Otthon érezvén magamat, fütyörészve haladtam le a forráshoz és telemerítettem vízzel a vászonedényt. Ittam is a vízből néhány tele kortyot. Nagyszerű, friss hideg víz ez a saját forrásombeli, aranyat ér! Meg fogom vele kínálni Reginát is. Hátha lehűti és pulykamérge elpárolog. Helyesebben szólva: vadmacska-mérge. Még mindig úgy kuporgott ott a fa alatt, mintha ugrani készült volna...

—Berukkoltam a jó friss vízzel, Regina—igyál.

Ezt úgylátszik eltaláltam, mert a leány azonnal felugrott kuporgásából és mohón nyúlt a víz után. Nagyokat ivott belőle s elégedettségében szinte föllélegzett.

—Roppant szomjas voltam... mondta lecsillapodva.

—No, látod! Ha előbb itt lett volna ez a csuda víz, nem dühösködtél volna...

—Hadd el... az ilyen hazug majom még a legjámborabb embert is képes feldühösíteni.

—Például téged, jámbor Regina—csalánoztam meg kötekedve, miközben a »spatá«-val hirtelen megfelelő lyukat szerkesztettem a kokeszli számára.

A leány sápadt vonásain most már mosoly játszadozott.

—Nem vagyok jámbor—vonogatta vállait,—igazi formámban előtted még nem is mutatkoztam, mert féltem, hogy elriasztlak...

—Ohó!... Add csak errébb azt a borsókonzerves skatulyát—borsólevest fogunk főzni. Jó! Szereted a borsólevest?

—Bánom is én, csak meleg étel legyen.

—Úgy van! Az a fő, hogy meleg legyen. Ezenközben megmutogathatod, ha akarod, »igazi« formádat is. Meg fogod látni, hogy kanalazni fogom a jó meleg borsólevest és nem fogok elriadni, sem elszaladni. Tőlem figurázhatsz, lelkem! A gyufát, Regina... ott van a blúzom balzsebében.

Regina nyujtotta a gyufát. Mialatt kellő szakértelemmel alágyújtottam és a tűzre helyeztem a vízzel telt »kokeszli«-t, valami affélét dunnyogott, hogy indulatosság dolgában nagyon rossz természete van és szeretne megváltozni. Annak a bamba csavargónak is csak úgy sikerülhetett erőt venni rajta, hogy hirtelen hátracsavarta és összekötötte a kezeit, különben egészen bizonyosan megvakította volna... Kitépte volna körmeivel a szemeit.

—Tán nem?

—De! Kitéptem volna a szemeit...—ismételte fenyegetve.

—Ilyen veszedelmes tudsz lenni?

—Ilyen.

—Uh!... Akkor ne gyere közel, ha dühös vagy.

—Rád nem vagyok dühös.

—De akkor se gyere közel, ha dühös leszel rám. Titokban ugyanis komolyan el vagyok rá szánva, hogy amely órában meg találnék vakulni—abban az órában egészen nyugodtan főbelövöm magamat. Vesd ide, kérlek, azt a pár száraz galyat,—nem elég lángos a tűz.

Száraz fűvel is bíztattam a tüzet, hogy nagyobb lánggal égjen. A felbugyborékoló forró vízbe aztán belealkalmaztam a konzerves doboz tartalmát és azzal a bizonyos kellő szakértelemmel szorgalmasan kavargattam, nehogy a kokeszli fenekén odaégjen. A készülő borsóleves finom illatai szállongani kezdtek.

Regina figyelmesen nézte a munkát, a megkezdett cirkulusból azonban nem lendült ki. Újabb dunnyogásából valami affélét értettem meg, hogy titkos elhatározásom voltaképen vétek az Isten ellen és sokban gyengeség is.

Odavetettem, hogy lehet. De már csak megmaradok amellett, hogy a magam szempontjából nekem van igazam.

—Ennélfogva ügyelj, hogy legnagyobb mérgedben se kapard ki a szememet.

—Bolond beszéd... rázogatta fejét a leány.

—Nem olyan bolond beszéd, mint amilyennek ebben a pillanatban gondolod,—válaszoltam jókedvűen, mert az »otthon« érzése és a pompás illatokkal párolgó meleg leves ritka jókedvre hangolt, sokkal különbre, mint aminőt valamely milliomos egy rogyásig megrakott fényes asztal mellett valaha érezhetett,—mivel azonban erről még ráérünk diskurálni, most szaladj ide a csészével és szegj magadnak kenyeret is!

Becsületesen kétfelé osztottam a levest, felét Reginának, felét a sajkába magamnak. Volt annyi, hogy két éhes tót napszámos is jóllakhatott volna. Nem sikerült egészen forsriftosan, mert kicsit sűrű volt, de ez a szépséghiba kívánatosságából semmit sem vont le. Felségesnek találtatódott és amint mondani szokás, az utolsó »cseppedescseppig« megevődött. Hathatós dícséretemre mondva, Regina suttyomban még ki is nyalta a csészéjét, amikor azt hitte, hogy nem nézek oda.

Utána sajtot ettünk, erre még néhány kisebbfajta kortyocska hazámbeli szilvóriumot küldtem le a torkomon. Rá akartam venni a leányt is, hogy próbálkozzék meg a sárga kinccsel, de nem akart.

—Sohasem ittam effélét...

—Nem is tudod te, hogy mi a jó.

—Lehet.

—Lerészegedni nem muszáj,—egy-két kortyocska pedig meg nem árt.

—Nem kérek.

Visszatettem a kincset a hátizsákba és nem erőltettem. Ezzel is aképen állt a dolog, mint a szalonnával,—legyen tehát neki a maga tökéletlen gusztusa szerint.

Legvégül egy szál cigarettának elfüstölése következett. Reginát persze ezzel is megkínáltam, de erre már nevetett.

—Aber geh!... Mi jut eszedbe? Örülj, hogy neked van.

—Szívesen adom.

—Nem kérek.

—Hát mit kérsz?

—Semmit. Jóllaktam.

—Ez a fő! Minden más ezután következik. Azt persze tudod, hogy mi következik ezután?

—Mi?

—Nézz a térdedre.

A fehér térdecskék bizony mindenütt kilátszottak a szoknya rongyai alól, hiába akarta őket a szomszédos szoknyarongyokkal eltakarni.

—Ne fáradj, Regina, mondtam már, hogy ezekkel a rongyokkal semmire se mégy. Olyan foszlós lett ez a holmi, hogyha csak hozzányúlsz is, már szakad, mint a pókháló. El kell dobni a blúzt is, a szoknyát is. És hozzá kell fogni szaporán, hogy új köntöst fabrikáljunk ezek helyett a végkép tönkrement rongyok helyett. Most tehát ez következik.

—Jól van,—bólintott engedelmesen—csak azt szeretném tudni, hogyan képzeled a dolgot? Ebből a hosszú orosz köpenyből rövidet—nekem valót—csinálni könnyű, de miképen csináljak a nadrágból szoknyát?

Nevetett.

—Mit gondolsz?

—Hm... ez fogas ügy, Regina. Sőt kivihetetlen. Ennélfogva neki se lehet vágni. Azonban várj csak... Szoknya helyett alkalmatos bugyogót csinálunk és megvan.

—Bugyogót?... nevetett derült jókedvre hangolva a leány. Szörnyen komikusnak tetszett neki a dolog.

—Miért ne?

—Aztán micsoda maskara leszek én egy ilyen bugyogóban?

—Minden úri dáma hord bugyogót.

—Persze, hogy hord, csakhogy a szoknya alatt és nem posztóból, hanem lágy vászonból, vagy épen selyemből... okos!

—Aha! ez igaz... De nem tesz semmit. Ha lágy vásznunk vagy selymünk volna, abból csinálnók meg a bugyogót, mivel azonban nincs, abból kell megcsinálni, amink van. Ez olyan világos, mint a vakablak... A köpenyeg alatt pedig nem fog látszani, hogy nem szoknya van rajtad, hanem bu... azaz, hogy voltaképen—nadrág. Igy van, vagy nem így van?

