*

Annyi csillagot úgy sem tud kigyújtani az Uristen az égre, mint amennyi mezőrendőri kihágás van az ég alatt, ennélfogva János belekavarodott egyik lábával egy mezőrendőri kihágásba. Jánost följelentették, Jánosnak pecsétet küldtek ki a tanyába a hivatalosok és János azt mondta, hogy csakugyan nem hiába álmodott tegnapelőtt a nagy koleráról, de lám, már meg is történt a szerencsétlenség. Szomorúan beóvakodik a városba, a bíró elé áll. Előbb vár az ajtóban, amíg behivják, azután pedig a szobába lép, igyekezettel az iránt, hogy valamiképen a padlóra fektetett szép pokrócokat le ne tapossa. Azután tárgyalni kezdenek. János kénytelen beismerésben lenni, mert tanuk vannak arra, hogy ő kihágott.

—Node—azt mondja—embör szokott hibázni.

Azt mondja a biró, hogy hat korona a biróság.

Azt mondja János, hogy a fele is elég volna.

De a bíróval nem lehet beszélni. (Mind ilyen a bíró.) Csak megmarad a hat korona mellett. János tehát közelebb lép hozzá, az íróasztal felé oldalt, de nem egészen oldalt. Az egészen oldaltmenés, az más, az még a régi világból való. Akinek kedve tartja, ma is megláthatja, hogy a hivatalos íróasztalnak a férfinép elébe áll, csak a lány és asszonyféle kerüli meg, hogy közelebb jusson a hivatalos úrhoz. Oh igen, ez még a régi világból, a nagy tajtékpipás vén kecskék világából való szokás... ugyan hogy nem száradt el a kezük szára?

Tehát János oldalt kerül és azt mondja halkan:

—Tekintetös úr. En világéletömben kórmánypárti voltam.

Azt mondja erre a bíró:

—Azért csak hat korona a bírság.

János megütődve és gondolkozva néz rá. Hogy nini, hát ejnye, a jó reggelét neki. Ez már csakugyan hogy csakugyan. Hát korona: ez három forint. Hány borjúkötelet lehetne venni azért, meg hozzávaló vasforgót, hogy ne vethessen a kötél szarkalábat. János tehát ismételten és komolyan szól:

—De tekintetös uram, én még akkor is tartottam a zászlót, mikor elbuktunk.

János letette az eddigvaló kártyákra a tromfot, a legtöbbet. El kell ismerni, hogy ez volt a legnagyobb. Hogy ő kormánypárti volt világéletében, az a kis tromf; hanem, hogy az elbukó zászlót is tartogatta (már addig-ameddig), ez nem utolsó dolog. Egy ezeréves történetből minden vert hadnak a keserve rezeg át ezen a pár szón. De a bíró csak azt mondja:

—A bírság hat korona.

János kinyitja a mellényt s a belső zsebből a bukszát előveszi. Van benne pénz, bár nem sok, de elég annak, aki kevéssel beéri. A három ezüst forintot leteszi, minden darabot külön nyomatékkal pattogtatván az asztalhoz. Nem szól. Csak a mellény hibás begombolásán látszik meg, hogy nincsenek rendben a gondolatai.

A jó reggelét neki!

*

Sajátságos állat az ember, de sajátságos állat a hernyó is. Az ember rettentő szeret élni, de a hernyó is borzasztó szeret élni. Az ember is csak rájár egymás fejére lehetősen, hogy egymás tetejében haladhasson, hanem e tekintetben mégis különb állat a hernyó. Van olyan hernyó, amelyiknek a hátába egy másik állat belerakja a maga hernyóját, hogy éljen amabban. Mindezt nézi egy faágról egy harmadik állat. Mikor aztán látja, hogy az első számú hernyóban elég jól el van a második számú hernyó, akkor ő ezen második számú hernyó hátába belerakja a maga harmadik számú hernyóját: a hármuk közül valamelyek majd csak megmarad.

Ez előbeszéd mindössze arra szükséges, hogy igazolja, hogy Förgeteg János szőlőjében a fákon sok volt a hernyó. Élték is nagyon a fákat, János e felől több izben szomorkodott, de mindíg csak oda lyukadt ki, hogy hiába pusztít el belőlük egyet vagy kettőt, mikor terem helyébe száz. Igy a hernyók a fákon maradtak, János pedig várta az isteni segedelmet. Mert az van. Mint például e nóta is mondja: Ezörnyócszáznyócvanötbe, Sok porkukac vót a fődbe. Elrágták a kukoricát, Csúffá tötték a fődmunkát. Jámbor szüzek a kápolnánál Imádkoztak az úr Jézusnál. Az úr Jézus nagy felhőt kerekítött, Röttentő sok eső ledűtött. Fojt az eső, mint az patak Az kukacok fölpukkadtak.

János alighanem ilyesmire várt a hernyók irányában, azonban helyette megint csak a bírótól jött ki a pecsét. János bement a bíró elé s ott elébe adták, hogy föl van jelentve, mert nem hernyóztatta a fákat. Pedig rendeli a törvény.

—A törvény,—gondolta János.—No ez szép munka. Azelőtt Taliánországba küldött engem hadba a törvény, most meg a hernyók ellenében küld.

Mindegy azonban a gondolkozás, így is, úgy is csak két forint lévén a bírság. János letette a két forintot, róluk nyugtató írást kapott, azt eltette, hogy majd hazaviszi és fölolvassa az unokáknak. Mindenki olyan olvasmányt visz haza a kisgyerekeknek, amilyent bír.

Igy János hazament s a fákon a hernyókra tekintvén, gondolta, hogy ugyan hogy nem teszi őket valahová az Isten. A dolog ezzel abba maradt, mígnem Jánosnak egyszer csak újra pecsétet visznek ki a homokra, hogy menne a bíró elébe. János bemegy s kérdi, hogy ugyan miben akarják már megint a fejit fájlalni. Miben-e vajjon? Hát megint a hernyók.

—Miért nem takaríttatja kend le a fákat?—kérdezi a bíró.

—Én-e?—kérdi vissza János.—Hiszen ha letakarítom is, a szomszéd fájáról csak átmászik a hernyó. Mert annál mászkálósabb állat nincsen a kerek világon.

—Ha a szomszéd fáján is van, ha az sem takarítja, jelentse kend fel—mondja a bíró.

János azonban azt mondja, hogy ő sem nem zsandár, sem árulkodni nem szokott, ennélfogva ily dolgokat tőle kívánni lehetetlen. Ehelyett inkább kérdi, hogy mit fizessen.

—Öt forintot.

—Né—véli János—ez a bírság is olyan, mint a jó malac, mindig többet fiadzik.

Kotorász a bukszában a pénz után, s időbe kerül, míg mind az öt ezüstöt előkeresi.—Nehéz úgy-e előadni a pénzt—inti a bíró—de azért csak nem takaríttatja kend a fákat.—Nono—felel rá János—van ott még, ahol ez volt...

János hazamegy s ránéz a fákra.

Hát már csakugyan alig van rajtuk levél, mind leették a hernyók. Ha selyembogár volna valamennyi—gondolja János—most adhatnának egy pár Ilka-kendőre való selymet. Adnak azonban—dehogy adnak. Elkopaszkodva és szomorúan állanak a fák. Mígnem újra pecsétet hoznak Jánoshoz a hivatalosok és invitálják befelé a bíró elébe harmadnapra.

János bemegy. Ezúttal tíz forint a birság. János most már ezért a »geleb«-be nyúl, mert ekkora összeg leginkább csak papirpénzzel fizetendő.

—No hanem—mondja vidáman, amint a pénzt az asztalra teszi—ez az utolsó. Többet már nem lesz egymással bajunk a hernyó miatt, tekintetes uram.

—Hát bizony—mondja a bíró—erre hamarább is rájöhetett volna kend. Takaríttatni kell a fákat, aztán akkor nincsen bírság. Hisz a takarítás kevesebbe kerül, mint a bírság. Azután pedig a törvény törvény.

