Itt az agár aztán megrázkódik s ujra a mi Miklósunk lett.
Itt reggelre kelve az ólom-barát olyan beteg lett, annyira elvesztette az erejét, hogy még a kezét-lábát sem birta mozditani, hogy még jártányi ereje sem volt: hanem ott nyögött az ólom-nyoszolyában, még pedig ugy, mint a ki már hét esztendeig nyomja, az ágya szalmáját és mikorára a nap leáldozott, ő is kilehelte átkos páráját.
Ki örült ennek legjobban, mint a mi Kiss Miklósunk, meg a zöld király zöld leánya! Azért mindjárt papot, hóhért, vaskalapot hivattak: a pap összeadta, a hóhér seprőzte és az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte. Bezzeg volt lé, meg lé; boldog volt az, a kinek csak egy kanállal is juthatott; boldognak boldogtalannak húzta a czigány, szólt a muzsika.
Én is ott voltam a lakzis nép között. Szalma sarkantyum volt, ennek a taraja pedig uborkahajból. A Duna és a Tisza egy zsákban volt. Csak tánczolok, csak tánczolok, egyszer azonban meglök valaki és a szalmasarkantyum ugorkahéj pönögéje megakadt a zsákban. A zsák kiszakadt, a tengernyi viz pedig kiáradt; ugyannyira, hogy még Nekeresdi komámat is elsodorta. Szaladok a piaczra, veszek egy diót, s kétfelé hasitom. Az egyikbe beleültem, a másikkal pedig eveztem. Eveztem, eveztem, mindaddig, mig Nekeresdi komámhoz nem értem, de a kit mégsem találtam meg. A mint igy keresem, hát látom, hogy a part mellett egy czigánykovács ugyancsak veri a vasat. Ujra kiszaladtam a partra s azt mondtam neki: hogy tüstént csináljon egy kétágu horgot; de ő erre csak azt felelte: „Hogy biz ő nem ér rá, mert igen sietős dolga van, hanem inkább sz… egy kétágu horgot“ – melyet aztán neki akasztottam Nekeresdi komám orrának és igy szerencsésen kihúztam a partra. Ha nem hiszik kigyelmetek, hát nézzék meg, most is lukas ott az orra, a hová a kétágu horgot akasztottam.
Mikor a lakadalom és a mákos hetek elmultak: a mi Kiss Miklósunk, meg a felesége befogattak az aranyos-üveges hintóba hat seregélyszőrü paripát és a Miklós szülötte helyére hajtattak.
Itt még most is csak oly szomoruan sütött a tündöklő nap és csak oly szomoruan fénylett a fényes hold, hogy jobban se kellett; de alighogy meglátták a mi Miklósunkat, meg a feleségét az aranyos-üveges hintóban, azonnal kisütött a verőfényes nap és azonnal vigan fénylett a fényes hold.
Mi dolog ez, mi dolog ez? tanakodott magában a vén király, ki még ekkor is szép egészségnek örült. Ezért a birodalmában levő bölcseket és irástudókat összegyüjtette a maga rezidencziájába és föladta nekik a kérdést ilyeténképen:
„Fejtsék meg azt, hogy mi dolog az, hogy már 7 esztendeje annak, hogy a fényes holdat és a tündöklő napot a szegény ember két fia, kik most mint királyok uralkodnak – kiket az isten tartson meg erőben és egészségben – hazahozta; – de mind a fényes hold, mind a tündöklő nap csak oly szomoruan világitottak és most egyszerre mindkettő fényesen sugárzik“?
Erre fölállt egy vén irástudó, ki már oly öreg volt, hogy fehér szakála imhogy a földig nem ért és a maga lábán megse tudott volna állani, hanem hárman is fogták s szót szólt ilyeténképen:
– Hahó fölséges uram, annak nagy oka van! Azért volt a fényes hold és a tündöklő nap oly szomoru; mert örökös rabságban sinlett az, a ki voltaképen kiszabaditotta őket a sárkányok körmei közül. Az pedig senkisem egyéb, mint a hires Kiss Miklós, a szegény ember legkisebb fia, ki ép most hajtat be a fölséges király rezidencziájába hat seregélyszőrü lovon és a felesége is kiséri, ki a zöld királynak zöld leánya.
Erre a szóra belépett a fehér házba a mi Kiss Miklósunk a feleségével együtt.
Itt az urak és azok a nagy okos emberek mind felálltak előtte, még maga a vén király is, ki aztán elébe ment, megölelte, megcsókolta és a saját biboros-bársonyos trónusához vezette, abba leültette, majd aztán a bölcsekhez és irástudókhoz fordult, kiktől aztán azt kérdezte, szót szólván:
– Hogy ki érdemli meg igazán a királyságot, az öregebbik testvér-e, vagy Kiss Miklós?
A tanács azt végezte, hogy Kiss Miklós, de erre fölállt a mi Miklósunk s azt mondja a vén királynak és az egybegyült tanácsnak:
– Fölséges király! Érdemes tanács! Igaz, hogy én érdemleném meg a királyságot s azt el is fogadnám, hogyha a hires ólom-barát örököse nem volnék és hogyha a zöld király birodalma is holta után, mit szivemből nem óhajtok – én rám nem nézne; de igy átláthatja az érdemes tanács, átláthatja fölséged is, hogy nem fogadhatom el. Maradjon az ugy meg, a hogy most van: maradjon az öregebbik bátyám királynak, a középső pedig vicze-királynak; mert hisz azok is becsületes emberek; mert hisz megérdemlik.
És a jelenlevő urak, bölcsek és irástudók, még maga a vén király is fölállva helyeselték az ifju Kiss Miklós bölcs beszédét.
Ép erre lépett be Kiss Miklósnak két testvére, a király és a vicze-király. Aztán megölelték, megcsókolták egymást és szent lett a békesség.
Aztán a mi Miklósunk, meg a felesége visszamentek az ólom-barát birodalmába és a zöld király halála után, ennek is a birodalmát Kiss Miklós örökölte: igy két királyság felett uralkodott nagy boldogan.
Még most is élnek, ha meg nem haltak.
Eddig volt, mese volt, Kelemennek kedve volt, az izéje tele volt, edd meg a mi benne volt.
Volt egyszer egy király, ugy hitták hogy Török-zultán, ennek pedig egy vezére, ugy hitták hogy Török-basa. A királynak csak egyetlenegy fiacskája volt, de még ennek is mostoha volt az anyja, ki a spanyol császár leánya volt.
A gyermekcse mindegyre nevekedett, a király pedig mindegyre vénült, ugyannyira, hogy már az utolját járta; a halálos ágyán feküdt. Ezért a fiacskáját behivatta a titkos szobába, hol egy teremtett lélek se volt jelen, csupán csak kettecskén, a fia meg ő.
Itt a király azt mondja a fiának:
– Kedves fiam! Érzem, hogy már nemsokáig élek, pedig még te csak gyermek vagy, pedig majd a halálom után a te elvesztésedre törekednek!… Hogy kicsoda? azt most ne kérdezd, ugyis megtudod. Azért ha azt akarod, hogy emberkort érj, figyelj szóm minden igéjére, mert egy nagy titkot fedezek fel előtted, melytől az életed függ! – Hát csak azt akarom mondani, hogy a kertem kellős közepén van egy kőszikla, melynek azon részén, hol a nap lenyugszik, a nagyobbik végével lefelé csüng egy vaspálcza. E szoba tulsó szegletében álló almáriomban találsz egy aranyvesszőt, melyet, majd ha meghalok, végy magadhoz, menj vele a kertbe s az arany-vessző kisebbik végével üsd meg a vaspálcza nagyobbik végét, majd meglátod, hogy előtted mint a parancsolat nyilik egy titkos ajtó, ezen eredj be, s a többi aztán magától következik. De azt jól megjegyezd magadnak, hogy erről ugy kell hallgatni, mint a hal a vizben, és hogy ide minden istenadta nap, mihelyt kijösz az oskolából, elmenj, különben az én szivem nagy szomoruságára gonosz halállal mulsz ki.
A kis fiu égre-földre igérte, hogy azonképen cselekszik. Igy a vén király, mintha a legjobb rendben volna a szénája, egészen megnyugasztva halt meg.
