszállásban.

—No Feri, csak hogy egyszer téged is lehet látni. Örvendek uraim, örvendek s a pesti urat is elhoztad, szép, szép, tessék beljebb, előre, előre uraim.

Azután a kocsisnak rendelkezett.

—Te lekerülsz az istállókhoz. Jobbra fordulj be az uton a kerítés mellett; mondd csak, hogy a Farnos tekintetes ur lovai vagytok, aztán kapsz mindent. Én küldtelek, értetted, én küldtelek, azt mondd meg az ispán urnak, aztán nem lesz panaszod. Biztosítalak, biztosítalak. Feri, csak hagyd, a kocsin maradhat minden, nem lopja el senki. Csak előre, előre uraim.

A nagy, nehéz kapu mellett volt a kis ajtó. Azon mentünk be nagy csendesen egy piszkos nagy udvarra, a mit gazzal hordott tele az ősz. Belesüppedtünk a rothadt falevél rétegbe, a miből minden lépésnél sárga, szennyes viz szivárgott ki. Egyikünk se szólott egy szót se, csak a házigazda tánczolt körülöttünk fürgén, hol az egyik, hol a másik vendégét ragadva karon s folytonosan beszélve hebehurgyán, minden összefüggés nélkül összehadarva mindent, a mi csak a megrongált agyából a nyelvére tolongott. Egy-egy pillanatra megállottunk. Rettenetes nehéz, dögletes levegőt czipelt felénk a szél, mikor egyszer-egyszer meglendült a levegő s távolabb, de már nem messze, egymás szavát tulkiabálva ordított egy csomó vadállat, a ki annál félelmetesebb volt, mert csak a hangját hallottuk. A kis öreg ember mosolyogva nézett ránk.

—Én már meg sem tudnék lenni nélkülük.

Körülnézett, hogy kinek beszéljen s hirtelen karonfogva engem, pár lépéssel előbbre vitt, mintha titkot akarna mondani.

—Nagy tanulmány ez kérem, nagy tanulmány. Hiszen uraságod gondolja már, elvégre literátus ember, a kinek nyitva van a természet. Jöjjön csak, jöjjön...

Egyszerre azonban hátrafordult s engem eleresztve ott kezdett beszélgetést.

—Te Feri, tudja ez az ur az alapelvet.

—Nem.

—Nem?

Arra megint hozzám szaladt s huzott maga után, mig egy csendes sarokba nem értünk. Itt hirtelen elmondott mindent, a mit előbb tudnom kellett, de nagyon izgatott volt, a mig beszélt. Féltem tőle, huzódtam s néztem a szemét, hogy milyen zavaros, üres, fénytelen. Ugy látszik észrevette az idegenkedésemet, mert igyekezett megnyugtatni.

—Csendes öreg ember vagyok, ne tartson semmitől. Szeretem, ha gondolkozó elmékkel találkozom, azért rohanom meg ugy. Én ugyan tisztában vagyok a magam dolgával, hanem azért mégis szeretek elbeszélgetni egy-egy okos fővel. Ezek a falusiak itt jó emberek, hanem hát mégse tudhatnak mindent. Meg sem értik, ha mond nekik valamit az ember. Mutatják, hogy: igen igen, odahallgatnak, hanem azért látom, hogy csak a repczén jár az eszük, meg az őszi vetésen, az emberi agy belső világa előttük érthetetlen. Ahoz szegények, hanem hát ön, elvégre fővárosi ember—van ott néhány barátom is, nem ismeri őket? Naláczy Pista, Góth Samu... nem? Egyiket se, nohát mindegy, a fődolog az alapelv, vagy eszme, vagy tény, de hát az is mindegy, hogy hogyan mondjuk, a honnan kiindulunk. Ugy-e az a fődolog?

—Az, az bátyám...

—No lám, hogy mindjárt megérti. Hát itt van egy csomó farkas, de egyik se az, a melyiket én keresem. Tudja melyiket keresem?

—Nem bátyám, nem...