—Tudom—szól nyugodtan János.—Azért vágattam ki a fákat a szőlőbül valamennyit.

A roham

A kadét már reggel óta sántán ment a szakasz mellett s gyakran elmaradt. Mérges volt s kijelenté, hogy Mac Ádám urat, ki az országutak kavicsozása körül szerzett soha nem hervadó babérokat, megöli s nem bánja, ha a Mac Ádám úrral lefolytatott ezen katonai botrány ismét megzavarja is a polgárság és katonaság között a jó egyetértést. Kardját már alig tudta, hogy vigye, a karja alatt, vagy hátra csapva, vagy keresztbe fogva. Előtte való nap mocsaras vidéken állt a gyakorlat, reggeltől estig vízben jártak, cipőjének elveszett talpa és sarka, a bagage-train elmaradt, a kadét egy baka bornyujából szedte ki a rövidszárú csizmát s abban járt. A legény a szolgálati uton való teherkönnyítésnek örült, a kadét nem, sántított, mint egy tűzoltó.

Polgári köztudat szerint a tűzoltók nem sántítanak, ellenben az ezredes úr véleménye szerint, mely elvégre s az ezredben, az őrnagy fiatal feleségének véleményétől eltekintve, még a garnizon élet unalmasságában is irányadó, a tűzoltó egy minden rosszra hajló rettenetes lény s valakinek egy tűzoltóhoz való hasonlítása oly sértés, melynél nagyobbat mondani már alig lehet s emellett okos dolog is, mert az alantasok iránt előírt szívélyes bánásmódról kiadott hadügyminiszteri rendeletben nem foglaltatik benne, mint különös bántalom.

—Te, hallja!—szokta volt kihallgatáson üdvözölni Brauneck a legényeit—megvasaltatom, hogy belekékülsz, te félcivil... te ágyútöltelék... te, te... tűzoltó!

Ez volt az utolsó bomba. A tűzoltói titulus tizenöt napi sötét börtönt jelentett rendesen, tizenöt napi előírásos sötét börtönt, gúzsvassal és böjttel, e két kedves dologgal, mik mit sem vethetnek egymás szemére. Ez a fokozott méreg kitörése volt, regimencdüh, mint a gyereklelkű bécsi Wohl hadnagy jelezte—törzstisztdüh a köbön, mint Kanyó főhadnagy, az utásziskola Mocnik-imádó parancsnoka nevezé.

A köbre emelt ezredméreg ezúttal ismét teljes egészében jelen volt az érdemes komandánsnál, ki apró, fekete lován, az országút csenevész akácai alatt ballagott s arra kérte adjutánsát, hogy e vidám napot ne rontsa hiábavaló beszélgetéssel.

Dél jóval elmult, az ezred hosszú kígyója ütemes lépésekkel lassan haladt a porfelhőn át, mely körülfogta a csapatot s deresre festé a szakállakat. A felsőbbségi rosszkedv lehaladt az előírásos lépcsőn a kadétokig, mindenki mérges volt, a tizenegyedik század vén őrmesterét, ki az éjjel korhelykedett s most marsközben aludt, elmaradva a szakaszától, Hidegvágó kapitány raportra rendelte. Az őrmester tudomásul vette a kijelentést s a kapitány lova mellett lépdelve, mentegetőzni kívánt. Bizonyára emlékeztetni akarta Hidegvágót a régi dolgokra, mikor a kapitány kadétkáplár volt s ő sok minden szabályellenes dolgot elnézett neki, de eközben újra csak elaludt a vén gyerek, egy kavicsgarmadára lépett, ott fölbukott s lassan legurult arról a porba.

Senki sem nevetett. Szótalan menetelt a hosszú, kétezer emberes osztály, alig hallatszott más zaj, mint a bádogkulacsok kopott hangja, mikor a szuronymarkolathoz ütődnek s a vidéki szinházak primadonnáira emlékeztetik az embert. A nagy porból csak a lovasított tisztek látszottak ki félig, egy-két század már megunta a rendet s össze-vissza marsolt. Csend volt, mintha komoly támadásra indulna ellenséges földön a csapat, pedig manőver volt az egész, annak is az eleje. Öt napja még csak épen, hogy elindult a garnizon sárga kaszárnyájából az ezred.

Hja igen, öt nap előtt. Augusztus másodikán, a tiszta nyári hajnalon egészen más volt ez az ezred, a derék százhuszonhetesek, a brigád, a divizió... a corps, a hadtest büszkesége, ez a regiment, ez egyetlen, mely ilyen szép, derék, kitünő, stramm, steif, sneidig, tadellos. Annyiszor mondták a piros lámpásszos tábornokok az ezrednek, hogy tadellos, stramm és steif, hogy a gefreiter Kanál is tadellos pucolt csizmákat kívánt a vezetése alatt álló bajtársság hat emberétől, tadellos bakancsokat, sneidig sapkákat és steif derékszíjakat. Az ezred ragyogott, fényes volt, a legények, a piros lövészbojttal széles mellükön, mind az első sorban állottak, mert ezt eltanulták a többi alosztályok mind az ötödik századtól, melynek őrmestere a közpolgári életben kárpitos volt s értett a diszítésekhez. A banda trombitái, dudái fényesek, a nagy dobon új, fehér bőr, a zászló kibontva, a tisztek új tábori övekkel, a legénységen a szíjazat rendben, a fegyverek tiszták, a bajnéthüvelyek újon feketére égetve, a bakancsok jók, a sapkák vadonat újak, a parolik is, az ezredszabók két hétig nem csináltak egyebet, csak paroliztak, az őrmesterek a raktárakat dúrták, a kapitányok vizitáltak s a szubalternusok leveleket írtak ideáljaikhoz,—szóval rendben volt minden az indulás percében. Az ezredes mosolygott a szép tömeg emberre s a nyakába volt akasztva még akkor is egy babérkoszorú, melyet a reggelig tartó búcsúbanketten a városi polgármester úr szép szavakkal és ingadozó léptekkel adott át magyar hazánk és az összmonarchia e kiváló hősének, ki öt éven át lankadatlan buzgalommal ápolta a polgárság és katonaság közti jó viszonyt, egyetértést és barátságot szeretett városunkban, éljen!

Vidám dolog volt ez, a fejekben még pezsgett a Mumm, a Rákóci-s az ezredinduló, mely tullahával a közepén, szeliden végződött a karmester úr ideája szerint a tararabummdiében. Oly szép volt ekkor, ily hajnali szemüvegen nézve a dolgokat, az ezred. A széles, fejlődött vonal sapkarózsáin a nap csillogott s az ezredzászló szalagja lengett a rúd körül.

Brauneck körülment a lován, a front megett megállt s a traint vette szemügyre. Ott volt minden, ami kellett, podgyászkocsik, társzekerek.

—Ah, die Munitionswägen...

Szeme szeretettel siklott végig a féltve őrzött lőszerkocsikon. Azontúl a tisztipodgyászok következtek, a ládákba rakott, számozott tábori tűzhelyek osztályozva félzászlóaljak szerint, ruhakocsik, azután legvégül öt pompás terhes-szekér, kettőn hordóban valóságos alföldi buczkai, a legjobb ital mindenféle marsoló publikum részére szódával—és a nélkül is. Egyenládákba rakva tiszta magyarádi, egri, somlai, a másik két kocsin az isteni nedű, Mumm, az eredeti hárshajkosarakban, leólmozva, lepecsételve, kívül a manipuláns iromba nagy fekete betüivel: Inf. Reg. No. 127. Regmsstab.

