Meleg délután van a parton. A malmok kerekei lassan forognak, a túlsó oldalon az ártéren a csekély füvön tehenek legelnek. Messze a kanyarulatnál egy-egy tutaj a napfényről lassan beleúszik az árnyékba és eltűnik a fűzfák alatt. Csöndes, álmos idő.
A parti korcsmában, ahova belépek, csak egy vendég van, meg a gazda. Az utóbbi hosszúszárú kupakatlan tajtékból pipázik s közben nyugodt hangulatban társalognak. Elsőbb egy lakatosról beszélnek, aki a beszéd szerint a világ legelső lakatosa lenne. Az olyan ember, hogyha valamely épületnél munkába kezd, s azután otthagyja, nincsen olyan lakatos a kerek ég alatt, aki azt a munkát folytatni bírná. Különben mind a ketten egy véleményen vannak, csak azért beszélnek, mert unalmas a csönd és nagy a hallgatagság.
—Hát tudja—szól a korcsmáros—olyan érzelmössen nem tud sönki se dolgozni, mint az az embör. Tudja, akik voltak a régi időkbe hírös nagy festők, hogy úgy festeni még ma se tud senki—hát a lakatosságba épen ilyen ez a mestör.
A lakatost így megmagyarázván, a malacról tárgyalnak, amely tegnap megszökött az udvarról Tegnapelőtt vették a malacot s megszökött. Van ugyan öt hízó az udvarban, ezek azonban korán fogtak az evésbe s körülbelül oda lehet számítani, hogy Mindenszentek napjánál tovább már nem esznek. A disznó vágyai ugyanis csak bizonyos fokú hízásig terjednek, azontúl nem eszik. Ilyenkor el kell adni, mert Mindenszentek idején magános háznál még nem vágnak. Azért vették hát még hatodiknak az ifjú malacot, hogy majd épp abban az időben hagyja abba az evést, mikor a téli fagy beköszönt. Ily kitanult számításai vannak ennek az üzletnek, kár, hogy a gondolkozó emberi észen túljár a malac, amely az udvarból szelíden kiosonván, eltávozik.
—Baj,—mond a vendég.
Hosszabb szünet után felel rá a gazda:
—Baj. Hun keressem? Hunnan tudjam, hogy melyik tanyából való volt? Mert haza ment bizonyosan.
—Haza hát,—mondta a vendég.
A gazda kiverte a pipát.
—Tizenkét pöngő,—szólt—fucscs.
...Másnap a felső partokról megint csak arra vitt az út: bementem, mondom, hátha megkerült a malac. Ne legyünk szomorúsági hitben. Továbbá miért legyen ez a malac most már a világ végéig olyan színben, mintha csalfa és hűtelen volna, pedig úgy lehet, már az este hazatért, mint őszinte és jó állathoz illik.
A szobában ezúttal csak maga volt a gazda Szótlanul járt-kelt a papucsokban, a kezével olykor integetett, látszott rajta, hogy izgatott hangulatban van. A poharat szótalan tette le az asztalra és némi különösebb megkülömböztetésül gyufát is hozott. Azután meredten nézve ki újból a nyitott ajtón, megint csak hallgatott. Jó sokáig tartott ez a csendesség, mígnem egyszer felém fordult:
—Maga tegnap délután is itt volt...
—Itt.
—Hajhaj—mondta a csontos, barna ember—azúta baj történt.
—Tudom. A malac.
—Dehogy az—felel.—Ha csak az volna baj. Mert hiszen tudja, bajnak az is baj. De itt most már egészen más viszonyok vannak. Mert az történt, hogy elsülyedt egy hajóm az éjjel a Tiszán.
—El?
—El. Nem valami túlságosan nagy hajó, de csak hajó. Homokkal érközött. Este hat órakor ért ide a parthoz, éjjel tizenegyre meg már ott volt a víz alatt. Még az az embör is, aki rajta aludt, éppen csakhogy mögmönekülhetött, mert akkor ébredt föl, mikor már ellepte a víz. Hát tudja, ez borzasztóság, ijen kár. Aztán part mellett hajónak elsüjjedni!
—Hát mi történt vele?
Az ember elgondolkozott, megszegte a fejét, aztán mondta:
—Ez ojan orgyilkosság. Tudja, mijen az orgyilkosság?
—Nem.
A söntéshez ment s ivott egy pohár bort. Ezt igen lassan és meggondoltan tette. Azután visszajött:
—Hát az ojan irigység, vagy kajánság, vagy hogy is mondjam. Ez tudja mindön, de nem elégtétel.
Jött egy vizes ember a partról, mondta, hogy kevés a kötél, még kellene.
—Hát eredj a padlásra, keress, lössz ott még.
Az ember átment a szobán, kis vártatva előjött, karikába hajtott vastag kötelekkel a vállán. Vitte ki a hajóba.
—Látja—mondta a gazda—csak ez a portéka is, amit most ez az embör visz, tizenkét forint ára. A hajó mög lent a víz alatt. Mikor bírják fölvonni, nem tudom, Mi károm lössz, azt se tudom. Háromszáz forint-e vagy négyszáz? Úgy löhet, ötszáz. A víz alá nem láthatunk. Én mégcsak ki se mék a partra, mert még nézni se szeretöm.
Hát ez szomorú dolog. Hallgattunk.
—Hát látja—mondta megint—ez nem elégtétel. Ez orgyilkosság. Ez valóságos orgyilkosság.
Észrevehette, hogy nem igen értem a beszédet. Leült hát és hosszabb magyarázatba fogott afelől, hogy mi az elégtétel.
—Nézze—kezdte—ha én itt este bezárom ezt a korcsmaszobát, aztán eloltom a lámpát, aki kivülrül nézi, tudhatja, hogy most mán bemöntem a szobámba, oszt lefeküdtem. Ő meg akkor beveri az ablakot. Mert tudja, hogy míg én felőtözködök, ő elmöhet. Mégcsak sietne se köll, ha utána mék, se tanálom. Ha tanálom is, legföljebb szömközt fordul velem, oszt azt mondja: ő csak most gyün erre felé, nemhogy emerrül mönt volna amarra, hát hogy verhette volna ő be az ablakot?—Hát látja ez is orgyilkosság. Ez nem elégtétel.