Pedig dehogy volt jó rendben, dehogy, kutya volt a kertben! Mert a szép menyecske, már mint a vén király felesége, rosz fát rakott a tűzre, a tilosba járt, mert a fiatal vezért a Török-basát szeretgette; összeszürték ők már a levest, értették ők már egymást; mert a Török-basa uramnak is tetszett a más rétjén kaszálgatni s tetszett a más sóját nyalni és a más szénáját húzogatni. Hiába, tiltott fának mindig édesb a gyümölcse! mert gondolhatjuk, hogy könnyebb egy kila bolhát megőrzeni, mint egy szerelmes asszonyt, ha mindig zár alatt tartod is; mert ha az ajtón ki nem mehet, kimén az ablakon, vagy ha itt se mehet ki, kimegyen a kulcslyukon, pedig egy kerten elég egy rés!…
Most, hogy im a vén királyt eltették a földbe, az övék volt a diófáig, csak ez a poronty, már mint a királyfi, ne lenne a lábuk alatt, de azt majd elteszik láb alól s aztán övék lesz az uraság; a fiatal menyecskét elveszi a basa feleségül, aztán ők uralkodnak… Az ám, csakhogy sokat elvégeznek Bécsben, de elrontják az égben!…
Most is együtt súgtak-búgtak, fújták a követ, hogy és mint veszithessék el az ifju királyfit. Ezért az asszony, mert azoknak az ilyes féle dologban mindig több eszük van, mint a férfinak, hozzáfogott a praktikához ilyeténképen:
Egy háromlábu aranyszéket csináltatott. Ennek a háromlábu aranyszéknek az volt a tulajdonsága, hogy a ki ráült, elszaladt vele s meg sem állt vele a pokolig. Erre az ördöngös székre akarta ültetni a királyfit, de még sem ültette fel; mert a királyfi, mint a hogy édesapja meghaló-ágyán meghagyta, hogy kijött az iskolából, magához vette az aranyvesszőt és a kertbe sietett. A kertben megtalálta a kősziklát s ennek napnyugati oldalán a vaspálczát. Megüti az aranyvessző kisebbik végével a vaspálcza nagyobbik végét, tüstént kinyilt a kőszikla-ajtó. Bemegyen rajta, hát uramfia, itt egy hatlábu tátosparipát talált, mely már térdig állott a könyűben.
– Mi bajod van kedves lovam? Nincsen szénád, nincsen zabod, hogy térdig állasz a könyűdben?
– Szénám is van, zabom is van, csakhogy a te életedre törnek kedves gazdám, mert ládd kis szógám, az a gonosz mostohád, hogy téged elveszithessen, most is mibe sántikál? egy háromlábu aranyszéket csináltatott, mely azzal a tulajdonsággal bir, hogy a ki ráülne, tüstént elszaladna vele és meg sem állna vele a pokol fenekéig. Ma délben erre akar ráültetni, de nem lesz az idős, hiszem azt az egyet, csak a tanácsomra hallgass: majd kinálnak téged, hogy ülj az aranyszékre, majd primázik az a jóféle mostohád, a vezér pedig kontrázik; de mindezekre ez légyen szód és mondásod: „köszönöm, nem ülök le, sietek, mert az istenházába kell menni.“ E mondás után a szék azonnal elveszti ördöngös erejét. Aztán leülhetsz rá bátran, mert semmi bajod sem lesz.
Ugy is lett. – Mert mikor az ebéd kezdeténél kinálták erősen a kis királyfit, hogy üljön le a háromlábu aranyszékre – a mostoha primázott, a vezér pedig kontrázott –: az, csak ezt felelte: „köszönöm, nem ülök le, sietek, mert az istenházába kell mennem.“ Erre a szék azonnal elvesztette ördöngös erejét s ime! az aranyszék, alighogy kimondta a kis fiu ezt a szót „az istenháza“ – mintha puskából lőtték volna ki, azonnal eltünt s meg sem állt a pokolig.
No ez abba maradt. – Az özvegyasszony azonban ujra praktikálni kezdett. Most meg azt gondolta ki, hogy csináltatott olyan gyöngyös köntöst, hogy az, a ki magára öltötte volna, tüstént szörnyet halt volna. Ezt a gyöngyös köntöst akarta az ifju királyfira ráadni; de sokat elvégeznek Bécsben, mégis elrontják az égben!…
Mert másnap, hogy kijött a fiu az oskolából, első dolga is az volt, hogy a hatlábu tátoslóhoz sietett. Ezért kivette az almáriomból az aranyvesszőt és a kertbe ment, hol az aranyvessző kisebbik végével megütötte a vaspálcza nagyobbik végét s a kőszikla-ajtó azonnal kinyilt előtte. A királyfi bement rajta s már ekkor ujra térdig állt a könyübe jó tátoslova.
– Mi bajod van kedves lovam, kérdi a királyfi, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy térdig állsz a könyűdben?
– Szénám is van, zabom is van, csak hogy a te életedre törnek. Ládd kedves gazdám, most is mit gondolt ki az a kutyának való mostohád: készittetett egy olyan gyöngyös-aranyos ruhát, hogy azt a ki magára öltené, tüstént szörnyet halna. Ebbe a ruhába akar téged felöltöztetni, de hiszem azt az egyet, hogy nem lesz az idős, csak a tanácsomra hallgass!…
– Hát mit cselekedjem, kedves lovam?
– Azt cselekedjed kedves gazdám, hogy ne öltsd magadra a czifra gyöngyös köntöst, hanem csak ez legyen szód és mondásod: hogy nem illet az meg ilyen kis tanulót. Mikor e szót kimondtad „kis tanuló,“ a czifra gyöngyös köntös azonnal elveszti ördöngös erejét.
Ugy is lett. – Mert alighogy a királyfi betette a lábát a fehér szoba küszöbén, már elébe hozta a mostohája a czifra köntöst, kinálja vele erősen, hogy öltse magára, de ő minderre csak azt felelte: „hogy nem illet az meg ilyen kis tanulót.“ Alighogy kimondta ezt a szót „kis tanuló“ – az aranyos czifra köntös azonnal elvesztette ördöngös erejét és mintha puskából lőtték volna ki, tüstént azon szempillantásban eltűnt s mégsem állt a pokol fenekéig.
No ez abba maradt, de azért az özvegy még nem mondott le gonosz szándokáról, hanem összeültek tanácskozni a vezérrel, hogy és mint veszithessék el a királyfit.
– Hallod-e szivem szép szerelme, szólt a vezér, mondanék én egyet, kettő lesz belőle: ennek a gézenguz fattyunak kell valami tanácsadójának lenni. Az pedig senkisem egyéb, mert utána jártam a dolognak, mint annak a meghalt vén csontnak a tátoslova, mert világéltemben mindig hallottam, hogy volt annak egy ilyen szürke lova. Mig ez a szürke ló él, addig mi nem veszithetjük el ezt a porontyot. Azért azt tanácsolom neked, hogy tettesd magad betegnek. Majd eljön te hozzád a mostoha fiad s kérdi, hogy mi a bajod; de te erre csak azt válaszold, hogy igen nagyon beteg vagy s mindaddig jobban nem leszesz, mig a tátosló májából nem eszel. S ha szép szerével nem akarja megölni a lovat, hivasd össze a tanácsot – majd én is köztük leszek – s az aztán azt határozza, hogy erőnek erejével elő kell vezetnie, és ő neki magának sziven szurnia. Majd meglátod, hogy akkor milyen könnyen elbánunk mi ezzel a pribékkel.
Ugy is történt. – A királyné betegnek tetette magát s nyögött, hogy a hetedik szobába is elhallatszott, a kis fiu pedig, hogy kijött az oskolából – mint édesatyja haldokló ágyán meghagyta – jó tátoslovához sietett; de elébb magához vette az aranyvesszőt s ezzel a vaspálcza nagyobbik végét megütötte, tüstént kinyilt a kőszikla-ajtó. A királyfi bement rajta s már ekkor térdig állott a tátosló a könyeiben.
– Mi bajod van kedves lovam, kérdé a királyfi, nincsen szénád, nincsen zabod, hogy térdig állasz a könyeidben?
– Szénám is van, zabom is van, csakhogy a te, meg az én vesztemre törnek. Mert az a kutyának való mostohád betegnek tetette magát, hogy mindaddig jobban nem lesz, mig az én májamból nem eszik. S mikor te ezt tőle megtagadod, a gyülés elébe viszi a dolgot, s az aztán azt határozza, hogy meg kell lenni, a lovat le kell szurni, a máját ki kell venni, czintányérra tenni s a királynénak bevinni. De te kedves gazdám a tanácstól csak azt kérd, hogy engedjék meg, hogy utoljára hagy tánczolhassak a lovamnak egy rókatánczot egy czintányér karimáján.
Ugy is lett. – Mert hogy im, mint már mondám, a királyné betegnek tetette magát, bemegyen hozzá a királyfi s azt kérdi tőle:
– Mi bajod édes mostohám?
– Hahó édes fiam! szólt a királyné, roszul vagyok én s fűben-fában orvosság sincs már a számomra!… hanem ugy-e kedves fiam, van neked egy szürke lovad?