Az ezredes előrehajolt a lovon s felvillanó szemmel nézte a kincseket. Öt kocsi. Éppen elég egy húsz napos manöverre, tekintettel arra, hogy a volt brigád-parancsnok úr a tavasszal megkapta a kék ivet s ezentúl nem jár reá az ezred borára. No ezek jól vannak felrakva. Király Miska, a traintiszt igazán ügyes gyerek, pontos, figyelmes, gondos, derék, jó fiú, valóban kár, hogy öreg főhadnagy már s a novemberi előléptetés a másodosztályú kapitányok közé sorozza.

—Az avancement néha ostobaságokat csinál s összezavarja egy jól berendezett ezred egész adminisztrációját—gondolta ez ezredes.

Ezen pár pillanatig gondolkozott, de a bús hangulatot elnyomta az öröm, hogy ime, az egyedüli, amit manőveren jót lehet kapni, egy tiszta pohár ital, itt van rendben s oly biztonsággal marsol az ezreddel, akárcsak a zászló, melyre csak a napokban adományozta a saját felséges kezeivel hímzett szalagot a főhercegasszony.

Jobbkezével a baloldalára nyúlt. Kissé nehezen találta meg a kardmarkolatot. Azután kihúzta az acélat lassan, egy oly ezredes méltóságával, ki voltaképen vezérkari tiszt s ezen rangjában talán legútólszor kell kardot rántania a csapat előtt. Orrhangján, mely elegánsan s mégis élesen csendült meg a sivár kaszárnyafalak között, vezényszavakat kiáltott. Menet... oszlop... a téte a 16-ik század... A banda húzta, a gyengébb emberekből otthon maradt őrség fegyverbe állt, néhány maródi, ócska köpönyeggel a vállán, az ablakokból bámult utánuk.

A fölkelő nap fényében a vidéki nagy városon át, olyan volt az a menet, mintha elfoglalt várba vonulnának be dicsőségteljesen. Pedig dehogy. Csak manőver, unalmas komédia. A vén granicsár generális, a divizionárius, az ő régi, elavult tudásával hibát talál úgy is, kész veszekedésre megy az ember. Egy-két tiszt bizonyosan szorong, az első osztályú kapitány úr, ki először vezet zászlóaljat, valami savanyú előérzettel nézett az események elé.

A belváros, melyen áthaladtak, még jó részben aludt, a piacon csak a kofák mozogtak, néhány friss asszonyka, lenge nyári ruhákban, kecses léptekkel sietett a folyóhoz fürödni. Az ezredes délcegen csapta ki a salutöt.

A városon kívül megkezdődött a por. A fényes érctárgyak, miket e kivonuláshoz egy napig tisztogatott a jó legénység, egy negyedóra alatt piszkosak voltak, a vidám hangulat eloszlott, a babérkoszorút az első pihenőnél leszedte válláról az ezredes úr s odaadta a lovának.

—Ne... egyél te is dicsőséget.

Azóta öt nap telt el. A granicsár ismét elővette régi technikáját s a modern hadászat minden tisztességes törvényét kijátszó terveivel szétdobálta az ezredeket. Tudvalevő, hogy jó ezrednek lenni rosz dolog. A derék százhuszonhetes ismert jó menetképességéről volt híres s igy elment oldalvédnek. A helyett, hogy az országúton haladt volna szépen faluról-falura, ugarakon, szántóföldeken, cserjéken át ment, azután mocsár szélére jutott s egy teljes nap abban a csatákban gázolt. A train régen elmaradt, a legénység alig jutott ételhez s az út harmadik napján az öt jeles kocsi, Király Miska főhadnagy remek öt kocsija, úgy elmaradt az ezredtől, hogy nem is sejtették, merre jár.

A bolyongás után most, ötödnapra jutottak járt útra megint, az ezred sárga és fekete volt a reáragadt sártól, a hangulat nyomott s a boroskocsik sehol.

A déli pihenőre az ezredes már mérges volt, nem kapott sehol egy pohár italt. Boszusan verte a csizmája orrát az árokparton, ahol ült, a botjával, s már azt is megtette, hogy a csapat után jött mozgó kantinos borából akart inni. Egy tekintet a zavaros, bizonytalan színű folyadékra elég volt, hogy elmenjen tőle a kedve. Morogva tért vissza s a törzstisztjeivel veszekedett.

—Tessék, ez hát az a híres százhuszonhét. Kohn úr a két sárga gebével elbírt utánunk jönni, Kohn úr itt van és beteggé teszi borával az embereket... Hanem a mi kocsink, az nincs itt, az nem tud jönni.

—Talán összetört valahol—vélte az őrnagy.

—Igen, talán tisztelt román polgártársaink isszák valahol a pezsgőt...

Az ezredes egyre mérgesebb volt, a hangulat egyre mordabb. Kifogásolta a fegyvergúlák összeállítási módját s konstatálta, hogy a kadétok csalnak. Egynek a borjuja sincs megtöltve a borjuba szükséges hadidolgokkal, mint kefe, gombpucoló, tű, cérna, zsebkendő, sósbádog, bakancsszeg. Egyet felrúgott —nem kadétot, borjut—amely kinyilt s látni lehetett, hogy csak szalma van benne.

Keserűen kacagott a vén katona.

—Persze, a szászhuszonhetes. Das ruhmreiches Regiment. A kadétok szalmát hordanak hátukon. Egy kis gold-cream nem kellene nekik, gyenge vállaikat kenegetni, Ylang-ylang, poudre de riz... haha, a jövő tisztjei. Szép iskola, mondhatom. Ez a hadsereg fejlődése, a kor színvonala, a modern vívmányok, meg a többi ostobaság... és szalma a borjuban...

A zászlóaljparancsnokokhoz fordult:

—A legközelebbi pihenőn a kadétok kihallgatásra jönnek, teljes tábori fölszerelés... Majd adok én a kisasszonyoknak. Hornista?! Hol az a gazember már megint? Hé, káplár, fújjon sorakozót!

A zászlóalj-kürtös teleképpel fujt a rézbe, az az ezred megindult s ahogy a sáros, poros csapaton végigtekintett az ezredes, hangosan kiáltotta:

—Népfölkelők... valóságos népfölkelők!

*

A kadét ezért káromkodott, kedve ezért nem volt senkinek, az ezred lomhán ment előre, egy-két ember kidőlt s azokat, mielőtt betegnek deklarálta volna az orvos, előbb végig verte kardtokkal.

—Szimuláns kutyák...

Senkisem énekelt. A bakaszokás, hogy marsközben dalol, elmaradt; a hideg, mérges tiszli arcokra vetett tekintet elég volt arra, hogy elfojtsa a nótázó kedvet. Időközben az ezredes visszafordult, elvágtatott a haladó oszlop mellett, ujra visszajött s lármázni kezdett. Az első zászlóalj a leszedett nyakravalót a válldragon alá dugta, a második a sapka mellé, a negyedik le sem szedte.

Amint előre-hátra ugrált a kavicsgarmadák között, hallani lehetett, hogy kiáltoz:

—Botrány... semmi rend, semmi egyöntetűség! Nagyon jól nevelt társaság ez a zászlóalj, gratulálok, őrnagy ur!

Hirtelen beállt az a teljes, néma csend, mikor a legnagyobb rangú lármáz. Pihenjben menetelt az ezred, a tisztek önkénytelen mégis szakaszaikhoz siettek, hogy valami baj ne legyen. A feljebbvalók szeszélye kitanulhatlan.

Itt-ott elfojtott parancsszó hallatszott:

—Feltakarni! Sortávolság... lépést, lépést! Húzd meg a puskát, nem vagy finánc.

Brauneck hevesen gesztikulált legelől. Ezúttal a bandával akadt dolga. A banda kislova igen sovány, micsoda botrány ez már megint. Talán megeszik a zabot előle. Hol az a lovász? Az a kutya jöjjön raportra.

A porfelhőben, mely alatt az ezred némán és szótalan haladt, ezúttal csak a lépések zaja s az ezredes kiabálása volt hallható.