A nagy pipát kiverte a sarokba s újra megtöltötte. Jól füstölt, mikor folytatni kezdte:
—Az elégtételvövésbe nem szabad gyávaságnak lönni, ez az igazság. Ami gyávaság, az nem elégtétel, hanem orgyilkosság. Mert töszöm azt, maga kimén innét lámpagyújtatkor a sütétbe a partra,—látom vékony a botja, bár löhet, hogy azér erősebb, mint az enyim,—oszt én a sütétbe utána mék, oszt hátulrul bottal fejbevágom, az magának nem elégtétel. Mert szömtül szömbe köll állni.
Jött egy hajóslegény, pálinkát ivott, odébb ment, a gazda folytatta:
—Mert úgy vögye kéröm, hogy én nem vagyok végzött embör, én nem möhetök kardra, pisztojra, már hogy ami maguknál elő van irányozva. Nállunk az nem úgy mén. Ha én magának valamit vétöttem, akármit vétöttem, akkor maga begyün ide hozzám, mikor így egymagamba vagyok-e, aztán kétször jól pofon vág, mikor sönkise látja, az aztán elégtétel. Maga is elégtételt szörzött, de nekem is jutott elégtétel, mert tudom, hogy ki az ellenségöm. Ha én haragszok magára, neköm se szabad a sütétbe a háta mögé óvakodni, hanem kétször jól pofon vágom, oszt akkor előtte állok, tudja, ki az ellensége; törjön le vagy csináljon velem, amit bír... Már ez legföljebb gorombaság, de nem gyávaság...
—Nono.
Lassú sétába kezdett a szerencsétlenség-érte ember.
—Hanem—adta föl ismét a szót keserű mosolygással—éjszaka odaférkőzni az embör vagyonához a sütétben, oztán kifúrni, hogy elsüjjedjen, ez nem elégtétel. Mert még a ráijesztéstől se tarthat a gyáva. Mert ha véletlen az az embör, aki a hajón alszik, észrevönné is a töttöt, mire az ladikba ugrik, akkorra amaz mán rég ellükte a csónyakját a hajó oldalátul, aztán elvesz a sütét Tiszán. Honnan tudjam most mán én mög, hogy ki az az ellenségöm, aki kifúrta a hajómat? A gyáva! Ha haragszik rám, gyütt volna ide, vágott volna pofon. De nem, hanem az orrgyilkos éjszaka kifúrja a hajómat... Ez nem elégtétel. Nohát.
A hatost eltette, ami a borért járt s kiállt a küszöbre. Szétnézett a lapos és meleg táj fölött s újból ismételte végtelen megvetéssel:
—Ez nem elégtétel...
Mikor a cseléd reggel bejön, hogy tüzet gyújtson, az ifijúr fölébred a kályhaajtó nyitására és szétüt mind a két tömzsi karjával. Hogy-mint, az mindíg eshetőség kérdése. Az ágyában legföljebb a párnákat pofozza, de az ágya nem arra való, hogy abban feküdjön. Az oldalára festett cifra angyalokat napközben megcsókolja ugyan s őket bizonyos gyöngéd becézéssel Ufnak nevezi, de már bele nem fekszik szívesen. Határozott tudása van arról, hogy az ágyat nem lehet húzgálni, de a kocsit igen. A kocsit ugyan kinőtte már, de az ifijúr ezzel nem törődik s addig ordít éjszakának évadján, amíg beleteszik és húzgálják. Abban el is alszik, miután előbb a körülállókhoz hangosan ezeket a szavakat intézi: tuburu-bubura-buta. Ha aztán a kocsiban ébred föl, amelyet, mint mondani szerencsénk volt, már kinőtt, az ernyővasakba üti a kezeit. Ellenben, ha éjszakai dédelgetés közben az apja vagy anyja ágyán aludt el, azokat tépázza föl s igen nagy lármát üt egy pillanat alatt, azt kiáltozva a reggeli csöndbe:
—Otty, otty, otty...
Az otty a kályha szája, ez a félelmes szörnyeteg, mely különben a nem szabad fogalma alá csoportosított tárgyak sorába és a sssüt nevezetű lények közé tartozik.
Ifijúr tudja ezt nagyon jól entapasztalásból, amennyiben mint forradalmi lélek a tiltó szó ellenére is odasütögette néhányszor a tisztelt kezeit. Ennélfogva a kályhaajtó, meg a kicsapkodó veres láng ezúttal már a kártékony elemek közé tartoznak s ifijúr egyre hangosabban figyelmeztet rá minden élőt, hogy:
—Otty, otty, otty...
Nincs rá szükség, hogy harmadszor verje az appellt. Mindenki, aki eleven és halandó, nyilvánvalóan tudja, hogy most fel kell kelni, mivelhogy ifijúrnak úgy tetszik. Nocsak kiszedni sebesen a mindenféle ruhákból, amikben ő éjen által lakik és sebesen megdörzsölni a hátát, továbbá vakargatni kissé a fületövét. Ifijúr olyan épen, mint a kis malac, akármi baja van, ha a fületövét vakarják, elhallgat s olyan jóízűeket nyög hozzá, mint bármelyik urambátyám, mikor olajos ököllel nyomkodja csömör ellen a hátát a vajákos asszony. Ellenkező esetben a kicsi piros pofán könnyek gördülnek végig s olyan sírásba kezd, mintha sohasem akarna vége szakadni. De jó szerencse, hogy fölébred drótos tornyában a vakmadár, a félszemű kanári s valamit füttyent. Ifijúr, amint szedik ki a ruháiból, ellenkező oldalra van fordulva az ágyon, azonban hát mit neki egy almát kétfelé vágni. Ifijúr rúg egyet magán s elrúgván a segítő kezeket, a rabmadár felé fordul és kinyújtván arra felé a kezét, ahol a drótos állat csörömpöl, azt mondja:
—Au—o—o—o!
No ez nagy öröm, hogy lám, mit nem tud az ifijúr. Ezen nagyot kell nevetni, amit ifijúr arra használ föl, hogy erélyesen kezdi követelni a függőlámpa lehúzását.
Mikor lehúzzák, vagy föleresztik, csörög a lánca s az igen tetszetős előtte. Az egyik szemével sandít föl rá:
—Ápp, ápp, ápp.
Ez pedig az édesanyjának mondhatlan gyönyörűség, hogy milyen szépen ki tudja mondani ez az emberfiú azt, hogy lámpa. Még mondja is tovább ápp, ápp, ápp s ezt az alkalmat föl kell használni arra, hogy harisnya, cipő, mi egymás kerüljön a lábára.