—Furcsa, hát nem preparálták előre arra, hogy bolond vagyok? Itt mind azt mesélik a környéken... Hát azt keresem, a melyik a fiamat elvitte. Egy-két szóval elmondom a történetet, hogy tudjon valami faktumot is. Nem régen házasodtam s aztán gyönyörü fiam született. Szép egy kölyök. Tudja három éves korában már olyan kis Góliát volt, derék ficzkó, mondhatom. Egyszer télen lement a cselédházba. Kis dolmány volt rajta, belül prémmel, meg nadrág, meg csizma s fütyülni tanult a kocsistól. Kijött, bement, lármázott, mi, én meg a feleségem, a ki szegény azóta megbolondult s Szebenben van a tébolydában, a tornáczról néztük, hogy mit csinál. Egy kicsit késői gyerek volt, hát roppant mód rajta csüngtünk. Egyszer jön egy állat, valami nagy kutya, ugy láttam az első perczben s felkapja a gyereket a cselédház elől s eliramodik vele. A gyermek visít, igy: Jaj! Jaj! én beszaladok a puskáért, de a mire kijöttem, már vége volt mindennek. Farkas volt, nem kutya. Ide beszemtelenkedett s elvitte a fiam. Ezt keresem, ezt a dögöt, hanem még nem találtam meg.

A szivembe szaladt minden vérem. Egyebet se hallottam, mint a hogy az öreg elmondta, hogy mint visított a fia: Jaj! Jaj! aztán nehéz lett az agyam s mig rámeredtem a kis öreg emberre, ugy éreztem, mintha összezavarodnék bennem minden. Hangosan gondolkoztam, egy párszor kiszaladt a számon a végtelen sajnálkozás: szegény, szegény, de az öreg meg se hallotta, most már egészen az alapeszmével volt elfoglalva.

—Érdekes, ugy-e érdekes, most csak meg kellene találni azt a disznót, a ki elvitte, de nincs köztük, nincs... Jöjjön nézze meg...

Megint fürgén fölugrott s vitt magával a csürig. A nagy kapu előtt egy legény járt le és föl vasvillával, mint valami katona. Az öreg idegesen intett neki, hogy nyissa ki a kaput. A legény leszedte a nagy lakatokat s föltárta a két nagy kapuszárnyat. A csür nagy szája vasrácscsal volt elválasztva a világtól s benn egymást hajszolva tolongott egy egész csomó farkas. Rekedten ordítoztak, a mikor rájuk csapott a hideg szél s csak a mikor egy kicsit megszokták már a világosságot, mentek neki a rácsnak, vicsorgatva a fogukat és ordítva veszett módon, hogy megremegett bele az ember. Csak az öreg maradt nyugodt s olyan feszült figyelemmel kísérte minden mozdulatukat, mint a hogy a természettudós figyeli meg a tűre szegzett bogarat.

—Arra ott ni sokáig gyanum volt, de aztán rájöttem, hogy mégse ő volt. Sokkal nyugalmasabb természet. Ott balra az a másik, az ott ni, a melyik éppen a falhoz dörzsölődzik, talán inkább lehetett, hanem az sánta. Nem vettem észre pedig, hogy sánta lett volna az a bitang. Pedig semmi baja sincs a lábának, ugy "külsőleg" megvizsgáltattam, szóval nem az volt. Ez itt mintha sunyin nézne rám, a mikor idejövök, hanem ez kicsi, igen kicsi. Amaz nagyobb volt, sokkal nagyobb: különben hiszen mind benne vannak a lajstromban, szépen sorjában. Nincs köztük, nincs mondhatom. De majd megkerül, ha csak addig valahol bele nem döglik az éhségbe. Csupa verem az egész vidék, mind belehullanak, aztán hozzák őket és én figyelem. Persze addig semmit se tehetek, a mig biztosat nem tudok. Utálatos volna csak ugy gyanura cselekedni. Majd megjön, akkor aztán még nem tudom mi lesz, hanem rettenetes valami lesz. Nem tehetek róla, de borzasztóan nekimegyek, kitépem a belit a fogammal.

Lihegett, megtörülte az arczát s leült egy pillanatra pihenni...

—A fogammal, igen, igen, hanem hát csak ugy gyanura nem lehet elindulni.

I.