– Mi türés tagadás édesanyám, van.
– Ugy-e az a ló tátos?
– Mi türés tagadás édesanyám, biz a tátos.
– No, ha tátos, ugy édes fiam mindaddig nem leszek én jobban, mig annak a tátoslónak a májából nem eszem!
– Hahó anyám! a tátosló-máj nem ember gyomrába való.
Megharagszik erre a királyné s rögtön kiadta a parancsolatot, hogy a tanács üljön össze s mondja ki az itéletet, hogy egy fiunak anya, vagy ló között nem lehet-e választást tenni? Össze is ült a tanács s rögtön itéletet láttak, hogy a tátoslovat elő kell vezetni, sziven szúrni, a máját kivenni, czintányérra tenni s ugy vinni be a beteg királynénak. A kis fiu erre csak azt kérte a tanácstól, hogy engedjék meg legalább, hogy mielőtt a lovát le kellene szúrnia, hagy tánczoljon vele egy rókatánczot egy czintányér karimáján. A tanács megengedte. A királyfinak se kell több, bemegyen a lovához, kivezeti a szikla-ólból, ráül az aranyszőrü tátosparipára, felrúgtat a czintányérra s az egész világ bámulatára a tányér karimáján megtánczoltatja.
Mikor a tátosló legjobban tánczolna a czintányér karimáján, nagyot szökik, nagyot ugrik fel a levegőbe s elszállt a jegenyefák tetején hetedhét ország ellen. Mentek mendegéltek aztán hét álló esztendeig, egyszer egy nagy városba értek. Itt azt mondja a tátosló a gazdájának:
– Hallod-e, kedves gazdám!
– Mit parancsolsz, édes lovam?
– Nem egyebet, mint azt, hogy látod-e azt a nagy boltot a szögleten?
– Látom.
– No, ha látod, eredj be abba, majd kérdezi a boltos, hogy mi tetszik, – de te ne végy tőle semmit, hanem a bolt 7-ik szobájában van egy rozsdás pikszis, csak ezt vedd meg; de arra az egyre ügyelj, hogy a pikszist két áron vedd meg. Majd le akar beszélni téged a boltos, hogy az nem való neked, hogy vannak itt annál különbnél különb pikszisek, de te arra ne hallgass, hanem csak azt a rozsdást vedd meg két árán.
Itt a királyfi alig tette be a lábát a boltba, már maga a vén boltos szaladt elébe, hajlong előtte jobbra is balra is, mondván:
– Mivel szolgálhatok; mivel szolgálhatok?
Körülnéz a királyfi a boltban, de csak a fejét rázta, csak az ajkát bigyesztette, hogy itt nincs neki való. Innen a boltos bevezeti a második szobába, majd a harmadikba, aztán a negyedikbe s igy sorba, mig a hetedikbe nem értek. Mikor a királyfi a hetedik boltba ért, már messziről meglátta a pókhálók között a rozsdás pikszist a szegletben, ekkor azt mondja a boltosnak:
– Hallja maga! mutassa csak azt a rozsdás pikszist, mely amott van a szegletben, la!
– Minek az a királyfinak, kezdé a boltos, vannak itt annál különbnél különb, szebbnél szebb pikszisek, még a kezébe se fogja; de hogy teljék a királyfi kedve, itt van, de ugyis tudom, hogy nem veszi meg.
– Mi az ára?
– Egy arany.
– Itt van, fogja, kettőt adok érte.
Ezzel a királyfi kifizette a két aranyat, zsebre tette a rozsdás pikszist s visszament a lovához. A tátosló ezalatt megrázkódván, olyan girba-gurba hátu, kóczos csikó lett belőle, hogy még a gazdája is alig ösmerte meg.
– Hallod-e, kedves gazdám!
– Mit parancsolsz, édes lovam?
– Azt parancsolom, hogy itt ebben a rezidencziában lakik a franczia király, eredj be hozzá szolgálatot keresni, majd megfogad téged a királykisasszony parádés kocsisnak s állj be hozzá; de én rólam se felejtkezzél meg, nekem is alkudjál ki valami helyecskét, ha mindjárt a béredből kellene is kiengedni.
Ugy is lett. – Beállit a zultánfi szolga-legényképében a királyné elébe, az pedig megfogadta őt parádés kocsisnak. A vedlett szürke csikónak is volt helye a királyi istálóban, s az nem evett egyebet, csak izéket, melyet már a hintós lovak otthagytak.
A királykisasszony hogy meglátta a parádés kocsist, tetszett személye személyének s majd meghalt érte, de a zultánfi se volt különbül, mert ő is csak akkor volt boldog, ha a királykisasszonyt láthatta; – de egy kocsis meg egy királykisasszony, nagy itt a különbség: azért egyik se mert a másikkal még csak szót se váltani, pedig majd meghaltak egymásért.
Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból, mi nem, egyszer a parádés kocsis bevetődött a konyhába pipára gyujtani, hol is szóbajött a királykisasszony s ekkor a szakácsnénak azt találta mondani a parádés kocsis:
– Bizony szép leány az! mert ha királyfi volnék, elvenném feleségemnek, de most azt mondják: orrod tőle foghagymás.
Tudjuk, milyen titoktartók ezek a fehér népek, mert most is ihun, la! a szakácsné rögtön, még jóformán meg se melegedett nála, besúgta a királynénak, hogy mit beszélt a parádés kocsis.
Azt találja rámondani a királyné: „Biz én kocsisnak is odadnám a leányomat, ha megtenné azt, a mit mondok: hogyha az én szobám küszöbjétől a konyhaajtóig – mert ugyis nagy sár van az udvaron – harmadnapra olyan töltést tudna csinálni, melynek a közepe aranynyal, a két széle ezüsttel, az árka pedig zöld bársonynyal volna behuzva. Az ut mellett pedig mindenféle aranyalmát, brilliantos körtvét, bársonycseresznyét termő fák pompáznának, – ezeken pedig mindenféle éneklő madárkák danolgatnának, melyek oly szelidek legyenek, mint a kezesbárány, mint a marokból etetett galamb.“
A szakácsnénak se kell több, a parádés kocsisnak mindent elbeszélt, hogy mit mondott a királyné: ezért ez nagy búsan, nagy szomoruan, mint a kinek az apja fekszik a teritőn, kibandukolt az ólba.
Meglátja a lova az ő szive szomoruságát, azt kérdi tőle:
– Mit búsulsz, mit bánkódol kedves gazdám olyan keservesen, hogy majd megszakad a szived?
– Hogyne búsulnék, hogyne bánkódnám, mikor nehezebb az én bánatom, mint a sz. Gellérthegye és mélyebb a mély tengernél, mikor a királyné azt izente ki a szakácsnétól: hogy akkor nekem adja a leányát, hogyha a szobája küszöbjétől a konyhaajtóig olyan töltést tudnék csinálni, melynek a közepe aranynyal, a két széle ezüsttel és az árka zöld bársonynyal volna bevonva. Az ut mellett pedig mindenféle aranyalmát, brilliantos körtvét és bársonycseresznyét termő fák diszlenének, ezeken pedig mindenféle éneklő madárkák danolgatnának, melyek oly szelidek legyenek, mint a kezes bárány, mint a marokból etetett galamb.
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen annál; hát a rozsdás pikszis mire való?!… vedd csak azt elő, nyisd fel a tetejét s a többi aztán magától jön.
A királyfi azonképpen cselekedett, mint jó tátoslova parancsolta. Elővette a rozsdás pikszist, felnyitotta a tetejét s ime! kiugrik belőle 12 Igaz, kérdezvén:
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Azt parancsolom, felelt a királyfiból lett kocsis, hogy még ma éjjel a királyné ajtaja küszöbjétől a konyhaajtóig olyan töltést csináljatok, melynek a közepe aranynyal, a két széle ezüsttel és az árka zöld bársonynyal legyen bevonva. A töltés mellett pedig mindenféle aranyalmát, brilliantos körtvét és bársonycseresznyét termő fák viruljanak, – ezeken pedig mindenféle éneklő madárkák danolgassanak, melyek oly szelidek legyenek, mint a kezes bárány, mint a marokból etetett galamb.
Alig hangzott el a parancs, már teljesitve lőn. Itt lelkem teremtette a királynét, meg a királykisasszonyt legédesb hajnali álmukból madárszó költötte fel. Nem tudták mire vélni a dolgot, azt gondolták, hogy tán az angyalok serege szállt alá s ezek énekelnek, ezek játszanak, ki furuglyán, ki cziterán, ki harmonikán.