De bizony ez már nem könnyű mesterség. Tudni kell ugyanis, hogy többfajta cipők vannak. Első sorban, mint legalsó válfaj, említendők a bocskorok, amelyek egyáltalán nem dicsekedhetnek az ifijúr rokonszenvével, miután fölöttébb sok madzaggal köttetnek a lábaihoz. Az asszonykezek által pamukból eszközölt lábtyűk már jobbak, mert azokat akkor rúgja le ifijúr, amikor épen kedve tartja. De a legjelesebb mégis a kopogós cipő. Ennek van tisztességes sarka, tisztességes talpa, bár bizonyos, hogy ezen szolgáltatások fejében egyéb tisztességes aztán nincs is rajta semmi. A kopogós cipőről az ifijúrnak a szobák messzi tájaira négykézláb történő elkalandozásai leverték a fiatalság hímporát s a bőre lekopott. Hiába mondja azt Andersen oly fokozott elmeéllel, hogy idő lemos aranyat, míg disznóbőr megmarad, mert nem marad biz az meg. Hanem hát mindegy. A kísérletek, amelyek bocskort, piros cipőt, barna cipőt próbálnak ifijúr apró lábaival összeköttetésbe hozni, sikertelenek maradnak. Nagyokat rúg eleinte, de mert hogy ezzel nem ér célt, kifakad:
—Brrr, brrr, brrr, bürüm, bürüm.
Igazán érthetetlen publikum volna az, aki e határozott szavakból ki nem találná, hogy a kopogós cipő kell az ifijúrnak. Hát csak előkeríteni sebesen, mert addig nem lesz béke s ha ifijúr egyszer a rendszeresebb hadizajba kezd, a világ összes függőlámpáinak a huzgálásával sem bírható nézeteltérésre. Elő, csak elő, kopogós cipő. Az egyik meg is kerül, a másik után azonban futárvonatok bújnak a székek és ágyak alá. Ifijúrnak ugyanis azonnal a kopogós cipő után, mint második szerelme, a gurú következik, az elsőosztályú gurú. A gurú egy egyszerű falapda s mint ilyen, többi társaival együtt kiegészítő részét képezi ama kuglibabáknak, amiket ifijúr napközben az ablakkal, tükrökkel s egyéb hiábavalóságokkal érintkezésbe szokott hozni. Ez a gurú mégis a hasonszellemű tárgyaktól abban különbözik, hogy sárgával és feketével van körülkerítve az oldala s feketesárga, hazafiatlan mivoltával kiviláglik a többiek közül. Mély gyász és lesújtó állapot, hogy ifijúr éppen ez átkos gurút kedveli, de ez már úgy van s neki a közjogot, továbbá hazánk szenvedéseit ezúttal magyarázni még lehetetlen, mert bármiként keverje is az ember a félszemű kanárit, a csörgő lámpát, a hazaáruló golyót és kopogós cipőt össze, ezek sohasem emelkedhetnek valamely történelmi előadás színvonalára. Így ő, a szükséges tanítás hiányában, e fadarabot ajnározza s mert benső rokonszenvvel viseltetik irányában, mindig elrejti a mások szemei elől. Az elrejtésre legalkalmasabb, ha a gurút beledugja a kopogós cipőbe, a kopogós cipőt pedig elhelyezi valamely sarokban, ahol az viszontbiztosíték nélkül ugyan, de másnap reggelig rendszerint meg szokott maradni. De most, nagy kutatások után csak előkerül s ifijúr minden nagyobb lárma nélkül engedi, hogy lábait beborítsák ezen sarúk szakadozott bőreivel.
Ezután a nagy kopogás következik. A czipő nem azért kopogós, hogy ne kopogjanak vele. Ifijúr most a földre kerül s veri a lábait a padlóhoz, aminek a földszinten lakók nagyon örülhetnek. De nem kell hinni, hogy ez sokáig tart. Pár perc csak az egész. Azután ifijúr hasra fekszik és a szekrény alá mutat. Azt mondja meggyőző hangon, miközben lábaival hanyagul veri a padlót:
—Ke—ke—ke—kukk.
Egyszerűen lelőni való ember az olyan, aki ebből tudatára nem ébred annak, hogy most ifijúr a »beszéljön a csacsi« irányában nyújtja panaszát. A »beszéljön csacsi« egy meglehetősen termetes gumiállat, szamárszínre van festve s hasában emlők helyett rézfütyülőket visel. A csacsit az este ifijúr fölfedező körútra küldte s a jámbor állat be is mászott a szekrény alá. Persze most nem bír kijönni a cudar. Bottal kell megütni, amire fájdalmas hangot hallat, de ki is ugrik rögtön s Laci most csudás erővel veti magát a gumifilozóf után.
—No, beszéljön a csacsi—mondják neki.
A földszinten ez ismét erős gyönyörűség lehet, mert az ifijúr üti a csacsit, ahogy bírja. A csacsi pedig ahányszor csak ráütnek, fütyül. Ifijúr egy erősebb füttyszónál fölemeli egyik karját, azon a kezét, a kezéből fölnyújt egy apró gyerekújjat s miután széttekint a szirttetőn, a csacsi beszédére így hívja föl a figyelmet:
—Sz!
Az ifijúr folytatná még tovább, de nem lehet. A konyhából bizonyos hangok hallatszanak. Ott anya makk-kávéból készült lélottyal keveri össze a legszebb kétszersültet, amit csak Kesselbauer polgártársunk eddig Pozsonyban produkált. Ifijúr bámulatos gyorsasággal előbbi gyülhelyére vágja be a csacsit, hogy beszéljen ott, ha van kivel, maga pedig erélyes mászásba kezd. Az kiáltja:
—Ohó! Ohó! Mammammammam...