A lakodalmas vonat egy kis késéssel érkezett meg az állomásra. A tisztviselők és a szolgák az állomásfőnök köré gyülekeztek a perronra és vártak. Ugy beszélték meg, hogy egy kis fogadtatást rendeznek a raktárosnak, a ki ma hozza haza a feleségét. Mig a vonat megérkezett, három négy csoportba összeállva beszélgettek külön-külön a tisztek, altisztek és a munkások, tárgyalták a házasságot, ez volt ma a legaktuálisabb megbeszélni való a pálya-udvaron. Néha valaki kivált egyik-másik csoportból s a sinek közé állva, kezével ernyőt tartva a szemei elé, belenézett a két hosszu vonalba addig, a mig összeérnek és ugy szaladnak tovább a hosszu egyenes pályán, de aztán visszament a többihez, még sehol semmi. A főnököt most már az nyugtalanította, hogy többet késik a vonat, mint a mennyit előre jeleztek. Benézett az irodába, de már a küszöbről visszatért, mert a feje felett megszólalt a jelzőharang, jelenteni, hogy a legközelebbi pálya-udvar már kibocsátotta magából a vonatot. A korlát mögé rekesztett olcsópublikum erre czihelődni kezdett, tolongtak az ajtó felé s mintha az egész tömeg ráfeküdt volna, recsegett előttük a korlát.

Végre, jóval négy óra után, a pályaudvar véges-végén megjelent egy kis füstpászma, olyan kicsi, mint a czigaretta füstje. A mint közelebb jött, mindig nőtt, már azt a fekete pontot is meg lehetett látni alatta, a mely innen hallva ugy zakatol, mint egy varrógép a harmadik szobában s mig az ember elszámolna százig, ott dübörgött már a lokomotiv a raktárak előtt, lassu méltósággal közeledve, forró lehelletét kifujva magából mind a két oldalán, mintha fáradt volna. A napos tisztviselő kivált a csoportból s átvette a kalauz jelentését. Mikor a jelentés érdekes kezdett lenni, odaintette a főnököt is, hogy ketten hallgassák.

—Azért késtünk annyit—jelentette a kalauz—mert vészjelzés volt az uton. Egy gyermek kinyitotta az ajtót s lemászott a lépcsőkre, nem lehetett visszavinni a kocsiba, a mig meg nem állottunk. Akkor is ugy ordított, mintha a bőrét nyuzták volna le.

—Ki állította meg a vonatot?

—Az apja, vagy mije, a raktáros ebből az udvarból. A feleségeé a gyerek, hat vagy hét esztendős. A harmadik kocsi lépcsőjéről szedtük le. Ugy fogta a korlátot, mint a majom, minden ujját külön kellett lefeszíteni róla. Csoda, hogy pozdorja nem lett belőle, az Isten őrizte, vagy mi...

Lassan elindult arra felé, a hol a raktáros adogatta le egy hordárnak a holmiját. Egy perczre odalapultak a kocsikhoz, mert sisteregve szaladt el mellettük a gép, visza a kuthoz vizért. Azalatt a két hivatalnok összenézett, a kalauz pedig mellettük állva várta, hogy mit mondanak.

—Irunk jegyzőkönyvet a dologról? kérdezte a napos hivatalnok.

A főnök gondolkozott, s aztán hirtelen kivágta magát.

—Jelentse be a legközelebbi állomáson—mondta a kalauznak s azzal gyorsan a raktárosék kocsijához ment, hogy mint fő-főember a pályaudvarban fogadja az uj asszonyt.

—No, megjöttek Karacs ur?—kiáltotta már messziről.—Csakhogy itt vannak!

Akkorra leszállott már az asszony is. Elvette a bokrétát, a mit az altisztek adtak be neki, szagolgatta a virágokat s nagy zavarban volt, mert a kocsiban erőszakosan sivítani kezdett a fiu és semmivel se lehetett rábirni, hogy leszálljon. A raktáros nagyon restelte a dolgot s mérges pillantásokat vetett a kocsiba, erre még jobban ordított s rugdosni kezdte az anyját a gyermek, a ki erővel akarta kihuzni a kocsiból. A kocsik tengelyét és kerekeit végig kalapálva elindult a vonat mellett egy lakatos a gépházból. A mint a raktárosék kocsijához ért, átlátta a helyzetet, kormos fekete arczát bedugta az ajtón és rákiáltott a gyerekre:

—Takarodsz ki, haszontalan kölyök!

