Magamhoz húztam hátizsákomat és kiszedve belőle a kenyeret meg a szalonnát, nyugodalmasan enni kezdtem. Ugyanolyan kellemes nyugalom ömlött el egész valómon, mint az este, azzal a különbséggel, hogy most nem voltam sem álmos, sem kimerült. Igaz, hogy nem is fárasztottam elmémet a gondolkozással. Nem töprengtem azon, hogy ezután mi lesz, mit teszek, hová vetődöm és merre indulok, ha majd elindulok... hanem a legnagyobb lelki nyugodalommal újabb karéj kenyeret szegtem egy újabb falatka szalonnához és azt is megettem. Azután leöntöttem néhány korty szilvóriummal és semmi csodálni valót nem találtam rajta, hogy a szilvóriumos üveg nem tört össze, holott világosan emlékszem, hogy zuhanásom közben hanyatt estem, épen a hátizsákra. Mégis épen maradt a sárga színű hazai kincs.

A pálinka hatása hamarosan jelentkezett, agyam lomha kerekei gyorsabban kezdtek forogni s a gondolkozási képesség élénkségével párhuzamosan eddigi lusta és békés nyugalmam is tünedezni kezdett...

Mielőtt az éjjeli sötétség beáll, el kell magamat valamire határoznom, mert itt nem maradhatok.

Dolgozni kezdtek természetes ösztöneim is, s ezek egy csöppet sem voltak biztatók... ösztönszerűen megéreztem, hogy ezen a helyen nem vagyok barátságos földön és semmiesetre sem vagyok biztonságban, hanem ki vagyok téve annak az eshetőségnek, hogy valamely ellenséges őrjárat mégis csak fölfedez és fogságba hurcol, ha el bír fogni. Ez ugyan nem egészen bizonyos, de lehetséges.

Az órám rosszabbul állta zuhanásomat, mint a szilvóriumos üvegem,—megállt. Nem határozhattam meg pontosan az időt, de a gyorsan leszálló alkonyaiból következtetve, közelebb járhatott az esti nyolc óra, semmint a hét.

Fölemelkedtem ülő helyzetemből és óvatosan körülnéztem.

Senki.

Egyedül voltam. Amerre szemem elláthatott, mindenütt csend és elhagyatottság.

A közel vidéknek ez a szakasza tele volt bokrokkal, az erdőség csak e bokor-labirintuson túl kezdődött, szemmértékkel mérve körülbelül két kilométernyi távolságra attól a helytől, ahonnan szertevizsgálódtam. Tisztában voltam vele, hogy mindenekfelett az erdőt kell okvetlen elérnem. Ha egyszer benn leszek, az »erdei ember« tapasztalt ösztöne rá fog vezérelni a helyes útra. Fogságba jutni... ez rettenetes szerencsétlenség volna. Rosszabb a halálnál is, a magam szempontjából. Aki egész életét a természet hatalmas arányai között töltötte el, az nem bírja el a fogságot. Ép elmével legalább nem.

Ennél a gondolatnál keményebb sarkantyú nem is érhetett volna. A bágyadtságnak utolsó nyoma is eltűnt, egyszerre olyan nyugtalannak és fürgének éreztem magamat, mint valamely veszélytől félő ragadozó.

S most már egy pillanatig sem kételkedtem elhatározásom végrehajtásában, hanem oly gyorsan, amint csak bírtam, magamra szereltem összes holmimat, vállamra löktem a Manlichert és azzal mars!... direkció az erdő és benne a szabadulás.

Lehajtott fejjel törtem magamnak utat a bokrok között, bár erre a nagy óvatosságra nem igen volt szükség, az utamba kerülő bokrok jórészt oly magasak voltak, hogy egy lovas is észrevétlenül válthatott volna át köztük, felületesen figyelő szem egyáltalában nem vette volna észre.

Bújkáló utamnak itt-ott mindjárt az első percekben akadtak állomásai és ezekből meggyőződtem, ami sejtelmem formájában már eddig is élt bennem, hogy a csatatérnek ezen a szerencsétlen szakaszán, fájdalom, nem mi maradtunk az urak... Halott katonák hevertek a bokrok között. Oroszok is. Egy ilyen örökre elcsendesedett szegény fiúba úgy megbotlottam, hogy majdnem szívembe nyilallott, mikor csizmám orra a boldogtalannak kihűlt testéhez ért... Hiába! Ezt nem lehet megszokni. Az ember idővel belefásul, de csak egy időre. Azután ismét elölről kezdődik az érző lélek természetes borzongása.

Ezen a szakaszon az oroszok maradtak az urak.

A mieink már napközben összeszedték volna az itt elesett embereket, az oroszok nem szoktak sietni ilyesmivel. Valószínű, hogy most már nem is fognak jönni, ha eddig nem jöttek... Majd elvégzi helyettük az idő és a csataterek közelében ólálkodó utálatos varjúsereg, a szegény elesett katona holttestének ez ingyen sírásói...

Előregörnyedve, kutató szemmel bujkáltam tovább, nehogy ismét belerúgjak valamelyik szerencsétlenbe, akinek hullája utamba kerül.

Ezek itt mind mozdulatlanok voltak, de lehettek ezen a nagy területen olyanok is, akikben még volt élet... Egyik-másik talán kínlódva próbálja magát kivonszolni nyomorékká lőtt tagjaival a bokrok sűrűségéből, annyi ereje azonban már nincs, hogy kiálthasson... Ezek a boldogtalanok mind itt fognak veszni, átkozódva és félig megtébolyodva a kínok kínjaitól... amíg csak el nem csendesednek és megkeményedett szájuk ki nem nyílik az utolsó átok vagy az utolsó imádság után...

Amikor mintegy félórai bújkálás után végre elértem az erdőség legszélső fáit, tökéletesen besötétedett. Tudtam, hogy a hold ebben az időszakban egész éjjel nem látható, a sötétség tehát biztos segítőtársa lesz menekülő utamnak, amely innen visszafelé, délnyugati irányban vezet. Minden más irány bizonytalan lenne, azaz, hogy minden más irányban egészen bizonyosan össze kellene találkoznom a szerteszét portyázó ellenséges patrullokkal.

Oly nehéz sötétség vett körül, hogy tapogatóznom kellett, nehogy beleüssem kissé még mindig sajgó fejemet valamelyik fába.

Kitapogattam egy vastag törzset és amellett megállapodtam.

Ennek az oldala mellett ütöm föl reggelig az ideiglenes lógert.

Tehát halt... nem megyek tovább.

Ebben a pillanatban úgy tetszett, mintha nem lennék egyedül... Úgy tetszett, mintha mozgolódás halk zaja szivárgott volna füleimhez, még pedig nem is túlságosan nagy távolságból. Rövid hallgatózás után világosan hallottam egy-egy száraz ág gyenge ropogását, amint a ránehezedő lépések alatt összetört.

Semmi kétség, nem vagyok egyedül...

Valaki közeledik... sőt nem is egy valaki, hanem kettő. Két ember lépéseit különböztettem meg. Két olyan emberét, akik épen oly lassú óvatossággal bujkálnak valahol itt a közelemben, mint ahogy az imént én magam bujkáltam ide.

Most tehát az a kérdés, hogy a mieink közül valók-e vagy nem? Erre rögtön azt a természetes választ adtam magamnak, hogy az ellenségnek nincs oka bujkálni, ennélfogva bizonyosan a mieink közül próbál ezen az úton megmenekülni két ember, akárcsak én.

Mozdulatlanul leskelődtem...

Az emberek közeledtek... nemsokára már elfojtott suttogásukat is meghallottam. Egyelőre azonban csak egyetlen szót tudtam megérteni, de ez is elég volt, hogy meghökkent csalódást érezzek és »fertig«-re szorítsam markomban Manlicheremet.

—Stoj...—suttogta társának egy aggodalmas hang.

Oroszok...

Nekiszorítottam vállamat a fatörzsnek és moccanás nélkül várakoztam.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Észre kellett vennem, hogy a két orosz egyenesen az én rejtekhelyem felé tart és közvetlen közelből—bármily sötétség van is—lehetetlenség lesz kikerülni, hogy észre ne vegyenek. Még néhány lépés és okvetlen belém fognak ütközni... A meglepetés és a hirtelen rémület hatása alatt pedig egészen bizonyos, hogy az összeütközésből vérontás lesz...