Ez, mint mindnyájan bölcsen tudjuk, annyit jelent, hogy hé, anyjuk, ne edd el előlem a kosztot. Az ifijúr, folytonos hadi négykézlábon állván a pokrócokkal, ki is jut a konyhába, ahol részesül az úgynevezett sajátképeni reggeliben. Hát bizony az csak úgy jó, ha a kopogós cipőt a tányérba bele lehet rakni s Kesselbauer összes ánizsmagos tudása semmissé válik, ha valamit föl nem lökhetünk az asztalon. Csudálatos az, hogy rézkalánnal milyen jó ütné a porcellánbögrét, míg valamelyik meg nem únja, már hogy a bögre vagy a kanál. Ily ádáz harcok között történik a reggelizés, amelynek befejezése némi nyugalmat hoz ifijúr lelkületébe. Vágyai kisebbednek s a folyosóra óhajt jutni. Az nagyon szép. Az ablakokból kéményeket látni, amelyek füstölögnek. Azokat ő egytől-egyig égő gyújtónak nézi, amit el kell fujni.
—Fu, fu.
De hasztalan a munka. Belátja a kísérlet haszontalanságát s most már a pálma legfrissebb levele felé kapaszkodik, amit épp most nyitott. Az bizonyára legyezőnek kellene, de mert nem kapja, hirtelen eltörik a mécs. Ifijúr kétségbeesett zokogásba kezd és abból semmi más ki nem gyógyítja, mint a rézkakas. Azt kell odaadni a kezébe s mikor abba belefújhat, ismét elmultak minden gondjai. A szobájában a földre kívánkozik s járási tanulmányokba mélyed. Ha elbukik, fölkel, ha az elesését látják, sírva fakad, ha nem látják, nem szól semmit, hanem megveri a padlót az öklével, mondván haraggal: dá, dá... Ez annyit jelent, hogy a padló meg van dádázva és elvette méltó büntetését. Ezzel a megzavart társadalmi rend helyreállíttatván, különféle dolgok történnek. A tükrös asztalról előbb lekerül egy kézitükör s elemeire bomlik. Azután a vazelinos tégely kerül sorra. Nagy gyönyörűség ám az, vazelinnel mázolni a padlót s mikor szép fényes, beszórni sárga hintőporral. A vazelin és lycopodium rokonlelkek, szeretettel egyesülnek ifijúr ábrázatán, a kezein, meg a ruhán. Mikorra pedig az előre megfontolt szándékkal elkövetett bűncselekményt észrevennék, ifijúr elvonult már dicsőségei színhelyéről és sehol sem található. Hosszabb kutatás után rájön a figyelmes szemlélő, hogy a függöny alja az ablaknál gyanusan mozog. Ott föl is fedeztetik ifijúr. A függönybe már szépen megtörülközött s ezúttal a tartóláncokat szedegeti. A golyók már le is kerültek róla.
—Hát mit csináltál megint, te zsírbödön?
Ifijúr szeliden csókra nyújtja a függönygolyót s azt mondja:
—Appá!
Föl kellene venni. Persze nincs lélek, aki ezt megtenni merészelné, mert ifijúrnak keze-lába, feje, mindene ragad. Jó szerencse, hogy fürdője már készen áll. Le kell huzgálni róla mindent. Tűri szuverén megvetéssel ezt a munkát, egyedül a kopogós cipők birtokbavétele ellen tiltakozik. Ám nem törődik egyesek jajszavával a hatalom. Ifijúr a langyos vízbe kerül s ott boldogan állja, hogy a hátát dörzsöljék. Még a kezeit sem bánja, a lábaival meg éppen nem törődik. Hanem mikor már a szemei felé közelednek, bizony csak kiabál.
Most aztán sebesen különféle másik ruhákba bujik s nagy dörzsöléseket áll ki. A kocsi készen van, abban majd aludni fog ifijúr, hanem hát az nem megy olyan könnyen. Van neki vagy huszonhét szál haja, amíg azt annak rendje és módja szerint kefével nem illetik, ifijúr nem fog a szundításhoz. Ellenben, mikor érzi a fejebőrén a kefét, nevet s félig lecsukja a szemeit. No hirtelen bele a kocsiba. Még jóformán oda sem ért, mikor már hum, de mielőtt teljesen elaludna, így vélekedik:
—B—b—b—buta.
Ez nála a jóéjszakát kívánás, mely után elcsendesül. A házban mély csönd és nyugalom van teljes egy óra hosszáig. Akkor újból rémes csatakiáltás hallatszik a kocsiból:
—Appá! Appá!
A két végén van két nagy karó egyenesen, mert a földbe ásattak. Azokra más karók keresztben következnek és minderre ponyva terül. Vászonból való sátorponyva ez, ami ugyan nyáron épen nem fogja a nap melegét, de télen legalább beereszti a jó friss hideg levegőt. Alattok pedig asztalok vannak, továbbá földbe vert cövekeken a lócák, az egész készség olyan, hogy fél óra alatt kocsira lehet hányni és szaladni vele máshová. Még az öregek találmánya ez, ama régi sátorkorszakból, mikor ló hátára tették a házat s odább vitték egynapi járó földdel. (Persze azokban az időkben még nem voltak telekkönyvi ingatlanok.) Ez a duttyán. Ez valami rácfajta szó, azelőtt csak csilsátornak nevezték, amint hogy nem is más, mint sátor. Mellette van még egy kisebb hely is, aminek teteje nincsen, csak az oldalait födték be ponyvával, hogy a szél oda be ne járjon, valamint kiváncsi szemek se bírálgassák ott sülő- és főzőasszonyok tetteit.
Kíváncsi szemek pedig vannak, mert az egész készség (így, ahogy áll) a lóvásárban található, nem is egy, hanem több egymás után. Bár hiszen már ezek sem a régiek, mert apránként mindenféle régi módinkat elfelejtjük. Annak idején a makói Buzák voltak híresek efajta sátorok csinálásában, valamint a beléjük került ember ellátásában is. Úgy látszik azonban elmultak, legalább nem mutatkoznak s ily módon már a cigánypecsenye is oda került, hogy tányéron adják, akár cifra városi sörházban a virslit. Azelőtt kenyéren adták, az volt az étel alja s aki ügyeskedni akart, vigyázott is, hogy előbb meg ne egye az étel alját, mint a tetejét.
Igy pusztul el minden a világon és valóban nem lehet csodálni a világi elváltozásokat, mikor már a lóvásárok is így divatoznak. Minden divatozik. Nem rég panaszolta ép a Róza néni is, bejövén a tanyáról, hogy mán a tanyai legény is csak úgy hasíttat posztót magának a szabónál, ha a kabátot új divatabbra szabják. Egyébként semmi hiba sincs, mert, mint a néni mondta, szorgos gonddal terítvén az asztalt, azér csak jár a nép ki a Kártyás-erdőbe a favéghöz, melyen a Mária mutatkozik. Ezen ugyanis a kabát mit sem változtat.