Az asszony is huzni kezdte a gyereket és aggodalmas hangon szólítgatta:

—Jóska gyere, megesz a bácsi:

Jóska erre kijött a kocsiból, de mikor látta, hogy a fekete ember kaczagva megy tovább, dühbe jött és nagyon megharapta az anyja kezét. Az asszony felsziszszent és a zsebkendőjébe takarta a kezét, azonban olyan nagyon fájt a harapás, hogy bármint igyekezett mosolyogni, könnyezni kezdett. A férje odaszólt neki: halgass az Istenért—a többi pedig nem tudta, hogy mihez kezdjen. A pénztáros boszankodva hátat fordított az egésznek és bement az irodájába. A főnök mégis akart valamit mondani, megsajnálta a szegény asszonyt. A gyerekre mutatott, intim igyekezett lenni:

—Ma egy kicsit haragos a kis fiu, ugy látszik.

A raktáros boszankodva felelt:

—Az, az uton is komédiázott, alig birtunk vele.

Látszott az arczán, hogy szeretne végig vágni rajta.

A főnök most már végét akart vetni a faggatásnak. Még egyszer az asszony felé fordult és szivesen kezet szorított vele, vigyázva, hogy be ne vérezze a kezét, mert a kendőn már átszivárgott a vér.

—Kivánom, hogy jól érezze magát nálunk, Karacsné asszony. Az ura jó ember, derék tisztviselő...

Az asszony zavarban volt, alig lehetett hallani, hogy mit felel:

—Igen, jól fogjuk érezni magunkat.

Azzal elindultak a második lépcső felé, a mely fölvezetett a raktáros lakásába. A gyermek az anyja szoknyájába kapaszkodott, az asszonynak valósággal hurczolnia kellett maga után.

Az urak összenéztek s szó nélkül indultak vissza a hivatalos szobákba. Nem akart egyik se addig szólani, mig az altisztek és a szolgák rájuk figyelnek. Benn se beszéltek sokat, csak elkomolyodtak, nyomasztólag hatott valamennyiükre az a család, a melynek már a megérkezése olyan különös, hogy lehetetlen jó végre számitani ilyen kezdettel. Mig az asztalra hajolva dolgoztak, meglátszott rajtuk, hogy egy gondolat jár a fejükben. Néha át is pillantottak egymáshoz s aztán megint lekapták a fejüket a papirra. Akkor oldódott meg a nyelvük, a mikor a főnök kijött a szobájából s a nélkül, hogy megmonda volna, hogy kiről beszél, az kérdezte:

—Hát aztán kapott-e legalább ez a szerencsétlen valami pénzt ezzel az asszonnyal?

Most már mind belemelegedtek a beszédbe s meghányták-vetették a raktáros dolgát.

—Valami keveset, pár ezer forintot.

—S ezért a nyakába vette ezt a kölyköt.

—Mi lesz vele?

—Hiszen ez a bömbölő ficzkó nem is gyerek, hanem majom. Nézték az arczát? A homloka hátraesik, ha volna is alatta agy, agyonnyomná.

—De nincs, hiszen hülye.

A gyerek ezalatt fenn elaludt. A raktáros elment a dolgára s az asszony megállott a vetetlen ágy előtt, melyen a paplant maga alá gyürve, tátott szájjal, valósággal részegmódra, nagyokat szuszogva aludt a fia. A mig nézte, végtelen reménytelenség és szomoruság ömlött el az arczán. Mikor érezte, hogy most már nemsokára sírni fog, elindult a szobákban rakosgatni, hogy egyeben járjon az esze ne a fián, ezen a nagy nyomoruságon, a kit akárhogyan is kéri, nem akar elvenni az Isten.

II.

