Ugy is lett. – Fölszedték a sátorfájukat s hazafelé igyekeztek. Heted napra azt mondhatták: itthon vagyunk. S ekkor a Jó-fiu lehúzta az ujjáról a gyűrüket, egyet-egyet megpörditett háromszor s leánynyá változtak.
– Hej, te emilyen-amolyan kutya, szólt a középen álló királykisasszony, ki a legszebbik volt, elhoztál ugy-e?! de most mondd meg: magadnak hoztál-e vagy másnak?
– A kék királynak hoztalak.
– Sohse leszünk mink az övé!… azért kutya, megjátszunk még veled!
No jól van, ez abba maradt. Itt hire futamodik, hogy a Jó-fiu már megérkezett, pedig hét esztendőre való eleséget vitt magával. Meghallja ezt a vörös vadász, ki a Jó-fiu irigye volt. Azért irigykedett pedig reá, hogy a fővadász mesterségét az nyerte el, nem ő. Mondom, hogy meghallja a vörös vadász, hogy már itt a révben van a Jó-fiu, ennek se kell több, beállit a királyhoz.
– Fölséges király! kezdé beszédét a vörös vadász, ujságot mondok, még pedig nagyot: itthon van a Jó-fiu, pedig hét esztendőre való eleséget vitt el magával.
– Eredj, szaladj a révbe, mondd a Jó-fiunak, hogyha elhozta a három leányt, rögtön vezesse föl a rezidencziámba.
Leszalad a vörös vadász a révbe, mondja a Jó-fiunak, hogy mit üzent a király. A Jó-fiu még ekkor is ugy a szalmaágyon heverészett. Azt találja mondani a Jó-fiu a vörös vadásznak:
– Menj vissza, mondd meg a királynak, hogyha ő is oly hosszu utat akasztott volna a nyakába, mint én: ő is pihenne még.
Visszamegyen a vörös vadász a király szine elébe s a Jó-fiut erős kegyetlenül elvádolta, hogy igy nem jön, ugy nem jön, hogy igy nem engedelmeskedik, ugy nem engedelmeskedik.
Itt lelkem teremtette, megharagszik a kék király, s nagy léptekkel megindul a hajó felé. Itt a Jó-fiu a király elébe vezeti a három világszép királykisasszonyt, kiknek a láttára egészen megjuhászodott a kék király.
A kék király aztán fölvezette a három világszép király kisasszonyt a maga szobájába, hol az egyiket meg akarta ölelni, de az elfordult tőle, mondván:
– Hahó, király, nem addig van az! mindaddig nem leszünk mi a tieid, mig a mi rezidencziákat ide el nem hozod s ennek a te rosz viskódnak tetejében három aranyhajszálra föl nem állitod!
– De hogy hozzam én azt el s hogy állitsam fel? ki fogja azt megcselekedni?
– Majd megcselekszi az a kutya, a ki bennünket ide hozott.
– Hej, fővadász, állj elő, lekiáltott a kék király az ablakából a Jó-fiunak.
– Jelentem alásan, itt vagyok.
– Hallod-e te fővadász – vesztél volna az anyádnál! – addig megállásod se legyen, se ne egyél, se ne igyál, mig a három királykisasszony kastélyát ide el nem hozod s három aranyhajszálra az én kastélyom hegyébe föl nem állitod; különben, ha nem mondom is, ugyis tudod a dolog vastagabb végét!
Itt a Jó-fiu nagy szomoruan kiténfergett a szobából s jó lovához bandukolt.
– Mi bajod van kedves gazdám, mi epeszti a szivedet?
– Haj, jobb ha nem is kérded, nagy az én bajom, nagyobb a sz. Gellért hegyénél, mikor az a kutyának való király azt parancsolta, hogy addig megállásom se legyen, se ne egyem, se ne igyam, mig a három királykisasszony kastélyát ide el nem hozom s három aranyhajszálra a rezidenczia tetejére föl nem állitom.
– Ha csak ez a bajod, felelt neki a tátosparipa, ennél kisebb gondod is nagyobb legyen, csak eredj vissza a királyhoz s kérj tőle egy félesztendei eleséget, az én számomra pedig egy véka zsarátnokot.
A Jó-fiu visszamegyen a királyhoz s kért tőle fél esztendőre való eleséget és egy véka zsarátnokot. A király adott neki.
Itt a Jó-fiu megint hosszu útra indult, megint a tenger szinén evezett.
Csak mén, csak mendegél, egyszer a tátosparipa egyet rugott, a Jó-fiu pedig, hogy meghallotta, azonnal a lovánál termett.
– Mi bajod van, kedves lovam?
– Nekem semmi sincsen, csak neked ne legyen; de ha a tanácsomra hallgatsz, még a hajadszála sem görbül meg: vedd elő csak azt a kis sípot, melylyel a 12 Igaz jó minap megajándékozott, fuj belé, majd megjelenik annak a hangjára a 12 Igaz, majd kérdik tőled, hogy mit parancsolsz kedves gazdánk és ekkor neked csak ez legyen szód és mondásod: nem egyebet, mint azt, hogy a világszép három királykisasszony kastélyát, ugy a hogy van, vigyétek el a kék király birodalmába s állitsátok fel három aranyhajszálra a rezidenczia hegyébe; de elébb a 12 Igazt vendégeld meg azzal, a mi csak a hajón van és ha kérdik, hogy mivel tartoznak, egy kis krajczárt se fogadj el tőlük. Majd kinálnak ők téged aranynyal és ezüsttel, de te csak ugy cselekedjél, mint a hogy én parancsolom.
Itt a Jó-fiu felmegyen a hajó tetejére, előveszi a kis sípot, belefúj, hát nagy zúgás, csörömpölés és csattogás között azonnal ott termett a 12 Igaz, meglepik a hajót mint a madarak és enni-inni kérnek. A Jó-fiu, a mi csak a hajón volt, már mint a félesztendei eleséget mind odadta a 12 Igaznak, kik aztán, mikor jóllaktak, azt kérdik tőle:
– Mivel tartozunk?
– Semmivel, felelt a Jó-fiu, meg van ezért már régen fizetve.
– Kivánj annyi aranyat-ezüstöt, a mennyit csak elbir a hajód, mégis kifizetjük.
– Minek volna nekem az arany és ezüst? csak a bajom gyülnék meg vele!
– No jól van, válaszolt a 12 Igaz, már látjuk, hogy kivel van dolgunk: azért mit parancsolsz kedves gazdánk?
– Nem egyebet, mint azt, hogy a világszép három királykisasszony rezidencziáját, ugy a hogy van, mindenestül, még ez éjjel vigyétek el a kék király birodalmába s annak a kastélya tetejére három aranyhajszálra állitsátok fel.
– Jól van, válaszolt a 12 Igaz, meglesz, csak te menj bátran haza s mikorára hazaérsz, már akkor a világszép három királykisasszony rezidencziája is ott lesz a maga helyén.
Ezzel a 12 Igaz nagy zúgás, csörömpölés és csattogások között eltávozott, a Jó-fiu pedig hazafelé forditotta a szekere rúdját s mikorára hazaért, már ott volt a kék király kastélya tetején a világszép király kisasszonyok rezidencziája három aranyhajszálra felállitva.
Itt hire futamodik, hogy a Jó-fiu már megérkezett, pedig fél esztendőre való eleséget vitt magával.
Meghallja ezt a vörös vadász, a Jó-fiu irigye, izibe beállit a kék királyhoz s csak elkezdi:
– Fölséges király! ujságot mondok, még pedig nagyot: itthon van a Jó-fiu, pedig félesztendei eleséget vitt el magával.
– Eredj, szaladj a révbe, mondd meg a Jó-fiunak, hogy hivatom s jőjön fel a rezidencziámba.
Leszalad a vörös vadász a révbe, mondja a Jó-fiunak, mit üzent a király. A Jó-fiu még ekkor is az ágya szalmáját nyomta. Azt találja mondani a Jó-fiu a vörös vadásznak:
– Menj vissza, mondd meg a királynak, hogy mindjárt megyek; különben hogyha ő is oly hosszu utat akasztott volna a nyakába, mint én: ő is pihenne még.
Visszamegyen a vörös vadász a kék királyhoz s a Jó-fiut erős kegyetlenül elvádolta, hogy ezt mondta, hogy azt mondta, hogy igy nem akar, hogy ugy nem akar engedelmeskedni.
