A mult szombaton, a mikor a hittan órára csődült össze a parókiára a fiu- meg a leányiskola, különösen kegyetlen kedvében volt a tisztelendő. Sorra kérdezte a katekizmust s könyv nélkül mondatta fel a szentek csodatételeiről szóló történeteket, a melyek mind igen szépen meg vannak irva a vallásos elmélkedésekről szóló könyv utolsó harmincznyolcz oldalán, a függelékben. A ki valamire nem tudott megfelelni, annak belekapaszkodott a hajába s rázta a sivalkodó kis kölyköt, még csak bele nem fáradt a keze.

—Gombozni, istentelenkedni a templom udvarán, azt tudsz, de tanulni nem. Majd megtanítalak.

Akkor már tanította is. A szomszédok elszörnyülködve sugdostak, hogy ezt már még se lehet türni s meg kell jelenteni a dolgot a tanfelügyelőnek.

Ezt különben folyton tervezték, de soha se lett belőle semmi.

—Kiss Ferencz, mit tudsz szent Antalról? Mondd szóról-szóra.

Mikor a gyerek hallgatott, közelebb ment hozzá. A fiu is hátrált egy lépéssel s maga elé emelte mind a két kezét, mig jajgatva siránkozott.

—Tudtam, tudtam, de elfelejtettem... Csak egy kicsit gondolkozom...

A hátráló s már a falhoz lapult gyermeket látva, rettenetes dühbe jött a tisztelendő. Sürün csapdosott a pálczájával a fejére és a vállára s mig egyet-egyet ütött reá, az arczába kiabálva kérdezte tőle:

—Tudtad, elfelejtetted, tudtad...

Aztán kiverte az egész gyereksereget, közéjük suhintva a pálczával, a mig menekültek előle s mikor már egy se volt a szobában, fáradtan esett le a díványra. Nagy durva teste lihegett s egy kék kendővel törülte magáról az izzadságot. Tompa kábultságba esett a nagy csöndben. Feje a mellére hanyatlott s bután bámult a padló deszkájában egy szöget. Mikor már sokáig nézte, tánczolni kezdett vele az egész ház, megindult alatta a divány s forgott körben, mindig körben sebesen, sebesen. Csak akkor állott meg, ha behunyta a szemét. Igy egyszerre nyugalom lett körülötte.

Arra rezzent föl, hogy künn gyermekek kiabáltak az ablaka alatt. Félre huzta a függönyt és kinézett.

Az utcza tulsó oldalán egy kis fiu játszott egy leánykával. Simogatta a haját és ölelte s valami olyast beszéltek, hogy: te leszel a mama, én az apa, aztán megyünk, megyünk kézenfogva a gyermekkel...

A pap egy darabig hallgatta s érezte, hogy az agyába tódul a vér. Az volt az első gondolata, hogy jó messze lemegy a kertjében, megkeríti őket, rájuk ront és üti, üti, hanem aztán még se ment odáig. Csak fölrántotta az ablakot és kikiabált, hogy a két gyerek egyszerre elrebbent, maguk után hagyva a porban a babát, egy czifrára mázolt, szegényes kis rongyos jószágot, a miben igazán nem volt semmi szép se, csak a neve, hogy ő a gyerek. Két ártatlan cseppség szeretetében odaelőlegezett jövendő.

Mikor a tisztelendő visszafordult, Mari asszony már fölterítette az asztalt. Egy gyürött, foszlott szélü asztalkendőt terített az asztal sarkára, rátett egy tányért, egy poharat s indult kifelé, hogy behozza az ételt. Akkor azonban a tisztelendő hirtelen megingott, ujra azt érezte, hogy forog körülötte minden. Nekiesett a falnak s megkapaszkodott egy székben. A vén asszony hozzászaladt s támogatta a diványig, a mire ugy végig esett mint egy oszlop.

—Mi baj az istenért, már megint...

—Igen, szédülök.

—Csak maradjon egy kicsit magára, feküdjék nyugodtan. Hunyja be a szemét, ha ugy jobb, ugy...

Szürke kendőt kötött a fejére s elszaladt. A pap utána meresztette a szemeit s a mikor már elment, akkor is mindig az ajtót nézte fáradt bámulással. A pilláit már nem birta nyitva tartani, mint valami elromlott redőny, barna, ránczos szemhéja mindegyre lehullott s szemmel láthatólag erőtlenedett el az egész ember. Mintha valami láthatatlan rémség kerülgette volna s azt vigyázná, ugy hallgatott, visszafojtva a lélegzetét is s csak néha hörögve, ha már nagyon kiigyekezett belőle az erő.

Mikor az orvos jött, fáradtan, lustán panaszkodott.

—Megint kerülget. Itt van mellettem, csak a kezem kell kinyujtani s megfoghatnám, hogyha teste volna. Iszonyu, borzasztó nyavalya, még senkise látta s mégis ugy szorítja a torkom, de ugy...

—Megint bosszankodott tán a gyermekekkel?

—Igen, megint... Aljasok, hitványak... Most is itt kettő, egy fiu meg egy leány...

—Hagyja... Lássa, ez a baj. Minek izgatja magát. Nem kell ugy rájuk erőszakolni a hittant. Hagyjon nekik békét. Adjon be neki annyit a vallásból, a mennyi nem rontja meg a gyomrukat, de beléjök öklözni, bottal... Minek?

A pap csak nézett. Belsejében forrott a méreg s nem volt ereje ahhoz, hogy kitörjön. Az a csendes öreg ember, a ki mellette ült a divány szélén, dühbe hozta. Nem tudta, hogy mi baja van, de érezte, hogy az orvos képtelen felfogni a baját. Csendes lett és igyekezett megmagyarázni, hogy mit érez.

—Nem az a baj. A vallás, meg a könyv, meg a csodák, az mind semmi. Ha már jönnek, az is dühbe hoz, magamon kivül vagyok, nem birok magammal, perczről-perczre érzem, hogy mint hatalmasodik el bennem a vadállat. A sok kölyök mind olyan egészséges és szép... Doktor, maga is olyan papforma ember félig, magával lehet komolyan beszélni, esküt tett maga is arra, hogy nem jár el a szája, ha valamit kikottyant az ember maga előtt egy-egy bolond pillanatban, hát higyje el, hogy csak félig vagyok ember, a testem az, meg a reverendám, meg a formám, hanem a másik felem, a kutya...