A raktárosékról aztán nem sokat lehetett hallani. A férfi csendesen mázsált, egész nap fülére huzva mindig a nagy kongó raktárban a gyapot sipkát, mintha nem csak a levegőtől félne, hanem a hangtól is. Idegenkedve nézett mindenkire s meg volt győződve arról, hogy itt tréfát üznek belőle, a mióta bevonult az asszonnyal, meg azzal a hülye gyerekkel, a ki csak ugy az ágról, vagy honnan szakadt reá. Ha mosolyogva ment el mellette egy munkás, gyanakodva nézett utána s ugy fürkészte az embereket, mintha a lelkükbe akarna látni. Ez nyomta is szegény fejét nagyon, olyan volt, mintha mindig fáradt lenne.

Azt is hitte, hogy megvetik. Már bizonyára mindenki tudja, a mit eltitkolni szeretett volna még önmaga előtt is, hogy az asszony fenn Pesten együtt élt egy gazdag urral és az adta neki a háromezer forintot meg a gyereket is. Ő pedig elvette a pénzt, azzal a a gyereket is ide hozta az asszonyt is. Nem igen mert a szeme közzé nézni senkinek. Mintha attól félt volna, hogy rákiált valaki:

—Ugyan, ugyan, ne adja ugy a becsületest, maga komisz ember.

Ilyenformán érezte magát otthon is, a mikor leült a felesége mellé. Igyekezett jó lenni az asszonyhoz, az örökké zugó nagy raktárhoz szokott hangját hozzá szoktatta ahhoz, hogy suttogjon, ha a szükebb négy fal közé kerül, szeliden, csendesen beszélt vele, mert félt, hogy egyszer a fejéhez vágja azt, hogy nem tisztességes ember az, a ki feleségül veszi a más ember szeretőjét.

A gyermektől pedig félt. Nem tudta, hogy miért, de nagyon tartott tőle. Mig a szerencsétlen bambán bámult reá a szögletből, azt hitte, hogy borzong a háta. Félve pillantott egyszer-egyszer oda, de hirtelen elfordult, mert megijedt attól a csunya, majomforma fejtől, a melyen ugy hátrasimult a homlok, mintha lefésülték volna s alatta a nagy vizes szemek, a melyekkel a szerencsétlen kibámult a világba a nélkül, hogy megértett volna valamit s mintha mindig panaszolt volna, hogy: lássátok, milyen butának teremtett engem az Isten.

A raktáros csak belső ösztönnek engedett, a mikor elkezdett komolyabban s a mennyire a kis intelligencziája megengedte, mélyebben foglalkozni a gyerekkel. Érezte, hogy ellenséggel áll szemben, fel akart fegyverkezni ellene, mert csak tudnia kell, hogy mi lakik abban a csunya majomban, a kitől még az édesanyja is idegenkedve elhuzódik, mintha meg akarna tagadni vele minden közösséget.

Egyszer, vagy hat hónap után először, kalácsot hozott neki a városból s melléje huzódott a sarokba. Az asszony nézte, hogy mit csinál s hagyta őket, hogy csak barátkozzanak, ha tudnak. A gyerek azonban nem barátkozott. Gyanakodva nézte ezt a közeledést, elhuzódott, mindig csak félszemmel, alattomosan nézve vissza, hogy nem követik-e ellenségesen, a fogait vicsorgatva fordult vissza, a mikor látta, hogy a raktáros utána ment. Azután is hiába való volt minden. A mint nőtt, az anyjához is mind idegenebb lett s a helyett, hogy a mint remélték, az évekkel megvilágosodott volna egy kissé az agya, mindég zárkózottabb és félszegebb lett. Utóbb már átalakult valami alkalmatlan butorrá a házban, ide-oda taszigálták, de aztán nem sokat törődtek vele.

A raktáros aztán egyszere az asszony ellen fordult. Beteggé tette az, hogy nem tudott menekülni a vad gyerektől, a ki közéjök állott, az agyában elkisérte a raktárba, ki a sinekre, mindenüvé és akar vele valamit. Hogy mit, azt az Isten tudja. Mig a szegény megkinzott ember szó nélkül bódorgott a munkája után, mindig ezen töprengett, utóbb azonban már megformálta magának azt, a mit mintha a fülébe kiabált volna a gyerek, folyton hallott, zavarosan, érthetetlenül de mindig.

—Én vagyok a mult, a megbüntetés, ráadás a hozományra.