Itt lelkem teremtette, megharagszik a kék király, erős léptekkel megindul a hajó felé; de már ekkor a Jó-fiu ép szemközt jött reá, kinek azt találja mondani a király:
– Hát te ilyen, amolyan bestiája, mit üzentél nekem? elvégezted-e azt, a mit rád parancsoltam?
– Tekintsen csak fölséged a rezidenczia fölé.
Odanéz a király, hát látja, hogy a világszép királykisasszonyok rezidencziája három aranyhajszálon már ott áll a kastélya felett. Ennek se kell több, izibe visszafordul s egyenesen a három királykisasszonyhoz nyitott be.
– No szivem szép szerelmei, teljék szivetek kivánsága, már itt van a rezidencziátok; de most már csak az enyimek vagytok?!
S ezzel a vén kék király meg akarta ölelni az egyiket, de az elfordult tőle, mondván:
– Hahó király, nem addig van az! majd odafent leszünk a tiéd, de elébb átköltözünk a mi rezidencziánkba.
S ezzel a három világszép királykisasszony azonnal fölkerekedett, szedték-vették a sátorfájukat, hogy fölmennek a maguk rezidencziájába.
A világszép három királykisasszony elől ment, a kék király pedig utánuk. Itt lelkem teremtette, egyszer csak előáll egy aranygarádics, melyen a három kisasszony izibe felfutott. A kék király is fel akart menni, de az aranygarádicsot nem találta, elvesztette a szeme elől. A három királykisasszony csak onnan felülről nevette, hogy mint tapogatózik a kék király – hasztalanul; mert az aranygarádics nyom nélkül, a hogy előállt, ugy el is tünt, csak az egyik királykisasszony kiáltott neki le ilyeténképen:
– Hallod-e, te vén bolond kék király, mindaddig nem leszünk mi a tiéd: mig az élet és halálnak vizéből nem ihatunk, mig azokból egy-egy kőkorsóval nem hozol nekünk.
– De ki hozza azt el? kérdé a vén király.
– Majd elhozza az a kutya, a ki bennünket ide hozott.
– Hej fővadász, állj elő! kiáltott a király a mi Jó-fiunknak.
– Jelentem alásan, itt vagyok.
– Hej, te emilyen amolyan kutya – vesztél volna az anyádnál – mindaddig se ne egyél, se ne igyál, mig az életnek és a halálnak vizéből egy-egy kőkorsóval nem hozasz; különben ha nem mondom is, ugyis tudod a dolog vastagabb végét.
Itt a Jó-fiu nagy szomoruan kiténfergett a szobából; mert azt se tudta, hogy merre van az ajtó s egy üveges almáriomba nyitott be, csak mikor a fejét megütötte, tudta, hogy hányadán van a dolog s aztán jó lovához vánczorgott.
– Mi bajod van kedves gazdám; mi epeszti a szivedet?
– Haj, édes lovam, jobb ha nem is kérded; nagyobb az én bajom mint a Sz. Gellért hegye s jobban nyomja a szivemet, mintha az feküdnék rajta!… hát az imént a király maga elé hivatott s ekkor azt mondta nekem: hogy addig se ne egyem, se ne igyam, mig az életnek és a halálnak vizéből egy-egy korsóval nem hozok.
– Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak eredj be a királyhoz s kérj tőle egy fél esztendőre való eleséget, az én számomra pedig egy véka zsarátnokot.
Itt a Jó-fiu visszamegyen a királyhoz s kér tőle egy fél esztendei eleséget és egy véka zsarátnokot. A király adott neki, csakhogy aztán itt legyen az életnek és a halálnak vize egy-egy kőkorsóban.
Ezzel a Jó-fiu ujra elindult a sik tengeren hetedhét ország ellen, egyszer a tátosparipa egyet dobbantott, a királyfi pedig azonnal ott termett.
– Mit parancsolsz kedves lovam?
– Nem egyebet, mint azt: fujd meg csak a te kis sípodat, majd megjelennek előtted a te szolgáid, a 12 Igaz s majd kérdik tőled: mit parancsolsz édes gazdánk és ekkor neked csak ez legyen szód és mondásod: nem egyebet, mint azt, hogy hozzatok nekem az életforrásból egy korsó vizet, ugyszinte a halálforrásból is s azok azt menten teljesitik; de elébb vendégeld meg őket amugy magyar miskásan és ekkor majd kérdik tőled: mivel tartozunk; de te erre csak ezt feleld: semmivel, ugyis meg van már azért fizetve.
Itt a Jó-fiu fölmegyen a hajó tetejére, belefuj a kis sípba, hát nagy zúgás, zörgés és csattogás között imhol jön a 12 Igaz s enni-inni kérnek.
A Jó-fiu adott nekik annyit, a mennyi a bőrükbe fért, ugyannyira, hogy a félesztendei eleségből itt-ott maradt valami vagy semmi; s ekkor kérdik:
– Mivel tartozunk?
– Semmivel, válaszolt a Jó-fiu, meg van már azért fizetve.
– Kivánj aranyat ezüstöt annyit, a mennyit csak a hajód elbir s azonnal kifizetünk.
– Minek lenne nekem az arany és ezüst, csak a bajom gyülne meg vele.
– Már látjuk, hogy kivel van dolgunk, azért azt kérdjük tőled: mit parancsolsz, kedves gazdánk?
– Nem egyebet, mint azt: hogy hozzatok az élet- és halálforrásból egy-egy kőkorsó vizet.
Alig hangzott el a parancs, már ott állt a két kőkorsó, az egyikben volt életviz, a másikban pedig halálviz.
S ezzel a 12 Igaz nagy zúgás, zörgés, csattogás között eltávozott, a Jó-fiu pedig hazafelé forditotta a szekér rúdját s harmad napra azt mondhatták: itthon vagyunk.
Itt hire futamodik, hogy a Jó-fiu hajója megérkezett. Meghallja ezt a vörös vadász, tüstént beállitott a király elé s azt mondja neki:
– Fölséges úr! ujságot mondok, még pedig nagyot: a Jó-fiu megérkezett, pedig félesztendőre vitt eleséget.
– Tüstént szaladj a hajóra, mondd meg neki, hogy rögtön jőjjön a szinem elébe.
Hej, a vörös vadász sem rest, izibe leszalad a tenger partjára, fel egyenesen a hajóra, fölkeresi a Jó-fiut s elmondja neki, hogy mit üzent a király. A Jó-fiu erre csak azt találta mondani:
– Menj vissza a királyhoz, mondd meg neki, hogy egyszeribe ott leszek; különben ha ő is oly hosszu utat akasztott volna a nyakába mint én: ő is pihenne még.
Visszamegyen a vörös vadász a kék királyhoz s a Jó-fiut erős kegyetlenül elvádolta, hogy az ezt mondta, azt mondta, hogy az igy nem akar, ugy nem akar engedelmeskedni.
Itt lelkem teremtette, megharagszik a vén kék király, kezébe veszi a botját, egy nagy köpönyeget akasztott a nyakába, s maga ballagott le a hajóhoz; de már ekkor a Jó-fiu elébe jött, kezében hozván a két kőkorsót.
– Hát te ilyen olyan bestiája, mit üzentél nekem?
– Nem üzentem én felségednek egyebet mint azt: hogy egyszeribe ott leszek; különben ha ő is, már mint fölséged, oly hosszu utat akasztott volna a nyakába, mint én: ő is pihenne még.
– Hisz a vörös vadász ezt mondta, azt mondta.
– Hazudott a kutya, különben szaváról ismerik meg a harist, ő kigyelme régóta irigyem, hogy miért, miért nem, azt csak a jó Isten tudja.
– Tüstént karóba húzatom a gazembert!
S a kék király akkép cselekedett, mint mondá; a vörös vadászt lefülelték, karóba húzták, vérét a föld itta, husát a kutya ette, csak a feje száradt ki a verőfényes napon, de legalább igy nem fog többé neki fájni, mert nem lesz nyers.
Itt a kék király kezébe vette a két kőkorsót s felkiáltott a világszép királykisasszonyoknak:
– Szivem szép szerelmei, teljék szivetek kivánsága: itt van az életnek és halálnak vize egy-egy kőkorsóban; de most már csak az enyimek vagytok.
– Hahó, vén kék király, nem oda Buda! mindaddig nem leszünk mi a tiéd, mig magadat össze nem apríttatod és e vizzel valamelyikünk meg nem öntöz.
– De szivem szép szerelme, hogy cselekedjem én azt meg?