Azután néhány pukkanás, kicsi zaj, mit alig lehet észrevenni. Erősbödött, azután egész szalvék következtek.

—Állj!

A füsttelen lőpor. Nem jó dolog. Ime, tisztán hallható, hogy lövik az ezredet, de nem tudni, honnan. A gondolat szinte megbénul. Mindenki tudja, hogy az ellenség gyakorlótölténnyel lövöldöz, mégis megretten. Az ismeretlentől való félelem ez. Az ezred megáll, a lövések egyre sűrűbbek. Honnan, honnan? Csak mikor egész sortüzeket ad az ellenség, látszik meg kevéske, halvány füst, a hosszú, alacsony erdő szélén, mely lassan húzódik tova, mint őszi reggeleken a köd a nap előtt.

Hát csak ez kellett még. A fáradt, kimerült csapat újra tűzbe induljon. Az ezredes harsány hangon kiált:

—Támadás az erdő felé. Első és második zászlóalj—tűzvonal!

Gyorsan átveti magát a két bataillon az árkon s az ugaron csatárláncba oszlik. A tartalék a porba fekszik s az árokba. Pár perc alatt a kékruhás emberek hosszú vonalban haladnak előre, a tartalék lassan megy utánuk.

—Balszárny szorosabban! Takarás! Takarás! Mi ez? Miért nem adnak tüzet? Hornista, gazember! Hol vagy?

Brauneck dühösen vágtat az osztályok között.

—Micsoda tartalék ez! Hogy fekszenek! Mint egy csomó bivaly a sárban! Na, köszönöm. Inkább penzióba, mint itt maradni! Kapitány úr, nézze a századát! Csináljon rendet.

Amazok elől már lövöldöznek erősen. A Manlicher gyors, hirtelen pukkanásai követik egymást. Küldöncök szaladnak hátra.

Újabb századok sietnek az ugarra. Föloszlanak, a legénység sietve megy előre, megbukva a szántás kupacaiban.

—Micsoda rend ez?—kiáltja Brauneck.

Elől az alezredes, az őrnagyok vezényszava szerint megy az álcsata. A puskatűz fokozódik.

—Gyorstűz!

Az egész vonal átveszi a sortüzet.

Azután a századok hirtelen előretörnek, a roham megkezdődik. A szuronyok csillognak a fegyvereken, a tömeg rohamban fut az erdő felé.

—Hurráh! Hurráh!

Ez az utolsó kísérlet, a tömeg rádobása az ellenfélre, ami után már komoly esetben, im Ernstfalle, mint a közösöknél mondani szokás, a szuronyharc következik. A legénység már izgatott, benne van a hadakozás dühe, a káplár csak úgy viszi az embereit, mint »ércfalba«. Egymás hátán van az egész, a kimarjult lábú, fáradt katona e pillanatban úgy ugrik és fut, mint a porond gimnasztája s ha idején nem fújnának megálljt a kürtösök az egész vonalon, belemártaná nagy izgalmában ellenséget jálszó bajtársába a szuronyát.

Az ellenség visszahúzódik a roham elől, az erdő szélén, a fák lehajló ágai alatt csapatok futnak a sűrűbe.

Azon a helyen, melyet ezek elhagytak, megáll a támadás, a harci kedv egy pillanat alatt lehül, a legények egymással veszekedve szedegetik a földről a gyakorlótöltény kilőtt hüvelyeit, miket a másik nem vihetett magával.

Előbb állj-t fújtak, azután pihenj-t.

Ez az embereknek szól, azután jön a tiszteké, ami az ezredes mai hangulatával keserves dolog lesz a megbeszélés.

Amint a hosszú, elnyujtott kürtszavak elhangzanak, mogorva arccal lépdelnek a századparancsnokok, a törzstisztek az ezredes felé.

Brauneck jó távol állt meg lovával egy magányos hársfa alatt. Messziről látszik rajta, hogy izgatott szavakat vált az adjutánssal. Komoran néz végig a tiszteken s a tisztelgés után beszédbe fog.

—Uraim, én elég vén ember és vén katona vagyok. Ez nem járja, ami itt megy. Én mondom. Én ma azt tapasztaltam, hogy ebben az ezredben nincs menetfegyelem, nincs tűzfegyelem, egyáltalán nincs fegyelem. Nincs itt semmi. A századoknak fogalmuk sincs arról, mint kell felvonulni a csatártűzhöz. Nincs erő a mozdulatokban, ami határozottan a hiányos kiképzésre vall. A legénység nem tudja, mit tesz, az altisztek nem érnek semmit. Száz pulykát szebb rendben lehet felhajtani valahova, mint itt egy századot. Száz pulykát, uraim. Én mondom...

Egy pillanatra megállt. A tisztek sorfalában csend volt, ki sem mozgott...

Ezt a csendességet ekkor zaj, lárma vágta kettőbe, mely az erdőszélen pihenő legénység között támadt.

—Éljen, éljen! Szervusz! Hahó! Megkerült, itt van! Hej, Marci, megjöttél? Nini, a bolond!

Az erdő szélénél kissé beljebb, azon a tisztáson, melyen át a rohammal elvert ellenség egy negyedóra előtt visszavonult, lassan öt kocsi bontakozott ki a fák alól, a jó erős lovakkal, a kocsis mellett egy-egy katona, kiken messze virít a százhuszonhetes ezred élesszínű parolija.

Király Miska főhadnagy oldalt tekintve, meglökte a mellette álló tiszt kezét s félhangosan mondta:

—Mumm bevonult.

Az ezredes még türelmetlen lovával volt elfoglalva, azután folytatta a megbeszélést, amit azért neveznek megbeszélésnek, mert csak egy beszél, a többi hallgat.

—De, uraim—szólt emeltebb hangon—el kell ismernem, mit már többször tettem, hogy az ezred elhatározó pillanatokban teljesen érvényesíteni tudja magát. Tekintetbe véve az ötnapi menetelést, a rossz terrénumot, az élelmezés hiányosságát, el kell újólag ismernem, hogy a legénység a kitűnő, példás vezetés alatt ép most, szemünk előtt, oly teljes, erős, feltartózhatlan rohamot csinált, amely egyedül képes arra, hogy védett pozicióból kiverje az ellenséget akkor, midőn a támadó nyílt terrénumon dolgozik. Ezért fogadják még egyszer elismerésemet. Köszönöm uraim!

Vidáman emelte sapkájához kezét. Öregebb tisztek arcukon a szászhuszonhetesek megszokott büszkeségével tisztelegtek vissza s megvoltak győződve most már, hogy nem is mehetett volna másképen ez. A fiatalabbak nevettek, a törzstisztek vidáman mentek a táborozó ezred felé Brauneck mellett, aki mosolygott s becézve simogatta meg lova nyakát, amint beszélt.

—Azt hiszem, egy órát pihenhetünk, uraim.

Az őrnagy egy kérdést kockáztatott.

—Ezredes ur, a tiszthelyetteseket most állítsam elő?

Brauneck csodálkozva nézett rá, mintha nem tudná, miről beszél. Aztán, míg sarkantyús csizmáival mélyen lesüppedt a porhanyó szántásba a nagy erős ember, elütőleg felelt:

—Ah, nem... Hagyd azokat, őrnagy úr, nem olyan rosszak azok a kölykök, mint ahogy gondolja az ember... Egyébként a fölszerelési utasítás a szamár—minek hordjon a kadét borjujában gombpucolót...

Pár perc mulva az ő tábori, összenyomható ezüstpoharában habzó Mummal, az ezredes vidáman köszönté a csapat tisztjeit.

—A derék százhuszonhetesre egy pohárral, uraim!