Határozni kellett, még pedig rögtön.

Rájuk kiáltottam:

—Halt! Wer da?

A sötétségben mit sem láthattam a hatásból, amit kiáltásom okozhatott, csak a két ember ijedt felszisszenéséből következtethettem, hogy a közvetlen közelükbe lecsapó villám sem béníthatta volna meg jobban érzékeiket, mint az a ridegen parancsoló hang, mely a sötétségből fülükbe vágódott.

—Pojte sem... folytattam féloroszra, féltótra fordítva a beszédet—ne bojite sa, nem bántalak. Lépjetek közelebb, lássam, hányan vagytok.

Igyekeztem lehetőleg barátságosra lágyítani az iménti nyers hangot, hogy bátorságot öntsek a rémülettől még mindig dermedten álló emberekbe. Azt hitte ez a két ember, hogy most mindennek vége... fogságba jutnak, pedig—amint később megértettem—nem azzal a szándékkal szöktek meg ezredüktől, hogy fogságba jussanak.

Barátságos hangom nem maradt hatás nélkül.

Az emberek néhány lépéssel közelebb jöttek és jelentették, hogy ketten vannak.

—Ide a fegyvereket!

Engedelmesen átnyújtották. Elvettem tőlük a fegyvereket és odatámasztottam őket a fa törzséhez. Amikor ez megvolt, rájuk szóltam, hogy üljenek le velem szemben a fűbe és adjanak becsületesen őszinte választ arra, amit kérdezni fogok.

—Ne hazudjatok, klopcsiszko, mert amelyik hazudik, azt keresztüllövöm, ha azonban becsületesen igazi választ adtok, akkor ígérem, hogy szabadon eresztelek. Mehettek, amerre láttok! Nem bántalak.

Az emberek leültek a fűbe és szinte gyerekesen mohó sietséggel biztosítottak, hogy mindenre igaz választ fognak adni, amiről tudnak.

—Tartalékban voltatok a tegnap esti ütközetek alatt?

—Nem voltunk, goszpodin Podpolkownik (az alezredes) beküldött a tűzbe.

—Hol verekedtetek? Úgy értem, hogy melyik tájékon kerültetek a mi tüzünkbe?

—Ezen az innenső vidéken, tőlünk számítva balkéz felől a bokros ciherek közelében, egészen az árkokig.

Ez az irány volt a mi vonalunk, legszélső végén mi támadtunk Morelli kapitány úrral... Egy pillanatra úgy éreztem, mintha hevesebben dobbant volna meg a szívem. Közeledtem a bizonyossághoz...

—Hogy végződött az ütközet?

—Rosszul, sokan meghaltak... a sötétségben nem lehetett látni... Csak reggel tudtuk meg, hogy a tieitek részint elpusztultak, részint fogságba kerültek, szegények... Óh, az nagy szerencsétlenség, ha valaki fogságba kerül! Szomorú lett a lelkem, amikor láttam őket. Én is ott voltam, Alexej is azok között, akik a foglyokat őrizték, de az ő szemük sem volt bánatosabb, mint a mienk... Szegények, szegények! Hiába fogja őket várni odahaza az asszony...

Megérkeztem a bizonyossághoz... Valóra váltak rossz előérzeteim, a Bataillon, amelyhez tartoztam, szerencsétlenül járt.

A rossz hír módfelett levert, pedig nem jött váratlanul. El voltam rá készülve, sőt majdnem bizonyosra vettem, hogy így történt. Mégis oly nehéz lett a szívem, mintha szomorú előérzeteim megcsaltak volna. Percekig nem jött ajkamra hang... Mire is legyek most már kíváncsi?

Arra a kérdésre, hogy mennyi lehetett a foglyok száma, az emberek nem tudtak megbízható felvilágosítást adni. Abban a csoportban, melyet ők is őriztek, hozzávetőleg százötven-kétszáz lehetett.

—Kettőt meg kellett kötni,—mondotta az Alexej-nek nevezett fiatalabbik—egy kis öreg ragyás tiszt urat és egy óriást, mert igen el voltak keseredve és tomboltak, nem akartak engedelmeskedni.

A kis öreg alighanem Morelli kapitány úr volt, az óriás pedig Varga őrmester. Boldogtalan végzet! Szegény jólelkű óriása tönkrement századomnak, nem fogom többé hallani harsány csataordítását s a sűrűn emlegetett réz-, pléh-és pakfon-angyalok nem segítették...

—Hová vittétek a foglyokat?

—Nem tudom, uram,—válaszolta az öregebbik orosz—mi csak estig őriztük őket, mert amint leváltottak és sötét lett, belopóztunk Alexejjel a bokrok sűrűségébe és megszöktünk. Ami azóta történt, nem tudjuk. De azóta már messze járhatnak, mert erről a vidékről az összes ezredeket elvitték észak felé.

Tehát vége... Más kérdezni valóm nem volt.

Egy darabig hallgattunk, azután én törtem meg elsőnek a csendet.

—Becsületesen megmondtátok, emberek, amit tudtatok, elválhatunk egymástól békességgel. Menjetek haza.

Ezzel markukba nyomtam a puskákat és ráveregettem vállaikra.

—Menjetek, Isten nevében!

Az emberek kezemet szorongatták és érzékenyen elbúcsúztak. Egyszerű, becsületes, buta orosz parasztok voltak, nem vitt volna rá a lélek, hogy csak egy ujjal is érintsem őket.

Néhány perc mulva ismét magamra maradtam. Az oroszok elmentek. Egy darabig még hallottam siető lépéseik neszét, azután az utolsó könnyű nesz is beleveszett a csendességbe és többé nem hallatszott semmi.

Egyedül maradtam. Most már igazán egyedül... Tegnap éjjel óta sehová se tartoztam, a Morelli-század megsemmisült...

Nehéz szívvel vetettem vállamra fegyveremet és indultam meg az erdő szélén délnyugat felé.

A sötétségben csak lassan botorkálva haladhattam előre, de azért mentem, ahogy tudtam. Ezzel a lassú kullogással is megnőtt a távolság, mely ettől a szerencsétlen vidéktől elválasztott. Úgy éreztem magamat, mint akit fájdalmas gyász ér, valamely kedves ismerős, vagy jóbarát elvesztése. Tudtam, hogy a szomorúság nem lesz tartós, hisz voltaképen idegenek voltak nekem a fiúk és én is idegen voltam nekik, az összeszokás azonban nagy bűvész a messze ellenséges földön: közelhozza egymáshoz a legkülönbözőbb karakterű, fajsúlyú és hajlamban is elütő embereket, gyakorta annyira, amire normális viszonyok között hosszú esztendők sem képesek.

Nyomott hangulatomban egyelőre csak kevéssé vígasztalt, hogy a katasztrófából egy hatalmas ütés árán megmenekültem és nem kerültem fogságba a többiekkel. E kivételes szerencse nagyságát csak később kezdtem a maga teljes értékében megbecsülni, amikor dolgozni kezdett a fantáziám és elképzeltem, hogy mi sors várt volna reám az ellenség fogságában. Mi lett volna belőlem, az erdők szabad fiából, aki serdülő ifjúkorom óta hozzá voltam szokva ahoz az abszolút szabadsághoz, amely a madaraké és a rengeteg vadjaié. Szinte tűrhetetlen szorongás borzongott végig tagjaimon erre a rettenetes gondolatra... Még a lélegzetem is nehezebb lett...

Nem, soha! Fogságba nem fogok kerülni, inkább magam loccsantom szét a koponyámat. S csak most kezdtem hálás szívvel gondolni a véletlenre, amelynek szabadságomat köszönhetem. Mert hiába voltam elszánva a halálra inkább, semhogy a többiek sorsára jussak, amikor ott hevertem eszméletlenül a bokrok között levő gödörben, a leggyengébb orosz katona is foglyul ejthetett volna. Sem vele nem tudtam volna elbánni, sem önmagammal.

Hálát adhattam a jóságos Istennek, hogy így történt és nem megfordítva. Haj, uram Isten! Ime, lépten-nyomon bebizonyul, mi törékeny semmiség idealant a porlandó ember, s de igaza van nagytiszteletű Herepei uramnak, amikor örökké ezt prédikálja. De csak a szerencsétlenség tanít rá, hogy az ilyen beszéd—nem papolás.