—Ugyan, ugyan...

—Lássa, erről kellene maguknak irni egy könyvet, erről a félig emberről, a kinek, mikor a szemét behunyja, vége van nem jön utána senki. Arról, hogy embertelen dolog engem körül venni gyermekekkel a mi mind a másé, hogy... mondja is meg az iskolában, hogy ide többet ne küldjenek egyet se, mert kitekerem a nyakát...

Kimerült, csendesebb lett s aztán már csak sugva mondta el azt, a mit behunyt szemmel maga előtt látott.

—Ha nekem csak egy volna... Egy leány, a kinek vennék szép kis fehér ruhát, a haját befonnák világoskék pántlikába, azután jönne a püspök, megbámulná, férjhez menne és folytatódnék az Isten mun-munkája... Vagy egy kölyök, egészséges, verekedő ficzkó, a ki okos, a ki szép...

Ugy nézett maga elé, mintha ott látná valahol a ködben a fiut is, a leányt is.

Tekintetes rendőrkapitány ur, tudom én, hogy mi az elővizsgálat, a min át kell esni az embernek, mig eljutna az ügyészséghez, a hol jobban bánnak a rabokkal. Nem adhat föl nekem olyan kérdést, a mire szép csendesen meg ne felelnék, csak ne nézzen rám olyan szigoruan, mert igazán nem szükséges. Lenn is megszorongatták a torkom, a mig idehoztak, pedig a kis ujjam se nyujtottam ki ahoz, hogy védelmezzem magam. Intelligens emberrel nem kellene olyan keményen bánni. Minek az?

Hát hogy hogyan történt az egész? Nagyon egyszerüen. Most világosan áll előttem mindennek a menete. El se hiszem, hogy másként történhetett volna.

Beteg voltam. Már régen az vagyok. A mellemben szurásaim vannak. Nézze, most is micsoda bunda van rajtam, pedig mások már tavaszra öltöznek. Most már birom valahogyan magam, hanem a tél elején szörnyen összementem. Éjjeli munkám is akadt hivatalon kivül, nem sokat törődtem azzal, hogy megárthat. Szerettem volna valami szép ajándékravalót összespórolni, hogy ne legyen száraz karácsonya az asszonynak, szegénynek. Akkor aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy mind az emberek feltünően érdeklődnek az egészségem iránt. Csupa részvét mindenik, hogy ugy nézek ki mint a halál, meg lefityegnek a füleim, szörnyen uri bőrben vagyok, meg több efféle s egyszer aztán egy orvos pajtásom, a ki el-eljárt hozzám, meg a feleségemet is kezelte ugy kisebb bajokban, hurutban, hideglelésben, igazán beteg sohase volt szegény,—hát az orvos pajtásom azt mondta szerencsétlenségre akkor, a mikor az asszony is hallotta, hogy:—pajtás, szedd össze magad s még ma indulj el Meránba. Ott négy-öt hét alatt megint ember lesz belőled, de ha tovább is itthon maradsz, nem állok jót semmiért. Ugy elpatkolsz, hogy olyant még sohse láttál. Olyan vagy már is, mint egy gebe.

Gondolt az ördög Meránra. Nem szegény hivatalnok embernek való az. Hanem az asszony nem hagyott békét. Belémcsimpajkodott, Meránnal keltünk, Meránnal feküdtünk, azzal boszantott egész nap, hogy csak menjek, menjek. Pénzt is adott. A fehérnemüs szekrényben csupa frissen mosott, szép fehér ruha közé eldugdosott szép lassan, én nem tudom mikor, nyolczvan forintot. Ebből a sarokból előkerült egy ötös, a másikból egy tizes, aztán ezüst forintosok, a markomba nyomta mind, csak menjek.

Nagyon nehéz volt elmenni. Az asszony akkor már nagyon közel volt ahhoz a stádiumhoz, a mikor még a himfarkas se hagyja egyedül a párját. Biztatott, hogy ne féljek, ő se fél. Át kell esni ezen is, ha asszony lesz a lányból; az anyjának is volt gyermeke, de mennyi, a nénjének is, meg a szomszédasszonynak is, ennek is, annak is, sehol se történt semmi baj, meg a te egészséged, a tied drágám!—már mint az enyém... ugy mondta, hogy még most is hallom. Kiéreztem a szavából, hogy neki drágább az én beteg hörgő mellem, mint akár magamnak is, és elmentem.

De nem, kifelejtem a legfontosabbat. Mielőtt elmentem volna, gondolom egy-két nappal, de hát az mindegy... Nem mindegy? Hát szerda volt, azt tudom, most már csak annak járjanak utána, hogy mikor utaztam el, mert erre nem emlékszem biztosan. Szerdán délelőtt elmentem Hallerhoz. Gondoltam, erre az emberre bizhatom rá legnyugodtabban az asszonyt. Speczialista, hires doktor s egyszer, a mikor dolga volt nálunk a telekkönyvnél, szivességet tettem neki. Nem volt nagy dolog, leirtam neki egy csomó C. lapot. Nem fizetett érte semmit, hanem azt mondta:

—Kedves barátom, ha egyszer szüksége lesz reám, hát csak szóljon. Feleséges embernél könnyen megeshetik, hogy egy és másért doktort hivnak a házhoz. Hát ha olyan baj volna, a mihez egy ilyen magamformáju ember kell, csak szóljon. Ott leszek.

Erre gondoltam s elmentem hozzá szerdán délelőtt. Sok beteg volt nála, későn került rám a sor. A mikor bementem mindjárt megismert. Azt mondta:—kedves barátom, no mivel szolgálhatok? Sok a dolgom, de nem baj, megteszek, a mit tehetek.

Nagyon szépen megkértem, hogy váltsa be az igéretét. Azt is mondtam neki, hogy nem kivánom ingyen.

—Doktor ur—igy mondtam—szegény hivatalnok ember vagyok, hanem azért nem szorultam rá arra, hogy ingyenben kérjek valamit. Itt a közelben van egy rácz bérlő, a kinek nagyon sok dolga van nálunk a hivatalban s mindig velem tárgyal, mert azt mondja, hogy mással nem tudja ugy megértetni magát. Ez az ember minden ujesztendőben küld nekem ötven forintot. Az idei ötven pengőt a doktor urnak szántam. Tudom, hogy nem sok pénz, hanem egy ilyen magamforma ember nem képes többre. Arra kérem, hogy a mikor ideküldenek majd tőlem, hogy baj van, legyen szives azonnal az asszony mellé menni és segíteni rajta. Megteszi?