A duttyán azonban szerfölött úri. Már festett asztal is van benne. Ily haladások történnek. Ez elég szép dolog, hanem az nem kellemes, hogy két oldalán egyformán dudál a szél és hiában sürög az ember, csak fázik. Ugyanis tél van most, jó hideg február (ez az a hónap, amelyre Kismárton Mihály azt mondta, hogy: az se volt igaz ember, aki kitalálta). Az állatok is fáznak kint, bár odakint azért jobb, hogy süt a nap. Jó nagy vásár ez a mostani, már ami a jószágot illeti. Nagyon sokan árulják, de kevesebben veszik s ilyenformán nem sok az áldomásivó, pedig a duttyánnak az hozná a jövedelmet. Mert egy félliter bor volna az csak, de rendszerint több lesz belőle. Eladó gazduram úgy tudja dicsérni a jószágot, hogy az valami ritkaság. Hogy milyen jó állat ez a ló és mennyire kiváló a futásban. És nem is ijedős. Ha félszeme hibás nem volna, tisztló lett volna ebből a huszároknál. Hát úgy kell erre nézni. A vevő erre a sok szépségre csakugyan elhiszi, hogy jó vásárt csinált s nem sajnálja a másik fél liter bort. Kocog is az üveggel az asztalon s fürge leányzó hozza azonnal a bort és poharakat hozzá.
—Jaj, húgom—mondja a rendelő—sok már a pohár nagyon.
Amire azt mondja az eladó, bizonyos Vadlövő Péter innen a Jakus közéből:
—Nem baj az. Pohárból, gyerökből soha sincs ölég a háznál.
A leányzó elpirul erre és megszalad, pedig Péternek, mint rendesen, most is igaza van. A gyerek olyan, mint a pohár, az ember sohasem tudja, mikor törik el egynek-egynek az élete. Azért jó belőle a sok s ez irányban errefelé nem is lehet panaszkodni. No továbbá így italoznak ők egy asztalnál s mert kegyetlenül hideg a bor, nevetik egymást, mikor nyelik.
—Suba alá kék ezt tönni, hogy melegödjön—véli Péter.
—Ott is van már—mondja a másik, ahogy megint beöntött egy pohárral.
Komoly alak lép be a sátor nyíláson. Magas, kékbeli ember. Subája, léptében, méltósággal lengi körül. Az ünneplőkalapon pedig vámcédula meg helypénz-cédula van; sok, körültüzködve velük az egész kalap. Látnivaló, hogy ez valamely uraság cselédje, aki nagyobb falkával jött be, hogy eladja. Leül és a nagy bőrtárcát keresi elő, amely jó mélyen van elhelyezve a belső zsebben. Abból a paszszusokat veszi ki, egész sort. Mind össze van az hajtogatva, csak a papir hátulja látszik, az ember ennek dacára osztályozza őket, külön a lovakét, külön a baromét. Egynél azonban tünődve megáll, s most ötöt-hatot fölvévén, mint a kártyát szokás, tünődve nézi őket. De nem bír köztük igazságot tenni s utóbb átszól a másik asztalhoz.
—Ugyan, tisztölettel kéröm az urat, tessék megtekinteni, ez-e a Bimbó pakszusa? Mert én nem tudok írást...
A passzus kiteríttetik és konstatáltatik, hogy nem az.
—A Báróé ez. Egy szarva nincs neki.
—Az az—felel az ember derülten—én is így gondoltam, de nem voltam benne egészen biztos. Nagyon hasonlít a gyürődésük egymáshoz.
Kutat a járlatok közt s kivesz egyet.
—Akkor ez a Bimbóé—mondja.
Aminthogy igaz is. Csakugyan ez az s az ember, aki a passzusok hátulsó oldalának a gyűrődéseiből olvassa ki, hogy mi van beléjük írva, most már nyugodtan távozik. Különben nem ritkaság az ilyen. Személyesen van szerencsém a pusztaszeri major öreg csőszéhez, aki valami harminc éve viseli ezt a hivatalt. A dolgához tartozik, hogy a különféle leveleket, amelyek iródnak, ő expediálja a különféle majorokba. Van eset, hogy kilencet is kap egyszerre. Az öreg nem ismer írást s amint a tiszt mondja neki, hogy melyik hova megy, aszerint helyezgeti el a leveleket az ujjai közé s odakint aztán szétosztja a maga lovasembereinek. Ezt Hantházára, ezt Baksra, azt Sándorfalura, és harminc év alatt még nem tévedt meg dolgában az öreg. És igazság szerint egyszerű ez, mert ha a betüket nem ismeri is, de ismeri az ujjait, s mint példa mutatja, a hivatalhoz ez tökéletesen elég.
Jönnek-mennek az emberek és sok pénz kezd forogni az asztalokon, vándorolva egyik bugyellárisból a másikba. Az nem megy minden méltóság nélkül s a tizesbankókat a fagyos ujjak erősen dörzsölik, hogy nem-e ragadt össze kettő. Mikor ki van olvasva, a vevő büszkén tolja az eladó elé, az pedig büszkén illeszti be a tárca rekeszeibe, mint illik, külön az ötöst, külön a tizest.
—Egészséggel használja kend—mondja (már hogy a jószágot).
Azonban nem mind ilyen az eladás, hanem vannak szomorú eladások is. Jön a kopott ember, akinek subája sincs, vagy ha van valamely ócska, abban az asszony ül kint a kocsin. Hanem azért igen vastag kabát van az emberen. Ez onnan származik, hogy a foltra foltot tesznek s idővel a sok foltból vastag gúnya támad. A sipkán sincsen már szőr semmi, mert az lekopott, a csizmaszára pedig veres, ami azt jelenti, hogy biz ott még egy garasára subickra sem telik. A kopott ember igen szomorúan teszi el a pénzt, amit a kecskéért vagy bürgéért kapott, mert úgy lehet, az utolsó kecske vagy az utolsó bürge volt ez a bizonyos. Szívszaggatás az, megválni az ilyentől.