– Majd megcselekszi az, a ki idehozott bennünket.
Már ekkor nem mondta a világszép királykisasszony ezt a szót: „az a kutya“…
– De, folytatá tovább a világszép királykisasszony, hogy meglásd mind te, mind az a másik, hogy semmi bántódástok nem lesz, próbául megengedjük, hogy elébb a Jó-fiu tátosparipáját apritsák össze.
Mit volt mit tenni a Jó-fiunak, ki kellett vezetni jó tátoslovát, majd ő maga sziven szúrta, minden vérét egy edénybe szedte, a husát pedig diribról darabra vágta, majd az összeapritott húst a felfogott vérrel leöntözte. A három királykisasszony ugy az ablakról nézte, hogy mit mivel a Jó-fiu, majd az egyik a három közül izibe leszaladt az aranygarádicson, kezébe vevén az egyik kőkorsót, melyben életviz volt és az összeapritott tátosló husára néhány cseppet öntött, s ime! a hús és vér közül kiugrik egy gyönyörüséges gyöngy-adta 24 éves ifju, aranyhajjal, aranyfoggal s neki esik a leánynak, meg akarta ölelni és csókolni, de az elfordult tőle s mint a nyil felszaladt az aranygarádicson, de mégsem állhatta meg, hogy vissza ne tekintsen a szép ifjura s ekkor ezt kiáltotta vissza neki:
– Hahó, szép ifju, nem te ülsz az első székbe, nem téged illet a választás, hanem azt, a ki bennünket idehozott.
S ezzel a szép ifju a Jó-fiuhoz fordult s azt mondja neki:
– Hallod-e hű bajtársam, Jó-fiu! Én neked sokkal tartozom, hogy a ló képéből megszabaditottál, mert azelőtt én is csak oly ép kézláb voltam, mint te, de egy boszorkány megigézett, megbabonázott, lóvá változtatott, most pedig – hála Isten! – ismét visszanyertem elébbi formámat: azért itt van parolás tenyerem, hogy örökké hű bajtársad leszek, soha a bajban el nem hagylak, mert én is csak oly királyfi vagyok, mint te; – de elég legyen a szóból ennyi, most a dologra: vetkőzzél csak te is le, szúrd sziven magad, majd én minden csepp véred fölfogom, husodat pedig összeapritom, – majd te hozzád is leszalad egy királykisasszony, majd téged is megöntöz az életvizből, eddig is csinos fiu voltál, de akkor 7-szerte csinosabb leszesz.
Mit volt mit tenni a Jó-fiunak, ráadta a fejét, levetkőzött, sziven szúrta magát, omló piros vérét felfogta a tátoslóból lett királyfi, ki aztán annak a husát összeapritotta s a vérrel meglocsolta.
A három királykisasszony most is az ablakban állott, majd az egyik a három közül izibe leszaladt az aranygarádicson, kezébe kapta az egyik kőkorsót, melyben szinte életviz volt és az összeapritott húsra egy pár cseppet kiloccsantott s ime, a husból és vérből kiugrik egy gyöngyadta gyönyörves királyfi aranyhajjal, aranyfoggal. Eddig is szép volt a Jó-fiu, de most hétszerte szebb, ki neki esik a világszép királykisasszonynak, meg akarja ölelni és csókolni, de az elfutott előle, felszaladt az aranygarádicson a három aranyhajszálon álló rezidencziába, de mégsem állhatta meg, hogy vissza ne tekintsen és ekkor ezt kiáltotta vissza:
– Hahó, szivem szép szerelme! igaz, hogy te ülsz az első székben, téged illet az elsőség, mert te hoztál ide, de hármunk közül kell választanod.
A vén kék király az ablakból nézte, hogy mit cselekszik a tátosparipa és a Jó-fiu, ő is végre ráadta a fejét, hogy őt is szúrják sziven, omló piros vérét fogják fel, husát apritsák össze, s aztán őt is hagy öntözze meg az egyik királykisasszony.
Ugyis lett. – Őt is sziven szúrták, omló piros vérét felfogták, husát összeapritották, majd a vért a husra öntötték.
A három királykisasszony az ablakból nézte, hogy mi történik a vén kék királylyal, végre egyik a három közül izibe leszaladt az aranygarádicson, kezébe kapta a kőkorsót, de ebben nem élet, hanem halálviz volt, melyből egy pár cseppet öntött az összeapritott husra s ime, a kék királynak még a csontja is porrá égett, hamuvá lett.
S ekkor a másik két királykisasszony is lejött az aranygarádicson s mindhárman összefogóztak, a Jó-fiu elébe léptek, mondván:
– Most már válaszsz közülünk.
Az a világszép királykisasszony, a ki jobbról állott, ugyszinte az is, a ki balról volt, fejük billentésével a középsőre mutattak, hogy azt válaszsza. Csakugyan a Jó-fiu azt is választotta, már mint a középsőt, de ez is volt a legszebb mindhárom között, jóllehet alig lehetett kűlönbséget köztük tenni, mert mind ruhára, mind termetre, mind szépségre igen egyformák voltak. A tátosparipából lett királyfi a jobb oldalon álló királykisasszonyt választotta, mert ennek a személye tetszett személyének legjobban, a harmadik királykisasszony végre a fővezérnek nyujtotta a kezét.
Aztán lakzit laktak, bezzeg volt lé, meg lé, boldog volt az, a kinek egy kanállal is juthatott.
A kék király holta után a Jó-fiut választották meg királynak, ki a feleségével együtt él, ha meg nem halt.
Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége. Itt az ember olyan szegény volt, hogy még kenyérben sem evett eleget; semmije se volt a világon, csak egy rozsdás fejszéje. Ezzel kereste kenyerét.
Most is az erdőre ballagott fát vágni, vállán volt a rozsdás fejsze. A mint mén mendegél, elő-utó-talál egy koldusasszonyt, kinek három neveletlen gyermek volt a karján, kiket út mellett kért alamizsnával táplálgatott. A három neveletlen gyermek mind egyvivásu volt; egyszerre látták meg Isten verőfényes napját, bár az nekik szomoruan világitott.
A koldusasszony alamizsnát kért a szegény embertől; de az nem adott neki, minthogy nemis volt, sőt rádásul jól összeteremtettézte, hogy te ilyen olyan paráznája, hogy mersz emberek szeme elé kerülni, hisz világéltemben sohse hallottam, hogy egy asszonyi állatnak egyszerre három porontya is lehessen?!
– No szegény ember, felelt neki a koldusasszony, fizessen meg neked az Isten érdemed szerint s adjon a te feleségednek, egy hassal háromszor annyit!…
No jól van, ez abba maradt. A szegény ember nagy boszusan kiballagott az erdőre fát vágni, a koldusasszony pedig tovább is ott kéregetett alamizsnát az út mellett az arra járó-kelőktől.
Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, a szegény ember hazakerül az erdőről, bemegyen a szobába s le akar ülni a tűz-loczára, de a bábaasszony – mert közbe légyen mondva, a feleségét ép várandós állapotban hagyta – rárivalkodik nagy mérgesen:
– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!
A szegény ember odább húzódott, ujra le akar ülni, de a bábaasszony ismét rárivalkodik nagy mérgesen:
– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!
A szegény ember azt se tudta, hogy hányadán van, ismét odább húzódott, le akar ülni patkára; de a bábaasszony ismét rárivalkodik nagy mérgesen:
– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!
Igy a szegény ember kilencz helyre akar leülni, de a bábaasszony mindenütt rárivalkodott, mondván:
– Ne üljön oda; mert ott gyermek van!
Megijed a szegény ember, hogy már az egész szobája tele van gyermekcsékkel, világul szaladt, a hátára vette az erdőt s belőle soha többé ki nem jött. Itt igazán volt ember, nincs ember!
Itt az egész országban hire futamodik, hogy itt meg itt, ebben meg ebben a faluban egy szegény asszonynak egyszerre kilencz gyermeke lett; ugyannyira, hogy még magának a királynak is eljutott a fülébe.
Ennek sem kell több, felöltözködött paraszti ruhába s fölkereste a szegény asszonyt, hogy hagy lássa, vajjon igaz-e az, a mit a hir beszél. A király ép szemközt találta a bábaasszonyt, ki már tiz sorjával is bejárta a falut, de komának senkise akart eljőni.
– Honnan-honnan bábaasszony? kérdi a paraszt ruhába öltözött király.