—Hogyne kedves barátom...

—Mondja becsületszavára.

—Nevetséges. Persze, becsületszavamra, barátom, nyugodtan elmehet... Ha én egyszer megigérem, mérget vehet reá...

Elutaztam Meránba. Nem igen nyugodtan, mert az egész uton az asszony járt az eszemben, meg ott is. A mikor a fenyők alatt zörögtettem a csontjaimat, akkor is folyton haza gondoltam s éjjel néha arra ébredtem, hogy sikoltást hallok:—Ferencz! segíts! Regelenkint azonban rendesen, pontosan, mint az óra, beállított a levélhordó s jöttek a drága, édes levelek, hogy készül a kicsi kelengye, a fejkötő már nincs divatban, de annál több lesz a meleg rékli, meg az ingecske, meg a mama is megjött már, hozott egy csomó vásznat, szabnak, varrnak egész nap s rólam is diskurálnak, hogy: a Franczi eddig bizonyosan nagyon összeszedte magát, kalandokkal gyanusítottak, a mi nekem nagyon jól esett, humort olvastam ki belőle.—No—gondoltam—ha ily jó kedvük van, akkor nincs semmi baj. Egyszer aztán durván, rettenetesen pofoncsaptak. Engedje meg, hogy erről ne sokat beszéljek, jött egy telegramm az anyósomtól, hogy ha még életben akarom találni a feleségemet, hát csak jöjjek a leggyorsabb vonattal. Ötször voltak Hallernél, mindig megigérte, hogy azonnal ott lesz és egyszer se ment el. Utoljára az anyósom ment el hozzá, de nem bocsátották be, valami elegáns beteg volt benn. Akkor más doktor után szaladtak, de már késő volt minden. Mikorra én hazaértem, tudja az Isten, hogy hogyan jutottam el Meránból idáig—már meg volt halva.

...Kapitány ur! Soha szebb halottat. Gyöngéd, rózsás pirosas volt az arcza, aludt, tisztára aludt... Rám nem lehetett panasza senkinek. Nyugodt gyászos ember voltam, az anyósom, mintha meg is neheztelt volna egy kicsit rám, olyan jól viseltem magam. Hanem akkor már jól tudtam, hogy mit teszek azután. Ha arról van szó, hogy előre megfontoltam-e a szándékomat vagy sem, hát ne tessék tovább firtatni. Megvallom én magam is, hogy igenis, még a vonaton elhatároztam a dolgot. Azt mondtam magamban,—olyan józan voltam, mint most—azt mondtam:—Ha még él az asszony, pofoncsapom azt az embert, aztán felrugom a piacz közepén s elkiabálom, hogy nézzétek: ez az a bitang, a ki nekem szavát adta, hogy a feleségem mellett lesz, ha ágyba esik s nem ment el, pedig ötször hivták. Ha meghalt az asszony, hát akkor más történik, más, előre tudtam a kocsiban.

A temetésről szépen hazamentünk. Az anyósom elkezdett keservesen sírni s azt mondta, hogy sírjak én is, mert az jól esik. Én azonban csak körülnézegettem. Gyermekem nem volt, azt magával vitte szegény lelkem a földbe, semmi se volt; nem is bucsuztam a lakásomtól, mintha nem is lett volna már az enyém az a két szoba meg a konyha, a hol a cseléd iszonyuan ordított, emlékszem azt hajtogatta: szegény jó asszonyom! szegény drága teremtés! Isten nyugosztalja...—boszantott, utáltam. Mikor az anyósom elfordult, az éjjeli szekrényből kivettem a revolverem, zsebrevágtam és elmentem az uri kaszinóba.

Tudtam hogy Haller esténkint odajár. A szolgának adtam egy forintot s azt mondtam, hogy küldje ki a doktor urat.

—Kit jelentsek be?—kérdezte.

—Senkit. Mondja, hogy egy ur várja az előszobában. Röviden végez, csak éppen kérdezni akar valamit.

Mikor Haller kijött, agyonlőttem, aminthogy az csak természetes is. Hogy most mi lesz? Bánom is én, csak a mig itt vagyok, kérem bánjanak velem emberségesebben. Intelligens ember csak számíthat egy kis udvariasságra.

I.

Az apám temetéséről jöttünk haza. Szép, nagy gyászos ünnepség volt. A katonakórházból indultunk ki, lenn az udvaron a banda játszott s a mikor abbahagyta és megindult a sok tiszt meg legény, egy fekete posztóval bevont dobot vertek. A nagy üveges kocsi előtt a fekete lovak nyugtalanul rágták a zablát, fenn prédikált az esperes, a környékről mind összegyültek a népek, fekete volt velük az utcza is, mint a milyen fekete lepel lengett alá a szomszéd házról, a hol a tiszti kaszinó gyászolt s mindenütt ott sürgött-forgott egy kis sötét ember, a ki folyton rendelkezett haragosan hol az egyik, hol a másik kocsist tanítva emberségre, mert a ficzkók megunták a hosszú prédikácziót s összeállottak beszélgetni a gyalogjáró mellett. Aztán megint recsegett a trombita, a kapu alól kiindult a banda, utána a katonák, a publikum, az üveges kocsi, azután mink szegény gyermekek levett kalappal és a sok kocsi, mig körülszaladgálta az egészet a kis köpczösfekete ember...

Emosódik az emlékezetemben minden, csak némely jelentéktelen dolgok kerülnek vissza az eszembe. A kis fekete embert például folyton látom, azért beszélek róla annyit, meg aztán különösen az egyik ló maradt meg az emlékemben. Ez valami temetkezési remonda lehetett, mindig trappra fogta a lépést s annyira nem viselte komolyan magát, hogy egy fordulónál nekivadulva ágaskodni kezdett s vitte magával a másik három lovat is, a mint neki indult vágtatva a hegynek. Aztán egyszerre odaugrott a kis fekete ember, belekapaszkodott a vágtató paripa orrába és káromkodott:

—Te komisz, te disznó...