...A sátor ajtajában, de jó távolosan, két szűrös megáll s betekint. A puszták ama gyakran énekelt egyszerű fiai, de nem olyanok ezek már, ahogy az gyakran leírásokban és képes ábrázolatokban állíttatik. Elhagyatott bojtárlegények, a szűr rajtuk olyan, mint az agyonkefélt katonaköpönyeg, hogy a nap felé tartva, át lehet rajta látni. Állnak és félénk figyelemmel nézik a sátort. Úgy lehet, másodszor vagy harmadszor vannak a városban, bár magába a városba be sem mernek menni. (Nem való az a szögénynek.) Csak itt nézködnek, megcsodálnak néhány hintót, egy-két lovastiszt ruháján az aranyzsinórt s most a sátor belseje felé vetnek óvakodva néhány pillantást. Megpróbálom behívni őket:
—Gyertek be, hé. Egy pohár bor majd megmelegít.
A két bojtár összenézett s gyanus tekintettel mérték végig. Az egyik rángatta a vállát a szűrben, a másik két kézre fogván a nagy ákáchusángot, amit bot gyanánt vitt, a végével a fagyos rögöket turkálta. Többször kellett még a hívást ismételni, teljes megnyugvást adván arról, hogy semmiféle fizetség nem lesz a dologból. Ez utóbbi kijelentés kissé meghatotta a két legényt, hanem azért csak az egyik hitte el. A másik hirtelen, szó nélkül megfordult s odább halad. Ez volt az erősebb lelkű, aki ellentállott az úrféle kísértéseinek. Emez bejött, szégyenlősen és tétovázva. Nagyon félénken ült az asztalhoz, de már a pohár bort egyhajtásra megitta, pedig oly rettentő hideg volt, hogy épen csak a benne lévő szesz tartotta vissza attól, hogy azonnal jéggé váljon. A sátoros ember hozott neki cigánypecsenyét, meg selyemcipót. De tányért is, meg kést is, meg villát is. Tünődve nézett e dolgokra s megszólalt:
—De kéröm, én mögmondom, hogy én nem fizetők ám ezökér.
—Nem is kell. Vendégnek hívtunk.
Evett azután Fülöp. Mert megmondta a nevét is, hogy ő Fülöp Imre, a halasi földrül. Szép nagy darab hús volt a pecsenye, három borda állt ki belőle, de Fülöp Imre innen a halasi földrül igen hamar véget vetett neki. A cipóval, mint illik, kitörülgette a tányért.
—Elmönnék most már—szólt. De úgy-e, kéröm, nem köll fizetni, mert neköm ennyi pénzöm nincs.
—Dehogy köll. Csak hogy jól esett az étel. Úgyis rég ehettél ilyesmit.
A pusztafi az üres tányérba nézett. Gondolkozott.
—De—mondta—öttem. Gyerökkoromba...
Ezzel elkezelt. Isten fizesse mög—köszönte, amint távozott. De igen zavarodott lehetett e nem várt esemény következtében, mert a botját ott feledte. Az asztalnál ült egy államhivatalnok s egy boltos A hivatalnok azt mondja:
—Ugyan miben járul az állam fentartásához az ilyen ember?
A boltos azt mondja:
—Ugyan, hogy élne meg az ilyen emberekből a kereskedő?
Így beszéltek össze-vissza s nem vették észre, hogy voltaképen ez az ember neveli föl azokat a birkákat, amelyeket ők később elszednek a gazdájától. E fölött disputa támadt, bár sokkal hidegebb volt, semhogy bármiféle elmélet meg ne fagyott volna benne. Közben Fülöp Imre megjelen a sátornyílásnál és félénken betekint. Nem mer belépni.
—Ehol a botod ni, Fülöp. Itt feledted.
—Az ám—mondja s átveszi a husángot—ezér gyüttem vissza.
A bot ugyanis igen szükséges. Sőt fölötte szükséges. Mert nem lesz az egész nap folyamán ilyen félénk az Imre legény. Bor és pálinka következik ő belé, mert itt is, ott is megkínálja valami ismerős. Estére kelve már verik a mellüket a puszták egyszerű fiai ugyancsak abban a sátorban s ha akkor lépne be közébük az ember, kérdés, hogy megvédené-e a duhajoktól Fülöp Imre a visszakapott husánggal. Mert már ilyenkor könnyen áll a veszekedés. Némely üvegek némely fejekhez ütődnek és előkerülnek a pad alól a botok, a zsebekből pedig a bicskák. Szerencsére a városi lovaslegények is előkerülnek s ha másként nem megy, karikás ostorral szétütnek a vendég között. Némely részét kiverik, másrészének lelohad a kedve s ez körülbelül jól is van így. Jobb, ha egy pár rendreintést kapnak az ostorral, mintha egymás szívébe törnék a bicskát. Mert ha kihasad is a ködmön, azt bevarrja a varga, de ha börtönbe kerül a legény, azt a szégyent nem varrja már be senki. Hát csak így vannak eszerint s harmadnap beszélik egymásnak a pusztán az emberek:
—Úri mód mulatott a vásárba a Marci, hallja kend. Mögivott egyvégtibe tizenkét feketekávét.
Az egész ügy eredete, amelynél fogva János a törvényes urak elé került, a megváltozott szokásokban keresendő. A szokások változnak, velük változik az ember is. János esete maga a legtisztább példa rá, hogy másként van már most minden, mint ezeknek előtte volt.
Azelőtt... Azelőtt az ember maga hasíttatott posztót magának s úgy vitte a posztó-lopóhoz, hogy varrjon belőle ruhát. Megmondta neki, hogy milyenre szabja. Például ha kabátról volt szó, kimondatott, hogy teknőhátú nem kell. A mi pedig a zsinórzatot illetné, az szintén egészen különös kívánságok szerint történt. Aszerint, amint kívánta az illető, hogy rendes vitézkötés legyen-e a ruhán, vagy pedig galambkosaras, vagy esetleg a víz sima folyását utánozó legyen-e a zsinór.
Hát mind ez már ma nincs. Ott a kész kabát a szabónál. Akár a boltban, akár a piacon a sátor alatt, de csak egyforma az. Foltos Joó János épen olyant vásárol, mint Sötét Nagy Gergely.
Itt a hiba. János ugyanis a bicskát Sötét Nagy Gergelybe óhajtotta beleereszteni, de tévedés történt. A csárdában amúgy is kicsiny a világítás s a kabátok egyformák voltak. Igy Foltos Joó János kapta a szúrást, bár nem lehet mondani, hogy nagy szúrás volna, mert János mindössze egy hétig hordatta hozzá a doktort, a süketöt.