– Jobb ha nemis kérdi nagy jó-uram, felelt a bábaasszony, tiz sorjával is bejártam a falut, de ennek a szegény asszonynak mégse kaptam komát!
– Ha csak az a baj, majd leszek én.
S a király lett a szegény asszony komája, ki ajándékképen mindegyik keresztfiának egy-egy telket adott.
Itt a szegény asszonyból olyan gazdag lett, hogy csak párját kellett volna keresni, de ha keresték volna is, mégse találtak volna, ki aztán a gyermekeket, mikor azt az időt elérték, iskolába járatta s mindegyiknek egyforma ruhát csináltatott.
A kilencz fiu csak jár az iskolába, csak jár, hát hallják, hogy a többieknek édes apjuk és édesanyjuk is van, nekik pedig csak édesanyjuk. Ez a legkisebbik fiu fejébe nagy szeget ütött, azért kérdést intézett tubus szüléjéhez, mondván:
– Ugyan tubus szüle, nem felelne egy kérdésemre?
– S mi lenne az, édes fiam?
– Az biz nem egyéb, csak az, hogy van az, hogy a többi gyermekeknek édesapjuk és édesanyjuk is van, nekünk pedig csak édesanyánk?
– Hahó kis fiam, jobb ha nem is kérded: nektek is volt édes apátok, hanem mikor fájdalommal a világra szültelek és hogy kilenczen voltatok, ezen annyira megijedt, hogy itthagyott engem a fa-képnél, s világul szaladt. Tán még most is itt tengődik ebben a nagy vadon erdőben, hogyha azóta a vad állatok meg nem ették.
– De nem azt mondom én, tubus szüle, hanem azt, hogy mi kilencz testvérek elindulunk abba a nagy vadon erdőbe édesatyánk fölkeresésére.
Mit volt mit tenni a gazdag asszonynak, erőnek erejével csak nem tarthatta őket vissza, a kilencz fiut tehát utnak eresztette édesatyjuk fölkeresésére. De mielőtt elmentek volna, a legkisebb fiu, mint a kinek legtöbb esze volt, csináltatott a vargával olyan csizmát, de csak egyet, melybe az embernek mindkét lába belefért.
Mikor a nagy csizma készen volt, a kilencz fiu elindult ország világszerte édesapjuk fölkeresésére.
Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, hét esztendeig, hét hónapig, hét napig, egyszer egy forrás partjához értek.
Mikor ideértek, megszólal a legkisebb, szót szólván:
– Hej, álljatok meg édes testvéreim, igyunk ebből a forrás-vizből s aztán mosakodjunk meg benne.
Az öregebbek szót fogadtak, megálltak, leszálltak a paripákról s ittak a forrás-vizből. Ime! a viztől mind kihullt a foguk s aranyfogak nőttek helyébe. Majd aztán megmosakodtak a csuda-forrásban s mindegyik haja aranyhajjá változott, orczájuk pedig oly gyönyörves lett, hogy ki se látom mondani. Eddig is szépek voltak a legények, mert már majd emberkort értek, de most hétszerte szebbek lettek.
A mint ott a csuda-forrásnál időznének, egyszer odaszáll egy fehér galamb, megszólal s azt mondja a testvéreknek:
– Halljátok-e szép legények, itassatok meg engem is e forrásvizből.
Hej, a legkisebb testvér sem hagyta ezt kétszer mondani magának, izibe lehajolt a forráshoz, meritett belőle két kezével, majd a vállára szállt fehér galambot megitatta a szájából. Itt a galamb megrázkodott s asszonynyá változott.
– No királyfiak, mert azok lesztek, jótét helyébe jót várjatok!… Ha nem mondjátok is hogy hova igyekeztek, ugyis tudom, de tovább egy tapodtat se menjetek, hanem a nagy csizmát, meg egy kulacs bort és egy egész kenyeret rakjátok le ide a forrás mellé, majd előjön egy meztelen ember, ki kilencz jávor-szarvast hajt, majd iszik az a borból, majd eszik az a kenyérből, majd felhuzza ő a nagy csizmát s ekkor nem bir elszaladni, könnyen megfoghatjátok. Mert az a meztelen szőrös ember senki más mint tulajdon nemző apátok, ki midőn a jávor-szarvasokat megitatja, ehhez a kilencz szomoru füzfához szokta kötni. Mindegyik jávor-szarvas hátán egy-egy üveg-koporsó van fektetve. Ezekben pedig egy-egy szép leány, kik szinte, mint tik, egy hassal jöttek a világra. Ti aztán az üveg-koporsókat szép csendesen emeljétek le, nyissátok fel a tetejét s ki-ki sorra a maga mátkáját csókolja meg háromszor. Erre a leányok fölébrednek mély álmukból s vizet kérnek s ekkor itassátok meg őket, ki-ki a magáét, sorra, a hogy született, s a többi aztán magától jön.
Ugy is lett. – A kilencz testvér elbujt a fák közé, de elébb a nagy csizmát, meg az egész kenyeret és az üveg bort letették a forrás mellé.
Itt eljön a dél, el a pihenés ideje, a szőrös ember hajtja a kilencz jávor-szarvast, a forráshoz tereli, megitatja, majd aztán mindegyiket sorjában, a hogy a leányok születtek, a szomoru fűzhöz kötözte, maga pedig visszajött a vizhez, hát csak ekkor látja, hogy a forrás mellett egy csizma, meg egy kenyér és egy üveg bor van letéve.
Csak nézi, csak nézi, hol a csizmát, hol a kenyeret és hol a bort s ekkor eszébe jutott, hogy ő valaha ily kenyérrel és borral élt, majd felkapta a kenyeret és bort s az ég felé tartotta. Majd az evéshez és iváshoz látott s mikor vagy kétszer jól meghúzta az üveget, ugrált, tánczolt mint egy gyermek. Majd felkapta a csizmát, illesztgeté a lábához, hol az egyikhez, hol a másikhoz, végre felhuzta mind a kettőre.
A fiai ép ezt várták s mikor mindkét lába benn volt, izibe előrontottak, lefülelték az öreget, kezét-lábát összekötözték.
Mikor ezzel is készen voltak, ki-ki kiválasztotta születés szerint a maga jávorszarvasát, ki-ki leemelte a maga üveg-koporsóját, benne a szép menyasszonyt, majd felnyitván a tetejét, ki-ki megcsókolta a maga szép halottját háromszor.
Ime! az első csókra megmozdultak a szép leányok, a másodikra megrázkódtak, a harmadikra pedig fölébredtek s mindegyik vizet kért, hogy hagy igyék.
Mindegyik megitatta a maga menyasszonyát s ekkor azt mondák egymásnak:
– Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól.
Aztán megölelték, megcsókolták egymást. Most a fehér galamb is előrepült, megrázkódott s királyasszonynyá változott; fején korona, kezében királyi bot, ki mindegyik leányára – mert mind a kilencz az övé volt – ráadta az áldást s mindegyikkel egy-egy birodalmat adott jegyajándokul.
Majd odalépett a szőrös emberhez, valami irral megkente a mellét s az azonnal visszanyerte az emberi hangot. Aztán az öreget felöltöztették biboros-bársonyos ruhába s az első székbe ültették, a feleségeért pedig, már mint a kilencz fiu anyjáért, üveges-aranyos hintót küldtek s ugy hozatták el aztán nagy parádéval.
Aztán lakzit laktak s még most is élnek, nagy boldogan, ha meg nem haltak.
A lakodalomban én is ott voltam s ilyetén áldomást mondtam:
„Szegfűszinű szép magamtól, kilenczképü kigyelmedtől, áfitur, páfitur, Páfi Györgytől, még egy pohár bort köszöntök kendre. Ez a bor tőkén termett, hordóba szűrték, fogcsikorodás, biró-birs… Meghagyta a vak gazda a sánta gazdasszonynak, gyujtsa meg a galycsos gyertyát, menjen le a töredezett pinczébe, hozzon fel bort a romladozott hordóból, köszöntse a pofonvágott ispánra a vak gazda jó akaratjáért.“
A ki e pohárköszöntést egy szuszra el nem tudja mondani: egy pint bor az áldomás.
Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy felesége, meg egy szuka kutyája és egy kancza lova. Itt már hét esztendeje annak, hogy a szegény ember megházasodott s ugyanekkor vette a kutyát is, lovat is, egy-egy kis pénzen. És ezen időtől fogva sem az asszony nem szült magzatokat, sem a kutya nem kölykezett, sem pedig a ló nem ellett; hanem mindhárom gyümölcstelen, meddő volt.