A leány olyan szívből nevetett ezen a tótágast álló baka-okoskodáson, hogy egészen belevörösödött. És csodálatosan megszépült erre a néhány rövid pillanatra. Szinte megbámultam.

—Dehogy is van így, dehogy!—mondotta újra fel-feltörő hangos nevetéssel, miközben felbomlott vörös haját ismét helyes kontyocskába iparkodott csavarni fején, ez a művelet a rakoncátlan hajjal azonban csak fölötte hiányosan sikerült—kócos maradt biz az továbbra is,—legkivált pedig azért nincs így, mert nem maradhatok ebben a melegben mindig köpenyegben. Ha pedig nincs rajtam, akkor kész a maskara.

—A maskarához az kell, hogy valaki röhögjön rajta. Én nem foglak kiröhögni.

—Te nem, de más.

—Hol van az a »más«?

—Idetévedhet valaki megint, mint az a... hős.

—Ganz úr? Az Árpi? Hol van az már, az Isten éltesse... Egyébként pedig ez az Árpi sem röhögött rajtad. És más katona sem fog ilyen szamárságot cselekedni, sőt észre sem fogja venni, hogy mi van rajtad. Ki bajlódik most ilyen csekélységgel? Fogjunk hozzá, Regina,—add errébb azt a muszka nadrágot, lássuk, mire megyünk vele?

Kiraktam magam elé a »Proprietäten«-raktár tartalmából a tűt, cérnát, ollót és azután elkezdtünk okoskodni a nadrág fölött. A feladvány nem volt könnyű, de nem is megoldhatatlan. Főleg, ha szabni tudtunk volna. De nem tudtunk. Regina értett a tűhöz, a szabáshoz azonban tán még annyira sem, mint én, mert én legalább bátran nekimentem az ollóval és a szükségesnek látszó határig leadjusztáltam a fölösleges hosszúságot.

—Próbáld föl, Regina,—lássuk!

—Hogyan próbáljam föl?—kérdezte a leány.

—Hát úgy, hogy vedd fel.

Regina kicsit zavartan, de nevetésre szélesedett arccal suhogtatta meg szoknyája rongyait.

—Erre vegyem fel?

—Dehogy arra!

—Előtted vessem le a szoknyámat?

—Eredj oda a nyírfa mögé és ott vesd le és ott vedd föl ezt a megadjusztált mesterművet is—nesze! Gondold, hogy én vagyok Worth—az meg ott a szalonom, ahol a dámák a toiletteket fölpróbálják.

Regina kacagott. Feltűnt, hogy valami félóra óta minden semmiségen kacagott, amit azelőtt sohasem tett.

—Hein, barátom... kár, hogy nem vagyok dáma.

—Én is sajnálom, hogy nem vagyok Worth.

—Ki az?

—Az egy milliomos női szabó. Világhírű sneider-művész. De akár az életembe fogadok, hogy ilyen bugyogót még száz ily világhírű sneider-művész sem tud csinálni, mint amilyen ez. Eredj, lelkem és próbáld föl. Azután mutasd magad, lássam, mit kellene rajta változtatni, hogy viselhesd.

Eképen történt.

Regina ledobta szoknya-rongyait, felvette a mesterművet és néhány perc múlva ismét ott állt előttem.

—Da! Itt vagyok!—mondotta nevetve, hetykén, mialatt elébem állt és kacagó tekintettel, kevélyen kidüllesztett mellel haptákba helyezkedett szakértő színem előtt.

A mű jobban sikerült, semmint két ilyen kontártól, mint amilyenek mi voltunk, várni lehetett volna. Térdtől lefelé gamasniszerűen simult lábszáraira és egészen jól passzolt,—szűkíteni csak a deréktájon kellett. Azt egy kicsit túlbőre találtam szabni, holott pedig azt hittem, hogy nagyon is szűkre szabom.

—Be karcsú nádszál vagy te, Regina.

—Azt akarod mondani, hogy sovány, mint a kutya... nem igaz?

—Nem igaz.

Összébb húztam derekán a művet.

—Jó lesz így?

—Húzd még szűkebbre, különben leesik. Igy... még egy kicsit... még, még!

—Hiszen már alig marad valami.

—Látod!... És még ebbe is belefér az ilyen sovány kutya.

—No, de most már csak elég szűk lesz?

—Elég. Igy jó lesz! Ne ereszd el...

—Fogom.

—Persze, most ki kellene belőle bújnom...

—Bújj ki.

—Ej, hát nem bánom,—nevetett elszántan a kis Regina—kigombolom és kibújok. Nem is tudom, mit teketóriázok veled annyit...

—Okosan.

Egy szempillantás alatt lenn volt róla a mestermű és a másik szempillantásban már a rongyos szoknyácska is visszakerült előbbi helyére a derekára. Oda se néztem. Higyje, hogy nem láttam semmit. Persze, nem hitte. De csak az arcát kitüzesítő vérhullám árulta el, hogy a teketóriázást helyénvalónak találta volna, akármilyen nagy varázsló is a megszokás és bármily letompító ereje van is a kényszerűségnek, amely bizony még a legkényesebb tekinteteket is fölborítja. Az ember úgy próbál segíteni ezeken az elkerülhetetlen bajokon, hogy nem beszél róluk, sőt úgy tesz, mintha semmit sem venne észre.

Hozzáfogtunk a bugyogó szűkítéséhez. Én nagyjában összeférceltem, Regina aztán átvette és rendesen összevarrta. Hasonló munkafelosztás kísérte a blúz átalakítását is, csakhogy ez sokkal keményebb dió volt, mint amellyel most elvégződtünk. Ha sorhadbeli katona lettem volna, talán hozzá sem fogok,—egy tartalékos előtt azonban semmi sem lehetetlen. Morelli kapitány úr szerint: az ügyes rezervista fölér egy gépfegyverrel. Ennél nagyobb dícséretet nem mondhatott.

Ennélfogva bátran nekimentem a blúzügynek is. Regina segített ahogy tudott, de inkább csak biztatott, semmint segített.

—Nem baj, ha nem is fog úgy passzolni, mintha rám öntötték volna,—elég, ha fölvehetem.

—Persze, persze...

—Fölpróbálom. Rajtam jobban meglátod, hogy mennyit kell levenni a nyakon, a háton és a mellen. Fölvegyem?

—Vedd.

Úgy festett benne, mint egy bő zsákban. Borzasztó sokat kell »bevenni«—hogy viselhesse.

—Csak bátran!—biztatott mosolyogva.

—Ha bátorsággal lehetne megcsinálni, akkor már rég készen volna,—tudomány kell ide, lelkem, nem bátorság. Félek, hogy teljes-tökéletesen elfuseráljuk. Megállj csak...

—Állok... bólintott pajzán mosollyal a leány.

—Legnehezebb rész a nyak,—okoskodtam azzal a bizonyos kellő szakértelemmel, miközben összébb fogtam nyaka körül a blúzt, hogy a lehetőségig hozzásímuljon.

—Szt... szisszent föl kacagva a leány,—csiklandozod a nyakamat.

—Nem akartam. Megállj csak...

—Mondtam már, hogy állok!

—Jó, jó... Azt akarom tudni, hogy így, ahogy most fogom, nem szorítja a nyakadat?

—Nem.

—Akkor ide egy vonást csinálok. Igy! Ez rendben van. Tessék megfordulni. Most jön a legeslegnehezebb rész—a mell.

Regina szembefordult és mosolyogva várakozott. Sejtette, hogy hiányos találékonyságom bukfencet fog vetni a feladat nehézségei előtt.

—Baj, baj... dörmögtem elakadva. Hogy kellene ezt megcsinálni, Regina? A derekadhoz szűkíteni kellett a bugyit, a melledhez azonban tágítani kell ezt a blúzt—és ez sokkal nehezebb dolog, mint a másik.

—Ne fáradj, nem lehet megcsinálni és ezzel punktum. Lapos szabású férfiblúzból lehetetlenség női derékblúzt csinálni, ennyit én is tudok, pedig nem értek a szabáshoz,—de látnivaló, hogy nem lehet, tehát hiába ráncolod össze a homlokodat.

—Hát bizony nem lehet...