Most pedig következik a dolog másik része. Ép tavaly ilyenkor múlt két esztendeje, hogy Jánost a közön, amint éjjel hazafelé haladt, leütötték és a feje is beszakadt. János nem kereste akkor ezt az ügyet, mert a csont törvény nélkül is összeforr, ellenben másnap a közön csapásozván, kiderítette, hogy Sötét Nagy Gergelyben keresendő az elégtétel, mert juhászos orrú csizmát nem visel az egész környéken senki más, csak ő maga. És mondta Jánosnak a tulajdon édes apja is, hogy majd, ha alkalom akad, a kölcsönt adja vissza. Ha egy fertály föld rámegy, hát rámegy. Az ellen nem tehet senki. Csakugyan kár, hogy a tévedés történt. Mert ha Gergő kapja azt, amit véletlenül Joó János kapott, Gergő érte nem ment volna panaszra a bíró elé. Ellenben Foltos Joó János elment, bár János egy hétig hordatta rá a doktort s még ami szert írt az orvos, azt is meghozatta volna, ha kellett volna, de nem kellett. Mert a szénamurva főtt leve jobb.
A panasz nyomán Jánosnak pecsétes levelet küldött ki a tanyára a törvény s János be is haladt a városba az igazságért. Igen szép igazságot kapott: bicskája járását három esztendőre értékelték. Nem vasban, se nem sáncárokban, mert ezeknek az ideje már letelt, hanem egészen rendes házban; még fürdetik is benne az embert, mint a szopóst. Különb hely, mint az adóhivatal.
De János ez itéletbe még sem állapodhatott bele. Mert első sorban a törvény nem tanakodott ama sajnos véletlenség fölött, ami itt történt. Ha igazi törvény a törvény, azt is néznie kellett volna, hogy ami történt, nem szánt szándékkal történt. Foltos Joó János igazság szerint csak akkor panaszolhatná a dolgot, ha a dolog csakugyan készakarattal történt volna. Pedig nem. Hát minek jött a bicska útjába? János tehát ezen alapon ki is jelentette, hogy a rendelkezésbe bele nem állapodhatik, hanem megy föl egészen a királyig. Mert igaz ugyan, hogy az egész eset annak idején lányi viszony miatt történt, de annak már rég ideje. Azóta János a lány fejét bekötötte. Sőt egy kis család is van a háznál.
Bármint keressük, János nem tehetett e sorsban egyebet, mint hogy az itélkezést rábízta még más bírákra is. Majd azok talán jobban kitalálják.
Jánost idő multán eme kitalálók elébe hívják, ismét pecsétes levéllel. Annyi levél jár ki Jánosnak a tanyára, hogy utoljára egészen leveles ember lesz belőle, mintha csak valamely betyár volna. De János a pecsétet illendő tiszteletben tartja s a hívó szóra a törvényttévő főtárgyalási urak elébe megy. Subában. A tekintélyes férfiú, aki a törvénypalota folyosóján az illető rend fölött őrködik, Jánost a suba levetésére inti.
—Ezt a subát?—kérdezi János.
—Ezt—mondja a hivatalos személy.
—Kár,—véli János—mert nézze csak, ez a suba birkábul való ugyan, de már döglött ez a birka. Hát most már az Uristen hogy vigyázzon olyan birkára, amelyiknek passzusa sincsen?
No ezen kicsit eltárgyalnak s János örvend, hogy a hasban vállas egyéniséget kissé megtromfolta. Elvégre utóvégre szükséges az ilyesmi, ha másrészt nem, csak azért, hogy a szó ne egyezzen. János a subát leteszi. Szőrével kifelé hajtja, azután kétrétbe veszi, úgy helyezi le a földre.
—Úgy vigyázzon rá—mondja a férfinak,—hogy ilyen suba az egész Nagyszéksósban nincsen. Mámma már nem csinálnak ilyen subát...
Ezek után bemegy János a törvény elé. Urak ülnek egy asztalnál. Azt mondja többek közt a legfőbb:
—Maga fölebbezéssel élt!
Azt mondja János:
—Én?
—Maga!
János az elméjében hirtelen végigfutja az utolsóbb esztendők tetteit. Keresi, hogy élt-e vajjon ő fölebbezéssel? Mily furcsa ez a kérdés! S úgy lehet, odaki a subát is ellopják. Saját maga életét, de még a rokonságét is átal tekinti, de emlékezetében egyetlen egyet sem talál, aki fölebbezéssel élt volna. Mert mind egyszerű tanyai nép s azoknál nem szokásos a városi cifra élet. János meggyőződéssel mondja:
—Hát pedig én nem éltem...
—Dehogy nem—mondja a bíró.—Hiszen azért élt fölebbezéssel, mert az elsőfokú bíróság nem alkalmazta a kilencvenkettedik szakaszt.
No tessék. Itt a kilencvenkettedik szakaszt. Mit akarnak vele? Mit akarnak vele? Még a katonaságnál sincsen több szakaszt, mint négy. Első szakaszt, második szakaszt, harmadik szakaszt, negyedik szakaszt. Miért rukkoltatnak most itt egyszerre föl kilencvenkét szakasztot? János most már határozottan érzi, hogy a bűnben ártatlan. Nem bánja, ha kilencvenkét szakaszt rukkol is ki az ellen, aki fölebbezéssel élt—hát jól van: az tudja, mit csinált. De mikor ő nem élt vele! Hiszen szalonnával, csülökkel, tarhonyával, krumplival él. Soha életében ezen fölebbencsezést nem művelte. Mégis róla vádolják és kilencvenkét szakaszt van ellene. Megbátortalanodik keserűségében és zavarodottan mondja
—Minállunk kétszázharminckettő a házszám...
—Értse meg ember—világosítja a bíró—mi alkalmaztuk a kilencvenkettedik szakaszt. E szerint két évet kapott. A büntetését egy évvel leszállítottuk.
János hirtelen előrenyújtja az egyik csizmát, melyben a lába is benne van s gyönyörrel nézi. Hát egy esztendő lemaradt. Csak ez a szakaszt ne volna, mert ki tudhatná, mit akarnak vele? Két év... két év... a kis család még meg se fogja tudni, hogy állami szolgálatban volt az apja. Ez kellemes és örvendetes dolog. A mellény gombjait János azonnal be is gombolja; már csak azokat, amelyek ki voltak gombolódzva.