A temető kapujáig hurczolta magával a ló a kis tömzsit, ott már belefáradt s letette. A kis öreg pedig, a ki—hiszen ezt már körülbelül tudjuk—a temetésrendező volt, egyenesen odament a kocsishoz, a miben az anyám ült s valami hizelgőt mondott neki, ilyenformát:

—A kapitány ur majdnem, hogy vágtatva ment a másvilágra, hanem nekem sikerült észretériteni a lovat, kezét csókolom.

...És mentünk... Szomoruan, bandukolva, mig odaértünk, a hol vége van mindennek. Ott nagyot lőttek egymásután hármat a katonák, aztán imádkoztunk s elindultunk haza. Anyám mellé a kis öcsémet s egy rokon asszonyságot pakkoltam be, én pedig megindultam magamban, egy ösvényen a kocsiuttól messze.

Itt találkoztam Flóriánnal.

Ő is fenn volt a temetésen, hanem hamarabb feljött s ebből az alkalomból kifolyólag, hogy ne mult légyen el hiába az idő, meglátogatta a maga halottait. Lenn a völgyben álldogált egy sir mellett s szivarozva bámulta a vidéket. A mikor látta, hogy jövök, elém került. Minden különösebb meghatottság nélkül nyujtotta a kezét s a másik karjával egy nagy kört irva bele a levegőbe, a miben benne foglaltatott az egész temető, azt jegyezte meg, hogy:

—Mind idekerülünk, mind, mind...

—A bizony, mind...

Akkor már mentünk lefelé. Flórián a teljesen közönyös ember nyugalmával járt mellettem. Egyszerre azonban hirtelen eszébe jutott valami s gyorsan felém fordult.

—Egy kis számla is maradt a kapitány ur után. Czukor, kávé, szappany, bor... ki fogja azt most már rendbehozni?

—Én.

—Hát majd átirjuk, szólok az öcsémnek is.—Lennről még egyszer visszanézett a csendes világra. Már homályos szürke volt az egész tájék, ráereszkedni kezdett az este. Messze hátul a szilfák között, a hol a zsidó temető hozzáér a mi földünkhöz, köd gomolygott s egészen távol, a hova már ugyancsak mereszsze az ember a szemét, hogy belásson, egyetlenegy csillag ragyogott az égen, valami halvány reménység a halottas csendben. A temető kapujára nagy tábla volt fölszegezve s vigasztalónak az volt ráirva, hogy föltámadunk.

A kis örmény egy darabig a csillagot bámulta s mikor visszafordult, megkopogtatta botjával a táblát.

—Nem igaz... persze, hogy nem igaz. A mi ide be van raktározva, az jól el van téve. Kezeskedem róla. Nem segít itt már semmi. Nekem fölirhat ide, amit akar.

Akkor már künn voltunk az utczán s mentünk hazafelé.

Egy utczában laktunk. Tőlünk számítva, a harmadik házban volt a Flóriánék boltja, az övé meg az öcscséé, szép nagy kereskedés, heringes hordókkal az ajtó előtt. Nagy, sötét és dohos üreg volt a bolt, a közepén mindig égett egy gázláng, hogy valami kis világosság legyen benne. Aztán azért volt olyan jó bolt, mert minden, de minden akadt benne, a főrevaló keszkenőtől a mustármagig, meg kis perczentre dolgoztak a testvérek, nem nyuzták le a bőrét a vevőnek.

Mikor az ablakaink alatt elmentünk, láttam, hogy benn világosság van a szobákban és a sok rokon és ismerős mind nálunk gyült össze a temetés után. Hivtam Flóriánt is, hogy jöjjön be, ő azonban nem akart.

—Fölösleges az, kár, hogy mások is ott őgyelegnek, a hol semmi dolguk.

—Dehogy, örül annak az ember, ha körülveszik ilyenkor...

—Én nem... Különben is még el kell, hogy könyveljem a kapitány urat.

—A számlát? Olyan sürgős?

—Nem, az izét... a halottkönyvet. Tán nem is tudja, hogy mi az? Én azt vezetem pontosan, benne van minden jó emberem. Tiszta dolog, valahová csak föl kell jegyezni, hogy mit nyer, meg mit veszít az ember a családban, meg a rokonságban, meg azok között, a kiket ismer. Jó kis jegyzék, pontos, nézze meg...

Nekem sem tetszett otthon a sok gyászos ember, elmentem vele a boltba.

II.

Az üzlet háta mögött két kis udvari szoba volt a lakás. Az egyikben Tódor lakott, a fiatalabb, a másikban pedig az én emberem, az öreg Flórián. Innen nyiltak kifelé az ajtók, egyik a konyhába, másik az udvarra s a kettő között volt a pokróczczal leterített ágy, meg egy nyitott szekrény, a miben sok ruha lógott. Alul néhány könyv is volt. Lezárt, az esztendő végével szépen elraktározott nagy bőrös könyvek, egyikre az volt irva: Főkönyv, a másikra: Pénztári napló, meg Árukönyv, aztán egy másik, a mire ez a szó volt irva: Hitelügyletek. Ezek közül szedte elő Flórián azt a könyvet, a miben éppen el akarta könyvelni az apámat.

—Mig elvégzem, lesz szives helyet foglalni—mondta s bemártotta a tintába a tollat és elkezdte kitölteni a rubrikákat egy üres lapon, a minek a tetejébe édes apám neve volt fölirva. A mikor rendbe jött a dologgal, a füle mellé szurta fel a pennát s a könyvet egy kicsit továbbtaszítva, hogy nyugodalmasan száradjon rajta a friss irás, beszélni kezdett. Nem ugy, mintha helyén lett volna az esze, nem is kivánom senkitől, hogy okos embernek tartsa Flóriánt, hanem mint egy bolond, a kiben minden bolondsága mellett megmaradt még egy kis, még itt-ott derengő józanság a körüllévő emberi haszontalanságokkal szemben, mint a milyen például a halál is, meg a születés s egyéb fázisai az életnek.

—Beirtam a kapitány urat. Tizenegy esztendőt vesztettem rajta, de azt hiszem, hogy azt az egy pár évet majd behozom Sturmon.

—Ki az?

—Itt a szomszéd boltos. Sokat igér. Csupa egészség. Ámbár ez a számítás már kezd megingani egy kicsit, mert hát a kapitány ur is sokat igért még csak ezelőtt két hónappal is. Mindegy, ebben az emberben megbizom. Nem igen volt még beteg...

—Hogy sokat él, azt gondolja?...