A királyné ugy a hogy feküdt, egy szál szoknyában ugrott ki az ágyból, szalad az ablakhoz, hát meglátja a czifra töltést, mindjárt tudta, hogy ki cselekedte, hogy hányadán van a dolog. Itt lelkem teremtette! alig birt magához jőni a csudálkozás miatt, de még a király is bámult, ki egy ingben-gatyában szaladt a szobába, mikor meghallotta azt, hogy az ő parádés kocsisuk milyen ezermester, csak a farkán nem szerette azt a kis csomót, hogy a felesége hire és tudta nélkül egy kocsisnak igérte a leányát. No de gondolta, hisz még én is beleszólok a dologba, hisz én vagyok a leány apja!
A király kapja a lelkét, mit mit nem cselekszik, kiáll az eresz alá s kiabál:
– Hej, parádés kocsis, állj elő!
– Jelentem alásan, itt vagyok.
– Hát fiam, csak azt akarom mondani, hogy a mint hallottam, a feleségem neked igérte a leányom kezét, de mivel egy ember sohse csinál vásárt, annál kevésbé egy asszony, mert még én is itt vagyok ám, a házasság pedig nem kölcsönkenyér, hogy holnap visszaadhatjuk: azért fiam, ez szóm és mondásom: ha itt az udvarom közepén egy olyan száz öles kutat csináltatsz – mert ugyis tudhatod, ha nem mondom is, hogy mily szűkibe vagyunk a viznek – mely minden istenadta nap, minden meritésnél maga muzsikál: akkor én is neked adom a leányomat.
A zultánfi nem szólt semmit, hanem szótlanul kiment a szobából. Itt a parádés kocsis, mikor mindnyájan lecsendesültek, elővette a rozsdás pikszist, fölnyitja a tetejét s kiugrik belőle 12 Igaz, kérdezvén:
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, mint azt, hogy e királyi rezidenczia udvara kellős közepén egy olyan száz öles kutat csináljatok, mely minden istenadta nap, minden meritésnél a cziteránál szebben muzsikáljon.
Alig hangzott el a parancs, már teljesitve lőn, ugy a hogy mondták, ugy a hogy rendelve volt.
Itt még alig pitymallott, midőn a szakácsné megyen a kútra vizet meriteni s megszólal a kút cziteránál szebb hangon.
A király meg a felesége kiugranak az ágyból, szaladnak az ablakhoz, hát látják az udvar közepén a szépen szóló muzsikáló kutat. Alig birtak a csudálkozás miatt magukhoz jőni; de a dolgot mégis röstelték, hogy egy kocsisnak adják a leányukat.
– Hahó királyatyám! szólt a királykisasszony, még ahhoz én is hozzá szólok, még én is itt vagyok! majd ha az én kivánságomat is teljesiti az a parádés kocsis, akkor leszek én az övé!
Rögtön hivatják a parádés kocsist s mikor megjelent a fehér szobában, azt mondja neki a királykisasszony:
– Hallod-e te parádés kocsis, még én is itt vagyok ám! Akkor leszek én a tiéd. Látod-e azt a kopasz hegyet? – No, ha látod, ha te arra egy olyan kakaslábon forgó várat épitesz, melyen annyi ablak legyen, a hány nap van egy esztendőben, a kerületén pedig olyan kertet csináltatsz, melynek a hire hét világra szóljon s benne a kerekföld virágiból, ha több nemis, legalább egy-két szál legyen, melyek oly tulajdonsággal birjanak, hogy éjjel bimbózzanak, reggelre kinyiljanak, nappal virágozzanak, este pedig lehulljanak.
A zultánfi mindezekre nem szólt semmit, hanem szótlanul kibandukolt a fehér házból s alig várta, hogy estve legyen. Mikor már mindnyájan lepihentek, a zultánfi elővette a rozsdás pikszist, felnyitja a tetejét s kiugrik belőle a 12 Igaz, kérdezvén:
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Azt parancsolom, szólt a királyfi, azt parancsolom, hogy látjátok-e azt a kopasz hegyet? No, ha látjátok, épitsetek arra egy olyan kakaslábon forgó várat, melyen annyi ablak legyen, a hány nap van egy esztendőben, a vár kerületén pedig olyan kertet csináljatok, melynek a hire hét világra szóljon. S e kertben a kerekföld virágiból, ha több nem is, legalább egy-két szál legyen, melyek oly tulajdonsággal birjanak, hogy éjjel bimbózzanak, reggelre kinyiljanak, nappal virágozzanak, este pedig lehulljanak.
Alig hangzott el a parancs, már teljesitve volt. Most már mit volt, mit tenni a királynak, s.....l az ember szájat nem csinálhat, papot, hóhért, vaskalapot hivattak; – a pap összeadta, hóhér seprőzte, az istennyila kerűlgette, de soha meg nem ütötte.
Éltek ők aztán szép csendesen, mint a páros galamb a maga fészkében s annyira szerették egymást, hogy harmadnapra a lakzi után, faragófejszével hajigálták egymást.
A zultánfi a mákos hetek alatt egészen megfeledkezett jó tátoslováról, egyszer azonban mégis bevetődött az istálóba, s ekkor azt mondja a tátosló a gazdájának:
– Kedves gazdám! te csak már meg vagy, mert fedél alá jutottál, de nem mindig sűt ám a verőfényes nap, néha szél is fúj, eső is esik: azért itt van ez a rosz kóczmadzag, kösd a derekadra s majd ha valami bajod lesz, hogy kinodban ott is megvakarod, a hol nem viszket, akkor kezedbe akad, s ha leoldod a derekadról, én tüstént a segitségedre leszek; mert én most elmegyek legelészni a selyemrétre.
A zultánfi elvette a kóczmadzagot, a derekára kötötte s jó tátoslovától keserves könyhullatások között elbúcsuzott. A tátosló elszállt a selyemrétre, a zultánfi pedig nagy szomoruan bement a fehér házba.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, egyszer a zultánfi bevetődött a konyhába, hol a szakácsnénak igen szép ezüstpikszise volt, melyből ép egyet szippantott, de az ifju királyt is megkinálta – levén annyi embersége.
– Tessék felségednek!
– Köszönöm… Ejnye, be szép pikszise van, mutassa csak, be szeretném: itt van adok én érte egy másikat. S ezzel a királyfi csakugy tréfából odadobta a szakácsnénak a rozsdás pikszist. A szakácsné azt gondolta, hisz csak tréfál a király, majd visszaadja s ezzel a rozsdás pikszist odahajitotta az ablakba.
Pedig ép ekkor lépett be a konyhába a szakácsné anyja, ki boszorkány volt. A vén banya kezébe veszi a rozsdás pikszist, felnyitja a tetejét, kiugrik belőle a 12 Igaz, mondván:
– Azt parancsolom, szólt a boszorkány, azt parancsolom, hogy azt a fényes várat, meg azt a szép kertet, melyet ott azon a hegyen fölépittettetek: vigyétek mindenestül magammal együtt a veres tenger kellős közepén levő 7-ik szigetbe, csak ezt a pokol pozdorjafit, – már mint a zultánfit – hagyjátok itt a faképnél.
A 12 Igaz azonképpen cselekedett. Még azon éjjel a várat és a szép kertet mindenestül a hogy volt, elvitték a veres tenger kellős közepén levő 7-ik szigetbe, csak a zultánfit hagyták a faképnél.
Itt a zultánfi másnap reggel hogy fölébredt, hát látja, hogy hoppon maradt, – kínjában még ott is megvakarta, a hol nem viszketett s ekkor kezébe akadt a rosz kóczmadzag. Izibe leoldja a derekáról s ime előtte állt jó tátoslova, kérdezvén:
– Mi bajod van, kedves gazdám?
– Ne is kérdezd! nagy itt a baj! nincs párna, nincs feleség, nincs fedél, nincs fejel[2] melyre lehajtsam a fejem.
– Ugy-e megmondtam, hogy csak a rozsdás pikszisre vigyázz, hogy arra legyen neked minden gondod! Most már nincs egyéb hátra, mint amott árul a piaczon egy kofa egy csipás málét, meg egy száraz görhőt és egy penészes czipót: vedd meg mind a hármat.
A királyfi elment ahhoz a bizonyos kofához, megvette tőle a csipás málét, a száraz görhőt és a penészes czipót s aztán visszament jó tátoslovához.
– Hallod-e, kedves gazdám!
Most már nincs egyéb hátra, mint ülj fel a hátamra s menjünk a rozsdás pikszis keresésére.
A zultánfi felült jó tátoslovára s mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer a veres tenger partján szállottak le, hol egy vén halász ott halászgatott a tengerparton.
– Adjon isten jó napot, édes öregapám!