—Hagyjuk így.

—Muszáj, mert nem tudjuk megcsinálni. Ha nem volna ilyen szép ez a vidék... és ennyire dús...

—A blúz kedvéért nem vághatom le a melleimet...

—Nem bizony! Szóval...

—Szóval, azt akarod mondani, hogyha nem volnék ilyen nagymellű, meg tudnád csinálni a blúzt is.

—Ilyen szamarat nem mondok.

—Csak gondolod...

—Nem is gondolom. Van nekem szemem és tudom, hogy mi a szép.

—Mi?

—Majd megmondom egyszer... De akkor is csak úgy mondom meg, ha bizonyos leszek benne, hogy nem kaparod ki a szememet. Nesze, varrd össze a blúz nyakát, azután adjusztaljuk meg hirtelenében a köpenyeget is. Estig az egész toilette készen lehet.

Regina átvette a blúzt, leült a fűbe és a kibontott fércelés nyomán összevarrta a megszűkített ruhadarabot. Gyorsan és ügyesen bánt a tűvel, észre lehetett azonban venni, hogy sohasem tanította senki erre a mesterségre, mert eszébe se jutott, hogy gyüszű is van a világon.

Amíg dolgozott, én a köpenyt rövidítettem le és húztam össze a hátrészeken, hogy ki ne potyogjon belőle a kamerád.

—Állj fel és próbáld föl ezt is! Hátha jó lesz.

Felemelkedett ültéből és fölvette a köpenyt. Csepp híjján szinte eltrafáltam a szükséges méreteket.

—Ládd, milyen csuda sneider vagyok! Majdnem jó. Ha még szűkebbre fogom vagy két-három centiméterrel—egészen passzolni fog. Olyan helyes kis muszka leszel benne, mint a pinty.

—Még hasonlítani sem akarok azokhoz a...

—Lassan Regina! Azok is szívesen látnák az ilyen kis muszkát, mint amilyen te vagy...

Rám bámult és nem értette a dolgot. Majd csendesen ismét leült a földre, kezébe vette a tűt és szótlanul varrogatni kezdett. Éreztem, hogy valami hibát követtem el. Nem tudtam volna megmondani, hogy mit, de valami hibát... Egy vékony hajszállal talán tovább csúsztam, semmint szabad lett volna. Nem voltam vele tisztában, hogy mit kell tennem, csak az látszott bizonyosnak, hogy ennél a megcsúszásnál—vagy minek nevezzem—nem állhatok meg. Tovább kell csúsznom még egy hajszállal és most már,—úgy éreztem—szinte ellenállhatatlanul tovább kell csúsznom, különben mindjárt sírva fakad a kis kamerád... A szája már most pityergésre áll...

Leültem melléje a földre és gyöngéden kezembe fogva a kezét, megszorítottam.

—Nézz a szemembe, Regina... ostobaságot beszéltem, ne haragudj... Keresztül mennék annak a muszkának még a lelkén is, aki csak egy ujjal is hozzád merne nyúlni...

Kivonta kezét a kezemből és félre nézett. Azon gondolkozott-e, amit mondottam, vagy egészen más irányban tünődött-e el, nem tudtam eldönteni. Lehet, hogy semmin sem gondolkozott, sőt az is lehet, hogy nem is figyelt arra, amit hallott. Tartalomban legalább nem, hanem csak a külsőségekben és azok között is csak arra, amely testi formáira vonatkozott. Lassanként észre kellett vennem, hogy ez a pont ennél az egyébként felette igénytelen teremtésnél is épen oly érzékeny és könnyen sebezhető volt, mint bármely más nőnél—csak jobban tudta titkolni, mint más és azzal iparkodott elejét venni a feléje röppenthető gúnynak, hogy önmaga is elég ügyesen gúnyolódott maga fölött. Persze, hogy ez az önmaga kicsúfolása nem volt őszinte, s ez okon az én ártatlan megjegyzésemben is titkos csúfságot gyanított, amire pedig igazán nem gondoltam. Sohasem voltam csúfolkodó természetű.

Azt hihettem volna, hogy Regina erről már meg van győződve, holott pedig—úgy vettem észre—nem volt. Ezt mondotta:

—Nem beszéltél ostobaságot, de nem is azt mondtad, amit titokban gondolsz... Hein, barátom—van nekem is eszem. Nagyon jól tudom én, hogy keresztül mennél annak a muszkának a lelkén, aki megtámadna, ezt azonban bármely becsületes fiú megcselekedné, ha látná, hogy egy ilyen magamfajta vézli veszélyben forog.

—Ez igaz. Ezt minden becsületes magyar katona megcselekedné.

—No, látod!

—Mit kell itt látni?

—Azt, hogy nem vagy kivétel.

—Nem emlékszem, hogy ilyen érdemet akartam volna magamra akasztani... Nem is hiszem, hogy valami glória-féle világítana homlokomon. Fityeg valami efféle a homlokomon?

Regina pityergésre húzódó szája most egy pillanat alatt mosolygósra csucsorodott, s a következő percben már el is nevette magát.

—Ná... válaszolta derülten—nem »fityeg« semmi.

—Csak azért... Titokban ugyanis semmit sem gondolok rólad...

—Elhigyjem?

—El. Amit titokban gondolok, azt nyiltan is akármikor elmondhatom. Sem rajtad nem esik miatta folt, sem rajtam.

Regina bólintott.

—Schon gut... tudom, hogy tisztességes ember vagy.

—Olyanforma...

Ezt a haszontalan beszédet sikerült abbahagynom. Megnyugtatásomra és dicséretemre légyen egyébként megjegyezve, hogy az ilyen üres szalmacséplést mindig Regina kezdte és nem én. Lehet, hogyha végig engedem csépelni, mag is hullott volna az üresnek látszó szalmából—félúton azonban eddig még mindig sikerült elakasztanom a munkát és így a maghullás elmaradt. Ennél az igyekezetnél nem is annyira az értelemre, mint inkább természetes ösztönömre hallgattam, mely megállásra biztatott—félúton. Éreztem, hogy ezen a határvonalon túl—felette könnyen vetek bukfenczet és egyenesen a kis vörös Regina ölébe pottyanok...

Félóra múlva leszállt az alkony. A nyugati firmamentum gyorsan borulni kezdett, s csakhamar megérkezett a szél is. Az erdő fái hajladozni kezdtek,—saját külön nyírfámról pedig százával hullottak fejünkre a levelek.

Reménykedve tekintettem a gyorsan közeledő borulat felé. A folytonos nagy forróság után szinte epekedett az ember egy kis jóravaló eső után, amely elűzze, vagy legalább mérsékelje a nagy meleget.

Regina fölemelkedett kuporgásából, fölvette a számára átalakított orosz köpenyeget, azután ismét visszaült előbbi helyére a nyírfa alá.

—Rögtön itt a zápor—mondotta fejével a beborult égre intve—jó lesz, ha te is magadra szeded a köpenyegedet. Úgy látom, erős zivatar jön.

—Csak már itt lenne!

—Negyedóra múlva itt lesz.

—Hurrá, csak ide! Nagyon szívesen látom.

—Én is. Az ember megfúl ebben a borzasztó melegben...

—Bizony, ha olyan kövér valaki...

—Baj ez a sovány kutyának is.

—Itt nincs sovány kutya! Itt csak egy finom formájú helyes kisasszony van.

Regina kidugta kezét a köpeny szörnyű bő ujjából és megfenyegetett.

—Ne komiszkodj, barátom, mert bosszút állok.

—A szent igazságot mondom!

—Meglásd, hogy bosszút állok...

Ideje volt, hogy magam is beburkolódzam köpenyegembe, mert az eső megeredt. Bőséges tömegben zuhogott alá, meg lehettem vele elégedve. Megmutatkoztak az egek tűzcsóvái is—hatalmas villámok nyilaltak keresztül a sötét felhőtömegeken, s egyik mennydörgés a másikat érte, A föld szinte megrázkódott. Nagyszerű vihar száguldott felettünk—egy kicsit már sokallani is kezdtem a hatalmas áldást.