—Nem sokat. Mindössze hatvan évet szántam neki. Más ugyan elszámította volna magát, ha ezt a nagy egészséget látja, hanem én már kitapasztaltam mindent. Jön egy betegség, aztán vége. Az ember csak ember. Hanem azért bizom benne.

Halgattunk és én azon gondolkoztam, hogy kivel van dolgom. Micsoda ember ez a Flórián? Ő mosolyogva pislogott reám s a mikor már megszáradt előtte az irás, a térdeire fektette a könyvet s magyarázni kezdte, hogy mi van benne...

—Tiszta dolog az egész, tessék idenézni: ... honvédszázados, született ebben és ebben az esztendőben. Baja: májbetegség. Állása hozzám: rendes vevő és jó ismerős. Remélhető életkor! hatvan év.—Igy van ez mindenkinél, a ki benne van a könyvben. Amolyan határidőüzlet forma az egész. Legföllebb csak az lehet benne feltünő, hogy nem pénzbe megy. De hát csak a pénz az érték? Kérem, hát csak az a kopogó ezüst vagy arany ér nekem valamit? Én ugy vagyok vele, hogy nem sokat adok reá. Törődjék vele Tódor. Neki sohase volt felesége, gyermeke, végezze az üzlet dolgát, ugy sincs egyéb baja, hanem én már körültekintek erre is, arra is, hogy miben lehet valamit csinálni. Igy például, ez sem haszontalanság.

—Nem, teljességgel nem...

—Ugy vagyok vele, hogy számot vetek előbb mindennel s aztán megállapitom, hogy kire meddig számíthatok azok közül, a kik körülöttem élnek. Ezt csak fontos tudni. Aztán bevezetem a könyvbe, nézze: Kelemen János városi tanácsnok, koma—a szegény kis fiamat tartotta a keresztviz alá, hetven év. Ez itt ki van huzva. Időközben elköltözött Bécsbe, most már semmi közöm hozzá, ez a másik pedig tömlöczbe került csalásért, hát ezzel se törődöm.

—Aztán mi haszon van ebből a könyvből?

—Sok, nagy haszon, engem nem érnek meglepetések. Nálam kiegyenlíti egymást a sok eshetőség. Ha az egyik becsap s nem tartja be a határidőt, itt marad helyette a másik. Abban tovább remélhetek. Ha a végén majd összeadom az eredményeket, higyje meg, jól jövök ki az üzlet mellett. Olyanforma ez, mint az olyan üzletember dolga, a kinek boltja van Budapesten, Kolozsvárt, Debreczenben, Nagyváradon, Kecskeméten, Szófiában, Belgrádban, s ha négy helyen pang az üzlet, a másik négy helyen virul. Nem mond csődöt olyan könnyen, mint a másik, a kinek egy raktárba van belefektetve mindene.

Az üveges ajtón, a mi a másik szobától választott el bennünket, meglibbent a fehér függöny s a nyiláson Tódor kukkantott be. Mikor látta, hogy odapillantok, a homloka közepére támasztotta a mutató ujját s Flórián felé integetett.

—Nincs rendben az esze, tessék elhinni, hogy nincs rendben.

Visszaintettem neki, hogy csak menjen onnan s néztem az öreg Flóriánt, a ki keresgélt a könyvben s némely tételnél nagyon elgondolkozott. Vártam még tőle valamit, hogy világos legyen az egész állapot. Addig már nem megyek haza... Egyszerre csak talált valami érdekes megjegyzést a könyvben, mert földerült az arcza.

—Azon gondolkoztam, a mivel tisztába kell jönni az embernek, hogy micsoda komplikáczióknak vagyok kitéve, még azokon felül, a melyeket már kitapasztaltam. Most rájöttem... Nagyon kellemetlen meglepetéseket hoznak nekem a járványos bajok. A múlt kolera alkalmával igen nagy veszteségeket állottam ki. Meg az öngyilkosságok. Néha szezonja van ennek is. Erre csak nem lehet számítani. Daliás szép urak sétálnak az utczán, a szájukban szivar, mosolyognak s aztán puff, puff, itt is, ott is... Az ilyesmi teljesen készületlenül talál.

Betette a könyvet s csendesen ráütött az öklével, mintha ez azt jelentené, hogy: no, mára rendben van.

Már majdnem eltette, a mikor megint eszébe jutott valami. Rátámaszkodott a vállamra s vizes lett a szeme, a mig beszélt.

—Az aztán a legnagyobb baj, hogyha későn kezdi el az ember. Akkor már bajos behozni némely nagy veszteséget. Például hát itt van az én dolgom. A mikor a feleségem meghalt, még nem vezettem könyvet. Aztán jött a difteritisz s elvitte a gyerekeket is. Micsoda fiu volt, bizonyosan diplomás ember lett volna belőle. Beleszólt, a mikor a nagy emberek beszéltek, politizált, a tanárok mindig izentek, hogy ne hagyjam annyit tanulni, vigyem a mezőre... Hát aztán vittem a mezőre, vissza sem hoztam... Ezt nem lehet behozni. Adok még magamnak vagy harmincz esztendőt, hanem ez is kevés. Nem, nem, teljességgel nem lehet behozni.

I.

Gyéreséknél közönséges vasárnap délelőtt volt. Nem vártak senkit. Csendes, hangtalan volt az udvar, egy-egy ember mozgott rajta néha, mikor a ház előtti gyepágyakat öntözni kezdte a kertész s az istállókból elővezettek egy-egy lovat a kuthoz. Hátulról, a szérüs kertből tompa puffogás hallatszott elő s ott, a honnan a hang jött, aranyos könnyü polyva felleg libegett a levegőben. Egy-két részes csépelt, olyan szegény emberek, a kik nem várhatják be a nagy masinát. Mikor lenn az utcza végén harmadszor is harangoztak a templomban, a tágas veranda lépcsőin lefelé elindult a nagyságos asszony a maga rendes vasárnapi utjára. Kicsi, félénk, amolyan gyermekforma jószág volt a nagyságos asszony, a széltől is féltette az ember, nehogy valami erősebb rohanás ketté törje derékban s aztán elvigye, hogy ne maradjon belőle semmi. Vele mentek a cselédek is és a mig végigmentek az udvaron, a konyhaajtóból szájtátva bámult utánuk a fehérkötényes, fehérsapkás szakács, a ki éppen valami czifra madárról kopasztotta le a sok fényes, aranyos tollat. Közben megint visítani kezdett a kut csövében a szivattyú, vedrekkel rakták körül az istállófiuk a kerekre szabott pázsitot a kut körül s az istálló tornyában, a minek olyan szép bádogfedele volt, mint a templomnak, megszólalt egy kis csengettyü, olyanforma, mint a mi a nagy harang mellett van az unitáriusoknál.