Albán csárda

Ami Antóniót illeti, ő albán volt, ami pedig a kenyérkeresetét illetné, kantinos volt e barna férfiú a tábor környékében. Sem ő, sem kantinja nem tartozott a táborhoz, de ők azért odatartozandónak tartották magukat. Oh, a tábornak külön kantinja volt, európai módra berendezett, ahol öt vasért adtak egy porció paprikás húst s két vasért egy pohár rumot s ma már csak a jó Isten tudná megmondani, hogy miből volt a paprikás s miből a rum. Antóniónál ellenben ilyesmit nem lehetett kapni, hanem ő más italokban bővelkedett, ő árulta a szilvapálinkát, a finomabb fajtát, mert az olcsóbb fajtája oly olcsó volt (két hatos egy liter), hogy nem lehetett poharazva mérni. Továbbá neki bort a szőlőtermő albán partokról hoztak. Lovakon, mert arra a vidékre a kocsi hire még akkor nem jutott el, az valami különös dolog is lehetett, hogy valakinek négy kereke van, aztán megy, ha a lovat furfangos madzagokkal elébe kötözik. Azon vidék emberei hívei az egyszerű dolognak s így helyesebbnek tartották, ha a ló hátára kötözik a boroshordót—ha a hordó legurul, szétlapul s a bor elfolyik; mash Allah. Isten úgy akarta, ki volna, ki vele perbe szállni mer? Hát ők így inkább csak lóháton hozták a bort, kis apró lovakon, mik nem sokkal nagyobbak, mint egy jó kutya, bár hiszen a bor sem volt különb, mint a magyarországi otthon csinált ecet.

Hanem ami az ételeket illeti, azok különféle ételek voltak. Van egy kenyeres piteféle, amit hordanak a város utcáin és kiabálják róla, hogy: vrúcsi, biali vrúcsi: ez oly jeles étel volt, hogy a tábor népségének parancsban adták ki, hogy nem szabad belőle enni. Ennélfogva ez nagyon kedves étel volt, ha rávetették a kemence tetejére s fölébe túrót raktak, ami rajta megolvadt.

De sütött friss kenyereket valóságos magyarországi lisztből az albán, mik kissé drágábbak voltak ugyan, de legalább megtanulta belőlük a tábori nép, hogy soha ez Magyarországot, ha még egyszer visszajöhet bele, el ne igen hagyogassa, mert ilyen kenyeret úgy sem eszik sehol másutt a kerek világon. Az albán a kenyereket mindig estére sütötte ki, mert akkor volt leginkább éhes a nép. Hát jártak rá. Ez jó kenyér volt... És zsírt is adott bele az albán, három pénz ára vagy négy pénz ára zsírt. A még meleg cipók közepére éles késével ő keresztet vágott s ami nyílás ott támadt, abba betette a zsírt sóval és paprikával. Mik mindenestől a meleg kenyérben széjjeloszlottak.

Jó derék törzsökös társam, ottomán császári káplár, bascsausz Ibrahim, meg vagy-e még valahol? Azóta már... talán te is otthon lehetsz Anatoliában és nem számolgatod az idődet, amikor majd hazaereszt a padisah.

A bascsausz Ibrahim épen az albán kantinja mellett őrizett egy kápláralja néppel egy hidat. Mi is ugyanannyi néppel őriztük s hogy az igazat megvalljam, nem is annyira mástól, mint egymástól őriztük.

Szörnyű nagy rang az, azon a tájon egy híd. Pedig mily ócska tákolás. A gerendák is, mik a keresztrudaira fektetve vannak, csak úgy isten nevében állanak egymás mellett. Egy szög nem sok, de még annyit sem vertek beléjük. Ami a korlátját illetné: nálunk itthon a pusztai parasztember az üszök legelőjének szokott határul ilyen korlátot emelni. Mégis oly igen nagyon őriztük e kopott hidat s akkora tisztessége volt neki, hogy ha lovas ember akart keresztülhaladni rajta, le kellett szállani a lováról.

Tehát igen. A hidat őrzötték Ibrahim legényei, hogy valaki el ne lopja, Ibró pedig olykor beóvakodott az albánhoz s ott csendesen vétkezett a próféta ellen. De annyit mégis megtett, hogy pálinkás üvegjét, hogy ne lássák, ledugta a kezével a kerevet alá, amin ült, ami az egyszerű török beszédben nem jelent cifra divánt, hanem kőből rakott rozoga patkát. Hát oda ledugta üvegjét s lehet, hogy ezt enyhítő körülménynek vette a próféta. A próféta különben is gyakran kénytelen volt eltekinteni azon erkölcsös írásoktól, amiket tett s gondolom, hogy Bajrám-ünnepek táján egyebet sem tett, csak örökké forgott a koporsójában.

Az országúton volt az albán boltja, oda naphosszant különféle emberek tévedtek be. A fehérsapkás török határőrök, a pirossapkás captiék, olykor egy-egy jámbor muzulmán, aki hosszú pipaszárát úgy viseli a háta és az inge közé szúrva, hogy szerfölött figura vele. Az ablak a Limre, a hegyekre, az országútra nyílt. A Lim zúgó vizén olykor vakmerő tutajosok ereszkedtek alá, oly sebesen haladva a játékos habokon, mint a futó ló. A vízen túl, a hegyoldali házak kertjeiben török asszonyokat lehetett látni, amint a ház körül foglalatoskodtak. Az országúton néha rablócsapatot kísért török katonaság a taslidzsai pasa elébe: ilyen elfogott rablónak lenni nem lehet jó, mert a nyakuknál fogva voltak egymáshoz láncolva. Akadt köztük, aki olyan öreg volt, hogy gyalogolni nem tudott, azt lóra ültették. Annak nyakától az előtte menőhöz meg az utána jövő nyakához ép olyformán ereszkedett le a lánc, mint ahogy a lánchíd kőoszlopainál látható. Antónió ablakából ilyen kilátások voltak.

Közben katonák jöttek-mentek. Estefelé az éjszakai szolgálatra indulók ittak egy-egy pohár bort s mondták Antóniónak: de jó bor, verje el az isten a tövét útról-útra,—mire Antónió azt mondta: á ném ju bor, mit isté átta, eredzs kantin európai, ot kapc bor, kit emberok csinált. Amire megint az emberek mondták, hogy: a ménkű ebbe a fekete albánba, de játékos...

Jött aztán a tábori póstás is, egy német őrmester; ő igen előkelő férfiú volt; nem szívesen járt az albán gemischtes publikuma közé, de az európai kantinba nem mehetett, mert az ottvaló kantinos feleségét egyszer elugrasztotta hazulról s azóta leginkább csak revolverrel várta európai felebarátja. No és ne feledjük ki a Szimót. Más nevét már elfeledtem, mert kevert nevek vannak ott. Ha csupa török valaki és fanatikusabban mohamedán, mint stambuli mozlim és ha Mahmud aga is, azért csak utána mondják a nevének, hogy: Bájrovics, s az Izmail bég hiába Izmail bég, azért a neve csak az, hogy Szimics. Mert a katonaságot s néhány szultáni hivatalnokot kivéve, olvasva sem igen lehet köztük valódi törököt találni; csak úgy átvedlettek törökké a rácból. Ha Dusán császár élne, bizonyosan nem tetszenék neki a dolog. No, mindegy, erről nem tehetünk, ami pedig a Szimót illetné, fiatal kereskedő volt, sok zsizsikes lencsét és bogaras gerslit szállított a tábornak. Sohasem járt túl vidéke határán, de azért egy egész sor nyelvet beszélt. Mikor mi onnan elmenőben voltunk, egy oláh ezredbeli katonaság volt bennünket felváltandó. Mielőtt bejöttek volna, valami húsz embert három héttel előbb leküldtek, hogy a vidék útjait, a járáskelést megismerjék, mert térkép akkor még nem volt. Hát a Szimó három hét alatt annyira megtanult tőlük oláhul, hogy az utánuk érkezőkkel már tárgyalni tudott a nyelvükön és átszállította nekik a zsizsikes lencsét, bogaras gerstlit, mert azért, hogy bogár van a gerstliben, csak meg kell hogy egye valaki. Szimó magyarul is jól tudott. Bascsausz Ibrahim is értett. Beszéltünk Magyarországról, a nagy pusztákról, a lassú folyókról, miket Szimó szótalan csodálkozással hallgatott: az ő országukban nem ismerik a síkságot, napáldozatot csak hegytetőről látni. A bascsausz sóhajtott, ő ismerte e dolgokat, őt is messze földről hozták ide, bölcsője pálmafák alatt ringott, azaz hogy pálmafákhoz volt kötözve a szülői sátor mellett az a gyékény, amelyben életét kisdeden élni kezdte. Mennyire vágyhatott ő haza!