Volt egy vízhatlan ponyvadarabom—azt kénytelen voltam fejemre húzni, különben átázott volna rajtam a bakaköpeny.

—Ide gyere, Regina és bújj le a ponyva alá!—kiabáltam a közvetlenül mellettem kuporgó leányra, olyan hangon, mintha egy egész huszársvadront kommandíroztam volna. Máskülönben nem hallotta volna meg a folytonos mennydörgés miatt.

Szót fogadott és bebújt mellém a ponyva alá. Igy kuporogtunk egymás mellett valami félóráig, anélkül, hogy a vihar alábbhagyott volna. Sőt mintha még nőtt volna ez a rettenetes erő. A dörgések utóhangja néha hosszantartó mély hördüléssé keményedett, mint a legnagyobb kaliberű nehéz ágyú hangja... Szinte lestem, hogy mikor robban már a lecsapó »Geschoss« és mikor repülünk föl Reginával együtt a mennyországba...

Derekam, térdem zsibbadni kezdett a mozdulatlan kuporgásban. Kedvező kilátás—semmi. A vihar nem engedett. Zuhogott az eső, vágta a ponyvánk tetejét, a dühösen tovaszáguldó szélvész pedig oly erővel próbálta letépni fejünk felől ezt a szerencsétlen ponyvát, hogy alig tudtam elég keményen megmarkolászni.

—Borzasztó orkán—mormogta nyugtalanul a leány.

—Nekem elég volna.

—Te kívántad...

—Igaz, de nem ennyit.

Néhány percnyi hallgatás után Regina ismét megszólalt.

—Hány óra lehet?

—Fél kilenc felé jár.

—Borzasztó...

A villám lecsapott. Rettenetes recsegés rázta meg a levegőt s mintha a föld is megingott volna...

Regina belém kapaszkodott és megragadta a vállamat. Én is ösztönszerűen hozzákaptam, mintha valamely mélység széléről kellett volna visszarántanom, ahová belezuhanni készültünk...

Azután rövid csend... az orkán elült... Pedig csak az én fülem mondta föl néhány pillanatra a szolgálatot, az orkán tovább tombolt. Mire pár pillanat múlva ismét meghallottam a mennydörgések hangját, Regina is magához tért kábultságából és suttogva kérdezte.

—Vajjon hová üthetett?

—Messzire nem, az bizonyos...

—Úgy éreztem,—suttogta egész testében remegve—hogy belénk ütött... Nézz ide, fogd meg a kezemet—azt hiszem, megbénult...

—Ugyan!

—De igen, azt hiszem...

Amikor meggyőződött róla, hogy nem úgy van—elhallgatott. Én sem beszéltem. Mozdulatlanul, némán kuporogtunk megint valami félóráig a ponyva alatt. Az volt a szerencsénk, hogy ez a nyírfa volt itt a legmagasabban fekvő pont, különben nyakig vízbe kerülhettünk volna. A ponyvára lezúduló töméntelen víz így lerohant mellettünk az árok felé és aránylag elég szárazon hagyta azt a kicsi helyet, amelyen szoronganunk kellett.

Ebből a kényelmetlen szorongásból azonban már igazán elég volt. Teljességgel nem éreztem a térdeimet. Akárcsak két fadarab. A derekam meg most már fájni kezdett.

—Tartsd csak jó erősen a ponyvát, Regina...

—Mit akarsz?

—Kibújok. Nem bírom ezt a kuporgást.

—Én sem—mondotta hirtelen a leány.

—Nem bánom, ha bőrig ázok is... föl kell állanom, különben belenyomorodok ebbe a kuporgásba.

—Én is.

Egyakarattal fölemelkedtünk. Még ugrani is akartam, hogy ismét életet teremtsek tagjaimba, a kísérlet azonban nem sikerült,—valósággal meg voltam bénulva a több mint egy óráig tartó guggolástól. A leány nemkülönben. Két nehéz fatuskó voltunk,—egyik jobban fájtatta a derekát, mint a másik.

A ponyvát nem lehetett tartani—félrecsapta a szélvihar és kifordította a visszájára. Akárhogy markoltam is, mindig visszájára került. Erre eleresztettem—üssön beléd a mennydörgős mennykő. Én bizony nem birkózok vele többet.

—Fogd meg, mert elviszi a szél!—kiáltotta a leány és maga is utána kapott, de már késő volt—a ponyva repülni kezdett szárnyak nélkül s egy szempillantás alatt eltűnt a Morelli-féle Graben vízzel telt mélységében. Oda sodorta be a dühös szélroham.

—Kár volt elereszteni—mondotta neheztelve Regina—most ázhatunk.

—Inkább ázok, de nem kuporgok többet.

—Richtig! ez igaz! Én sem kuporgok többet. Ebbe a vizes latyakba azonban nem lehet éjszakára lefeküdni. Szedjük össze a holminkat és gyerünk éjszakára a barlangba... be az erdőbe. Látnivaló, hogy egész éjjel zuhogni fog. Reggel visszajöhetünk. Jó?

—Jó.

Öt perc múlva már útban is voltunk. Regina elől ment—én utána. Koromsötétben bukdácsoltunk előre az erdő fái alatt. Egy-egy villám vakító fénye után csak annál sötétebb lett. A tulajdon orromat sem láttam, nemhogy az előttem haladó Regina alakját ki tudtam volna venni. Máskor tíz percig tart ez az út—most beletelt harminc is, míg végre Regina megállt és megfogva kezemet, megvígasztalt.

—Itt vagyunk! Hajolj, nehogy beleverd homlokodat a sziklába.

Még egy perc és benn voltunk a barlangban. Helyesebben szólva: benn voltunk egy talán még vakabb sötétségben, mint odakünn. A hely azonban száraz volt és most ez volt a fő.

—Le a cókmókkal, fiú!—vezényelte Regina jókedvűen—és gyújtsd meg a lámpást. Itt vagyunk. Nagyszerű éjjeli szállás! Dícsérem az eszemet, hogy rágondoltam. Úgy fogunk aludni, mint a tej. Odakünn ordíthat a szél, ahogy akar—fittyet hányok neki és annál jobban fogok aludni, minél eszeveszettebbül ordít. A lámpást, fiú, a lámpást! Azután rakd ide szépen a szikla alá a holmit, én addig meg fogom csinálni a te ágyadat is.

KILENCEDIK FEJEZET

—Tedd oda a szikla oldallapjára, hogy lássak—vezényelte a leány.

Odatettem. Hát a sötétséget most már valamivel jobban meg lehetett látni...

—Kicsi világosság ez, Regina, de ha nem sietsz, ez is elfogy.

—Bizony, spórolni kell a maradék gyertyával! Tehát csak gyorsan, gyorsan, rakd el a cókmókot, úgy, ahogy tudod, nem baj, ha nincs is rendben, én addig hirtelen összetákolom az ágyakat... vagy minek nevezzem ezeket a vackokat, amiket most mindjárt összeütök. Az a fő, hogy szárazban ülünk.

—Igen, ez a fő.

Fölnyaláboltam, ami kezem ügyébe került és minden rend nélkül, úgy ahogy jött,—kvartirba helyeztem cókmókunkat. Néhány hegyesen kiugró sziklaél ruhafogas gyanánt használódott: fölakasztottam rájuk a magam meg a Regina köpenyegét, hadd száradjanak. Az én köpenyem csuronvizes lett a veszekedett vízzuhatagban, amely odakünn érte, s jócskán kikapott a »procák«—kenyértarisznyám is. Haj hó, görbe liliom! Ha kikapott a kenyerem is és szétmállott, mit eszünk? Mit ér egynémely roppant kincs kenyér nélkül? Például a szalonna?

Mindez reggelre kisül, most nincs idő a vizsgálatra, különben elfogy a gyertya.

Regina sietve ütötte össze az ágyaknak nevezett fekhelyeket. Egy csomó hirtelenében összekotort száraz levél alul, a pokróc felül és megvolt az ágy. Ennél gyorsabban és egyszerűbben—gondolom—maga Lucifer sem rugdos össze ágyat a rossz lelkeknek.

Néhány perc mulva rámkiáltott!

—Készen vagy?

—Hát úgy...