... Valami egy óra hosszat botorkálhattam a sötétségben, míg végre is kénytelen voltam rászánni magamat, hogy pihenőt tartsak. Sehogy sem ment tovább. Nekihibáztam a fatörzseknek és egy-egy visszahajló ágtól érzékeny suhintásokat kaptam a fejemre. Meg kellett állni, különben könnyen kiverhettem volna a szememet is.

Tizenkét óra lehetett éjfél körül. Gyufát nem mertem gyújtani, hogy megvizsgáljam, hova ülök, hát csak úgy jószerencsére telepedtem le. Tán csak nem túrok föl hangyabolyt? Valamikor egyszer nagyon megjártam az eképen megharagított hangyákkal, azóta igen respektálom őket.

De sem hangyák, sem más nem zavart meg, fekhettem békességben. Ráhajtottam fejemet a hátizsákra, magamra húztam köpenyegemet, egy ideig figyelmesen hallgatóztam... aztán úgy aludtam, mint a mormota.

Csakhogy nem olyan sokáig, mint a mormota.

Alig pitymallott és már fölnyitottam a szemeimet. Az erdei vad nyugtalan ösztöne, vagy mi, dolgozott érzékeimben, de a menekülés vágya még egészséges álmomat is legyőzte és nem tűrte, hogy uralkodjék rajtam.

Rögtön talpra ugrottam és magamra szedve holmimat, elindultam.

Pontosan nem voltam képes meghatározni az időt, a nap állása után azonban mégis elindítottam órámat, amely harmadnapja megállt és megközelítőleg eldöntvén, hogy már hajnali három óra is elmúlhatott, csak annál szaporábban szedegettem lábaimat. Micsoda nagyszerű ajándéknak éreztem a Heiszer bácsitól prezentbe kapott magasszárú Ritter-csizmákat, melyekben úgy komótizálhatott a lábam, mint valamely kényelmes csónakban.

Bármint iparkodtam is, hogy az ellenség által veszélyeztetettnek látszó zónából minél hamarabb kikerüljek, a dolog keservesen lassan ment. Az erdőség szélén volt ugyan egy eléggé használható csapás, arra azonban nem mertem kilépni. Valahonnan megláthattak volna. Benn kellett maradnom a fák között, ott pedig gyalázatosan lassan haladhattam. Bár lehet, hogy csak a türelmetlenség láttatta velem ily förtelmes lassúnak a dolgot.

Legközelebbi munkámat akként szabtam meg, hogy mindaddig bujkálni fogok, míg ebből a veszélyes hadizónából kikerülök. Továbbhaladva, viszont mindaddig menni fogok, míg valamely előrenyomuló saját csapattesttel találkozom. Onnan aztán majd eltranszferálnak az ezredemhez, vagy—ha ez már nincsen meg—legalább a brigádomhoz.

Ennél a pontnál ismét föléledtek nyomasztó érzéseim. A legrosszabb helyre kerültünk, az bizonyos... A többi regiment szerencsésebb volt. Az ellenséges áradat legerősebb lökése minket ért és alighanem az az igazság, amit a szökevény oroszok hiányos elbeszéléseiből ki tudtam hámozni: nemcsak a Morelli-század járt rosszul, hanem az egész regiment....

»Hja, ez a háború!« Persze, hogy ez a háború, de ennél nyomorúságosabb vigasztalás aztán nincs is...

*

Valamivel öt óra után, balkézt benn az erdő széle közelében, kisebbszerű irtást közelítettem meg. Pár pillanatnyi vizsgálódás után meghökkenve láttam, hogy az irtás nem favágó kéz munkája, hanem a 2l-es gránátoké. Az itt végighömpölygő ütközet egy oldalvilláma ide is lesujtott és borzasztó nyomokat hagyott maga után... Az efféle látványba jócskán belefásul az ember, de önkéntelenül mégis mindig meghökken, valahányszor csak ismét megpillantja.

Vagy hetven négyszögméternyi területen az összes fák össze voltak törve, némelyik tőből szakadt ki s úgy feküdt keresztül a többieken. Miért vették nehéz tűz alá ezt az aránylag kicsiny pontot, azt persze nem tudhattam, az eredmény azonban, vagy legalább is egy része az eredménynek, még itt éktelenkedett a szemem előtt... Hét lóhulla és tizenegy orosz dragonyos holtteste hevert a gránátok által kivágott hatalmas túrásokban. Itt hagyták őket temetetlen. Helyesebben szólva, ezeket is itt hagyták, mint sok más halottjukat, akiket nekünk kellett utólagosan elföldelnünk. Orrfacsaró hullabűz mérgezte meg a levegőt... Napok óta heverhettek már itt a melegben, ezer meg ezer légy dongta őket...

Futólag vettem csak szemügyre az egész csúnya látványt, egy igazán rettenetes részlete azonban így is örökre emlékezetemben marad... Az egyik lónak hasát tépte szét a gránát, úgy hogy egész belső része kifordult. A széttépett belek e puffadt tömegéből egy szőke emberi fej meredt rám. Ezt a fejet letépte törzséről a gránát és belecsapta a kifordult lóbelekbe, ahova beleragadt és tátott szájjal, megmeredt, üveges, nyitott szemekkel bámészkodott a felette szállongó légyfelleg utálatosan zümmögő tömegébe...

Elfordítottam tekintetemet, hogy ne lássam.

Aztán oly gyorsan szedegettem lábaimat, amint csak bírtam, hogy minél messzebbre hagyjam hátam mögött ez undorítóan vérfagyasztó látványt, melyet a hadjáratok történelme nem szokott följegyezni s a szemtanuk emlékezetében is csak mint felette jelentéktelen »epizódok« szerepelnek... Mellékes, hogy minden nagy ütközet képe sok ezer ily jelentéktelen epizód sokaságából alakul ki.

*

Több mint kétórai szakadatlan bujkálás után, esti félnyolc óra tájban, nem bírtak tovább a lábaim, meg kellett állnom, hogy valamiféle éjjeli szállás után nézzek. Csak úgy dőlt rólam a verejték, nyakam, hátam, mellem, minden egy víz volt. Nem restellem bevallami, hogy az elől a rettenetes látvány elől menekültem, amely szinte üldözött... s még itt is nyomomban volt. Más emberfia számára én is azonnal készen lettem volna a szokásos jó tanáccsal: eb ura fakó! verd ki fejedből és eredj odább. Önmagamat azonban hiába lódítottam volna odébb...

Az erdő itt már ritkulni kezdett.

Messzire elláthattam, de még ennél is jobban esett, hogy az ég hirtelen borulni kezdett és csakhamar megérkezett a szél is. Zivatarra lehetett számítani. Úgy megörültem neki, mint valamely becses ajándéknak. Módfelett nagy és sürgős szükségét éreztem a víznek, melynek tisztító áldásában napok óta nem részesülhettem. Ezt civil ember nem igen érti, körülményesebb magyarázattal azonban nem szolgálhat a katona anélkül, hogy a jóízlést ki ne végezze...

Kiválasztottam egy odvas, vén égerfát és gyors kézzel kitakarítottam az odu törmelékét. Ez az eléggé tágas üreg lesz a ruhamagazin. Belefér minden olyan holmim, aminek szárazon maradása kívánatos. A következő percben már neki is vetkeztem, egyenruha, hátizsák, ing, sipka, csizma, alsónadrág, minden belekerült az üregbe, nem maradt rajtam semmi, csak amit ingyen kaptam a természettől. Szappanom, sajnos, nem volt.

Fölfedeztem azonban egy kevés homokot az erdő széle mellett elfutó száraz ér aljában, szappan hiányában az ilyen finom homok is jó szolgálatokat tesz, akinek a bőre nem túlságosan érzékeny és mindenekfelett valónak a hathatós tisztálkodást tartja. Különösen jól szolgál az ember fején, ha sok a haj. És nem bizonyos, hogy nem került-e a hajba bizonyos élősdi, amely végig az összes frontokon majdnem makacsabb ellensége a katonának, mint az orosz. A homok nyomorgatását nem állja ez a konok ellenség, ha még oly cudarul ragaszkodó természete van is.