– Fogadj isten zultánfi, hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
– A réztetejü, kakaslábon forgó várat keresem: nem látta-e édes apámuram, itt a tengerparton halásztában, mikor erre vitte 12 Igaz?
– Hahó királyfi, dehogy nem láttam? láttam biz én, hanem hamarább innál te bablevest,[3] mégse érnél el oda, mert a veres tenger 7-ik szigetében van az elrejtve, mert ahhoz lelkes állat nem férhet, mert az ugy meg van babonázva. Ma három esztendeje éjfél táján vitte erre 12 Igaz, csakugy zúgott, mint az ólmos eső, hogy a lármájára még magam is kiszaladtam. Mikor szép verőfényes nap süt, ide is meglátszik rezes teteje ragyogása, de ekkor se tetszik nagyobbnak mint egy csillag.
A halász éjszakára magánál marasztotta a zultánfit, ki a lova parancsára a csipás málét, a száraz görhőt és a penészes czipót az asztalra tette. Itt lelkem teremtette! reggelre kelve a királyfi egyiket se találta a maga helyén, de nem is találhatta; mert a málépogácsából: Piczi, a görhővakaróból: Muczi és a brúgóból: Buczi lett s mind a három ott nyüsgött a lábánál, csak a parancsszóra várt. Azzal pedig nem sokáig késett a zultánfi, mert a kutyának, macskának és mókuskának erős kegyetlenül megparancsolta, hogy a rozsdás pikszis nélkül sohse kerűljenek a szeme elé.
A három állat aztán utnak indult s csakhamar elértek a veres tenger partjára, hol a Buczi, a kutya, mint legokosabb azt mondja a czimboráinak:
– Halljátok Piczi és Muczi! Üljetek fel a hátamra, majd lapátolom én a vizet.
A macska meg a mókus felültek a kutya hátára, s az a négy lábával lapátolta a vizet, s izibe elértek a vörös tenger hetedik szigetére, hol a kutya kiúszott a sziget partjára s azt mondja a többinek:
– Czimborák! már én tovább nem mehetek, mert ugyse vennétek semmi hasznomat, csak a károtokra lennék; hanem majd mindjárt leeresztik a hat akós vedret, melylyel vizet szoktak felhúzni, üljetek belé, majd felvisz az titeket s a konyhában ugorjatok ki.
Ugy is lett. – Mert nemsokára leeresztették a hat akós vedret, a macska és a mókus beleültek s igy szerencsésen eljutottak a konyhába. Itt a macska azt mondja a mókuskának:
– Hallod-e te Piczi pajtás! Mártsd be csak a te szép farkadat a legsűrűbb moslékba, mert a vén banya amott fekszik a hetedik szobában a kemencze-pánkon. A rozsdás pikszis pedig ott van mellette egy madzagra kötve, melynek a végét mindig a szájában tartja. Majd te csapd az orra alá a farkadat, erre az elprüsszenti magát, a madzagot elereszti, én pedig azalatt felkapom a rozsdás pikszist s aztán illa berek, nád a kert.
Ugyis lett. – A mókus belemártotta a farkát a legsűrűbb moslékba, s aztán belopózkodtak a 7-ik szobába. A vén banya ott feküdt ugy a kemencze-pánkon, mellette a rozsdás pikszis madzagra kötve, melynek a végét a szájában tartotta. A mókusnak sem kell egyéb, hirtelen odaugrik, orron üti a vén banyát, ki elprüszszentette magát, a madzagot eleresztette s a macska szerencsésen elkapta a rozsdás pikszist. S most illa berek, nád a kert, ki a konyhába, s ép ekkor eresztették le a hat akós vedret, bele a vederbe s igy szerencsésen megszabadultak.
De most az volt a kérdés, melyikük vigye a rozsdás pikszist, mert mindegyik akarta vinni.
A kutya azt mondta, hogy adják neki, mert az ő pofája elég tágas, beteszi oda; de erre azt válaszolta a macska: „Nem adom biz én Buczi pajtás, mert jólehet, hogy bagónak gondolnád s aztán vagy kiköpnéd, vagy elnyelnéd, hanem én viszem.“ De erre ismét azt felelte a mókus: „Nem viszed biz azt, mert jólehet, hogy valami halacskát meglátsz, utána kapsz s beleejted a tengerbe, hanem én viszem.“ Végre abban állapodtak meg, hogy vigye hát kettő: a macska meg a mókus.
Aztán felültek a Buczi hátára – a macska, meg a mókus tartotta a rozsdás pikszist – s a kutya ujra lapátolni kezdte a vizet; de alig értek fele utjára, jött egy nagy zajlás, a Piczi, meg a Muczi megijedtek és beleejtették a tengerbe a rozsdás pikszist; de azért a Buczinak semmit sem szóltak, nehogy lehajitsa őket a hátáról a tengerbe, csak mikor kiértek a tulsó partra, akkor mondták, hogy nincsen pikszis.
Most mit tegyenek, hazamenni nem mertek, de különösen a macska szepegett legjobban, mert mindent erre kentek-fentek. A mint ott búsulnak, hát látja a macska, hogy egy aranyhalacska ott uszkál a viz szélén. A macska sem rest, hirtelen odaugrik s megfogta az aranyhalat.
– Jaj, ereszsz el, szólt az aranyhalacska, a mit kivánsz, azt adok, mert én vagyok a halak királya.
– Nem kivánok én egyebet, felelt a macska, hanem azt, hogy gyüjtsd össze apádat, anyádat, minden pereputyostól együtt s add tudtokra, hogy egy rozsdás pikszist ejtettem a vizbe s ha azt ki nem adjátok, a vizet lecsapolom rólatok s tüzet rakok a hátatokon!
Ezzel a Muczi behajitotta a vizbe az aranyhalat. Az aranyhal pedig mindjárt megverette a dobot, hogy egy óra alatt minden hal eleibe rukkoljon, mert szörnyü veszedelem érheti a birodalmat.
A halak mindnyájan összegyülekeztek, csak egy sánta, korhely, részeges hal hiányzott, mert a kujon most is ivott a korcsmában.
– Itt vagytok-e mindnyájan? kérdé a halkirály.
– Mindnyájan itt vagyunk, felelének a halak.
– Hát csak azt akarom mondani, hát csak azért doboltattalak össze, hogy a mi országunkban egy rozsdás pikszis elveszett és ha mi azt két óra mulva ki nem teszszük a szárazra itt meg itt: lecsapolják rólunk a vizet és tüzet raknak a hátunkon: azért a ki megtalálta, adja elő.
Nagy lőn a halak országában az ijedelem, mert a rozsdás pikszist senkisem lelte meg.
– Ugy hát még valakinek kell közülünk hibázni.
– Én hibáztam, felelt a sánta hal, mert erre a rosz lábamra nem tudok ugy járni, mint mások, meg aztán csak annak a korcsmárosnak ne volna olyan jó bora a ki lelke van, be danolhatnám, be tánczolhatnám van!
– Majd megtánczoltatlak én mindjárt, felelt az aranyhal, csak a rozsdás pikszist ne add elő, ha megtaláltad!
– Biz azt én találtam meg, hanem két itcze borért beittam a korcsmában!
Az aranyhal rögtön elküldött a korcsmába s a maga pénzén, – egy arany-pikkelyen – kiváltotta a rozsdás pikszist.
– Zsiros czethal, állj elő!
– Jelen vagyok, mondja a czethal.
– Ne itt van ez a rozsdás pikszis, menj el vele a tengerpartra ide meg ide s lődd ki a szárazra.
A czethal aztán kilőtte a szárazra a rozsdás pikszist, a Muczi pedig fölvette, hazaszaladt vele s odadta a királyfinak.
Itt a királyfi felnyitja a rozsdás pikszist s kiugrik belőle a 12 Igaz, kérdvén:
– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Azt parancsolom, felelt a királyfi, hogy azt a várat, melyet a veres tenger 7-ik szigetébe vittetek, mindenestül együtt vigyétek vissza a régi helyére, hogy én holnap reggel a feleségem oldala mellett ébredjek fel, a vén banyát pedig az én mostoha anyámmal és a Török-basával egyetemben a pokolba vessétek, még pedig annak is a fenekére.
A 12 Igaz azonképpen cselekedett. – A kakaslábon forgó, réztetejü várat mindenestül együtt visszavitték régi helyére, a vén banyát pedig a mostohával és a Török-basával egyetemben ledobták a pokol mélységes fenekére. Aztán a királyfi nagy boldogan uralkodott a feleségével együtt s még most is élnek, ha meg nem haltak.