Lassan-lassan rettenetes lett az asszony sorsa. Kiméletlen, durva veszekedéseket kezdett vele az ura, azután meg elkezdte verni. Előbb félve nyult hozzá, megijedt az első ütés után, mert azt hitte, hogy a szeme közé ugrik a gyerek, de a mikor látta, hogy ki sem mozdul a sarokból, csak egy kicsit előrenyujtja a nyakát, hogy jobban lásson, ugy érezte magát, mintha szövetségese volna. Az asszony kimondhatatlan bánattal nézett végig a gyereken, a ki mindennek az okozója, nem ment bele a verekedésbe, nem ütötte vissza az ütést, szó nélkül türt. Még valami elégtételfélét is érzett magában, mikor nagyon megszenvedett, azt hitte, hogy vezekel és ez jól van igy.

Egyszerre azonban beköszöntött a raktáros házába a megváltó.

Egy reggel, mikor már hetekig ki sem mozdult a szobájából az asszony, egészséges, hangos sirás hallatszott ki tőlük. Egy idegen asszony ki- és be szaladgált az ajtón s a raktáros, a mint csak tehette, fölugrott az emeletre egy-két perczre. Mig a lépcsőt járta, alig ismertek rá, ugy elváltozott. Előbb aggodalmas volt ugyan, aztán ragyogott az arcza s a ki szembekerült vele, mindenkinek elujságolta a nagy örömét:

—Fiam van, ma reggel jött a világra...

—Hát az anya egészséges-e?—Kérdezgették meg az asszonyok.

—Mint a makk, nincsen semmi baj.

—Hála Istennek.

Mutogatni szerette volna a gyermeket. Lábujjhegyen surrantak be utána az első szobába azok, a kiket csak elfoghatott. Az idegen asszony egy kis vörös gyermeket hozott ki a másik szobából és sorra járt vele, hogy mindenki lássa. Az emberek ráhajoltak, megcsudálták, az asszonyok azonban igazán megvoltak hatva, mert inkább az anyára gondoltak, a ki nehéz álomba merülve pihegett benn a másik szobában. A régi gyermeket alig vette észre valaki. Az nem volt kíváncsi semmire; valami czérnakarikákkal babrált a sarokban s föl se nézett, hogy legalább körülnézzen.

A szobában csend volt. Az egyik sarokból egy teknőből forró pára szállott föl, a teherpénztáros cselédje pedig hideg vizet hozott fel vedrekben a kutról. Az idegen asszony munkához látott, a többi pedig jó lélekkel vette körül a teknőt és mig az uj gyermek megkapta az első fürdőt, egymást érte a sok megjegyzés, csupa jó tanács.

Azt is találgatták, hogy vajjon kire hasonlít.

—Egészen az anyja.

—Inkább az apjára üt bizony, kék lesz a szeme.

—Milyen okosan néz.

—Már is több esze van, mint annak a suta Jóskának s a mint az asszonyok a sarokba pillantottak, szinte undorodva fordultak el a szerencsétlentől, a ki, a mikor a nevét hallotta, bambán végignézett rajtuk.

A raktáros akkor már nem volt ott.

Leszaladt a pálya-udvarra keresni még valakit, a ki nem tudja az ujságot. Talált is. A főnök épen a hétórai személyvonatot indította tovább, köpenyegébe burkolva sétált a sinek között. Mikor már elindult a vonat, akkor szólította meg a raktáros.

—Főnök ur, nagy ujság, fiam született...

A főnök mosolyogva nézett végig rajta és megrázta a kezét.

—De aztán most már más lesz a világ, ugy-e?

A boldog ember áradozni kezdett:

—Hogyne, hogyne, megbolondul az ember a nagy boldogságban, persze hogy más, ujra kezdjük.

III.