—Én is! Ez itt a nagy kő alatt a tied, ez meg az enyém. Olyan ágy, amilyen tellett... akinek nem tetszik, kifekhetik az esőre. És most fújd el a gyertyát, ne prédáljuk hiába.

Ne bizony! Nagy dolog az ilyen kis darab gyertya is, ha semmi módja nem mutatkozik a pótlásának. Már pedig ilyesmire még gondolni sem lehetett. Tehát gyorsan elfújtam a maradék drágaságot s ezzel ismét belezuhantunk a legvakabb sötétségbe.

—Uhu...—huhogtam mély hangon—minden jó lélek dícséri az Urat, ki van itthon?

—Jobb lesz, ha ügyelsz a fejedre, dorgált a leány—különben belevered homlokodat a kiálló kövekbe és azzal maradsz.

—Ügyelek.

Előrenyújtott kézzel kitapogattam a járást és sikerült is minden baj nélkül megközelítenem a fekhelyemet. Azonnal leültem, nehogy csakugyan beleteremtsem fejemet valamelyik előreálló sziklakőbe. Az ember ilyenkor hathatósan irígykedik barlangbeli elődjére, a medvére, aki biztosan mozgott valamikor ezen a helyen és nem kellett minden sziklánál keményebb koponyájára ügyelnie.

Miközben előkészületeket tettem a lefekvésre, időnként hallgatózva füleltem kifelé, engedett-e vajjon erejéből a vihar, vagy nem engedett. De bíz az nem engedett. Egy-egy nagyobbszerű villámlás fénycsóvája benyilalt még ebbe a sötét barlangba is. Ilyenkor egy szempillantásra világosság hasított keresztül a sötétségen és roppant furcsa vonalakat rajzolt az oldalfalakra. A mennydörgések hatalmas ereje azonban megtört a barlangszájon, a legnehezebb dörgés is csak nagyon tompán érkezett füleimhez, mintha valamely mély pincében és annak is legtávolabbi boltozott folyosójában tartózkodtam volna.

Regina a sötétség dacára is észrevette, hogy hallgatódzom, ahelyett hogy—mint ő—birtokba vettem volna fekhelyemet és iparkodtam volna elaludni.

—Még mindig piszmogsz?—kérdezte dorgáló hangon.

—Wer da? Ki huhog itt?

—Miért nem fekszel le?

—Fekszem.

—Nem igaz!

—Honnan tudod, hogy nem igaz? Nem vagy te bagoly, hogy ide láss.

—Az nem vagyok, de a mozgolódásodból tudom, hogy haszontalanul elpiszmogod az időt.

Tessék! Akármilyen kicsi, de már anyáskodik és zsarnokoskodni szeretne az ember fölött.

—Te meg haszontalanul prédikálsz, Regina, ahelyett, hogy aludnál. Ne törődj velem, hanem aludj.

Úgy látszott, belátta, hogy voltaképpen igazam van, mert egy darabig csendben maradt. Ekkor már talán esti tíz óra is elmúlt, ideje volt, hogy magam is birtokba vegyem kemény fekhelyemet. Kinyújtóztattam tehát tagjaimat a pokrócon és próbáltam elhelyezkedni. Alig találtam el azonban a testemnek legkényelmesebbnek látszó »nieder«-t, amikor most már meg Regina kezdett el piszmogni,—saját kifejezése szerint—még pedig eléggé nyugtalanul arra, hogy tudomásul kellett vennem a mozgolódást.

—Ejnye, még mindig piszmogsz?—kérdeztem ugyanolyan dorgáló hangon, mint ő az imént.

Nagy meglepetésemre erre halk nevetés volt a válasz.

—Ja... piszmogok.

—Aludni!

—Nem lehet.

—Miért nem lehet?

—Fázik a lábam—hangzott a panaszos válasz, melyet ismét halk kacaj követett.

—Dörzsöld.

—Dörzsölöm, de olyan hideg, mint a jég. Nem bírom fölmelegíteni, ha pedig fázik a lábam, nem tudok elaludni. Nagyon átázott a rongyos topánom, ha ugyan azt a csupa lyuk rongyot topánnak lehet nevezni... okosabb lett volna, ha meztelen lábbal jövök, legalább nem áztatta volna lábamat még a topán meg a harisnya is.

—Hát akkor... mert álmos én sem vagyok... talán jó lesz, ha fölkelek és egy kis tüzet rakok a barlang szája közeliben, annál aztán megmelegítheted a lábaidat. Rakjak?

Nagylelkű ajánlkozásomat Regina hangos nevetéssel utasította vissza.

—Még csak az kellene, hogy most tüzet rakjunk és telebüdösítsük füsttel az egész barlangot. Akkor aztán már épen nem tudnék elaludni.

Persze, persze, a füstre hirtelenében nem gondoltam. Bizonyos, hogy ebben a nehéz, esős időben az egész füstöt a barlang belseje felé szorította volna vissza a légnyomás és a finom tüzecskét el kellett volna oltani. Holott pedig tetszetősnek találtam a gondolatot a magam lábai szempontjából is, amelyek—most, hogy Regina panaszkodott—szintén fázósaknak találtattak. Lehet, hogy ha nem szól, eszembe se jut, hogy voltaképen nekem is fázik a lábam.

—Vígasztalódj, Regina, nekem is az a bajom, ami neked.

—Csak nem fázik a te lábad is?

—De bizony!

—Dörzsöld.

Szerettem volna tudni, hogy mi viháncolni való van ezen, de nem szóltam. Azt tapasztaltam, hogy a vörös kamerád ilyenkor minden igaz ok nélkül goromba válaszokat hajlandó adni a nyájas kérdezősködésre.

Ebben a pillanatban egyúttal roppant okos ideám is támadt. Az volt a roppant okos idea, hogy a megmelegedés művelete tulajdonképen más módon is »eszközölhető«, nemcsak száraz forgácsokból összeszerkesztett parázs-tűzzel. Jóféle hazai szilvóriummal például felette gyorsan és hatékonyan eszközölhető. Tehát, auf! Rekviráljuk ide izibe a sárga hazai kincset.

Fölkeltem és tapogatózva elindultam a cókmók felé. Ott tartózkodik a kincs.

—Mit csinálsz?—kérdezte Regina.

—Mozgok.

—Hallom, de minek?

—Melegedés erányában mozgok.

—Mondtam már, hogy nem csinálunk tüzet! Szántszándékkal önmagát csak a bolond füstöli ki.

—Ruhig, Regina, másról van szó. Sligovicáról van szó és nem silány forgácstűzről. Néhány becsületes kortyocska szilvórium és olyan pompás melege lesz az embernek, mintha két kályha között ülne.

Tovább kerestem holmim között, míg a szilvóriumos üveget sikerült fölfedeznem. Lám, milyen szerencse, aki spórol, annak van akkor, amikor valósággal is rászorul az ilyen hazai orvosságra. Mióta hordozom ezt a zöldszínű szerémségi üveget és ihol, még mindig megvan a fele. Tán néhány tisztességes kortyocskával még több is, mint a fele.

Illő reverenciával kihúztam zömök nyakából a dugót és leeresztettem torkomon egy becsületes kortyot. Mi tagadás benne, jól esett, bár sohasem voltam italos természetű. Most azonban aképen éreztem magamat, mint akit felette puha és meleg bársonnyal simogatnak, azonkívül, hogy hízelgő szeretettel még az orcáimat is megsimogatják. Minden porcikámat elöntötte ettől a különben ordináré hazai kincstől a jóságos meleg. Ennélfogva még ittam egy másik becsületes kortyot. Azaz, megittam két hasas kupicányit. A »becsületes« korty ugyanis annyi, mint két hasas kupica. Nálunk felé legalább ennyi.

—Hát én már kezdek urasan megmelegedni, Regina,—mondottam, miközben tapogatózva visszaigyekeztem vackom felé—neked is azt kommendálom, hogy kövesd példámat és melegedj meg.

—Sohasem ittam pálinkát—hangzott a sötétségből.

—Nem is azt kommendálom én, hogy idd a pálinkát, mint egy tót napszámos, hanem azt, hogy kóstold. Aki úr, az nem issza az ilyesmit, hanem csak kóstolja.