Volt egyszer egy király s ennek egy áldott jó fiacskája, kiről még az irigyei is csak jót tudtak mondani, de szerették is őt ugy, mint a galamb a tisztabuzát, vagy még ennél is jobban: ezért a királyfinak, a mért oly jó szive volt, nem volt egyéb titulája, mint a „Jó-fiu.“ Igy hitták, igy nevezték, ugyannyira, hogy utoljára még a nevét is elfelejtették s még a rezidencziában is Jó-fiu néven szólitgatták.
Itt lelkem teremtette, meghal a királyné, a Jó-fiu árván marad és az apja özvegyen, pedig még javában való erőteljes ép ember volt: ezért azt a tanácsot adták neki, hogy itt meg itt ép most halt meg a király, kinek a felesége szinte özvegyen maradt és a kinek szinte csak egy fiacskája van: azért tegyék össze a kenyeret, vegye el feleségül a király özvegyét.
Ugy is lett. – A mi királyunk megházasodott s elvette annak a másik királynak az özvegyét.
Itt lelkem teremtette, alig jött az özvegy a házhoz, hát látta, hogy a Jó-fiut mindenki szereti, mig az ő vásott porontyával csakugy félvállról beszélnek az emberek. Ezért az özvegy szörnyen meggyülölte a Jó-fiut s mindenféleképen vesztére tört, hogy és mint forditsa el attól az apja szivét.
Most is mit-mit nem költött rá, hogy a Jó-fiu ilyen csunyául, olyan csunyául akart vele bánni.
Megharagszik ezért a király s menten azt üzente a fiának, hogy többet ne merészeljen a szeme elé kerülni, mert igy hasitja, ugy hasitja ketté a fejét és 24 óra elfolyása alatt kipusztuljon a birodalmából.
Mit volt mit tenni a szegény Jó-fiunak – atyja szine elé nem eresztették, mert az özvegy őröket állittatott fel az ajtó előtt – elindult országvilágszerte bujdokolni.
A mint mén mendegél, egyszer egy igen szép árnyékos helyre ért, s hogy el volt fáradva, leheveredett a pázsitra s elaludt csendesen.
Csak alszik, csak alszik, egyszer honnan honnan nem, egy tátosparipa termett előtte, mely gyengén megrugta a lábával a királyfi talpát, ki erre menten fölébredt és felugrott fektéből.
– Kelj föl édes gazdám, szólt a tátosparipa, mert hosszu út áll előttünk: azért ülj fel a hátamra s hogy menjek veled: ugy-e mint a zúgó fergeteg, vagy ahogy a legsebesebb röptü madár szállhat?
– Csakhogy édes lovam, válaszolt a királyfi, hogy se én bennem, se te benned hiba ne essék.
– De még azt is akarom mondani, szólt ujra a tátosparipa, hogy azon a birodalmon, melyen most keresztül megyünk s mig csak a tulsó szélére nem érünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem mindig csak a két fülem körül nézz el.
Ezzel a királyfi felült jó tátosparipája hátára s mentek mendegéltek hetedhét ország ellen levegői uton.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a Jó-fiu letekint, hát meglát ott a földön heverni egy igen szép gyémántbokrétát.
– Ejnye, be szép gyémántbokrétát látok aranyba foglalva! Édes lovam, felvegyük-e vagy itt hagyjuk?
– Ugy-e megmondtam, hogy se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem mindig csak a két fűlem közül nézz el! Most már az is baj, ha fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.
Fölvették a gyémántbokrétát s azzal tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer ujra letekint a földre a Jó-fiu s meglát ott a földön heverni egy olyan másik gyémántbokrétát, melynek az első fia sem lehetett.
– Ejnye, be szép gyémántbokrétát látok aranyba foglalva! Édes lovam, fölvegyük-e vagy otthagyjuk?
– Ugy-e megmondtam, szólt a tátosparipa, hogy mig ezen a birodalmon átvergődünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem mindig csak a füleim közül nézz el! Most már az is baj, ha fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.
Fölvették a másik gyémántbokrétát is s igy már volt kettő s azzal tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer harmadszor is letekint a királyfi a földre s meglát ott a földön heverni egy olyan gyémántbokrétát aranyba foglalva, melynek az elébbi kettő még csak fia sem lehetett.
– Ejnye, be szép gyémántbokrétát látok a földön heverni!… Édes lovam, fölvegyűk-e vagy ott hagyjuk?
– Ugy-e megmondtam, szólt a tátosparipa, hogy addig, mig ezen a birodalmon keresztül nem megyünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj!… Most már az is baj, ha fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.
Fölvették a gyémántbokrétát. S igy már volt három s azzal tovább mentek hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy város előtt leszállt a tátosparipa s azt mondja a gazdájának:
– Édes gazdám! itt meg itt a város végén lakozik egy vadász. Eredj be hozzá vadászképében s mondd meg neki, hogy szolgálatot keressz. Majd ád az te reád ékes vadászköntöst, majd elvezet az téged a királyhoz, ki aztán megfogad szinte vadásznak. Állj be hozzá, de én rólam se felejtkezzél meg, ha mindjárt a béredből kellene is kiengedni. Kérd meg a királyt, hogy engedje meg, hogy tengődjem én a királyi szemétdombon.
S ezzel a Jó-fiu elindult a tengernyi nagy város felé, a tátosparipa pedig megrázkódott s olyan kóczos, rihes csikóvá változott, hogy a kutya sem ette volna meg, majd fölszaladt a város végén levő szemétdombra s ott legelészett.
Itt a királyfi megtalálta a vadászt, beállit hozzá s köszön neki, a mint dukál:
– Adjon isten jó napot, vadász uramnak.
– Fogadj isten Jó-fiu, hát mi járatban vagy?
– Szolgálatot keresek.
– Ép jókor jöttél; mert a király ép tegnap mondta, hogy keressek a számára egy vadászt: azért ha kedved tartja, elvezetlek a királyhoz; de elébb öltsd fel ezt a czifra vadászköntöst, mert ilyen ruhában csak nem állithatunk be a király elébe, a milyenben vagy.
A Jó-fiu felöltözködött a czifra vadászköntösbe s igy aztán beállitottak a király szine elébe, ki aztán megfogadta őt szinte vadásznak. De a Jó-fiu a lováról sem felejtkezett meg, mert – bár a béréből kellett kiengednie – kialkudta, hogy engedje meg a király, hogy az az ő rosz csikója, hagy tengődjék a szemétdombon. – A király megengedte.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, a kék király – mert közbe légyen mondva, igy hitták a Jó-fiu gazdáját – nagy vadászatot hirdetett, hogy mutassa meg az uj vadász, hogy mit tud. Csak vadásznak, csak vadásznak, de se a kék király, se a vendégei, senki se, egy borda vad nem sok, de még annyit se lőttek, ugyhogy még a puskájukat – ha csak a levegőbe nem akarták pufra eldurrantani – se tudták kilőni. Az uj vadász pedig, már mint a mi Jó-fiunk, annyit lőtt, hogy majd megszakadt alatta; – ugyannyira, hogy utoljára már nemis győzte lőni, hanem a puskatusával agyba-főbe verte, de még ez nem volt elég, hanem utoljára puszta kézzel fogdosta s kötözte a fákhoz; – de nemis csoda! mert a tátosparipa kopóvá változott s az hajtotta fel a temérdek számnélküli sok vadat.
Itt a kék király, meg a vendégei látják, hogy mit cselekszik az uj vadász, nem fogytak ki a dicséretből, maga pedig a kék király azonnal kinevezte a Jó-fiut vadászok főmesterének, a maga asztalához ültette s ott evett velök egy tálból, pedig mint tudjuk, nem jó nagy urakkal egy tálból cseresnyét enni!
De igaz is! mert most is mi történt, mi nem, a király a vadászat alatt elvesztette a bokrétáját a kalapja mellől s ezért szörnyen a búsulásnak adta a fejét; se nem evett, se nem ivott, hanem egyre búsult abban az első székben, mint a kinek apja anyja fekszik a teritőn. A Jó-fiu megszánta a kék királyt s azt kérdi tőle:
– Hogyha meg nem sérteném a felséges királyt, mondja meg nekem, hogy ugyan mi után epeszti magát annyira?
– Oh jó ember, már hogyne epeszteném magam, mikor az imént vadásztómban, legkedvesebb gyémántbokrétámat elvesztettem!
– Ha csak az a baja fölségednek, szólt a Jó-fiu, azon könnyen segithetünk s kisebb gondja is nagyobb legyen annál; mert van nekem három gyémántbokrétám, mind három aranyba van foglalva, válaszszon fölséged közülök, azt, a melyik legjobban tetszik.
S ezzel a Jó-fiu kivette a kebeléből a három gyémántbokrétát s odadta mind hármat a királynak. Itt a kék királynak szeme-szája elállt a csudálkozás miatt; mert az apja, szép apja se látott olyan bokrétákat, milyen az a három volt.