Az uj gyerek nőtt, fejlődött, szépült. Kedves gyermeke lett a pálya-udvarnak, mindenki formált hozzá valami jogot. Az egyik asszony pólyázta valaha, a másik az első falovacskát vásárolta neki kilencz hónapos és két hetes korában, a harmadik az anyja ágya mellett virrasztott át egy-két éjjelt, mig az asszony a nehéz napjait élte. A raktáros boldog mosolyával látta, hogy hogyan kapkodják el egy-egy csókra a kis fiát, lehült, megnyugodott a nagy elégedettségben s a csendes, gondnélküli emberek komolyságával végezte dolgát. Ő maga is felszaladt egy-egy perczre a fiához a munkából, csak mondott neki valamit, hogy lássa és hallja, a mint csengőn, bátran felel. Néha ugy érezte, hogy ha lehetne, magába lehelné ezt a gyermeket, hogy egészen az övé legyen és féltékenykedett az asszonyra, a ki egész nap otthon van. Ez az érzése azonban szelid volt, az ellágyult jó ember ingerkedése inkább, sokszor, ha erről beszélt, könnybe lábbadt a szeme és ölelni szerette volna az egész világot. Megosztoztak a gyereken békességgel s egyik sem irigykedett nagyon, ha a másiknak véletlenül több jutott belőle.

Csak azon lázadtak föl, ha részt kért belőle magának a régi gyerek is. Pedig ez is megesett. Egy reggel a bölcső mellett találták a fiut. Szintelen szemeivel rábámult a gyermek mosolygós arczára, éppen a mikor ébredt. Mikor az anyja bejött, szó nélkül tovább állott, visszahuzódott a vaczkába és onnan bámulta végig, hogy mi történik azután, hogy a gyermek tele szájjal szopik, kapkod a kezecskéivel a levegőben és kiabál. Bamba mosolygásra huzódott az arcza, tetszett neki ez a csepp ember. Azután megint sokáig nem törődött vele, de reggel, a mikor az anyjuk nem volt a szobában és sírni kezdett a gyerek, kivette a bölcsőből s karjára vette s magával vitte a sarokba. A gyerek először nagyon megijedt, de azután kibékült s kiszabadítva kezecskéit a békóból, végigsimogatta a szegény eszelős gyermek arczát.

Mikor az asszony kijött, halálra rémült. Elkapta a fiutól a gyermeket s rettenetesen szitkozódni kezdett:

—Te majom, hogy mersz hozzányulni, te bestia!

A hülye dühbe jött. Szük kis agyában megforgatta az egész dolgot s ugy találta, hogy nem tett semmi rosszat. Rárontott az asszonyra, hogy rugja, harapja, de éppen akkor nyitott be a raktáros. Ez aztán kegyetlenül végzett vele, a mikor megtudta, hogy miről van szó. Nagyon megverte a szerencsétlent. A nagy ordításra összeszaladtak a szomszédok és igazat adtak neki, a mikor megtudták, hogy miről van szó.

—Nyuzza le a bőrét a czudarnak.—Kivette a bölcsőből...

A teherpénztárosné kedvet érzett magában arra, hogy ő is adjon neki néhány pofont s mintha a csecsemő lett volna a szobában az egyetlen élő ember, a ki tiltakozik a verés ellen. Sírni kezdett. Mikor vége lett a szörnyüködésnek, a szerencsétlen föltápászkodott a földről, lebotorkált a pálya-udvarra. Átcsatangolt a sineken s elindult a töltés másik oldalán. Csak késő este került haza. Nem tudta megmondani, hogy merre járt, de nem is sokat kérdezősködtek utána.

Attól kezdve, hogy most már rendesen kijutott neki a verés, még konokabb lett. Napokig nem lehetett szavát venni, csak bámult maga elé, sunyi módon fürkészte azt, a mi körülötte történik s leste különösen a gyermeket. A hogy a kis fiu kinőtt a pólyából, a mint járni és beszélni kezdett, annak ő volt a leghivebb tanuja. Kiváncsi volt erre a kicsi emberre, hogy vajjon mi lesz belőle.

A gyermek is huzódott hozzá, különösen a mikor észrevette, hogy ennek a nagy kamasznak belekapaszkodhatik a hajába, a fülébe a nélkül, hogy kiáltana s ütheti, megrughatja, mindent eltür. A nagy erős fiu a gyermek rabszolgája lett, vitte a hátán, előtte csuszkált a porban s lassan-lassan olyan pajtásság fejlődött közöttük, a mit nem lehetett már kiverni belőlük. Ha az egyik nem volt ott a játékban, kétségbeesve kereste a másik. A nagy fiu egyszer kemény öklével bedöngette a szomszéd szoba ajtaját, mert elakarták zárni előle a gyermeket, a kicsi pedig betege volt annak, hogy elakarták választani a barátjától. Megszökött vele, mindenütt a nyomába járt, mint a kis csikó s ha valahol megpillantotta az ember a nagy eszelős ficzkót, a mint bizonytalan nehéz lépéseivel barangolt a mezőkön, bizonyosan vele volt a kis barátja is és tipegett utána fáradhatatlanul, nehogy elmaradjon.