—Nem kérek.

—Pedig jó orvosság a hideg ellen, megmenti finom piszédet a ráólálkodó náthátul is.

—Nem lehet mindenkinek olyan vastag orra, mint neked.

A választ nagyon gyorsan röpítette felém a kamerád, de nem haragudott, hogy lepiszéztem. Hallottam, hogy a sötétben még nevet is. Általában megfigyeltem, hogy ma dél óta minden haszontalan semmiségen mulatni tudott. Akkora művész a női hangulatváltozások titkának kifürkészésében persze nem voltam, hogy az okot is kitaláltam volna. Igaz, hogy meg sem próbáltam. Hegyezzen zabot az, akinek efféle tudós játékokban kedve telik.

Néhány perc mulva megint megpróbálkoztam a kínálgatással.

—Hozzam az üveget, Regina? Meglásd, milyen jó dolog, ha az ember lába fázik, aztán egyszerre csak nem fázik. Egy-két rövid kortyot kell csak lekóstolnod és attól úgy fogod érezni magadat, mintha a legnagyszerűbb pihe-dunyha alatt feküdnél. Tehát hozom az üveget, jó?

Semmi válasz.

—Elindultam az üveggel, Regina.

Erre sem érkezett semmi válasz. Egy halk nevetés azonban ismét hallható lett a sötétségben.

—Ha odaérek, szólj, nehogy isten csudájára beléd botoljak és kiejtsem az üveget. Nagy kár lenne!

—So!... az persze nem lenne kár, ha jól megrúgnál.

—De bizony az is kár lenne. Azért kell szólnod, ha közeledbe érek ebben a tök-sötétségben, nehogy afféle akaratlan pimaszságot tegyek. Tehát már közeledek...

Nem mondta, hogy ne jöjjek. Úgy látszik, csakugyan nagyon fázott szegénynek a lába és kénytelen-kelletlen rá fog fanyalodni az orvosságra. Óvatosan tapogatózva folytattam utamat abba az irányba, ahol feküdt. Csakhogy ekkor már nem feküdt, hanem ülve kuporgott a magára borított köpeny alatt. A következő lépésnél már meg is fogta a lábamat.

—Halt!

Megálltam. Ha még egyet léptem volna, rálépek és legázolom a nyolcvankét kilómmal.

—Állok, Regina, itt az üveg!

Találomra feléje nyújtottam. Elvette a kezemből és így szólt:

—Szeretnék megmelegedni, mert igazán fázom... de mi lesz, ha rosszul leszek ettől a pálinkától?

—Szűzpálinka ez, lelkem, magunk csináltuk, nem pancs. Ettől még egy kis leány se lesz rosszul, de még egy angyal se. Sátoros ünnepeken odafenn a paradicsomban is isznak az angyalok ilyen tiszta szűzpálinkát, mint amilyen ez.

—Igen... a korhelyek.

—Korhely angyalokról még nem olvastam a szentírásban. Ne okoskodj, hanem igyál... akarom mondani—kóstold.

—Also gut, megpróbálom, de ha valami bajom lesz, a te lelkeden szárad.

—Vállalom a bajt, meg a felelősséget is. Kínálnálak tán, ha csak a legkisebb bajtól kellene is tartani?

Amíg beszéltem, Regina végre rászánta magát a dologra és ivott. Látni nem láttam a sötétségben, de hallottam az üveg nyakának kotyogó hangját.

—Brrr... ez borzasztó erős, elégeti a számat...

—Nem éget az semmit, csak melegít. No, még egyet!

—Sok lesz... félek...

Néhány pillanat mulva megint megszólalt:

—Hm... most már nem éget és—hogy mondjam —nem is olyan rossz...

—Nem bizony! Olyan ez, mint a folyékony arany.

—És melegít, az bizonyos... És nem is olyan rossz, mint ahogy gondoltam... Valamilyen kesernyés íze van, de—hogy mondjam—igazán nem rossz, ha az ember szája kicsit már hozzászokott...

—Nem kell ehez hozzászokni, lelkem, enmaga szoktatja magát, merthogy jóféle ital. Csak a komiszhoz kell hozzászokni.

—Nem tudom, merjek-e még?

—Merj.

—Sok lesz...

—Hányszor ittál?

—Kétszer...

—És fázik még a lábad?

—Az?... Nem nagyon fázik...

—Hát akkor, mint afféle bátor vitéz, aki nem ijed meg az árnyékától, de még ettől a jóbarát pálinkától sem, még igyál egyszer, azután add ide az üveget. De ügyelj az istenért, nehogy kiejtsd! Porrá törnék ezeken a köveken és odalenne.

A sötétben hallottam, hogy Regina elfogadta az indítványt és harmadszor is szájához emelte az üveget... glu, glu, glu... Megfogyatkozott egy újabb korttyal a kincs.

—Jó volt?

A kamerád nevetve nyújtotta felém az üveget.

—Jó.

—Nem látom, hogy merre felé nyújtogatod az üveget... Ha macska volnék, látnám. Semmit sem lehet látni ebben a tömlöcben... meg kellett volna gyújtani a lámpást legalább néhány percre.

—Hát gyújtsd meg.

—Igen, de akkor meg a gyertya fogy el.

—Ezen úgy lehet segíteni,—hangzott a szerfelett jókedvű válasz—hogy azt, ami elfogy, többé nem gyújtod meg.

—Ne mondd!

—De mondom. Visszadugtad a lámpást a zsákba?

—Nem dugtam, ott van a kövön... két lépésnyire a fejedtől... és mellette van a gyufa is, ha meg akarod gyújtani.

Míg a szilvóriumos üveggel óvatosan a podgyászunk felé retiráltam, Regina fürgén felugrott guggoló helyzetéből és ahhoz a lapos sziklakőhöz tapogatta magát, amelyen a lámpás állott. Ott gyorsan gyufát gyújtott és a következő percben már égett is a lámpásban levő maradékgyertya. Nem helyeseltem ezt a gyertyagyújtást, de örültem neki, hogy világosságot látok. Alvásra alkalmatos a sötétség, az ébren levő embert azonban módfelett lehangolja és elfárasztja.

—So... hadd égjen! Utálom a sötétséget és egy kicsit félek is tőle,—mondotta megkönnyebbült lélegzettel a leány, miközben szeretettel nézett az égő gyertya pislogó lángjába, amely sárgára festette arcát—mindig azt képzelem, hogy valaki a hátam mögött van és rögtön megfog, amint visszanézek...

—No, itt ugyan nincs senki a hátad mögött.

—Tudom, hogy nincs, de mégis csak jó, ha világosság van... Vajjon hány óra lehet, fiú?

Elékerestem blúzom zsebéből az órámat és megnéztem kíváncsiságból az időt, mennyit herdáltunk el az alvás idejéből?

—Féltizenegy.

—Csak féltizenegy? Azt gondoltam, hogy több. Álmos vagy?

—Nem vagyok.

—Én sem vagyok. Mit gondolsz, zuhog még odakünn?

Erre nem kellett válaszolnom. Hatalmas mennydörgés nehéz moraja töltötte meg e pillanatban a barlangot. Úgy tetszett, mintha az összes sziklafalak mozogtak volna... Az orkán tehát még nem engedett odakünn a maga hallatlan erejéből. Valóságos ítéletidő.

Regina fülelt, azután mosolyogva fintorgatta orrát a barlang szája felé.

—Jó, hogy itt vagyunk és nem künn... A te kemény fejedtől nem telt volna ki, hogy ide mentsük a bőrünket. Erre is nekem kellett gondolnom. Mindenre nekem kell gondolnom.

Kacagott és még izgékonyabban fintorgatta orrát, amely ilyenkor felette hasonlított a mókuséhoz. Ez volt impresszióm az első perctől kezdve, amikor legelőször megpillantottam.

Közben elpakoltam a szilvóriumos üveget és rükverc-koncentráltam magamat fekhelyem felé. A felém kiröpített gorombaságra nem adtam választ.

—Az a fő, Regina, hogy fázik-e még a lábad? Minden más beszéd—szalma.