Hála az Úristennek, rövid vártatva csakugyan lezuhogott a zápor. Hatalmas pászmákban paskolta végig a vidéket s az öreg égerfa alatt engem is. No, elég vizet kaptam! És erélyesen munkába vettem a homokot. Telemarkú dörzsölési manipulációim alatt valamely kényesebb bőrből alighanem a vér is kiserkedt volna, az én napbarnult bőröm oda se hederített a kínzásnak. Voltaképen lónak se való művelet volt bíz ez, de nagy szükség volt rá, úgy éreztem magamat ott a zápor paskolásában, mintha épen most kerültem volna diadalmas liliomtisztaságban a világra. Tobzódtam a bőséges vízben, mint a kacsa.

Rám esteledett.

A zápor nem sokáig tartott, elverte a szél s nem is igen egészen félóra mulva már megszakadoztak az imént még sűrű viharfellegek és itt-ott kivillantak a csillagok is. A nagy melegben kőkeményre szikkadt talaj oly mohón beitta a rázúduló esővizet, hogy ennek a sok víznek jóformán alig maradt valami nyoma,—»meg se kottyant«—amint felénk mondani szokták,—a földnek a bő áldás. Háromszor is annyi elkelt volna. Nekem így volt jó, szárazban szedhettem ki a faoduból oda berejtett holmimat és szárazban öltözhettem föl. Heiszer bácsi ajándék-csizmáira egy csöpp sár sem ragadt. A nagyszerű »kacsázás« után viszont arra is elég frissnek éreztem magamat, hogy ismét »Marschbereit« állapotba helyezkedjem és tovább folytassam az utat.

A beálló sötétségben ez azonban lehetetlen volt, ott kellett maradnom reggelig és úgy kellett elhelyezkednem az alvásra, amint épen lehetett: háttal nekitámaszkodva az öreg égerfának, ülő helyzetben, mint valamely zsúfolt vasúti kocsiban. A legszélső vonalak Grabenjeiben a megfigyelő posztok mind így alusznak... Ezért a Dienstverletzungért szabály szerint ugyan huszonöt pálca járna ki, a baka azonban még álmában is meg szokta érezni az inspiciáló fölebbvalót s a veszélyes pillanatban már nyitott szemmel jelenti, hogy »semmi előfordulás nem adta elő magát... melde hórzam«.

Hány óra lehetett, amikor kényelmetlen helyzetemben végre mégis sikerült elaludnom, nem tudom. Nem szundíthattam azonban sokáig, mert még ugyancsak álmos voltam, midőn valamely ösztönszerű érzés hatása alatt hirtelen fölnyitottam szemeimet és fülelni kezdtem.

Első benyomásom az volt, hogy talán álmodtam... néhány pillanat múlva azonban meggyőződtem róla, hogy nem érzékeim játékáról van szó.

Jár itt valaki...

Sőt nem is valaki, hanem valakik... Ketten lehetnek, amint a csendesen pusmogó rekedtes hangok csakhamar elárulták.

Óvatosan föltérdeltem és markomban szorítottam a Manlichert.

Nyugodtnak és biztosnak éreztem magamat a dolgomban.

Nem támadok meg senkit, de jaj annak, aki támadásra kényszerít...

A két ember lengyel nyelven beszélgetett.

Az első mondatokat nem értettem, körülbelül húsz-huszonöt lépésnyire lehettek tőlem, közvetlenül az erdő szélén, rövid vártatva közelebb kerültek éjjeli fekhelyemhez és most már meg tudtam érteni beszélgetésüket. És meghallottam a csörrenést is a sötétségben, ami vagy a tábori ásóhoz ütődő szuronytok, vagy a kulacs hangja lehetett... Ez intő jel volt arra, hogy katonák—orosz gyalogosok—és nyilván ezek is szökevények...

A gyanu nem lepett meg váratlanul, amúgy is tudtam, hogy ezen a messzeterjedő vidéken sok ilyen csapattestétől elmaradt szökevény csatangolhat, azokon kívül, akikkel már találkoztam. A lengyel nemzetiségű orosz katona az első kínálkozó alkalommal megszökik. Nyilvánvalónak látszott, hogy ez a két ember is ebbe a kategóriába tartozik.

Gürüzdölő, rekedt, parasztos hangok voltak. Afféle alja parasztok lehettek.

—Nem jól megyünk... morogta türelmetlenül a vastagabbik hang tulajdonosa.

—Jól megyünk, ha mondom—válaszolta a másik.

—A másik oldalon volt...

—Ezen volt, nem a másikon.

—Az erdő ezen az oldalon van és nem a túlsón...—dörmögte a másik.

Pillanatnyi csend után ismét a kételkedő természetű paraszt szólalt meg:

—Bizonyos, hogy a goszpodin Rotmister (kapitány) is a halottak között volt?

—Bizonyos,—mondotta határozottan a másik—tulajdon szememmel láttam, hogy megdöglött... Feje berepült egy ló hasába, maga ott fekszik szélrül a saját lova mellett. És azt is tudom, hogy sok pénz volt nála. És az is bizonyos, hogy azóta itt még nem járt senki. Azért mondottam, hogy vissza kell jönni és megszerezni a pénzt. Neki már nem kell, mi beérjük vele holtig. Annyit ihatsz, Sandre, amennyi beléd fér és nem kell többet robotába se járnod. Goszpodin leszel holtod napjáig.

—Az...—mormogta a rekedt—kivált ha meg nem fognak és föl nem akasztanak.

—Most már nem fognak meg... messze vannak ide... A mundért, levetjük, a fegyvereket elássuk, beöltözünk a magunk köntösébe, aztán kereshetnek. Ne járasd hiába a szádat, mert becsapom!

—Jó, jó... Nagyon is elbízod magad. Az este is csöpp híjja volt, hogy az a veresfejű csertovka meg nem látott.

—Ebben az egyben igazad van... a veres csertovka szinte meglátott. Ettől a csertovkától félni kell, Sandre... azt gondolom, hogy gonosz lélek és nem ember. Nem fiú és nem leány... az ördög kölyke. Ha utánunk leskelődik, baj van... Tüzet fú ránk és eléget.

Elhallgattak.

Feszült figyelemmel kísértem a halk beszédet. Kit néztek ezek a babonás parasztok »csertovkának«, ami voltaképen nőstény ördögöt jelent? S a hozzá ragasztott »veresfejű«?... Mint a villám suhant keresztül fejemen egy fantasztikus gyanu, de ezt azonnal elhárítottam magamtól, annyira képtelennek látszott.

A hullarablásra lopakodó parasztok tovább mentek.

Hagytam, hogy menjenek.

Amikor már a legkisebb nesz is megszűnt és ismét az éjszaka csendessége nehezedett a sötétségre, másodszor is kísérletet tettem az alvásra. A jó szándék azonban csak nagyon tökéletlenül sikerült. Hol félóránként, hol óránként mindegyre fölriadtam és ösztönszerűen hallgatóztam... mintha éreztem volna, hogy bármily nagy csendesség vesz is körül, nem vagyok egyedül. Ez a sajátságos érzés módfelett kellemetlenül hatott rám. Értelmem hiába döntötte el, hogy gyanakvásomnak nincs semmi alapja, egy titokzatos belső ösztön folytonosan arra ingerelt, hogy jól figyeljek minden legkisebb jelre, mert lesz köztük olyan is, mely el fogja árulni az igazságot. De miféle igazságot?

Hiába, nem volt nyugtom.

Még alig pitymallott—kora hajnali félhárom óra tájban—és már véglegesen ébren voltam. Szó sem lehetett róla, hogy ismét beburkolódzam köpenyegembe és újra haszontalan kísérleteket tegyek az alvásra. Helyesebb, ha rágyújtok egy cigarettára, magamra kapcsolom holmimat és tovább folytatom vándorlásomat délnyugat felé. Ezenközben majd elpárolog érzékeimből a gyanu is.

TIZENHARMADIK FEJEZET

A dolog annyira lehetetlen volt, hogy józan értelemmel egyhamarjában föl sem lehetett fogni, és íme, mégsem volt képtelenség és nem volt képzelődés, hanem valóság: az a gyorsan hozzámsiető vézna teremtés az ő apró szemeivel, fintorgató mókus-orrával, sipka alá szorított dús vörös hajával és kevélyen előreálló mellével—Regina volt, a harapós vadmacska, akinek apró foganyomát most is meg lehetett látni a kezem fején.

Amikor egészen közel érkezett hozzám, elmosolyodott és maga alá kapva az orosz köpenyből részére átformált köntöst, gyorsan leült a földre.