– Hol vetted ezt a három drága bokrétát, kérdé a király, melyeknek nem lehetne az árát megadni?
– Hol vettem? jártomban-keltemben itt meg itt találtam.
A király csak nézi, csak nézi, hát látja, hogy a bokréták tövei egy-egy aranyhajszállal vannak betekerve. S ekkor az a gondolatja támadt, hogyha már annak bizonyosnak egy hajszála is ilyen, hát akkor milyen lehet annak ékes hordozója. Azért szemöldökeit összeránczolta, haragosan a Jó-fiu felé fordult s azt mondja neki:
– Hallod-e te emilyen amolyan vadásza, ha te nekem ennek a három aranyhajszálnak ékes hordozóit el nem hozod: ha ezer lelked volna is, mégis gonosz halállal mulsz ki!
Itt a Jó-fiut mintha pofon ütötték volna, egészen elszomorodva kelt föl az asztaltól s sirva-riva jó tátosparipájához ténfergett, mely azt kérdi tőle:
– Mit sirsz mit risz oly keservesen, kedves gazdám?
– Hogy ne sirnék, hogy ne rinék, mikor a kék király azt parancsolta: hogy ha én annak a három aranyhajszálnak ékes hordozóit el nem hozom: ha ezer lelkem volna is, mégis gonoszul veszek!
– Ugy-e megmondtam, hogy mindaddig, mig azon a nagy birodalmon keresztül nem megyünk, se ne láss, se ne hallj, se ne beszélj, se ne tudj, hanem mindig a fülem közül nézz el!… Most már benne vagyunk, azért ne folyjék a te két szemed könye, hanem menj vissza a kék királyhoz s mondd meg neki: hogy csináltasson a számodra olyan hajót, melyre 7 esztendei eleség fölfér, az én számomra pedig méressen ki hét véka zsaratnokot.
Itt a Jó-fiu visszamegyen a kék királyhoz s azt mondja neki:
– Fölséges király! ha már annak csakugyan meg kell lenni, mint a meghalásnak, hogy nekem csakugyan el kell hoznom annak a három arany szálnak ékes hordozóit: csináltasson fölséged, egy olyan hajót, melyen 7 esztendei eleség elfér az én rosz csikóm számára pedig méressen ki 7 véka zsarátnokot.
A kék király rögtön kiadta a parancsolatot a hajócsinálóknak, hogy készitsenek olyan hajót, a melyen 7 esztendei eleség elfér, a tátosparipának pedig kimérette a 7 véka zsarátnokot, melyet az hét szippantásra, mintha a föld nyelte volna el, ugy felszitt, hogy aranyért sem lehetett volna egy mákszemnyit belőle találni, – az ácsok pedig elkészitették a hajót.
Itt a Jó-fiu ráül a hajóra, de jó tátosparipáját is magával vitte, melynek a számára egy külön istálló volt csinálva, a 7 esztendei eleséget felrakták a hajóra s aztán elindultak ország-világszerte a három aranyhajszál ékes hordozói fölkeresésére.
A tátosparipa jó eleve meghagyta a gazdájának, hogyha ő egyet rúg, a Jó-fiu azonnal lejőjön hozzá, ha mindjárt az étel mellől kellene is fölkelnie.
Mentek mendegéltek aztán a sik tengeren, egyszer a tátosparipa egyet rúgott. Meghallja ezt a Jó-fiu s azonnal jó tátosparipájához sietett.
– Hallod-e kedves gazdám, mint zúg errefelé 12 Igaz járása-kelése. Hozzád jőnek azok; de te mindent a kedvökre cselekedjél s ha enni kérnek, enni adjál nekik; de ha azt kérdik tőled, „Mivel tartozunk“, csak az legyen szód és mondásod: meg van már ezért fizetve. Majd kinálnak ők téged aranynyal ezüsttel, de te egy kis krajczárt se fogadj el.
No jólvan, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, ott voltam, a hol beszélték, ugy láttam, mint most, egyszer nagy zúgás-, csörömpölés- és csattogással itt jön a 12 Igaz, meglepik a hajót mint a madarak és enni-inni kérnek. A Jó-fiu adott nekik annyit, a mennyi csak a bőrükbe fért; ugyannyira, hogy a hét esztendőre való eleséget egy szempillantás alatt mind az utolsó falatig elfogyasztották s aztán azt kérdik szótszólván:
– Mivel tartozunk?
– Semmivel, felelt a Jó-fiu, megvan azért már régen fizetve.
– Kivánj annyi aranyat és ezüstöt, a mennyit csak elbir a hajód, mégis kifizetjük!
– Minek volna nekem az arany és az ezüst, csak a bajom gyülne meg vele.
– No jólvan, válaszolt a 12 Igaz, már látjuk, hogy kivel van dolgunk: azért ne, itt van ez a kis síp, csak ebbe fuj bele s akármilyen nagy bajod lesz, tüstént a segitségedre leszünk.
Ezzel a 12 Igaz nagy zúgás, csörömpölés és csattogás között eltávozott, a Jó-fiu pedig zsebre tette a kis sípot.
Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy szigethez értek. Ezen a szigeten lakoztak a három gyémántbokréta kötözői, a három szép leány.
Mikor a szigethez értek, egyet dobbantott a tátosparipa, a Jó-fiu azonnal az ólba sietett s kérdi tőle:
– Mi bajod van kedves lovam?
– Nekem semmi, válaszolt a tátosló, csak neked ne legyen; mert ebbe a kastélyba, mely itt a szigeten előttünk áll, be kell menned. Az ajtók csukva vannak, de te előtted maguktól kinyitódnak, utánad pedig maguktól becsukódnak. Menj be rajtuk, majd az ebédlőbe érsz, hol már készen vár a teritett asztal, mely két személyre van megteritve. Ülj le az egyikhez, hogy melyikhez, hát ahhoz, a melyikhez a kedved tartja. A másik hely üres lesz, de nem lesz az sokáig, mert az asztalra perdül egy karika-gyűrü, hármat fordul s leánynyá vál. A leány aztán leül veled szemközt, szép szavával kinál, hogy egyél-igyál, lakj jól, de te egy árva szót se szólj, hanem ülj veszteg, némán a magad helyén. Háromszor szól hozzád a szép leány s mikor harmadszor sem válaszolsz, neki esik a hajadnak és agyba-főbe ver; ugyhogy alig birsz kijőni a magad lábán, de mégis kijösz. És ekkor csak azt veszed észre, hogy a karika-gyűrü a nevetlen ujjadon van.
No jólvan, a Jó-fiu aztán bement a nagy kastélyba. Az ajtók maguktól kinyitódtak előtte, maguktól becsukódtak utána. Itt a Jó-fiu teménytelen szobák során keresztülmenvén, egyszer azon veszi észre magát, hogy az ebédlőben van, hol már az asztal két személyre meg is volt teritve. Leül az egyikhez s hozzálátott az evéshez. Csak eszik, csak eszik a Jó-fiu, egyszer egy karika-gyűrü pördül az asztalra, hármat fordul s leánynyá változik, még pedig olyanná, hogy a Jó-fiu sem azelőtt, sem azután, sem azóta nem látott olyant, s mint a juh, szemét-száját el is eresztette és kés kanál, villa, kiesett a kezéből.
– Hipp-hopp, itt vagyok, szivem szép szerelme! szólt a leány, már régen vártalak, hogy az én szemem gyönyörködhessék a te nézésedben, tudom ugyis, ha nem mondod is, hogy értem jöttél?!
A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott az aranyszéken, de azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.
A leány szép szóval erősen kinálgatja a Jó-fiut, mondván:
– Egyél igyál szép szerelmem, lakj jól, mert ugyis tudom, ha nem mondod is, hogy messzi földről jösz.
A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott a széken, de azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.
Mikor vége volt az ebédnek, a szép leány ujra megszólalt, mondván:
– Most a tiéd vagyok szivem szive; itt van karcsu derekam, öleld meg.
A Jó-fiu harmadszor sem válaszolt, megharagszik ezért a szép leány, neki a Jó-fiu hajának, tépi, mint a kendert, majd agyba-főbe veri s ugyannyira megpiszkolta az a semmi leány, hogy a királyfi leesett a földre, de az még ott is ütötte. Ugy egy óra felé felocsudik a Jó-fiu, kitántorodik a szobából, kiér a kastélyból, hát csak ekkor vette észre, hogy a nevetlen-ujján ott van ám a karika-gyűrü.