Itt lelkem teremtette, egyszer a szegény ember térül-fordul, kimegyen a piaczra s ott egy halat vett. Hazaviszi a szegény ember a halat, megtisztitja, kimossa, majd hat egyenlő darabba vágta s aztán megsütötte.
Mikor készen volt a sülthal, a hat darabból kettőt a feleségével etetett meg, kettőt a kutyájának adott, kettőt pedig a lovának.
Itt lelkem teremtette a sülthaltól mind az asszony teherbe esett, mind a kutya kölykes lett, mind a ló vemhes.
A kutya kilencz hétre két aranyszőrü kutyát kölykezett.
Az asszony kilencz hónapra két aranyhaju, aranyszáju és aranyfogu gyermeket szült.
A kancza pedig kilencz esztendőre két aranyszőrü csikót fiadzott.
Mind a két aranyhaju, aranyszáju, aranyfogu gyermek, mind a két aranyszőrü kutya, mind a két aranyszőrü csikó tátos volt; aranyfogakkal jöttek a világra.
És mindannyian anyajegyesek voltak: a két aranyfogu testvérnek csillag volt a homlokán; a két tátos csikó és a két kutyakölyök keselyek voltak; mindegyik a jobb lábára.
Mikor a két aranyfogu gyermek betöltötte a kétszer hét számot: mindegyik kiválasztotta a maga jószágát, mondván: ez az én csikóm, ez a te csikód, ez az én kutyám, ez a te kutyád, s igy kinek-kinek volt egy-egy.
Itt lelkem teremtette, egyszer a mint a két tátoscsikó a kertben legelészne, mindegyik véres lábbal jött elő. Itt a két aranyfogu testvér megyen a vér után, egyszer az utjok kétfelé vált; jobb és balfelé. Az idősb testvér jobbfelé ment, a kisebbik pedig balfelé, hát mindketten a földből kinőve hegygyel fölfelé egy-egy kardot találtak, melyeket aztán kihúztak a földből s az oldalukra kötöttek.
A szabónál aztán csináltattak szép biboros-bársonyos ruhát, melyet aztán magukra öltöttek.
Igy már a két aranyfogu testvér mindennel a mi egy vitéznek kell, el volt látva: volt tátoslovuk, tátoskutyájuk, biboros-bársonyos ruhájuk és földből nőtt kardjuk.
Itt egyszer megszólal a nagyobbik s azt mondja a kisebbiknek:
– Kedves testvérem! nekem már itthon nincs maradásom. Hogy hova megyek, azt ne kérdezd, ugyis majd utánam jösz. Ne itt van egy bokor rózsa, mely olyan tulajdonsággal bir, hogyha én eltávozom tőle: elkezd hervadni; hogyha pedig feléje közelitek: kinyilik; ha pedig meg találnék halni: akkor egészen elszárad. Én ezt a rózsát, kedves testvérem, a te gondviselésedre bizom s erről megtudhatod: élek-e, halok-e, hazafelé jövök-e, vagy idegen földön messzibbre távozom-e? Mondom, ha a rózsa elszáradt, ugyannyira, hogy még a gyökerében sem lesz élet: akkor, mint mondám, én is megszünök élni. S ekkor szakits le róla egy hervadt rózsát, ereszd a szélnek s a merre az száll, te is csak arrafelé tarts s keress föl engem.
Ezzel a nagyobbik testvér fölnyergelte az aranyszőrü tátoscsikót, szólitotta a kutyáját, majd felöltözött a biboros-bársonyos köntösbe, az oldalára kötötte földből nőtt kardját – felnevelő apjától, szülő anyjától és édes testvérétől keserves könyhullatások között elbúcsúzván – felült a tátoscsikóra s elment ország-világszerte hirnevet aratni.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy nagy vadon erdőbe ért, hát látja, hogy egy keresztut mellett egy vén asszony kéreget. Az aranyhaju vitéz egy kis-pénzt dobott neki s aztán azt kérdi tőle:
– Ugyan édesanyám, nem tudna az én számomra egy alkalmas helyet, hol lovamnak, kutyámnak istáló, magamnak pedig étel-ital s meleg ágy lenne?
– Csak erre menjen a vitéz ur, válaszolt neki a vén asszony, erre balfelé; nem messze innen talál egy korcsmát, abban van egy néma szolgáló, az majd ellátja mindennel, a mi kell. Lesz aranyzab, selyemszéna a lónak, selyempikó a kutyának, magának a vitéz urnak pedig az, a mi szemének szájának tetszik.
S ezzel az aranyfogu vitéz a balfelé vezető utra tért. A mint mén mendegél, csakhamar elő-utó-találta a korcsmát, honnan elébe szalad a néma szolgáló, hajtogatja magát jobbra balra s intett a kezével, hogy menjen utána. A szegény ember fia utána ment, de a korcsmát oly rondának és piszkosnak találta, hogy megforditotta a lova fejét s tovább ment. A néma leány kiment a kapuba s még csak belátta, mindig az öklével fenyegette; de a szegény ember fia, az aranyfogu vitéz, hátra sem nézett, hanem ment a maga utján.
Csak mén csak mendegél, egyszer egy más kastélyhoz ért, melynek az ablakából egy szép asszony nézett ki. A fiatal menyecskének igen megtetszett az aranyfogu gavallér, kihajol az ablakon s int neki, hogy menjen oda.
Az aranyfogu vitéz egészen az ablak alá ment s ekkor azt mondja neki a világszép asszony:
– Édes szivem szép szerelmem, jőj fel hozzám!
Az aranyfogu vitéz aztán az ajtóra került, de itt két oroszlán állt őrt. Most mit tegyen, hova tudjon a lelke lenni? Végre összetüzött a két oroszlánnal. Az aranyfogu vitéz az egyik oroszlánnak fogta pártját, a tátoskutya pedig a másiknak s nem sok idő telt el bele, hogy az aranyfogu vitéz sziven szúrta az egyik oroszlánt, de a tátoskutya nem oly könnyen boldogult a másikkal, mert igaz, hogy ő is erős volt, de az oroszlán is az volt, s ezért két lábra állva egy félóráig viaskodtak egymással, – de sem az egyik nem tudta legyőzni a másikat, sem a másik az egyiket, mert igen egyforma erejüek voltak. Az aranyfogu vitéz segitségével végre ezt is legyőzték. Aztán az aranyfogu vitéz mindkét oroszlán szivét kivette s az egyiket a tátoskutyának dobta, a másikat pedig a tátoscsikónak adta, miket azok megettek s ha eddig is erősek voltak, de most hétszerte erősebbek lettek.
Aztán az aranyfogu vitéz jó tátoslovát bekötötte a márványistálóba, zabot adott neki, selyemszénát tett az aranyrács közé, majd megitatta s behúzta rá az ajtót.
A tátoskutyát pedig felállitotta őrt állani az oroszlánok helyére, hogy az senkit az ő tudta és hire nélkül be ne ereszszen.
Mikor az aranyfogu vitéz dolgát emigy elvégezte, felszaladt a márványgarádicson, benyitott a világszép asszonyhoz, megölelték és megcsókolták egymást s aztán azt mondták egymásnak:
– Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól.
De itt lelkem teremtette a mézes-mákos hetek eltelte után, észrevette az aranyfogu vitéz, hogy a feleségének az egyik szeme mindig nevet, a másik szeme pedig mindig könybe lábad.
Ezért kérdést intézett a feleségéhez ilyeténképen:
– Ugyan szivem szive, szép szerelmem, nem felelnél egy kérdésemre: nem mondanád azt meg nekem, hogy mért sir az egyik szemed, mért nevet a másik?
– Hahó aranyos bimbóm, hát mért ne mondhatnám én azt meg neked, mikor ugy sincs titok köztünk s férj és feleség vagyunk: azért nevet az egyik szemem, mert neked örül; azért sir pedig a másik, mert apám, anyám és édes testvérem gonoszul vesztét siratja. Azért vesztek pedig gonoszul, hogy ennek a vén banyának, ki itt meg itt korcsmát mér, van egy porontya, ki a húgomba szerelmes lett; – de hogyim nem nyerhette el a kezét, mert tudtuk, hogy a gonosznak szolgál, apámat, anyámat, édes testvéremet és az egész várost, hol ők királykodtak, elsülyesztette, viz alá meritette. S most a hugommal, kit békának változtatott, tekenyős-béka-képében vele él. Ezért sir, kedves férjem, az egyik szemem. Azért szivem szép szerelme, valahogy vadásztodban be ne vetődj abba a korcsmába, mert nem volt rá eset, hogy az a ki oda bement, kijött volna. Azért szivem szive, ha szeretsz, ha kedves feleséged vagyok, teljesitsd ebbéli kérésemet, különben magadnak csúf halált, nekem pedig holtig tartó gyászt és bánatot okoznál.