—Nem fázik—válaszolt széles mosolyra húzódott szájjal a leány, miközben ímmel-ámmal lelökte vállairól a köpenyeget és teleszívott mellel belefújt a levegőbe.

—Akkor jól van.

—Mondtam már, hogy melegem van, nem érted?

—Eddig még nem mondtad.

—Háromszor is mondtam!

—Jó, jó...

—Nem mondtam háromszor is? Nemcsak azt mondtam háromszor, hogy most már egy cseppet sem fázik a lábam, de azt is mondtam, hogy melegem van... bizonyosan a pálinkától... Nem is kellet volna talán inni abból a pálinkából... Ezt már vagy hatszor elmondtam, de megint mondom, sok volt... szédül a fejem...

—Reggelig elmúlik.

—Nem érted, hogy szédül a fejem?—folytatta kissé akadozó nyelvvel—ez nem rossz... nem, ez nem rossz... de nem is jó... Főleg az nem jó, hogy túlságosan melege van az embernek.

—Reggelig ez is elmúlik.

—Reggelig, reggelig... ezt már vagy tízszer mondtad, de mi lesz reggelig? Addig még legalább... legalább... három-négy óra van hátra, talán még több is, mint három-négy óra... Nem igaz?

—De igaz.

—Schauéns, Sie!... szamár.

Ez olyan örvendő, sőt diadalmas hangon volt mondva, hogy el kellett nevetnem magamat. Becsípett kicsit a vörös és ennek én voltam oka. Zsebre kellett tehát vágnom az ebből az állapotból kisarjadzó összes következményeket is, a mellékletképen velük kiosztandó titulusokkal együtt. Ezekkel a paraszt-titulusokkal a kis kamerád különben máskor sem fukarkodott.

—Te izé... fiú... was soll i sagen... hogy is mondjam?...—dunnyogta maga elé, állandó mosolyra húzódó szájjal, miközben egyre szaporábban fújta ki vérpirosra tüzesedett ajkai közül a levegőt—mit is akarok mondani?

A furcsa grimace-okon, amiket vágott, akaratlanul is mulatnom kellett. Jóideje nem produkálta ezeket a mókusszerű fintorgatasokat, elszoktam tőlük. Most, hogy ismét szerencsém lett hozzájuk, nevetésre ingereltek. Bizonyos, hogy felette furcsák voltak. Ha megfeszültem volna, sem tudtam volna csak egyet is utánozni.

—Alighanem azt akarod mondani,—válaszoltam a hozzám intézett zavaros kérdésre—hogy most mindjárt leteszed fejedet szépen a zsákra és aludni fogsz. Merthogy már ideje.

—Ah, ná! Nem azt akartam neked mondani,—dunnyogta fejét rázva, s nagyobb nyomaték kedvéért még a kezeivel is integetett—hanem... hanem... azt akarom neked mondani, hogy ha tudtad, milyen mérges az a pálinka, miért kínáltad, hogy igyam?

—Azért, mert nyafogtál, hogy fázik a lábad.

—Egyébért nem?

—Miféle egyébért?

—Azért, hogy lerészegedjek.

—Lám, hát részeg vagy?

—Ne kacagj, szamár... nem vagyok részeg,—kiáltotta neheztelve a vörös, de azért maga is nevetett és ajkai körül a furcsa grimaceok még szaporábban váltogatták egymást, mint az imént—azért sem vagyok részeg, hiába számítottál rá, hogy bele fogok fordulni a pocsolyába...

Figyelni kezdtem a beszédre.

—Mire számítottam én?

—A.... arra, hogy mint egy részeg Lump, bele... bele fogok fordulni a... a pocsolyába és akkor azt tehetsz velem, amit akarsz...

Hm, ez elég értelmesen volt mondva.

Zsebre lehetett vágni és idézni lehetett melléje a régi bölcs igazságot: »ha bosszankodni akarsz—tégy jót«.

Elhatároztam, hogy nem fogok vele törődni, akármit beszél is az ajkain keresztül megnyilatkozó—szilvórium. Mert az beszélt s ez enyhítő körülmény gyanánt esett latba. Becsípett a vörös és most mindenféle szamárságokra téved zavaros feje. Nem tartottam emberségesnek, hogy ezt a megzavarodott vörös fejecskét valami hatvan fontos gorombasággal agyonüssem. Pedig csöpp híjja, hogy meg nem tettem.

Regina kihívó szemekkel tekintett rám. Apró, hunyorgó szemei pislogva szikráztak üregeikben s szinte kiabált bennök a sértő gyanu. Emellett állandóan és egy kicsit bambán, de folytonosan nevetgélt. Épen olyan volt, mint találkozásunk legelső napján, szegény...

—Bá!... hiába leskelődöl,—mondotta pár pillanatnyi hallgatás után—nem fogok belefordulni a pocsolyába és nem... nem fogok elaludni...

—Az a te gondod.

—Nem is hagyom, hogy a tied legyen.

—Bátran hagyhatod.

—Le akartál it... itatni, Kerl... de nem sikerült. Nem fogok ittasan belefordulni a... a... Hiába kuporogsz ott az ágyadon és lesed, hogy mikor fordulok bele a... a...

Elakadt. A mondat többi része oly hangos kacagásba fúlt, hogy visszhangzott bele az egész barlang. Most már nemcsak a haja volt vörös, hanem az arca is, szinte lángot vetett a forróságtól. Egy kicsit meghökkentett a dolog. Hátha többet ivott a kelleténél? Még baj lesz ebből a csacsiságból...

A leány most föltápászkodott eddigi kuporgó helyzetéből és félrelökve maga mellől a köpenyeget, támolyogva indult a barlang szája felé.

Rászóltam.

—Mit akarsz?

—Ki akarok menni... rosszul vagyok...

—Igy akarsz kimenni, az esőre? Hiszen alig van rajtad valami, halálra hűtheted magadat!

—Kell.

Tovább támolygott. Erre felugrottam és útjába állva, nem bocsátottam. Még csak az kellene, hogy így menjen ki!

—Itt fogsz maradni, Regina.

—Bocsáss, ki kell mennem.—motyogta valami képtelenül torz mosolyra húzódott szájjal, miközben éreztem, hogy körmei belemélyednek a karomba s a lábát rúgásra próbálja fölemelni—ne állj utamba, ha jót akarsz... okvetlen ki kell mennem, mert itt megfulok... Érted, hogy itt megfulok... levegőre van szükségem... kimegyek... Rosszul vagyok.

Minél jobban vergődött, annál erősebben tartottam.

—Itt maradsz!

—Nem...—suttogta elfulladt, forró hangon s kis kezei oly erővel szorították azt a karomat, amellyel tartottam, hogy szinte vér serkedt körmei helyén—kimegyek... kimegyek... Bocsáss, különben itt esem össze a szemed előtt... Rosszul vagyok...

El voltam határozva, hogy semmi szín alatt sem bocsátom ki a szabadba így, amint volt, jóformán ruha nélkül, amely a künn zuhogó eső és szélvihar ellen megvédte volna, emberséges jószandékom azonban meghiusult. Amikor látta, hogy hiába vergődik, mert erőszakkal az én kezeimből nem szabadulhat: nyilván ismét hatalmába kerítette érzékeit régi vadmacska-dühe, mert egyszer csak heves fájdalmat éreztem kézfejemen... el kellett eresztenem a karját... beleharapott a kezembe...

Abban a pillanatban nem vettem figyelembe, hogy nincs egészen beszámítható állapotban,—a megivott szilvórium hatása bizonyos volt—csak arra figyeltem, hogy dühös harapással válaszolni egy iránta megnyilvánuló jószándékra, több az elégnél... Föllobbant bennem a harag és a méltatlankodás. Akkorát kiáltottam, hogy visszhangot vert bele a barlang szája.

—Nohát, mars! Eredj a pokolba...