A szegény Ibró már akkor a nyolcadik esztendejét szolgálta s még mindig nem tudta, hogy mikor eresztik haza. Valami szörnyű visszaélések mehetnek a török hadseregben. Akik Stambulban jártak, mondják, hogy ott egészen rendes katonaság van, de így itt az Isten háta mögött a végében ugyancsak el voltak hagyatva. Akadt köztük, akinek lábbelije sem volt, másik a puskáját kócmadzagon vitte. Gyakorlat, célbalövés, fegyvertisztítás, ismeretlen fogalmak voltak.—Hát ti mikor gyakorlatoztok?—kérdeztük.—Hja—szól kissé zavarodottan—mi már rég berukkoltunk, mikor ti kirukkoltok. így füllentett egy kicsit Ibró, gondolván: hagy forogjon a próféta.

Az ablak alatt pedig járt-kelt az »italos kapitány.« Egy középkorú tiszt, mitőlünk való. Beszélték, hogy elsőrendű munkása volt régebben a katonai földrajzi intézetnek, de a pálinka rabja lett s kitették a csapathoz. Lassan sétálgatott az útszélen a főőrs előtt, óráját összehasonlította a vártaórával s ha a két óra egyezett, megnyugodott.

—Sie haben noch gute Augen—fogott meg a parton—nézze, mi az, ami ott fönt csillog a hegytetőn?

Biz az egy bádogdoboznak a teteje volt, amiből kiette a konzervhúst a katona, azután eldobta. A doboz tetejének a belseje fénylett, de nem mindíg, csak ha a nap alkalmasan sütött rá. Mondtam a kapitány úrnak, hogy az mi lenne, ő azonban leunsinnezett, s valami rendkívül érdekes, fontos dolognak tartotta, hogy mi lehet az, ami a kopár tetőn egyik órában csillog, a másikban nem. Mondta, hogy ő majd azt meg fogja vizsgálni. Szemlét tart. És kideríti az esetet. De nem jutott fel sohasem. Nem ért rá a sok dolgátul.

Ezek így voltak. Az albán az egyszálú guzlát pengetve, esténkint mélyeket bődült a régi albán vitézekről, de arrafelé a kutyáknak nincsen izlésük, mert nem ugatták meg érte. De nem kell azért bántani az albánt. Jó fiú volt ő. Egy este, mikor arról tárgyalt, hogy mennyire szeret minket, mondtam neki, hogy ugyan mivel tudná bizonyítani, hogy engem szeret. Ő a bizonyítás különös módját választotta. Mi néhány törzsvendégei, akik megvetettük az európai kantint, az albánt ugyanis néha európai színvonalra emeltük kontó tekintetében. Nem gyakran ugyan, de mégis megtörtént, hogy a posta elakadt napokig a hófúvásban s a rendes időre várt utalvány nem érkezett. Ilyenkor hitelre ment az esti szórakozás s albán egy ormótlan könyvben arról írást vezetett. Hát ezt a könyvet hozta elő. Abba mindenkinek a neve be volt írva egész rendes főkönyvi módra, csak az enyém nem. Ahelyett az állt ott: »noi corporagi«, ami albánul azt jelenti: »a mi káplárunk«, mivelhogy mint káplár töltém be akkor honfi-tisztemet. Ez meghatott s »bir gotah sarap«-ot rendeltem az efendümnél.

Lám, így szeretett bennünket az albán. Mégis, mikor elváltunk, még csak kezet sem foghattam vele. Az ottlét utolsó napja különféle átadásokkal telt, este a városban jártunk, néhány ismerős szerb családtól elköszönni, ott jól elmaradtunk, kora reggelre pedig már útrakészen kellett állani. S mikor az albán mellett elhaladtunk, hogy soha többé vissza ne jöjjünk, épp hapták volt és fejvetés volt a főőrség felé. Antónió az ajtóban állott, félig mosolyogva, félig sírva nézett reánk, de hozzá odamenni nem lehetett. Igy elhaladtunk, ő meg nem jöhetett utánunk. Csak a török tisztek kísértek el bennünket egy darabig, mígnem azok is megálltak s ott pezsgőket durrogtattak az őszi hajnalon. Mert pezsgőjük volt nekik, csak úgy legénységi csizmák dolgában történt szűkölködés.

Ugyan megvan-e még az Antónió? hányszor gondoltam rá, hogy majd írok neki, de hát nincsen lustább teremtés a kerek világon, mint az ember. Danol-e még az albán vitézekről, akik a nótában mindig menyasszonyt rabolnak, a gyakorlatban mindíg kecskét? Hát Ibrahim megszabadult-e már, vagy még mindig azt a sipkát hordja, amelyet mozsárban vasalnak? Hát a póstaőrmester, hát a... ohó, az italos kapitány hazajött velünk, de kár volt hazajönnie szegénynek. Ott a hegyek közt sohasem esett le sehonnan, itthon meg egy éjjel kiesett a kaszárnya emeleti ablakából s meghalt az utca kövezetén.

Ha igaz, hogy a lelkek így a föld körül maradnak s arra járnak, amerre nekik tetszik, akkor nem lehet másként, mint hogy az ő lelke, mikor onnan a kövezetről felszabadult, azonnal elröpködött arra lefelé, hogy megnézze! ugyan mi lehet az a fényesség, ami úgy »ausnahmsweise« a vén Rajnovics-hegy tetején csillog.

Az utolsó

Jön egyszer az emberhez egy hivatalos szolga, zsinóros ruhában. No ez bizonyosan adó irányában nyújtja panaszát. De nem úgy van, legalább nem egészen úgy. Nem az adófizetés iránti megintést adja elő, hanem egy más cédulát, amely a katonai ügyosztályba invitál. Uram Isten, mit akarhatnak az emberrel a katonai ügyosztályban? Fiatal legényemberek számára csinált hivatal ez, ami alól már régen kinőttünk. Rég volt az, mikor Novi-bazárban jártunk s némi tudományokat szereztünk a kecskehús ízletességéről. Oly rég volt, hogy igaznak sem venné az ember, ha a katonakönyve nem bizonyítaná, hogy de bizon csak úgy volt.

Fölmegyünk a katonai hivatalba a pecsétes levéllel. Ott azt elveszik s adnak helyette egy piros cédulát. Ebből aztán kitudjuk, hogy mégis csak adót kell fizetnünk: a véradót, amely abból áll, hogy húzzuk fel még egyszer a kétszínű posztót, kössük az oldalunkra, kinek mi jutott és járjuk el utoljára a csatatáncot, amit részben meg sem tanultunk, részben el is feledtük. Ám az államnak, a katonaállamnak, ez mindegy, kivételek nincsenek s ennélfogva tisztán látjuk magunk előtt, hogy bizonyos ideig megint csak katonáknak kell lennünk. A piros cédula meg is mondja, hogy mettől meddig. Vele azonnal a kalendáriumhoz siet a rezervista és felüti a jelzett napok lapját. Megelégedve konstatálja, hogy két ünnep is esik a tizenhárom nap közé. Ez nagy öröm, mert rezervista számadás szerint a berukkolás ideje ez:

Két nap benne ünnep, marad tizenegy. Egy nap öltözködés, egy nap a vetköződés, ami mind nem számít, marad csak kilenc. Egy nap bizonyosan lesz eső, marad nyolc. Egy nap lőni kell menni, ami nem dolog, hanem gyönyörűség, marad hét. Ennek a hét napnak pedig a fele éjszaka lévén, marad három és fél nap. Ennyi az öreg baka ideje. Az ember tudvalevőleg mindig igyekszik azon, hogy maga-magát bolondítsa, mert ezen önbolondítások képezik az életnek úgynevezett szép részleteit.