Itt az aranyfogu vitéz égre-földre igérte, hogy hajlik felesége kérésére, pedig szivében elhatározta, hogy még az nap fölkeresi a korcsmát, ha az életébe kerül is.
Ezért mintha vadászni ment volna, puskát vetett a vállára – jó kardja ugyis mindig az oldalán volt – és elindult az ördöngös korcsma-felé.
Hogy odaért, a néma-szolgáló kiszalad elébe, integet neki, hogy menjen be az ivó-szobába. Az aranyfogu vitéz nem igen kérette magát, hisz ugyis ide igyekezett, bement az ivó-szobába. Itt a néma szolgáló sürög-forog körülötte, mutatja a kezével, hogy inni vagy enni hozzon-e? Az aranyfogu vitéz int neki, hogy hozzon egy itcze bort. A néma szolgáló izibe leszalad a pinczébe, egy fekete üvegben felhoz valami bor-félét s leteszi a vendég elé.
Itt lelkem teremtette, az aranyhaju vitéz alighogy egy kortyot lenyelt a borból, tüstént kővé vált ott azon az ülőhelyén. Egy fekete macska ugy a tűz-lóczán ült, mely mikor az aranyfogu vitéz kővé vált, leugrott a helyéről, megrázkódott, hát uramfia, ugyanazon ripacsos ránczos képü vénasszony lett belőle, ki a keresztuton alamizsnát kéregetett. Ez aztán mint én egy szalmaszálat, ölbe kapta az aranyhaju vitézt, kivitte a kamrájába, hol a biboros-bársonyos ruhát lehúzta, kardját a szegre akasztotta s majd olvasni kezdte a kővé vált holtakat, mondván:
– Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, kilenczvenkilencz, csak egy hija a száznak, de majd ez is eljön.
S ezzel a vénasszony belakatolta a kamrát, kiszaladt ismét a keresztutra, hol koldusképében az arra járó-kelőktől alamizsnát kéregetett.
A szegény ember kisebbik fia minden istenadta nap kétszer háromszor is megnézte a rózsabokrot, mely napról napra száradt. S mentül jobban száradt, az aranyfogu kisebbik testvér annál szomorubb lett; ugyannyira, hogy még az étel sem esett jól neki, még az is kifordult a szájából. Addig-addig száradt a rózsa-bokor, mig egyszer egészen elszáradt. A kisebbik testvér aztán kihúzta a földjéből, hát látja, hogy még a tövében sincs élet. Elszáradt a rózsabokor, meghalt az ő kedves bátyja.
E napságtól fogva a kisebbik fiunak nem volt otthon maradása, hanem ő is fölnyergelte a tátoscsikót, névről szólitotta a tátoskutyát, felöltözött a biboros-bársonyos ruhába, felkötötte az oldalára földből nőtt kardját – felnevelő apjától, szülő anyjától keserves könyhullatások között elbucsuzván – felült a tátoscsikóra s elment ország világszerte édes kedves testvére fölkeresésére.
Egy szál rózsát leszakasztott a bokorról, szélnek eresztette s az mindenütt előtte repült.
Csak száll az elszáradt rózsa, csak száll, egyszer a nagy vadon erdőben levő ördöngös korcsma ablakában állott meg.
Hej, a kisebbik testvérnek sem kell több, leugrik a tátoscsikóról, a kutyáját névről szólitotta s be egyenesen az ivó-szobába. Itt a néma-szolgáló elébe szalad, sürög-forog körülötte, integet kézzel-lábbal, hogy mit hozzon, bort-e vagy ételt. Az aranyhaju vitéz pofon üti a leányt, ugy, hogy hármat is fordult. Erre a tűz-lóczán ülő macska ki akart ugrani az ajtón, de a tátoskutya elcsipte s ugyancsak vagdalta a földhöz. Mikor a néma-szolgáló látta, hogy a macska sehogysem szabadulhat a tátoskutyától, megszólalt:
– Kegyelem, gráczia a fejemnek, mert én semminek nem vagyok az oka, hanem ez a vén boszorkány itt, la, ki macskaképében most az egyszer igazán rákerült az eb harminczadjára!
Erre a szóra a fekete macska mindenféleképen akart szabadulni a tátoskutyától; karmolt, harapott, köpködött, de biz mindez nem használt semmit, mert csak azt nyerte vele, hogy a tátoskutya annál jobban vagdalta a földhöz, hogy szinte nyekkent.
Most a fekete macska mikor látta, hogy ez sem fizeti ki magát, az ördögi mesterséghez látott; mindenféle állattá: kigyóvá, békává, kutyahallá, gyikká, farkassá változott; de ezzel se ért el semmit, mert a kutya soha el nem eresztette, hanem annál jobban szoritotta.
Végre átlátta a boszorkány, hogy nincsen szabadulás, ezért most a könyörgéshez fogott; letérdepelt az aranyhaju vitéz előtt s égre-földre kérte, hogy mindeneket megtesz: a bátyját feltámasztja, kilencz véka aranyat fizet s rádásul kilenczvenkilencz ember életét adja vissza, csak az életének kegyelem.
– No te kutya, én az életednek kedvezek, hanem igéreted váltsd be.
S aztán a vén banya egy vak-ablakból különféle szinü üvegeket szedett elő, bement a kamrába s mindegyik kővé vált holtembert megkente s ime azok egyenként mind feltámadtak.
Legelől jött az aranyhaju vitéz, ki midőn meglátta édes testvérét, szó nélkül a nyakába esett s össze-vissza csókolták egymást. Aztán jöttek elő a különféle hirneves vitézek, kik a pihenésben igen megerősödtek s mindegyik egy maga is megküzdött volna egy oroszlánnal, kik holtiglan felajánlották éltöket és véröket a két aranyfogu testvérnek.
De most a szegény ember nagyobbik fia áll elő s azt mondja a vén banyának:
– Hallod-e, te kutya! az én részemről se irgalom se kegyelem mindaddig, mig meg nem mondod, hogy a tekenős-béka képében élő fiadnak miben áll az ereje.
Mit volt mit tenni a vén boszorkánynak, miután már ugy sem szabadulhatott, kivallotta azt is, hogy miben áll tekenős-béka képében élő fia ereje.
– A sóstó kellőközepén virit egy vizi-tök, melynek az árnyékában szokott pihenni a tekenősbéka és a felesége, ennek a vizi-töknek hetedik virágában van egy vasszelencze, a vasszelenczében egy tojás, a tojásban egy lódarázs, ebben rejlik az én fiam ereje; ugyhogy, ha azt a lódarázst megölnék, ő is szörnyet halna, ha pedig kiveszik a tojásból s üvegbe zárják, akkor ugyan élni él a fiam, de minden bűbájos erejét elveszti. Ő neki igaz, hogy nagy hatalom van a kezében, mert a vizek felett uralkodik, de ha kegyelmet igérsz neki s életét meghagyod, akkor a vizeket visszaparancsolja az elsülyesztett városról, minden élő állatot feltámaszt, a várost visszaállitja ugy, a mint volt minden élő okos és oktalan állattal egyetemben, maga pedig a vizek kútfejére ül s csak annyi vizet ereszt ki, a mennyi elégséges a város fentartására.
Mikor a két aranyfogu testvér emigy kivette a vén banyából a titkot, lánczra verték s hazavitték a nagy kastélyba, hol aztán egy sötét kamrába mint a bőregeret fölszegezték.
A világszép asszony most is ott ült az ablakban s mikor meglátta a férjét és ennek szakasztott mását, a testvérét: nem tudta a dolgot mire vélni, nem tudta kiszemelni, hogy melyik az ő kedves férje, melyiknek boruljon a nyakába és melyiket csókolja össze-vissza; mert a két testvér tekintetre, termetre, szépségre, magasságra, szóval mindenre nézve annyira hasonlitott egymáshoz, hogy még szülő anyjuk sem igen tudott különbséget tenni köztük.
A nagyobbik testvér végre előlépett, s a világszép asszony csak ekkor ismerte fel rég nem látott kedves férjét.