—Csakhogy itt vagyok...—mondotta elégedetten és ismét mosolygott.—Ha kibámultad magadat, adj kérlek valamit ennem, mert nagyon éhes vagyok... tegnap dél óta semmit sem ettem...

Borzasztó ostoba képet vághattam, pedig nem tartozom azok közé, akik bármily váratlan dolog fölött sokáig szoktak eltünődni. A kis Regina hirtelen kibukkanása—szórul-szóra a sötétségből—azonban oly hihetetlenül gyorsan lepett meg, hogy kisodródtam a rendes nyugodt kerékvágásból és csöpp híján szinte elvágódtam. Csak akkor ocsúdtam föl mozdulatlan bámészkodásomból, amikor másodszor is rámszólt, hogy adjak valami ennivalót, mert nagyon éhes.

A zsák egy pillanat alatt lenn volt a hátamról s leküzdhetetlen meglepetésemben még mindig bizonytalan kézzel kotorásztam ki belőle az elemózsiát: kenyeret, kolbászt, szalonnát, egy darab füstölt oldalast... és egy lenvászon tiszta kendőcskét abrosznak. Mindezt szó nélkül elébe raktam és intettem, hogy egyék.

Most ugyanaz történt, ami legelső találkozásunk alkalmával: a leány oly mohóságával az éhségnek esett neki az ennivalónak, mint egy vércse. Ott volt előtte a késem, de körmeivel tépte le a kenyér darabját és azokkal szakította szét az erősen foghagymás kolbászt is. Biz ez nem volt valami szép látvány, de csakugyan nagyon éhes lehetett, hogy így falt, mint—mondom—a vércse. Aki sohasem érezte, hogy mi az éhség, az hamar készen van a szigorú rosszalassal, mert fogalma sincs róla, mi fölött ítélkezik.

—Ne olyan mohón, Regina,—intettem oly nyájassággal, amennyi csak hangomtól kitelt, hadd lássa, hogy ismét a régi testvéri indulattal vagyok iránta—ráérsz, van elég.

—Éhes vagyok...—válaszolta mentegetődzve, inkább a szemeivel.

Nem háborgattam éhsége további mohó csillapításában, hanem leültem vele szemközt a fűbe és szótlanul néztem, mint pirul ki lassanként vértelen, sápadt arca és mint csillan meg apró, leskelődő szemeiben az élet. Megállapítottam, hogy elválásunk óta jóformán semmi változás sem történt rajta. A cipője volt mindössze ványoltabb és a rajta levő ruha kopottabb, az orosz köpenyből gyártott felső eléggé ép állapotban volt, a bugyogó baltérde táján mutatkozott csak egy jókora lyuk, amely alól kilátszott térdének fehér bőre. Mindent egybevetve, azonban elég jóravaló snájder-munkát végeztem ezzel a köntössel, az idő csak megviselte, de nem mállasztotta szét a sok vesződséggel összeszerkesztett kontár-művet.

Néma szemlélődésem közben lassanként ismét belezökkentem rendes kerékvágásomba és visszanyertem nyugalmamat is. Kicsit mintha már resteltem volna, hogy az imént annyira kilódultam a rendes nyomból. Volt már úgy, hogy hasonló váratlan villám máskor is lecsapott orrom előtt, mégsem inogtam meg olyan mértékben, mint most... tehát miért épen most?

Amikor a leány félretolta maga elől az ennivalót, ismét megszólalt:

—Van vized?

—Vízzel, sajnos, nem szolgálhatok, igyál egy korty lengyel pálinkát, az van. Van még egy kevés otthoni sligovicám is.

Elkomolyodott s a fejét rázta.

—Pálinka nem kell,—mondotta lassú, szégyenkező hangon és félrenézett—megfogadtam, hogy soha többé nem iszom pálinkát.

—Már pedig a füstölt holmi azt kívánja.

—Nem iszom soha többé...—ismételte kelletlenül, mintha nehezére esett volna, hogy erről beszélnie kell—tudhatod, hogy miért...

Intettem, hogy sejtem, ez azonban nem ok.

—Nekem épen elég ok, hogy szégyennel gondoljak vissza arra, ami akkor éjjel történt... De annak is te vagy az oka! Megrészegedtem és annak te voltál az oka.

—Lehet...

—Nem lett volna szabad megengedned, hogy kétszer is igyam. Egy korty nem ártott volna meg... amikor unszolásodra másodszor is ittam, az már megártott. Az egész világ forgott velem... nem is tudtam, hogy mit csinálok... mindenféle csunyaság megjárta szédelgő fejemet, azért viseltem magam úgy, mint egy bolond...

—Hagyjuk ezt, Regina... rég volt.

Felém fordította élénk tekintetét és gyorsan megszakított.

—Nem akarsz erről beszélni és ez szép tőled... de én azt is erősen föltettem magamban, hogy amint találkozunk, rögtön meg fogom neked magyarázni, hogy miért vesztettem el annyira eszemet, hogy fölháborodásomban... oktalan dühömben, mert arról van szó... még a kezedbe is haraptam, csakhogy eleressz és megmeneküljek...

Ránéztem. Ez a fordulat újság volt előttem.

—Megmenekülj? Mitől akartál megmenekülni?

—Föltettem magamban, hogy amint meglátlak, azonnal megmondom neked az igazat... hátha megérted, hogy miféle szamárságra gondoltam és meg fogsz nekem bocsátani.

—Sohse haragudtam rád,—szakítottam félbe az izgatott hangba átsikló beszédet—csak mérges voltam egy kicsit, amiért megvérezted a kezemet, holott pedig én jót akartam. Nem akartalak kiereszteni, mert láttam, hogy nem vagy felöltözve és be vagy csípve, ennyi volt az egész.

—Ennyi,—intett fejével a leány—az én szédülő fejemben azonban az a gyanu égett, hogy szándékosan itattál le és ebben az állapotban akarsz szeretőddé tenni... Itt van, most kimondtam! És nagyon boldognak érezem magamat, hogy kimondhattam, mert ezzel a vallomással akarok vezekelni és ezzel akarom magamat érdemessé tenni a bocsánatodra...

Borzasztó rosszul kezdtem magamat érezni... Elszoktam minden hasonló beszédtől s meghökkentett a leány szemeiből előtörő köny is, mely lassan pergett végig vérvörösre tüzesedett arcán és hullott kicsiny kezefejére, anélkül hogy érezte volna...

Hirtelenében azt sem tudtam, hogy kellene-e valamit mondanom, vagy talán nem is illenék, ha meg akarnám nyugtatni, hogy helytelenül gyanusított. Mintha egy ösztönszerű sejtelem azt tanácsolta volna, hogy ezt ne mondjam ki.

—Jól tetted, Regina, hogy megmondtad az igazat,—válaszoltam hosszas habozás után, nehogy csak egy igével is többet találjak mondani a kelleténél—legalább tisztán látjuk, ami történt, bár erre részemről nem volt szükség...

Észrevettem, hogy nem érti a választ, de hiszen épen azt akartam.

—Nem volt?—kérdezte halkan.

—Nem.

—Tudtad, hogy mit gondolok rólad?

—Tudtam.

—Miért nem kiáltottál rám, hogy buta vagyok?

—Hitted volna?

—Talán elhittem volna...

—Másnap.

—Lehet, hogy már azon az éjszakán.

—Azon az éjszakán nem lehetett veled beszélni.

—Igaz... Ittas voltam.

—Inkább dühös.

—Inkább ittas...—erősítette szégyenkező hangon a leány, miközben lopva—hogy ne lássam—letörölte kezefejével a pilláira szivárgó könycseppet és valamivel nyugodtabban fordult felém—ha nem így lett volna, eszembe se jutott volna, hogy gyanusítsalak. Nem akkor történt először, hogy egymás közelében aludtunk, de addig sohasem voltam részeg. Mindennek az az átkozott pálinka volt oka.

Megpróbáltam csavarni egyet a dolgon.

—No, az én szegény szilvóriumom most már elegendően kikapott, Regina, adj neki pardont és ne szidd többet. Úgy sem igen van már belőle több egy-két kortyocskánál, ami pedig volt, az elmúlt. Isten hírével mars be a lyukba... sülyesszük el és hagyjuk ott.

—Jól van, hagyjuk ott, de igazán nem haragszol?

—Mondtam már, hogy egy percig sem haragudtam.

—De azt nem mondtad, hogy örültél, amikor otthagytalak.