Aztán a Jó-fiu valahogy csak elvánczorgott a hajóra, fölkereste jó tátoslovát, de már ekkor se nem szólt, se nem beszélt, hanem csak lerogyott a szalmaágyra, mely ugy a szögletben állott.
A tátosparipa megszánta a Jó-fiut, odament fölibe, háromszor rálehelt s azonnal, mintha ketté vágták volna, minden fájdalma elmult és csendes álom szállta meg. Aludt reggelig. Reggelre kelve, midőn a tátosparipa fölkeltette, azt találja neki mondani:
– Minek háborgatsz, még mikor oly jól aludtam s oly szépet álmodtam.
– Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, de most láss a dolgod után. Eredj be másodszor is abba a nagy kastélyba, az ajtók előtted maguktól kinyilnak és maguktól becsukódnak utánad. Menj be rajtuk, majd az ebédlőbe érsz, hol már készen vár két személyre a teritett asztal. Ülj le az egyikhez. Hogy melyikhez, melyikhez nem, az légyen tetszésed szerint. A másik hely üres lesz, de nem lesz az sokáig, mert az asztalra perdül egy karika-gyűrü – de sokkal szebb ám mint az első – hármat fordul s leánynyá vál. A leány aztán leül melléd, szép szavával kinál, hogy egyél-igyál, lakj jól, de te egy árva szót se felelj rá, hanem ülj veszteg, némán a magad helyén. Háromszor szól hozzád a szép leány s mikor harmadszor sem válaszolsz, neki esik a hajadnak, agyba-főbe ver; ugyannyira, hogy alig birsz kivánczorogni a magad lábán, de tán ki se tudsz: azért hadd meg a szolgáknak, hogyha délutáni két órára itt nem leszesz; menjenek be érted. És mikor már egyszer kinn leszesz, akkor veszed észre, hogy egy karika-gyűrü a mutató-ujjadon van.
No jól van, a Jó-fiu szót fogadott jó tátosparipájának; bement a nagy kastélyba. Az ajtók maguktól kinyitódtak előtte és maguktól becsukódtak utána. A Jó-fiu teménytelen szobák során keresztül menvén, az ebédlőbe ért, hol már az asztal két személyre megis volt teritve. Leül az egyikhez s hozzálátott az evéshez.
Csak eszik, csak eszik, egyszer az asztalra egy karika-gyűrű pördül, hármat fordul s leánynyá változik, még pedig olyanná, hogy olyant, sem azelőtt, sem azután, sem azóta nem látott a mi Jó-fiunk; de el is állott, mint a juhnak, szeme-szája, és kés, kanál, villa kiesett a kezéből.
– Hipp-hopp, itt vagyok, szivem szép szerelme! szólt a leány, már régen vártalak, hogy az én szemem gyönyörködhessék a te nézésedben, tudom ugyis, ha nem mondod is, hogy értem jöttél?!
A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott az aranyszéken, de azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.
Csak eszik, csak eszik, a szép leány pedig kinálgatja erősen, mondván:
– Egyél-igyál szép szerelmem, lakj jól, mert ugyis tudom, ha nem mondod is, hogy messzi főldről jösz.
A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott az aranyszéken, de azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.
Mikor vége volt az ebédnek, a szép leány harmadszor is megszólalt, mondván:
– Most szivem szive, a tiéd vagyok; itt van karcsu derekam, öleld meg.
Mikor a Jó-fiu harmadszor sem válaszolt, megharagszik a szép leány, neki esik a királyfi hajának, tépi mint a kendert, majd agyba-főbe veri s ugyannyira megpiszkolta az a semmi leány, hogy a királyfi leesett a földre, vérbe-fagyba ott hagyva fetrengett, de az még ott is ütötte-verte. Mikor a királyfi felocsudott, kitántorodott a szobából, kivánczorgott a kastélyból, hát csak ekkor vette észre, hogy a mutató-ujján ott van ám a karika-gyűrü.
Aztán a Jó-fiu valahogy csak elténfergett a hajóra, fölkereste jó tátoslovát, de már ekkor se nem szólt, se nem beszélt, hanem szótlanul lerogyott a szalmaágyra, mely ugy a szögletben állott.
Itt a tátosparipa megszánta a Jó-fiut, odamén fölibe, háromszor rálehelt s ime, annak azonnal, mintha ketté vágták volna, minden fájdalma elmult és csendes álom szállta meg. Aludt reggelig. Reggelre kelve, midőn a tátosparipa fölkeltette, azt találja neki mondani:
– Édes lovam, minek háborgatsz, mikor oly jól aludtam s oly szépet álmodtam.
– Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, de most láss a dolgod után. Eredj be harmadszor is abba a nagy kastélyba s szinte azon az uton és módon, mint a két első gyűrüt elhoztad, hozd el a harmadikat is, – majd meglátod, hogy a harmadik gyűrü, mely a középső ujjadra magától fölpenderül, oly gyöngyörves lesz, hogy annak a két első fia sem lehet; de meg is zsákol érte a szép leány ugy, hogy alig birsz kijőni a magad lábán; mert most is háromszor intéz hozzád beszédet, de te egy árva szót se válaszolj, különben én is, te is és az egész hajós nép itt veszünk gonoszul. De még azt is akarom mondani, hogy jó eleve hadd meg a hajósoknak, hogyha délutáni két órára ki nem jösz a nagy kastélyból, tüstént menjenek be érted s hozzanak ki.
A Jó-fiunak minden kedve elment a bemenéstől s oly savanyu képet vágott, mintha vadalmába harapott volna; be is akart volna menni meg nemis, de mégis bement, s ugyanazon az uton és módon eljutott a kastély ebédlő szobájába, hol már két személyre meg is volt teritve az asztal. Leül az egyikhez s hozzálátott az evéshez.
Csak eszik, csak eszik, egyszer az asztalra egy karika-gyűrü pördül, hármat fordul s leánynyá változik, még pedig olyanná, hogy olyant a Jó-fiu sem azelőtt, sem azután, sem azóta nem látott. A két első leány is szép volt, de ez még kétszerte szebb, de el is állott a Jó-fiu szeme-szája mint a juhnak, és kés, kanál, villa kiesett a kezéből.
– Hipp-hopp, itt vagyok, szivem szép szerelme! szólt a leány, már régen vártalak, hogy az én szemem gyönyörködhessék a te nézésedben; mert tudom ugyis, hogyha nem mondod is, hogy értem jöttél?!
A Jó-fiu, mintha parázson ült volna, izgett-mozgott a széken, de azért egy árva szót sem szólt, hanem az evés-iváshoz látott.
Csak eszik, csak eszik, de a leány is kinálgatja szép szavával:
– Egyél-igyál, lakj jól, szivem szive, mert ugyis tudom, ha nem mondod is, hogy messzi földről jősz, megéheztél.
A Jó-fiu ujra, másodszor sem válaszolt, hanem izgett-mozgott a széken, mintha parázson ült volna s az evés-iváshoz látott.
Mikor vége volt a papos ebédnek, a szép leány harmadszor is megszólalt, mondván:
– Most szivem aranyos bimbója, a tiéd vagyok; itt van karcsu derekam, öleld meg.
A Jó-fiu, mint tátosparipája meghagyta, harmadszor sem válaszolt, megharagszik ezért a szép leány, neki esik a hajának, tépi mint a kendert, majd agyba-főbe veri s ugyannyira megpiszkolta az a semmi leány azt a nagy erős embert, hogy az leesett a földre, vérbe-fagyba hagyva ott fetrengett, de a leány még ott is ütötte-verte. Itt eljön a két óra is, de a Jó-fiu még akkor is ott hevert a pádimentomon vérbe-fagyba hagyva.
A hajóslegények ezért tanakodnak s mondogatják: egy óra, fél kettőre, két óra, már nem jön, már nem jön, menjünk be érte.
Ugyis lett; be is mentek s ugy hozták ki, mintegy darab fát s aztán a Jó-fiut lefektették a szalmaágyra.
Itt a tátosparipa megszánta a Jó-fiut, odamén fölibe, rálehel háromszor s ime az, mintha ketté vágták volna, azonnal jobban lett és csendes álom szállta meg. Aludt reggelig. Reggelre kelve, midőn a tátosparipa fölkeltette, csak ezt mondta a Jó-fiu:
– Minek keltettél fel édes lovam, mikor oly jól aludtam s oly szépet álmodtam?
– Álom ide, álom oda, válaszolt neki a tátosparipa, most láss a dolgod után: szedjük fel a sátorfánkat s induljunk hazafelé. Mikor már azt mondhatjuk, hogy otthon vagyunk: huzd le azt a három gyűrüt az ujjaidról, pörgesd meg egyet-egyet háromszor, majd meglátod, hogy milyen szép leányokká válnak azok.