Ezek után elközeleg a várva várt nap, ama bizonyos hétfő, amidőn az ember bakancsokba és kardokba öltözködik, hogy ily módon belépjen a nagy sárga házak sivár udvarára. A katonává létel igazság szerint azon perctől veszi kezdetét, amidőn az udvaron valamely napos káplárnak odaadja a »vendég« a könyvét. Azonban a kezdete mégis már mutatkozik otthon, mert föltételen bizonyos, hogy az első öltözködés alkalmával a bakancsszíj elszakad. E szakadás meghozza a civil élettől való szakadást is az első káromkodás alakjában.

—Hála istennek—sóhajt föl a rezervista ez után—a corpsgeistot nem felejtettük el tökéletesen.

Most aztán halad, miután előbb kijelenti, hogy délre aligha jő haza.

—Szervusz, Lackó!—mondja a fiának.

—Ni, apa Kata! véli ez csodálkozva. Ő ugyanis Katának nevezi a katonát, amiben nincs is nagy tévedés, mert Kata és katona rokonfogalmak.

A kaszárnya udvara már zajos, mert újból gyerek lesz az, aki annak a kerítésen belép. A vén harcosok minden új belépőt viharos örömmel üdvözölnek. Az emberek, akik némelyike kilenc év óta nem látta egymást, újból fölismeri a másikat és csodálatos módon azonnal a fölismert ember gúnyneve jut az eszébe. Abban az időben szokás volt a gúnynévosztogatás, egy sem maradt a századnál enélkül. Keller gyalogos sohasem bírt beletalálni a céltáblába—most kilenc éve. Ahogy a kaszárnyakapun belép, húsz-harminc ember megismeri, bár azóta szakálla nőtt s egyszerre hangzik feléje:

—Infanteriszt Keller Feller!

Infanteriszt Keller Feller pedig a nagy batyúval a vállán vidáman kezd futni feléjük (alig ér nyomába a felesége.)

—Üssön belétek a licitáció—kiáltja. Hogy vagy te dobbőr-homlokú? Ni ehol meg a magazin-orrú is! Hej komám, de szép sapkád van! Ezért igazán érdemes még vagy hat évre bent maradni.

Ilyen vidámságokkal vannak egymás körül s valamennyi fölkeresi a maga cimboráit, akikkel együtt szolgált s kasztokba oszlanak. A rezervistaságnak fokai vannak, kaszt, amely nem enged magával tréfázni s kiméletlenül bünteti azt, aki az egyes rangok határait átlépni meri. A büntetés meghurrázásban nyilvánul, ami annyit jelent, hogy a földre nyomják a merénylőt és megdögönyözik.

—Jobb ám ez, mint a gelengibung.—mondják neki vigasztaláskép.—Ez meg a fejre hasznos, megszaporítja az eszedet—s komoly barackokat nyomkodnak a fejére.

Minden berukkolás alkalmával háromféle kasztot különböztetnek meg, az aktív katonákkal együtt négyet.

Az aktív katona ezen törvények szerint suba regruta vagy csirke.

Aki az első rezervista-gyakorlatot csinálja: az vén harcos vagy öreg csatár vagy agg plenkler.

Aki a másodikat csinálja: az hős atya vagy öreg vendég.

Aki a harmadikat: az vén szentség.

Ez utóbbi felül áll mindeneken.

—Az szavaljon, akinek ez az utolsó!—kiáltja marsolás közben a vén szentség.

—Hier, hier!—hallatszik szórványosan a sorokból s a többiek némi tisztelettel, még inkább szomorúsággal tekintenek reá, hogy lám, ez már tökéletesen kivégzi a katonaságot.

Így van ez a rukkolásokon. Megy a társaság a mezőkön jobbra és balra, az ismert mezőkön, ahol már minden útszéli fát ismer kisded gyermekkora óta. Mikor valaki egy nagy lovon előttük megáll és rendeli, hogy a regiment ide meg ide támadjon, mielőtt a zászlóalj, század- és szakaszparancsnokok szava révén eljutna hozzá a parancs, a vén szentség már megmondja, hogy mi lesz most, merre fogunk menni, hol térdelünk, hol hasalunk s hány órakor érünk haza. Ez a külön tudomány, amit ekkorára a tapasztalat öregbített. Ám minden más mesterségben a tudós komoly és hozzáférhetetlen. Itt nem. A tudós vén rezervista úgy elkomázik a fiatalabb rezervistákkal, hogy az csupa gyönyörűség. Például szörnyű támadás van épen az alsórészi szalmaboglyák ellen és mozog a csatárlánc keményen. Halad a vendég és puskáznak. Hátul lovon toporzékolnak a generálisok. A vén szentség hátrafordítja valamely térdelő állásból feléjük a fejét.

—No—véli—kentök is akkor vetik le a mondurt, mikor a Dugonics-szobor kifordítja eső ellent a köpönyegjit.

Közben azonban biztatja a fiatalabb népeket is.

—Azér mög ne nyiszorogj öcsém, hogy még egy rukkolásod van—szól a szomszédhoz—mert kiver a hólyagos himlő. Lössz még te belülled is böcsületös polgár....

Így van az kint a mezőkön, ahol egysorban csatároz a szolgabíró úr, az albíró úr, az osztályjegyző úr, az ügyvéd úr, akiknek mindenike a katonaságnál elérhető legszebb sarzsit, a frájter-zsarzsit viseli nyakán. Mögöttük puskájára támaszkodva mint szakasz-komendás, komolyan parancsnokol káplár úr Suba, városi számadó-gulyás az alsótanyárul.

—Úgy mögváglak, fijam—mondja leereszkedőleg a csak egyrukkolásos rezervistának—hogy ahova esöl, onnan tíz pöngőért sem hoz vissza a vasút.

Pedig most zóna-tarifa van. Annál nehezebb onnan visszajönni. S mit nem tesz a végzet? Véletlenül ebbe a rezervista regimentbe, ahol csupa agg harcosok, vén plenklerek és hős atyák foglaltatnak, belekevergőzik néhány póttartalékos. Népek, akik hat év előtt tanultak a katonai tudományokból valami hat hetet. Ezek nem tudnak semmit. Ha le kell venni a vállról a fegyvert, leveszik, de nem három fogásra veszik le. Pedig a fegyvert három fogásra kell levenni. Az olyan fegyver, amit nem három fogásra vettek le a vállról, nem ér semmit. Az ilyen fegyver kész botrány. Káplár Suba ezt tudja jól, mert annak idején neki is így verték a fejibe. A gyakorlati szabályzat, amit a király annak idején kiadott a hadsereghez, ugyan mást beszél, mert az azt mondja, hogy egyedül a gyakorlati hadicél az irányadó, azonban ezt sem káplár Suba, sem azok, akik kitanították, nem akarják tudni. Bár hiszen maga káplár Suba is csak igen nehezen jutott bele a tudományba, mert hogy javarészét már elfeledte. De így van mind a vénség. Azon idő óta, amidőn katonák kezdtünk lenni, a vezényszavak egy harmada elveszett, eltűnt és nincs. De mikor valaki idők multán a pusztákról újból berukkol és soha ezen idő alatt eszméletét nem fordította a komandókra, honnan tudja, hogy melyik járja, melyik nem járja?

Azt mondja cukkszfürer Mikhael Virrasztó der I.:

—Ahogy lösz, úgy lösz. Ha gyüttök, lösztök, ha hoztok, ösztök.