Hátat fordítottam neki és a pislákoló lámpás felé igyekeztem. Annak a világánál láttam, hogy a feldühösödött vörös nem tréfált, egész kezemfeje egy vér volt, alaposan beleharapott... ideje, hogy a vérzést valamiképen elállítsam. Amíg a torniszterből kiszedegettem a szükséges sleif-bandokat, visszanéztem a barlang szája felé és megállapítottam, hogy csakugyan egyedül vagyok: a leány kiment és vézna alakja beleveszett a sötétségbe.

Magammal törődtem, nem vele. Félkézzel bekötni egy sebet nem a legkönnyebb munka, a sleif-band vége mindegyre kicsúszott ujjaim közül, pedig a fogaimmal is segítettem. Igy történt, hogy amivel egyébként néhány perc alatt elvégződtem volna, azzal most talán egy negyedóránál is több időt töltöttem el. A kötés így is suta volt, a derék Heiszer bácsi nagyot csóvált volna jóindulatú, kövér fején, ha ezt a tökéletlen munkát meglátta volna. Ügyesebb kötés hiányában nekem azonban ezzel is be kellett érnem, a vérzést elvégre sikerült elállítanom és ez a fődolog.

Tábori lámpásom most fölmondta a szolgálatot. A gyertyamaradék már csak a legalján pislogott. Még egy-két perc és utolsó pislantásával gehorzamst meldolni fogja, hogy több Dienst-et nem leistolhat.

Ezzel még egyet pislogott és kialudt.

Sötétben maradtam.

Azaz hogy... Furcsa! Vajjon mi történik odakünn? Nem maradtam egészen sötétségben, a derengésnek némi halavány nyomai rajzolódtak a barlang száját elzáró sziklafalak kiálló szegleteire, mintha valamely nagy távolságból rejtelmes eredetű fény érkezett volna...

Mi lehet ez?

Három lépéssel a barlang szájánál termettem és egy fürge ugrással künn voltam a szabadban.

Ott aztán kis híjján, hogy lelkes hurrát nem kiáltottam örömömben a Mindenség kegyelmes alkotójának tiszteletére, aki egyetlen kézlegyintéssel véget vetett a gyalázatos időjárásnak, elűzte az esőfellegeket, megállította eszeveszett rohanásában a förtelmes szelet és olyan felséges ultramarinkék színt varázsolt a firmamentumra, hogy az embernek a szíve repesett örömében! Gyönyörű tiszta égbolt csillogott fejem fölött a sarlós hold és a teljes fényükben ragyogó csillagok világosságában. A tökéletes szélcsendben egyetlen falevél sem mozdult. Békességes, nyugodt és csendes volt körülöttem az erdőség. Ebben a hangtalan csendességben talán egy halk sóhajtást is meghallottam volna.

Gondoltam rá, hogy hallani fogok... Azonban nem hallottam. Lehet, hogy ha hallottam volna, sem mozdultam volna... a méltatlankodás még igen erősen fortyogott bennem.

Mire visszamentem a barlangba, hogy lefeküdjem, éjféli tizenkét óra lett. Ideje, hogy kinyújtózkodjam fekhelyemen és elaludjak. Aki nincs itt, ne aludjék. Ha aludni akar, visszatalál magától is, ha tetszik, ha nem tetszik, annyi.

Leheveredtem az improvizált ágyvacokra és semmi nyugtalanságot nem éreztem a künn kódorgó vörös miatt. Hiába! a méreg... Meg a sértődöttség. Meg egy kis komoly restelkedés is, hogy tán—voltaképen—és mindenképen... többet foglalkozom ezzel az egész dologgal, semmint kellene. Elvégre, csakugyan lehet, hogy így áll valahogy a dolog és nem másképen... Igaz, hogy nem én kevertem eképen a sors és véletlen kártyáit, hanem maga a sors és a véletlenség, amelyek ezt a vörös Reginát utamba hozták. Ezt a kicsi Reginát, az eszest, jószívűt, ügyest, vakmerőt, szemérmest és félbolondot... Ennyi, úgy hiszem, elég? Nagy része e titulusoknak azonban becsületesen meg van érdemelve....

Nem tehetek magamnak semmiféle szemrehányást: a sorsnak és a véletlennek különös játékaiba nem avatkoztam. Sem előre nem vittem semmit, sem hátra nem toltam. Sem semmit nem irányítottam. Ami volt, magától lett úgy, ahogy épen történt. Becsületes nyíltsággal elmondhatom magamnak, hogy akármi történt volna eddig, vagy fog történni ezután ezzel a teremtéssel, ez az én lelkiismeretemet nem érinti. Örültem és nagyon meg voltam e pillanatban magammal elégedve, hogy így van. Megvallom, szinte rosszul éreztem magamat a gondolatra, hogy másképen is lehetett volna... Mert—lehetett volna.

Akkor most meg volnék kötve, vagy ha nem is—egy nagy kő okvetlen lógna a nyakamon. Igy nem lóg semmi és nem kell a szemem közé pirítanom, hogy nagy bivaly létemre elgázoltam egy ilyen semmiséget.

—Hogy az ördög vigye el... csakugyan fájt a kezem. Úgy sajgott, hogy szinte emelkedni éreztem rajta a kötést. Hát nem bolond, aki ilyesmit tesz a barátjával? Beleharap a kezébe. Még ha ittas is egy kicsit, akkor sem járja. Majdnem az jut ilyenkor az ember eszébe, hogy ha szeretője lettem volna, nem harapott volna a kezembe. Lám, ez nem is olyan emeletes szamárság, mint amilyennek látszik. Tán épen azért harapott a kezembe...

Elmélkedni fogok ezen a dolgon. Jó éjszakát...

*

Mire másnap reggel kinyitottam szemeimet, félkilenc felé járt az idő. Hatalmas medveálom volt, elég lett volna két medvének.

Most azonban—auf! És ki ebből az oduból.

Készülődés közben körülnéztem és egyáltalában nem éreztem semmi meglepetést, amikor láttam, hogy még mindig egyedül vagyok. A valamely okból ezúttal úgylátszik roppant komolyan felbőszült vadmacska nem jött vissza. Fekhelye érintetlen volt. Makacs egy portéka, az bizonyos. Ez azonban nem az én dolgom, hanem az övé.

Egy pillanatig tűnődtem, hogy voltaképen mit kellene most csinálni, azután gyorsan határoztam. Látnia kell, hogy sem makacskodása, sem haragja nem imponál, nem fogok utána meghalni bánatomban... Még tréfából sem. Amit megtehetek, megteszem. Itt hagyok számára egy csomó ennivalót, a pokrócomat, a gyufát és más efféléket, használja, ha akarja. Hogy hol találhat meg, azt úgyis tudja. Schluss!

Magamra kapcsoltam a holmimat, vállamra löktem a Manlichert és faképnél hagytam az éjjeli szállást. Direkció a Morelli-féle Graben és a nyírfám!

Elindultam.

Az erdei forrás vizéből, amely mellett el kellett haladnom, nem lehetett inni, annyira zavarossá tette a tegnapi zápor, meg a beléje hullott mindenféle giz-gaz. A fű is egy latyak volt bakancsom alatt, hiába kerülgettem. A nap azonban hatalmasan dolgozott, egész párafelhők emelkedtek a magasba, amint a természet óriási lélegzetvétele a legpicinyebb növénykét is új munkára serkentette.

Néhány perc mulva künn voltam az erdőből.

Ott állt saját külön nyírfám és ott mellette a Morelli-Graben színültig megtelve sárgás-barna vízzel. Rengeteg víz dőlt le a magasságból, hogy ezeket a mély árkokat elboríthatta. Igy, ahogy vannak, nem volna jó beléjök állni.

Idáig tehát rendben volna a dolog, itt vagyok, ahol parancs szerint lennem kell, de vajjon itt kell-e lennem egész az ítéletnapig? Hátha a végítélet napjáig sem kapok parancsot, hogy hagyjam el a posztot és rukkoljak be a regimenthez, itt kell-e gyökeret vernem a földbe? Hátha nincs mód, hogy avizót vagy parancsot kaphassak? Akkor is itt kell állnom? Ez meggondolandó... és csiklandós ügy. Hadjáratban nem sokat teketóriáznak,—ha a magam szakállára hagyom el a posztot és ebben engedetlenséget találnak látni—elverik rajtam a port.