De a két testvér csak addig volt otthon, mig a lovukat jól tartották, megetették és itatták, aztán pedig elindultak párosan a sóstó fölkeresésére. Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer mégis csak elértek a sóstó partjára. Egy öreg halász halászgatott a viz partján, kitől aztán egy csónakot kértek, erre ráültek s beeveztek a sóstó kellős közepére; ott meglelték a vizi-tököt, melynek az árnyékában szokott pihenni a tekenős-béka meg a felesége. Aztán a vizi-tök hetedik virágát leszakasztották, kivették belőle a vasszelenczét, a vasszelenczéből a tojást, a tojásból a lódarazsat, de azt megölni, nem ölték meg, hanem egy üvegbe eresztették. A tekenősbéka egyszerre a viz szinére jött fel s erőtlenül elterült rajta; még a lábát is alig tudta mozgatni. Majd lassacskán odaevezett a csónakhoz s ekkor megszólalt:
– Mit kivántok én tőlem vizek királyától? csak az életemnek kegyelmezzetek, minden kivánságtokat teljesitem.
– Nem kivánok én egyebet, felelt neki az idősb testvér, mint azt: állitsd vissza ezt az elsülyesztett várost ugy, a mint volt, minden élő okos és oktalan állattal egyetemben; parancsold vissza a vizeket kútfejeikbe, magad pedig, ugy mint azelőtt volt, ülj a vizek kútfejeire s csak annyi vizet ereszsz ki, a mennyi e város számára szükséges.
No jól van, itt lelkem teremtette, alig hangzott el az aranyfogu idősb testvér kivánsága: a vizek mind visszatakarodtak kútfejeikbe s a fenékről felmerült az elsülyesztett város, ugy a mint volt, minden élő okos és oktalan állattal egyetemben. Az emberek, asszonyok, gyermekek, mind-mind, apraja, nagyja kiszaladtak az utczára s a holtlét nekik csak olybá tetszett, mintha csak aludtak és álmodtak volna. Itt lelkem teremtette, a világszép asszony apja, anyja és édes testvére, a világszép királykisasszony is előjött s nagy hálálkodások között köszönték meg éltök megszabaditását; de hogy az örömből semmise hiányozzék, a világszép királykisasszonyt rögtön elkendőzték a kisebbik aranyfogu testvérrel; de mielőtt a lakodalmat megtartották volna, az idősb testvér megölte a lódarazsat, a tekenősbéka is azonnal megszünt élni; de ebből nagy baj támadt, mert alighogy megszünt élni a tekenősbéka, a viz folyás is elállott. Ezért az idősb testvér fölkereste a vizek kútfejeit, melynek a száján ott ült az élettelen tekenős-béka s ez zárta el a viznek folyását. Most mi tevő legyen? ha a tekenősbékát elhajitja a viz szájáról: az ujra kitódul s ismét elönti az egész várost; ha a tekenős-békát ott hagyja a maga helyén: eláll a viz folyása. S mintha az Isten sugalta volna, kihúzta földből nőtt kardját és vele a tekenős-békát átdöfte. Ime, azonnal kibugyant a fris forrásviz, de minthogy vékonyan folyt s annak a tenger városnak nem lett volna elég: nagyobb lékot vágott a tekenős-békán. Ime a viz kútforrása jobban megnyilt s elegendő vizet bocsátott ki magából.
S aztán az idősb testvér visszament a városba, a világszép asszonyt elhozta üveges-aranyos hintón, ki, mihelyt meglátta édesapját, szülő anyját és kedves testvérét: nemcsak az egyik szeme, de a másik is nevetett.
Aztán a királyságot kétfelé osztották, fele közepét kapta a nagyobbik aranyfogu testvér, feleközepét pedig a kisebbik, majd felnevelő apjukat és szülő anyjukat is elhozták, kik aztán még most is élnek nagy boldogan, hogyha meg nem haltak.
Volt egyszer egy szegény ember s ennek egy dologkerülő fia. Vén volt már a szegény ember, de azért a fia még keresztül szalmát se tett a házba, ha mindjárt fölesett volna is benne, – pedig már embernyi kort ért, pedig már 30 éves is volt; – hanem mindig ott kotnyeleskedett a fazekak körül s egyebet sem tett, mint örökkön örökké két krajczáros cseréppipáját szítta. Ha kiégett, ujra megtömte, de ezt is oly immel-ámmal tette, hogy egy álló óráig is elmotyogott vele.
Itt a vén ember mindaddig szót se szólt, mig a dolgot birta, csendesen szántogatott, vetegetett, s ha megért az istenáldása, learatta, kévébe kötözte, keresztbe rakta, majd hazavitte, kicsépelte, felszelelte s a mi dologkerülőnk csak a készhez ült; – de mikor az öreg ember már egyátaljában nem birta a dolgot, azt mondja a fiának:
– Ugyan édes fiam, hát mire nézed te a napot, mért nem dolgozol, mert miből tartasz te el engem öregségemben, második gyermekkoromban?!
– Hahó apám-uram, felelt a dologkerülő, eltartom én kigyelmedet hazugságból is! Azért hogy szavamat beváltsam, most mindjárt elindulok országvilágszerte hazugsággal keresni kenyeremet, majd meglátja kelméd, hogy ez ám csak a jó mesterség.
No jól van, a dologkerülő elindult országvilágszerte; a hátára vetette a tarisznyát, kezébe vette a botját s ment mendegélt hetedhét ország ellen, tulonnan túl, innenen innen, egyszer előtalál egy magaszőrü embert, szóba áll vele s azt kérdi tőle:
– Hej, atyafi, tudsz-e szót szóra mondani?
– Tudok, válaszolt az a bizonyos ember.
– No, ha tudsz, ugy jöszte velem. Mentek mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, tulonnan túl, innenen innen, egyszer előtalálják a szolgabirót, ki négy lovas kocsin elvágtatott mellettük.
A szolgabirónak igen gyanusnak tetszett a két ember, azért megállitotta a kocsiját s azt mondja a hajdujának:
– Hallod-e Jancsi! nézd, amott megyen két bujnyik-forma ember, azok bizonyosan zsiványok lesznek: azért parancsold meg nekik, hogy tüstént ebben a szempillantásban itt teremjenek a szemem előtt, különben mindjárt vasra veretem a gazembereket!
Itt a hajdu leugrik a bakról, odaszalad a két emberhez, s tudtukra adja, hogy rögtön jelenjenek meg a tekintetes szolgabiró ur előtt, mert különben lesz ne-mulass.
Mit volt mit tenni a két embernek, ott voltam, a hol mondták, ugy láttam, mint most, kalap levéve odasompolyogtak a kocsihoz.
– Hát gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy hínak?
A két ember elmondja, hogy ennek meg ennek.
– Honnan jöttök?
– Pestről, felelt a hazug.
– Hazudsz, gazember, hisz Pest-felé mentek!
– Jaj, kérem alásan, valamit ott felejtettünk, hát azért megyünk, felelt a másik.
– Hát mi ujság Pesten? kérdi tovább a szolgabiró.
– Ott bizony, instállom alásan, nincs egyéb, felelt a hazug, mint akkora madarat mutogatnak, hogyha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége Pesten van, a másik pedig Budán.
– Ejnye kánisz tota máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… Hej, Jancsi, hegedülj csak 25-töt ennek a gazembernek a farára!
Itt a mi hazugunkat lekapják a tiz körméről s olyan huszonötöt hegedültek el rajta, mint a peták.
Mikor a hazug kikapta a maga porczióját a mint dukál, odalép a kocsihoz s azt mondja a szolgabirónak:
– Megkövetem alásan a tekintetes urat, de én ezt abba nem hagyhatom, hanem a királyhoz apellálok, hogy a tekintetes ur engem minden igaz ok nélkül huszonötig veretett.
No erre a szolgabiró nem szólt semmit, hanem a másikhoz fordult, mondván:
– Hát te gazember, igaz-e az, hogy Pesten olyan nagy madarat mutogatnak, hogyha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége Pesten van, a másik pedig Budán, he, felelj rögtön erre a kérdésemre?!
– Megkövetem alásan a tekintetes szolgabiró urat, felelt a szót szóra mondó, – én Pesten akkora madarat nem láttam, mely ha kiereszti a két szárnyát, az egyik vége Pesten, a másik pedig Budán, hanem láttam akkora madártojást, hogy 24 ember 7 öles vas ruddal hengergeti.