—Nem örültem.

—És azt sem mondtad, hogy sohasem gondoltál rám...

Éreztem, hogy lehetetlenség kirukkolnom az igazsággal, de meg voltam győződve arról is, hogy a tiltakozásnak sem adott volna hitelt. Valamely rejtelmes női ösztön súghatta meg neki az igazságot és ezt hasztalan próbáltam volna megingatni.

—Ebből is láthatod,—dunnyogta csendes hangon—mennyire nem voltam eszméletnél, amikor azzal a butasággal gyanusítottalak. Igérem, hogy többé nem teszem... ezután mindig tiszta lesz a fejem és sohasem fogok elbizakodni. Igen, ezután egy pillanatra sem fogom elfelejteni, hogy milyen semmi vagyok a világon és mennyire nincs jogom olyan szándékot föltételezni rólad, amire nem is gondoltál.

Ez megint olyan beszéd volt, amelyre egyetlen szó választ sem adhattam. Mondom, felette rosszul éreztem magamat...

A leány egy ideig szótlan érzelmességgel nézett maga elé, majd hirtelen fölkapta fejét és dacosan így szólt:

—Nem baj! Az a fő, hogy ismét itt vagyok.

Felugrott és leverte a ruhájára ragadt fűszálakat.

—Gyerünk innnen!—folytatta sürgető hangon—ez a vidék nem barátságos, sok mindenféle csavargó bujkál az erdőségben... szökött katonák, mindenre elszánt gonosz emberek... találkoztam velük, tudom, hogy mennyit érnek. Jó lesz, ha minél messzebbre kerülünk erről a vidékről. Én is segítek, mit vigyek?

—Amim van, azt elbírom egyedül is. De hát te? Nincs semmi podgyászod?

—Nincs. Igy járok folytonosan a nyomodban, ahogy látsz...

—Az én nyomomban?

—Igen, a te nyomodban,—mondotta halkan a leány, miközben megragadta kezemet és szinte húzott maga után, csakhogy minél gyorsabb haladásra kényszerítsen—gyerünk, gyerünk! Útközben majd elmesélem, hogy miképen voltam folytonosan a nyomodban, mint a kopó kutya... de most gyerünk!

Gyöngéden megszorítottam a sovány kis kezet, de nem éreztem, hogy ez a hideg kéz ettől az érintéstől melegebb lett volna. A leány ajkai körül azonban megjelent egy alig észrevehető elégedett mosoly és valami lehelletkönnyű árnyéka a remegésnek...

Eközben oly sebesen szedegette lábait, hogy alig tudtam vele lépést tartani.

—Igy nem sokáig bírjuk, Regina.

Rám nézett és csak annál gyorsabb haladásra ösztökélt.

—Ha átkerülünk a jezernicai völgybe, ott már nem kell sietni. De most kell... kell!... én tudom, hogy kell!...

A rangos tekintély kedvéért, nehogy azt higyje ez a »civil Person«—amint szegény Morelli kapitány úr mondani szokta—hogy »a schneidig katona nem mindent tudja«, odavetőleg rögtön megjegyeztem:

—Én is tudom, hogy hol vagyok.

—Lehet... De nem tudod eléggé, különben jobban sietnél.

—Ennél sebesebben már csak a gyorsvonat megy...

A leány fejcsóválva vetett egy pillantást hatalmas csizmáimra.

—Kár volt elcserélni cipőidet ezekkel a nehéz Stieflikkel, amikben alig tudsz menni. Ha a szerencse ellenünk fordul és úgy lesz... hogy szaladni kell—mint ahogy néhányszor nekem kellett és épen akkor, amikor azt gondoltam, hogy teljes biztonságban érezhetem magam—nem tudom, hogy ezeket a nehéz csizmákat nem kell-e majd lehúznod és a hátadon vinned.

—Efféle gyalázat énrajtam nem eshetik.

Válasz nélkül hagyta az önérzetes tiltakozást és tovább sietett. Észre kellett vennem, hogy sokkal jobban ismeri ezen a vidéken a járást, mint én, pedig az ilyen magamfajta »erdei« ember szimatja évek mulva is pontosan elvezeti birtokosát azokon a helyeken, ahol egyszer már megfordult.

A rövid déli pihenőt leszámítva, úgyszólván egész nap szakadatlanul mentünk s az egész hosszú idő alatt talán kétszer-háromszor állt meg néhány pillanatra, hogy az egymást keresztező ösvényfélék között tájékozódjék és ismét megtalálja a számunkra legalkalmasabbnak mutatkozó helyes irányt. Titokban azt a fáradhatatlan kitartást is megcsodáltam, mely ezt a külső formáiban törékeny teremtést úgy hajtotta előre, mintha vézna alakjának minden egyes izmát acélrúgók feszítették volna. Valóságos bivaly voltam hozzá képest, nagyobb energiát azonban képtelen lettem volna kifejteni. Igaz, hogy súly dolgában legfölebb könnyű őz számba mehetett volna az utána törtető bivaly mellett...

Esti fél nyolc óra tájban, persze a legnagyobb titokban, kénytelen voltam egy kakaslépésnyire közeledni Regina álláspontjához a csizmákra nézvést,—bakancsban sokkal könnyebben jut előre az ember, mint csizmában... Konok magyarok ezt azonban nyíltan el nem ismerik. Világért sem árultam volna el, hogy a »teljesítőképesség« határvonalán gázoltam pompás csizmáimmal és ha még eltart vagy egy-két óráig ez a megerőltető mars, megtörténhetik velem a gyalázat, mely ellen önérzetesen tiltakoztam: kénytelen leszek levetni, egyébként—mondom—pompás csizmáimat...

Erre azonban nem került a sor, Regina egy lankás magaslat tetejére érkezve, megállt és ernyőt formálva szemei elé a tenyeréből, figyelmes vizsgálat alá vette az előttünk kibontakozó tájat.

A leereszkedő esti homály dacára itt már én is pontosabban tájékozódtam.

A fölperzselt Rudnik község hamurakásai körülbelül másfél kilométernyire délnyugatnak szomorkodtak ugyanoly állapotban, mint ahogy utoljára láttam őket. De már nem füstölögtek. Az időközben lezuhogó esőzések végkép kioltották a bennük még lappangó tüzet s az itt-ott szabadon fölmeredő falomladványokból is lemállasztottak egy csomót. Mindössze a téglából épített templom kormos falai állottak érintetlenül a közelükben elterpeszkedő hamurakás mellett, amely két héttel ezelőtt még parochia volt és otthona az orosz pópa nagyszámú családjának.

A tőlünk balkézt eső erdei tisztáson levő urasági kastélyon és melléképületein nem lehetett változást észrevenni.

Minden olyan állapotban volt, mint ottlétem rövid ideje alatt.

Semmi hajlandóságot nem éreztem, hogy azok között a falak között keressek éjjeli szállást. A kimondhatatlan piszok és rondaság, amit e bemocskolt kastély valamennyi szobájában láttam, még most is émelyített. Szinte érezni véltem a rettenetes bűzt, mely akkoriban orromba marta magát és napokig bántott.

A leány abbahagyta a vizsgálódást és elégedetlenül rázogatta vörös fejét, miközben valami affélét mondott, hogy nincs tisztában a dologgal, hiába erőlteti a szemeit.

Rám nézett és vállat vont.

—Nem tudom, hogy megreszkirozzuk-e?

—Mit?

—Azon gondolkozom, hogy tanácsos-e bemenni abba az összerondított Kastelbe, vagy nem tanácsos...

—Voltál ott?

—Persze hogy voltam.

—Akkor tudhatod, hogy abba pedig bemenni nem tanácsos...

A leány intett, hogy ez igaz.

—Annyi undorító piszkot még el sem tudtam képzelni, mint amennyi ott van egy rakáson,—dunnyogta útálattal—de nem is a szobákba akarok én bemenni, hanem csak az udvarra, vagyis inkább az udvar végiben levő filagóriába. Ütött-kopott rongyos filagória, de a fedele nagyrészt még megvan és megvéd az eső ellen.

Hirtelen eszembe jutott, hogy ennek a filagóriának a közelében találtam meg a gyufatartómat s ez a meglepő fölfedezés keltette életre bennem a gyanut, hogy ahol a gyufatartó van, ott kell valahol lennie a leánynak is... a dolog azonban akkor még annyira képtelennek látszott, hogy kivetettem agyamból. Holott pedig úgy volt, ahogy gyanakvó ösztönöm megsejtette...