A bíró szigorúan folytatja:
—Élhet semmiséggel is. Nyilatkozzon, él-e semmiséggel?
János fölnéz, de tekintete ismét csak a csizma irányába téved. De szép csizma.
—Mennyi időt kaptam?—kérdezi.
—Két esztendőt!
A válaszra János megcsóválja a fejét és lemondólag int a kezével.
—Nem állapodhatok bele—mondja.—Két esztendeig nem löhet a sömmivel élni...
János gazda egy városban, ahol arra a tervre adták magukat a népek, hogy ők majd villammal világítanak. A drót hordja szét a világosságot az utcákon s hol elalszik, hol nem. Ez igen nagy haladás a világosság irányában. Harminc esztendővel ezeknek előtte még nem égett az utcán semmi. Mert miért égett volna, mikor még a házakban is csak imitt amott égett a világító olaj. Némely úri ember a gyertyát szerette, más helyen pedig jó volt a tatar is. Ez a tatar már egészen kivész. Még látni itt-ott országos vásárokon, hogy a hozzávaló talpas edénykét árulják a fazekasok, vagyis hogy gölöncsérek, gúnynéven sárvargák. Abba az edénybe valamely állat faggyát tették, rá egy darab vásznat fektettek, a végét meggyújtották s égett az úgy, hogy aki amellett sem látott, alighanem vak volt. Meg ott volt a jófajta gyertya, amit okos helyen nem is attól vettek, aki hivatalból mártotta, hanem otthon készítették: addig mártogatták a langyos faggyúba az ócska szatyingmadzagot, mígnem gyertya lett belőle. És annak megint külön tudománya volt, hogy azt miként kelljen égetni, mert a koppantó kezelése teljes ismereteket kívánt. Mert ha nagyon fölülkoppantották el a láng hamvát: idő előtt újra hamvasodott, ha pedig valaki nagy magabíztában igen alól koppantotta el, elaludt a gyertya. A gyertyának voltak ily külön szokásai. Bár még ma is vannak. Mint például a gyertyánál való pipára gyújtás is oly tudomány, hogy annak gyakorlása közben könnyen elfújhatja az ember a gyertyát s mindenek sötétben maradnak, mi részben szégyen, részben bosszankodás. Ezért van az, hogy mielőtt valaki a pipáját a gyertya lángjához értetné, elsőbb háromat kopog az asztalon és ezt mondja: Engedelmet kérök. S ha azután engedelmet kapott s véletlenül beszívta a pipába a gyertya lángját úgy, hogy egy csöpp sem maradt, elnézték neki, mivelhogy engedelemmel történt.
Ily különféle sorsok között történik, hogy egyszer csak az utcákon húzgálják a drótokat és hosszú karókat állítanak fel, amelyekről majd világít a dróterő. Hát ez csodálatos. Egész éjszaka világít majd. Fényességeket szór szét a sötétbe. Eddig ez nem történt ezen a tájon, kivéve, ha az alispán ment haza a kaszinói kártya után, hát az előtt hordta a lámpát a huszár. Míg most im minden tíz-húsz ölnyire ragyogó világot osztogatnak. Valóban boldog lehet, akinek egy ilyen lámpa a portája elé kerül.
János elébe egy odakerült. János tűnődve nézte, mikor a karót a nagykapu mellé, az utcai hídlás irányában leásták, a drótot ráfeszítették, az üvegcsimbókot hozzápasszoltatták s azután—akár hiszik, akár nem—világított.
—Hm—mondta János.
Harmadnap elment a mérnökhöz.
—Baj van, uram—mondta—a karóval.
—Miféle karóval?
—Akin a drót világít a nagykapu előtt.
—Már miért?
—Azért,—mondja haraggal János—hogy nem bírok a szénásszekérrel tülle befordulni a kapún. Hát micsoda dolog ez? Hát hogy mönjek én most már be a szénásszekérrel a kapún? Vagy vállon hordjam be a kukoricaszárat?
János mindezt bizonyos keserűséggel emlegeti és beszédéből kiérzik a mély szemrehányás. A mérnök csakugyan gondolkodóba esik. Jánosnak igéri, hogy másnap reggel a helyszínére megy. János azt megköszöni szépen és megkéri, hogy ne vegye az ő szavait zokon, de ha méltatlanság esik rajta, mit tehetne egyebet a szegény?
Másnap, mikor kimegy a mérnök, János az utcán van egy szénásszekéren. Mihelyest megjött a mérnök, szól is azonnal az ökröknek, hogy gyerünk befelé. A komoly állatok megindulnak. János többféle cselőt és hajszót kiabál rájuk, minekfolytán az ökrök a szekeret nekiviszik a lámpakarónak, a karó kidül, azután pedig a kapuküszöbnek állnak neki a szekérrel, ami csakugyan mutatja a mérnök előtt, hogy még sem volt okos dolog oda tenni a karót, ahova verték. Mert hiába: hiába állapítja meg az ötven és száz métereket a távolsági arányokban a mérnöki tudomány, másra is kell tekintettel lenni. A kidőlt karót ennélfogva pár méterrel odább állítják föl, körülbelül János kiskapujával egy irányban.
—Nono—gondolja János.
János háza egyenes magyar ház, nem fordított. Házban az a fordított, amelyiknek az ablaka mind az utcára tekint, mi egyébként kész bolondságnak nevezhető, mert arra való az ablak, hogy az udvarra szolgáljon. Igy lehet rajta keresztül figyelemben tartani a cseléd munkáját, a baromfi téblábolását s hogy valamely gyerek nem esik-e vajjon bele a kútba. Ez ablakok előtt ámbitus szokott lenni, az igen kényelmes, ott vacsorázni szokás. Mikor a kiskapu előtt a villamos lámpa legelsőbb este kigyullad, a folyosón ahogy az asztal mellett ül János, elfújja a gyertyát.
—Nem köll mán ezöntúl—mondja jó kedvvel a feleségének—mert emitt az ingyen világító.
Az asszony Jánosra csodálattal tekint. János mosolyog és kedvtelve tekint a villamlámpa felé, amely végigvilágítja az ámbitust.
—Mégis csak szép dolog ez a kitalálás—véli.