Ebben is van valami igazság. Ahogy lesz, úgy lesz. Már tizenhárom kis napot, ha a lábánál fogva akgatják föl is az embert, csak kibír az ember. De akármilyen a sor, mégis csak évődés az, hogy az a néhány póttartalékos nap-nap után mindent elront. Káplár Suba nem is késik irányukban a fölvilágosítással.

—Ne úgy csinájjátok, ahogy csinájjátok, hanem úgy csinájjátok, ahogy a többiek csinájják. Ha azt komandirozom, hogy indiblánc, akkor az ájncra a rekte arm mögfogja fölül az geverszíjjat. Cvájra fölemeli a sultertul és az linke arm középütt kapja az gevert. Drájra pedig indibláncba gyün az gever és nyomi a rekte arm kisujja középön úgy, hogy a mündüng a sulterung irányában hóhh lögyön.

Ezen kitanítások folytán erzac-rezerviszt Matiász Véri recte Savó idővel bele is következik a tudományokba, ámde nem mindenik oly könnyen tanulékony, mint Matiász Véri recte Savó. Valentin Susogó például nem bírja fölérni ésszel az előadásokat, káplár Suba elismétli neki többszörösen, de legvégül mégis csak kifogy a türelemből.

—Hát mondja—türtőztetve, haragját a vén szentség—mán ölég szölidön beszélők veled, marha. Ha én ilyen gyönge szóval elmondom ezt odaki a kutyámnak, az is mögcsinálná. Hát nem értesz magyarul? Oh hogy miért is születtél ezen cifra zsinóros világra?

Berukkolás után a barakban kétségkívül kellemesebben telik az idő. Ott a fiani Deutsch kuplékat énekel. A fiam Deutsch különös katona. Azzal kezdte hadi érdemeit, hogy húsz napos regruta korában rabbi volt Novibazár vörös kövei között. Pollák Géza őrvezető halt meg ott arra jártunkban. Sokáig vívódott a halállal, mígnem meghalt. Félhaldoklásában folyton azt danolta: Mikor mentem hazafelé, szép Szeged városa felé. Ámbár mégsem jött el ide, hanem ott maradt, sírfájára előírt sárga betűkkel én festettem föl nevét és azon katonai rangját, amit ép akkor kapott meg a szegény fiú, amidőn már meghalt egy kissé. Ott a hosszú szabadságra ment katholikusokat a szerb vallású pap temette, zsidó temetésre azonban nem vállalkozott. Így aztán a fiam Deutsch volt ott a pap, a kántor, aki elénekelte a hitvalló társát. Ott volt az egész tisztikar a sírnál, amelyet egy nap vágott négy ember a veres kövekbe. Mikor a szegény fiút letették ebbe a siralom völgyébe, fiam Deutsch az örökkön-örökké komédiás és folyton mások vígasságára törekvő fiam Deutsch zsidó beszédbe kezdett egy piros könyvből, amit a bornyújában hozott el odáig. Mikor befejezte, szótalan álltunk, a tisztikar, s mi, akik díszőrsége voltunk a halottnak.

Akkor azt felelte a fiam Deutsch beszéde folytatása gyanánt egy komoly, katonás hang:

—Amen—és vége volt az egésznek. Nagyon kurta dolog a katonatemetés.

Pár hónap múlva megint mással tette magát nevezetessé. Mint műlakatos puskaműveshez került s egy vadászfegyverrel, amit javítás végett próbált, szerencsésen hátbalőtt egy bosnyákot. Kukumene!—jajgatott a bosnyák, mikor a hátából szedték ki a söréteket.—Oh Gott! tördelte a kezét a koma—ugyan hány sörét ment bele?

Bécsben váltunk el egymástól, miután előbb végigkódorogtuk mindazon földet, ami Novibazár, Erdély és az osztrák havasok közt van. Ment ki jobbra, ki balra. Négy évig nem láttam. S ime két év után a fegyvergyakorlatra Stockholmból jött elő az örökké vidám gyerek, akkor népénekes volt egy Svédországban járó magyar társulatnál. Most megint találkoztunk. A komának ezúttal a fővárosban van villanyberendezési üzlete, amelynél fogva, amidőn legelőször feltűnik a láthatáron, vagy kétszáz torok kiáltja egyszerre:

—Fiam Deutsch! Valami jó nótát!

Van ott azután olyan nótázás, hogy senkisem látta párját. A rezervista elfelejti, hogy otthon baj van, hogy a jég megrontotta a termést, hogy az eső rozsdásítja a búzát, hogy a fia beteg, elfelejti, hogy most egyébként huszár lovak részére épített barakban lakik, mindent elfelejt és nevet. Pedig nevetni még csak jobb, mint sóhajtozni, mikor úgyis egy a fizetés.

Lassankint telni kezd az idő. Vasárnap délben pont tizenkét órakor az ezerszáz ember, amennyiből a vének csapatja áll, rettenetes hurrázásban tör ki. Azt lehetne hinni, hogy barakforradalom van, azért e szörnyű csatakiáltás. Pedig nem. Csak annyi történt, hogy épen elérkezett az idő fele. Eddig befelé mentünk az időbe, ezentúl kifelé megyünk. Nagy öröm ez nagyon. Még csak egy-két nap.

—Olyan kevés időnk van a katonaéletben, komám—mondja a káplár Kelemen—hogy ennyit még fölakasztva is kibír az ember.

Néhány standbeli legény is van a barakokban, felügyelet szempontjából. Azoktól alattomosan megkérdik:

—Ugy-e apám, kend is rezervista?

—Ugyan apám,—sóhajt szomorúan—ne viccöljön kend a szögény embörrel.

—Úgy hát? Hát kend még csak olyan meleg katona? No, majd ha a fiam berukkol, tisztöltetöm vele kendet.

A legény nem állja tovább, hogy a szívét tépik, szó nélkül kifordul a barákból.

Péntek este kijön parancsba, hogy holnap még egy kis kurta gyakorlat, aztán abführolás. A harmadik rukkolású öreg rezervistának megrezegteti a lelkét ez a pár szó, de utána mindjárt némi bánata is fakad. Kilenc év, tíz év, íme, hogy elszalad! Merte-e volna hinni, mikor besorozták, hogy megéri ezt is. Milyen régen volt, mikor az édes anyja áldott betüivel az első levelet hozta a tábori posta török földre, állván benne: légy türelemmel, fiam, majd eltelik az idő, látod, két hét már is eltelt.

El ám. Azóta a tizedik esztendő járja. Másnap, mikor minden darab mondurt, fegyvert leraktak, jön még az utolsó aktus: a szabadságos kis könyvek. Ezt már civilben veszik át. A nagybajuszú őrmester egyszerre vicinális vasúti bakterrá vedlett át, a kis káplár lakktopános doktor úrrá. Még egy nagy éljen, azután nagy kezelés és ki amerre lát. Vidékiekért bejöttek az asszonyaik.

—Oh, jó uram—mondja a menyecske—de fölégtél...

Hát most már csak sebesen haza. Vége, mindennek vége. Otthon a kardot egyik sarokba, a sapkát a másikba, a blouzt a harmadikba. Abból kiesik a szabadságos kis könyv, amelyet újmódiasan fényes rézszegekkel patkoltak meg. A lábak alatt egy apró férfiú ténfereg.

—Apa, tönyvet—kéri.

—Minek az neked, fiam?—Nem játék ez.

De már nagyon rákötötte magát.

—Tönyvet.

—Hát nesze, de jól vigyázz rá, el ne tépd, mert nagyon drága jószág. Épen tíz esztendőbe került.

A gyermek boldogan forgatja százféle írással teli lapjait. Szegényke még nem tudja, hogy majd egyszer, idővel neki is kijut a patkolt könyv gyönyörűsége. Akkor azonban már nem talál benne ennyi boldogságot.