A raktárost elkedvtelenítette ez a nagy barátság, félt tőle. Azon gondolkozott, hogy hogyan szabadulhatna meg a nagy fiutól, a ki mindinkább a nyakára nőtt már s olyan erős kezd lenni már is, hogy nem tanácsos kikötni vele, különösen ha dühben van. Rendre levelezte az intézeteket, a hol talán bevennék nevelőbe, de mindenünnen elutasították. Ez a gond valósággal megtörte. A kis fiu vézna, gyönge gyermek maradt, az a ficzkó pedig olyan, mint egy bika. Elél száz esztendőt, a helyett, hogy akár holnap elvenné az Isten.

A pálya-udvaron pedig sokat beszéltek a dologról. Senkinek se tetszett az, hogy olyan nagy barátságban van a kis fiu a bátyjával, aggodalmaskodtak s az egyik asszony ki is mondta nyiltan, hogy fél a szerencsétlenségtől.

—Nem lesz jó vége az egésznek. Annak a vadállatnak annyi esze sincsen mint egy tyuknak. Kárát vallják még annak, hogy igy szabadjára eresztik őket.

Mindenki elhitte, hogy baj lesz a dologból. A raktárost is figyelmeztették s ezzel a szegény embernek még nehezebb lett a feje. Töprengve végezte a dolgát, babonás félelem szállotta meg, olyan, mintha egy nagyobb hatalommal állanna szemben. Mikor a nagy fiu elibe került, ideges reszketés fogta el. Egyszerre ránehezedett minden, a mit átélt, a mióta feleséges ember s érezte, hogy gyöngül a karja, ha megakarja rohanni ezt az ellenséget s elzsibbad az akarata. A fiu szemében is felfedezett valami ijesztőt s elfordult, ha az ránézett, vagy lesütötte a szemét, mintha szégyenlené magát. Most már a tébolydákhoz folyamodott. Igért sok pénzt, a mennyit meg se tudott volna fizetni, csak vigyék el előle ezt a rémet, de mindenütt azt mondták, hogy a fiu nem bolond.

Az asszony részese volt mindenben, lesoványodott, a nagy gondban betegeskedni kezdett és sokat panaszkodott mindenkinek, a kit csak előtalált!

—Ez lesz a halálom, ez a bárgyu...

Egy reggel aztán vége lett mindennek.

A nagy fiu lihegve és rettenetes halványan jött haza s keresni kezdte a kicsit. Nem szólott semmit, csak nem értette meg, hogy hova tünt el a barátja. Az anyja nyomon követte, leste minden mozdulatát, nem tudta, hogy mit keres. Félt megkérdezni, várt, hogy szólaljon meg magától. Mikor azonban látta, hogy nem beszél, már nem birta tovább, most már bizonyos volt előtte, hogy miért jött haza a fiu.

—Hiszen veled ment el!—kiáltott rá magánkivül.

—Igen, nem—gagyogott a fiu—de most nincs sehol.

Az asszony arcza elfehéredett, mint a tej és hátraesett a széken. A fiu ettől még jobban megijedt, meg fölhányta az ágyakat s benézett még a szekrények alá is a barátja után, igyekezett elmondani a dolgot ugy, a mint volt.

—Mentünk... mentünk a vason, a melyiken a kocsik járnak. A kezemet fogta, énekelt, aztán egyszerre nem tudom hova lett. Talán a kocsik vitték el, sok jött, nagyon sok, elől az, a melyik füstöl. Nem láttuk, egyszerre ott volt mind, én is elestem, megütöttem a fejem. Mikor elmentek a kocsik, sehol se volt.

Bambán rámeredt az anyjára és még egyszer megkérdezte:

—Nem jött haza?