Az ég tiszta és csillagos volt.

—Inkább itt maradok éjszakára, ahol vagyunk,—válaszoltam a leánynak—esőtől nem tartok, szép, meleg, csillagos éjjel lesz.

Rögtön le is akartam kapcsolni vállamról a cókmókomat, Regina azonban nem engedte.

—Nem maradhatunk itt, mert megázunk. Ezen a mi vidékünkön—mert ez már majdnem a mi vidékünk—úgy van, hogy ha egyszer elkezdi, akkor minden nap esik. Ma pedig még nem esett. Csak tudnám, hogy nem leskelődik-e ott lenn egypár kucsmás... Schwein...

—Ilyen messzire nem csatangolnak.

—Tévedsz! Elcsatangolnak ezek akármilyen messzire, ahol rabolni lehet, vagy azt remélik, hogy arra vetődő embereket kirabolhatnak. Mit kockáztathat az ilyen szökött katona? Legfölebb a bőrét. Ez pedig már csak félig az övé.

—Van ezek között is jóravaló ember.

—Nincs!—erősítette heves hangon a leány—ahánnyal csak találkoztam, az mind alávaló gazember volt.

Hát hiszen persze, persze... Okos ember azonban óvatosan kerüli ennek a dolognak körülményesebb megvitatását és nem feszegeti a magyarázatot. Főleg pedig óvakodik valamiképen megsejtetni, hogy ebben a restelni való komiszságban katona és katona között nem igen lehet különbséget tenni... Láttam effélét is eleget. S ha még oly kegyetlen büntetés fenyegeti is az embereket, a szemeik elé kerülő szoknya nincs tőlük biztonságban. Egy pillanat alatt megvakul, megsiketül és gazfickóvá aljasodik még a tisztességesebbje is. Van ritka kivétel, de nem sok.

Reginát természetesen meghagytam abban a hitében, hogy ily alávaló fickók csak az ellenség soraiban találhatók.

—Mein Gott...—habozott elégedetlenül a leány—igazán nem tudom, hogy megkockáztassuk-e...

Megmaradtam amellett, hogy a szökött katonák ilyen messzire nem csatangolnak. Regina eleresztette füle mellett megjegyzésemet és hirtelen határozott.

—Tudom már, mit kell tenni! Maradj itt, mindjárt jövök...

—Mit akarsz?

—Megnézem, nem leskelődik-e ott valaki, azután visszajövök.

Megragadtam a kezét és nem bocsátottam.

—Csak nem képzeled, hogy eleresztelek?

A leány vékony ajkai körül mosoly játszadozott, miközben végignézett rajtam és valami utánozhatatlan kicsinyléssel így szólt:

—Csak nem képzeled, hogy erre engedélyt kérek tőled?

Lám! Ez úgy vágott, mint a borotva.

—Nem magamért mondom,—folytattam egyszerre lehűlve és nyomban el is eresztettem a kezét—hanem miattad... Ha nem tetszik—nekem így is jó. Mindenki azt cselekszi a maga bőrével, amit akar. Nem parancsolok veled, de te sem szólhatsz abba, amit én csinálok.

Visszalöktem vállamra a Manlichert és nekivágtam egyenes vonalban a mintegy félkilométernyi távolságban levő kastélynak. A leány megérezte, hogy ezúttal mindenféle tiltakozás haszontalan munka lett volna, szó nélkül jött s nem vette át a vezetőszerepet sem. Egymás mellett kerülgettük a lecsapódó esti harmattól már nedves fűcsomókat.

Mire az épület közelébe értünk, egészen beesteledett.

—Várj...—súgta halkan a leány—nem tanácsos fejjel nekimenni a falnak...

Nem hederítettem rá és nem engedtem, hogy megfogja a karomat. Tökéletesen megbíztam a ragadozók finom ösztönében, melyből jókora adagot oltott belém a természet és életmódom s minden aggodalom nélkül állottam meg az épület udvarán, amely elhagyatott, csendes és épen oly rettenetes szemetes volt, mint amikor utoljára láttam. Egy pillanatig sem tartottam attól a veszélytől, hogy valamelyik ablakból lepuffanthatnak.

—Sohse nézegess körül, fiacskám,—biztattam nyugodt hangon a tágranyílt szemekkel ide-odavizsgálódó leányt—nincsen itt senki.

—Úgy látszik,—bólintott fejével, miközben folyton szemmel tartotta az esti homályból sötéten ránkmeredő ablakokat—hogy csakugyan nincs...

Az összezúzott ablakok kicsorbult széleikkel úgy tátogtak az emberre, mint egy-egy fogatlan fekete száj. Élet sehol sem mutatkozott. Mindenütt feketeség, mozdulatlanság és nyugalmas csend. Igazi elátkozott kastély lett volna ez a népmeséből, ha az ablakokon és ajtókon kiáramló rettenetes bűz nem riasztotta volna az embert a valóságra.

Hátráltam, mintha fejbe ütöttek volna.

—Gyerünk innen, Regina! Ezt a büdösséget nem bírom el...

—Én sem...—fintorgatta orrát undorodva a leány.

Kimenekültünk az udvarról a kastély egykori parkjába, egészen a rozoga filagóriáig, amelyről Regina beszélt.

Idáig nem jutott el a szobákban fölhalmozott rondaság bűze, lélegzetet lehetett venni és meg lehetett maradni, ha egyáltalában itt akarunk maradni éjszakára. Nekem most sem tetszett ez a terv. Szívesebben aludtam volna künn az Isten szabad ege alatt.

Regina viszont makacsul megmaradt amellett, hogy okosabb, ha itt maradunk az ócska filagória fedele alatt, mert itt nem fog nyakunkba szakadni a zápor, amely ma éjjel okvetlenül le fog zuhogni. »Mert ma még nem esett«—ismételte talán tizedszer is.

Beléptem a filagóriába, vaktában levertem egy valaha fehérre festett kerti asztalról a port és ráraktam cókmókomat. Ezt is találomra. A sötétségben semmit sem lehetett látni. Gyertyám, amit meggyújthattam volna, nem volt. Vaksi szemmel matarásztam hátizsákomban elemózsia után, hogy valamiféle vacsorát adhassak a leánynak és néhány kiadós falattal a magam lázadó gyomrát lecsendesítsem. Kenyér, száraz lengyel kolbász és sajt volt a menázsi. Szótlanul ettünk.

—Legalább a kis villamos zseblámpám volna itt,—mondottam majszolás közben—igaz! hiszen nálad hagytam, Regina.

—Igen, nálam maradt, de már nincs meg,—válaszolta a leány—útközben valahol elvesztettem... Már nem is tudom, hogy hol. A többi holmid, ami nálam maradt, ott van most is a barlangban, ahol lerészegedtem... tudod... az erdőben... A kis zseblámpát magammal vittem, amikor elindultam utánad, hogy megtaláljalak és bizony valahol elvesztettem. Sokszor kellett szaladnom, nem csoda, ha kiesett a zsebemből és az sem lett volna csoda, ha magam is kiestem volna a világból...

A sötétségben nem láthattam a leány arcát, a mélabús hang azonban sürgős visszavonulásra intett. Jó lesz nem rálépni arra az útra, ahová ennek a hangnak tónusa vezetne... s amely útnak a végéről jelenlegi—nem egészen nyugodt—hangulatomban nem állhattam jót...

—Szomjas lehetsz, Regina,—kanyarodtam vissza a közömbös országútra—vízzel azonban nem szolgálhatok, csak pá... Ohó! Ki se mondom.

—Hiába mondanád,—hangzott a válasz a sötétségből—az a csúfság csak egyszer eshetett rajtam... Igaz, hogy nagyon szomjas vagyok, de reggelig majd csak kibírom. Ha elalszom, elfelejtem szomjúságomat is. Már pedig hamar el fogok aludni. Te nem vagy álmos?

—De bizony az vagyok én!

Visszaemlékeztem, hogy ebben a filagóriában egy rongyos díványt is láttam a sarokban valahol, ha ugyan ez a lefityegő bőrrongyokkal szomorkodó ócskaság díványnak volt nevezhető. Elindultam, hogy kitapogassam, merre van. Rá is akadtam, Regina azonban rámszólt:

—Csak nem akarsz azon a piszkos díványon aludni?