Lassu sorjában kifelé lépdeltek az ajtókon a lovak. Csupa gyönyörü nagy állat, tipus mindenik a maga formájában. Kicsi fejü, nyulánk, hosszu testü, agár formáju paripák jöttek előbb, aztán alacsonyabb, tömzsi kanczák, kicsi fejjel, temperamentumos, ideges állatok, nyerítve, ficzánkolva, aztán magas, nagyon finom testü lovak, a melyeknek járás közben reszketett a lábuk s füleik, megijedtek még arra is, ha jobban összeharapták a zablát, aztán olyan erőszakos dögök, a melyeket két ficzkó vezetett végig az uton, belekapaszkodva a szijjakba. Ezek voltak a legszebbek. Némelyik két lábra állott, ha csak hozzáért valamelyik legény, félre ugrott, hogy földre rántotta volna a lovászokat, ha inkább nem engednek, arra ment a merre ő akart s nem oda, a hova vezették, ha megrántották szájában a zablát, fölugrott és nyihogott, igazi vadak. Leghátul pedig egy kis fehér lovacskát vezetett elő egy gyerek s hosszu sorban, egyesével a széles kerti uton megindult a sok ló meg a sok cseléd a kut felé.

Mikor már már kigabalyodott a csavaros gruppok közül az egész, kijött Gyéres is a házból. Utána ballagott egy hosszu fiatal ember is, a kis urfi tanitója s belesüppedt egy nagy puha székbe a verenda korlátja mellett. Amolyan szegény diák forma fiu volt, a ki minden iránt érdeklődik, ha muszáj, de legjobban szereti a csendet. Gyéres kihajolt a korláton s tágra nyitott szemekkel, mint valami gondos kasznár, vizsgálni kezdte a lovakat. Nem szólott egy szót se, pedig lett volna mondani valója. Ez meglátszott az arczán, meg mozdulatain, a mint néha félrekapta a fejét s a tanitóra pillantott. Ilyenkor azonban elkedvetlenedett, kapkodta a nézését ide-oda, nyugtalankodott s az olyan embernek a kellemetlensége látszott meg rajta, a ki valami fontos mondandójához publikumot keres és senki sincs körülötte, a ki megértse. Egyszer hosszasabban nézett a tanitóra s erre az fölugrott a székről.

—Parancsol nagyságos ur.

—Nem, nem, semmi. Maga nem érti. Ha maga konyítana a lóhoz, urrá tenném. Próbálja meg, tanuljon bele...

—Bajos az, nagyságos ur...

—Bajos, persze, hogy az... Hirtelen a kut felé meredt a szeme és retteneteset kiáltott.

—Tódor! Te bitang! Jobbra, jobbra!—Megint a diván felé fordult s most már dühös volt nagyon.—A Czézár majd agyonrugta Menelaust. Rongy paraszt, ugy czibálja a ló, a hogy akarja.—Megint kifelé nézett s ujra rákiabált a legényre.—Marha! Bolondulj meg! Tovább, ha mondom!—S egyszerre a nélkül hogy valami átmenetet talált volna a dühből idáig, lelkesedni kezdett.

—Most nézze, most. A feketét... Ni, hogy vezeti a lovászt. Több esze van, mint annak a baromnak, azt mondhatom. Megállott s ugy bámulta a lovat, a mely akkorra már szétugrott a többi közt s két lábra ágaskodva nyerített föl a tornáczra. A formáit nézze, a csipőjét, meg a lábát, hát a hogy ideszól, nem ész az, nem?...

A diák visszasüppedt a székbe s azt mondta, hogy: de igen, igen, szép, gyönyörü állat.

—Bolond maga! Ha embert akarok látni ezen a vidéken, akkor a lovat nézem. Az individuum, karakter, tiszta egész. Csupa nemesség. Az akar, az parancsol, az hasonlít hozzám, a ki ur vagyok. Csak nem akarja melléjük állítani ezeket ni. Csupa hülye, én mondom magának. Maga se jobb náluk. Az ember csak ember, de a ló... maga ezt nem érti. Nekem itt köröskörül van egy csomó földem. Csak egyszer láttam volna, hogy a paraszt felesel velem, ha én azt mondom, hogy igy legyen, vagy ugy, megbecsülném az embert. A ló folyton opponál. Vérbelit kell venni belőle, a milyen ez vagy az s aztán látom, hogy mi az akarat. Ha ráülök, földhöz akar csapni, azt mondja, nem vagy olyan ur, hogy meg nyergelj, ha beleütöm a sarkantyut, fölugrik az égig. Látja, olyan bolondok maguk mind, hogy a lóról ugy beszélnek: állat, négylábu, esze sincs. Én tudom, hogy magukat sarkantyuzom, ütöm, rugom, a mikor nekem tetszik s egyszer se nyerítettek ellenem, hát maguk-e az emberek, vagy a ló?

Valósággal önkivületben kitárta a karjait, mintha magához akarta volna ölelni az istállókat is.

—Drágáim...

II.

Lenn az utcza végén ujra harangozni kezdtek. Vége volt a templomnak s nagyon halk, a levegőn átszüremlett hangokban valami olyast lehetett hallani a templomi énekből, hogy: téged Isten dicsérünk... Ketten, hárman, szépen egymás mellett fölfelé jöttek az emberek, aztán meg a lányok, asszonyok, tiszta, szép ünneplőben s a sok hivő ember mögött még lenn a meredékes utcza végén látszott a kicsi nagyságos asszony a cselédekkel, a mint hazafelé tipeg. A nélkül, hogy a vonásaiba beleláthatott volna az ember, meglátszott az arczán a hivőknél templomozás után elkövetkező meghatottság, a mint jött szép csendesen és nézte maga előtt az utat alázatosan, az Isten szolgálóleányához illendőségesképpen. A cselédek is ilyenformán igyekeztek utána.