Itt a szolgabiró gondolkozóba esik s mondja magában: oly nagy madártojás és olyan nagy madár, hát ki tojta volna azt a nagy tojást, ha nem az a nagy madár, már igaz… Mondom, alighogy ezt elgondolta magában, azt mondja a hazugnak:
– Édes jó barátom, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, hanem ha elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne, itt van, adok 100 forintot kongóban.
A hazug elvette a 100 forintot s feleközepét a szót szóra mondónak adta, a szolgabiró pedig tovább ment.
Itt volt már a hazugnak 25 mogyorófa-pálczája a farán és 50 forintja a zsebben s azzal tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek tulonnan túl, innenen innen, egyszer elől-utol találja őket a viczispán. Ennek is igen gyanusnak tetszett a két ember, azért megállitja a hintót s azt mondja a huszárjának, szót szólván:
– Hallod-e Jancsi – mert igy hitták a huszárt – nézd csak, amott megyen két bojnyik-forma ember! azok alkalmasint zsiványok lesznek: azért fogd fülön őket s hozd a szemem elé.
Itt a huszár leugrik a bakról, szalad a két ember után, hogy álljanak meg, mert a nagyságos viczispán ur hivatja.
Mit volt mit tenni a hazugnak és a szót szóra mondónak, odasompolyogtak a hintóhoz levett kalappal.
– Hát gazemberek, kezdé beszédét a viczispán, mert a szemetekből olvasom ki, hogy azok vagytok, hát hogy hínak titeket?
A hazug és a szót szóra mondó mondja, hogy ennek meg ennek.
– Hát honnan jöttök? kérdi a viczispán.
– Pestről, felelt a hazug.
– Hazudsz gazember, hisz Pest-felé mentek!
– Jaj, kérem alásan, felelt a szót szóra mondó, valaminket ott hagytuk, most azért megyünk.
– Hát mi ujság Pesten? kérdé tovább a viczispán.
– Ott bizony, megkövetem alásan a tekintetes és nagyságos viczispán urat, nincs egyéb, hanem a Duna lángba borult és fenékig kiégett.
– Ejnye, kánisz tóta máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… Hej, Jancsi állj elő!
Előáll a Jancsi.
– Hegedülj csak ennek a semmire-kellőnek a farára huszonötöt!… még ő engem bolonddá akar tenni!…
Itt lekapják a tiz körméről a hazugot, Jancsi pedig olyan huszonötöt sózott a farára, hogy tudom mig él se felejti el, hanem mindig a szájában lesz az íze.
Mikor a hazug kikapta a maga porczióját, föláll, odamegyen a hintóhoz s azt mondja a viczispánnak:
– Már megkövetem a nagyságos viczispán urat, de én ezt abba nem hagyhatom, hanem egyenesen a királyhoz apellálok; mert engem a nagyságos viczispán ur minden törvény és minden igaz ok nélkűl veretett meg.
No, erre a viczispán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, hanem odafordult a szót szóra mondóhoz s azt kérdi tőle:
– Hát gazember, igaz-e az, hogy Pesten a Duna lángba borult és fenékig kiégett?
– Megkövetem alásan a nagyságos viczispán urat, felelt a szót szóra mondó, én azt egész bizonysággal nem merem állitani, hogy a Duna lángba borult és fenékig kiégett volna, mert nem láttam; hanem azt láttam, hogy a pesti és budai piaczokon annyi a sült-hal, hogy azokat az irdatlan nagy házakat tetézi.
A viczispán gondolkozóba esik s elgondolta magában: annyi a sült-hal, hogy a házakat tetézi, hát honnan volna az, ha nem onnan, hogy a Duna csakugyan lángba borult és fenékig kiégett… már igaz… Mondom, alighogy ezt elgondolta, azt mondja a hazugnak:
– No édes fiam, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, hanem azt mondom én neked: hogyha elállsz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne itt van 200 forint.
A hazug megkapta a 200 forintot s feleközepét a szót szóra mondónak adta, a viczispán pedig tovább hajtatott.
Igy volt már a hazugnak 150 forintja és 50 mogyorófa-pálczája. S azzal aztán tovább mentek.
Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, tulon túl, innenen innen, egyszer látnak feléjük közeledni egy hat lovas hintót, melyben maga a főispán ült. Elöl inas, hátul hajdu, a hintó mellett pedig hat lovashuszár nyargalt.
A főispán elhajtat a hazug és szót szóra mondó mellett. Ennek is igen gyanusnak tetszett, a hazug, meg a szót szóra mondó: azért megállitotta a hintóját s azt mondja a Jancsinak:
– Hallod-e Jancsi – mert közbe légyen mondva, igy hitták az egyik huszárt – hallod-e Jancsi, nézd csak, amott megyen két bojnyik-forma ember, kik alkalmasint hamarább mint nem, zsiványok lesznek: nosza fogd csak fülön, hozd ide az én szemem elé.
Itt a huszár utána rúgtat a két jó madárnak s csakhamar beérte őket, kiknek aztán azt találja mondani:
– Hej, atyafiak, megálljanak csak kentek, mert a méltóságos főispán ur hivatja!
Mit volt mit tenni a hazugnak és a szót szóra mondónak, odaállitanak a főispán elé kalap levéve, kiknek az aztán azt mondja:
– Hát gazemberek, mert a szemetekből látom, hogy azok vagytok, hogy hínak?
A hazug, meg a szót szóra mondó megfeleltek a kérdésre, hogy ennek meg ennek.
– Hát honnan jöttök gazemberek? kérdé tovább a főispán.
– Pestről, felelt a hazug.
– Hazudsz gazember, hisz Pest-felé mentek.
– Jaj, kérem alásan, felelt a szót szóra mondó, ott felejtettünk valamit, most azért megyünk.
– Hát mi ujság Pesten?
– Ott bizony, megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, nincs egyéb, mint meghalt a Jézus Krisztus: azért az egész város gyászszal, feketével van bevonva.
– Ejnye, kánisz tota máter, hát te még engem lóvá akarsz tenni!… nosza fogjátok meg s hegedüljetek csak a farára huszonötöt.
Itt a mi hazugunkat lekapják a tiz körméről s olyan huszonötöt sóztak a farára, hogy mig él sem felejti el, hiszem azt az egyet!
Mikor a hazug kikapta a maga porczióját a mint dukál, fölállt s odamegyen a főispánhoz s azt mondja neki:
– Megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, de én ezt abba nem hagyhatom, hanem egyenesen a királyhoz apellálok; mert engem minden törvény és minden igaz ok nélkül veretett meg.
No erre a főispán nem szólt semmit, azt is lassan mondta, hanem a szót szóra mondóhoz fordult s azt mondja neki:
– No te gazember, hát igaz-e az, hogy Pesten meghalt a Jézus Krisztus?!
– Megkövetem alásan a méltóságos főispán urat, én azt egész bizonysággal nem merem állitani, hogy Pesten a Jézus Krisztus meghalt volna, mert nem láttam; hanem azt láttam, hogy ott a földtől kezdve egész a magas égig mennyei lajtorják vannak támasztva, melyeken feketébe öltözött angyalkák járnak le s fel.
Itt a főispán gondolkozóba esik s elgondolta, hogy minek volnának a földtől az égig támasztott mennyei lajtorják, ha csakugyan a Krisztus nem halt volna meg. Mondom, mikor ezt mind elgondolta, azt mondja a hazugnak:
– Hallod-e barátom, lehet hogy igazad van, lehet hogy nincs, azért ez szóm és mondásom, hogyha elállasz attól, hogy a királyhoz apellálsz, ne itt van, adok 300 forintot kongóban.
A hazugmondó a 300 forintot szépen fölvette s feleközepét, 150 forintot a szót szóra mondónak adta. Igy volt már a hazugmondónak 300 forintja és 75 mogyorófa-pálczája a farán. Aztán elváltak egymástól, az egyik jobbra, a másik pedig balra ment s mindegyik szerencsésen hazajutott.
– No apám-uram, szólt a hazugmondó, itt van, 300 forintot szereztem össze – hazugsággal, hanem a dolog végén egy kis csombók van, már mint 75 darab mogyorófa-pálcza, melyeket én tanulság okáért magamnak tartok meg, a 300 forintot pedig átadom kigyelmednek, hogy legyen miből istápolni.
A hazugmondó aztán hozzálátott a munkához, megfogta az ekeszarvát s ezt mégis könnyebbnek találta, mint azt a 75 mogyorófa-pálczát.