—Én? Nem rólam van szó...

—Sehr schén!... Nagyon kedves, ha ezt a piszkos díványt nekem szántad.

—Dehogy szántam! Csak gondoltam, hogy hátha!... nem is olyan piszkos... Ráterítem a köpenyegemet.

—Köszönöm, ne terítsd rá a köpenyegedet, megleszek itt is, ahol vagyok.

Abbahagytam a kínálkozást. Elvégre egy ilyen leszakadt féderes, szúette, ócska jószág nem kecsegtet túlságos kényelemmel, ennélfogva tehát vigye az ördög, elleszek reggelig én is itt, ahol vagyok.

Beburkolództam köpenyegembe, ráhajtottam fejemet a hátizsákra és elnyúltam a földön, mint egy fáradt komondor. Egy darabig még hallottam a leány szabályos lélegzet vételét, azután mintha a filagória üres ablakain becsapó szél hűvösséget is éreztem volna... s valami egyhangú zajt a fedelen... Az ám, alighanem megeredt az eső... Reginának igaza volt.

Esik.

Félálomban mintha a villámok fényét is megérezte volna lecsukott szemem, a mennydörgést azonban már nem hallottam.

*

Mire másnap reggel—jó későn—hat óra tájban kinyitottam a szemeimet, Regina már fenn volt és épen tömött vörös hajának megfékezésével bajlakodott. Módfelett rakoncátlan természetű volt ez a dús vörös hajzat, amely ékességnek bizony csak a legnagyobb jóakarattal lett volna nevezhető. Azelőtt is sokszor elcsodálkoztam a nagy türelmen, melyet lefésülésére fordított, hogy úgy, ahogy rendes kontyba tudja kényszeríteni fején, most is csodálatosnak találtam a dolgot. Hja, persze, a paradicsom Évájának hiúsága legyőzi még az ily hirtelen föllobbanó természetű teremtményt is, amilyen ez az ugyancsak ingerlékeny, néha egész a nyers durvaságig vagdalkozó természetű Regina volt... Ha ugyan hitte, hogy bronzvörös haja ékesség és dísz. Bár hiszen, ha nem hitte volna, nem fordított volna rá annyi türelmes gondot és nem próbálta volna tízszer-húszszor is lesimítani a halántékaira és homlokába tolakodó engedetlen hajszálakat.

Amikor észrevette, hogy ébren vagyok, élénken intett:

—Látod, hogy igazam volt! Olyan eső zuhogott, hogy enélkül a filagória nélkül bőrig áztál volna.

—Azt akarod mondani, hogy a te bölcs tanácsod nélkül...

Elmosolyodott, miközben a sipkát a fárasztó türelemmel végre rendbehozott »frizura« veszedelme nélkül igyekezett fejére illeszteni.

—A tanács is valami, de a filagória a fő. Igaz, hogy még egyszer nem aludnék ezen a kemény padlón... minden porcikám fáj.

—Igy járnak a rossz gyerekek, akik nem hallgatnak jó apjuk szavára!—mondottam kenetesen s a másik pillanatban már talpon is voltam, hogy szintén kirázzam csontjaimból a poros padló barátságtalan keménységét—kommandíroztalak erre a fájn dívánra, de nem tetszett.

—Rá se lehet feküdni, mert olyan öreg, hogy leszakad.

—No, alattad nem szakad le.

Vártam a hasonló célzásra máskor mindig elkövetkező goromba választ, ez azonban elmaradt. Lehet különben, hogy nem is hallotta tagjai véznaságának ez újabb meglegyintését, mert példámat követve, szintén a köpenyege kiporolásával volt elfoglalva. A por ujjnyi vastagon borította a padlót. Ebben a porban feküdtünk, mint két malac. Olyanok is lettünk tőle, mint a malacok. Alig vártam, hogy valamiféle mosdóvizet találhassak.

Víz bőséges tömegben zuhogott az éjjel, edényféle azonban sehol sem volt, amely fölfoghatta volna, meg kellett tehát elégedni azzal a tócsával, amely közvetlenül a filagória előtt keletkezett. Ez is megteszi. Nem szabad finnyásnak lenni.

Lekuporodtam a tócsa szélére és megmosdottam.

Regina mosolyogva szemlélte a szegényes igyekezetet, de nem követte. Nem is követhette volna, mert fölkavartam a tócsát s a víz szürke lett az iszapos sártól. Későn vettem észre, hogy ezt a sáros iszapot is a pofámra locsoltam. Mindegy, nem szabad finnyásnak lenni...

—Én majd csak otthon fogok megmosdani—jelentette ki a leány s rosszalva csóválgatta fejét, amikor látta, hogy törölközőnek az ingemet neveztem ki. Valamibe azonban meg kellett törölköznöm. Az ingemen ott marad az iszap fotográfiája, ezt majd ki fogom mosni, ha ráérek és több víz lesz raktáron, mint itt... az, mondom, a fő, hogy nem szabad finnyásnak lenni.

Még el sem készültem a nagy tisztálkodással és Regina már nógatott, hogy siessek, tovább kell mennünk.

Igaza volt. A szél, úgy látszik, megfordult és most a kastély felől lengedezett felénk. Nehéz bűz furakodott szerencsétlen orromba, hiába ismételtem rendületlen konoksággal, hogy nem szabad finnyásnak lenni. Hej, hogy az istennyila nem ütötte tarkón azokat a ronda orosz parasztokat, akik azokat a szobákat oly hallatlan módon összepiszkították! Lehetetlenség volt kiállani a borzasztó bűzt...

—Menjünk, Regina...

Föl se szíjjaztam magamra a holmimat, csak fölkaptam az egészet és futottam... ki... ellenkező irányba az utánam lengedező szaggal.

Regina utánam...

Hallottam, hogy nevet, nyilván a nehézkesen szaladó »csizmás kandúrt« találta felette nevetséges látványosságnak, úri személyemben, de azt is hallottam, hogy tüsszög és folyton az orrát fújja. Ez kielégítette kárörömömet. Kikapott az én »horgas«-om is, de az ő fitos mókusa is megkapta a magáét, tüsszöghet, míg a penetráns ajándéktól megszabadul.

Ebben a kénytelen menekülésben most én mutattam meg neki, hogy mi az a Sturm-Schritt. Rohanva gázoltam keresztül sáron, pocsolyán, vakandtúráson, fűbuckákon és mindenen, ami utamba került, mint valamely szabadjára eresztett mozdony, mindaddig, míg csak azt nem reméltem, hogy az a rettenetes bűz már nem érhet utól.

Regina egy darabig vitézül állta a rohanást, a második kilométer után azonban kifogyott gyengécske melléből a »szusz« és kénytelen volt leülni a fűbe, hogy lélegzethez jusson.

Félórás »kurze Rast«-ot tartottunk. Ez a rövid pihenő arra is szükséges volt, hogy rongyos cipőit valami madzagfélével összekössük. Siralmas állapotban voltak, egyik rongyosabb, mint a másik. És semmi kilátás, hogy más cipőt lehessen szerezni.

—Eldobnám ezeket a fetzniket,—mondotta rezignáltam—de nem tudok mezítláb járni. Próbáltam, nem megy...

Ledrótoztam őket egy szál madzaggal, úgy, ahogy lehetett, azután megvígasztaltam:

—Ne búsulj... Amint ráérek, csinálok neked egy pár cipőt.

Elnevette magát.

—De már azt szeretném látni!

—Majd megmutatom. Snájder már voltam, lehetek sujszter is. Nincs annál könnyebb!... Most azonban auf, Regina! Gyerünk tovább... Mondom, nincs annál könnyebb,—magyaráztam, miközben tovább folytattuk a vándorlást, ezúttal lassúbb tempóban, mint eddig—az ember vesz egy darab bőrt, azt kihajtja, behajtja, kigörbíti, begörbíti, összevarrja és kész a cipő.

—Ojjé, hogyne!...—fintorgatta orrát a leány—főleg, ha nincs mit kigörbíteni-begörbíteni. Honnan vesszük a bőrt?

—Majd kitaláljuk ezt is. A köntösödet is úgy találtuk ki s lám, be remek munka lett. Kicsit gyűrődött, ennyi az egész, egyébként úgy áll rajtad, mintha rádöntötték volna.

—Hogyne, hogyne! Csak nem lehet begombolni...