Benn az udvarban ezalatt végeztek a csépléssel a részesek. A polyvafelleg lassan-lassan alábbszállott, mig bele nem kapaszkodott egy szélpászma s el nem hordta az egészet s az emberek bejöttek az udvarba, hogy osztozzanak. Mikor a nagyságos ur elé járultak a kérelemmel, az nagyon dühbe jött.

—Vasárnap? Hogy én majd odaállok nektek vékát méregetni?... Pusztuljatok mindjárt...

Egy öreg paraszt előczihelődött a többi közül, hogy majd megfelel, de a mikor már beszélnie kellett volna, még mindig csak a kalapját forgatta a kezei között nagy zavarban s motyogott, hogy ugy, meg ugy, vasárnap is enni kell, meg az urnak könnyű, annak nincsen különbség a pénzében meg az idejében... Hátul elvezették már a lovakat. A sor eleje már eltűnt az istálló fekete szájában, a mikor egy magas, karcsú fekete paripa az utolsók közül kirántotta a kötőfék szárát a lovász kezéből s visszanyargalt a tornácz felé. Rohantában harsányan röhögött. A parasztok a tornácz falához lapultak előle s az öreg keresztet vetett magára.

—Vége, vége... agyontapos...

Az ur fenn az erkélyen egyszerre elfeledkezett róluk s mosolyogva, ragyogó arczczal csak a lovat nézte. Az állat nyihogva kapálta a földet s nagyokat fujt a porba. Mintha csak jó reggelt akart volna mondani. Mikor a kocsisok utána futottak, ezeknek is az arczába fujta orrából a forró gőzt s a nélkül, hogy megfogták volna a fék szárát, elindult előttük az istálló felé. Gyéres erősen megfogta a tanitó kabátját s előbb a még mindig a tornácz alatt szorongó parasztokra mutatott, azután meg a ló után mosolygott.

—Nohát, lássa. Hogy elrémült ez a sok bamba. Utálatos... Hát emberek ezek?... Mikor lenn megint szervezkedni kezdtek a parasztok, hogy elől kezdjék az ügyüket s az öreg ujra hebegni kezdett, rettenetes dühbe jött...

—Most már elég. Kihozom a botot s szétverek köztetek. Mars! Ki innen!

A parasztok lassan huzódtak a kapu felé. Mikor már jó messze voltak, megállottak egy perczre, mint a kivert állatok és összeröffentek.

—Megbánja még... Nem lesz ez mindig igy.

—Többet ér neki egy lova, mint mi mind...

Fenn a tornáczon pedig ujra lelkesedni kezdett Gyéres. Karonfogta a tanítót és huzta maga után.

—Jöjjön, jöjjön.—Mig átmentek az udvaron, éppen befordult a kapun a nagyságos asszony. A tanító köszönt s oda akart menni, de Gyéres nem engedte. Oda se nézett az asszony felé, hanem nekipirulva, lázasan ment a maga után utján, maga után vonszolva a fekete kabátos, hosszu fiút. Az istálló ajtóban megállott, nagyot kiáltott:

—Czézár! Menelaus!

Mikor a lovak nyerítve feleltek, a fiuhoz fordult.

—Hallja! Hallja!—Egyik lovától a másikhoz szaladgált, simogatta őket, némelyikkel beszélgetni kezdett.—Hogy vagy? Jó volt a zab, a széna?—Nézze, a szeme beszél, hát nézze! Itt ez a csillogó pont az öröm, itt a másiknál a sötétes folt, ez a kis elhomályosodás éppen a pillák alatt, az a bánat.—Valami baja van. No mi az, mért sirsz? Hallja, a másik hogy kaczag. Mennyire szeretnek.—Egy nagyszügyü pejnek átölelte a nyakát. Az erős, nagy állat fölkapta a levegőbe és lóbázni kezdte. Gyéres kaczagott.—Igy, igy mulassunk.—Egyszerre eleresztette a ló nyakát s leesett a friss alomba a jászol mellé. A ló félreugrott, a tanító meg a kocsisok megijedtek, de a gazda befeküdt még mélyebben a szalmába, behunyta a szemeit is s boldogan elnyult a ló előtt, a mely most már idegesen szaglászni kezdte, mintha idegen volna.

—Ne rugjál agyon öreg, ne rugjál...

A tanító kiabálni kezdett.

—Jöjjön nagyságos ur, jöjjön.

—Maga nem érti, nem érti...

A tanító már kezdte érteni. Megijedt tőle. Azt gondolta, hogy most visszaviszi ezt az embert a házba, azután fut, amerre lát. Nem marad egy fedél alatt az ilyen bolonddal. Rémülten czibálta föl a szalmáról az istállógőzbe belebódult embert s ugy lökdöste maga előtt, mint a gyermeket.

Az udvaron megint ott lézengett néhány paraszt. A részesek jöttek vissza, még egyszer megbeszélni az osztozkodás dolgát. Azt mondták, hogy nekik a malomba kell menni. Ha most elindul az ember, akkor se érkezik vissza holnap reggelig a liszttel. Nagyon megbámulták a nagyságos urat s abból, ahogy a fekete kabátos hosszu ember elbánt vele, látták, hogy megint csak nem beszélhetik meg az osztozkodás dolgát.

—Pedig semmi se volna az egész. Két zsák neki, egy zsák nekünk, megint kettő neki, aztán egy nekünk.—A hogy a kezeit a levegőben lóbálta, mintha a zsákokat czipelné, hamar eligazította az osztozást, hanem hát a valóságban nem megy az olyan könnyen. Most már elkeseredve, csendes dühhel mentek el.

—A szegény ember kutya neki. Majd egyszer csak megjárja.

—Segítnek abban a lovak is.

III.

Azután egy darabig beteg volt Gyéres. Valami értelmetlen betegsége akadt. Az orvosok se igen tudtak kiokosodni belőle. Egy csomó jeges-zacskót raktak a fejére, szörpös, émelygős orvosságokkal teli kanalakat erőltették be az összeszorított fogai közé, de a mellett napról-napra semmi ujat se tudtak mondani a nagyságos asszonynak, ha az ura állapotáról kérdezősködött. Már az Istennel is kezdtek előhozakodni, a mikor pedig a doktor, akárhogyan is szájára veszi az Isten nevét, akkor baj van.

Azután azonban mégis csak segített az Isten. A beteg lassan-lassan föl is kelt az ágyból. Rátámaszkodott a nyurga diákra s a mikor sütött a nap, már ki is sétáltak. Azért még nagyon gyönge volt. Egy darabig tartotta magát, aztán egyszerre összeesett benne az erő, nyögött, sírt és sóhajtozott a lovai után, meleg délelőttökön kiült a tornáczra és végig nézte az itatást. Ilyenkor különösen fészkelődött a helyén és sokszor elfulladt a hangja, mig rá akart kiabálni egy-egy kocsisra, a ki ugy vezette ki a lovat, mintha tehenet huzna maga után. A doktorokkal pedig veszekedett, hogy lóra akar ülni, hajtani akar, az istállóba akar. Egyszer aztán nagysokára megengedték neki, hogy lovagoljon. A nagyságos asszony kis fehér kanczáját nyergelték meg neki. A mikor elővezették a lovat, siránkozni és nyöszörögni kezdett a nagyságos ur, mint egy gyermek.

—Miért nem ültetnek bárányra, vagy valami juhászkutyára? Ezt a kis rongyot hozzák ide. Letörik a dereka...

Kétfelől tartották, amig elhelyezkedett a nyeregben. Amikor elindult már mosolygott. Kezdte jól érezni magát a nyeregben. Egyszerre csak megindult lassan trappba, aztán ki a kapun s a tornáczról már csak annyit láttak, hogy galoppba iramodott a megrémült kis fehér lovacska s eltünt az utcza végén.

A nagyságos asszony nagyon megijedt. Lihegve szaladt le az istállóba s rákiáltott az első lovászra, a ki a jászol mellett ácsorgott.

—Vincze! Lóra hamar. Nyargalj a nagyságos ur után, tudod milyen gyönge.

A nagyságos ur pedig már jött vissza. Reszketett alatta a ló, a zabláról tenyérnyi czafatokban szakadt le a tajték, a lovasnak pedig a boldogságba belebágyadt a szeme, ragyogott az arcza. Egyenesen belovagolt az istállóba s parancsolni kezdett.

—Elő a kocsit, az enyimet. Kettőt elől, hármat a rud mellé... Vadakat... ló legyen, nem szamár... Czézár, Menelaus, Didó, a rud mellé... Hozd le az ostoromat... Repülni akarok...

Amikor látta, hogy nem sietnek s a sok kocsis összebámul, a zekéje zsebéből előrántotta a revolvert.

—Agyonlőlek kutya, ha gondolkozol mikor én beszélek.—Már lőtt is. A golyó elsivított az egyik lovász füle mellett s tompa koppanással lehullott a falról.

Erre szétszaladt mindenki, csak az asszony maradt ott. Kérlelni kezdte a nekibolondult embert.

—Ne még. Két-három hét mulva...

Gyéres rá se nézett. Türelmetlenül tappogott az agyagos padlón s nézte, hogyan vezetik elő a lovakat. Egy inas lehozta az ostort. A kezébe vette, nézte, hogyan hajlik, aztán kiment az istálló elé, egyet-kettőt kongatott vele a levegőben, de türelmetlenül, inkább csak azért, hogy teljék az idő. Azalatt azt nézte, hogy hogyan fognak be. Előhuztak egy két kerekü kis kocsit, a mi egyéb sem volt, mint kerék, meg egy ülés s eléje sorakoztatták a lovakat, csupa pihent állatot, mindeniket egy-egy lovász tartotta féken. Az asszony körülszaladgált s a mikor látta, hogy csakugyan nem tréfa a dolog, segítségért kiabált.

—Doktor! Doktor!

Nem jött senki s már elkészült a fogat. A lovak nyihogva ágaskodtak, még egy pár szijat kellett becsatolni, de Gyéres már felugrott az ülésbe. Pillanat alatt rendbeszedte kezében a gyeplőszárakat, egy szempillanatra felállott, kieresztette az ostort, vadat, hangosat kiáltott, a miben azonban benne volt minden szenvedélye, a mit az előtte toporzékoló állatok iránt érzett, lovászok szétugráltak előle s a két nagy kerék őrült iramodásban kikanyarodott az udvarról. A kicsi asszony szájtátva bámult utána s a mikor a porát se látta, egyszerre, mintha csak most ébredt volna fel a kábultságából, térdre esett az istálló előtt s imádkozni kezdett.—Miatyánk, ki vagy a mennyekben...—Nem tudta tovább mondani, megkapta hirtelen a sejtés s jajgatva szaladni kezdett. A kapunál már elhagyta az ereje és csak nyögött.

—Sohase jön vissza... vége, vége...

Gyéres pedig rohant. Egyszer megakarta törülni a homlokát s ezzel leverte a fejéről a kalapot. Betegsége alatt megnőtt a haja s most lobogott utána a levegőben. Lábait nekifeszítette a kocsi deszkájának s erősen tartotta a gyeplőt. A mikor a keze fáradni kezdett, engedett. A falu végén bekanyarodott a tarlóba. A mint ott rohant végig, egy-egy rögön magasra ugrott vele a kocsi. Még mindég nem rohantak elég vadul a lovak. Most már a gyeplővel nem is sokat törődött, csak az ostorral cserdített be egyszer-egyszer az állatok közé s hátravetette magát a keskeny párnára, hogy csak ugy uszott előre s a lovakat nézte, hogy hogyan vágtattak a földekbe, a messzibe, a semmibe s egy-egy pillanatra behunyta a szemét, mint a gyermek a mikor hintázik.

Messzire egy vesszőkerítést pillantott meg. Most már akadályt akart, valamit, a mit keresztül törjön. Arra fordította a lovakat s önkívületben látta, hogy most már mindjárt ott vannak, nekimennek. Ujra fölállott várta, a mig odaérnek, hogy keresztülgázolnak majd ezen a semmin, valami rongy parasztnak az összelopkodott korlátján... egy pillanatig azt is látta, hogyan buknak egymásra a kocsi előtt a lovak s aztán ő is beesett közéjük.

Már nem tudta megkülönböztetni a sok közül, hogy melyik ló az, a melyiknek a kemény czombjára ejtette le a fejét... Még érezte, hogy a mellébe, meg az oldalába rug valamelyik állat a sok közül, de a mire körül akart nézni, az agyát tompította el egy patkó, a mi belemélyedt a fejébe. Még nyögött, a mikor kiszaladt segítségnek a paraszt.